Az i. e. VII–V. század lírája szubjektív áttételekkel tükrözi azt a sokágú eszmei forrongást, amely a görög városállamok és a demokrácia kialakulásának terméke és erősítője volt. A társadalmi viszonyok változásán kívül az idegen (egyiptomi, föníciai, előázsiai) kultúrákkal való alaposabb megismerkedés és a technikai fejlődés vívmányai gazdagították e viharos korszak embereinek látásmódját. A vallásos-babonás képzetek gyökerei azonban még mindig mélyek voltak. A társadalmi és szellemi vajúdásból egyaránt születtek materialista tendenciájú bölcseletek és misztikus hiedelmek, s ez utóbbiak olyan szekták ideológiáivá lettek, amelyek tagjai sem a hagyományos, arisztokratikus vallásban nem hittek, sem a tudományos világfelfogáshoz nem találták meg az utat. Újfajta theogoniák, titkos kultuszok, mindenható varázslókról szóló mítoszok terjedtek el.
Az i. e. VI. század elején élt Ariszteasz eposza (Arimaszpeia), a titokzatos-legendás Abarisz művei s a későbbi, krétai Epimenidész 5000 hexameterből álló Theogoniája csak kivonatokban maradtak fenn. Fantasztikus mesemotívumokkal regéltek isteni hőseikről, akik az egész világot bejárták, és holtukból is feltámadtak. A régi mítoszoktól kritikusan elfordulva, thrák, szkütha s más „barbár” népek meséivel frissítették fel a hagyományt. A naiv babonaságon kívül a földrajzi világkép tágulása ihlette írásaikat – a tapasztalatoknak az az újszerű bősége, amely a tudományos prózát is megtermékenyítette.
Ekkoriban terjedtek el az Orpheuszról és Muszaioszról szóló legendák is. Varázslatos erejű költőknek képzelték őket, s az előbbiről – akinek nevéhez később konkrét címeket és töredékeket is fűztek – azt mesélték, hogy fákat és sziklákat is meg tudott indítani, vadállatokat is kezessé tudott szelídíteni dalával.
Hellyel-közzel Hésziodosz hatása sejthető e költők – elsősorban Epimenidész – világfelfogásában, ám ha az olümposzi vallás sok fikcióját megtartották is, a hivatalos kultusztól merőben különbözött az általuk terjesztett hit. A hivatalos vallást ez időben azok a jósdák képviselték, amelyeket többnyire görög arisztokraták tartottak fenn, s amelyek idegen királyok csodálatát és ajándékait is megnyerték. Delphoiban – a Föld köldökének tartott kő közelében – a mélyből szivárgó gázoktól kábult papnő (a Püthia) közölte „Apollón válaszait” és jóslatait, többnyire verses formában (hexameterben vagy disztichonban). Dódónéban a tölgyek susogásából és a csörgedező patak hangjából jósoltak a papok; ide – a szegényes fogadalmi ajándékokból ítélve – főképpen kisemberek zarándokoltak tanácsért. Ha könnyen eldönthető politikai kérdésekkel fordultak a papokhoz, azok pénzelőik érdekeinek megfelelően válaszoltak; máskor csak homályos, kétértelmű feleletet adtak („dodonai válasz”), s így semmiképpen sem maradhatott hazugságban Apollón isten – még akkor sem, ha a jóslatkérő boldogsága zúzódott szét a válasz szükségképpen önkényes magyarázása miatt.
„Ismerd meg önmagadat!” – vésték a delphoi templom homlokzatára. Ismerd meg önmagadat – vagyis lásd be, hogy parányi porszem vagy a mindenségben, az istenek színe előtt, s ne törekedj többre, mint amit számodra a halhatatlanok eleve megadtak; légy jámbor és engedelmes, ne áhítozz másfajta rendre, mint amelybe beleszülettél, ne kívánj olyan hatalmat vagy gazdagságot, amely túllépi a mértéket… A mérték-bölcselet, amely Hésziodosznál a törvényes és istenféltő boldogulás eszméje volt, Szolónnál pedig a társadalmi ellentéteket kibékítő „jó rend” jelszavaként érvényesült –, és amely közmondásos igazságként ismétlődik az i. e. VI–V. századi irodalomban –, a konkrét körülményektől függően hatott hol reformátori, hol konzervatív eszmeként, a poliszdemokráciától idegenkedő, arisztokratikus világfelfogásban pedig reakciósan maradi értelmet kapott.
Apollón jóshelyeinek – különösen Delphoinak – birodalmak sorsát befolyásoló tekintélye volt. Legendák keltek szárnyra a Püthia isteni ihletésű csalhatatlanságáról, de megvesztegetési botrányok is akadtak. A demokratikus megújhodás olyan vallásreformokat követelt, amelyek a népi hiedelmeket szentesítették. Így nyert a Dionüszosz-kultusz hivatalos elismerést és támogatást a peiszisztratoszi Athénban, ezt mutatta az orphika térhódítása s az előázsiai és föníciai istenségek (például Kübelé és Adónisz) tiszteletének elterjedése. Az orphika és a püthagoreizmus térhódítása is jelzi a vallásos-misztikus világértelmezések módosulását.
A lélek – minden teremtmény örök lényege – halhatatlan, s a halál után kinek-kinek a lelke bírák elé járul az Alvilágban, akik számon kérik az illető földi cselekedeteit, s ezek alapján tartanak ítéletet: ennyi az, amit az immár bizonyítottan egyiptomi eredetű orphika etikájáról az i. e. V. századi és későbbi utalásokból bizton mondhatunk. A földi és túlvilági lét szembeállítása, a születéstől független megítélés eszméje az arisztokratikus vallási hagyományok elutasítására vall. Az orphikusok szektája több mint fél évezreden élt titokzatos törvényei szerint, amelyek erkölcsi tisztaságot és elmélyülést parancsoltak. Az időszámításunk első századaiból fennmaradt – sőt már i. e. IV. századi feljegyzésekből rekonstruálható – orphikus himnuszok panteista természetimádata jelzi később az önálló eszmevilág elmosódását.
Az ellentétek harmonikus egyesítésének elvét vallotta a püthagoreusok szektája. Magáról a szekta megalapítójáról, Püthagoraszról keveset tudunk – biztosan csupán annyit, hogy i. e. 530 körül vándorolt ki Szamosz szigetéről, amikor szembefordult Polükratész türanniszával, s a dél-itáliai Krotón városában telepedett le. Titkos, zárt közösséget alkottak tanítványai. Misztikus elméleteikben meghatározó szerepet kapott a lélek halhatatlanságának tana, amelyhez a lélekvándorlás gondolata kapcsolódott – bőséges gúny tárgyául szolgálva a kortársak (például Xenophanész) számára –, és megtiltotta mindenféle húsétel fogyasztását. A számmisztika és a harmóniaelmélet is szerves része volt a püthagoreus tanoknak (bár az ún. Püthagorasz-tételt már jóval előbb ismerték a babilóniai geometrikusok). A különböző hosszúságú húrok harmonizálásából megállapított arányelméletüknek – racionalizált formában – az egzakt matematika kialakításában volt jelentős szerepe, az ellentétek harmonikus egyeztetése pedig az i. e. V. század kiváló orvosának, Alkmaiónnak és követőinek tanításában lelt folytatásra. Hogy arisztokratákból vagy a mérsékelt haladás híveiből állt-e eredetileg a szekta, az ókorkutatás eldöntetlen kérdései közé tartozik, de mindig szűk körű zártság jellemezte, az ókor utolsó századaiban is, amikor felújult a püthagoreizmus népszerűsége.
Az i. e. VI. század nemcsak új szekták kialakulásának, hanem a régi vallást direkt módon bíráló eszmék keletkezésének kora is. Amikor az i. e. V. század derekán az athéni Phereküdész az egész mitológiai hagyománynak – kozmogóniáknak és genealógiáknak – összefoglalására vállalkozik, e hagyomány már elvesztette hajdani hamvát. Az irodalom és a művészet kifejezési formáiban ekkor is éltek a mítoszok, az egyszerű emberek pedig elképzelni sem tudták volna a világot a maguk istenei nélkül – az olümposziakba vetett hitet mégis megroppantotta a haladó és reálisabb világszemlélet.
A világ kialakulásának, törvényszerűségeinek és az emberi sorsnak mitologikus koncepciója mind többet veszített hiteléből. A természeti jelenségek (apály–dagály, napfogyatkozás stb.) tudományos magyarázata, melyet a gyakorlat igazolt, elemi szükségleteket elégített ki. Azt azonban csak a legbátrabb tudósok kísérelték meg; hogy – az egyiptomi, föníciai, babilóniai tudomány eredményeit elsajátítva – materialista módon magyarázzák meg a jelenségeket és a természeti törvényeket. Reális igényeket tartottak szem előtt kutatásaikban – a földrajzi, csillagászati, matematikai ismeretek gazdagítása például közvetlenül szolgálta a hajózás és kereskedelem érdekeit –, de szertelen önbizalommal, tüstént teljes, mindenre kiterjedő világképet igyekeztek alkotni. A szaktudományok egyelőre még kevés konkrét anyagot nyújthattak ilyen hatalmas vállalkozáshoz, az általánosításban tehát sok mindent hipotézisekkel és spekulációval kellett pótolni. Naiv materializmus volt ez, de mint módszer és mint világnézet minőségileg új fázist alapozott meg a gondolkodás történetében.
Elő-Ázsia ión lakosságú partvidéke, Milétosz városa volt szülőhazája az első materialista filozófusoknak. Thalész (kb. i. e. 624–547), kitűnő csillagász és geometrikus, a vizet tartotta minden dolog őselvének (arkhéjának), vagyis szülőjének. Anaximandrosz (kb. i. e. 610–546), aki az első földrajzi térképet szerkesztette és tankönyvszerűen magyarázta, az állatok fajainak kialakulását tanulmányozta, és állítólag több csillagrendszert tételezett fel; ő a végtelen, örök és meghatározhatatlan összetételű anyagot (az apeiront) tekintette őselemnek, melyből ellentétes tulajdonságú konkrét dolgok – meleg és hideg, száraz és nedves stb. – válnak ki; az egy és a sok dialektikájának megsejtésén kívül különösen értékes az a tanítása, hogy szükségszerűség szabályozza az egyes dolgok születését és megsemmisülését. Az anyag anaximandroszi absztrakciójához képest bizonyos visszalépést mutat Anaximenész (kb. i. e. 585–525) felfogása, aki a levegőt tartotta őselemnek. Fontos és új gondolata volt azonban, hogy a levegő sűrűsödésével magyarázta a felhők, a víz, a föld és a kövek keletkezését, ritkulásával pedig a tűz születését, amiben a mennyiségi és minőségi változások dialektikája sejlik fel.
A világ keletkezéséről szóló mitikus-vallásos hiedelmek filozófiai kritikájával párhuzamosan bontakozott ki a sokrétű (kozmológiai, fizikai, földrajzi) szakirodalom. Az i. e. VI. század első felében élt szüroszi Phereküdész könyvében – amely egyébként az első prózai mű a görög irodalomban – Hésziodosz tanításaiból kiindulva, de azokon túllépve rendszerezte a világ kialakulását. Öröktől fogva létezőnek tartotta az isteneket, de egyedi konkrétságuk ábrázolása helyett a világot formáló erők elvontabb elképzelésére hajlott.
A milétoszi természetfilozófusok tanításait szinte kizárólag későbbi kivonatokból ismerjük. Az értelmezés egyes részletei ma is problematikusak, az irányzat azonban világos és egyértelmű: a világ anyagiságának, egységének, változási törvényszerűségének és megismerhetőségének gondolatát hangsúlyozzák. A Milétoszhoz közeli Epheszoszban született a dialektika legkiválóbb materialista képviselője, Hérakleitosz (kb. 530–470). Előkelő család sarja volt, a köznépet megvetette, s a világtól elvonulva bölcselkedett. Mintegy százharminc töredéke maradt fenn, amelynek páratlan tömörsége és rejtélyes stílusa megérteti, miért illették Hérakleitoszt az ókoriak a „homályos” jelzővel. Ám a homályos fogalmazásból is rekonstruálhatók a hérakleitoszi filozófia alapelemei, materialista szemléletének és dialektikus módszerének szoros kapcsolata. Az érzékelést tartotta minden ismeret forrásának, de hangsúlyozta, hogy a tapasztalás önmagában nem elegendő, a gondolkodásnak kell a törvényszerűségeket megállapítania: a gondolkodás pedig csak akkor helyes, ha a természet törvényét (a logoszt) megragadni képes. A világ anyaga a tűz, s a konkrét dolgok örök változásban, ellentéteik egységében és egységük ellentétességében mozognak. A „minden folyik” (pantha rhei) tézist ugyan nem ő, hanem valamelyik követője fogalmazta meg, de mindenképpen jól tükrözi e filozófia egyik lényeges oldalát. Töredékeinek nagy része az ellentétek egységét illusztrálja. Az ellentétek egységét és örök harcát ugyanolyan dialektikus azonosságba vonta, mint például az „egy” és „minden” fogalmát, s e harcot tekintette a világ éltetőjének – szembefordulva mindenféle vallásos teremtéselmélettel. Éppen objektív, materialista dialektikáját laposították el egyes szofisztikusan érvelő tanítványai (az ún. héraklitikusok, például Kratülosz).
Hérakleitosz nemcsak azzal a közfelfogással fordult szembe, amely képtelen megragadni a jelenségek mögötti lényeget, a dialektikus összefüggéseket és törvényszerűségeket – elmarasztalta azokat az elődeit (Hésziodoszt és Püthagoraszt) és kortársait is, akik igazi tudás nélkül fecsegnek mindenféléről. A homéroszi–hésziodoszi hagyomány racionális bírálata fogalmazódott meg az ugyancsak előázsiai (kolophóni) születésű, a dél-itáliai Eleában filozófusiskolát alapító vándorénekes, Xenophanész (kb. i. e. 540–470) bölcseleti műveiben is. A politeizmust bírálva, zseniálisan ismerte fel, hogy az emberek önmaguk képmására teremtik isteneiket. A vallási képzetek viszonylagosságának felismerése avatja az i. e. V. századi „felvilágosodás” egyik szellemi atyjává. Erkölcstelennek minősítette a homéroszi–hésziodoszi regéket, és az érzéki tapasztalást abszolutizáló szemlélet kritikájával teremtette meg a mindenható, egységes, nem mozduló Egy Isten képzetét.
Költőként kevésbé jelentős, mint bölcselőként. Elégiáiban a mértékletes örömöket dicsérte – kellemes, rutinos stílusban. Figyelemre méltó azonban, hogy az atlétikai ügyesség arisztokratikus istenítésével szemben milyen hevesen védelmezi a költészet és ész erényeszméjét, az állam szempontjából mondva nevetségesnek és haszontalannak az olümpiai győzelmeket.
A megismerés fokozatosságát tanította, de a biztos tudást az istenek osztályrészének minősítette. Az isteni beavattatás vallásos-misztikus gondolata tér vissza a valamivel fiatalabb és – az „egy létező” eszméje miatt – Xenophanész szellemi rokonának tartott Parmenidész tankölteményében. Ő is a püthagoreusok dél-itáliai központja (Krotón) közelében, Elea városában élt és tanított az i. e. V. század első felében. Lehetséges, hogy hatott is reá egyik-másik elméletük; filozófiáját mégis tudatos önállóság és újszerűség jellemzi, melynek tartalmi lényege: a metafizikus-idealista logika megalapozása. Hexameter formájú tankölteményének bevezetésében (prooimionjában) csodálatos égi utazását meséli el: szárnyas lovak röpítik szekerét Diké istennő palotájába; kedveltjeként köszönti a tudós férfit az igazság istennője, s feltárja előtte az igaz és hamis gondolkodás módjait. Diké monológjában már nyoma sincs misztikus elemeknek, egzakt tételekben fejti ki mondandóját; nem nevezi néven azokat, akikkel polemizál, de nyilvánvaló, hogy Hérakleitosz dialektikáját és Xenophanész kételemes (víz és föld keveredésével magyarázó) kozmogóniáját cáfolja – kíméletlen szenvedéllyel és biztos logikával. Diké „személye” csupán formális: Parmenidész tanításának hitelét nyomatékosítja. Gondolatmenetének vázlata a következő: Csak azt lehet állítani, hogy „létezik”; azt, hogy „nem létezik”, csak a „nem létező”-ről mondhatjuk, azt viszont elgondolni sem lehet; az egyetlen igaz tétel tehát „a létező létezik” tautologikus tézise. Minden más állítást áligazságnak, tévtannak mond, különösen a „létezik és nem létezik” hérakleitoszi elvét, amely nem más, mint a mozgás logikai képlete. Elveti az érzékelés igazságát, s a tisztaészt fogadja el egyedüli bírónak.
Minden állítást hipotézisként fog tehát fel, s azt vizsgálja, egyezik-e az alany és állítmány tartalma, vagy ellentmond-e egyik a másiknak. Ha egyeznek, igaz a tétel; ha nem, akkor a hipotézis ellenkezőjét kell igaznak tartanunk (ha valamiről kiderül, hogy nem lehet nem-A, akkor nyilván A) – függetlenül az észleléstől.
Az emberi gondolkodás valóban kénytelen rögzíteni (eldurvítani, megtagadni) az örök változásban mozgó valóság egy-egy részletét, különben képtelen lenne az absztrakcióra és a rendszerezésre. Parmenidész jelentős tette volt a formális logika alaptörvényeinek megfogalmazása, de e törvények metafizikus abszolutizálása már születése pillanatában korlátozta a módszer érvényét, az idealista szemlélet pedig alkalmatlan volt az anyagi világ megismerésének serkentésére. Az ellentétek szöges szembeállítása (a „vagy–vagy” módszere) a matematikai logika alapelve, sőt Platón és Arisztotelész logikájának is egyik inspirálója lett. A filozófia materialista vonalát folytató atomistákra is hatott Parmenidész, amikor a „létező” és „nem létező” kategóriáit – mint az anyag és a testetlen űr ellentétét – a világ fizikai értelmezésében hasznosították, de nála dialektikusabban kutatták az érzékelés és a tudás viszonyát.
Tanítványa, Zénón a formális részigazságokból felépíthető okoskodás rendszerét konstruálta meg azáltal, hogy a logikai igazságot az érzékeinkben ellentmondásos világ és a gyakorlati megismerés ellentéteként fogta fel és alkalmazta. A tér és idő végtelen oszthatóságából kiindulva jutott arra a következtetésre, hogy sem tér, sem idő „nem létezik”, s hogy az ezekben lejátszódó mozgás csupán érzéki csalódás, logikai értelemben – tehát „valóságosan” – képtelenség. A több létező elméletét cáfoló Parmenidész-tant így egészítve ki „bebizonyította”, hogy például a nyíl nem repül, mert a pillanat törtrészében is lennie kell valahol, tehát csak ott lehet és nem másutt, vagy hogy Akhilleusz nem érheti utol a teknősbékát, ha annak a legcsekélyebb előnye is van a versenyfutásban… A látszatigazságok elhitetésének módszerét „fejlesztették” tovább az eleaták logikáját torzítva hasznosító szofisták.
A kor szellemi vitalitására jellemző, hogy Epikharmosz szicíliai komédiaíró i. e. 470 körül olyan darabokat mutatott be – sokezres közönség előtt –, amelyekben Hérakleitosz és Parmenidész típusú filozófusokat figurázott ki.
Mind az „ión triász” és az ő hagyatékukat magasabb szinten folytató Hérakleitosz, mind az eleai iskolához tartozó bölcselők elvetették és megmosolyogták a mitologikus világmagyarázatokat, s egyképpen apelláltak az észre mint minden állítás egyedüli bírájára. Egymással vívott csatáikban viszont – ahol éppen nem udvariaskodtak, hiszen Hérakleitosz a „legfőbb szemfényvesztők és bolondok” közé sorolta Xenophanészt, Parmenidész pedig „kétfejűeknek” csúfolta a dialektika híveit – a racionális filozófia két ellentétes iránya rajzolódott ki: az empirikus megismerésből kiinduló s a tapasztalások logikai általánosítását megkövetelő materializmus és az érzéki megismerést eleve hamisnak tételező idealizmus iránya.
A fizikai, földrajzi, etnográfiai ismeretek bővülése természetesen az empirikus kiindulású kutatásoknak és általánosításoknak kedvezett. A józan történeti megismerést szolgálta azoknak a szakíróknak a munkássága, akik egy-egy város írnokainak krónikáit – a helyi események évről évre haladó rögzítéseit – hasznosítva és folytatva a történetírás alapjait vetették meg. Ennél is közvetlenebb gyakorlati szükségleteket elégítettek ki a földrajzi leírások, minthogy a hajózás mestersége megkövetelte, hogy a mind messzibb elmerészkedő tengerészek pontosan tájékozódjanak a kikötőhelyekről, a rejtett veszedelmekről és a vízfelvevő állomásokról.
Először csak szakmaian szűkszavú listákat készítettek az adatokról, de már az i. e, VI. században leírásokká bővültek e tájékoztatók: az ión természetfilozófusok honfitársa, az i. e. 540 körül született milétoszi Hekataiosz hétkötetes munkában írta le a Földközi-tenger vidékének földrajzi és néprajzi sajátosságait, novellisztikus betétekkel élénkítve az adatok száraz felsorolását. Az Ariszteasz és Abarisz műveiben is érződő tájleírói igényt tudományos hitellel és irodalmi formában kívánta magasabb szinten kielégíteni. Egy másik, négykötetes munkájában a racionális mítoszkritika útjait egyengette, a félistenek nemzetségi rendjét állapítva meg és kigyomlálva kalandjaikból a hihetetlen mozzanatokat. Ebben a szüroszi Phereküdész kezdeményezését folytatta. Tudatosan polemizált „a hellének közt élő sok nevetséges mese” állításaival, s a mitikus szörnyeket természeti erőkkel azonosította. Hekataiosz és társai, a prózai útleírások és földrajzi-etnográfiai feljegyzések szerzői (a logographoszok) alapozták meg a tudományos történetírást, amely közvetlen tapasztalatokra és kutatásokra támaszkodva (a hisztorié módszerével) örökítette meg a régi és egykorú eseményeket.
A szaktudományok csak fokozatosan differenciálódtak: a filozófusok a természettudományok különféle ágazatainak is szakemberei voltak és viszont. A korai történetírást is átitatja az átfogó érdeklődés. A részletkutatások és a novellisztikus ábrázolás társításának terméke lesz majd – immár magasabb szinten és módszeresebben – a hérodotoszi életmű.