A korforduló költészete

Érzelmi és gondolati líra

Azokban a századokban, amikor a földbirtokos nemeseket uraló közösségekben forradalmi jelentőségű változások érlelődtek, és a régi kötöttségek ellen harcoló egyén követelt magának helyet s hangot a világban, természetszerűleg virágzottak ki a líra ágai – az új típusú közösség vagy a költő egyéni gondjait és érzelmeit kifejező daltípusok. Az átmeneti kor évtizedeiben már módosul a kép: történetileg alapjában pozitív, de művelődéstörténeti hatásaiban kettős arculatú az i. e. VI. századi türannisz. Egy-egy ambiciózus és művelt türannosz a képzőművészek támogatásával és költők odaédesgetésével is a tekintélyét óhajtotta gyarapítani, de éppen az alkotók bevallottan-bevallatlanul udvaronci helyzete szűkítette be a művészi aktivitás lehetőségeit. Ezt leginkább az alkaioszi és arkhilokhoszi típusú líra sínylette meg. Kevesbedtek az önálló tehetségű, nagy formátumú költők; az életérzések többnyire kis sugarúak, formai bravúrok szorítják ki a nagyot akarást, meghasad a közösség szolgálatának és a művészi szubjektivitásnak az a természetes egysége, amely az előző nemzedék klasszikusait jellemezte. Nemcsak egyenetlen ezeknek az évtizedeknek a költészete (az egyes ágazatok arányeltolódása a poliszok történeti helyzetének és a költők művészi szabadságának eltéréseiből fakad), de az iambosz és a személyes érzéseket dalba foglaló líra történetében hosszú időre utolsó hullámot is jelent. A kardal marad az egyetlen olyan ágazat – s nem véletlen, hogy kiváltképp a türannoszok udvarában –, amelynek legnagyobbjai a következő évszázad vezető műfajának, a drámának a klasszikusaival mérkőzhetnek.

A dél-itáliai Rhégion városának volt szülötte az i. e. VI. század közepének kiváló kardalköltője, Ibükosz. Előkelő családból származott, s pályájának első szakaszában mitológiai tárgyú, lírai eszközökkel elbeszélő dalokat költött. Sztészikhoroszhoz hasonlóan vegyítette nyelvében azokat a dialektuselemeket, melyek „Nagy-Görögországban” éltek, vagy amelyeket az eposz és a líra korábbi klasszikusai hagyományos műnyelvvé ötvöztek össze. Életének nagy fordulata volt, amikor a szamoszi türannosz, Polükratész udvarába költözött, és a lágyabb, finomabb ión kultúra áramkörébe került. Ott találkozott Anakreónnal és annak tanítványával, az uralkodó hasonnevű fiával is. Leghosszabb töredéke őrzi kapcsolatuknak és a hazai hagyományokat egyéni érzelemmel egyesítő törekvésnek az emlékét.

A költemény első strófái a trójai háború előzményeiről szólnak. Tárgyilag semmi újat nem nyújtanak. Nem mintha Ibükosz visszariadt volna a hagyomány színezésétől (egy kis töredékében arról dalol, hogy a bosszúra szomjas Menelaosz miképpen ejtette le kardját Helené szépsége előtt, másutt Akhilleusz és Médeia alvilági viszonyáról, Héraklész és Orpheusz kalandjairól mesél, különböző helyi hagyományok nyomán), itt azonban érdeklődést csigázó késleltetéssel hömpölyög a hősök felsorolása. Egy alkmani fordulattal („…tehát”), majd a homéroszi hajókatalógus bevezetésének komolyodó felidézésével tör célja felé. A trójai vész okának – Helené és Parisz vétkének – exponálása után a tárgyi adalékok mellőzését ígéri, de tüstént megcáfolja a bevezetést, mert igenis részletesen, név szerint kezdi felsorolni a hősöket. Szerénykedve hárítja a múzsákra a részletek tudását, ám ez a szerénykedés is csupán a befejező sorok lazán odadobott hódolatát készíti elő a mitikus hősök említése közben:

Köztük nyered el te a szépség
fényét, Polükratész, az örök diadalmat,
mit dalom által
nyerek el magam.
 
(Kálnoky László fordítása)

Nem éppen mélyről fakadt rajongásról vall a szándéka ellenére is szokványos, hűvös befejezés. Másokat – egy bizonyos Gordiaszt – is dicsőített ilyen mitologikus megalapozással a költő.

Egyéb töredékei bizonyítják, hogy méltán tartották az ókorban a szerelem megszállottjának. Ahol nem béklyózzák képzeletét és mondandóját hivatalos, ünnepi kötelmek, táncos tűzvirágokként szöknek fel sorai – mint például a tavaszról szóló gyönyörű töredékében. Ilyenkor formálisnak tűnik a kardal forma: a téma is, a stílus is ugyanolyan egyéni, mint az iambosz és a „leszboszi dal” nagyjainál. A szerelem démoni hatalmának fájdalma s az érzelmek szapphói heve új megoldásban születik újjá, a csapodárság kényszerének megdalolásában pedig Anakreón társa. Ebben a versben – de máshol is – az itáliai kardal stiláris zsúfoltsága, szinte már felhabzsolhatatlan képgazdagsága távolítja az alkotást a konkrét élménytől. Öntörvényű szférába emelkedik a dal, ahol önmagát hatványozza meg a szenvedély, s ahonnan kiszorul a leszbosziak természetessége – a szerelmi vágy és játék gyötrő hatalomként idegenül el az embertől. Játék, mégpedig a tragikummal kacérkodó játék marad viszont a stílus káprázatos dúsítása. A minden köznapit megvető és tagadó Pindarosz művészete érlelődik a nyelv szárnyalásában.

Homályba vesznek Ibükosz utolsó évei; azt sem tudjuk, hogy Polükratész bukását (i. e. 522) megérte-e. Egy máshol is felbukkanó, ún. vándormese szólt arról, hogy darvak leplezték le gyilkosait. Schiller híres balladája – a tematikai örökséggel összhangban s a kardalköltészet romantikus fenségéhez híven – őrzi a legenda emlékét.

A monódikus líra (személyes dal) korabeli nagyja: Anakreón, a perc boldogságában feloldódó ember érzelmeinek költője.

Az előázsiai lűd birodalom, amellyel a csatározások ellenére viszonylag békésen megférhettek a part menti görög poliszok, a VI. század közepén megdőlt. Az új ázsiai nagyhatalom, a perzsa birodalom seregei i. e. 546-ban elfoglalták a görögök által is megcsodált fővárost, Szardiszt, s tovább nyomultak előre, nyugat felé. Mind több és több polisz sorsa pecsételődött meg, amelyeknek ión lakossága sokkal jobban értett a kereskedéshez, a békés termelőmunkához és az élet örömeinek élvezéséhez, mint a háborúzáshoz. Phókaia és Teosz lakosai elmenekültek, hogy új hazát keressenek, s az utóbbiakkal tartott a fiatal Anakreón is. A thrákiai Abdérában telepedtek le, ahol új megpróbáltatások vártak rájuk. Itt írta első verseit a költő. Nemcsak a szinte állandó létveszedelem ihlette meg: egy-egy hasonlatában öregkoráig melengette második hazájának képeit. Ő is harcolt Abdéráért, de bizony elég dicstelenül: Arkhilokhoszhoz és Alkaioszhoz hasonlóan eldobta a pajzsát, s bár megsiratta egy hősi halált halt barátját, tréfás iróniánál többre nem ihlette saját kalandja. Búba merült hazájának emléke sokáig sajgott a szívében, de az új élmények, bánatot feledtető szerelmek begyógyították ezt a sebet is.

Később Szamosz tehetséges és nagyvonalú türannoszának, Polükratésznek az udvarában lelt otthonra, akárcsak Ibükosz. Szíves megbecsülés és gondtalan jólét jutalmazta művészetét. Verseit átszövik a finom célzások Polükratészre; anélkül, hogy közvetlenül állást foglalna a politikai kérdésekben, érződik hangján az őszinte hála és tisztelet.

A nem hivatalos elismerést szép keblű leányok és sudár ifjak adták meg számára. A fiúk között Kleubulosz volt legfőbb szerelme, nőviszonyait a kölcsönös csapodárság jellemezhette. Gyors fellángolás, játékos kétségbeesés „viharzott” lelkében, s a testi örömök imádatában inkább magába a szerelembe, mint egyik vagy másik kedvesébe volt szerelmes.

I. e. 522-ben meggyilkolták Polükratészt, s a költőt ekkor Athénba vitte útja, ahol Peiszisztratosz fiai álltak – ugyancsak türannoszként – az állam élén. Anakreón életformája nem sokat változott. Athénban is a fejedelmi udvar vendégeként élvezte Aphrodité kegyeit, és öntötte dallamos sóhajokba fájdalmait. Hol végződött a valóságos élmény, s hol kezdődött a szív és a lant játéka – ki tudná megmondani? Hogy imitt-amott tényleg átélt eseményben, kalandban gyökerezik költészete, aligha kétséges. Egy bizonyos „ádáz Artemónt” kifigurázó verse arkhilokhoszi elevenségű, másutt magától értetődő természetességgel vetíti elénk mindennapos életepizódjait. A „gyöngéd” szó nemcsak egyik leggyakoribb, de legjellegzetesebb jelzője is.

Verseinek pontos kronológiáját nem lehet megállapítani, de magukból az egyes darabokból úgy tűnik, hogy az elvontabb, bölcselkedő, a szerelmestárs helyett Erószt megszólító verseket inkább férfiúsága alkonyán írhatta. Ekkor már csak pillanatokra csillan fel egy-egy bájos arc és test a játék, a hibátlan ritmus, a rímmel kacérkodó és szökdécselve változatos metrum szalagjai közül – a nők és ifjak helyett a kis Erósz, maga a szerelem ejti rabul, őt énekli meg.

Pillanatfelvételbe sűrített vallomások, ragyogó metaforák – ki bánja, hogy van-e mögöttük szamoszi vagy athéni ifjú vagy leány? Egy „édesen éneklő kicsi fecske”, egy szép természeti kép tüstént Erószt varázsolja a költő elé, keserédes vágyat és szomorúságot keltve szívében, ősz fürtjei láttán sem irgalmazva.

A poliszok világpolgáraként élt mindvégig. Megfordult a thesszáliai udvarban is, s nyolcvanöt éves korában Teoszban, szülővárosában halt meg. Politikai téma szinte csak negatív értelemben bukkan fel nála, mintha huncut fintorral utasítaná el, mondván:

Ki szívesen csatázgat,
megengedem: csatázhat…

Még a iambusok táncos rendje, a két sor bukdácsoló befejezése is a hányaveti közömbösséget érzékelteti. Van azonban Anakreón önös életbölcseletének igazán mély árnyalata is: a képmutatás elítélése. Ő azt dalolta, amit érzett és vállalt. Igaz, sem tág, sem különösebben mély nem volt ez az érzelemvilág, de legalább tiszta, s nyilván nem ok nélkül fakadt ki egyes költőtársai ellen egyik epigrammájában:*

Nem szeretem, ki a telt keverő közelén iszogatva
 háboru könnyfacsaró harcait emlegeti;
csak ki a Múzsák s Aphrodité ragyogó adományát
 föl-fölidézve mulat s bölcs szava szép szerelem.
 
(Devecseri Gábor fordítása)

A „semmit se túlozz el” felfogást osztotta, sok más görög költőhöz és filozófushoz hasonlóan. Még a borkeverés szabályát is – akárcsak Alkaiosz – rituális óvatossággal szabta meg: egy rész borhoz két rész vizet kevertetett. Üdítően jóízű lehet azonban az az ital is, amelyben – mondjuk – 1: 3 a bor és a víz aránya. Ilyen képletbe lehetne foglalni Anakreón költészetének és az ún. anakreóni daloknak a viszonyát.

A „teoszi öregnek” óriási hatása volt a későbbi korok költészetére – nem is annyira a görög demokrácia virágkorában, amikor a szabad polgárok megvetették az apolitikus elzárkózást, hanem a hellenizmus és a római hódoltság idején. Ismeretlen költők írtak ekkor verseket, Anakreónt utánozva tárgyválasztásban és stílusban egyaránt. Nem kisebb poéta, mint Theokritosz nyitotta meg sorukat, de a többi hatvan „anakreóni dal” angyalian csacska igénytelenségét csak itt-ott feledteti az üde vagy frappáns fogalmazás. Erósz csínyjeiről szóló csacsogások, méhecske, tücsök, virág, tavasz édes – vagy inkább édeskés – leírásai, melyek csakúgy a szerelmi játék és szenvelgés kiegészítői, mint egy-egy közbeszőtt mítoszrészlet: ezek a szokványig ismételt eszközök és megoldások kergetőznek az anakreóni dalokban. Gondosan felépített díszletek, görögtüzes csillámok – ,,csak” a szenvedély, az élet fakult meg bennük. Leegyszerűsödött a dalok ritmusa is (mindössze két metrumot variálnak a költők), a hosszabb versek szerkezete pedig terjengősre lazult. Az utánzás helyenként mégis kiválóan sikerült, egy-egy dalt röstelkedés nélkül vállalhatott volna magáénak a jó fél évezreddel korábban élt Anakreón is.

Az Ibükosz és Anakreón utáni évtizedekben megtorpant a líra fejlődése, megcsappant a jelentős alkotók száma, s Athénban sem a dalköltészet lesz a vezető műfaj, hanem a dráma. – A VI. századi Athén gazdasági és kulturális súlya még nem haladta meg a közepes poliszokénak a szintjét, de itt volt leggyorsabb a demokratikus fejlődés, ami történeti és kulturális vonatkozásokban egyaránt a következő kor nagyságát alapozta meg. Miután Peiszisztratosz fiai és egyben utódai közül az egyiket megölték, a másikat pedig száműzték, Kleiszthenészt bízták meg az alkotmány reformjával (i. e. 510), tovább szélesítve a szabad polgárok jogait. Más görög poliszok eltérő történeti és kulturális útra léptek. Az Attikától északra fekvő városállamok – gazdasági elmaradottságuk és a helyi arisztokrácia erőszakos maradisága miatt – társadalmilag is, szellemileg is betokosodtak; Spárta lényegileg megrekedt az i. e. VII. századi nívón, a Peloponnészosz északi városaiban pedig még csak ekkor érlelődött a nemesek és az alacsony sorból származó polgárok összecsapása. Ennek a harcnak arisztokratikus értékelése tükröződik a VI. század második felében élt Theognisz elégiáiban.

Szülővárosa Megara volt, ahol ekkoriban diadalmaskodott a kereskedő és iparos polgárok forradalma. A költő elégiák sokaságában panaszolta fel e változást, a „hitványak” győzelmét a „jók” felett. Gőgös és reakciós gyűlölködés diktálta verseit, miután „szép viruló földje másnak a birtoka lett”, s a nincstelenség és száműzetés kínjait kellett elszenvednie. Azon kesereg, hogy a pénz hatalma diadalmaskodott az öröklött nemességen, s hogy az arany az egyszerű „kecskebőrös” parasztokat is úrrá emeli. Alkaiosz hajó-allegóriáját újítja fel, amikor Megarát – valójában a megarai arisztokráciát – félti az új, „rossz” kormányosoktól.

Nemcsak a „hitványakat” ostorozta verseiben, hanem azokat az osztályostársait is, akik az új körülményekhez alkalmazkodni próbálva megtagadták a hagyományos arisztokrata eszméket, s a vér szerinti származással mit sem törődve kerestek házastársat a módos családok, az újgazdagok házában. Kürnoszhoz, fiúszerelméhez intézett egyik elégiájában is az osztályok keveredésén kesereg.

Az a gondolat, hogy a nemesség és – ami az ő szemében ezzel egy – az erény csupán az ősöktől örökölhető, a közember számára meg nem szerezhető kincs, a görög irodalom későbbi arisztokratikus alkotásaiban is felmerül. Theognisz egyetlen vigaszt talált: azt a hitet, hogy az elrettentő s kiábrándító földi sors nem valóságos, csupán látszat. Volt azonban annyi realitásérzéke, hogy e „látszatvilág” keservei elől ne a túlvilági igazságszolgáltatás reményéhez meneküljön (ami a más társadalmi gyökérből fakadt orphikának volt egyik motívuma), hanem a gyűlölt néptől és újgazdagoktól látott módszerek átvételét javasolja a magafajtáinak: a tettetést, képmutatást – mindaddig, amíg el nem jő a leszámolás napja. Az arisztokratikusan értelmezett erény nem más Theognisz gondolatai között, mint önámító s egyben mások ámítására is szolgáló sallang.

Azokban az elégiáiban, ahol konkrétabb az élmény, és fájdalmában is mélyebb, lírai szenvedély és önálló képalkotás jelzi, hogy egyáltalán nem középszerű tehetség volt. Politikai témájú verseiben – főképp ahol saját sorsáról szól – a panaszok, vádak és vágyak hol nyers, hol magát siratóan lágy fogalmazása a meghökkentő. Sőt, megkapó lenne, ha nem ismételné ugyanazokat a mozzanatokat szinte az unalomig, és ha nem lenne oly visszataszító a költészetét tápláló gondolat- és érzésvilág.

Megara belső problémáin kívül csak elvétve jut szóhoz költészetében a városnak külső ellenségtől – a perzsáktól – való féltése. Egyik versében Apollónhoz könyörög, hogy oltalmazza meg a várost, s hárítsa el a polgárháború rémét.

A politikai tapasztalatok szülte keserűség nemcsak a környező valóság szidalmazására és megtagadására indította a költőt, hanem istenhitét is megrendítette: az Olümposz fényes-arisztokratikus istenei cserbenhagyták leghívebb földi szövetségeseiket – a földbirtokos nemeseket –, s ez nem maradhatott válasz nélkül. Önmagát és osztályát természetesen bűntelennek, tisztának tartja, a letűnőben levő arisztokratikus rendet pedig a renddel, a régi igazságokat az igazsággal azonosítja. A hang tragikus zordságától eltekintve, a Hippónaxéhoz hasonló, istenellenes lázadás szólal meg némelyik versében. Ugyanezt tükrözi a vakszerencse keserűen gunyoros istenítésével is, ami már egyébként is közmondásos bölcsességgé vált.

Költői nagyságának hite és a szerelem maradt a kisemmizett és megrendült Theognisz egyetlen vigasza. Egy Kürnosz nevű ifjúért hevült, s a hozzá írt elégiák érzelmi és stiláris lendülete éppúgy jó költőre vall, mint a múzsákat és a Khariszokat dicsőítő verse.

1400 soros hagyatékában – amely kisebb-nagyobb elégiák sorából áll – forró indulatú versek váltakoznak laposabb, nehézkesebb disztichonokkal. Szkolionokat (a lakomázást kísérő verseket) is írt – szokványosan ügyes stílusban –, a gyűjtemény egészéből azonban nehéz különválasztani az eredeti alkotásokat az utánzatoktól. Szinte bizonyos ugyanis, hogy a Theognisz neve alatt fennmaradt költemények egy részét későbbi névtelen poéták írták, jó érzékkel találva el az eredeti elégiák modorát.

A racionális gondolkodás és a gyakorlatias életbölcselet sarjasztotta a korabeli költészet gnomikus telítettségét. Az i. e. VI. századi Phókülidésznek tulajdonítottak – helytelenül, későbbi, valószínűleg i. e. II. századi hamisítások alapján – egy praktikusan józan elveket tartalmazó, hexameteres és disztichonos szentenciagyűjteményt. Tömör, alig pár soros versikék – az illúzió nélkül élő polgárok és közemberek földhöz ragadt bölcsességének gyűjteménye…

Felmerülnek az intelmekben igényesebb gondolatok is, amelyek a tettekben megmutatkozó erényre figyelmeztetnek. Máshol látszat és valóság viszonyát feszegeti. Egészében azonban közhelyeket summáz, az életelvek társadalomerkölcsi általánosítása nélkül.

Esztétikailag csak néhány költő hagyatéka értékes ezekből az évtizedekből, művelődéstörténeti vonatkozásban viszont a sokszor variált közhelyek is érdekesek: más-más nézőpontból láttatják azokat a problémákat és életérzéseket, amelyek az egykorú prózairodalomban is a konzervatív-mitologikus és racionális világkép ütközéseit jelzik.

Az athéni demokrácia kiteljesedése, a szabad polgárok egyéniségének és a közösségnek új szintű harmóniája még inkább háttérbe szorította a líra VII–VI. századi típusait – olyan műfajt követelt, amely magába olvasztja ugyan az előző korok kulturális értékeit, gerincét azonban a polisz eszményei és problémái alkotják. Az egyén és egy-egy kisebb közösség világa jobbára csak alkalmi versekben vagy lakomázóasztalnál sorban dalolt énekekben (szkolionokban) kap hangot. Az i. e. V. század első felében (a kardalköltőkön kívül) talán csak két tehetséges lírikusa volt a görögöknek, s mindkettő nő: Korinna, aki a tradíció szerint Pindarosszal is versenyre kelt, és a számunkra már kevéssé kiismerhető Praxilla. Töredékeiben fel-felcsillan az ihlet ajándéka, filológiai érdekességük azonban jóval meghaladja az utókorra hagyományozott anyag esztétikai értékét. A többi dalköltő, akiről a kortársi és későbbi adatokból tudunk, csaknem puszta név immár.

Lehanyatlott, úgyszólván elhalt ekkoriban az eposz is. Néhány, a ciklikus költők vagy Hésziodosz nyomába igyekvő epikus kísérletezett még mitologikus témák (a titánok harcai, Héraklész és Thészeusz hősi kalandjai) megörökítésével, vagy egy-egy város múltját énekelték meg, művészi remeket azonban egyikük sem alkotott. Talán a csekély töredékekből ismert korinthoszi Eumélosz és a kisázsiai Asziosz buzgósága adott valami többletet a névről is csak részben ismert epikusok verseihez képest. Művelődéstörténeti érdekesség azonban, hogy a mitikus genealógiák (nemzetségtörténetek) megverselésébe mind gyakrabban ékelődött egy-egy polisz előidejének racionalitásra s objektivitásra törekvő megéneklése – párhuzamosan a hasonló érdeklődésű logographoszok prózájával, olykor pedig anyagot is kínálva számukra.

Kár, hogy semmi bizonyosat nem tudunk a Héraklész-témát Rhodosz sziget őstörténetével összekapcsoló Peiszandrosz munkásságáról, akit pedig még a hellenizmusban is sokra tartottak. Ugyanezt a mítoszkört és (disztichonokban) az ióniai városok múltját dolgozta fel az V. századi Panüasszisz, Hérodotosz nagybátyja. Őket kettőjüket – mint Homérosz és Hésziodosz legérdemesebb utódait – s a még későbbi, a Homérosz-ellenes, de mégiscsak a homéroszi hagyományok megújítására törekvő Antimakhoszt sorolták be az alexandriai tudósok az öttagú „epikus kánonba” – a többiekről már Arisztotelész is legfeljebb lekicsinylően ejtett szót.

A kardal klasszikusai

Az eposz és a magánemberi líra hosszú időre háttérbe szorult, a kardal azonban éppen az V. században jutott a csúcsra. Kronológiai ismérvek szerint a „görög aranykor” kultúrájához tartozik legnagyobbjainak munkássága – a történeti meghatározottság és az esztétikai minőség mégis inkább a késő archaikus kor irodalmához csatolja, hiszen azokban a szicíliai városokban lelt leghőbb támogatásra és visszhangra, amelyeknek türannoszi udvaraiban a másutt már meghaladt, arisztokratikusan fennkölt költészetet kultiválták. Hellasz egy-egy keleti poliszában is ünnepnek tekintették a kardalköltők s kórusaik felléptét, olykor pedig versenyét, de inkább csak a külsőségek vonzása miatt.

Ennek a kornak a kardalköltői – hivatásuk szerint s az epikus verseket recitáló aoidoszokhoz hasonlóan – olyan dalokat szerzettek, amelyeket meghatározott célra rendeltek vendéglátóik, így a megrendelő személye és az ünnepi aktus jellege határozta meg – vagy legalábbis befolyásolta – mind a témát, mind a stílust. A közvetlen igények kielégítéséből fakadt, hogy olykor egyazon költő is különböző, sőt ellentétes aspektusokból tükrözte a világot. Erkölcsi csélcsapság talán? A görögök nem látták annak, hiszen a kardalok írói és előadói nem is tehettek másként. Az viszont már az egyes alkotók művészi önbecsüléséről tanúskodik, hogy ki-ki mennyire mert és tudott jó ügy híveként, rossz ellenfeleként saját meggyőződésének hangot adni.

Szímónídész (kb. i. e. 556–468) volt az i. e. VI–V. század fordulójának legismertebb és leggazdagabb munkásságú poétája – könnyű szavú s nem is nagyon feszes világnézetű költő. Az Athénhoz közel fekvő, erkölcsösségéről híres Keosz szigetén született; honfitársaitól örökölhette lírájának erőteljes egyszerűségét, a stílus mértéktartó tisztaságát. Hamarosan szárnyára kapta a hír, uralkodók versengtek érte, s ahol csak megfordult, dicsőség és arany jutalmazta művészetét. Az athéni Hipparkhosz, a thesszáliai Szkopasz, a szirakúzai Hierón, az akragaszi Thérón udvara – s ki tudná megmondani, hány más türannosz vagy előkelőség háza látta vendégül. Politikai ügyeikbe is beavatták az uralkodók, s adtak a szavára. Az ünnepi kórusok szép dalai – melyeket ő szerzett és tanított be – ismertté tették nevét az egyszerű emberek között is.

Szímónídész a „nyárspolgári” ars moralist foglalta versbe: a szeplőtlen tisztaság csak az istenek tulajdona lehet – írja Szkopaszhoz intézett versében –, az embernek addig van becsülete, amíg jól él, a tisztes középszert ajánlatos tehát megvalósítani, irreális célok hajszolása nélkül. A hét görög bölcs közé sorolt Pittakosz erkölcsi felfogásával vitatkozik itt, de bizonyára másokkal is, hiszen a világ hamisságát és az ember esendőségét szomorúan konstatáló felfogása a hősi nagyratörést kérdőjelezte meg. A nyílt polémia, az érvelés láncszemeinek ismétlésekkel szilárdított kapcsolata, a személyes véleménymondás igénye, nem utolsósorban a középszerűség elve meghökkentően hat egy dicsőítő ódában. A mondanivaló okait, szálait aligha fogjuk valaha is kibogozni, pedig épp ez deríthetne világot a töredék eszmetörténeti jelentőségére. Esztétikai jelentőségét még találgatni is bajos: szép stílusú, de csekély érzelmi konkrétságú alkotás.

A Szkopasz-óda elveit hangoztatta másutt is. A percnyi lét szomorúsága, az emberi fáradozások tétovasága s hiábavalósága, a halál és a végzet titkainak csüggesztő homálya maradt számára a leggyakoribb téma. Más töredékeiben viszont lelkesebb és igényesebb költőnek mutatkozik; őt is meghatotta s dalra ihlette a perzsák feletti győzelem. Kétséges, hogy tőle származik-e a thermopülai emlékműre vésett, Hérodotosz által idézett epigramma, de bizonyára nem oktalanul fűzték az ő nevéhez, nem az életműve szellemétől idegen alkotást láttak benne:

Add hírül, vándor, Spártában, hogy mi, kik itten
 fekszünk, megtettük mind a parancsaikat.
 
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Lírai lendülettel sodródik verse, ha személyes ellenfeleit támadja ostobaságuk miatt, vagy ha panaszdalban meséli el valamelyik mítoszt. Könnyes meghatottsággal, az anyai fájdalom és gond tiszteletével beszéli el például a szerencsétlen Danaé tengeri bolyongását, akit Zeusz aranyeső alakjában termékenyített meg, s apja ezért elüldözött a házából. A mitologikus szemlélet azonban csak tematikailag táplálja a verset, mint ahogy az érett reneszánsz Madonna-ábrázolásaiban is az emberi lényeg, nem a vallásos koncepció az örökérvényűség titka. A gyengéd mondanivalót a leíró képek tárgyi részletezése, a pátosz dús jelzőjű kifinomítása révén foglalta dalba Szímónídész. Nagyon is tudatos ez a stílus: a súlyos témájú mítoszok és a kardalok formai hagyománya a mélységesen emberi tartalomra visszahatva vallásos visszfénybe vonja a kisfiát dajkáló anyát.

A test és szellem szépségét egyesítő görög eszmény költőjeként elsőként örökítette meg győzelmi kardalaiban (epinikionjaiban) az atléták dicsőségét. Egyéb kardalainak tárgyát alig-alig tudjuk rekonstruálni, győzelmi verseiről is csak annyit tudunk – a csekély töredékek alapján –, hogy közvetlen, friss hangon, néha még tréfásan is szóltak. A téma öröklődik, a stílus azonban nem: Pindarosz, aki ebben a vonatkozásban is a kardal betetőzője, nem ismeri a tréfát és könnyedséget, az ő költeményeiben minden küzdés komoran fenséges eszmékbe és formákba ágyazódik.

Bármennyire becsülték is Szímónídész költészetét a kortársak, bizonyos malíciával – vagy talán irigykedve? – emlegették sóvárgását a minél dúsabb honoráriumok iránt.

Az i. e. V. század legnagyobb kardalköltője, Pindarosz is azok közé tartozott, akik megvetették a bérköltészetet, s a hajdani lantosok művészetét és társadalmi helyzetét idealizálták. Gáncsos ellenfeleire – a „károgó varjakra” – sokszor utalt dalaiban, s ha nevükön nem nevezte is őket, főképpen bizonyára Szímónídészt és Bakkhülidészt, legsikeresebb pályatársait támadta. Arisztokratikusan kevély pénzellenessége azonban nem volt, nem is lehetett következetes: városok és fejedelmek dús ajándékaiból élt maga is, s éppen a legrégibb költőre, Homéroszra hivatkozva nyilváníthatta ki e jogát nagyszabású költeményében, a 4. püthói ódában.

Maga az élet oldotta meg Pindarosz esetében a művészi szabadság és anyagi-szellemi függőség dilemmáját – amelynek jelentőségét semmiképp sem kell tragikusan eltúlozni –: legtöbbször olyan férfiak dicsősége ihlette ódaköltésre, akiknek a világa és világképe az ő számára is természetes vagy kívánatos közeget jelentett. A türannoszok iránti hódolat s a büszke önbecsülés, a káprázatos honoráriumok elfogadása és a múzsai kiválasztottság hite épp ezért nem okozhatott benne súlyos vagy tartós konfliktust.

Sok mindent élt meg, olyan kornak volt a fia, mely gyorsabb s mélyebb változásokat szült a görög életben, mint bármely korábbi század. Nem a legfőbb és nem a történetileg legpozitívabb áram, vagyis a demokratikus tendencia vonzotta magához: arisztokratikus eszmék és eszmények fenséges szavú dalnoka volt, s minthogy a türannisz akkoriban már mindenütt a konzervatív-nemesi érdekek és ideálok mentsvárává lett, a dél-itáliai és észak-afrikai görög fejedelmek udvarában ugyanoly szabadon foglalhatta dalba meggyőződését, mint hazájában, Thébaiban. I. e. 520 körül született; alig néhány esztendővel volt fiatalabb Aiszkhülosznál, de művészetét egy letűnő világ dicsőítésének szentelte. Nem mintha ez a világ nem ragyogott volna pompás színekben: a dél-itáliai és szicíliai városok aranya – melyet a Karthágó elleni harcokban és derekas erőfeszítésekkel teremtettek elő – a művészeteket is besugározta, az összgörög arisztokrácia hagyományai s ünnepei pedig test és szellem harmonikus tökéletességének, a kalokagathiának glorifikálásával örök időkre szóló értékeket is teremtettek, a konkrét tartalom társadalmi-szemléleti korlátozottsága ellenére.

A kardal hagyományosan ünnepélyes telítettsége s a közvetlen mondandó mitologikus igazolása fojtóan nehézkessé lesz Pindarosz verseiben. Az a stiláris zsúfoltság, amely – a Kelet szerelmi költészetére emlékeztetően – bódító virágillatként lengi be Ibükosz dalait, nála templomi tömjénné súlyosul. Hatalmas körmondatai, a mitológiai részletek és utalások tudós tömege, a zaklatott cselekményépítés, szóválasztásának, hasonlatainak, ritmusainak szándékolt szokatlansága, a célzások misztikus homálya uralkodik ódáiban. A stílus arisztokratizmusa a mögötte meghúzódó eszmények hű megfelelője: a megváltoztathatatlan természet (phüa) s az öröklött nemesség gőgös emlegetése, a tanulással szerzett bölcsesség fitymálása, a perzsákkal is cimboráló főurak dicsőítése. Magasztos hivatástudata s a kardal formai eszközeinek megújító és páratlanul fenséges kezelése azonban bámulatot kelt azokban is, akik művészi magatartását és mondanivalóját idegennek érzik. Mint ahogyan Homérosz hőseit félelemmel teljes áhítat fogja el egy-egy megdöbbentő tünemény láttán, úgy ragadja meg a mai olvasót is egy-egy pindaroszi strófa – különösen ott, ahol örök emberi értékek hevítik vallomásra, mint például a Goethe és Herder által is megcsodált 14. olümpiai ódában.

Még ifjúkorában került Athénba, ahol i. e. 508-tól rendszeresítették férfikórusok szerepeltetését a tavaszi Nagy Dionüsziákon, s ahol drámai előadásokat is láthatott. Igazán azonban soha nem szerette meg Athént; jóval később, érett férfikorban írt ugyan egy dicsőítő dalt, amelyben Hellasz bástyájának, a szabadság megteremtőjének és letéteményesének nevezte – fantasztikus tiszteletdíjat is kapott érte –, de testestül-lelkestül megmaradt thébai arisztokratának. Hazáján kívül az Athénnal ellenséges Aiginát dicsérte verseiben, s a perzsa háborúk éveiben is a támadókkal egyezkedő arisztokrata honfitársaihoz húzott a szíve. Az i. e. 470-es esztendőkben – valószínűleg i. e. 476 és 474 között – Szicíliában élt, s egy ideig Hierón és Thérón vendége volt. Őt is bűvkörébe vonzotta a türannoszokat övező pompa és hódolat, itt szerzett benyomásai pedig – bár mellőzésben is volt része – egész életén át elkísérték. Gazdag költőként, híres emberként tért haza. Elhalmozták megrendelésekkel, s távoli városok szülöttei is a sportversenyeken kivívott diadal betetőzésének tartották, ha Pindarosz foglalta ódába nevüket. Hierón halála (i. e. 466) után megdőlt a szicíliai türannisz, de ekkorra már egy másik görög uralkodónak – a líbiai Küréné királyának, IV. Arkeszilasznak – költői szolgálatát vállalta el Pindarosz. Ez a kapcsolat nem bizonyult tartósnak – a királynak nem tetsző politikai ügyekbe árthatta bele magát a költő –, Thébai és Aigina kiváló fiait azonban utolsó éveiben is szívesen dicsőítette. I. e. 446-ban írta utolsó fennmaradt költeményét, a 8. olümpiai ódát – Aiginára kérve a sors áldását.

Halála után egyszeriben megcsappant alkotásainak népszerűsége. A klasszikus kor demokratikus rendje olyan művészetet kívánt meg s támogatott, amely valóban a nép, a démosz problémáit, eszméit tükrözi, s közérthetően – de soha nem felületesen!–, tízezrekhez szólva ábrázolja a múltat és jelent. A hellenizmusban kezdődik Pindarosz másodvirágzása, elsősorban formai okokból: a tudós költészet csodálói és művelői ihlető, bár utánozhatatlan példát láttak benne. „A kilenc lírikus utolérhetetlen fejedelme” – mondotta róla Quintilianus, Horatius rajongását fogalmazva át. Különböző alkalmakra írt kardalainak (Apollón-ünnepi paiánoknak, dithüramboszoknak, himnuszoknak, körmeneti daloknak, leánykórusok számára írt verseknek, táncdaloknak, dicsőítő és gyászdaloknak) sok könyvnyi hagyatékát ismerték még ekkor. Az ókor utolsó századaiban azonban, az iskolai oktatás igényeire figyelmezve, ugyanúgy megrostálták ezt az anyagot, mint a drámaírók gyűjteményes kiadásait. Csupán győzelmi ódáit kímélték meg, mert ezeket tartották viszonylag közérthetőknek. Egyes papiruszleleteken előkerült töredékei fontos filológiai adalékokat tartalmaznak, a győzelmi ódák esztétikai elsőbbsége azonban – már csak teljességük miatt is – vitathatatlan.

A Szímónídész által is megénekelt sportversenyeknek sok évszázados hagyományai voltak. I. e. 776 – amikor a peloponnészoszi Olümpiában a győztesek nyilvántartását megkezdték – a görög időszámítás központja lett: a négyévenként ismétlődő játékok számával jelölték a megfelelő periódust. Delphoiban ugyancsak négy esztendőként rendezték meg a versenyeket. Nemeában és a Peloponnészoszt Attikával összekötő földsávon, az ún. Iszthmoszon szerényebb keretek között, két évenként csaptak össze a legkiválóbb atléták, birkózók, lovasok, kocsihajtók, ökölvívók. Eleinte általában csak babérág vagy koszorú volt a győztesek jutalma, de ezt többre becsülték bárminő díjnál. A bajnokra egész családja és városa népe büszkén tekintett, s megőrizték nevét a későbbi nemzedékek is. A poliszok közötti villongások sem akadályozták a versenyek megrendezését, sőt a perzsa betörés idején is sort kerítettek rá. Elvben minden szabad polgár részt vehetett a viadalokon, jobbára azonban arisztokrata családok sarjai csaptak össze a porondon. (Ez okozhatta, hogy a polisz érdemeit és erkölcsi eszményeit hangsúlyozó filozófusok – ekkoriban Xenophanész – magát a sportot is haszontalan erőfitogtatásnak bélyegezték.) A lovas- és kocsihajtó versenyszámok természetszerűleg váltak a gazdagok monopóliumává, hiszen költséggel jártak, s a kivívott győzelem sem a lovast és a kocsist, hanem a tulajdonost illette. Lassanként elhomályosult a játékok eredeti szelleme, hivatásos atléták lettek a stadionok urai, Pindarosz azonban még amatőr versenyzőket dicsőíthetett.

A későbbi irodalomtudósok aszerint tagolták epinikionjait, hogy mely városban elért diadalról szóltak – függetlenül megírásuk időrendjétől. 14 olimpiai, 12 püthói, 11 nemeai és 8 iszthmoszi ódája maradt reánk. Az ódák különböző terjedelműek. Vannak közöttük viszonylag rövidek (például a 4., 11., 12., 14. olümpiai vagy a 7. püthói óda), mások – ahol a dalba foglalt eseményhez gazdagabb asszociációk járulnak – bonyolultabban épülnek fel, és lényegesen hosszabbak (többek között az ötöt strófából, antistrófából és epódusból álló 1., 2., 6., 7., 10., 13. olümpiai, 1., 3., 8., 9. püthói, 7., 10. nemeai óda, mindenekelőtt pedig a tizenhárom egységre épített 4. püthói óda). A strófa, antistrófa és epódus hagyományos beosztását az ódák többségében Pindarosz is megőrizte; az egyes strófák és antistrófák ritmusa megegyezik egymással, s ezáltal az előadás rendjében ismétlődő zenei egységet alkotnak, az epódusok viszont mintegy refrénszerepet töltenek be, minthogy végig azonos – de a többiektől eltérő – a ritmusképletük. A nyelv bonyolult zeneiségének megújításában páratlanul bátor és önálló művész volt Pindarosz. A legkisebb hangegységig gondos és bonyolult ritmikájához képest a tragédiabeli kórusok felépítése is egyszerűnek tűnik. A legpontosabb mértékű fordítások is csak megközelítőleg képesek felidézni a zenével és tánccal kísért recitáció lejtését. A pindaroszi sorokban egyébként ritka verslábak uralkodnak, s a sok sorból álló és nehezen tagolható szakaszok megfelelését is inkább kottázott képleteik, mint hangzásuk szerint érzékelhetjük. Egy-egy ódájában mellőzte az epódusok közbeiktatását, többnyire – bár nem szükségképpen – olyankor, amikor a mondandó tartalmi vázlata is viszonylag könnyen áttekinthető.

Az ódák kompozíciója állandó és jellegzetes elemekből tevődik össze. A dal mindig konkrét élménnyel – valamely versenygyőztes dicsőségének magasztalásával – kezdődik, s nemritkán tér vissza e motívum az ódák zárórészében is, az ún. „gyűrűs kompozíció” hagyománya szerint. Pindarosz számára azonban nem a pillanat az igazi téma, sem akkor, ha megrendelésre költi a dalt, sem akkor, ha vonzalma diktálja. Hamarosan elkanyarodik az atlétikai motívumtól, s valamely mítosz elmesélésére tér át; ez alkotja az ódák terjedelmének legnagyobb részét: vagy a győzelem helyének mitikus múltját (alapításának és hajdani héroszainak legendás történetét), vagy a győztesek félisteni őseinek csodálatos tetteit foglalja dalba. Az epikus – homéroszi-hésziodoszi – istenfelfogást erkölcsi meggondolásokból korrigálva, de a legismertebb mítoszok hagyományaival csak itt-ott polemizálva, olyan helyi kultuszok hőseire irányítja a figyelmét, amelyek megéneklésében szabadabban szárnyalhat. Mindezt átszövi a mítoszokkal illusztrált eszmei-erkölcsi mondandó közvetlen kifejtése, Pindarosz arisztokratikus meggyőződésének és hivatástudatának s az ezzel egyező közmondásoknak, szólásoknak közbeszövése. Forró áhítattal magasztalja az embert halhatatlanná, istenivé nemesítő erényt és magát a küzdést, amely messze az átlag fölé emeli és Zeusz kegyes ajándékaival jutalmazza a hőst…

A győzelem színteréhez vagy a győztes személyéhez (származásához) azért kapcsolja a mítoszt, hogy a heroikus múlt szerves folytatásának láttassa az ünnepi jelent. Így tágítja a pillanatot az egész emberi lét foglalatává, ahol a győztes erényében születik újjá s igazolódik a hajdani félistenek példája. Ezáltal hatványozza meg az ódák közvetlen – a záró sorokban csak futólag ismételt – témáit.

Egyes mítoszelemekhez többször is visszatér ódáiban; különösen Héraklész nagysága foglalkoztatja képzeletét. Lényegileg azonban a tárgyi újszerűség állhatatos keresése jellemzi ódáit. Ha ismertebb mítoszt illeszt a dalba, a történet tudós bonyolításával (az egyes mozzanatok időrendjének megbontásával, ki nem fejtett utalásokkal, a cselekmény többszörös megtörésével, monológok és leíró részletek párosításával) tör az ünnepélyességre, hallgatóinak megdöbbentésére. Nem is a mítoszok zárt egysége, a részletek epikus kimunkálása s összeillesztése teremt tartalmi-hangulati egységet műveiben – ellenkezőleg: a balladai töredezettség és homály, az asszociációk meghökkentő ziláltsága alkot olyan labirintust, hogy a kommentárok Ariadné-fonala nélkül árván bolyong benne a filológus olvasó is –, hanem a gondolati céltudatosság szolgál mindenütt szilárd alapul a kanyargós motiváláshoz.

Szemléletesen példázza a kompozíció sajátosságait az I. olümpiai óda, Pindarosz egyik legérettebb alkotása. Két rövid utalással kezdődik: a mediterrán földeken aranyat érő víz és a fejedelmi gazdagság felvillantása után Olümpia dicséretét zengi, majd Hierónnak – az i. e. 476. évi versenylovaglás győztesének, pontosabban szólva: a győztes paripa tulajdonosának – méltatása következik. A parttalanul áradó körmondat nemsokára a múltba csap át: az Olümpiát benépesítő Pelopsz mítoszát meséli el a költő, mégpedig úgy, hogy megcáfolja a korábbi hitet, amely szerint Pelopszot az apja (Tantalosz) az istenek lakomájára feldarabolta és megfőzte. Nem – mondja Pindarosz –, ez nem lehet igaz, az istenekről feltételezni nem lehet ilyen borzalmas barbárságot; bizonyára csak kitalálás a régi mese – költ tehát helyette egy újat, mely újszerű cselekménnyel ábrázol mindent. Bűnösnek mutatja Tantaloszt, de más okból: azért, mert ellopta az istenek nektárját és ambróziáját.

Pelopsz ifjúságának s házasságának buzgó vallásossággal humanizált elmondása a hősi bátorság és hírnév méltatásához vezet, majd Hierón király magasztalásával és Pindarosz büszkélkedésével végződik az óda:

Járjál te sokáig hatalmad magasán,
én meg a győztesek társa lehessek,
minden hellén közt a tudásban első.
 
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

A tradícióban gyökerezett a bőség–gőg–bűn–bűnhődés láncolat és a hősi hír eszméje. Más költeményekben is hagyományos gondolatok támasztják alá a konkrét vonatkozásokból és mítoszelemekből épített szerkezetet: tudatlan az ember, ne akarjon isten lenni hatalma csúcsán sem; csak a jámbor erény számíthat jutalomra; mindig igazságos az istenek döntése; a véletlen szerencse irányítja sorsunkat; okosan élvezzük a jelent; kíméletlenül bosszuljuk meg ellenségeinket; nincs teljes boldogság, kiismerhetetlen a jövő – megannyi olyan eszme, mely a korábbi és egykorú irodalom számos más alkotásában is felbukkant. Részint arisztokratikus eredetű eszmék ezek, részint közkinccsé vált gnómák.

Egy vonatkozásban lépte át Pindarosz az eszmei tradíció határait: a mítoszok vallásos átköltésében, a Zeusz-hit megtisztításában. A homéroszi-hésziodoszi elképzeléseket mind többen tagadták ebben a korban. Voltak, akik a sejtelmes orphikus-püthagoreus tanokban hittek, a túlvilági igazságszolgáltatás és lélekvándorlás eszméit vallották, amelyeknek nyomai egyes Pindarosz-töredékekben is feltűnnek; mások – mint például Xenophanész – racionális módon vonták kétségbe az olümposziak létezését. A kritika kiindulópontjában Pindarosz is osztotta ez utóbbiak véleményét, de az ő útja – konzervativizmusából fakadóan – nem a tagadáshoz, hanem a vallás „korrekciójához” vezetett. Azt azonban neki is fel kellett ismernie, hogy minden eszme, hit és törvény viszonylagos. Ezért fér meg költészetében a „mindeneken – embereken, isteneken – úr a törvény” képzete e másikkal: „Máshol más a törvény: mindegyik a saját jogát helyesli…”

Az isteni kiválasztottság, királyi nagyság és egyéni hősiesség legmonumentálisabb emléke a 4. püthói óda, melyben – a kürénéi királynak hódolva – az argonauták történetét meséli el. Nemcsak a hatalmas kompozíció teszi azzá, hanem egyes részleteinek lírai finomsága is. Másutt is remekel ebben, például a tengerparton imádkozó Pelopsz (I. olümpiai óda) vagy az Apollónt szerelemre gyújtó Küriné (9. püthói óda) megjelenítésekor. De talán minden más részletnél jellegzetesebb és pompásabb a 4. püthói ódának az a jelenetsora, melyben a jogos örökségéért visszatérő Iaszónt írja le, s a bosszút dramatizálja, a részletező leírást döbbent kérdésekkel, a titokzatos múltat eleven összecsapással váltogatva. Jellemek és cselekvések találó egyeztetése, a fenséges stíluselemekkel ékesített feszültség fokozása élteti a részleteket.

Világszemléletének osztálymeghatározottsága legközvetlenebbül azokból a versrészleteiből világlik ki, melyekben – Theogniszra emlékeztetően – az öröklött nemességet méltatja, s az arisztokrata vezetők hivatottságát példázza mítoszaival. Ezért emeli az atlétikai győzelmet is a harci dicsőség szintjére, ezért jut oly kevés szava akár a perzsák elleni szabadságharcra, akár a demokrácia dicséretére. De sok, megejtően szép sora van az erkölcsi tisztaságról és a békéről; híres töredéke:

Annak, aki nem próbálta meg, édes a háború, ám aki benne volt,
megrendül a szíve hallatára, hogy közelget –
 
(Csengery János fordítása)

a mi lelkünkben is visszhangot ver.

Hierón kegyeiért a kor legjobb költői versengtek. Szímónídész honfitársa és unokaöccse, Bakkhülidész volt Pindarosz legtehetségesebb ellenfele s egyben a görög kardal utolsó klasszikusa. I. e. 505 körül született, és 430 táján halt meg – a hellén dicsőség és teremtőerő virágkorának volt részese. Hogy ő maga járt-e Szicíliában, nem tudjuk biztosan; a távolból küldött ódái részint Pindarosz hatásáról, részint önálló stílus igényéről tanúskodnak. Nagy vetélytársa példájára egy ízben ő is sashoz hasonlította magát, találóbban jellemezte azonban költészetét 3. epinikionjának záró szakaszaiban, ahol „Keosz mézesszavú csalogányaként” igényelte a halhatatlanságot.

Így dalolt szinte minden fennmaradt versében, pedig nem lehetett könnyű az élete, hiszen éveket kellett – ismeretlen okból – száműzetésben töltenie. A vakszerencse dönt sorsunkról; nincs teljes boldogság, ezért a legjobb, ha nem is táplálunk teljesülhetetlen vágyakat; az erény elnyeri jutalmát, mert az istenek igazságosan döntenek – ezeket s ezekhez hasonló közhelybölcsességeket énekelt meg, a szabad poliszpolgár optimizmusával és az élet derűs örömeinek mértékletes élvezésével hessentve el a borús gondolatokat.

Ha mítoszt sző dalába vagy mitikusan kiszínezett történetet (mint például Kroiszosz megmenekülését a lángoló máglyáról a 3. epinikionban), többnyire akkor is jámbor hittel szólal meg. Éppen ezek az évtizedek döbbentették rá azonban az embert a sors mélységeire. Az istenek irigységének félelmes gondolata a hivő Pindaroszt is megkísértette; a babona és ráció világa közt kalandozó Hérodotosz hol hésziodoszi–szolóni–aiszkhüloszi felfogásban magyarázta a nagyok bukását, hol puszta tényként hivatkozott az olümposziak féltékenységére; Szophoklész és különösen Euripidész tragédiáiban a vétlen hősök kétségbeejtő bukása mutatta a világnézeti borzongást. Az a kor, amely alkotóképességének hatalmára ébresztette rá, és a harmónia teremtő dicséretével gazdagította az embert, sötét kétségekbe is taszította. Költőtársaival együtt vallotta Bakkhülidész is az 5. epinikionban:

Jobb halandónak soha meg nem születni
s nem látni a nap sugarát –

hozzáfűzi mégis, a tragikus szomorúságot kerülve:

ámde túl meddő vesződség
bánatba merülni ezért…
 
(Kálnoky László fordítása)

Nemcsak a győzelmi óda természetszerű s köteles optimizmusa sugalmazta a „meddő vesződség” elutasítását, hanem saját ión könnyedsége is. Témaválasztásban és a komponálási elvekben Pindaroszt követte, de az ő múzsái nem a súlyos magasztosság birodalmában lakoztak. Ismertebb regéket, az egyszerű emberek ajkán is élő mítoszokat illesztett dalaiba. Kevésbé igényes, mint Pindarosz; szaggatott és bonyolultan nagy lélegzetű kitérők helyett színes és dallamos betétekkel dramatizálja témáit. Mondatszerkesztése is egyszerűbb: hömpölygő pátosz helyett a finomabb, érzelmesebb epizódok eleven és könnyen áttekinthető érzékeltetésére törekszik, nemegyszer homéroszi motívumok felhasználásával (például legkorábbi, 13. epinikionjában, ahol a trójai ostrom egyik epizódjának elmondását illeszti be a győzelmi dalba).

Egy 1896-ban felfedezett leletnek köszönhetjük költészete vázlatos ismeretét: egy sírban talált két papirusztekercs tartalmazza 14 epinikionjának és 21 dithüramboszának szövegét. Későbbi leletek és antik szerzőknél megőrzött idézetek teszik teljesebbé a képet, amely azonban még így is töredékes. – A Hierón győzelmeit magasztaló 3. és 5. győzelmi óda különösen jellemző Bakkhülidész költői módszerére. Az előbbiben (amelyet csak a későbbi elrendezés iktatott előre, ugyanúgy nem törődve a kronológiával, mint Pindarosz hagyatékának esetében) a halálosan beteg türannoszt vigasztalja, jámborságát Kroiszoszé fölé emeli, és kincses hatalmát magasztalja; az utóbbiban pindaroszi szárnyalással kezdődik a dicséret, majd – szerves kapcsolat nélkül – Héraklész és a holt Meleagrosz alvilági találkozására fordul a dal – a dicsőség mulandóságának illusztrálásául, az evilági örömök felé hajlítva a szívet –, végül pedig szokványosan ünnepélyes hódolat és költői büszkélkedés zárja az éneket.

Dithüramboszainak némelyikét (például az Anténoridákat) az epikus téma jó ritmusú megújítása jellemzi – de a formai önállóságon kívül nincs feltűnő értéke. Bakkhülidész mesélő kedve – mely epinikionjainak javában is fellelhető – az Ifjakban csillog legpompásabban: a Zeusz-sarj Minósz és a Poszeidón-fi Thészeusz találkozását, az utóbbi tengerbe merülését és csodálatos élményét romantikus-novellisztikus gyöngédséggel festi le, s épp ez teszi oly frappánssá a himnikus befejezést; a Dionüszosz dicsőítésére hivatott dithürambosz Apollón nagyságát zengő paiánba csap át.

Éles határ eredetileg sem lehetett a kardal ágazatai között, s az ünnepélyes költészetből csakhamar eltűnt a földművelési kultuszok eksztatikus szilajsága – mint Arisztotelész írta: megkomolyodott a dithürambosz. Az aktuális cél (Bakkhülidésznél például Hierón vagy egy-egy más győztes dicsérete, Keosz vagy Athén magasztalása) határozza meg, hogy melyik istenhez fohászkodjék, vagy melyikük mítoszával magasztalja halandó hőseit a költő. Nem lehetséges, de nem is szükséges tehát minden költeményt műfajilag pontosan kategorizálni. Bakkhülidész szépséges Békedalát például a paiánok közé szokták sorolni, maga a szövegtöredék azonban semmilyen támpontot nem szolgáltat ehhez a meghatározáshoz. A Bakkhülidész örökségét rendezgető hellenisztikus tudósok már nem találhattak lényeges különbséget a kardal ágazatai között, s aggályoskodás nélkül nevezhették dithürambosznak egy másik Thészeusz-dalát (18.) és (19.), Idász (20.) vagy Kasszandra (21.) történetének kardal formájú elbeszélését. A 16. dithürambosz témája Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiájával rokon.

Az epikus regélés, lírai szubjektivitás és – párbeszédek közbeiktatásával – drámai megjelenítés eszközeit tudós könnyedséggel váltogatja Bakkhülidész. A műfaj hagyományos, dór elemekben bővelkedő dialektusában költ – mintegy középütt állva Szímónídész áttetszően egyszerű és Pindarosz zsúfoltan fennkölt stílusa között, szóhasználatban, mondatszerkesztésben, képalkotásban és ritmikában egyaránt.

A türannoszok alkonya, a század második harmadától kezdve, az őket istenítő művészetre is ráborult; a sportviadalokon fokozatosan hivatásos atléták léptek az amatőr versenyzők helyébe, az ő magasztalásuk pedig sem erkölcsi-művészi, sem anyagi elismerést nem jelentett volna; a genealógiai istenítés – ami az epinikionok lényegéhez tartozott – elavult, az istenek és héroszok történetei pedig – amire a dithürambosz, a paián s a kardal más csoportjai épültek – az új mondanivalójú drámaköltészet témáivá lettek.

Timokreón politikai tárgyú kardallal kísérletezett az i. e. 480-as évek táján, más dithüramboszköltők a drámához vonzódtak. A Bakkhülidészt követő nemzedék számára formai játékká finomult a társadalmi és világnézeti talaját vesztett kardal.

Egy papiruszleletből ismerjük Timotheosz (kb. i. e. 450-360) Perzsák című kardalának tetemes részletét; csillogó, sőt túlcifrázott képekben meséli el a szalamiszi ütközetet, nem annyira az esemény hősi nagyságára, mint inkább a stiláris egyénieskedésre, a hatásos megoldásokra fordítva gondot. A hellenisztikus irodalom közelgését jelzi a töredék.




Hátra Kezdőlap Előre