Mítosz és mese között nem lehet pontos határvonalat húzni. Csak viszonylagos megkülönböztetés, hogy a mítoszban – a vallásos szertartás témáját elbeszélő, majd önállósult istentörténetekben – hittek a görögök, a mesét viszont puszta kitalálásnak fogták fel. Ezzel függött össze a hősválasztás különbözősége is: a mesékben egyszerű emberekről vagy állatokról mondtak történeteket, szabadon fantáziálva, a kultikus hagyomány kötelmei nélkül. Hésziodosz és Arkhilokhosz állatmeséi példázzák e műfaj népi jellegét, és sejtetik ősi múltját. Jelentős szerepe lehetett a görög mese kialakításában az egyiptomi s főképp előázsiai példáknak is.
Mendemondák szóltak arról, hogy az i. e. VI. században egy púpos fríg rabszolga, Aiszóposz (latinosan: Aesopus) írt először prózai meséket. Aiszóposzról ugyan már Hérodotosz is mint valóságos személyről emlékezett meg, sokkal valószínűbb azonban, hogy – bőségesen merítve olyan előázsiai mesékből, amelyeknek színes életű s alacsony származású emberek voltak a hősei – ismeretlen regösök, mesemondók találták ki és szőtték tovább az Aiszóposzról szóló történeteket. Elmesélték, milyen messzi országokban élt át csodálatos kalandokat, miként lett csel és bosszú áldozata Delphoiban, s hogyan büntette meg gyilkosait Apollón. Az epikus hagyomány testileg-lelkileg hitványnak ábrázolta az egyszerű embert, a népi mesekör egy rabszolgát tett az igazság eszes bajnokának és Apollón kedveltjének.
Az i. e. IV. század végén a phaléroni Démétriosz gyűjtötte össze az Aiszóposznak tulajdonított meséket. A legrégibb „hiteles” szöveget egy i. e. I. századból való papirusztöredék tartalmazza, s ebben az időben kerekedhetett teljessé a mesék gyűjteménye, melyeket különböző variánsokban a középkori kódexek őriztek meg.
Aiszóposz meséi állatok és szegény emberek kalandjairól szólnak, befejezésképpen pedig a tanulságot foglalják össze – iskolás modorban és a történetek osztályöntudatos irányzatával korántsem mindig egyezőleg, ami utólagos hozzátoldásra vall. A sas és a róka például a megbántottak furfangos bosszúját igazolja, A földműves gyermekei az egyetértés erejét példázza, Az ember és a szatír a kétes jellemű barátoktól óv. A terjedelmes gyűjtemény csaknem valamennyi darabját higgadtan kényelmes expozíció, gyors és tömör cselekményvezetés s az allegóriák erkölcsileg-politikailag tudatos megválasztása jellemzi.
Az i. sz. I. században élt latin Phaedrus s az évszázaddal későbbi görög Babriosz verses átköltése, illetve utánzása tanúskodik az Aiszóposz személye és hagyatéka iránti érdeklődésről, sőt a középkori Kelet mesevilágába is beépül alteregója. Heltai Gáspár, Pesti Gábor, La Fontaine, Krilov munkásságában – de úgyszólván az egész újkori meseirodalomban – folytatódik Aiszóposz hatása.
Ugyancsak az i. e. VI. században alakult ki a „hét bölcs”-ről szóló mondakör, akik éppúgy nem heten voltak, mint a Homéroszért versengő városok. Maga a monda keleten, az i. e. III. évezredi Sumerban született, s olyan állandó tényezője maradt a későbbi világképnek, hogy bárki ismerhette, akinek akár csak felületes köze volt is az elő-ázsiai kultúrákhoz. A milétoszi Thalész, a priénéi Biasz és a mütilénéi Pittakosz bölcsességéről meséltek legtöbbet; a többiek személyét folytonosan variálta a Démétrioszon át Plutarkhoszig, Diogenész Laertioszig és Ausoniusig terjedő regényes hagyomány, azokat a gyakorlatias életbölcsességeket tulajdonítva e neves férfiaknak, melyeket közhelyként őrzött meg az irodalom.
A szegény emberek igazságvágyát megszólaltató példázat mindig is megmaradt népi műfajnak – akár jóra oktató történetkékben és versekben, akár szélesebben hömpölygő, mesés világú legendákban. A mítosz hitele mindinkább megcsappant a kulturált görögök szemében (Thuküdidész mint naiv és irányzatos kitalálásokat utasította el a történeti tárgyú mítoszokat, a komédiaköltők gátlástalanul parodizálták az isteneket, Platón pedig úgy költött gyönyörű mítoszokat, hogy a gondolatmenetet illusztráló, színes szavú mese színvonalára szállította le), de a keleti népek múltjáról szóló legendák, melyeknek a hitelét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták, novellisztikus betétekként épültek be Hérodotosz és történetíró utódai könyveibe.
A mitologikus világképtől elszakadó, majd azzal szembeforduló racionális érvelés, a logosz tárgyköre folyamatosan bővült, és bár a vers múzsai vonzerejét még a következő kor néhány filozófusköltője (Xenophanész, Parmenidész, Empedoklész) is kiaknázta a mondanivaló magasztosítására, a szakirodalom számára mind természetesebb lett a próza dezilluzionáló, hűvös formája.