A polisz válsága

Állandó villongásokban teltek el a peloponnészoszi háborút követő évtizedek. Feldúlt földek, az osztályellentétek éleződése, a kisárutermelő parasztok és iparosok tömeges tönkrejutása, a spekuláció kíméletlen uralma, az ingyenélő városi tömegek felduzzadása, a kalandorpolitikusok kérészéletű hatalmaskodása, a távoli piacok elszakadása jelezte az általános romlást. Arisztophanész kései komédiáin kívül Lüsziasz, Démoszthenész, Platón, sőt a század első felének úgyszólván valamennyi írója érzékelteti a görög poliszok gazdasági, politikai és ideológiai-erkölcsi válságát.

A peloponnészoszi háborúban győztes Spárta hegemóniája sem bizonyult tartósnak. A perzsa király anyagi és katonai beavatkozásának segítségével Spárta-ellenes koalíció jött létre. Athén egy új szövetség megalakításával (i. e. 378) próbálta visszahódítani nagyhatalmi pozícióját, előbb Spárta-ellenes célzattal, majd Thébai ellen fordulva. Ezután Thébaiban is a demokrata irányzat kerekedett felül, s Epameinóndasz vezetésével két nagy csatában (i. e. 371-ben Leuktra mellett és i. e. 362-ben Mantineiánál) a Thébai irányította boiótiai szövetség csapatai szétverték Spárta seregét. Az örökös háborúskodás szétforgácsolta a görög poliszok erejét, egyik sem volt képes sem belső (szociális) problémáinak enyhítésére, sem erős és tartós szövetség kialakítására. A szegények és elnyomottak összeesküvésekkel és lázadásokkal próbálták megtörni uraik hatalmát (például Argoszban és Spártában), másutt zsoldosvezérek alapítottak türanniszt, gyökeres megoldást azonban egyik kísérlet sem hozott. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a termelési koncentráció korában, a rabszolgatartásra alapozott „nagyüzemek” kialakulása idején fokozatosan veszti el tartalmát és létjogosultságát a hagyományos poliszformáció: az athéni demokrácia egy maroknyi spekuláns és demagóg játékszere lett, a maradi Spártában nagy léptekkel indult meg a vagyoni differenciálódás, a dolgozó tömegek – főképp a parasztok – mindenütt elszegényedtek, s vagy napszámosnak szegődtek el, vagy a városi csőcselék számát duzzasztották fel, vagy kivándoroltak, vagy pedig beálltak zsoldoskatonának. Csak a bankárok, a bányatulajdonosok, a nagykereskedők és a nagybirtokosok húztak hasznot mindebből, nemzetközi vonatkozásban pedig a perzsa birodalom, amely átmenetileg megőrizte kisázsiai görög birtokait s befolyását, majd a makedón királyság.

A belső körülmények mind zavarosabbra kuszálódtak. Valamennyi irodalmi emlék egybehangzóan tükrözi gazdagság és szegénység kiáltó ellentétét, a kufárok szívtelen üzelmeit, a gabonaellátás akadozásából eredő tömegnyomort, a nagybirtokosok és a nemritkán szolgasorból felkapaszkodó újgazdagok aljas módszereit.

Tragikus kép bontakozik ki Xenophón, Lüsziasz, Iszokratész, Démoszthenész és mások írásaiból, bár természetesen ki-ki a maga módján javasolt orvosságot a bajokra. A besúgók s az egymásra licitáló, nyakra-főre ígérgető demagógok játékszere lett a nép. Az egymás ellen acsarkodó szónokok virágos szavakkal leplezték, hogy valójában kiknek az érdekében szólalnak fel, a nagybirtokosok, a kereskedők vagy a műhelytulajdonosok pozícióját szeretnék-e erősíteni. Mindegyikük Athén valamennyi polgárának érdekeit emlegette, a hagyományokra és a jogra hivatkozva, a tömeg hazafiasságára és becsületére apellálva – hiszen még ekkor is a népgyűlést illette meg a jog, hogy a város kérdéseiben döntsön, a bíróságon pedig tragikomikus jelenetek előzték meg az ítélethozatalt, jajveszékeléssel, hazudozással, vesztegetéssel, kölcsönös vádaskodással egybekötve… Megrendítő szenvedéllyel vágta oda a népnek Démoszthenész, hogy a szavak tobzódása közben elvész az igazság, de elvész a város is.

Amikor Közép-Görögországban Spárta-ellenes koalíció alakult ki, a perzsa királynak – az „intrikálj és uralkodj” politikával – sikerült elérnie, hogy stabilizálja a kisázsiai görög városok feletti uralmát. Hellaszban s különösen Athénban a hazafias lelkesedés új hullámát kavarta fel a perzsákkal kötött megalázó alku. Úgy tetszett, hogy csak a pánhellén összefogás segíthet felszabadítani a testvérvárosokat, csak ez rendítheti meg a belülről gyengülő perzsa birodalmat. Amikor Athén az ún. második tengeri szövetségben csaknem egy negyedszázadra visszanyerte hegemóniáját az Égei-tenger térségében és a szárazföld egy részén – Thébai felemelkedésével és Spárta meggyengülésével párhuzamosan mind népszerűbb lett a szabadságharc eszméje. Hamar elhamvadt azonban az összefogás illúziója: Athén különféle szolgáltatásokra kötelezett és függőségbe kényszerített szövetségesei fellázadtak, s az ún. szövetséges háborúban (i. e. 358–355) megvették az athéni haderőket. Thébai peloponészoszi uralma megdőlt, az adóktól és piacoktól megfosztott Athén pedig rohamosan veszített befolyásából, és belső szociális problémáinak megoldására is képtelen volt.

Mindez a szívósan és ravaszul terjeszkedő makedón királyság számára teremtett kedvező helyzetet, beavatkozási lehetőségeket a görög városállamok ügyeibe s viszályaiba. Ugyanakkor azok a görög politikusok, akik a legtehetősebb rabszolgatartók érdekeinek biztosítására hirdették meg a perzsaellenes összefogást, most a makedón barátság szószólói lettek – félretolva mind a városállam-koncepciót, mind a poliszdemokrácia ideológiáját. Az érdekek megosztottsága és sok ellentéte sürgette a görög államok alkonyát, amit Nagy Sándor hódítása tett véglegessé.

Tematikailag, a műfajok arányában, de ábrázolási és stiláris tekintetben is megváltozik az irodalom összképe. Sok mindent lélektanilag differenciáltabban, tárgyilag színesebben láttat, de a klasszikus kor nagy értékeiről mond le a finomítás és az érdekesség javára.

A „tragikus triász” hőseinek lélekrajzában fokozatosan erősödtek az egyéni motívumok (Euripidész hőseiben sokkal több az individuális, egyszeri, sőt egyszersem-volt vonás, mint Aiszkhülosznak elsősorban az általánost megtestesítő alakjaiban), de valamennyien meghatározott helyzetben és statikus lelki alkattal küzdötték végig sorsukat – a járulékos tényezők alig jutottak szerephez, s a végső igazság felismerése is oly rettenetes és hirtelen, hogy csak belepusztulhattak, jellemi fejlődésre – egyáltalán változásra – már nem nyílhatott módjuk. Az ókomédia sem ismerte a lélekábrázolás ellentmondásos dinamikáját: a pórul jártak és a világfelforgatás diadalmas hősei vagy mindvégig őrizték eleve megszabott jellemüket, vagy – a hirtelen baj, illetve siker végletes hangulatában – más töltéssel, de hasonlóképpen kevés vonású karakterrel élték tovább világukat. Ezt a leegyszerűsítést részint a dráma kezdeteitől örökölte az i. e. V. századi irodalom, részint a világ leegyszerűsíthetőségének illúziójából merítette. Az i. e. IV. században árnyalódik a világról, a társadalomról, az egyes emberekről alkotott kép: az egyéni, meglepő, véletlen vonások keltik fel az érdeklődést, a magatartási formák végleteit pedig az ártalmatlan ügyeskedés, a megható beilleszkedés, a nyugalmas-derűs okulás motívumai váltják fel. Nem a tragikus küzdés, nem a polisz-heroizmus világa volt már ez, hanem a magánemberi boldogságkeresésé és – a legigényesebb gondolkodók s művészek esetében – a moralizáló töprengésé. Keserves veszteséggel fizetett az irodalom azért a többletért, amelyet az árnyalással és a részletek finomításával nyert: a formai bravúrok, a meghökkentés, meggyőzés vagy megmosolyogtatás jól csiszolt eszközei s az érzelmi hatások „lélekzsongító” fogásai felfalták az eszmei bátorságot és a társadalmi hivatástudatot. Az egykorú retorika hemzseg a novellisztikus-anekdotikus betétektől, a komédia pedig – amelynek színpadán emberbarátságot és bölcs alkalmazkodást tanítanak a jókedvű megoldások – érzelmes igazságosztássá szelídül: a szemlélet beszűkülése minden szépirodalmi műfajban – a történetírásban is – a cirkalmas és komolykodva szórakoztató adalékok divatozásának kedvezett.




Hátra Kezdőlap Előre