A történetírás

Xenophón

Érdekes és sok vonatkozásban tipikus embere a századfordulós évtizedeknek Xenophón: talpraesett, tehetséges zsoldosvezér és moralizáló Szókratész-tanítvány, higgadtan számító földbirtokos és könnyed stílusú történetíró – sokoldalú, könnyű lelkiismeretű, hiú. Ugyanolyan komoly írói feladatnak tekinti egy-egy lovászati vagy vadászati kézikönyv összeállítását, mint a görög történelem megírását (i. e. 411-tól, tehát Thuküdidész munkájának utolsó mozzanatától) a mantineiai csatáig; Szókratész személyéről és tanairól ugyanolyan hű és olvasmányos képet igyekszik nyújtani – persze Platónnal rivalizálva –, mint amilyen lelkesülten írja meg regényes és moralizáló áltörténeti munkáját I. Kűrosznak, a perzsa monarchia megalapítójának neveltetéséről. Tépelődések nélkül él, gondolkodik és ír.

Módos családban született, i. e. 430 táján; Athén környékén volt birtokuk. Húsz-huszonöt éves lehetett, amikor bekerült Szókratész körébe, s bár különben az athéni aranyifjak gondtalan életét élte – a sportok közül főként a lovaglásnak hódolt –, őt is megragadta a Mester erénybölcselete. Ez a hatás azonban felületesnek, futólagosnak bizonyult. Szókratész életének különben is egyik tragédiája volt, hogy sok pompás tehetségű fiatalember – többek között Alkibiadész – hamarosan elfordult tőle, többre becsülve a közélet csillogását a csöndes vizsgálódásnál és szerény visszahúzódásnál. Xenophón esetében is ez történt. Csábította a világ, a kaland, az érvényesülés, s amikor Proxenosz nevű barátja zsoldosokat toborzott, hogy a perzsa trónkövetelő, II. Kűrosz szolgálatában az uralkodó II. Artaxerxész ellen vonuljanak, a huszonkilenc éves Xenophón is közébök állt. Csaknem tragikusra fordult a nagy élmény: a tizenháromezer főnyi görög sereg elől a vezérek sokáig eltitkolták, hogy mi a hadjárat célja, amikor pedig a kunaxai csatában Kűrosz elesett, egyszeriben odalett a megpróbáltatások minden értelme; a perzsák számos görög vezetőt orvul meggyilkoltak, s a csatáktól, éhségtől, fagytól, betegségtől megtizedelt sereg Hellasztól távol, Ázsia belsejében sínylődött. Ekkor kezdődött Xenophón karrierje: a görögök élére állt, s a spártai Kheiszophosszal együtt – akinek a szerepét később méltánytalanul elhallgatta – tengernyi szenvedésen át kalauzolta el a csapatot a Fekete-tengerhez, majd haza. – Spárta állt az egész vállalkozás mögött, Athén nem támogatta. A hazatérés után Xenophón Spártába ment, ahol Agészilaosz király barátjává fogadta, s birtokkal ajándékozta meg, ő pedig immár a spártai seregben vett részt abban a hadjáratban (i. e. 394), amely Athén ellen is irányult. Megtorlásul az athéniak száműzték, s valószínűleg élete végéig nem tért vissza, bár később a büntetést feloldották. Előbb peloponnészoszi birtokán, öreg napjaiban pedig Korinthoszban élt, egyforma szenvedéllyel hódolva a gazdálkodásnak és írásnak.

Műveinek kronológiája teljesen bizonytalan. Feltehető azonban, hogy a kisázsiai hadjáratról szóló Anabaszisz (Felvonulás) írásába fogott legelőször, a közvetlen élmények hatására. Valójában a megmaradt tízezer görög visszavonulása képezi a mű tárgyát, hiszen a kunaxai csata még az elejére esik Xenophón álnéven tette közzé munkáját, önmagáról pedig harmadik személyben beszél, meglehetősen szerénytelenül méltatva tetteit. Tény azonban, hogy e szörnyű viszontagságokkal járó, emberfeletti kitartást és önfegyelmet követelő, tizenöt hónapos visszavonulás hatalmas tett volt, amely még hosszú századok múltán is bámulatot keltett, lényegében tehát indokolt az író-hadvezér büszkesége. Beszámolója világos, epizódokban és leírásokban gazdag. Számos részlete – például maga a kunaxai ütközet, a görög vezérek galád meggyilkolása, a bennszülöttekkel vívott fegyveres összetűzések, a vert had lelkiállapotának és fizikai gyötrelmeinek érzékeltetése vagy a Fekete-tenger megpillantásának drámai és elérzékenyítő leírása – megkapó olvasmányélmény.

Legfontosabb munkája a Hellénika (Görög történet). A peloponnészoszi háború utolsó éveiről s az i. e. IV. század első feléről közölt adatai és leírásai rendkívül becsesek. Bár eszmei vezérfonala – elsősorban Thuküdidészhez viszonyítva – nem éppen tudományos, amennyiben Spárta felemelkedését és hanyatlását az istenek haragjával magyarázza, sok fontos eseményt pedig a másodlagos mozzanatok javára mellőz – nyíltan Spárta-barát és arisztokratikus tendenciával –, a kor sok-sok részletéről ad érdekes és többé-kevésbé tárgyilagos, hű képet (például a harminc athéni zsarnok rémuralmáról vagy a spártai összeesküvők leleplezéséről).

A Hellénika kiegészítéseként írta meg kisebb munkáit a spártai alkotmányról és politikai életről, valamint Athén adógazdálkodásáról. Politikuseszménye mindvégig Agészilaosz maradt. A jó és bölcs uralkodóról szőtt elképzeléseit vetítette vissza a múltba a Kűrosz neveltetése című munkájában. Inkább szentenciák oldott gyűjteménye és fejlődési regény ez, mint tudományos életrajz:

Agészilaosz és Szókratész vonásait gyúrta össze, könnyed s megalapozatlan idealizálással; nemcsak a kornak és sajátosan a perzsa birodalomnak a viszonyait nagyolja el és másítja meg, hanem egyes tényeket is (például Kűrosz halálának körülményeit). Az életrajz közönségsikerét megmagyarázza az a tény is, hogy megnőtt az érdeklődés a mitikus múltú s csak kevéssé ismert Kelet iránt. Xenophón valóságos ismeretei meglehetősen gyérek voltak, s keleti uralkodó regényes eszményítésével viszont olyan hagyományt teremtett, amely még a XVIII. század antik hőseinek az ábrázolásán is érződik. Nem a thuküdidészi, inkább a hérodotoszi „vonal” lelt itt folytatójára. A bölcselkedő eszmefuttatásokat számos epizód szakítja meg, amelyek közül a hős férjhez mindhalálig hű Pantheia története a legszebb. A megható, „romantikus” novella – nem utolsósorban Xenophón hatására – a hellenisztikus történetírásban folytatódott.

A Szókratészről szóló Xenophón-művek közül – amelyek forrásául talán nem is annyira a szerző személyes élményei, mint inkább az i. e. IV. század első felében elterjedt Szókratész-irodalom különféle termékei szolgálhattak – a Lakoma a legélénkebb és valószínűleg a legobjektívabb is. Szemléletes képet nyújt Szókratész baráti köréről, a gazdag athéni polgárok kedélyes mulatozásáról; emberi közelségbe hozza Szókratész személyét – többek között egy tréfás szépségverseny felidézésével –, jól ábrázolja szerénységét s etikáját, bár a megelevenítésben messze Platón mögött marad. Hasonlóan jellemezhető Emlékezések Szókratészre című munkája; tartalmas és jól megírt részletek sorakoznak benne, de éppen a Szókratész-portré laposodik el: hol bölcsen praktikus (sőt, praktikusan bölcs), hol naiv és tudálékos erkölcstanító lép itt elénk, nem a problémákat szenvedélyes iróniával boncolgató Mester. A gazdálkodásról szóló traktusában csak mellékszereplőként tűnik fel Szókratész, de azzal a jellemzésbeli többlettel, hogy a „főhőssel” – a Xenophón gazdálkodásai elveit kifejező Iszomakhosszal – vitázva, valóban bölcs gúnnyal teszi nevetségessé a pénzhajszát. A mindennapi élet mozzanatairól más kisebb munkáiban is sok apró konkrétumot közöl az író, de épp ez a műve leggazdagabb a kultúrtörténetileg értékes anyagban (például a korabeli nők helyzetének részletes leírásában).

Xenophón sokoldalú és termékeny munkássága az antikvitás utolsó századaiban lelt igazán nagy csodálatra s utánzásra; az „attika méh” elnevezés tanúsítja a középkor elismerését is. Mindez elsősorban portrérajzolási ügyességét és áttetszően egyszerű stílusát dicséri – tartalmilag inkább a színes érdekesség az érdeme, mint az emberi-történelmi összefüggések mélyreható feltárása.

Új kezdeményezések

Az i. e. IV. század első felének és közepének számos történetírója kísérelte meg, hogy bővítse vagy színezze a közelmúltról és jelenről alkotott képet. A görög világ számos pontján tűnik fel egy-egy új történetírói egyéniség.

A kisázsiai Knidosz városában, II. Artaxerxész udvari orvosaként élt Ktésziasz Hérodotosz művét akarta „kijavítani”, valójában azonban a perzsa történelemről szóló mesékkel tűzdelte tele terjedelmes könyveit. Inkább a babiloni szájhagyomány, a legendás történetek (Szemirámisz, Szardanapalosz stb.) hatásos feldolgozásában, mint a tudományos történetírásban bizonyult jelentősnek és ügyesnek, de amit szemtanúként tapasztalt, arról hitelesen számolt be. Főként könyveinek tárgyi kuriozitása nyerte el kortársainak, majd a későbbi századok történetíróinak és olvasóinak tetszését.

A Khiosz szigeti Theopomposz – világot járt, heves vérmérsékletű, konzervatív férfi – szónokként és történetíróként szerzett hírnevet. Egyik munkájában az i. e. V–IV. század fordulójának eseményeit örökítette meg, egy másikban II. Philipposz makedón király uralkodásának történetét, számos görög, perzsa és szicíliai vonatkozású epizóddal.

Az itáliai Küméből származó Ephorosz legterjedelmesebb, harminc könyvre osztott munkáját a világtörténeti koncepció avatja érdekessé: a mitikus ősöktől Philipposz koráig halad, s térben is sok mindenre kiterjed. Racionalizáló igénye ellenére felületesség és tanáros-szónokias póz jellemzi, anyagából mégis sokat merítettek a következő századokban.

A távoli „egzotikus” országok s a különféle népek múltja és szokásai iránti érdeklődés, az összehasonlító etnográfia (például A levegőről, vizekről, helyekről szóló, Hippokratész orvosi iskolájának egyik névtelen szerzőjétől származó műben) a földrajzi irodalom és az útleírások színes áradatát nyitotta meg. Athén és Attika múltjának kutatása is mind nagyobb szerepet kapott: az ún. Atthiszok első szerzői – Hellanikosz örökségét folytatva – főképp a misztériumok és vallási kultuszok eredete iránt érdeklődtek, a szaktudomány (archeológia) szempontjai csak a hellenisztikus korban kerültek előtérbe.

Xenophón kortársainak és közvetlen utódainak művei – a „hippokratészi” értekezések rövidebb-hosszabb emlékein és gyér töredékeken kívül – csak kivonatokban s átdolgozások átdolgozásaiban maradtak fenn. Sok más történetíróról még kevesebb adattal rendelkezünk. A szónokias megformálás érvényesülése azonban – amely az i. e. IV. századi retorika elsöprő hatásából következett, s a tudományos igazságnál többre becsülte a színpadias hatást – mind általánosabbá vált a következő korban, amikor a Nagy Sándor hódításai nyomán feltáruló új világ csodái a történetírókat is elbűvölték.




Hátra Kezdőlap Előre