A dráma kezdetei

A termés isteneinek kultusza a civilizáció előtti időkbe nyúlik vissza. A földből élő nép istenként imádta magát a földet, a vizeket, erdőket, félő rajongással szemlélt minden természeti tüneményt. Áldozatokkal, imákkal, mágikus táncokkal és dalokkal igyekezett megnyerni a természet kegyét, amelyet úrnak érzett élete fölött. Az ókori Attikában, amelynek népe – az ipari termelés fellendülésének korában is – elsősorban földműveléssel (zöldség-, árpa-, olajfa- és gyümölcstermesztéssel) foglalkozott, sok szertartás és ünnep kapcsolódott a szüret és az új vetés eseményeihez. A termékenység isteneinek – kiváltképpen Dionüszosznak és Démétérnek – a kultuszában, az elmúlásból kisarjadó új élet misztikus szertartásokkal kezdődő, majd farsangi vidámságba forduló ünnepeiben a földművelőnép életöröme fejeződött ki. Dalokkal, táncokkal ünnepelték a tavasz születését, s ezek a hajdan mágikus funkciójú szertartások és ünnepek tovább éltek a parasztok között akkor is, amikor ember alakú istenek foglalták el a régi totemek helyét.

A termésre vigyázó, a termést szimbolizáló istent rejtélyes szertartások közepette siratták el, „feltámadását” pedig szilaj jókedvvel ünnepelték. Borseprővel pirosították be arcukat, fantasztikus gúnyákat öltöttek (félig embernek, félig állatnak – szatírnak – öltözve), a növényi és emberi termékenység hatalmas alakú jelképeit hordozva, víg dalokkal járták a mezőket és utcákat, és – derekasan becsíptek. Azután kecskét áldoztak Dionüszosznak, majd a halálát és újjászületését elbeszélő kardalokkal, dithüramboszokkal, tréfás játékokkal és lakomával fejezték be a nagy napot.

Dionüszosznak több ünnepe is volt: a falusi (kisebb) Dionüszia s az ezzel egy időben – december-január havában – tartott szérűs ünnepek; egy hónappal később került sor az Anthesztériára (virágnyílás-ünnepre); majd március-áprilisban ülték meg a városi (nagy) Dionüsziát, amely valamennyi többit felülmúlta pompában. Az athéni ünnepségek vidékről is sok embert csalogattak a városba, főleg később – azután, hogy a nagy Dionüszia három utolsó napját drámai előadások tették még vonzóbbá.

Arisztotelész a Poétika 3. és 4. fejezetében szól a dráma eredetéről. A dráma szó, amely a drán (= cselekedni) igéből képződött, közös neve volt minden megjelenítő műfajnak. A tragédia (eredetileg: tragódia = kecskedal) és a komédia (kómódia = a falusi mulatók éneke) között az első időkben nem volt különbség, csak később, az i. e. VI. század vége felé váltak el útjaik – ettől fogva a tragédia a komoly tárgyú, a komédia pedig a tréfás, kigúnyoló színművet jelölte. A dráma mágikus-vallásos eredetét bizonyítja a régi időkből megmaradt maskara – vagy álarcviselés is, ami önmagában még korántsem görög sajátság: a népi „alakoskodás” és színjátszás világszerte a rituális utánzás táncaiból és dalaiból fejlődött evilági mulatsággá, művészetté.

Vidékenként másképp képzelték el s ábrázolták Dionüszosz híveit és követőit, a szatírokat vagy szilénoszokat: volt, ahol félig ló alakúnak gondolták, másutt inkább kecskéhez hasonlították. Amikor a Dionüszosz tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését megelevenítő tragédia – Arisztotelész kifejezése szerint – már megkomolyodott, a szatírok sem állhattak többé a játék középpontjában. Az a gyakorlat alakult ki, hogy minden három-három tragédiából álló előadás után egy változatlanul pajzán, sőt trágár szatírjáték rekesztette be a játékot; a komédia az i. e. V. század elején alakult önálló műfajjá.

I. e. 536 és 532 közé teszi a hagyomány a dráma „születését”: ekkor lépett fel az athéni ünnepségeken kórusával Theszpisz, az első tragikus költő. „Kecskekarok” azonban nem ekkor és nem itt szerepeltek először, hanem az észak-peloponnészoszi városokban és Szicíliában, népi szabadossággal csúfolva ki a vezető férfiakat. Theszpisz újítása abban állt, hogy az addig egységes, közösen énekelt kardalt két részre bontotta; ő maga – mint karvezető – különvált a kórustól: elmondta a mítosz egy-egy mozzanatát, vagy kérdéseket tett fel, amelyekre a kórus éneke adott választ. Költő, rendező és színész volt tehát egy személyben, a kar és a karvezető közt kialakult párbeszéd pedig a későbbi drámai dialógusok magva. Így fogja fel a tragédia kibontakozását Arisztotelész is, bár Theszpisz nevét nem említi. – Csakhamar hasonló kórusok alakultak Hellasz más tájain is, s a tragédiaköltők versenye már az i. e. VI. század végén állandó „műsorszáma” lett a Dionüszosz-ünnepségeknek.

Az első színészek, akik dalaikban és táncaikban Dionüszosz (később pedig – a műfaj adta lehetőségeket felhasználva – valamely más isten vagy hős) életét, harcait vagy szenvedéseit elevenítették meg, az agorán adták elő játékukat. Az agora azonban, ahol Athén politikai és gazdasági életének eseményei is lezajlottak, csakhamar szűknek bizonyult. Színházat kellett építeni.

Athénban a város központjától, a fellegvártól délkeletre eső térségen mutatták be Dionüszosz istennek az áldozatot. Az oltár körül, az Akropoliszhoz vezető domboldalon, félkör alakban helyezkedett el a szertartáson részt vevő nép. A domb alján elterülő lapály lett a drámai előadások színhelye, a domboldal pedig a nézőtér. A lejtőt használták fel a padsorok elhelyezéséhez, a kör alakú térséget jobbról-balról földtöltésekkel erősítették meg, amelyek folytatásaként kőfalakat emeltek. A padsorokat először fából építették (i. e. 500 körül az egyik évben a régi fatribün össze is omlott), később – az i. e. IV. században – kő- és márványpadokkal helyettesítették.

A hegyoldallal szembeni elhelyezés, amely szinte kötelező hagyománnyá lett a görög színházak építésénél, fokozta az előadások hanghatását, a félkör alakú, lépcsőzetesen emelt padsorok pedig, amelyeket sugárszerűen futó lépcsők osztottak ék alakú szakaszokra, sokezres tömegek befogadását tették lehetővé.

A színházat nem fedte tető – sem a játékteret, sem a tölcsérszerű kiképzése miatt koilonnak (üregnek) nevezett nézőteret. A játék színhelye a kerek orkhésztra volt, amelyet középen az isten szépen kiképzett oltára díszített. Ez a 12 (másutt 10–15) méter sugarú, döngölt föld talajú, kerek térség volt a színház legfontosabb része. Mögötte állt a szkénének (sátornak) nevezett épület – kezdetben csak egy kicsiny fabódé, amely az előadáshoz szükséges kellékeket (felszereléseket, a színészek ruháit stb.) foglalta magába, később (Szophoklész kezdeményezésére) képezték ki a hátsó falát úgy, hogy rendszerint palotát vagy templomot ábrázolt, előtte pedig egy oszlopsor (proszkénion) vonult. Az orkhésztrát később – az i. e. IV. századtól – általában félkör alakúra tervezték, illetve építették át.

Az i. e. VI. század második félének társadalmi és szellemi dinamikája egyaránt kedvezett a dráma fejlődésének. Már Ariónról azt tartotta a hagyomány, hogy álarcos szereplőket léptetett fel kórusaiban, akik a kardalokat szavalással elegyítve adták elő. Theszpisz athéni kezdeményezése sem volt elszigetelt: alig másfél évtizeddel követhette a közelebbről nem ismert Khoirilosz, az észak-peloponnészoszi (phleiuszi) Pratinaszt pedig a szatírajáték megalapítójának tekintették. Ő az athéni színház számára írta darabjait (kb. i. e. 520-tól az alakoskodó rítustól és a dithürambikus kórustól kezdetben elválaszthatatlan színjátszás azonban máshol is otthonra lelt.

Phrünikhosz az első athéni drámaíró, akiről több megbízható adatot őrzött meg a hagyomány. Az i. e. 510-es évek végén aratta első győzelmét, s jelentős szerepe lehetett abban, hogy úgyszólván korlátlanná bővült a dráma tematikája – tehát a mitológia bármely olyan mozzanatára épülhetett, amelyeknek középpontjában isteni-hősi „szenvedés” állt. Ő honosította meg az egykorú történelmi események dramatizálását is, a társadalmi-politikai élet közvetlenebb tükrévé és formálójává avatva a színházat. Ezt a bátor újítást azonban nem mindig kísérte siker. Hérodotosz elbeszélése szerint súlyos pénzbüntetéssel sújtották, mert Milétosz bevétele című drámájában (kb. i. e. 493) fájdalmas módon emlékeztette az athéniakat a testvérváros bukására; Föníciai nők című drámájában (i. e. 476) viszont sikeresen magasztalta a szalamiszi győzelmet s a dicső hadvezért, Themisztoklészt.

A mitológiai témák számbeli túlsúlya a továbbiakban is megmaradt. Az épen megőrzött tragédiák közül csupán az aiszkhüloszi Perzsák kapcsolódik szorosan a jelenhez, talán épp Phrünikhosz hatására, akitől egyébként is tanult egyet-mást a „tragédia atyja”. Az ókoriak szemében azonban nem volt éles határ „mítosz” és „történelem” között, hiszen a városalapító héroszokat is történeti hősöknek tekintették, s az isteni és emberi szféra egymásba játszása – olykor pedig konfliktusa – alkotta világszemléletük gerincét. A századfordulót követő évtizedek politikai, világnézeti, erkölcsi problémagazdagsága új mondanivaló és forma keresésére serkentette a tragédiaírókat. A mitológiai tárgyú művekbe is beiktattak egy-egy célzást az aktuális eseményekre, sokkal jellemzőbb és fontosabb azonban, hogy alkotásaik egész szellemével kapcsolódtak a jelenhez.

A tragédiaköltészetet szinte kizárólag Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész fennmaradt művei képviselik az utókor számára. A drámairodalom másik fő ágának – a komédiának – kezdeteiről valamivel bővebbek ismereteink. Teljes vagy megközelítően teljes műveket ugyan csak Arisztophanésztől őrzött meg az idő, de a töredékek, kivonatok, többé-kevésbé megbízható utalások és az archeológiai leletek sokasága alapján legalább nagyjából rekonstruálni lehet az előzményeket. A falusi körmenetek rítusaiban duhaj jókedv, szabados szókimondás, ének, tánc és – az iamboszköltészet ősi formáihoz hasonlóan – személyeskedő csipkelődés fonódott össze áhítatos, álarcos varázslással. Hatalmas méretű, rontásűző hímtagokat (phalloszokat) hordoztak körül, s a szertartásos játéknak ez az eleme a mágikus vonatkozás elhalványulása után is öröklődött. Ugyanígy vált hagyományossá a kórusba verődött, olykor kocsin vágtázó s egymást vagy másokat gúnyoló parasztok állatmaskarája: nemcsak a szatír- és szilénjelmez dívott, hanem a madár-, béka-, darázsöltözék is – a régi időkben csakúgy, mint Arisztophanész korában. Mókás rögtönzésekből állt a dalos-táncos tréfálkozás. A jelenetek összefüggő kompozíciója csak sokára alakult ki, de már az i. e. VI. századi játékban megszülettek bizonyos állandó formai elemek: a felvonuló kardal (parabaszisz), a versengő szócsata (agón) s az önálló és laza fűzésű epizódok sora. Rablókon, szőlőtolvajokon, kuruzslókon és más gazfickókon kívül egy-egy módos gazdát vagy előkelő polgárt is kicsúfoltak, vaskos és „kézzelfogható” élcek közepette, olykor pedig valamelyik mitikus hőst (leggyakrabban a nagy étkű és durva Héraklészt vagy a ravasz Odüsszeuszt) figurázták ki.

A népi hagyományok elterjedtsége ellenére, Athénban viszonylag későn nyert polgárjogot a komédiák színházi bemutatása. A legjelentősebb tavaszünnep (a városi Dionüszia) programjába kb. 488-tól vették fel a komédiaköltők versenyét, egy másik ünnepség (a Lénaia) komédiaműsorát pedig csak a századközép után – valószínűleg a 440-es évektől – állandósították. Más vidékekről korábbi emlékeink s adataink vannak, főleg a nyers tréfáikról hírhedt dórok peloponnészoszi és dél-itáliai játékairól. Két szicíliai költőt (Epikharmoszt és Phormiszt) említ Arisztotelész a szervesebb szerkezetű komédia megteremtőiként, s lehet, hogy munkásságuk az anyaország költészetére is hatott.

A hosszú életű Epikharmosz munkássága még az i. e. VI. századra nyúlik vissza, de a töredékek tanúsága szerint – az i. e. V. század első harmadának szellemi áramlatait is jól ismerte. Bámulatos tárgyi gazdagságot mutatnak a neve alatt megőrzött komédiarészletek, tetemes hányaduk azonban valószínűleg későbbi hamisítvány. Jó részük mítoszparódia: az egyik darabban az ételre-italra-nőre éhes Héraklész, egy másikban a trójai háborút egy árokban átvészelő, később pedig hazugul hetvenkedő Odüsszeusz kapta meg a magáét. Más komédiái – nemcsak magukból a töredékekből megítélhetően, hanem a címek és későbbi kivonatok vagy kommentárok alapján is – a korabeli hétköznapok jellegzetes figuráit pellengérezték ki: az élősdit, a bamba parasztot stb. Egyéb műveiben – s épp ezek látszanak leghitelesebbeknek – a kortársi filozófusokat nevettette ki; az egyik töredékben olyan bölcs vitázik tanítványával, aki a világ állandóságát tanítja, egy másikban valamely Hérakleitosz-követő igyekszik hitelezőjétől megszabadulni – mondván, hogy semmi sem állandó, tehát ő sem ugyanaz, aki a hitelt kapta. Ez utóbbi komédiájának cselekményét prózai kivonatból ismerjük – a hitelező alaposan helybenhagyja a filozófus-adóst, s amikor a bíróság elé citálják, ő is a „hérakleitoszi” érvvel mentegetőzik: ha semmi és senki sem ugyanaz, mint ami vagy aki tegnap volt, őt sem lehet felelősségre vonni a filozófus bántalmazásáért. A fennmaradt néhány sorból is kitűnik, hogy Epikharmosz nemcsak a helyzetkomikum, de a jellemkomikum megteremtésében is kiváló mester lehetett.

Nem személyes gúnyolódás állt itt a középpontban, hanem jellegzetes figurák, társadalmi típusok kicsúfolása. Ez a megoldás különben az egész szicíliai és dél-itáliai vígjátékot jellemezte. A komédiák meséje rövid volt, 300-400 sorra korlátozódott egy-egy darab, s a cselekmény – a farsang törvénye szerint – a jó győzelmével, a régi világ tréfás felforgatásával végződött. Már ezekben a komédiákban állandósult az anapesztusi ritmus – az iambust és trocheust kiegészítve –, ami Arisztophanész parabasziszaiban is folytatódik.

Az alakoskodó utánzás, a mimus (görögös formájában: mimosz) ugyancsak szerves tartozéka volt a tavaszi rítusoknak, majd – azoktól függetlenülve – a vidám színjátszásnak. Epikharmosz honfitársa, az i. e. V. század közepén élt Szóphrón volt e forma legismertebb művelője. Férfi- és női kórusok szembeállításával fejlesztette tovább a víg ünnepeken szokásos, nemek közötti csúfolkodást.

A mimusjátékokban is egy-egy jellegzetes típust figuráztak ki a szereplők. Maga az előadás az utánzásra összpontosult, a szöveg elmondásában a mellékszereplőknek vagy a karnak alig volt része. A színpadi csúfolkodás a torzító vonások ellenére sem nélkülözte a magvas mondanivalót; ennek tulajdonítható, hogy Epikharmosz és Szóphrón egyaránt Platón kedvenc költői közé tartozott.

Ez a vígjátékforma töretlenül élt a későbbi századokban is. A dél-itáliai komikus színészek (phlüaxok) – akik már irdatlan maskaráikkal, nagy hímtagjukkal, kipárnázott fenekükkel is kacagást fakasztottak – az i. e. IV. századtól kezdve tűnnek fel vázaképen; attikai vígjátékokat is adtak elő.

Az athéni komédiaversenyek első győzteseiről csak gyér adataink vannak. Az i. e. V. század első harmadából való kis töredékek még ugyanolyan kompozícióra vallanak, mint az epizódokra tagolt dór vígjáték, de már itt feltűnik az igény, hogy a primitíven nyers komikumon túllépjenek. A vaskos, nemritkán trágár élcelődés az athéni komédiáknak is állandó stíluseszköze maradt, a tartalmi hangsúly azonban eltolódott, és ugyanolyan sajátos módon fejlődött, mint – természetesen más szférában – a tragédiáké: a drámának ezt az ágát is az athéni demokrácia sarjasztotta, annak levegője érlelte leves és fanyar gyümölcseit.




Hátra Kezdőlap Előre