Az eposz

Homérosz és kora

A trójai háború tizedik esztendejének ötvenkét napjáról, pontosabban: Akhilleusz haragjáról szól a 15700 hexameterből álló hősköltemény. A Múzsához intézett pár szavas fohász (invokáció) után, mindjárt az I. ének bevezető soraiban exponálja a témát Homérosz. Az expozíció fenségesen szűkszavú, de – a tárgyi apróságok és precíz jelzők közbeszövésével – a dal széles medrű hömpölygését is előre jelzi:

E mindössze hétsornyi expozíció ércnél tömörebb foglalatba zárja a témát, nemcsak a cselekmény fő motívumát; hanem az emberi és isteni szféra egységét, Akhilleusz haragjának mint a tragédiasorozat közvetlen okának és Zeusz akaratának mint minden történés legfőbb meghatározójának összekapcsoltságát is.

Halandók és halhatatlanok együttes megelevenítése Homérosz valóságlátásának és énekmondói módszerének egyik legfontosabb vonása. Nem ismer véletlent, minden történés vagy meg-nem-történés mögött valamilyen okot lát és ábrázol, s a világmindenség rendjét tengernyi ok és okozat kölcsönhatásaként, a Sors által meghatározott és részleteiben mégis megváltoztatható, szüntelenül hullámzó folyamként fogja fel. A naiv, mitologikus világszemlélet hagyományát épp ezáltal telíti új tartalommal: még úgy hiszi, hogy az „egy napig élő” ember játékszer az istenek kezében, de már az ember sorsalakító méltóságát is felvillantja.

A földi és égi történések egymásba kapcsolásán kívül még egy olyan motívumot foglal magába az expozíció, amely az Iliász egész hangulatát, hősábrázolását és szerkezetét meghatározza: a személyes ügyek és a közügy egységét. Akhilleusz haragja azért vált és válhatott epikus témává, mert „sokezer kínt szerzett minden akhájnak”. Nem mindegy természetesen, hogy kinek a személyes sérelméről – más esetekben pedig: kiknek a szándékairól, érzéseiről, harci céljairól – dalol a költő. Helené megszöktetését a férj és a csábító társadalmi rangja tette történelmi eseménnyé; Hektór halála Trója egész városát gyászba borította; hasonlóképpen nyert objektív jelentőséget Agamemnónnak, a seregek fejedelmének és a fényes Akhilleusznak, a görögök legnagyobb hősének civakodása.

Homérosz a hősi hagyománynak megfelelően tárja fel az események nagyságát, de aprólékos gonddal egyéníti a tömeghalál monumentális vonulata mögött rejlő sorsokat, jellemeket, indítékokat, érzéseket. Nincs két egyforma istene vagy embere; még a villanásnyi időre feltűnő harcosokat is legalább egy-egy jelzővel igyekszik kiemelni a tömegből. Természetes, hogy a belső konfliktusok feloldásához ugyanolyan könnyedséggel mozgósítja az istenapparátust, mint valamely váratlan fordulat elhitetéséhez. Ami halhatatlan hősábrázolásából, az a külső és belső tényezők együttes érvényesítése, a lelki reagálások következetessége, indokoltsága, az általánosnak – valamely csoportra, férfiakra vagy nőkre, vagy akár minden emberre általánosan jellemzőnek – s az egyéninek mindig konkrét és épp ezért csodálatosan sokféle rajza. Senkit nem érdekelne már Akhilleusz haragja és a trójai háború ezernyi más eseménye, ha Homérosz elemeire nem bontja, majd saját szemszögéből újjá nem teremti a témát.

Az expozíciót követő részben Akhilleusz és Agamemnón összekülönbözésének előzményeit meséli el – hogy miért és miképpen büntette Apollón a görög tábort –, majd magát a konfliktust: Akhilleusz jogos heveskedését a népgyűlésen, a fővezér kicsinyes bosszúját (elrabolja Akhilleusz rabnőjét, a zsákmányrészül kapott és kedves szeretőként tartott Bríszéiszt), azután pedig Akhilleusz és istennő anyja, Thetisz párbeszédét a tengerparton. Fia kérését teljesítve, Thetisz kieszközli a legfőbb istentől, Zeusztól, hogy büntesse meg Agamemnónt, segítse a harcban a trójaiakat, míg a harctól visszavonult és csúfosan megsértett Akhilleuszt méltóképpen ki nem engesztelik. Ez az olümposzi jelenet egyrészt a földi állapotokhoz hasonló megosztottságot és hiúságot tükrözi, másrészt derűvel enyhíti a zord hangulatot (a Héra zsörtölődésétől viszolygó Zeusz emberien profán ábrázolása is sejteti, mekkora távolság választja el Homéroszt az általa is fel-felidézett barbár mítoszoktól). Thetisz látogatását követően valóban kirobban az olümposzi botrány: Héra felelősségre akarja vonni férjét, s csak Zeusz nyers válasza és a pohárnok szerepét betöltő Héphaisztosz tréfás idétlensége teremt nyugalmat. S amikor a sánta kovácsisten sürgése láttán „ki nem oltódó nevetésre” fakadnak a boldog istenek, és vidám lakoma után térnek nyugovóra, valóban lehetetlen fejcsóválás nélkül visszaemlékezni a Bríszéisz miatti civódásra: hogy is lehetett ennyire ostoba Agamemnón, és Akhilleusz is miért nem válogatta meg jobban a szavait! Az emberek viszályának ez az indirekt eszközű ábrázolása új perspektívával gazdagítja a képet, s egyben hangulati ellenpontot is alkot – de csak átmenetileg: ezután indul majd meg igazán a tragédiák lavinája.

A II. ének elején hasonlóan gyors sodrással peregnek az események. Zeusz – hogy előkészítse Agamemnón megalázását – csalfa álmot küld a fővezérre: azt jósolja neki, hogy hamarosan beveheti Tróját, szólítsa hát fegyverbe a népet. Agamemnón így is cselekszik, de ahogyan Zeusz akarta rászedni őt, ugyanúgy próbálja becsapni ő is az akhájok népét: hazatérésre buzdító, hosszú szónoklatot ad elő, abban a hiszemben, hogy a harcosok majd ellenkezni fognak, s erőnek erejével az ostrom folytatását követelik. Csakhogy éppen az ellenkezője történik! Vesztére kívánt túljárni Agamemnón Zeusz eszén – jobbnak gondolván a saját tervét –, mert a harcosok boldogan rohannak a hajókhoz, ujjonganak, hogy kilenc keserves esztendő után hazatérhetnek.

– szól közbe Homérosz, s Héra szavainak elmondása után Athénének a bölcs Odüsszeuszhoz intézett szózatát tolmácsolja, melynek engedelmeskedve Odüsszeusz okos és erélyes szóval teremt rendet a táborban.

Ismét olyan mozzanatsor ez, amely a homéroszi ábrázolás remek fortélyát mutatja. Ha ugyanis a görögök megfutamodnának, ezzel valóban megalázódnék Agamemnón, de nem úgy, ahogy Zeusz tervezte; sőt, a hazatérés felborítaná azt a korábbi és jelentősebb isteni végzést, hogy Trójának el kell vesznie. Agamemnón „bölcsessége” tehát nemcsak a földön teremt teljes zűrzavart, hanem az égben is, ezért kell a görögöket pártoló két legfőbb istennőnek közbeavatkoznia. Az idézett két sor pedig Homérosz kedvelt és – különösen az Iliászra – jellemző fordulatai közé tartozik: ez meg az történt volna, ha valamelyik isten mást nem gondol… de a helyreigazító feltételnek mindig meg kell valósulnia, és meg is valósul, hogy a végzet parancsa szerint folytatódjanak az események. És amilyen tudatosan és határozottan lépnek közbe az olümposziak, ugyanolyan módszert követ az isteneket is saját céljai szerint mozgató költő: persze hogy Odüsszeuszhoz küldeti Athénét, s nem a jog szerinti fővezérhez, Agamemnónhoz – kétszer is meggondolják majd az istenek, amíg újra szónoki-szervezési feladatot bíznak reá…

Miután Therszitész szemtelen lázítását erőszakkal torolta meg Odüsszeusz a népgyűlésen, Nesztór tanácsa szerint rendezi hadra a népet Agamemnón, s most már bánja, hogy megsértette Akhilleuszt. A görög és a trójai sereg gyülekezésének hagyományosan-szakrálisan aprólékos leírásával végződik a II. ének.

Menelaosz és Parisz – a férj és a csábító – kerül szembe a síkon. Az előbbi derekabb harcos, az utóbbi sápadtan menekülne, ha Hektór meg nem szidná az asszonyszöktetés gyalázatát új bűnnel tetéző gyávasága miatt. Parisz Aphrodité istennőre hárítja a felelősséget, de hajlandó párviadalra kiállni Helenéért s az elrabolt kincsekért. Eszerint köt esküt a két sereg: akár Menelaosz győz, akár Parisz, a vesztes törődjék bele sorsába, a többiek meg éljenek tovább békében.

Az események elmondását itt egy seregszemle szakítja meg: a lelkiismeret-furdalástól és honvágytól gyötört Helené jellemzi Priamosznak és Trója más véneinek a görög vezéreket. (Ismét a közvetett jellemzés távlatot tágító módszere!) A párbajban Menelaosz bizonyul dicsőbbnek, már csaknem megfojtja Pariszt, ha közbe nem lép Aphrodité (ismét az a bizonyos ha, az emberi logikát és békevágyat egyaránt megcsúfoló Sors érdekében), s épségét-szépségét megmentve, hálótermébe haza nem lopja… Hiába hát a sértett Menelaosz nagyobb vitézsége, hiába átkozza Pariszt Hektór, maga Helené és az egész nép, hiába ismeri el minden akháj és trójai a vérontás esztelenségét – a végzet nem könyörül meg rajtuk, Trójának el kell pusztulnia.

A III. ének oly sok oldalról és oly egyértelműen bélyegzi meg mind Parisz bűnét, mind a háborút, hogy kétséget sem hagy magának Homérosznak az állásfoglalása felől: valójában ő az, aki hőseinek szavával erkölcsi ítéletet mond ki, de láttatja azt is, hogy az ember tehetetlen az istenek mindent lebíró – itt éppen Aphrodité által képviselt – hatalmával szemben.

A folytatás még tragikusabb irányba tereli az eseményeket. Zeusz azzal bosszantja Hérát, hogy Aphrodité könnyűszerrel fosztotta meg a győzelemtől a görög Menelaoszt, s még ingerli is, hogy talán jó lenne megkímélni Tróját. Végül azonban kénytelen engedni – ha nem személyes hatalmát vagy akaratának teljesülését fenyegetik az olümposziak, s ha tudja, hogy a Sorsot ő sem változtathatja meg, máskor is így cselekszik –, s leküldi a földre Athénét, hogy vegye rá valamelyik trójai harcost a békekötéssel kecsegtető fegyverszüneti eskü megszegésére. Az ő cselének engedelmeskedik Pandarosz, amikor nyilával megcélozza és megsebesíti Menelaoszt. Rémület tör ki a görögök soraiban, de a kétségbeesésben harcos önmagát meglelő Agamemnón szent bosszúra tüzeli népét, s újra megindul az emberemésztő csaták sokasága.

Az V. ének tárgya: Diomédész vitézkedése. Itt már lényegesen lelassul a cselekmény. Egymást követik a párviadalok, a többnyire halálos végű összecsapások. A tárgyi egyhangúságot azzal enyhíti a költő, hogy istenjeleneteket, párbeszédeket, más-más szereplő ajkára adott mítoszokat, származási adalékokat és pregnáns jellemzéseket, olykor pedig csodás megmenekvést sző a leírásba. (Itt például fiát, Aineiászt menti meg ködbe burkolva Aphrodité.) Diomédész oly istentelenül tombol a harcban, hogy Aphroditét és Arészt is megsebesíti, csak Apollón elől hátrál meg, az emberek közül pedig a győzhetetlennek tűnő Hektórt kerüli el.

A VI. ének elején is folytatódik az istenek által tüzelt harc, lázas kegyetlenséggel. S ha valamelyik harcos szívében szánalom ébred, tüstént akad egy társa, aki dühösen rivall rá, mint Agamemnón is a fivérére. Diomédész és Glaukosz személyes békekötéssel végződő – őseik vendégbarátságát óvó – párharca, a trójai nők könyörgő körmenete és a könnyes szépségű Hektór – Andromakhé-találkozás enyhíti a gyilkos hangulatot. Ezek azonban csak epizódok a háború forgatagában. Hektór ás az elkerülhetetlen végnek, Trója halálra-ítéltségének tudatában siet vissza a vár alatti síkra.

A VII. ének Hektór és Aiasz döntetlenül végződő párviadalát beszéli el, majd a holtak összeszedésére kötött fegyverszünetet. Homérosz természetesen most sem elégszik meg azzal, hogy csupán magukat az eseményeket adja elő: a harcok leírását az emberi lelkek ábrázolásával kapcsolja össze. Mintha ő maga is fegyverszünetet kötne a hadizajos múzsával, lelassítja a látványos – de együttesen mégis egyhangúsággal fenyegető – külső történéseket, hogy a hősök belső világát annál differenciáltabban tárhassa fel. A cselekmény extenzitásáról ugyan nem mond le, de a témaszűkítést az emberek lelkivilágának intenzív ábrázolására aknázza ki. Mielőtt magának a párbajnak menetét dalolná el, a Hektór kihívásától elborzadó görög harcosokról ad jellemsorozatot:

Először senki nem áll ki Trója legdicsőbb fiával. Menelaosz kel fel végre, sóhajtozva és a többieket szidalmazva gyávaságuk miatt, pedig valószínű – sőt bizonyos –, hogy alulmaradna a küzdelemben. A többi király rémülten tartja vissza, Agamemnón pedig őszinte szóval inti le; Menelaosz igazán nem hitvány harcos (az egész XVII. éneknek az ő vitézsége a tárgya), de jól tudja, hogy Hektór más ellenfél lenne, mint Parisz volt. Homérosz pedig futó iróniával kommentálja az Atreida-fivérek józanságát: „megfordult Meneláosz szíve…” Döntés azonban még mindig nincs, s mint oly sokszor, most is az agg Nesztór emelkedik szólásra, saját ifjúkorának hőstetteit idézve fel, hogy – ha már a harchoz erőtlen – így öntsön merszet az akhájokba. Ennek azután meg is lesz a foganatja: most már kilencen pattannak fel, s végül sorshúzással jelölik Hektór ellenfeléül Aiaszt, az Akhilleusz távollétében legkiválóbb harcost…

Zeusz úgy határoz, hogy távol tartja a trójai síktól az isteneket, de mert sejti, hogy egyikük-másikuk ellenkeznék a tervvel, dermesztő fenyegetésekkel és hatalmának gyerekes fitogtatásával nyomatékosítja döntését. Az összecsapó hadak iszonyatos küzdelmében ekkor kezd kirajzolódni a trójaiak átmeneti sikere, a legfőbb isten szándéka szerint.

A IX. ének cselekménye ismét mozgalmasabb: Agamemnón nyíltan megvallja, hogy vétek volt megsértenie Akhilleuszt, s most már nem cselből, hanem őszinte riadalommal javasolja a hazatérést. A többi király azonban büszkén utasítja vissza a kislelkű ajánlatot, elsőként is éppen Diomédész, akit vélt gyávasága miatt korholt korábban a fővezér. Végül is küldöttséget menesztenek Akhilleuszhoz, Agamemnón bocsánatkérését és végtelen sok ajándékot ígérve, ha felhagy haragjával.

Akhilleuszt az I. énektől kezdve szem elől veszítettük, de a költő mindig éreztette, hogy tétlen távolléte mily tengernyi szenvedést okozott már eddig is. A konfliktus azonban nem oldódik fel. Hiába állítják össze körültekintő gonddal a követséget: sem Odüsszeusz jól ácsolt érvelése, sem Aiasz vitézi nyíltsága, sem az öreg Phoinixnak – Akhilleusz egykori nevelőjének – érzelmes óvintése és illusztrációként elmondott meséje nem hatja meg a hőst. Udvariasan fogadja Agamemnón küldötteit, de kitart elhatározása mellett: haragosan jelenti ki – mint már az összeveszéskor is –, hogy hazatér szülőföldjére, mit sem törődik a város vívásával. Méltán büszke hősei erejére, városokat dúló tetteire, s Agamemnón megalázkodása még hevesebbre korbácsolja indulatait: még önmagát is hitegeti, hogy hazatérhet Trója alól. De kibuggyan lelkéből a régi méltánytalanságok emléke is, az igazságtalan zsákmányosztás nyers fájdalma:

Az „egyet kap” nem tényleges egyenlőséget jelent, hanem Agamemnón önkényét az osztásban: a személyes érdekek méltánytalan csorbítása marja Akhilleusz szívét. Vad, zsákmányra éhes harcos ő maga is. Bármily emberfeletti erővel áldották is meg az istenek, bármennyire jogos is felháborodása, benne is az önzésnek ugyanazon erői dúlnak, mint Agamemnónban, vérszomja pedig elborzasztóan embertelen… Ezért kell a költőnek – Aiasz ajkára adva a szót – az ő hibáját is szemére lobbantania, egy egész életforma kritikáját szőve a szálakból.

A X. ének eredetiségét már a hellenizmus korában kétségbe vonták, s nem ok nélkül. Ez a rész teljesen önálló, a cselekmény egésze szempontjából közömbös epizód, melynek költői megformálásában is csak itt-ott érzik homéroszi erő. Odüsszeusz és Diomédész éjszakai vállalkozását mondja el: elfogják a trójaiak egyik kémét, Dolónt, majd betörnek az ellenséges táborba, és nagy mészárlást visznek végbe a várvédők segítségére érkezett thrák király, Rhészosz sátra körül.

A XI. ének a trójaiak újabb előnyomulásáról szól, amelyet sem Agamemnón vitézkedése, sem más kiváló görög harcosok ereje nem tud megállítani. A majdani fordulat magja azonban már csírázik: az egyik görög bajnok megsebesülése szánalmat ébreszt Akhilleuszban, s elküldi barátját, Patrokloszt, hogy megtudakolja az esetet. Úgy érzi, közeleg az ő ideje, könyörögve fognak térdéhez gyűlni mind az akhájok… Patrokloszt Nesztór tartja szóval: nemcsak a harc állásáról tájékoztatja, hanem – hosszadalmasan idézgetve a múltat és közös emlékeiket – Akhilleuszt csillapító kötelességére is rádöbbenti; azt javasolja, hogy ha már Akhilleusz személyesen nem akar részt venni a csatában, legalább a fegyverét adja kölcsön Patroklosznak, hiszen azok puszta látása is megfélemlíti az ellenséget.

Az ének első felében az összecsapások monoton lármája uralkodik, de éppen itt – és a hasonló hangulatú egyéb részekben – pompázik talán legékesebben Homérosz ellensúlyozó művészete: a képek és képsorokká bontott hasonlatok jól elhelyezett ékeivel bontja meg a csataleírásokat, akár hogy egy-egy jellemet plasztikusabbá formáljon, akár hogy az egyes helyzeteket távoli témájú és mégis azonos hangulatú életmozzanatokkal közelítse hallgatóihoz.

Hasztalan árkolják körül hajótáborukat a görögök, sötét viharként zúdul rájuk a trójaiak ellenostroma. Komor kavargással elevenedik meg a csata a XII. és XIII. énekben; Poszeidón isten buzdító tanácsai sem elégségesek a hátráló görögök megfékezéséhez.

Agamemnónt ismét elfogja a reménytelenség, s csak Nesztór és Odüsszeusz korholása tartja vissza a hajók vízre bocsátásától és a meneküléstől. Héra eszel ki ekkor cseles ármányt a görögök megsegítésére: kölcsön csalja Aphroditétől a szerelmi varázsövet, szerelemre gyújtja Zeuszt, s az Álomisten segítségével elaltatja mámoros férjét. Poszeidón kihasználja az alkalmat, és a görögöknek juttat sok diadalt (XIV. ének). A felriadó Zeusz goromba szavakkal teremti le feleségét, Poszeidónt kiparancsolja a hadszíntérről, és Hektór seregének ad új győzelmeket.

Már csaknem végzetesre fordul a görögök sorsa, a tengerpartra szorítja őket a trójaiak támadása, s Hektór már készül a gályák felgyújtására, ami az egész háború sorsát megpecsételné… Agamemnón bűnhődése ezzel beteljesül: erkölcsi vereségét a sereg fizikai pusztulása tetézi. A XVI. ének nyitja meg az események új szakaszát. Akhilleusz előbb kigúnyolja a társak vesztén síró Patrokloszt, s még mindig személyes sérelmén rágódik. Megengedi, hogy az ő fegyvereit öltse fel Patroklosz, mert már az ő szíve is megindult az akhájok pusztulásán, de mennyire jellemző, hogy milyen feltételekkel indítja harcba barátját: növelje az ő dicsőségét, szerezzen elégtételt az ő számára, de csak a hajóktól űzze vissza a trójaiakat, ne merészkedjék tovább, mert ezzel ismét az ő hírét csorbítaná!

Lobot vetnek a görög gályák, s most már Akhilleusz sietteti a csatába fegyvernök-barátját. Patrokloszt – vesztére – elkábítják harci sikerei: túlságosan messze merészkedik előre, figyelmen kívül hagyva Akhilleusz szavát, nem is sejtve, hogy Zeusz halálra szánta. Végül is Hektór dzsidája kioltja életét… Iszonyú harc alakul ki Patroklosz holtteste körül. Magát a tetemet sikerül Menelaosznak – társai segítségével – a görög táborba vonszolnia, de a pompás fegyvereket Hektór kaparintja meg és ölti magára; Hektór, akinek közeli végét a haldokló Patroklosz is megjósolta, s akibe most épp ennek tudatában lehel nagy erőt Zeusz. A görög sereget megrendíti Patroklosz halála, még Akhilleusz két halhatatlan lova is megkönnyezi pusztulását. Menelaosz vezérletével vitézül állják a görögök a rohamokat, de a gomolygó tusában ismét visszavonulnak a hajókhoz. Mindenki tudja már, milyen szörnyű baj esett – csak éppen Akhilleusz nem, aki Patroklosz visszatértét várja (XVII. ének)…

Keserű bánat borítja el Thetisz hős fiát, amikor meghallja a gyászos hírt. Jajongva panaszolja sorsát anyjának: régi sérelmét az új fájdalom szorítja háttérbe, hiszen mindennél és mindenkinél drágább barátját vesztette el, s most már önmagát átkozza, hogy hasztalanul ül a hajóknál, „terhe a földnek”. Ami addig soha meg nem esett, saját valóját is kritikus szemmel nézi: Patroklosz halála mélységes lelki folyamatot indít meg benne, egyelőre még csak a harag irányának megváltoztatásával, később emberies érzések felszínre bocsátásával. Héra istennő figyelmeztetése kell hozzá, hogy ne adja át magát a tehetetlen és határtalan gyásznak. Nincsenek fegyverei, még nem tud harcolni, de érchangú kiáltásával sápadt félelmet kelt a trójaiakban. Hektór pedig nem hallgat a jó tanácsra, nem hajlandó a várba visszahúzódni csapatával, ő maga vágyik az Akhilleusszal vívandó párbajra, s csatára tüzeli társait is – „mert mindnek eszét elorozta Athéné”.

Akhilleusz halálos bosszút esküszik Patroklosz holtteste fölött, Thetisz pedig Héphaisztosz kovácsisten csodálatos műhelyébe röppen, hogy új, halhatatlan fegyvereket készítsen fia számára. A varázslatos műhely képét s Héphaisztosz remeklését – kiváltképpen a pajzskészítést – festi Homérosz a XVIII. ének második felében. A pajzs külső karimájára kozmikus tárgyak s térségek rajzát kalapálja az isten, középső mezőire pedig a béke és háború, öröm és viszály, teremtő munka és boldog pihenés gyönyörű epizódjait.

A XIX. ének Akhilleusz és Agamemnón kibéküléséről szól. Agamemnón hosszú és cirkalmas beszédbe szövi mentegetőzését, Odüsszeusz józan ékesszólással figyelmeztet a teendőkre – csak Akhilleusz reagál megkövesedett szívvel, szinte közönyösen a békítő szavakra, Bríszéisz visszaadására, a lakomára, Agamemnón gazdag ajándékaira. Lelke minden rezzenését a bánat és a bosszú gondolata köti le. Önzés még ez is, de másmilyen, mint az Agamemnóntól szenvedett sérelem napjaiban. A gyászos befelé fordulást, a kiszolgáltatottságból születő önsajnálatot most másra vetíti rá a költő: a Patrokloszt és egyben saját boldogságát sirató Bríszéiszre.

A vérre szomjazó Akhilleusz mit sem törődik a leánnyal: az idillikus boldogság ábrándját örökre elűzte tőle a bánat. Barátja emlékével eggyé válva, vesztét és megbosszulását legszemélyesebb ügyének érezve készülődik a csatára. A passzív önzés mintegy pozitív önzésbe csap át; eljövendő tettei már az akhájok összességének üdvét szolgálják, még ha Akhilleusz tudatában a személyes indíték marad is a legfontosabb. Semmi nem tarthatja vissza, még az sem, hogy beszélő lovai közeli halált jósolnak neki.

Megindul a döntő küzdelem (XX. ének). Zeusz távol marad a csatától, de istentársainak szabad beavatkozást enged. Villám és földrengés nyitja meg a pusztítást. Előbb Aineiaszt mentik meg a halhatatlanok Akhilleusz karjától, majd Hektórt ragadja el a biztos halál elől Apollón – ezzel azonban csak még őrjöngőbb dúlásra ösztökélik Akhilleuszt, aki vészes erdőtűzként tombol a síkon. Hullákkal tölti meg a Szkamandrosz folyót; tizenkét, áldozatnak kiszemelt ifjú foglyot hurcol a táborba; irgalom nélkül gyilkolja le Lükaónt, Hektór kegyelemért esdő fivérét. A folyó támad most ellene, s már-már halálos vészbe sodorja, de Héphaisztosz lángja megfékezi az áradatot. Az istenek dühödt verekedése kíséri az emberek vérontását. Apollón még egy győzelemtől fosztja meg Akhilleuszt: sűrű ködbe takarva lopja be Trójába Agénort, s magára öltve amannak alakját, messzire csalja az üldözőt (XXI. ének).

Közeledik a vég – el kell hullnia Hektórnak. Sem atyja, Priamosz, sem édesanyja, Hekabé nem tudja beszólítani a várba: elszánt szívvel várja be Akhilleusz rohamát. Önvád marja, hogy nem menekítette seregét időben a bástyák mögé, s felrémlik benne a megadás gondolata is, de elűzi a hozzá méltatlan kísértést. Akhilleusz háromszor kergeti a várfal körül halálos hajszában, s elhagyja védőistene, Apollón is.

Most Athéné az az istennő, aki ármánnyal juttatja diadalra kedveltjét, a görög hőst: egyik fivérének a képében bírja megállásra Hektórt. Akhilleusz nyersen visszautasítja Hektór ajánlatát, hogy bármelyikük győz, adja ki eltemetésre a másik holttestét, s biztos kézzel öli meg az isteni csel felfedezésétől elgyöngülő trójai hőst. Győzelmében éppoly vad, mint haragjában volt: a haldokló utolsó szavait megvetően utasítja el, és csúfságot tervel a halott ellen is – kegyetlenül hurcolja meg a porban… Győzelmi dalt énekelnek a görögök, míg Trójában Priamosz, Hekabé, Andromakhé és a várbeli nők siratják Hektórt.

A Patroklosz tiszteletére rendezett szertartások és lovagi verseny elbeszélésével folytatódik az eposz (XXIII. ének). Az alvó Akhilleusz előtt megjelenik a halott barát árnya, és sürgeti, hogy temessék el: égessék el testét, s gyűjtsék össze csontjait, hogy nemsokára azonos urna rejthesse az ő és Akhilleusz földi maradványait. Reggel máglyát raknak, az állat- és termékáldozatokat tizenkét trójai fogoly leölésével tetézik, majd meggyújtják a tüzet. Hektór holttestének gyalázását is folytatni akarja Akhilleusz, de azt az istenek óvják a kutyák marásától… Miután sírhalmot emeltek Patroklosznak, Akhilleusz meghirdeti a vitézi versenyt, melynek díjait saját kincseiből ajánlja fel. Kocsihajtók, ökölvívók, birkózók, futók, vívók, korongvetők, íjászok, dárdahajítók bánatot oldó viadala zárja le a szertartást. A királyok és harcosok jellemrajzához ez alkalommal is új vonásokat told Homérosz, versenyzési módjuknak és a díjazáshoz fűzött bosszús, kérkedő, méltatlankodó megjegyzéseiknek egyénített ábrázolásával.

Tizenegy napon át gyalázza Akhilleusz Hektór tetemét, szekeréhez kötve hurcolja a porban, de az istenek oltalma sértetlenül őrzi a halott hőst. Sőt, úgy döntenek, hogy a vitéz és jámbor Hektór is nyerjen illő temetést. Megüzenik Akhilleusznak, hogy váltságdíj fejében adja ki a holtat, a boldogtalan Priamoszt pedig Hermész kalauzolja el hozzá… Legdrágább fia gyilkosához könyörög az agg király, megalázkodva úgy, mint még soha senki: édesapja bánatára emlékezteti, aki az ő hazatértét várja szomorú szívvel. Először sír most Akhilleusz önzetlenül és hiúságtól mentesen. Gyengéden vigasztalja gyászba borult vendégét, csak sürgetését és fájdalomkavaró panaszait nem bírja elviselni – önmaga hevességétől fél, amely bűnre csábítaná. Az emberi sors közös nyomorúsága köti össze őket koruk, jellemük és jelenük óriási távolsága ellenére: az ember parányi voltának, a sors lebírhatatlanságának, az egész vérontó heroizmus sivárságának tudata békíti egymáshoz a legnagyobb hőst és a legszomorúbb apát.

Mielőtt pihenni térnének, Akhilleusz fegyvernyugvást is ígér, hogy kilenc napon át gyászolhassa Hektórt Priamosz népe, a tizediken elföldelje, a tizenegyediken sírhalommal boríthassa… Hermész serkenti fel álmából Priamoszt, gyors hazatérésre biztatva, hogy meg ne lássák táborukban a görögök. Jajongó sokaság fogadja a gyászszekeret, sorjában siratják el a hőst, ki-ki a maga módján: Andromakhé önmaga és kisfia bús sorsán zokog; Helenét drága védelmezőjének elvesztése fakasztja könnyekre – csak Hekabé, az édesanya siratja önsajnálat nélkül, egyedül a halottra gondolva.

A temetési előkészületeknek, az elföldelésnek és a tornak rövid, alig pár soros elbeszélésével végződik az Iliász, az Akhilleusz haragjáról szóló ének…

Sem a cselekmény súlyát és feszültségét, sem a harag feloldódási folyamatának lélekrajzi finomságait nem lehet tartalmi kivonattal érzékeltetni. Hiszen az Iliász minden jelenetének, sorának, ismétlődésének és színtérváltozásának meghatározott funkciója van! Emberismeret és történeti távlattartás, a hősi ideálok tisztelete és kritikája, hagyományhűség és önálló koncepció együttesen érvényesül Homérosz költészetében. Világszemléleti és művészi tudatossága villan fel sok ezer részletmegoldásban, s még inkább e részletek kölcsönhatásában, a rejtett vagy félig kimondott célzások, távoli párhuzamok és gyors ellentétek sokaságában – legközvetlenebbül pedig hőseinek ábrázolásában és viszonyításában.

Agamemnón a Tróját ostromló hadak fővezére. Hatalma, tehát joga is van e ranghoz, s a csatamezőn sem viselkedik királyhoz méltatlanul. Homérosz mégsem őt láttatja a legkiválóbb görög hősnek: Akhilleusz az, akitől a csaták, végső soron pedig az egész ostrom sorsa függ.

Témaválasztás, jellemfestés, kompozíció egyaránt jelzi az Akhilleusz nagysága iránti tiszteletet s ugyanakkor az Agamemnón típusú királyok – viszonyítással kifejezett – elmarasztalását is. Akhilleuszt nem csupán cselekménybeli funkciója – vereségeket előidéző haragja és csaták sorsát eldöntő tombolása – avatja főhőssé, hanem emögött rejlő személyes adottságai is. A trójaiak legkiválóbbját, Hektórt már csak származásuk különbsége miatt sem lehet összemérni vele; Aineiasznak pedig hiába istennő – Aphrodité – a szülőanyja, meg sem kísérelheti, hogy Akhilleusszal szembeszálljon. Lebírhatatlan vitézi ereje, halálmegvető bátorsága emeli minden görög és trójai fölé. Harci kiválóságának mitologikus kiegészítője az isteni származás s a Thetisz támogatásával kieszközölt bosszú a cselekményt indító sérelem miatt, lélektani kiegészítője pedig a sors látásának és vállalásának az a tudatossága, mely egyedül neki adatott meg a Trójáért vívó hősök közül.

A harci erőben megtestesülő isteni nagyság a Homérosz kori nemesség ideálja volt, azé az osztályé, amely háborús csatározásokkal, kalózhadjáratokkal igyekezett védeni s gyarapítani vagyonát. Ugyanennek az arisztokratikus ideálnak volt természetes jellemi adottsága a zsákmányéhség és vitézi büszkeség, a személyes érdek halálos szenvedélyű védelme, Akhilleusz harci, származási, jellemi nagysága azonban nem „passzív lenyomata” az arisztokratikus hagyománynak és eszménynek: a homéroszi ábrázolásban olyan többletet nyert, amely kritikusan árnyalja ezt a nagyságot. Homérosz szemében már sok minden problematikus azokból az eredményekből, amelyekért elődei és a hősi múltért rajongó kortársai lelkesedtek. Az Iliász Akhilleusza – akit oly ostobán sért meg Agamemnón, s aki tehetetlen bánatában sírva isteni segítséget kér és kap nem kevésbé önző bosszújához – sokáig ugyanazon az erkölcsi szinten marad, mint a fővezér, s lejjebb süllyed, mint Nesztór, Diomédész, Aiasz, Odüsszeusz vagy a bajtársaiért s a közös ügyért harcoló bármely más görög hős. Első haragja Patroklosz halálában oldódik fel. Ekkor ötlik eszébe először, hogy pusztító önzése már-már őt magát is felemészti, hiszen legdrágább barátját vesztette el: ekkor talál vissza ahhoz a közösséghez, amelynek legnagyobb tagja volt és lehetett. De még ekkor – irtózatos harci tombolásának tetőpontján – is csak félnagyság: az istenek is neheztelnek rá szentségtelen dúlása miatt. Második haragjának is fel kell oldódnia ahhoz, hogy lélekben megtisztuljon, és erkölcsileg is felmagasztosodjék: az az Akhilleusz, aki kiadja Hektórnak – legádázabb ellenségének, legkedvesebb barátja gyilkosának – holttestét Priamosznak, s az egész heroikus életforma és az egész emberi sors szomorúságán könnyezik, ez az Akhilleusz már nem a háborúzó arisztokrácia ideálja, hanem azé a költőé, akiben ellentétes érzelmeket ébreszt a vitézi kiválóság s az erkölcsileg kicsinyes élettartalom együttes érzékelése.

Az is része Akhilleusz magára eszmélésének és lelki megtisztulásának, hogy belássa mások erényeit – szerző és tanácsadó eszességét – önmagához képest. Egyvalami azonban nem adatik meg neki: az, hogy új, éltető célokat leljen a jövő számára. Az emberi sorsnak és saját sorsának tudatos vállalása nehezedik rá az átélt események egyedüli tanúságaként – ennél a bús vigasznál többet sem Priamosz, sem önmaga fájdalmára nem tud mondani. Az öröklétet biztosító hírnév és a földi élet sivárságának tudata feloldatlan ellentmondásokba kerül a végső konklúzióban, s az utóbbinak a nyomatéka teszi kérdésessé az előbbi igazságát is.

Mindennél többet mond, hogy magában Akhilleuszban is felvetődnek kétségek – nem csupán az Agamemnón-féle hatalmaskodással, de a harcos élet egész értelmével szemben (IX. 401. és következő sorok). Sértett büszkesége s Agamemnón elleni haragja sugallja szavait; heves indulatában olyasmit is mond a kiengesztelésére küldött követeknek, aminek igazságában ő maga sem hisz. Ez az egyetlen Iliász-részlet, ahol azt állítja, hogy ha akarna, hazatérhetne hazájába, s nyugodt öregkort érhetne meg, pedig nagyon is jól tudja – s ő az egyetlen, aki tudja –, hogy sorsából és jelleméből következőleg nincs más választási lehetősége, mint a harc és a hősi halál. A jellemábrázolás tökéletességének egyik példája ez: Homérosz nagyon alapos és körültekintő lélektani előkészítés után ad Akhilleusz ajkára olyan szavakat; amelyek egyébként nem illenének a hős alkatához. A továbbiakra nézve úgyszólván semmilyen funkciójuk nincs ezeknek a csalódottságból fakadó, békés gondolatoknak; más hangsúllyal és más vetületben fejeződnek ki a megható Priamosz-jelenetben is; ám ha a cselekmény mögött – s nemcsak a cselekményben – tükröződő mondanivalót próbáljuk kitapintani ezekben a „funkció nélküli” sorokban, csak a másutt közvetlenebbül rögzített életvágynak és a művészien rejtett társadalombírálatnak kiegészítéseként értelmezhetjük.

Sem életében, sem holtában nem kapott választ kérdéseire Akhilleusz – nem azért, mert keveset vállalt vagy áldozott érte, hanem mert az ő világa és éthosza Homérosz szemében már csak bámulatra méltó, de tört igazságú régmúlt. S ez nemcsak Akhilleuszra érvényes: igazuk van a görögöknek, hogy visszakövetelik Helenét, vagy hogy bosszút esküsznek Pandarosz hitszegéséért – de igazuk van a trójaiaknak is, hiszen városukat védik az egyedül vétkes Parisz miatt kitört háborúban. Homérosz ugyanolyan mélységes szomorúsággal ábrázolja ezt a tragédiasorozatot, mint aminővel Akhilleusz tekint a jövőbe. S ha kárhoztatja is ezt vagy amazt a hősét rövidlátó balgasága miatt, a meg nem változtatható végzet beteljesüléseként ábrázolja az eseményeket; ezt a végzetet pedig nem az igazság vagy az ésszerűség irányítja, hanem az egyes istenek vagy a náluk is hatalmasabb Moira csapongó akarata. Azokban a mozzanatokban viszont, ahol az emberi cselekvésnek legalább részleges sorsmódosító hatását eleveníti meg a költő, már a történelmet formálni képes ember magabízása dereng.

Nemcsak a harci síkon ellenfele Akhilleusznak Hektór, hanem jellemben is. Ő az a hőse az eposznak, akiben pozitív életcélok testesülnek meg: az ő harcában szülővárosának védelme, feleségének és kisfiának megmentése, személyes becsülete és kötelességtudata jelenti a hírnév konkrét tartalmát. Sem származásban, sem vitézi erőben nem mérkőzhet Akhilleusszal, de az élet és a harc értelmében messze fölébe magasodik – mindhiába: városával együtt bukásra ítéltetett.

Magának Homérosznak az életeszménye – a patriarchális királyság keretében megteremtett, rabszolgákat és szabad iparosokat is foglalkoztató, békés gazdálkodás – a Tróját emésztő valóság ellentéteként, távoli ábrándként elevenedik meg a hasonlatokban és néhány epizódban. Az arisztokrácia háborúzó életformáját és eszményeit kritikusan ábrázolja ugyan, de uralmát isteni rendelésnek, a „Zeusz-táplálta királyok” vétkeit pedig személyes – társadalmilag távolról sem szükségszerű vagy indokolt – hibáknak tekinti. Az Iliász minden érdemleges hőse az uralkodó osztályhoz tartozik, közembereinek pedig egyetlen tiszte az engedelmesség. A testileg-lelkileg rút Therszítész az egyedüli aktív közkatona, s az ő megaláztatását követő kacajban az arisztokraták fensőbbsége fejeződik ki.

Az arisztokratikus felszín s a mélyben megbúvó, általánosabb emberség összefonódását tükrözi a homéroszi istenvilág is. Az istenek mellé- és alárendeltségének hierarchikus rendje, melynek korlátalt erőszakkal vagy csellel is csak rövid időre lehet áttörni, és sohasem büntetlenül, pontosan megfelelt a földi valóságnak; egyéniségüket is csak a halhatatlanság és csodatevésre képes varázserő emeli az emberek fölé, indulataikban és vágyaikban pedig legalább annyira önzők és kicsinyesek, mint a halandók.

Az Iliász-beli Olümposznak is megvan a maga nyomorék, kicsúfolt „közembere”: Héphaisztosz, a sánta kovács. Születésétől üldözi a balsors: az egyik változat szerint szülőanyja, Héra, a másik szerint Zeusz dobta le a földre, s nyomorította meg. Felnőtt korában sem jut osztályrészéül más, mint a munka, vagy hogy bicegésével fakasszon kacajt a boldog istenek ajkán. De mégis ő az, aki apját és anyját össze tudja békíteni, ő az, aki olyan fegyvereket kovácsol Akhilleusznak, amelyek győzhetetlenné teszik. Csaknem szolgasorba taszított isten, akinek ábrázolásában a kézművesekkel szembeni arisztokrata lenézés érződik, de – a Thetisz-jelenetben és munkája leírásában – az a rokonszenv is, amely a hasonló helyzetű költő szívében fakadt.

Éppen az istenek szerepeltetésének megítélésében sűrűsödnek azok a véleménykülönbségek, amelyek a Homéroszt „modernizáló” és „primitivizáló” filológusok és esztéták között támadtak. Az előbbiek szerint már-már „fölösleges” is minden ténykedésük, s Homérosz csupán a vallásos hit iránti engedékenységből lépteti színre őket, egy-egy meghökkentő, de azért racionálisan is magyarázható fordulat indoklására. Az utóbbiak – éppen ellenkezőleg – azt vallják, hogy az Iliász hősei hitvány játékszerek az olimposziak kezében, s hogy a költő ezzel is az ember gyarló tehetetlenségét ábrázolta. Mindkét felfogás idegen Homérosz világától, aki úgy fonja meg az okok és okozatok füzérét, hogy az istenek és az emberek szándékai és tettei kölcsönösen egészítik ki egymást, s eközben a prioritás kérdése fel se merülhessen. Egy ember (Akhilleusz) más ember (Agamemnón) iránti haragja indítja meg a tragédiasorozatot; ahhoz azonban, hogy bosszúja megvalósuljon, isteni segítségre van szüksége (Thetisz olümposzi látogatására, Zeusz ígéretére s annak beváltására); ettől kezdve azután állandósul a kölcsönhatás: az istenek Trójára vonatkozó döntését csak az emberek valósíthatják meg – ahhoz viszont, hogy bármely halandó valami lényegeset tudjon akarni vagy tenni, isteni sugallatra vagy közbelépésre van szüksége.

Homérosz a halhatatlanokat s a rajtuk is úr Végzetet tartja az emberi sorsok végső meghatározóinak, de úgy formálja meg hőseit, hogy azok lelki alkatuknál fogva lendítsék előre az isteni döntések megvalósulását. Thetisz is, Akhilleusz is mindvégig tudja például, hogy a hősnek Trója alatt meg kell halnia, mert így döntöttek az istenek; Akhilleusz azonban nemcsak azért nem tér haza, mert eleve nem volna rá módja, hanem mert egész jelleme ellenkeznék azzal, hogy a hosszú, de dicstelen életet válassza a gyors, hősi halállal megszerzendő halhatatlanság helyett. Hasonlóképpen egészítik ki, realizálják az istenek végzéseit a többi hősök is, bár Hektór az egyetlen, akinek a tudatossága – épp a halál előtt – megközelíti az Akhilleuszét.

Múlt, jelen, jövő összeszövésének szinte mértanilag kiszámított s mégis a természetesség varázsával ható példája a motívumoknak az az elrendezése, ahogyan – az invokációban meghatározott téma gyors indítása s a jellemnek egyértelmű rögzítése után – a harag-mozzanatot az események egészébe ágyazza be Homérosz. Kalkhasztól, a jóstól tudjuk meg először, hogy ő vezette az akháj sereget Trójába jóstudományával, egyébként csak Agamemnón említette néhány szóval hazáját és palotáját. Most még központi tárgya felé irányítja a költő hallgatóinak – és olvasóinak – minden figyelmét, de úgy, hogy egyfelől Akhilleusz és Agamemnón hatalmi viszonyát, másfelől a táborbeli hangulatot és zsákmányra törekvést, végül a fővezér otthonának és „családi érzelmeinek” az Iliász tárgyán túlmutató bonyodalmát is megragadja. A két király heves szóharca jelen vitájuk tartalmán s érvein túl az egész háború céljára is mind több fényt derít – elsősorban Akhilleusz szavai –, sőt Trója legnagyobbjaként immár Hektórral is megismerkedünk egy pillanatra, ami a bevezető sorokban tömörített fejleményeket vetíti előre. Az összecsapás átmeneti és látszólagos elültével – miután Akhilleusz kénytelen engedni –, más irányban bővül a kép, csillapul az elbeszélés sodra; Akhilleusz sorsának, hősi és mégis valósággal gyerekes indulatainak ábrázolása lép előtérbe, majd újabb múlt- és jövőbeli történések elevenednek meg az olümposzi jelenetben. Így tágul az elbeszélés kerete, de mélyül egyben a történetek és az emberi-félisteni-isteni jellemek tartalma is.

A háború okainak s céljainak tudatosan elaprózott kirakása az elbeszéléseknek és az elbeszélők jellemeinek kavicsaiból énekről énekre folytatódik. Néhol szinte félszavas utalásokkal éri be a költő. A görögöket segítő istenek és istennők állásfoglalásának és Parisz ítéletének említésére például csak az utolsó énekben tér ki, Poszeidónról, Héráról és – bár kimondatlanul – Athénéről szólva:

Más, jövőbeli – az eposz cselekményén belül nem ábrázolt – eseményeket, mint például Trójának és Hektór családjának a sorsát vagy Akhilleusz halálát, többszörös, több személlyel és változó helyzetekben elmondatott jóslatokban jövendöltet meg. Nem mindegyik jóslat válik valóra. Van, amelyiknek a hiábavalóságát mindjárt elhangzása után közli a költő, istenfélő hittel, de tudatos művészi ökonómiával ágyazva be szavait előzmények s következmények közé. Más kéréseket vagy jóslatokat a tragikus helyzetbe sodort hősök kénytelenek szomorúbb jövendöléssel korrigálni: már a VI. énekbeli búcsújelenet hangulatából sejteni lehet, hogy Hektór inkább Andromakhé vigasztalására, mint meggyőződésből jósol harci dicsőséget a kis Asztüanaxnak, s valóban, Hektór halála után az özvegy már azt a gyászos jövőt foglalja zokogásába, mely be is következik.

Hasonlóképpen váltogatja eszközeit Homérosz akkor is, ha a közeli vagy távolabbi múlt eseményeire kíván emlékeztetni. A tényeket összefoglaló ismétlésre és a funkciójában bonyolultabb emlékidézésre is az I., illetve a VI. ének kínál jellemző példát, az Akhilleusz–Thetisz és a Hektór–Andromakhé párbeszédben. – Tömören, csaknem szűkszavúan mondotta el az I. ének elején a költő, hogy milyen körülmények között adta vissza Agamemnón Khrüszéiszt az apjának, s miképpen robbant ki ebből a harag. Miután pedig Bríszéiszt is elvezették Akhilleusz sátrából, hogy kárpótlásul vigyék a fővezérnek, a tenger partján síró Akhilleuszhoz felszáll a habok mélyéből édesanyja, Thetisz istennő,

Azt várnánk, hogy Akhilleusz csakugyan mondanivalójának lényegébe vágjon, hiszen Thetisz – istennő létére, aki fiának lépését féltő szeretettel figyeli – valóban pontosan ismeri bánatának okát. Mégsem így történik: Akhilleusz, idézett kérdésének elhangzása után, még egyszer elmeséli, hogy mi is történt, egyetlenegy olyan mozzanatot festve csak részletesebben, amit az előzményekből eddig nem ismertünk. Az ismétlés kétségkívül a Homéroszt megelőző epikának volt egyik sajátos vonása, mint ahogy általában fel-feltűnik a népi hősdalokban, a már elmondott tények és hangulatok erősítő visszaidézőjeként. A még el nem mondott események ravaszul rejtett közbeszövése azonban nagyon is tudatos fogás: nem a mindenről egyébként is értesült Thetisz, hanem a dal hallgatója számára fontos tudni, hogy miképpen is került Khrüszéisz a fővezér birtokába.

Hasonló megoldás jellemzi a VI. ének búcsújelenetének azt a részletét, amelyben Andromakhé idézi fel keserű sorsát. Hektórhoz intézi szavait, igazában azonban nem a férje az, akit tájékoztatnia vagy emlékeztetnie kell a fájdalmas részletezéssel, hanem a hallgató, aki eddig – legalábbis magából az eposzból – még nem hallott az ő sorsáról, szerelmének születéséről s érzelmi összetettségéről.

Gyakran bukkan föl a szó szerinti idézés, ha parancsolójának szavait továbbítja valamely hírnök. Ám hogy az üzenet nem szó szerinti tolmácsolásának is milyen finom funkciója van, egyetlen példán lemérhető. – Kilenc napja tanakodtak már az istenek, hogy mi legyen Hektór holttestével, amelyet Akhilleusz meggyalázott, s már-már ellopására biztatták Hermészt. Zeusz azonban másképpen dönt: Akhilleusznak szánja a halott kiadásának tisztességét. Magához hívatja Thetiszt, s vele üzeni meg Akhilleusznak, hogy Priamosz fogja felkeresni sátrában, ő pedig – illő ajándék ellenében – szolgáltassa ki a tetemet.

Zeusz kedveli Akhilleuszt, ismeri is jól, tudja, hogy üdíti szívét az ajándék. Thetisznél jobban azonban senki sem ismeri a hőst. Miért nem említi hát az üzenet tolmácsolásakor Priamosz nevét? Szerkezeti izgalma van az elhallgatásnak: ha Akhilleusz előre tudná, hogy éppen az általa meggyilkolt hős apja látogat el hozzá, lelkileg felkészülne a találkozásra; de mert nem tudja, nem is sejti, hogy kinek kell kiadnia a halottat:

A zeuszi üzenet egyetlen részletének elhallgatása Akhilleusz és Priamosz megrendítő találkozásának egész hangulatát alapozza meg.

A múlt szélesítő-mélyítő visszahömpölygetésének, ugyanakkor pedig a helyzet- és emberábrázolásnak egyik eszközéül iktatja elbeszélésébe Homérosz a hasonlatokat is. Nemcsak a közvetlen mondanivalót hozza közelebb, és szépíti meg velük, hanem a mögöttük meghúzódó világ számtalan más mozzanatát is érzékelteti. Soha nem „vázol”, mindig ábrázol. Minden szavának és sorának funkciója van, akkor is, ha nem azonnali, hanem háttérben rejlő összefüggéseket vagy ellentéteket kapcsol össze. A hasonlításul megrajzolt kép – vagy képsor – önmagában is valóságos drámai mag lehet, mint például a hadak gyülekezésének megelevenítése.

A tárgyakat is lelkessé varázsoló – mert mindenben az emberit felfedő – technika remeke a pajzsleírás: nem állóképekben mondja el a költő, hogy mi mindent kovácsolt ki Héphaisztosz a fegyverre, hanem élő jelenetekben, amelyekkel a békés életnek – direkt eszközökkel az Iliászban csak kevéssé ábrázolható – epizódsorát idézi fel.

Egyáltalán, az teszi oly gazdaggá az Iliász világát, hogy Homérosz minden lehetőséget az utolsó cseppig kihasznál a hangulati „ellenpontozásra”. A harci jelenetek tömény sokaságát tudatosan szakítja meg a trójaiak viszonyainak s lelkiállapotának leírásával, az Olümposzon lejátszódó drámai vagy tragikomikus civódások megelevenítésével, az eposz fő vonalától eltérő epizódokkal vagy egy-egy hős belső háborgásának ábrázolásával. A hasonlatoknak azonban minden más eszköznél hatásosabb, messzibb és több irányba mutató szerepet juttat: így nyit ezernyi ablakot a természetnek s az emberi világnak ama mezőire, melyeknek Trója vívásához vagy Akhilleusz haragjához közvetlenül ugyan semmi közük sincs, de a mindenséget átölelni vágyó Homérosz számára legalább oly fontosak, mint az ölés és bukás végtelen áradata. A IV. énekben beszéli el Pandarosz balga esküszegését, miképpen vette rá Athéné – a görögöket pártoló, de éppen a békekötéstől rettegő istennő –, hogy Menelaoszt vegye célba íjával, s miképpen terelte félre a nyílvesszőt ugyancsak Athéné:

Az első két sor prózai értelemben szinte „fölösleges”. Elvégre semmi másról nincs szó, mint arról, hogy Pandarosz pontatlanul célzott, nem ott találta el Menelaoszt, ahol a nyílvessző halálos sebet ejthetett volna. Homérosz azonban nem így látja, és nemcsak ezt látja: ő élőnek, valóságosnak hiszi Athénét, hisz abban, hogy minden az istenek akaratából történik az égen és földön, s hogy Menelaosz igenis kilehelte volna a lelkét, ha Zeusz zsákmányos lánya elébe nem áll. S látja és láttatja azt is, ami Trója alatt soha meg nem történt, de az ember világához és lényegéhez ugyanúgy hozzátartozik, mint akármilyen hőstett vagy hitvány árulás. Az édes álmát alvó gyermek s a kicsinye bőréről legyet elhessentő anya látványa nemcsak az adott szituáció képi konkrétságát erősíti, hanem olyan tárgyi és lélekábrázolási mozzanattal gazdagítja az eposzt, amely a témától messzire röppenve ad hírt a végtelen gazdagságú élet másik birodalmáról. De tüstént vissza is tér hőséhez a költő, a legapróbb tárgyi részleteket is lelkes gonddal rajzolja meg, hogy azután ismét eltávolodjék tőle egy új hasonlattal, amelynek – az előzőhöz hasonlóan – kettős funkciója van: a költői látószög szélesítése, a közvetlen téma vizuális kibontása és a hasonlatnak mozgó képsorrá való dramatizálása révén (IV. 141. és a következő sorok).

Hasonló szerepük van az állandó jelzőknek is. Kialakításuk – mint az ismétlődő soroké és félsoroké – minden bizonnyal a mágikus vagy hősmondai népköltészetben gyökerezett. Az Iliászban azonban nem az énekmondói konvenció kedvéért, hanem ábrázolási eszközként alkalmazott formaelem lett az állandó jelzőkből. Ezeknek – mint például „ezüstlábú”, „tehénszemű”, „harcban-erőshangú”, „messzeható” stb. – vagy az a hivatása, hogy hallásukkor tüstént emlékezhessünk egy-egy isten, ember, tárgy korábbi és végig megmaradó sajátosságaira, vagy az, hogy azonosság és ellentét dialektikáját fejezzék ki.

A jelzők gazdagsága, a tárgy- és helyzetleírások színpompás precizitása, a hasonlatok elevensége az eposz „egyhangú” részeit is megszépíti. Olykor még az élettelen tárgyak múltját is megeleveníti a költő, hogy az emberi létre kiható rendeltetésük ábrázolásával szélesítse és mélyítse mind a cselekményt, mind a hősök lélekrajzát. Ezek a kis betétek – az elbeszéléssé bővített hasonlatokkal azonos irányba munkálva – a múlt és jelen szembesítésére vagy a különböző szereplők összemérésére szolgálnak. Például Akhilleusz haragos szózatának néhány sora a kompozíciós szempontból különösen érdekes I. énekből így hangzik:

A következő énekben – amikor a parancsolás és ütleg szerszáma lesz az isteni eredetű jogarból – újabb részleteket tudunk meg történetéről (100. és következő, 185. és következő sorok), hogy Agamemnón hatalmának szent nagyságáról, de a jogarral s az általa jelképezett hatalommal okosan bánni nem tudó Agamemnónról is világosodjék elképzelésünk.

Az Akhilleusz beszédéből idézett sorok a homéroszi kompozíció és hősábrázolás még egy folytonosan visszatérő vonására hívják fel a figyelmet: olyan dühös egyetlen hőse, annyira sürgető egyetlen helyzet sem lehet, hogy a költő ne csiszolt s emelkedett stílusban beszélne vagy beszéltetné szereplőit. A stílus azonban nem csupán a szavak és a grammatikai formulák halmazából áll. Legalább ennyire fontos az a mód is, ahogyan különböző hősök a költő által „rendelkezésükre bocsátott” nyelvi anyagból válogatnak. És ebben az értelemben már nemcsak hogy nem egysíkúak az Iliász hősei, hanem csodálatosan sokfélék. A heves Akhilleusz kitörései, Nesztór öreges bőbeszédűsége, Therszitész pimasz nyelvelése, Phoinix féltő ellágyulása, Hektór férfias nyíltszavúsága, Odüsszeusz szónoki ügyessége, Helené érzelmi megosztottságból fakadó sóhajtozása, a vad Diomédész szótlan reagálása Agamemnón nagyképűen kioktató szavaira, Héra zsörtölődése, a nagyhangú Arész asszonyos siránkozása megsebesülésekor – megannyi pompás mozzanata a stiláris jellemzésnek.

Valamennyien a tradíciót őrző és formáló költői műnyelvet használják (görögök és trójaiak, emberek és istenek egyaránt), de általában saját belső alkatuk és cselekménybeli funkciójuk törvényeihez igazodnak gondolataik és érzelmeik beszédbe öntésének módjában. Titokban mintha minden akháj és trójai maga is költő és filozófus lenne: még az életveszedelemről s a harci zajról is elfeledkeznek egy-egy színes hasonlat vagy bölcspéldázat kedvéért…

A mese extenzitásának ez a közvetett eszközű növelése olykor függetleníti, elszakítja a stílust a jellemtől. A hősök lelki alkata és cselekvése között azonban soha, egyetlen pillanatra sem támad résnyi távolság sem. Agamemnón hatalmas, becsvágyó, de önző és sokat hibázó hadvezér; Menelaosz bosszúra szomjas, vitéz, de egyébként átlagos képességű, inkább csak Agamemnón fivéreként és Helené megcsúfolt férjeként figyelmet keltő Atreusz-sarj; Parisz Aphrodité kedveltje, könnyelmű és gyáva világfi; Hektór Trója legnagyobb hőse, Andromakhé gyöngéd és halálos elszántságú férje; az önzetlen hősiességű Aiasz, a nyers indulatú és büszke Diomédész, a jó tanácsú Odüsszeusz, az agg és bölcs Nesztór, Trója vénei, a hatalmas szerelemnek kiszolgáltatott és mégis bűnbánattól keserített Helené – s lehetne sorolni tovább, név szerint említve az ostromlók és ostromlottak, az emberek és istenek sokaságát: zárt jellemű és jellemük szerint gondolkodó és cselekvő hősök valamennyien.

Helyzetüket és lelkivilágukat egy bizonyos tényező határozza meg, amelyhez képest minden más csak járulékosan érvényesül. Agamemnón egész tartásának és gondolkodásmódjának az a legfőbb rugója, hogy ő a seregek fejedelme; Menelaoszénak, hogy bármi áron vissza akarja szerezni Helenát; Hektórénak, hogy rajta múlik a város sorsa; az istenekének, hogy milyen rangot viselnek az olümposziak között, és milyen fő jellemvonással jár mitológiai funkciójuk. Ezért is jellemezheti legtöbbjüket egy vagy néhány állandó jelzővel a költő. Egyetlen olyan hőse van az Iliásznak, aki bonyolultan összetett, ellentétes tulajdonságokból forrasztott lélekkel vívja meg a maga harcát: Akhilleusz. Halálmegvető, csodálatos hős – aki kisfiúként sír bánatában; hirtelen haragú, félistenként tomboló harcos – akit szíve mélyéig megrendít Patroklosz halála, majd Priamosz látása. Nemcsak származása, cselekménybeli funkciója és sorsot vállaló tudatossága emeli a többi hős fölé, hanem jellemének különlegesen finom árnyalása is: a dacos gőg mélyén rejlő tragikus magány, kegyetlenség és szánalom láthatatlan erezésű egysége – az emberiség barbár és mégis emberiesedő, hősi nagyságra áhítozó és mégis naiv gyermekkorának legszebb emléke.

Nemcsak jellemileg hasonlítanak a halandó hősökhöz az Iliász istenei: maguk is személyesen avatkoznak be az ütközetekbe, sőt meg is sebesülhetnek. Ugyanakkor mérhetetlen magasságban állnak az emberek fölött, s rájuk vonatkozó döntésüket mindig érvényesítik is, hacsak más, erősebb isten vagy a mindnyájuknál hatalmasabb Végzet nem gátolja őket. Mindenki úgy tudja – Trója síkján s a falakon belül –, hogy az istenek jóindulatától s elhatározásától függ az emberek és városok sorsa.

Az élet és a hírnév vágyát valamennyiükben elfelhősíti az ember parányságának hite. Az istenek döntésére, melyet jóslatból ismerhetnek meg, csak ritkán hivatkoznak erőmerítés céljából. Annál gyakrabban keresnek vigaszt a végső soron megmásíthatatlan és ismeretlen végzetben. Erre emlékezteti feleségét a halálba induló Hektór, Akhilleusz pedig a zokogó Priamoszt.

Hasonló hit csendül meg az Odüsszeia olümposzi nyitányában: mielőtt a Kalüpszó szigetén búsuló-kínlódó hős sorsának bonyolításáról szólna a költő, máris Zeusz végzéseként tudatja hallgatóival, hogy Odüsszeusz haza fog térni Ithakába. Az Iliász utolsó énekének sorsgondolatát pedig Nauszikaa eleveníti fel, Odüsszeuszt vigasztalva:

Ám hogy a hitelbeli hasonlóság mennyire nem azonosságot jelent, hogy az Odüsszeia-költő milyen odüsszeuszi ravaszsággal csempész új tartalmi elemeket a régi formába, az mind a Nauszikaa-epizódból, mind az egész kompozícióból kitűnik. – Milyen helyzetben is mondja a phaiák királylány ezeket a Helené által is közhelyszerűen említett (IV. 235. és következő sorok) szavakat? Akkor, amikor Athéné öntött bátorságot a szívébe, hogy meg ne rettenjen a hajótörött hős rémítő külsejétől, s amikor amaz lebilincselő modorával már-már rabul ejtette a lelkét. Csak nem válaszolhatott tudatlan gyermek módjára a mesés kalandokat és szenvedélyeket sejtő, személyében is mesebeli hősnek tűnő Odüsszeusz szavaira! Nászra érett nő, s király leánya – szellemileg sem akar csacska kicsinynek látszani; később ugyan édes naivsággal árulja el érzéseit, de itt bölcselkednie kell a férfi előtt – Odüsszeusz előtt, akinél keservesebben senki emberfia nem tapasztalta, hogyan is osztja Zeusz az ember üdvét, s aki csak azért nem mosolyodhat el a kislány bölcselkedésén, mert tőle kell ruhát és segítséget könyörögnie!

Az Iliászban nem kapott választ az élet célját kutató gondjaira Akhilleusz. Az Odüsszeia költője már felszabadultabban szólaltathatja meg Akhilleusz alvilági lelkét:

Messzemutató funkciója van annak, hogy Akhilleusz így panaszkodik, s elutasítja Odüsszeusz vigaszát, amely a harci dicsőségben nyert halhatatlanságot a boldogsággal azonosítja: a régi eszmények megrendülésének bevallásával erősíti az új eposz eszméit.

Tapasztalatok szülte örök bizalmatlanság, kénytelen ravaszkodás, a fájó, de hősi múltat is vállaló s a halálos veszedelmű titkokat is tudni akaró szomjúság avatja Odüsszeuszt az élet cselekvő hősévé. Mert bár az eposz hallgatója már az I. ének első jelenetéből ugyanúgy értesül a hős jövőjéről, mint az Iliászban, ő maga csak kevésszer kap előremutató jelzéseket (Kalüpszótól, Pallasz Athénétől, Kirkétől), s azokban is kételkedik. Holtak s távoli szerettei sorsa felől szerez tudomást az alvilágban, saját jövője felől azonban csak lehetőségeket jósol neki Teiresziasz: talán hazatér, ha vigyáz a lelkére, s fékezi a társaiét is…

Ő az egyetlen, aki tud vigyázni a lelkére, és – isteni segítséggel bár, de a cselekvési lehetőségek önálló megválasztásával – kiharcolja a hazatérést, míg balga társai önnön vétkeikért vesztek oda. Annak a kardjával s eszével vitézkedő harcosnak és világjárónak az eszménye, aki saját tapasztalatai közben ébred rá az ember alkotó és gazdagságot szerző képességeire.

Az Odüsszeiát költő „Homérosz” számos vonatkozásban tekintette példaképnek az Iliász költőjét. Hozzá kapcsolódik tematikailag, nyelvileg egyaránt, magáévá teszi elődjének mitológiai apparátusát is. A világot, a sorsot, az embert mégis más szögből látja, és másképpen ábrázolja; költői eszközeinek (kompozíciós művészetének, hősjellemzésének, közvetlen megjelenítést kedvelő és kevesebb hasonlattal élő stílusának) megannyi újszerűsége a szemlélet megújulásából sarjad. Akhilleusz a halál hősi vállalásával és a vitézi hírnév megszerzésével vált halhatatlanná, Odüsszeusz az élet bajnokaként, új fegyverekkel vívja meg ezernyi harcát.

Az Odüsszeia terjedelme valamivel kisebb, mint az Iliászé (12110 hexameter), s a cselekmény indulása és befejeződése – vagyis a hős hazatérését elhatározó istengyűlés és az ithakai békekötés – között is mindössze negyven nap telik el. Időben és térben mégis sokkal tágasabb. Míg ugyanis az Iliász csak célzásokban vagy lelkesítő példázatként elmesélt betétekben szólt a múltról és a jövőről, az Odüsszeiában lényegesen nagyobb szerepet kap a múlt: előbb Nesztór, Menelaosz, Helené emlékezéseiben és Démodokosz dalában, majd a főhős elbeszélésében elevenednek meg a trójai ostrom utolsó mozzanatai s az azóta eltelt tíz hosszú esztendő csodás-rémséges eseményei. S míg az Iliász földi cselekményének színtere – a betétepizódokon kívül – a görög táborra és Trója városára korlátozódik, Odüsszeusz harmadik és első személyben elmondott kalandjai végtelen távolságokat ölelnek át.

Az expozíció nemcsak az elmondandó történet vázolásául szolgál, hanem Odüsszeusz jellemzéséül is. Mert igaz, hogy ennek az eposznak a főhőse is harminchárom állandó jelző valamelyikének kíséretében szokott megelevenedni a hallgatók és olvasók előtt, mégis bonyolultabb és sajátosabb alkat, semhogy az Iliász expozíciójához hasonló módon – egy- vagy pár szavas jellemzéssel – mutathatná be a költő.

Az expozíció folytatása (8–18. sorok) a cselekmény indulását közvetlenül megelőző helyzetről (a sóvár Kalüpszó nimfa rabságában hitvese és hazája után áhítozó Odüsszeuszról) ad pillanatfelvételt, majd a hős hazatérését s az azt követő küzdelmeket vetíti előre. A folytatás már magának a cselekménynek a megindulásáról – pontosabban szólva: isteni megindításáról – szól. Egy szempillantás alatt „felgyorsul” a dal, amikor a hallhatatlanok olümposzi értekezletéről, Poszeidón isten Odüsszeusz elleni haragjáról, e harag okáról (a Poszeidón nemzette küklópsz megvakításáról) és a hazasegítési határozat gyakorlati foganatosításáról mesél a költő. Itt sem öncélúan érvényesül a cselekményszövés technikai ügyessége, nem csupán az érdeklődés fokozására szolgál, hanem az Odüsszeusz-portré árnyalására is: az ostobán vétkező Aigiszthosszal való szembeállítása különös nyomatékot ad azoknak a szavaknak, melyekkel Athéné, majd Zeusz a hős erkölcsi tisztaságát méltatja. Az apját megbosszuló Oresztész dicsérete ugyanakkor a Télemakhosz iránti rokonszenv felkeltését készíti elő.

Athéné Ithakába röppen, hogy Odüsszeusz fiát cselekvésre buzdítsa. Egyelőre tehát Télemakhosz lesz a történet cselekvő hőse (jobban mondva, őt indítja el Athéné segítsége, erőt inspiráló szava a hősi cselekvés és a férfivá érés útján, hogy „őt is nagy hír hordozza a földilakók közt”). Télemakhosz tette serkentésének közvetlen gyakorlati haszna meglehetősen sovány: megdöbbenti ugyan édesanyját, Pénelopét s az Odüsszeusz halálára és Pénelopé kezére áhítozó nemes kérőket az ifjú merész fellépése, a tényleges állapotokon azonban nem sokat segít; az édesapjáról szerzett hírek is legföljebb bizonytalan reménységgé enyhítik a sötét aggódást, igaz tudással csak a XVI. énekben elbeszélendő találkozásuk ajándékozza meg. Csakhogy a költőnek nem az volt a célja az Odüsszeusz közvetlen ábrázolása elé helyezett négy énekkel, hogy Télemakhosz bátor vállalkozásának közvetlen hasznát ábrázolja, hanem ennél több, értékesebb és érdekesebb:

Télemakhosz – minden ifjúi kiválósága ellenére – csupán segítője lehet Odüsszeusznak a győzelem kivívásában, de hogy egyáltalán azzá lehessen, meg kell fogadnia Athéné szavát: apjához hasonlóan meg kell ismernie sok nép városait s eszejárását, el kell sajátítania a harc fortélyát. E jellemfejlődési motiváláson túl – ami már egymagában is nagyszerű, Euripidészig egyedülálló teljesítmény – tematikai funkciója is van e szerkezeti megoldásnak: az ithakai állapotok érzékeltetése – amivel a majdani küzdelmek súlyát jelzi a költő –, a Tróját vívó hősök otthonának és sorsának bemutatása – amivel az Iliász cselekményéhez ver hidat –, a mítosz körének újabb s újabb bővítése (például Menelaosz és Helené egyiptomi kalandjainak elmeséltetésével, amit a Homérosz utáni irodalom is örömmel kapott fel), nem utolsósorban pedig Odüsszeusz sorsának és jellemének közvetett ábrázolása, amivel az előbbi még érdekesebb, az utóbbi még vonzóbb s hitelesebb motiválást nyer.

Az eposz hallgatója persze már az I. ének első felében elmondott eseményekből és istenhatározatokból ismeri a történet folytatását. Tudja, hogy – a Pénelopéért versengő s hitványul tobzódó kérők számításával, de Télemakhosz és Pénelopé gyászos sejtelmeivel is szemben – él Odüsszeusz; tudja, hogy véres harcok színtere lesz még Ithaka, ahol most anarchia dúl, s méltatlanok dőzsölnek a királyi palotában. Homérosz mégis bizalommal avatja titkainak tudójává a hallgatót. Nem megvetendő kockázatot vállal, hiszen a bonyolítás vagy a helyzet- és lélekábrázolás szemernyi lankadása is végzetessé válhat. A hallgató iránti bizalom mélyén azonban múzsai önbizalom húzódik meg: Homérosz maga hívja ki a veszélyt, hogy legyőzhesse – akárcsak Odüsszeusz a szirének dalának kísértését.

Van bátorsága és maga teremtette lehetősége, hogy – miután a történet izgalmát Télemakhosz személyére és vállalkozására koncentrálta – derűs nyugalommal bocsátkozzék a tárgyi leírások finomításába. Gyors cselekményű dalban beszéli el, miképpen öntött bátorságot Télemakhosz lelkébe az Odüsszeusz barátjának képében megjelenő, majd madárként elröppenő Athéné; miképpen inti tisztességre a kérőket az ifjú, és mondja ki nyílt szóval, hogy messzi útra kel hírt tudakolni apja felől. Látszólag mellékes mozzanatként említi meg az öreg dajka (Eurükleia) sorsát és sürgetését; csak jóval később, a hős hazatérte után nyílik meg a mélyebb értelme ennek a jellemzésnek, amikor az anyó ugyanolyan gonddal leplezi Odüsszeusz kilétét, mint aminővel a fiú éjszakai nyugalmára vigyázott.

A II. énekben lelassul a cselekmény. Az ithakaiak gyűlésének, Télemakhosz útra kelésének s a kérők ármánykodásának az elbeszélése azáltal válik funkcionálisan fontossá, hogy Odüsszeusz majdani bosszújának személyes és társadalmi jogosságát még alaposabban megindokolja, s indirekt módon – a legszemtelenebb kérő ajkára adva a szót – a jó eszű Pénelopé hűségét és kiszolgáltatottságát is megelevenítse. Püloszba, az agg és mégis örökifjú Nesztór hazájába visz Télemakhosz útja, miután Athéné segítségével hajót és társakat szerzett. Nesztór sok érdekeset mesél a görög vezérek Trója alóli hazatéréséről, Odüsszeusz sorsáról azonban semmi bizonyosat nem tud (III. ének). Ezután Lakedaimón urát, Menelaoszt keresi fel Télemakhosz, hátha tőle biztosabb hírt hallhat. Őt is, Nesztór kísérőül adott fiát is lovagi udvariassággal fogadják a pompás építésű palotában – nevüket sem tudakolják a lakoma végéig. Amikor azonban Menelaosz mesélni kezd leghívebb és legbölcsebb bajtársáról, Odüsszeuszról, s Pénelopé és Télemakhosz nevét is sajgó emlékidézésbe szövi (ennek a jelenetnek lesz majd tükörképe a VIII. ének, ahol Trójáról dalol Démodokosz, nem is sejtve, hogy éppen az ének hőse hallgatja szavát), kibuggyan a könny az ifjú vendég szeméből. A felismerés után még forróbb szeretettel mesél neki Menelaosz és Helené, jórészt azonban saját hányódásaikról. Odüsszeuszról mindössze annyit tudnak, amennyit Próteusztól – a rabul ejtett, sokformájú, jószavú véntől – hallottak: Kalüpszó nimfa tartja távol hazájától, s nincs se bárkája, se társai. Ködös, mesés bizonyosság ez is – de már az, hiszen Odüsszeusz a Menelaosz–Próteusz találkozásakor még élt, remélhető hát, hogy elkerülte a pusztulást! S amikor egy hirtelen fordulattal a Télemakhosz elveszejtésén fondorkodó kérők és a fia titkos távozásán meg az ellene szőtt cseleken búsuló Penelopé felé fordul a dal, már bezárult az első témakör: immár Télemakhosznak is sikerült hírt szereznie arról, amit Homérosz hallgatója már az I. énekben tudott. És mert Télemakhosz egyelőre képtelen tovább lendíteni a történést, s csak apja oldalán kapcsolódhat be a harcba, nem is lehet több mondanivalója róla a költőnek. Félreteszi hát cselekménynek ezt a szálát, de elcsomózatlanul, hogy csak akkor vegye fel újra, amikor fő témája indokolja (IV. ének).

Athéné a cselekményt elindító istengyűlésen javasolta, hogy küldjék el Hermészt Kalüpszóhoz és Odüsszeuszhoz, de ennek megvalósítására csak most kerül sor, Zeusz újabb határozata szerint, mert a hősnek

Zeusz szavai újabb részleteket vázolnak a jövő felől, olyanokat, amelyeknek megvalósulásáról majd a következő énekek szólnak. (Ismét az a kompozíciós játék, amellyel Odüsszeusz további sorsát már az I. énekben „elárulta” a költő, de a hős hazatérését követő eseményekről még most is csak keveset sejtet meg.) Lelkes gonddal írja le Homérosz a nimfa szigetének természeti szépségeit, a szerelmes Kalüpszó emberi-asszonyi elkeseredésének megelevenítésében pedig lélekismeretét csillogtatja. Szemléletileg is új motívummal társítja a női féltékenység ábrázolásának újszerűségét.

– jajdul fel a nimfa, amikor meghallja, hogy haza kell bocsátania szeretett foglyát. Az istenek kegyetlenségét már az Iliász hősei is tapasztalták, de úgy érezték – s az Odüsszeia hősei is úgy érzik –, hogy végső döntésük a sors megszabta rend helyreállítását szolgálja. Itt egy istennő panaszolja fel az olümposziak – elsősorban Zeusz – irigységét; ember még nem meri ajkára venni a vádló szót, de hasonló panasszal illeti majd az isteneket később, a társadalmi igazságtalanságokon felháborodva, a sors kuszaságának és saját gyengeségének tapasztalásakor. Még Kalüpszó is csak panaszkodni mer, lázadni nem, hiszen tudja, hogy ő az istenek rendjének csak egyik alsó lépcsőjén áll; Odüsszeuszhoz képest viszont nagyon is magas régiókban él, s amit ő nyújthatna foglyának – akár szerelmét, akár a halhatatlanságot –, az Odüsszeusznak éppen emberi méltósága miatt nem kell. Ez a szánalmas társtalanság teszi végül őt magát is emberivé, szerelemféltésében és nagylelkűségében egyaránt: ő maga segíti Odüsszeuszt, hogy egy kis tutajon nekivághasson a végtelen tengernek…

Poszeidón haragjának utolsó előtti hulláma sújtja most a hőst: szörnyű vihar töri szét a sajkát, s csak egy tengeri nimfa segítsége és tanácsa hárítja el a végveszedelmet, míg végül – Athéné támogatásával – holtfáradtan vergődik ki egy ismeretlen sziget partjára.

Athéné lesz ezentúl Odüsszeusz állandó kísérője és gyámola. Ő biztatja fel a sziget urának és a phaiák nép királyának, Alkinoosznak a leányát – Nauszikaát –, hogy kérje el apja kocsiját, és társnőivel a tengerpartra menjen mosni. Ő önt bátorságot a felriadó férfi szívébe, hogy lenyűgöző udvarlással ébressze föl Nauszikaa érdeklődését és tündéri segítőkészségét. És ismét csak ő az, aki ködbe burkolva vezeti be kedveltjét a phaiákok városába (VI. ének.)

A királynőt, Arétét kérleli könyörgő szóval a sokat tűrt bajnok: nyújtson menedéket, és segítse haza. A phaiákok szigetének természeti szépségeiről és építkezési remekeiről dalolva, ugyanazzal a virtuozitással bűvöli le hallgatóit a költő, mint az Iliászt költő Homérosz – akár a pajzskészítési jelenetben, akár a hasonlatok sokaságában –, és mint ő maga is, ha nyugalmas lélegzetvétellel tud elmerülni a tárgyi s természeti csodák ámulatában. Az Odüsszeia cselekménye azonban pergőbb, zaklatottabb annál, semhogy az egyensúly veszélyeztetése nélkül sokasíthatná leírásait a dalnok: míg ő révületes rajongással pihenteti el a történetet, a hallgató visszafojtott lélegzettel várja a folytatást. Nem is csalódik, hiszen Alkinoosz és Arété könyörülete és segítőkészsége – a gyakorlati pozitívumon, a hazatérés reményén túl – lélektani bonyodalmat is teremt: előbb a Nauszikaával történt találkozást kell elmesélnie Odüsszeusznak, úgy, hogy a szülői büszkeségnek is ügyesen s a maga javára hízelegjen, majd meg kellene mondania nevét, és elbeszélnie szerencsétlensége történetét. Ez utóbbiból csak az utolsó fázist (a Kalüpszónál töltött hét esztendőt, szabadulását és hajótörését) tárja fel – a nevét elhallgatja. De miért ez a titkolózás, hiszen a trójai hősök híre az egész világon elterjedhetett (az Alkinoosz palotájában daloló Démodokosz éneke bizonyítja majd, hogy el is terjedt), az „Odüsszeusz” név pedig bizonyára csak tiszteletet ébreszthet? Bizonyára, de nem bizonyosan: tízéves bolyongásának sok keserűsége ravasz óvatosságra tanította meg a hőst – sem istenhez, sem emberhez nincs bizalma, míg jó szándékáról meg nem győződik. Homéroszt pedig az énekmondás gyakorlata tanította meg a meseszövés fortélyaira, többek között arra, hogy a találkozások s felismerések elodázásával csigázza fel az érdeklődést. Találkozik hát a költőnek és hősének halogató szándéka: ahhoz már elegendő Odüsszeusz illemre valló segélykérése s legutóbbi kalandjának elmondása, hogy tiszteletet ébresszen a phaiákokban, és megbecsült vendégként térhessen nyugovóra – az igazi titkok feltárásának az ideje azonban még nem érkezett el (VII. ének).

Másnap reggel gyűlést hív össze Alkinoosz, hogy vendégének hazasegítését előkészítsék, Athéné pedig tiszteletre méltóvá varázsolja kedveltjét: hadd sejtsék meg a phaiákok, nem köznapi férfi a különös vendég. De sokszor kell még az istennőnek hasonló varázslatot alkalmaznia, s a helyzethez illő módon pompás daliává vagy nyomorult koldussá átformálnia a hős külsejét! Az Iliászban is előfordult a ködbe burkolás, de nagyon ritkán, szinte kivételképpen a brutális valóság sűrűjében. Ebből a szempontból az Odüsszeia naivabb, jobban közelít a meséhez, de a csodás fordulatokat is a lélekábrázolás belső igazságával hitelesíti.

Míg a phaiák ifjak egy hajót szerelnek fel a hős számára, a „jogarviselő fejedelmek” – vagyis a nemesek – ünnepi lakomát rendeznek tiszteletére. A vak lantos, Démodokosz szórakoztatja őket, éppen Trója ostromának egyik mozzanatáról – Odüsszeusz és Akhilleusz futó viszályáról – énekelve. Kibuggyan a könny a bajnok szeméből, hiszen önnön múltjával szembesíti a dal. Kilétét azonban még mindig nem fedi fel, köpenyébe burkolja arcát, hogy könnye csordultát titkolja.

A mindent jóra fordító mese törvényszerűsége érvényesül abban, hogy éppen Alkinoosz veszi észre vendége fájdalmát. Sűrűsödik a titok, hogy annál ékesebben bontakozzék majd ki a valóság. Maga a király kezdi sejteni az összefüggést az ének és az ismeretlen vendég személye között, hogy annál serényebben buzgólkodjék hazatértén. Királyi tapintattal óvakodik mégis a faggatózástól, s az ifjak atlétikai versenyére hívja meg Odüsszeuszt. És mikor egy hetyke legény sértő kihívására azzal felel a hős, hogy mindenkinél messzebbre hajítja a diszkoszt: tettel bizonyítja, hogy nem akárki fiát látják körükben a phaiákok. A hős pedig kezdi – de még csak kezdi! – eloszlatni a maga teremtette és maga őrzötte homályt, ilyen célzást fűzve bölcsen kioktató beszédébe:

Estére marad a végső vallomás, amikor az Arész és Aphrodité balvégű pajzánkodásáról daloló Démodokoszt arra kéri meg a vendég, hogy Trója bevételéről – a falóról és a „fényes Odüsszeusz” cseléről – énekeljen. Újra kitörő sírását ugyan most is csak a király veszi észre, de ahogyan Odüsszeuszt csábította a kívánság a könnyfakasztó dal meghallgatására, Alkinooszban is győz a kíváncsiság, hogy az ismeretlen nevét és származását megtudakolja.

Odüsszeuszban is feloldódik a feszültség. A sok késleltetés után megered szava, s kialakul az eposz következő témaegysége: az első személyű elbeszélés a trójai győzelemtől a jelenig (IX–XII. ének). A hazavivő út tragikus kalandjait időrendben meséli el: a kikónokkal vívott szerencsétlen ütközet s a lótuszevők földjének múltat feledtető csodája után a barbár szörny – az egyszemű óriás küklópsz – emberfaló rémtetteiről és legyőzéséről beszél. Kedvére-bánatára arányíthatja mondandóját. Van, amit csak megemlít, van, amit aprólékosan részletez, önmagának és másoknak szavait idézve, dramatizálva az elbeszélést. A küklópsz-kaland mozzanatainak különösen gondos és színes taglalása azonban korántsem véletlen: egyrészt a tematikai fontosság (Poszeidón haragjának indokolása), másrészt az erkölcsi igazság (a civilizált ember és a vad szörny ellentéte, valamint az Odüsszeusz jogos bosszúját követő hivalkodás vészes hibája) készteti erre az arányításra Homéroszt.

A X. énekben töretlenül folytatódik az elbeszélés: a szelek királyának, Aiolosznak a szívességéről és a zsákmányra éhes társak ostobaságáról, akik kinyitják az ajándékba kapott tömlőket, és ezzel szabadjára engedik a pusztító ellenszeleket; majd az óriás laisztrügonok sikerrel elhárított támadásáról; végül a varázsló Kirké szigetén átélt kalandokról. Az embereket disznóvá bűvölő Kirké legyőzése olyan tett, amellyel méltán büszkélkedhet Odüsszeusz: Hermész isten segítségével, de végül is saját bátorságával szelídítette meg a kegyetlen istennőt, s nyerte vissza társait. Kerek egy évig élvezték ezután Kirké dús vendéglátását – maga Odüsszeusz ágyasul is kapja Kirkét, mígnem a többiek figyelmeztetik a hazatérésre –, de sötét jóslat és parancs kíséretében szabadulnak ki: szörnyű veszedelmek várnak rájuk, Odüsszeusznak az Alvilágot is meg kell járnia, hogy továbbjuthassanak.

Erről az epizódról – a holtak birodalmába vezető útról, az alvilági árnyaknak bemutatott áldozatokról s az Odüsszeusz szeme elé táruló seregszemléről – szól a XI. ének. Az áldozati vér bírja szólásra a holtakat, előbb Teiresziaszt, aki a jövőt – illetve a jövő lehetőségeit – jósolja meg, majd a hős édesanyját, aki az ithakaiakról mond néhány szót és saját halálát meséli el: élete alkonyán is Odüsszeusz után vágyódott a lelke. A tematikai bővítés itt is a lélekábrázolási mélyítéssel együtt kap funkciót: Odüsszeusz előtt kirajzolódik az otthon képe – legalább annyit megtud, hogy a felesége, fia, apja él, és híven várja haza, s hogy hatalmát még nem döntötték meg –, az eposz hallgatója előtt pedig újabb vonással gazdagodik az Odüsszeusz-portré az édesanya halálos fájdalma révén.

A mitikus hősök és hősnők csapata vonul el Odüsszeusz előtt, tragikus harcok és szerelmek áldozatai, akiknek szomorú végzete hangulati párhuzamot ébreszt a mesélő hős fájdalmas sorsával. A tematikai kapcsolatot, az Iliászhoz vert híd megszilárdítását és szélesítését az teremti meg, hogy a phaiák vendéglátók kérésére a trójai hősök (Agamemnón, Akhilleusz, Aiasz) árnyaival való találkozását is elmeséli. Az eposz különböző énekeiben, de még az Odüsszeusz elbeszélésében is apránként felbukkanó részletek egymást erősítő és színező kölcsönhatása Homérosz látszólag könnyed, valójában mérnöki pontossággal célratörő kompozíciós művészetének a szülötte.

Kirké szigetéhez kell visszakanyarodniuk, mielőtt útjukat folytathatnák, s a nimfa figyelmeztető jóslatából rémlik fel előttük a veszedelmek sokasága. Odüsszeusz óvatosságból csak az első vészt – a bűvös dalú Szirének csábítását – tárja fel társai előtt. Kirké szózata – a művészi cselekménybonyolítás újabb jeleként – az expozícióhoz kapcsolódik; a Napisten teheneinek lemészárlásától óvja a hőst:

Ami ott befejezett bizonyosság volt, itt lehetőségként ismétlődik meg, hogy azután a megvalósulás mikéntje táruljon fel. Odüsszeusz az egyedüli, akinek szabad meghallgatnia a Szirének énekét; ő az egyedüli, aki már megtanulta fékezni a lelkét, de még neki is árbochoz kell kötöztetnie magát, hogy a halálos kísértéssel dacolni tudjon. A többieket előbb a tengeri szörnyek – Szkülla és Kharübdisz – gyilkos falánksága tizedeli meg, majd saját vétkük hoz romlást a megmaradottakra: a tilalom ellenére leölik a Napisten teheneit, s amikor ismét tengerre szállnak, irtózatos vihar pusztítja el őket. Odüsszeusz is kilenc napon át hányódik a kavargó habokban; míg Kalüpszó szigetére veti ki az ár – s itt véget is ér az elbeszélés, hiszen ottani élményeiről már akkor beszámolt, amikor a királyi pár védelméért esdett, mindjárt betoppanása után.

A XIII. énektől a jelenhez kanyarodik vissza a cselekmény, miután a második tematikai egység – a múlt – köre bezárult. Ünnepélyesen búcsúztatják Odüsszeuszt a phaiákok, és (ami az ő szemében éppen nem mellékes, mert gyakorlati érzékét és a javak iránti hajlandóságát mindig megőrzi) gazdag ajándékokkal bocsátják útjára. Csodás a hajó is, amely Ithakába, az ezerszer vágyott otthon földjére röpíti a hőst, de mert feledtető álom borul rá, akkor sem ébred fel, amikor a kincsekkel együtt partra teszik a phaiák hajósok. Most vet utolsó lobot Poszeidón haragja, de immár nem a hazatértet sújtja, hanem a phaiákokat: egyetlen csapással kővé változtatja bárkájukat, s hegylánccal zárja körbe városukat, hogy földi halandót többé egyet se szállíthassanak haza… Ettől a pillanattól kezdve ugyanolyan távoli és ellenőrizhetetlen mesebirodalommá változik a phaiákok világa, mint az Odüsszeusz korábbi kalandjaiban felmerült országok bármelyike. Amazoknak is, ennek is Odüsszeusz az egyetlen élő szemtanúja – és természetesen Homérosz, aki a fantasztikum hitele és mesés mivolta között még nem differenciál ugyan, de épp az „ellenőrizhetetlenség” motiválásával hagyja meg hallgatói számára a differenciálás lehetőségét.

A felébredő Odüsszeusz először kétségbeesve pillant szét az „ismeretlen” tájon, s az ifjú legény, majd termetes asszony alakjában megjelenő Athénének is nehezen hiszi el, hogy Ithakába érkezett. Ám amikor az istennő felszakítja a ködöt, s az otthoni bajokról és fia peloponnészoszi útjáról tudósítja, megszilárdult lélekkel szövi terveit ellenségeinek megölésére.

Koldussá varázsoltan veszi útját hű kondásához, Eumaioszhoz: nyíltan nem ronthat a kérőkre, cselt kell kieszelnie, s bajtársakat szereznie az eredményes bosszúhoz. Eumaiosz megható vendégszeretettel fogadja az „ismeretlent” és – szegény a szegény előtt – bizalommal tárja ki szívét, az elveszettnek hitt jó gazdát siratva és a királyi házban dúló nemeseket gyalázva. Hiába vigasztalja a vendég – még egy hazug történetet is költve önnön sorsáról és Odüsszeusszal való legutóbbi találkozásáról –, mindent elhisz a szépen szóló vendégnek, csak azt nem, amit Odüsszeuszról mesélt, gyors hazatérését jövendölve meg. Pedig épp fordított a helyzet: a többi volt hazugság, a kalózéletről, rabságról és csodás megmenekvésről mondott mese! (Ez a mese ugyanúgy a Homérosz kori valóság egyik sorslehetőségét tükrözi, mint Eumaiosz önéletrajza, az elrabolt és rabszolgának eladott királyfinak a XV. énekben elbeszélt története). Eumaiosz és a kicsiny tanyán élő kondástársai mind melegebb rokonszenvvel hallgatják a vendég szavait, s bár fogadkozása sem oszlatja el kételyeiket Odüsszeusz életben maradása felől, ugyanolyan testvéri gonddal vendégelik meg, mint akár Alkinoosz, akár mint Télemakhoszt a peloponnészoszi királyok. Sőt, az ő gyengédségük még megkapóbb, hiszen a kincsekben dús fejedelmek könnyen osztogatták ajándékaikat – Eumaiosz ingadománya és őrködése a vendég álmán az áldozatos jólelkűség tanújele.

Időben már találkozott a történet télemakhoszi és odüsszeuszi vonala – most már a cselekményben kell összefonódniuk, hogy apa és fia együtt indulhasson a végső leszámolásra. A Télemakhosz-történet ott folytatódik, ahol a IV. éneknél abbamaradt: Menelaosz palotájában. Athéné felserkenti álmából az ifjút, hazatérésre sürgeti, és jó tanáccsal látja el, hogy milyen kerülő úton hajózzék Ithakába, a kérők csapdavetését meghiúsítva. Attól sem riad vissza az istennő, hogy édesanyja ellen tüzelje a fiút – nem mintha Pénelopé becsülete miatt aggódnék, hanem mert ismeri helyzetének tarthatatlanságát, s hogy a túlzással is Télemakhosz elszánását erősítse… Mialatt Télemakhosz elbúcsúzik Menelaoszéktól, s isteni segítséggel, de lélekben is megerősödve Ithaka felé hajózik, Odüsszeusz újabb próbákkal bizonyosodik meg Eumaiosz hűségéről és szavahihetőségéről. Az ifjú hajója épségben ér partot; társait a városba küldi, ő azonban a „kedves, jóravaló és jóakaró hű szolga, a kondás” tanyája felé veszi útját.

A XVI. ének apa és fia találkozását meséli el, a tárgyi adalékok s a lelki mozzanatok megható és újabb csodákkal tetézett előadásában. Apaként csókolja Télemakhoszt az isteni kondás, miközben Homérosz ott láttatja az igazi apát is, aki húsz esztendő múltán tért haza. A kondás elérzékenyülésének könnyes szépsége mögött már ott feszül az új izgalom: Odüsszeusz és Télemakhosz egymásra találása; igazi valójában még nem mutatkozhat meg a hős, s a külseje is agg koldus benyomását kelti. Amiképpen az előző énekekben Eumaiosz hűségét tette próbára a király, most Télemakhosznak kell megállnia a próbát becsületből és emberségből, de ő ebben is apjához méltó utódnak bizonyult: jólelkűen fogadja az „ismeretlent”, védelmet és ajándékokat ígérve. Miután pedig a városba küldte a kondást, hogy hazatérte hírét édesanyjának megvigye, Athéné segítségével egymásra lel fiú és apja, s a boldog sírás után immár közösen tervezik a bosszút: Odüsszeusznak álruhában kell saját palotájába lopóznia, hogy a véres leszámolást előkészítse, hiszen a túlerőben levő ellenséget nem rohamozhatja meg nyíltan. Dühösen hallják eközben a kérők, hogy Télemakhosz hajója sértetlenül érkezett meg, ő maga pedig kicsúszott kezeik közül. A legelvetemültebbek az ifjú meggyilkolását javasolják, de néhányukban felébred a maradék lelkiismeret, s visszariadnak a galádságtól.

A cseles megtévesztésben is Odüsszeuszra üt az ifjú: Eumaiosz előtt nyersen bánik koldussá visszavarázsolt apjával, amikor meg a kérők bosszúságára és szeretteinek örömére belép az ithakai palotába, édesanyjának is csak a fél igazságot árulja el – annyit, amennyit a peloponnészoszi királytól hallott –, személyes találkozásukról szót sem ejt. És titkolóznia kell akkor is, amikor – egy kecskepásztor gyalázkodását és ütlegét tűrő lélekkel viselve el – Odüsszeusz is megérkezik a vendégek közé, azok pedig gőgösen morrannak rá, és gúnnyal kísérik kevéske ételadományukat. Pénelopé is meghallja Eumaiosztól, hogy olyan idegen érkezett, aki valaha személyesen ismerte a férjét, s olyasmit rebesget, hogy sok kinccsel készül haza a hős. Még inkább felajzza kíváncsiságát a vándor koldus óvatossága, bölcs tartózkodása és szemérmessége, ahogyan napnyugta utánra kér meghallgatást – négyszemközt a királynővel, a kérőktől nem háborgatva (XVII. ének).

Addig azonban újabb megaláztatásokat kell elszenvednie vagy visszavernie Odüsszeusznak. Előbb egy hitvány lelkű, pletykás, nagyhangú koldus, Írosz hívja ki verekedésre, mert mit sem tudván a valóról, és a kérők kedvét keresve „el akarta saját házából űzni Odüsszeuszt” (XVIII. 8. sor); azután a hűtlen és pimasz cselédlányokat kell szétrebbentenie, s csaknem némán – fegyelmezett és méltóságteljes visszásságra szorítkozva – tűrnie a felesége nászát sürgető kérők bosszantására. Saját szemével tapasztalja, milyen gonosz és erős ellenséggel kell megvívnia: még amelyikben pislákol is a becsület, tehetetlenül zuhan vissza a gyalázatosok tömegébe. Az istenekbe vetett hitén, önbizalmán, az Eumaiosz típusú emberek hűségén és a Télemakhosz jellemének megismeréséből nyert örömön kívül az bátorítja, hogy még ennyi idő múltán is Odüsszeusz nevétől hangos a ház: egyesek imáiba foglalják mások rettegve szidalmazzák, de távollétében is emlegetik. S amikor megjelenik körükben a jóeszű Pénelopé, akit isteni szépséggel övez Athéné, és felejthetetlen férje emlékét idézi fel, utálattal halogatva az új házasságot s a kérők közötti választást, valamennyiüktől nászajándékot követelve,

A XIX. énekben férj és feleség éjszakai beszélgetését eleveníti meg Homérosz – illetve az Odüsszeuszról híreket tudó „idegen” és Pénelopé párbeszédét. A harci előkészületek szempontjából csaknem közömbös ez az epizód, a lélektani motiválás szempontjából annál szebb és fontosabb. A feszültség hullámoztatása, a múlt egy távoli mozzanatának (Odüsszeusz gyermekkori megsebesülésének) a kifejlést késleltető elmesélése, Pénelopé ügyes próbatétele, a felesége előtt is alakoskodó Odüsszeusz újabb, reményt keltő hazugsága és könnyeit fékező fegyelmezettsége, a gyönyörű lábmosás-jelenet: a bonyolítás és az érzelemábrázolás megannyi remeke. Miután az ellenséget saját szemével tapasztalta ki Odüsszeusz, most saját fülével hallja a felesége fájdalmát, hűségét és férjválasztási kényszeredettségét bizonyító szavakat. Bátorítja az asszonyt, de azt nem akarja és nem is tudja megállni, hogy a vágyódását még szenvedélyesebbre ne szítsa.

A hitegetés mind több igazságmozzanatot tartalmaz, s Pénelopé is közelít a valósághoz, bár még nem is sejti. Amikor a „vendéget” fürdővel és lakomával kívánja megtisztelni – a maga asszonyi módján fogalmazva meg Homérosz életörömét –, ő is, az öreg dajka is arról sóhajtozik, hogy vajon Odüsszeuszt nem bánat és gúny kíséri-e a szomorú távolban.

A valóság ilyen öntudatlan megközelítése, sőt kimondása a klasszikus kori irodalomban is sokszor feltűnik, de változatos funkcióval: ami az Odüsszeiában a ború eloszlatását közvetlenül megelőző érzelmes mozzanat, az a drámaköltészetben a tragikus irónia eszköze lesz, a hellenizmus kori vígjátékban és a késő-antik regényben pedig a komikus bonyolítást szolgálja.

Csak hajszál választja el a derűt a végveszedelem lehetőségétől. Hiszen elég volna, hogy a lábsebről gazdájára ismerő dajka egyetlen óvatlan szót szalasszon ki a száján, máris Odüsszeuszra törnének ellenségei! És Odüsszeusz nemcsak gyöngéd, kíméletes és óvatos tud lenni, hanem – ha a helyzet úgy kívánja – ellenkezést nem tűrően kemény is: torkon ragadja a boldogságában síró öreg dajkát, és halállal fenyegeti meg, ha akár Pénelopének is elárulja a titkot… Pénelopé valóban nem tud meg semmit, de mert kérőinek sürgetésével nem dacolhat tovább, íjversenyt hirdet közöttük: fel kell ajzaniuk Odüsszeusz íját, s ugyanúgy átlőniük a nyilat tizenkét fejsze fokán, mint ő tette hajdan – annak ígéri a kezét, aki legalább ebben mérkőzhet holtnak hírelt férjével.

Megvirrad a leszámolás napja. Szokás szerint dús lakomával telik a reggel, s új mulatságul az „ismeretlen” bosszantásával szórakoznak a kérők. Télemakhosz mind öntudatosabb erélye, a gazdájukhoz hű szolgák óvintése és a jós figyelmeztetése sem fékezi meg őket: maga Athéne akarta így, hogy semmi szánalom ne fékezze a leszámolást (XX. ének).

Míg a szájas kérők eredménytelenül kínlódnak a csodás íj kifeszítésével, Odüsszeusz már a tettleges bosszút készíti elő: feltárja valóját Eumaiosz és egy hű csordása előtt, s megparancsolja, hogy zárják be az ajtókat, Eurükleia pedig a nőket tartsa távol. Alázatos koldusként kéri, hogy ő is próbát tehessen a nyíllal, de a kérők – a megaláztatástól félve – most is kinevetik, letorkolják. Pénelopé jó szívvel javasolja, teljesítsék az „idegen” kérését, s ha sikerül a lövése, legföljebb megajándékozza, feleségül hozzámenni nincs szándékában. Télemakhosz lép ekkor közbe, a királyfi jogos büszkeségével; már nem kéri, hanem követeli az „idegen” bevonását a versenybe, s még édesanyját is kemény szóval illeti: ne ártsa magát a férfiak dolgába.

Döbbenet fogja el a kérőket, amikor Odüsszeusz kezébe veszi az íjat: minden kis mozdulatából látszik, hogy értője a fegyvernek. Ők maguk is közelednek a valósághoz, önnön sorsukat tragikus iróniával, az igazság szemszögéből azonban komikusan tekintve:

Nem kell soká várniuk, hogy e kívánság beteljesedjék: Odüsszeusz könnyen lövi át a nyilat mind a tizenkét fejsze fokán, s kezében tartva a tegezt, megadja a jelt Télemakhosznak, hogy kezdődhet a leszámolás.

Nincs irgalom: Odüsszeusz és kicsiny csapata – Athéné segítségével – valamennyi kérőt lekaszabolja, csak az isteni védettségű dalnok s a Télemakhoszhoz jószívű hírnök életét kímélik meg. Szent kötelesség ez a bosszú, fizetség a hős nevének meggyalázásáért, a felesége ellen tervezett rosszért, a sokesztendős zabálásért, a királyi házban űzött sok erkölcstelenségért. Személyes bosszú, de a köz javát is szolgálja: Ithaka megszabadítását az anarchiától és zülléstől.

Mások e harc arányai, a cselekmény „erővonalai”, mint a trójai dúlásé. Annak grandiózus háttere volt, városokat és népeket emésztett föl, ám amit az Iliász-költő témául választott és ábrázolt, ahhoz a háború egésze mindvégig csak háttér maradt, magát az eposz cselekményét a heroikus önzés mozgatta; emebben leplezetlen a személyes indok és cél, s mégis sokkalta szilárdabb Odüsszeusz és a java nép kapcsolata a harácsoló királyok és naplopók szövetségével szemben, mint akár Agamemnón, akár Akhilleusz esetében volt.

Amit az Iliász-költő a vad hősiesség s önzés tagadásával érzékeltetett – vállalva is, tagadva is a heroikus eszmények bűvöletét –, azzal az Odüsszeia-költő már új ideált helyez szembe: „Sokkal jobb ám jót, mint gonoszat cselekedni” (XXII. 374. sor) – inti fiát a hős a harc kellős közepén. S bár magától értetődőnek tartja, hogy Telemakhosz az áruló cselédlányokat egyetlen gerendára akassza föl egymás mellé, elhallgattatja a győzelmén ujjongó dajkát: nincs helye a kárörömnek, daliák hulltak el itt, „ostoba vétkeikért a gonosz sors őket elérte…” (XXII. 416. sor).

Pontos, konkrét tartalma van az odüsszeuszi emberségnek: a patriarchális király, a vitéz harcos és ügyes vagyongyarapító öntudata, a törvénytelen jogtiprás, hűtlenség, anarchia elítélése. Hatalmas lépés ez a majdani poliszdemokrácia emberségéhez vezető úton. Odüsszeusz jó király, harcostársainak hős, eszes vezére, rabszolgáinak gondos és emberséges gazdája, de természetszerűleg tartozik életfelfogásához és életeszményéhez, hogy a „nemesek” és „silányak” között gondos különbséget tegyen.

Már mindenki felismerte a palotában Odüsszeuszt, s a hű emberek gyöngéd szeretettel ölelgetik, csókolgatják – csak Pénelopé, akit mély álomba borított az istennő, ő nem hallotta még a hírt. S amikor Eurükleia boldog szóval újságolja a valót, hinni sem meri. Döbbenten áll urával szemben, szótlanul és tétlenül. Végül már Télemakhosz kezdi korholni makacs hallgatása és látszólagos kőszívűsége miatt, de a sokesztendős fájdalomtól és a friss boldogságtól elkábított Pénelopé biztos ismertetőjeleket kíván. Mosolyogva várja Odüsszeusz a próbatételt, de az öldöklést követő veszedelmekre is gondol, s elrendeli, hogy énekkel, tánccal titkolják a házbeliek a történteket, míg az újabb harcot meg nem szervezi. Pénelopé – még mindig tartózkodóan, cselből tettetve, hogy elhiszi Odüsszeusz bizonykodását, és enged fia enyhébb szavakkal ismétlődő szemrehányásának – kint ágyaztatna meg a dajkával. Odüsszeusz megállja a próbát: ő az egyetlen férfi, aki tudja, hogy az igazi Odüsszeusz hogyan építette a hálótermet, oszlop vastagsága olajfa törzséből ácsolva a hitvesi ágyat; sorban idézi fel a hajdani munka minden mozzanatát, így szerezve vissza mindkettőjük boldogságát. Pénelopé szabadon áradó örömmel köszönti férjét – meséléssel s öleléssel telik az éj, míg Athéné álmot nem bocsát rájuk. A hajnal azonban ismét elszakítja őket: Odüsszeusz, kicsiny csapata – fia, a gulyás és a kondás – élén, apjának; Láertésznek a tanyájára szökik, feleségének pedig meghagyja, hogy senkit a házba ne eresszen, mert tartani lehet a leölt kérők rokonainak bosszújától (XXIII. ének).

Az eposz utolsó éneke a békekötésről, minden feszültség feloldásáról szól. Hasonló akkorddal zárult az Iliász is – Akhilleusz megenyhülésével; Hektór tetemének kiadásával és eltemetésével –, az ottani katarzis érvénye mégis korlátozottabb volt: Akhilleusz teljesítette ugyan Priamosz kérését, s a gyász és temetés idejére megfékezte a harcot, utána azonban – mint a tragikus sorsú apa is tudja, hogy a végzet rendeli így – tovább dúl a vérengzés. Az Iliászt költő Homérosz azáltal akarta és tudta a katarzist általánosabbá tenni, hogy épp itt kerekítette le a dalt, s a továbbiak elhallgatásával legalább illúzióként őrizte meg a lelki megtisztulás általánosulását, az Akhilleuszban lejátszódott konkrét folyamat alapján. Az Odüsszeiát költő Homérosznak ebben a tekintetben könnyebb dolga volt, hiszen az ő témája kevésbé történeti, inkább mesei jellegű, s ezt a tematikai lehetőséget úgy realizálta, hogy szoros csomóba fogta össze a cselekmény szálait a végső elmetszés előtt: Odüsszeusz további kalandjait és öregkorában ráköszöntő békés halálát csak pár soros jóslattal jelzi, a hősnek és ellene fenekedő ellenségeinek – a kérők bosszúra szomjazó rokonainak – harcát pedig isteni szózattal állíttatja meg, ami teljessé teszi a megbékélést. A mesék boldog derűjével zárul az ének.

Az Odüsszeia bizonyos vonatkozásban naivabb, a meséhez közelebb álló, mint az Iliász – elsősorban is a fantasztikus kalandok és csodák sorjázásában. Más tekintetben azonban fejlettebb tudatot tükröz, az égi és földi világ új szemléletét. Az Iliász földi harcait végig nyomon kísérte az istenek csatája, beavatkozása, belső marakodása. Az ifjabb eposznak a költője már nem részleges és megoszló erkölcsi igazságokat, hanem teljes morális igazságot mintáz emberivé hősében; ezért marad a főhőst támogató Athéné az egyetlen olimposzi, akinek aktív és következetesen pozitív tiszte van a cselekményben, a többieknek csekély szerep jut; még az isteni ellenfél, Poszeidón is alig avatkozik az eseményekbe, hiszen Odüsszeusz a maga kárán tanulta meg az isteneket sértő gőg vétkét, s most már azért is küzd, hogy ezt a hibáját jóvátegye.

Az Odüsszeia meséjének színes előzményei élhettek a nép és az énekmondók ajkán, hiszen már i. e. 2000 tájáról fennmaradt egy egyiptomi töredék a hajótörött tragédiájáról és kalandjairól, s hasonló elbeszélések vagy dalok a tengert járó görögök között is népszerűek lehettek. De amiképpen az Odüsszeia egész kompozíciója és meseszövése egy mester művészetére vall – olyan mesterére, aki példaképnek s egyúttal túlszárnyalandó elődnek is tekintette az Iliász költőjét –, sorsfelfogása és hősábrázolása is egy új világ hajnalát jelzi.

Ez a Homérosz már nem látta megmásíthatatlanul öröknek a származási arisztokrácia világát – többek között Odüsszeusz hazug meséje szól a sors forgandóságáról (XIV. 199. és következő sorok) –, az elemekkel vívott élethalálharcban pedig az emberi ész győzelmét dicsőítette. Thetisz fiát származása miatt kedvelték minden halandónál jobban az istenek; Odüsszeusz elmésségével harcolta ki Zeusz pártfogását.

A harcra kényszerített és e harcot akár sorskísértően is vállaló hős mitikus példaképe ő. A lehetőségekkel okosan élni nem tudó ember végzetére viszont nemcsak társainak sorsa emlékeztet, hanem az ellenpárjául megalkotott Aigiszthoszé is; maga Zeusz szól róla mindjárt az első olimposzi jelenetben:

Az egyik ember (Odüsszeusz) nem ismeri a jövőt, de van esze, bátorsága, hogy diadalmasan vívja ki boldogulását, a másik (Aigiszthosz) a jóslat figyelmeztető szavával sem törődik, jogosan lakol tehát vétkéért. „Sorsa fölött” – teszi hozzá a költő, az Iliászban is előforduló kifejezéssel; ott azonban csak lehetőségként bukkan föl, hogy valaki „sorsa fölött” szenvedjen, vagy hogy bármi is eszerint történjék: az utolsó pillanatban mindig közbelép valamely isten, hogy megakadályozza a sors megmásítását. – Nauszikaa, de nem Odüsszeusz és nem az Odüsszeia-költő hiszi azt, hogy az ember csak vállalhatja, nem alakíthatja a reá mért sorsot.

Két isteni nász ábrázolásának különbsége is tükrözi – sok más mozzanattal együtt – a világszemlélet módosulását. Zeusz és Héra ölelkezését (Iliász, XIV. 292–353. sorok) az olümposzi fenség avatja emberfölöttivé, az előzmények nagyon is emberi vonatkozásai ellenére. Isteni lak a színtere Arész és Aphrodité Odüsszeia-beli kalandjának is, ám az egész jelenet hangulata sokkalta földibb, köznapibb – nemcsak a felszarvazott, alacsony sorsú, de mesterségbeli ügyességgel elégtételt szerző Héphaitoszt ábrázolásában, hanem abban is, ahogy a csapdába esett szeretőkön nevetnek a tanúkul hívott istenek, s ahogy Poszeidón váltságot kínál fel a csábító szabadon bocsátásáért (VIII. 266–366. sorok). Ez a Démodokosz által megénekelt történet az Odüsszeia-költő mesélő kedvének szülötte; novellisztikus betétjellege ellenére is organikus része az elbeszélésnek, mert arra vetít fényt, hogy milyen énekeket kedveltek nemcsak a mitikus phaiák király, hanem a Homéroszt megvendégelő urak udvarában is.

Az Iliászban haláltól halálig halad a cselekmény. Akhilleusz vészes haragja az akhájoknak szerez sok ezer kínt, e harag halálban fogant feloldása a trójaiak gyászát sokszorozza meg, Hektór halálában pedig már Akhilleusz végzete is előrevetül. Halálos bosszúval irtja ki ellenségeit, házának meggyalázóit Odüsszeusz is, de a történetzáró megbékélés és a halálos veszedelmet is lebíró eszes erő az élet felé mutat.

Az ember sorsára s lehetőségeire vonatkozó nézetek újszerűsége szorosan összefügg a két eposzban megrajzolt társadalmi viszonyok különbségével. Az Odüsszeiában nem csupán Odüsszeusz kalandsorozata s egyénisége jelzi a bátor, okos, ravasz kereskedő-király eszményítését, hanem egyes kiegészítő mozzanatok is, például Pallasz-Mentész bemutatkozása (I. 180. és következő sorok) vagy a phaiákok életmódja. Ez utóbbiak pompakedvelő elpuhultsága azonban nem azonos a főhős életideáljával: ő harcosabb, aktívabb egyéniség náluk. Kényszerül erre az aktivitásra, mert nem védelmezik úgy az istenek, mint Alkinoosz népét. Odüsszeusz – akinek személyes bátorságát és politikus ügyességét már az Iliász-költő is kiemelte az első népgyűlés, az Akhilleuszt kérlelő követség s egy jelentős portya megelevenítésében – a patriarchális király ideálja. Az ithakai nép húszesztendős távolléte után is szeretettel őrzi emlékét, könnyek között tud csak szólni róla Eumaiosz kondás s minden más becsületes embere. A béke idején ugyanolyan atyai jósággal kormányozta városát és gyámolította az arra érdemeseket, mint amilyen féltésből fakadt szigorúsággal igyekszik megfegyelmezni társait a csábító veszedelmek között. Agamemnónt, jobbára csak konvencióból ékesítette az Iliász-költő a „népek pásztora” jelzővel, Odüsszeusz királyi s bajtársi tetteivel érdemelte ki a becsülést, amit Télemakhosz is örökbe kap, majd öregbít saját kiválóságával. Kétoldali megvilágítással is kiemeli ezt a költő: egyfelől a kapzsi és gonosz kérők ellentétes beállításával, másrészt, Eumaiosz s a hasonló jellemű egyszerű emberek vallomásával.

Ezek a kiegészítések nemcsak Odüsszeusz szerepének és jellemének megértése szempontjából fontosak. A kérők hitványsága és az „isteni kondás” lelki nemessége egy olyan társadalom vágyáról vall, amelyben az igaz emberség, egyéni jellem és helytállás az örökölt hatalomnál is többet ért. Ítélet ez az elkorcsosuló és harácsoló nemzetségi arisztokrácia fölött, s az elmarasztalás az igazságos és bölcs király magasztalásával társul, aki tetteik szerint bünteti és jutalmazza alattvalóit.

Magának Homérosznak az állásfoglalása – a mondanivaló általános erkölcsi célzatán túl – egy-egy jelző új odaítélésében is kifejeződik, legpregnánsabban talán Eumaiosszal kapcsolatban. Az „isteni” jelzőt sokszor szőtte dalába az Iliász költője is, ám az Iliász társadalmi-erkölcsi atmoszférájában éppúgy elképzelhetetlen az „isteni” jelző egy alacsony sorú emberre, mint ahogy „férfiak elsejének” is csak kiváló hadvezért, királyt hívhatnak. Az Odüsszeiában viszont éppen Eumaiosz, a kondás az, akit ezzel tisztel meg Homérosz.

A tárgy és a mondanivaló különbsége okozza, hogy az Odüsszeia-költő változatosabban jellemezhette hőseit, mint az Iliász megformálója – mind az amott ismeretlen mesealakok (Küklópsz, Szirének stb.), mind a hús-vér emberek esetében. Sokan közülük ide is „magukkal hozták” Trója alatt megismert jellemüket, mint például a vénségében örökifjú Nesztór, az alvilágban viszontlátott holtak s maga Odüsszeusz is. Mások lélekrajzában már több az új vonás: Helené és Meneláosz idillikus házasságában érezni sem lehet, hogy a múltban történt egy s más; az Iliász halálos szenvedélyű Akhilleuszában is csak a lehetőség volt meg a tragikus csalódásra. Ami azonban először ötlik szembe, az az Odüsszeia hőseinek sokkal teljesebb lelki fejlődése. Alakra is talán csak Pénelopé az (Nesztóron és – persze más okokból – Helenén kívül), aki húsz esztendő alatt mit sem öregedett. (Odüsszeuszt nem lehet emberi mértékkel szemlélni, hiszen az ő külsejét Athéné istennő változtatja meg, nem is egyszer.) Lelkileg azonban Pénelopét is átformálták, megedzették az évek: valósággal kényszerítették, hogy odüsszeuszi türelemmel s találékonysággal nőjön fel férje nagyságához. Télemakhosz férfivá serdülése pedig a történet egyik mozgatója: apját kutató útja pallérozza jó eszű és bátor királyfivá, a tapasztalatszerzés, ami a sokleleményű Odüsszeusznak is legnagyobb nevelője.

A jellemek árnyalása – akár a négy legfontosabb nőalak (Pénelopé, Kalüpszó, Kirké, Nauszikaa), akár Laertész vagy az öreg dajka esetében – önmagában is remek, de még pompásabb epikai funkciójuk: új meg új pontból és síkon világítják meg Odüsszeusznak mint hősnek és férfinak, királynak és bajtársnak, apának, fiúnak, férjnek oszthatatlan és újszerű emberségét. Ő, Odüsszeusz az első európai ember, aki a realitás felméréséből a saját erejével alakítandó jövőre próbál következtetni, vagyis aki – a mítosz naivitásán belül – a szabadságot reméli a szükségszerűség felismerésétől.

Ennek az újfajta világnak az ábrázolása bonyolultabb szerkesztési módot követelt az Odüsszeia alkotójától, mint aminővel az „első” Homérosz ábrázolhatta Akhilleusz pusztító haragját. Hiába tudjuk az első perctől, hogy Odüsszeusznak haza kell térnie, s haza is fog térni – mégis vele és szeretteivel izgulunk a drámai kalandokon. A színtér többszöri váltakozása – Ithaka, Kalüpszó, majd a phaiákok szigete, a visszaemlékezésekben felidézett élmények sokasága, Nesztór és Menelaosz elbeszélései, s a többi nagy epikus egység fölött az Olümposz világa –, a sokszálú történet minden fonatának aprólékosan motivált kifeszítése adja a cselekmény lüktetését. Télemakhosz útrakelése és Pénelopé anyai aggodalma, Odüsszeusz kiszámítottan halogatott önleleplezései, férj és feleség kétszeri találkozása s a jóeszű Pénelopé már hinni sem tudó szerelme – a feszültség fokozásának, lazításának és újrafokozásának megannyi pompás részlete, nem is szólva az íjverseny élethalálküzdelmének forróságáról. A méznél édesebb szavú Nesztór öreges meséinek sem olyan csitító vagy lelkesítő már a hatása, mint Trója alatt volt: csak dicsérni lehet az elmés Télemakhoszt, hogy ennyi türelme is volt végighallgatásukra, s dicsérni a költőt, hogy a hátráltató epizódokat közbeiktatva ilyen kimeríthetetlen találékonysággal tudja csigázni az érdeklődést.

A bonyolítás élénkítése, amely az epizódok kölcsönhatását is meghatározza, a cselekmény több szálú szövése, a harmadik és első személyű elbeszélés váltakoztatása vagy a kitérők funkcionális tudatossága talán még egyértelműbben tanúskodik egy költőegyéniség munkájáról, mint az Iliász esetében. Pompás művészi fegyvertárat kapott örökségbe az Odüsszeia-költő, a mesealakításban viszont éppen a hagyomány lazaságát érezhette könnyebbségnek: Odüsszeusz kalandsorozatának megéneklésében szabadabban csaponghatott fantáziája, mint a történeti magvú mítoszokat újjáteremtő Iliász-költőé.

Lelkes gyönyörűséggel aknázta ki témájának mennyiségi többletét és lehetőségeit, cserébe azonban – legalábbis részben – le kellett mondania az Iliász szépségének egyik különlegesen fontos alkotóeleméről: a hasonlatokról. Az Akhilleusz haragjáról és Trója dúlásáról daloló költőnek művészi létszükséglete volt, hogy ezer és ezer hasonlattal tágítsa ki közvetlen tárgyának határait. Az Odüsszeia-költő számára ez a megoldás már-már fölöslegessé vált: maguk a tárgyául szolgáló kalandok is a valóság és képzelet tüneményes tájain játszódtak le – éppen a költő jóvoltából –, az emberi létlehetőségek, foglalatosságok vagy viszonylatok és a természeti jelenségek vagy csodák sokasága pedig oly természetes közvetlenséggel kapcsolódott a cselekmény fő vonalához, hogy megcsappant a hasonlatok funkciója. Arról természetesen ő sem mond le, hogy hasonlatokat szőjön a dalba, de inkább csak az ékesítés vagy a hangulati nyomaték kedvéért.

Az eposz befejezése a mese mindent jóra fordító igazságtevését sugározza. A következő korok költői más szemmel nézték a világot, új kérdésekre kerestek választ, s másképpen ábrázolták hőseik lelki alkatát is. Az Odüsszeia színes derűjét és művészi gazdagságát mégis örök példaképnek tekintették – csakúgy, mint az Iliász tragikus fenségét.

Nemcsak Homérosz – illetve a Homéroszok – előtt dalolt énekmondók sokasága a hajdani hősök, félistenek és istenek hőstetteiről s kalandjairól, hanem a későbbi évtizedekben, évszázadokban is. Egy-egy előázsiai nemes lakomáján, majd a szigetvilág s a balkáni Hellasz városi vagy paraszti ünnepségein is fel-felcsendült az aoidoszok éneke a Homérosz által csak érintett vagy más, ismeretlen elődöktől örökölt témákról. Eltérően a rapszódoszoktól – akiknek énekmondói tiszte fokozatosan Homérosz recitálására korlátozódott –, önállóan költötték a dalt. Személyüket ugyanúgy elfedi a titkok sűrűje, mint akár az Iliász, akár az Odüsszeia költőjét. Egyikük-másikuk nevét és szülőhelyét megemlíti ugyan az antik hagyomány, de bizonytalan vagy ellentmondó adatokkal. S mert az eposzköltő fogalma a „Homérosz” névvel lett azonos, ezeket a jobbára i. e. VII. századi aoidoszokat is így nevezték – nyilván nem óhajtásuk ellenére.

Arisztotelész művészi ismérvek – kiváltképpen kompozíciós különbségek – alapján nyomatékosan mutatott rá Homérosz fölényére a többi epikussal szemben, s ebben a megítélésében az egész ókor hasonlóképpen foglalt állást. Ez a legfőbb oka annak a szigorúságnak, sőt nemtörődömségnek, amellyel a Homérosz utáni hősköltészetet már az írásba foglaláskor is kezelték, s annak, hogy a mennyiségileg is impozáns anyagnak csupán kis töredékei maradtak fenn. Az epikus történéseket a későbbi (prózai) kivonatokból ismerjük, s valahányból kitűnik az időrendi mesemondás lapos pedantériája és az arányok véletlen vagy tétova alakítgatása.

Az „epikus ciklus” megnevezés, mellyel e költészet summáját illették, valószínűleg annak jelzésére szolgált, hogy a mitológia egészét foglalták dalba az ál-Homéroszok, vagyis az „igazi” Homérosz témáihoz kapcsolódva énekelték meg az Iliász tárgyi előzményeit és az Odüsszeia cselekményével időrendileg egybeeső vagy későbbi történeteket. (Az Aithiopisz példája mutatja legvilágosabban a kapcsolódás tudatos tervét: az Iliász legutolsó sorának ügyes és minimális megváltoztatásával kezdi eposzát a szerző, hogy közvetlenül ott folytassa az elbeszélést, ahol Homérosz abbahagyta, vagyis Hektór temetésénél.) Homérosz azonban nemcsak tematikai vonatkozásban befolyásolta énekmondó utódainak munkásságát, hanem a költői eszközök tekintetében is: az Iliász és Odüsszeia nyelvezete és versformája kötelezően követendő eszménnyé vált. Az epikus műnyelv használata elsősorban az énekmondók mesterségbeli tudásán múlott, ez pedig – tiszteletre méltó érdemeik ellenére – sem pótolhatta a művészi invenciót, lélekábrázolás és a szerkesztés homéroszi tökélyét.

A Küpria című, tizenegy énekre tagolt eposz – melynek szerzőjéül Sztaszinosz, Hégészinosz vagy Hégésziasz szerepel a hagyományban – a trójai háború kitörésének előzményeit és az első csatasorozatok történetét meséli el. A költő a föld túlnépesedésének problémájával indítja a történetet: Zeusz, hogy az embertömegek súlya alatt nyögő földet megszabadítsa terhétől, elhatározza a vészes háború kirobbanását. Ennek a tervnek lesz eszköze Thetisz és Péleusz házassága, majd – a viszály istennőjének megsértődése és bosszúja nyomán – az Aphroditét, Athénét és Hérát összeveszítő Parisz-ítélet, a Parisznak ajándékozott Helené megszöktetése és ennek következménye: a görög had megindítása Parisz hazája, Trója ellen. A cselekmény időrendi sorban, egyenes vonalban halad előre, művészi arányítás nélkül adva elő az epizódokat. Amikor azonban Nesztórt is bekapcsolja a történetbe a szerző, jó alkalmat talál – vagy teremt – arra, hogy saját témakörén kívül eső eseményeket is elmondhasson: Menelaosz okulására és természetesen az eposz hallgatójának szórakoztatására mesél Nesztór a hajdani félistenek balvégzetű szerelmeiről.

Az öt énekből álló Aithiopisz költője – bizonyos milétoszi Arktinosz – az Iliász folytatásának szánta művét. Akhilleusz utolsó csatáit – többek között az aithiopszok vezérén aratott győzelmét – s Parisz okozta halálát és temetését meséli el. Ugyancsak Arktinosz költeményének tartották az Íliu perszisz (vagyis Trója feldúlása) című, két énekre tagolt eposzt, mely az utolsó napok véres eseményeit beszélte el, az epizódok egymás mellé illesztésével.

Ezekhez a valószínűleg i. e. VII. század végi költeményekhez hasonlóan, az Iliász témájához kapcsolódott a leszboszi Leszkhész vagy Kinaithón nevéhez fűzött, négy énekre osztott Kis Iliász, amely – amennyire a hézagos adatokból kikövetkeztethető – a Hektór halálát követő eseményeket mondotta el.

Az Odüsszeia is meglelte a maga epikus folytatását. A Télemakhosznak elmesélt hazatérési kalandok és az alvilági jelenetek is sejtetik, hogy a Trója alól megtérő hősök viszontagságai élénken foglalkoztatták a mesemondók és költők képzeletét. A Nosztoi (vagyis Hazatérések) című, Homérosznak vagy a troizéni Hagiasznak tulajdonított öt éneknyi eposz ezeket a mitikus történeteket foglalta össze, valószínűleg katalógus jellegű – tehát szinte sivár – szerkezetben.

Odüsszeusz sorsának további menetét és halálát adta elő a Télegonia szerzője, állítólag a kürénei Eugamnón: azt, hogy miképpen kél távoli útra a hős – az Odüsszeiában is többször említett jóslatnak engedelmeskedve –, s hogy újabb győzelmei és új házassága milyen veszedelmekbe sodorják. Az eposz második része ugyanis arról szólt – immár a homéroszi művel tematikailag ellenkezőleg –, hogy Odüsszeusznak Kirkétől született fia, Télegonosz hogyan lesz apja akaratlan gyilkosává, amikor éppen az ő fellelésére indult Ithakába. Ez az eposz későn, talán már az i. e. VI. század elején keletkezett.

A másik nagy mítoszkör, mely számos eposz tárgyi alapjául szolgált, s amely a későbbi drámairodalomnak is fontos ihletője volt: a Thébaiban uralkodó Labdakosz nemzetség véres története. A 6600 sorból álló Oidipodeia költője – bizonyos Kinaithón – Oidipusz történetét adta elő: a Szfinx legyőzését, az akaratlanul elkövetett vérfertőzést, majd – a feleség-anya öngyilkossága után – a megátkozott Oidipusz gyötrelmeit és halálát.

A 7000 sornyi Thébaisz – melyet még az i. e. VII. században élt Kallinosz is Homérosz alkotásának tartott – a családi átok további következményeiről szólt: arról, hogy miképpen teljesedett be Oidipusz átka két gonosz fián, a kölcsönös testvérgyilkosságról és a hét vezér Thébai elleni hadjáratáról. Ez az epizódokban bővelkedő eposz a tragédiaköltők egyik legbecsesebb forrása lehetett. A hasonló terjedelmű Epigonoi (vagyis Utódok) ennek a hadjáratnak a történetét beszélte el.

A Zeusz uralmát megelőző istenharcokról szóló Titanomakhia töredékei azt a hátteret sejtetik, melyből a hésziodoszi epika kinőtt. Más ál-homéroszi eposzoknak legfeljebb a témáját lehet kihámozni a csekély hagyatékból vagy a címekből: Héraklészről, Oresztészről, az atyja elpusztítása miatt édesanyján bosszút álló Alkmaiónról s egyéb mitikus hősökről szóltak a szamoszi Kreóphülosz, a rhodoszi Peiszandrosz s más költők epikus művei.

Az i. e. VIII. században meginduló „gyarmatosítás” s a kereskedelem fellendülése a kis méretű, önellátásra berendezkedett, kezdetleges módon termelő „királyságok” hanyatlásának és egyben a régi nemzetségi arisztokrácia alkonyának is kezdetét jelölte. Ez a mind mélyebbre ható átalakulás az emberek gondolkodásmódját is átformálta, s a heroikus múltszemléletet – az arisztokrácia önigazolásának mitikus-vallásos ideológiáját – mind problematikusabbnak mutatta. Hésziodosz paraszti költészete, az új életlehetőségek és életérzések tükröződéseként felvirágzó líra, a Dionüszosz-kultuszból kisarjadó tragédia: megannyi pozitív jele annak a forradalmi jelentőségű, hosszú folyamatnak, amely végül is a nemzetiségi arisztokrácia bukását és a rabszolgatartó poliszdemokrácia kialakítását eredményezte. Egyidejűleg pedig olyan irodalmi alkotások is születtek, melyekben a hagyományos forma új tartalommal telítődött, s a hősköltészet fenségét éppen annak eszközeivel csúfolták ki.

Az i. e. VII. század közepére keltezhető komikus eposzból, a Margitészből csak töredékek maradtak ránk. A bolondos hős alakjának megelevenítésében, de a versformában (az iamboszokkal váltakozó hexameterekben) is az a gúnyosan szenvedélyes hang szólal meg, amely Arkhilokhosz és Hippónax ideálokat zúzó verseiben öltött lírai formát. A homéroszi stíluselemek következetes alkalmazása – állandó sorok, hősfelsorolások, fordulatok, jelzők idézése – még mulatságosabb hatást kelt az i. e. VI. század végén költött, 303 sor terjedelmű, épen megőrzött Békaegérharcban: az Iliász-beli hősöket és isteneket csúfolja ki a költő, amikor az oktalan kis állatok szívébe oltja az akhájok és trójaiak harci dühét, az olümposziakat pedig a csaták felvigyázóivá avatja. Ez utóbbiak kicsinyes hiúságában s más, tiszteletre nem éppen méltó vonásaiban buknak legmélyebbre – az orruk hegyénél tovább nem látó halandók színvonalára – a hajdani nagy eszmények.

A paródiának mint a kritika egyik legigényesebb és legkegyetlenebb művészi formájának felbukkanása egy egész korszak végét jelzi. Hippónax úgynevezett „fordított himnuszaiban”, majd Epikharmosz és Arisztophanész komédiáiban, nem utolsósorban pedig a drámai előadásokat berekesztő szatírjátékokban élt tovább ez a kritikai módszer – hol a múlt, hol a jelen egy-egy torzulását pellengérezve ki.

Az Odüsszeia két énekesének – az ithakai Phémiosznak és a phaiák királyt szolgáló Démodokosznak – dalai hol szomorú, hol vidám hangon szólnak a férfiak és istenek tetteiről, lakomázó gazdáik óhaja szerint váltva témát és stílust. Az Arész és Aphrodité szerelmi kalandját megörökítő kiseposz szabályos verses novella, s bizonyos, hogy a hasonlóan bájos pikantériájú dalok csakúgy hozzátartoztak egy-egy lakomához vagy ünnepséghez, mint a magasztos hősénekek valamely részletének recitálása. Az istenek eredetének s harcainak kimeríthetetlenül gazdag és folyamatosan bővülő tematikája egyrészt a világ keletkezésének s a természet jelenségeinek, törvényeinek mitologikus felfogásából, másrészt a görögök világias mesélőkedvéből táplálkozott. Ismeretlen „Homéroszok” költötték azokat a himnuszokat is, amelyeket valamely Homérosz-részlet előtt vagy vallási ünnepen adtak elő.

Harminchárom homéroszi himnuszt őrzött meg a kézirati hagyomány – pár soros hézagoktól eltekintve, teljes épségben – s még egyből egy kis töredéket. A költő személye és a himnuszok keletkezésének időpontja még homályosabb, mint az epikus ciklus esetében. Stílusuk ugyan híven őrzi a homéroszi tradíciókat, de vallási képzeteikben és hangulatukban sok évszázadra terjedő különbségek érződnek. Valószínű például, hogy a Démétér-himnusz még az i. e. VII. század végén, az eleusziszi misztériumok ősi világában keletkezett, amikor Eleuszisz kultikus közösséget alkotott Attikán belül. Az Arész-himnusz szellemes fordulatú háborúellenessége az Anakreón-dalok érzelmi világára emlékeztet, de a bevezető sorok asztrologikus motívuma akár hellenizmus kori költő keze nyomára is vallhat. Egyes himnuszokban epikus bőséggel árad a dal, mások – alig néhány sor terjedelemben – csupán lírai hangulatú fohászok valamely halhatatlanhoz. Némelyikben a vallási kultusz eredetéről dalol a költő (ez az eredetmagyarázó, aitiologikus jelleg a hellenizmus tudós himnuszköltészetében nyer majd fontosságot), másutt meghitt szépségrajongással mesél, a nyersebb tréfától sem tartózkodva: A „homéroszi” vallás mítoszai és képzetei a gyűjteményt záró kisebb – és nyilván későbbi eredetű – darabokban orphikus-panteista szemléletnek engednek teret.

„Énekelek mást is, de fogok még zengeni rólad” – ezzel vagy hasonló sorral végződik a himnuszok többsége, az istentörténetet vagy lírai fohászt követő új dal (a Naphimnusz és a Holdhimnusz tanúsága szerint: epikus téma) recitálásának bevezetéseként.

A gyűjtemény élén álló himnuszokban az epikus jelleg uralkodik, de a költő ekkor is igyekszik módot keríteni a lírai önvallomásra és büszkélkedésre – mint például az Apollón-himnusz szerzője s előadója, aki a történet kellős közepén fordul hallgatóihoz, a Délosz szigeti leányokhoz, költészetének dicséretére kérve őket. Apollón delphoi kultuszának megalapításáról szól e himnusz, a gyűjtemény első darabja: színes bőséggel meséli el az isten születését, székhelykereső világjárását, majd Telphusza nimfa féltékeny ármányának leleplezését, Püthó (más néven Delphoi) kiválasztását jóshelyül és krétai hajósférfiak felszentelését az új szentély papjaiul. Az epizódok sokasága fellazítja a kompozíciót. Láthatólag a tematikai teljesség vágya késztette a költőt, hogy kitérőkkel gazdagítsa az időrendi elbeszélést; s ha már belekezdett egy epizódba, Homéroszhoz hasonló módon – és homéroszi fordulatokkal is élve – dúskál a tárgyi ékességekben. Ügyes mesélőnek, az epikus stílus gyakorlott értőjének látszik – aligha bizonyult méltatlannak vendéglátói bizalmára.

A sorrendben következő Démétér-himnusz még közelebb áll a homéroszi epikához. Démétér istennő leányát, Perszephonét elrabolja az Alvilág istene, s a bánatos anya tehetetlenül sír; gyásza elsenyveszti a föld minden termését, ő pedig – öreg anyóka képében – bolyong, majd az eleusziszi király csecsemőfia mellé szegődik el dajkának; végül is Zeusz segítségével szerzi vissza leányát, de az esztendő néhány hónapjára vissza kell engednie az alvilági isten asszonyául; boldog kiengesztelődése új életre sarjasztja a természetet.

A laza szerkezetű himnuszban különösen fontos funkciója van a középső résznek, amely az eleusziszi Démétér-misztériumok eredetét magyarázza meg mítosz formájában, s ezt újabb epizóddal tagolja és élénkíti az istennő-anyóka meséje. Nemcsak ez a mese emlékeztet az Odüsszeia hasonló témájú s hangulatú betéteire, hanem a fordulatok biztos kezű halmozása és a részletek intimitása is – például ott, ahol arról beszél a költő, hogy Démétér éjszakánként tűzben edzi a királyi csecsemőt, s a szörnyűséget felfedező édesanya miképpen kapja karjába, majd ejti el ájultan a halhatatlanságtól immár megfosztott fiúcskát.

A tragikusnak és a humorosnak ez a bensőséges váltakozása ugyanúgy öröklődik majd a hellenisztikus költészetben, mint a kultuszeredet iránti érdeklődés. A Démétér-himnusz szerzője azonban még oly természetes emberi közelséget érez a mítoszokhoz, hogy az istentörténetek elbeszélését tökéletesen kielégítőnek érzi az eleusziszi misztériumok megalapításának magyarázatára; néhány évszázaddal későbbi utódai – immár naivnak találva a hagyományos vallást – tudósabb, olykor tudálékos módon fogják dalba önteni a hasonló témákat.

A Démétér-himnusz is nagyobb epizódokra tagolódik – Perszephoné elrablása, Démétér bolyongása s eleusziszi tartózkodása, majd az elrabolt leány visszajuttatása a földi világra s az istenek kibékülése –, de részint az események pontos sorjázása, részint a kultuszalapítás sokoldalú motiválása és a természeti leírások stiláris szépsége feledtetni tudja a szerkezeti egyensúly labilitását.

A gyűjtemény harmadik helyén álló Hermész-himnusz – melynek témáját Szophoklész is átörökítette Nyomszimatolók című szatírajátékába – azzal a játszi könnyedséggel és gúnnyal szól a csínytevő isten első kalandjáról s találmányairól, amelyet Hermész személye is, a mítoszok népi profanizálása is indokolt. Attól sem riad vissza a költő, hogy vaskos komikummal fűszerezze a dalt, a szatírdrámához és az ókomédiához hasonló stílusban. A terjedelmesebb, epikus jellegű himnuszok között ez látszik a legfiatalabbnak: valószínűleg az i. e. VI. század elején keletkezett.

Az Aphrodité-himnusz a szerelem istennőjének és a halandó Ankhiszésznek nászát meséli el. Zeusz határozza el, hogy így kell történnie – tréfás apai bosszúból, hogy a minden isten és ember szívét leigázó Aphrodité mindeddig szűz maradt. A pásztorherceg és az istennő nászából születik Aineiasz, a Tróját védő harcosok egyik legderekabbja (majdan pedig, a város lerombolása után, az Itáliába menekülő trójaiak honalapító vezére, Vergilius eposzának főhőse). Megkapó emberi báj sugárzik a himnuszból: az erdei vadállatokat is megszelídítő Aphrodité forró vágyakozása és felkínálkozása, az ölelkező pár tiszta boldogsága és búcsúja vérbeli költőnek mutatja a szerzőt.

Ezek a 300–600 soros himnuszok nemcsak terjedelmileg, de művészi színvonalban is kiemelkednek a gyűjteményből. A Dionüszoszhoz és Pánhoz írt 59, illetve 49 soros himnusz legfőbb esztétikai értéke a gyors helyzetábrázolás, az isteni hatalom tragikus, illetve kedvesen komikus érzékeltetése. Az egyéb kis fohászok más-más istenek nagyságát dicsőítik, szertartások vagy Homérosz-recitálások bevezetőiül vázolva fel egy-egy történetet, vagy sorolva el a megszólított halhatatlan érdemeit s jelzőit. Ezek a versek már inkább mesterségükhöz jól értő dalnokokat, mintsem önálló tehetségű költőket sejtetnek szerzőikül.

Az antikvitás utolsó századaiban összeállított epigrammagyűjteményekben is vannak Homérosznak tulajdonított versek. Akad közöttük néhány szellemes, pallérozott stílusú epigramma, s nincsenek híján a humornak sem, de Homérosz szerzősége ugyanolyan fikció, mint – e kor irodalmi divatjának megfelelően – sok más költőé is.

Homérosz személyének ismeretlensége nemcsak ilyen „fordított plágiumra”, hanem legendás életrajzok költésére is csábította az utódokat. Különösen érdekes a Homéroszról és Hésziodoszról, származásukról és versenyükről szóló – tréfásságban is komoly – elbeszélés. Valószínű, hogy az i. sz. II. században nyerte el végleges formáját; más utalásokból azonban arra kell gondolnunk, hogy egy 500–600 évvel korábban élt szofista, Alkidamasz fogalmazta meg az ismert változat régi variációját, a versidézetek szellemes csattanóiból – az egyes kérdések végső szavának s a felelet indításának ölelkezéséből – pedig még régebbi, Homéroszig, sőt Homérosz mögé visszanyúló eredet sejlik föl.

A két költő versengésében, ahogy az elbeszélés példák sorával illusztrálja, mindig Homérosz bizonyul találékonyabbnak: hiába teszi próbára Hésziodosz folytathatatlannak tűnő vagy éppen istensértésre csábító hexameterek szavalgatásával, tüstént rávágja a jól kikerekítő folytatást, s a verses rejtvényeket is gyorsan megfejti. Végül is a versenyt rendező király elrendeli, hogy mindketten mondják el költeményeik legszebb részletét. Hésziodosz a Munkák és napokból szaval néhány sort, a szántás és aratás helyes módjáról, Homérosz pedig a trójaiak és akhájok véres tusájának egyik mozzanatát adja elő. Verseik idézése után így folytatja az elbeszélés szerzője:

 

A hellének ebből az alkalomból is csodálták Homéroszt, annyira a mindennapi fölé emelkedtek az elmondott verssorok, s azt követelték, hogy néki adják a diadalt. De a király Hésziodoszt koszorúzta meg, mondván: igazságos, hogy az kapja a győzelmet, aki földművelésre és békére buzdít, nem pedig az, aki háborúkat és mészárlásokat vonultat föl. Így győzött – mondják – Hésziodosz, és érctripuszt kapott, e tripuszt pedig a Múzsáknak ajánlotta föl…

 

(Devecseri Gábor fordítása)

 

Nem egészen igazságos a döntés – úgy is mondhatnánk: hibás, mert hajlamos Homérosz egész művészetét a vérontás témájára korlátozni. És mégis, a kor parancsát foglalta ítéletébe a király: új típusú dalt követelt az élet, olyat, amely új eszmékből-eszményekből sarjadt, s akár a költői szépség és ünnepélyesség rovására is, a termelőmunka „antiheroikus” valóságát, a dolgos és békés ember külső-belső igazságát örökítette meg.

A Homérosz és Hésziodosz versengéséről szóló anekdotának aligha volt tárgyi alapja, de Munkák és napok című költeményében maga Hésziodosz mondja el, hogy a khalkiszi Amphidamasz emlékére rendezett költői versenyen – nem sokkal i. e. 700 után – egy himnuszának előadásával elnyerte a díjat, egy kétfülű, háromlábú edényt, melyet tanítóinak, a Helikón Múzsáinak ajánlott fel.

Hésziodosz munkássága új korszakot nyit: követője és tagadója a homéroszi költészetnek világszemléletben, tudatosságban, igényben, szándékban, kompozícióban egyaránt. Két fennmaradt s hitelesnek tekinthető fő művében egy eddig – természetesen csak ismereteink szerint! – néma réteg életét, gondjait és eszményeit önti versbe: a görög parasztokét. Legközvetlenebbül nyelvéből tűnik ki, hogy sok tekintetben követi Homéroszt, kinek híre s népszerűsége csakhamar egész Hellaszban elterjedt: nemcsak egyes jelzőket és fordulatokat vesz át tőle, de olyan nyelvi alakokat is, melyek az ő szűkebb hazájának – a boiótiai Aszkrának – élő beszédében nem fordulhattak elő. De követi a világ mitologikus szemléletű felfogásában is – ő is az olümposzi istenek döntéseivel magyarázza s igazolja a földi valóságot. Épp e tartalmi mozzanatokban csap össze mégis az új a régivel, az emberi lét paraszti felfogása az arisztokratikus ideálkereséssel.

Homérosz epikáját a múlt szülte, éltette. Mítosz és történelem, mese és valóság kettőssége fel sem merülhet alkotásában: az istenek éppoly valóságosak, mint az emberek; az ég, a föld és az alvilág szférája tökéletesen eggyéfonódik a történetben. S ha a heroikus ragyogás hátteres hasadékaiban ott sötétlik is az élő, köznapi valóság egy-egy durvább foltja (mint például az ithakai szolganép vagy a kérők lelke és világa), hőseinek története a halhatatlanság régióiban bomlott ki. – Hésziodosznál fordítottak az arányok: minden mondandónak a tárgya vagy iránya a verejtékes jelen; az istenek és emberek létének egyetlen közös pontja a réges-régi teremtődés időbeli találkozása. Még azt vallja ugyan, hogy a költészet „a bajok feledtetője és a gondok feloldója”, valójában azonban sokkal többet vállal és teljesít: a bajok és gondok okozati rendszerezését s gyakorlati orvoslásuk megkísérlését a bölcselet és erkölcs révén.

Phémiosz és Démodokosz dalművészete nemcsak a királyi udvarokban volt kedves – tisztelték s tanulták a hősmondákat a paloták falain kívül is –, a parasztok nevében azonban Hésziodosz fogott először dalba. Maga meséli el, hogy apja a kisázsiai Küméből települt át a közép-görögországi Boiótiába, az ínség elől menekülve:

Keserves munkából élő kistulajdonos paraszt ő is, akit saját sérelmei tettek tudatos és harcos költővé. A múzsák azonban társainak szellemi szintje fölé emelik: az ő szájukba adott ócsárlással marasztalja el a paraszti korlátoltságot és hasnak élést, s a tőlük kapott ihlettel igazolja költészetének igazságát. Ez az igazságigény – mindjárt az Istenek születése invokációjában – sajátos és új mozzanat. Hésziodosz, mítoszt teremtve, immár bírálja is a mítoszokat: vagy egy rítus kialakulását magyarázza velük, vagy csupán illusztráló példaként mondja el (például a Munkákban a Prométheusz-mítoszt és – másik, ugyanazon témára vonatkozó példázatként – a világ korszakait). Így válik a régi tartalom a racionális világmagyarázat formájává; s mihelyt a sólyom és csalogány meséje – melyben semmiféle vallási motívum nincs – e világmagyarázatnak ugyanolyan eszköze lesz (Munkák, 203–212. sorok), mint akármelyik mítosz, maguk a mítoszok is elvesztik addig kétségbe sem vont valóságtartalmukat.

A következő hatalmas változás a görög gondolkodásban és költészetben az lesz, amikor az egész homéroszi-hésziodoszi világkép mesék füzérévé degradálódik az i. e. VI–V. századi filozófusok és írók kritikájában.

Ma már – és maga még – nem tudjuk egészükben rekonstruálni a Theogonia (Istenek születése) forrásait. Az olümposzi istenek viszonyáról Homéroszhoz hasonlóan szól, de míg ott a trójai háborúval párhuzamosan dúló istencsaták állnak az előtérben, Hésziodoszt más és több érdekli: a jelen, az adott világrend kialakulásának magyarázata, a távolba vesző kezdetektől saját koráig. A Homéroszt lényegileg jellemző statikussággal szemben ezért ragadja meg ellentéteiben és folyamatában a mindenségnek s a mindenségen uralkodó isteneknek a létét. Lehet, hogy elképzeléseit közvetett szálak fűzik a zsidó prófétákhoz. Az bizonyos, hogy a babilóniai mitológiában már jóval előbb kialakultak hasonló mozzanatú istengenealógiák, amelyeknek a barbárságához képest hellén bájú és szelídségű az Istenek születése minden iszonya. A modern kutatások olyan i. e. 1400–1200 körüli hettita szövegeket tártak fel – s ezekhez is korábbi hurrita elképzelések szolgálhattak alapul –, amelyek szintén tartalmaznak genealogikus történeteket; e mondákat főníciai közvetítéssel örökölhették a görögök, vagy pedig Kisázsiában közvetlenül ismerték meg a régebben ott lakó népektől.

Az előzmények és források halovány és töredékes ismeretét csak részben képes pótolni az összehasonlító mitológia. Azt is képtelenek vagyunk megállapítani, hogy miben állt, mire terjedt ki Hésziodosz önálló mítoszteremtése. Itt-ott azonban maga a szöveg igazít útba. Prométheusz mítoszát mindkét költeményben elmeséli a költő. Az Istenek születésében azt mondja el, miért haragudott meg reá Zeusz: az emberek javáért akarta becsapni, előbb az áldozati osztozkodásnál, majd a tűz ellopásával. Megtorlásul Zeusz keselyűvel tépette a megkötözött titán máját (csak később engedte meg Héraklésznak, hogy kiszabadítsa), fivéréhez, Epimétheuszhoz pedig egy csábos, ártó nőt küldött, hogy bajt zúdítson az emberekre. Részletesen elmeséli a nő feldíszítését, de sem a nevét nem mondja ki, sem azt, hogy végül is miképpen hozott romlást a halandókra. A Munkákban már nem az a mítosz funkciója, hogy Zeusz és a megelőző istennemzedék csatáit mutassa be, hanem hogy az emberi lét romlását illusztrálja. Bár az alapgondolat közös a két költeményben (a Prométheusz által pártolt emberekre jótevőjük hoz átkot, Zeusz akaratát meghiúsítani pedig nem lehet), ez utóbbiban más mozzanatok lesznek lényegesek: Prométheusz első vétkét csak sejteti a költő, a Pandóra-történetet viszont aprólékosan és végig elmondja.

Ha korábbi emléknyomokból és analógiákból nem sejtenénk, ebből a mítoszvariálásból is kiviláglik, hogy Hésziodosz számított hallgatóságának tárgyismeretére, máskülönben nem hallgathatta volna el hol a befejező, hol a kezdő epizódot. Még természetesebb ez ott, ahol (mint pl. Iaszón mondája kapcsán) félszavas utalásokkal éri be.

A meghatározhatatlan anyagú Khaoszból eredezteti Hésziodosz a világot – talán az orphikusok keletkezéslegendájával rokon felfogásban. Az anyag önosztódása az őselemek mitikus párosodása után alakul ki az istenek és istennők három nagy nemzedéke. Uranosz, Kronosz, Zeusz e három nemzedék urai. Gyilkos csatákban nyerik el az uralmat: A szinte vég nélküli öldöklések leírásában, ahol csak egy-egy kis részletben közelíti meg Homérosz fenségét, mindvégig azt érezteti Hésziodosz, hogy a jobb győz a bűnös fölött: Zeuszt nemcsak mindenkinél sokkal erősebbnek mondja, de jogosnak is tartja az általa kormányozott világrendet.

A sorson is uralkodó Zeusz monarchikus képzete: a földi királyok hatalmának vallásos kivetítése, melyből már eltűntek a nemzetségi társadalomból örökölt s az egyenlő elosztás törvényét tükröző Moira-fogalom nyomai. A királyokat – vagy legalábbis a hatalmukat – Hésziodosz is Zeusztól származtatja, de már korántsem kritikátlanul szól róluk: múzsai bölcsességet követel tőlük, mint aminővel őt áldották meg az istennők, s hogy igazságos és békés ítéletekkel védjék a sértettek igazát. Nem forradalmár költő Hésziodosz – az Istenek születésénél keserűbb és harcosabb Munkákban sem lesz azzá –, de jövendő forradalmakat készít elő ez a merőben új társadalmi öntudat.

A világrend kialakulásának ábrázolása és enciklopédikus igénye alapozta meg az Istenek születése eszmetörténeti jelentőségét: kezdetleges harmónia s ennek széthasadása; az ellentétek ölelkezése és harca, a magasabb rendű új diadala a régin, s ezzel egy új típusú harmónia képlete, melynek dialektikus elemeit azok a filozófusok fejlesztették tovább, akik e világmagyarázat fizikai elképzelésein immár túlléptek, és a fejlődés okait-módjait kutatták. Mítosz, filozófia és fizika lépésről lépésre differenciálódott tovább – Hésziodosz nyomán s egyúttal Hésziodosz tanaival ellentétben.

Az ő rendszerező és alkotó összefoglalása elsősorban eszmetörténeti jelentőségű: a gyönyörködtetés szándéka csak annyiban fűthette, hogy a „hősi vers”, az emelkedett stílus és egy-egy epizód varázsával is tanításainak elfogadását sugalmazza. Az invokáció lírája, az Aphrodité születését ábrázoló betét bája, Zeusz és a titánok harcának erőteljes ábrázolása mellett csak néhány hasonlat emlékeztet a homéroszi művészetre. Tehetségbeli különbség? Bizonyára az is, bár hogy Hésziodosz is vérbeli művész, arról a Munkák szépségei győznek meg. A mondanivaló újszerűsége késztette az epikus kompozíció megbontására: a tudományos tanítás igénye főképp a tematikai monumentalitást szorgalmazta, a genealógiai felsorolás eleve lineáris szerkezetet követelt, a vallásos-mitikus formában is racionális szándékú világmagyarázat pedig az igazat tekintette fontosabbnak a fantázia szülte szépnél. A tradíció kötése (a három istennemzedék tagjainak név és származás szerinti felsorolása) is szűkítette a költő eszközeit. Csak egyes kitérőkben és a személyes vonatkozású mozzanatokban képes a szárnyalásra.

A tanítóköltészetbe átforduló epika Hésziodosz másik nagy költeményében, a Munkák és napokban hevül élményektől táplált műalkotássá. Keserű élmények voltak ezek: apja halála után fivére, Perszész, csalárd bírói ítélettel perelte el a költő földörökségét. Saját balsorsán keresztül az egész boiótiai parasztság nyomorúságára és kiszolgáltatottságára döbbent rá Hésziodosz; az ő szemükkel nézi, de náluk tudatosabban – kulturáltan és harcosan – méri le az adott világ társadalmi s erkölcsi fonákságait.

„Zeusz táplálta királyok”-nak nevezte Homérosz a görög vezéreket. „Ajándékfaló-királyok” – mondja a korabeli Boiótia urainak szemébe Hésziodosz, olyan indulattal, aminővel csak Akhilleusz merte gyalázni Agamemnónt. E jelző nyomatéka egymagában is tanúsítja: ebben a költeményében Hésziodosz nemcsak elfordul a homéroszi világtól, hanem szembe is fordul vele. – Az isteni származású királyok, csatákban dúló hősök kiváltsága Homérosznál az areté, az arisztokratikus tartalmú erény. Eumaiosz mondja ki először, hogy a tényleges hatalom és gazdagság szentesíti az erényt az emberek szemében,

Az erény isteni adottságát azonban még ő sem vitatja. Mennyire másképp fogalmazta Hésziodosz, a parasztköltő:

Nemcsak az erény örökletességét, arisztokrata kiváltságjellegét tagadja tehát, hanem új eszményt állít szembe a régi felfogással: a munka dicséretét. Ennek a paraszti világnak és költészetnek szemszögéből csillámos tündérmeséknek tűnnek Trója és Ithaka mítoszai. Időben talán csak egy-két évtized választotta el Hésziodoszt az Odüsszeia költőjétől, szemléletben és célkitűzésben azonban világnyi szakadék.

Perszészhez intézte tankölteményét – éppen ahhoz az emberhez, aki a legsúlyosabban megkárosította. Jelképes jelentőségű megoldás ez: dühös szavakkal ostorozza kapzsi fivérét, de igyekszik jobb belátásra bírni, a jog és igazság követésére; a sok baj és visszásság láttán sem adja fel a reményt, hogy érvényt lehet szerezni az igazságnak, az „egyenes ítéletnek”.

Az „egyenes ítélet” képzete ugyanúgy a nemzetiségi társadalom viszonyaiban gyökerezett, mint az eredetileg földsávot és osztályrészt jelölő moirafogalom: az a bíró ítélt „egyenesen”, aki pontos mérték szerint és részrehajlás nélkül osztotta ki a közös földbirtok egy-egy tagját; a csalóké volt a „görbe ítélet” (görbe igazság). A két jelző később – mint a mi nyelvünkben is – erkölcsi tartalmat nyert, s az ilyen típusú elvonatkoztatás oly gyakori a klasszikus korban, hogy a fejlettebb viszonyokat tükröző fogalmakból kivész a hajdani konkrétum.

Az „egyenes igazságot” várja Hésziodosz mind a királyoktól, mind Perszésztől: a törvényes rendben látja az emberi nem megkülönböztető jegyét. A környező valóság korrekcióját, nem lényegi megváltoztatását áhítja tehát. Erkölcsi felfogása a szabad kistulajdonos parasztok érdekeit tükrözi és szolgálja, akik béreseket is foglalkoztattak, de önmaguk is művelték földjüket. „Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni” – hirdeti, mert a munka teremti a gazdagságot, az pedig az erényt és hírnevet. A kistulajdonosi erkölcs elvei (nem szabad csalni, lopni; tisztelni kell a törvényt; helyes az okos gazdálkodás; átok a vak nyerészkedés; a takarékosság a biztos jövő záloga stb.) az egész költeményt áthatják, e gyakorlatias elveket s tanácsokat azonban széles koncepcióba ágyazza a költő. Előbb az emberiség romlásának okait kutatja Prométheusz mítoszával, majd a világ korszakairól szóló – Ovidius által módosítva népszerűsített – mítoszt meséli el. Mindkettő végkicsengése: a szenvedéseket és a munkát büntetésül adták az istenek, hogy a tűz ellopását, illetve az emberek erkölcsi elfajulását megtorolják. Vigaszul csak a remény maradt meg a szomorú jelenben, amelyet a magántulajdon szülte kapzsiság és erkölcstelenség rútít el. A végromlást – amelyet e bajok pusztító uralma készít elő – apokaliptikus képekben jósolja meg Hésziodosz, de bizodalmát nem veszti el:

A megszemélyesített Igazság (Diké) istennő Hésziodosz legszentebb reménye; Zeusz leánya ő, akit ha megsértenének, jogosan áll bosszút. A költő eszménye: az egyenlő mértékkel mért igazság polgárok és idegenek számára, amely eszmény a későbbi korok demokratikus jelszava lesz. Ebben a konkrét tartalomban oldódik fel a megszemélyesített Igazság és a többféle igazság különbözősége – a becsületes munkával szerzett tulajdon védelmében és a törvény előtti egyenlőségben.

A két terjedelmes mítoszon kívül a példázatok és intelmek vissza-visszatérő sokasága táplálja a tanítóköltemény nyelvezetét: személyes indulat és mitologikus érvelés, gyakorlati tanácsok és szemléletes leírások váltakoznak laza kompozícióban. A mű második részében a helyes gazdálkodás alapelveit fogalmazza meg. Egy-két soros tanácsai kalendáriumszerűen utalnak a paraszti élet sok kellékére, az istentisztelettől kezdve, az okos kölcsönügyleteken át az ésszerű családalapításig: mely csillagképek feltűntekor kell kezdeni a szántást és aratást, mikor és hogyan kell szerszámmá feldolgozni a fát, miképpen helyes beosztani a munkát a gazda és béresei között, miből lehet sejteni az időjárás fordulatát, hogyan öltözködjék a parasztember stb. Ezután az évszakok járását és az időszerű tennivalókat írja le. Lehetett zömében egyhangú az Istenek születése, lehet laza a Munkák és napok szerkezete, és mosolyognivalóan babonás a befejező rész, ez a néhány száz sor életszerű és mégis költőien színes, apróságokat részletező és mégis szilaj képalkotású, földhözragadtan gyakorlatias és mégis csapongó leírásai révén az ókori görög költészet remekei közé tartozik.

Nincs még egy mű az egész antikvitásban, amely erre a hangra és hangulatra visszatalálna – szépelgő csacsogás hozzá képest a theokritoszi idill is. Hús-vér parasztok csak egyetlenegyszer válhatnak még irodalmi hősökké, Arisztophanész komédiáiban: izzadságszaguk megmarad, de – ha más miatt nem, hát műfaji okokból – lekopik róluk a munka- és természetábrázolás hésziodoszi igazsága. Érthető is: a mind nagyobb arányú társadalmi munkamegosztás, a rabszolgatartó szabadok fokozatos elszakadása a termeléstől, a fizikai és szellemi tevékenység elkülönülése azzal járt, hogy a kiváltságosok, a kultúra fő letéteményesei viszolyogtak a paraszti és ipari munkától.

A mindenfajta gőgöt és csalárdságot megbélyegző Hésziodosz a mértékben (metron) látta az életeszményt, s ez a fogalom az i. e. VI–V. századi irodalomban minduntalan feltűnik majd. Műfaji vonatkozásban is határkő Hésziodosz munkássága: ő alapozza meg a tanítóköltészetet, a személyes mozzanatok szenvedélyes megvallásával pedig a líra tavaszát készíti elő.

Az Istenek születése záró soraiban új témának – híres nemzetségek ősanyáinak – megéneklését ígérte. Ez az ígéret a történeti magva annak az ókori feltételezésnek, hogy Hésziodosz költötte az Éhoiék című, öt könyvből álló költeményt, amely katalógus jellegű sorozatban beszéli el számos, istenek szülőtársává lett asszony történetét. (Maga a cím utal arra, hogy az egyes történetek összeállításában aligha jutott szerephez művészi koncepció: a siváran ismétlődő „é hoié” – „vagy aminő…” – fordulat szolgált összekötő kapocsként.) Maga a katalógusforma közel áll ugyan Hésziodosz szerkesztési módjához, mégis kétséges, hogy akár egyetlen részletet is ő költött a versből; az pedig a mítoszok történeti utalásai alapján bizonyos, hogy számos részlete az i. e. VII. század második felében élt vagy még későbbi énekmondóktól származik. Az ókorban igen népszerűalkotásból csak jelentéktelen töredékek maradtak fenn, amelyek kevéssé igényes stílusra vallanak. Más részletek tartalmi vázlatát későbbi utalásokból lehet rekonstruálni.

Az Éhoiék Alkméné-történetéhez – amelyet semmiképpen sem írhatott Hésziodosz – kapcsolódik egy másik, önálló alkotásként megőrzött ál-hésziodoszi költemény, a 480 hexameterből álló Pajzs. Feltehetően az i. e. VII. század alkonyán írta egy Homérosszal versengeni kívánó énekmondó az Iliász pajzskészítési epizódjának példájára. A cselekmény gerincét Héraklésznek az Arésztől nemzett szörny elleni harca képezi, de a hangsúly a hős harci készülődésének leírására esik. A háború borzalmainak és a pusztulásnak ideiktatott képsora azonban épp ellenkező hatást vált ki, mint Akhilleusz pajzsának megelevenítése az Iliászban, s vérgőzös egyhangúságba fullad. Költőjének tehetsége messze elmarad céljától és a témában rejlő lehetőségektől.

Néhány más epikai és tanítókölteményt is tulajdonítottak az ókorban Hésziodosznak, de még földrajzi és csillagászati iratokat is. Bár úgyszólván csak a puszta címek maradtak fenn e művekből, Hésziodosz szerzői szerepeltetése bizonyára téves.

Az epikus ciklus költőin és Hésziodoszon kívül más aoidoszok is fogtak dalba, mitológiai témákat vagy – a korábbi hagyományokat folytatva – valamely városalapító hős vagy félisten tetteit énekelve meg Elő-Ázsiában és a Balkánon. Homérosz és Hésziodosz mellett Peiszandroszt, Panüassziszt (i. e. VI–V. sz.) és Antimakhoszt (i. e. V–IV. sz.) tartották az ókorban az „epikus kánon” tagjainak – az ő életművük azonban csaknem teljesen kiesett az utókor emlékezetéből.