A khairóneiai csatát (i. e. 338) követő három évszázad, a hellenizmus kora, hatalmas léptekkel vitte előbbre a világot: a rabszolgatartó gazdálkodás szédületes arányú fejlesztése, a termelőeszközök s egyáltalán az anyagi technika tökéletesítése – aminek azonban épp a rabszolga-munkaerő szinte korlátlan mennyisége szabott határokat –, a természettudományok és a matematika fejlődése, a kereskedelem fellendülése, világrésznyi birodalmak kialakítása a kisszerű városállamok beolvasztásával, az árutermelés és munkamegosztás addig ismeretlen szintű megvalósítása nemcsak történetileg szükséges szakaszt jelentett, hanem a civilizáció magasabb fázisát is.
Az új társadalmi-politikai struktúrában is érvényesült azonban az egyenlőtlen fejlődés törvénye. Amikor a demokrácia és a görög városok függetlensége lehanyatlott, vele buktak a klasszikus kor eszméi is, amelyek a művészet társadalmi felelősségét és bátorságát táplálták. A hellenisztikus társadalomnak – pontosabban e társadalom uralkodóinak és uralkodó osztályának – nem Szophoklész emberhitére, Thuküdidész szigorúságára vagy Arisztophanész politikai szabadszájúságára volt szüksége, hanem misztikumra, udvari művészetre, spekulatív bölcseletre, apolitikus irodalomra.
Nagy Sándor világhódítása robbanásszerűen változtatta meg a politikai viszonyokat. A makedón hatalom és a görög szellem távoli tájakra hatolt be, s a meghódított területeken a makedónok és görögök kezében maradt a hatalom irányítása később is. Az Alexandria nevű városok sokasága Ázsiában és Afrikában – amelyeket még mind Nagy Sándor alapított – érzékelteti, hogy a rombolást azonnal az építés követte. Azelőtt katonai hadjáratok és kereskedelmi ügyletek kapcsolták össze Hellaszt a Kelettel. Nagy Sándor egységes birodalomba fogta csaknem az egész ismert világot. Halála után az óriási birodalom hatalmas egységekre hullott szét – a makedón királysághoz tartozó Balkánra, a Ptolemaioszok uralma alatt álló Egyiptomra, a Szeleukidák ázsiai monstrum-országára, s olyan kisebb önálló államokra, mint a pergamoni királyság vagy Szicília türannikus vezetésű poliszai –, de a görög-makedón felsőbbség szinte mindenütt stabilizálni tudta a „barbárok” feletti hatalmát.
Az új világkép természetesen nem egyszerre alakult ki, s nem is merevedett meg. Minden addiginál hosszabb és véresebb háborúk tomboltak; a nagy birodalmak uralkodóinak zsoldosseregei messzi országokba is be-betörtek. A Nagy Sándor közvetlen örökösei – egykori hadvezérei – közt kitört háború s a világbirodalmának felosztását eldöntő ipszoszi csata (i. e. 301) kirajzolta az új politikai térkép körvonalait – ezek azonban úgyszólván állandó mozgásban maradtak. Az új országok helyi sajátságai is sok eltérést mutattak. Társadalmi vonatkozásban Egyiptom bizonyult a legszilárdabbnak, ahol a tömeges méretű rabszolga-gazdálkodás módosított formája élt tovább. Hellaszban a makedón király fősége alá vont poliszok bizonyos fokú látszatfüggetlenséget kaptak, de csak rövid időre tudtak egy-egy demokratikus vagy arisztokratikus tartalmú szövetséget létrehozni, miközben a belső osztályellentétek egymás után robbantották ki az elnyomottak felkeléseit (például Spártában, az i. e. III. század második felében). Szürakuszaiban demokrata támogatást élvező türannisz váltotta fel az oligarchák uralmát, de az i. e. III. század közepén felbomlott.
A gazdasági viszonyok fejlődésének fő mozzanata – mind a mezőgazdaságban, mind az iparban – a rabszolgamunkára alapozott nagyüzemi termelés kialakulása volt. A rablóháborúkban szerzett s az eladósodott nyomorultakból alásüllyedt rabszolgák ára hihetetlenül olcsó volt; egyes városokban – elsősorban Rhodosz, később Délosz szigetén – állandó, nagy forgalmú rabszolgapiac működött; az emberáru olcsósága természetesen a munkaintenzitás kegyetlen fokozására ösztökélte a rabszolgatartókat.
Bár a termelési technika fejlesztését gátolták a körülmények, bizonyos iparágakban – főleg a hajóépítésben (általában az építőiparban) s a hadászatot szolgáló találmányok terén – mégis nagyot léptek előre. Elsősorban a fizika és mechanika fejlődött rohamosan, kölcsönhatásban a matematikával. Eukleidész (i. e. 300 körül), majd Arkhimédész (kb. i. e. 287–212) és a pergéi Apollóniosz (kb. i. e. 265– 170) a matematika, geometria és mechanika elméletét gazdagította, gyakorlati szükségleteket elégítve ki, de a matematikai gondolkozás önálló szférájában is új utakat törve. A földrajz és csillagászat is nagyszerű eredményekkel gazdagodott az egyiptomi-babilóniai és görög hagyományok minőségileg új szintézisében: a szamoszi Arisztarkhosz (kb. i. e. 320–250), majd Hipparkhosz (kb. i. e. 190–125) a heliocentrikus elméletet alapozta meg, Eratoszthenész (kb. i. e. 275–195) pedig – az egész hellenisztikus kor legsokoldalúbb tudósa – a matematikai földrajzot dolgozta ki. Az optika, botanika, anatómia, kémia fejlődésében nagy szerepet játszott a tapasztalatok bővülése és a logikailag megalapozott egzakt gondolkodás finomodása. Új felfedezések és elméletek forradalmasították a művelt emberek világképét, ugyanakkor a néptömegek körében a misztikum és babona hódított.
A királyi udvarok és nagyvárosok a tudományos-kulturális fejlődésnek is központjai lettek. Az egyiptomi Ptolemaioszok Alexandriája minden vetélytársát felülmúlta – nemcsak hatalomban és fényben, hanem az alkotómunka szervezettségében is. Alig fél évszázaddal a város megalapítása (i. e. 332) után már megnyitották a Muszeiont („Múzsák csarnokát”), amely a könyvtár, egyetem és kutatóintézet funkcióit töltötte be. A Muszeion igazgatója – aki egyben a trónörökös nevelője volt – hatalmas apparátust irányított, s a Muszeion falai közt folyó sokágú munkásság a kor egész tudományát felölelte – a filozófia kivételével, amelynek központja Athén maradt. A munkálatok anyagi fedezetéről a királyi kincstár gondoskodott, a segédeszközök tömegét bocsátva a kutatók rendelkezésére.
Különös fontosságot nyert az elmúlt korok irodalmi termésének konzerválása és rendszerezése: az óriási könyvtárban már az i. e. III. században kb. félmillió papirusztekercset tároltak. Bibliográfiailag rendezték, szövegkritikailag átvizsgálták, magyarázatokkal (szkholionokkal), kivonatokkal, szótárakkal gazdagították a híres írók több példányban őrzött s további tömegekben sokszorosított műveit. A filológiai munka – melynek alapjait már Arisztotelész és iskolája megvetette – elsősorban szövegkritikai kérdésekkel foglalkozott, vagyis a szövegek hitelességének elbírálásával, a betoldások „feltérképezésével”, a legvalószínűbb eredeti változat korrekciókkal és magyarázatokkal való helyreállításával. Ekkor állapították meg az irodalom különféle műfajainak „kánonjait” is, ami már irodalomtörténeti értékelést is jelentett, s osztották fel „könyvekre” a régi műveket, Kallimakhosz, a Muszeion egyik fő munkatársa és a hellenisztikus költészet nagyja, az anyag kategorizálása alapján állította össze A művelődés valamennyi ágazatában híres emberek és művek felsorolását, amely egymagában százhúsz kötetet tett ki. A Homérosz-filológia állt első helyen a kutatásokban; ekkor vették először tudományos analízis alá a homéroszi eposzokat, s mutatták ki – nem kevés túlzással is – egyes részekről, hogy nem származhatnak egyazon költőtől. Zénodotosz (kb. i. e. 325–260), a bizánci Arisztophanész (kb. i. e. 257–180) és a szamothrakéi Arisztarkhosz (kb. i. e. 217–145) kutatásain kívül, Eratoszthenész és Apollóniosz Rhodiosz munkássága hatolt legmélyebbre és legmesszebbre.
Az irodalomtörténetben a „hellenisztikus” szinonimája lett az „alexandriai”. Valóban, a Muszeion nemcsak a tudományos munkának volt a centruma, hanem az egész hellenisztikus epikára és lírára rányomta bélyegét az alexandriai tudósköltők ízlése és módszere, melyet hol közvetve s finom eszközökkel, hol közvetlenül befolyásolt a függőség. Hasonló helyzetben voltak a más királyságokban működő Muszeionok is, például az antiokheiai és szürakuszai intézmények. Az alexandriai Muszeion legtekintélyesebb vetélytársa a pergamoni volt.
A pergamoni királyság, amely az i. e. III. század elején vált ki a Szeleukidák ázsiai birodalmából, s másfél századon át élt önálló állami életet, Kisázsia legkulturáltabb országait foglalta magába. Virágzása is az i. e. III. század első felére esik; görögös műveltségű kisvárosainak archeológiai leletei s a főváros képzőművészeti emlékei érzékeltetik a pergameni kultúra élénkségét. A királyi könyvtár állománya alig maradt el az alexandriai mögött; itt használták először az új íróanyagot, a finomított bőrből készített pergament.
Az alexandriai Muszeion fénye lassan-lassan halványulni kezdett. I. e. 146-ban királyi rendelettel egy időre kiűzték a tudósokat az egyiptomi fővárosból. Még súlyosabb tragédiát jelentett, hogy i. e. 47-ben tűzvész emésztette el a könyvtár anyagát; Antonius – a római birodalom keleti tartományainak ura – ekkor a pergamoni könyvtár teljes anyagának átszállításával próbálta kárpótolni a Muszeiont és Kleopátra királynőt.
Más városokban is, a hellenisztikus világ minden táján otthonra lelt a képzőművészeti, irodalmi és tudományos tevékenység. Nemcsak a világváros méretű Alexandria vagy Pergamon és Szürakuszai, hanem a kor egyik kereskedelmi gócpontja, Rhodosz, a gyorsan fejlődő Büzantion (Bizánc), az i. e. V. század vége óta makedón fővárossá kiépített és görög kultúrával átitatott Pella, a boszporuszi Pantikapaion, a szíriai Antiokheia és Ázsia egyes más városai – az ősi Szusza, Babilon, Ekbatana s az újonnan felépített Szeleukeia – is hatalmasabbak lettek Spártánál, Korinthosznál vagy Athénnál.
A keleti kultúrákkal való találkozás sokoldalú s intenzív kölcsönhatássá fejlődött. Újfajta műveltség alakult ki, amelyet már nem a tisztán görög (hellén) jelleg, hanem a „görögös” (hellenisztikus) tartalom hatott át. A politikai felépítmény helyi sajátosságainak kialakulásával párhuzamosan a kulturális termést és közéletet is speciális vonások színezték: például az újkomédia Athénban kapcsolódott legközvetlenebbül a hagyományokhoz, s ugyancsak Athénban lelt folytonosságra a filozófia is, a pásztori költészetnek viszont Szicília, az udvari irodalomnak pedig Alexandria lett a szülőhazája. A lényegileg azonos gazdasági-társadalmi alapon mégis a műveltség egységesedése volt a fő tendencia – „műveltségen” természetesen az uralkodó osztály kultúráját értve, bár a kép teljességéhez a kisemberek szükségleteit kielégítő, művészileg harmadrendű produkciók is ugyanúgy hozzátartoztak, mint a néptömegek hiedelmei és a helyi tradíciók. Az új viszonyok között idejétmúlt fikciónak tetszett a szellemi ellenségeskedés; az anyagi élet törvényei tapintatot s ügyességet, a görög és keleti kultúrák közelítését követelték. Kitűnt, hogy a „barbárok” valójában nem is barbárok, hiszen az egyeduralom és a király istenítése jól bevált és használható szellemi fegyver a hellenisztikus birodalmak királyainak és felső rétegeinek számára is. Már Nagy Sándor eltűrte, majd megkövetelte, hogy isteni tiszteletben részesítsék – a perzsák a földre borultak előtte, az egyiptomiak a fáraók utódaként imádták –, s a példát utódai is követték.
A babonák és misztériumok, amelyeknek réges-régi idők óta voltak közös vonásaik, újfajta vallásokká olvadtak össze. A görög és keleti kultuszok mindenütt egybemosódtak (szinkrétizmus). Az egyiptomi Ízisz istennőt a görög Démétérrel, Aphroditéval és Artemisszal azonosították, Oziriszt Dionűszosszal, a phrügiai Attisszal és a szíriai-föníciai Adónisszal, Szarapiszt Zeusszal, Plutónnal és Dionűszosszal, a kisázsiai anyaistennőt, Kübelét Rheával stb. A helyi kultuszok hagyományai mindenütt sajátos vonásokkal módosították a görög telepesek otthonról hozott képzeteit. De ahol megmaradt is a vallási autonómia, békés viszonyok között nemigen került sor konfliktusra a hitek különbsége miatt. Vallási villongások csak a társadalmi ellentétek talaján robbantak ki, vagy pedig a meghódított területek népének szabadságharcos jelszava volt a Zeusz-ellenesség (a zsidók i. e. II. századi felkelésében).
A poliszhazafiság eszméit is elsorvasztották az új történelmi körülmények. Egy-egy időre még fellobbant a régi lelkesedés lángja – például Athénban, amikor az i. e. 260-as években makedónellenes felkelés robbant ki, vagy Spártában, amikor az i. e. III. század második felének forradalmár királyai (Agisz és Kleomenész) a letűnt dicsőség visszaszerzéséért indult harcba –, de minden kísérlet kudarcba fulladt. A rabszolgák és szegények lázongásának elfojtására mindig összefogtak a rabszolgatartók, csak arra nem futotta erejükből, hogy az új hatalmak hódító politikájával szembeszálljanak. Az i. e. IV–III. század fordulóján tömegestül vándoroltak ki Hellaszból az emberek, hogy új otthonra s megélhetésre leljenek. Az életösztön és az anyagi boldogulás vágya félresöpörte a szabadság és demokrácia illúzióit. A zsoldosok bárkinek eladhatták kardjukat, ha jól megfizették őket; a királyi tisztviselők készségesen hajtottak főt a felsőbbség előtt, ha a bennszülött lakosság sanyargatásából kellő sápot húzhattak; a kereskedők és iparosok is lerótták adójukat a kincstárnak, s még hálát is érezhettek, hogy a hatalom ereje oltalmazza őket a konkurrenciával szemben. A szellem embereit sem kötötte a szülőföldhöz semmi: aki tanulni és érvényesülni akart, a királyi udvarokban keresett támogatást, s az uralkodók valóban bőkezűen honorálták mind a tudományos munkát, mind az új viszonyoknak megfelelő képzőművészetet és irodalmat.
Megváltozott a kultúra társadalmi szerepe és egész szervezete. A könyvkiadás méretei mind nagyobb arányokat öltöttek, s a papiruszra és pergamenre írt szövegek a legtávolabbi városokba is eljutottak. De megnőtt az alkotások száma is; a művelt körökben divattá vált a verselgetés, s elszaporodtak a tudományos és szórakoztató próza dilettánsai is. A hellenisztikus királyságok minden valamirevaló városában építettek színházat; a klasszikusok közül Euripidészt játszották legtöbbször. A könyvirodalom mégsem juthatott el akkora tömegekhez, mint a szóbeli előadásra szánt eposz vagy dráma. A bonyolultan és tudálékosan finomkodó irodalmat csak egy szűk réteg tudta megérteni és élvezni. A vígjáték maradt az egyetlen műfaj, amely minden szálával a jelenhez kapcsolódott, és az egyszerű emberekhez szólt.
A kultúrának e társadalmilag megalapozott módosulása az irodalom nyelvezetére is kihatott. A városállamok eltűnésének s a nagy birodalmak kialakulásának nyomán elmosódtak azok a nyelvjárásbeli különbségek, amelyek korábban megvoltak az egyes műfajok és írók között. A köznapi életben kifejlődött a közös nyelv (az ún. koiné), amelynek nemcsak a szókincse lett modernebb, hanem a mondatszerkezetet is leegyszerűsítette, sőt az alaktani finomságokat is kezdte kiiktatni. Másrészt viszont erősödött az archaizáló tendencia: az előkelő irodalom művelői a régiek stílusának utánzásával is alkotásaik tudós emelkedettségét kívánták hangsúlyozni.
A művelt uralkodó réteg nyelvi konzervativizmusa a kultúra fokozatos elfonnyadásának jele volt. Még a versek ritmizálásán is érződött ez: a hellenizmustól kezdve ugyanis mindinkább megváltozott az élőbeszéd hangsúlya (a magánhangzók kiejtése egyszerűsödött, az „éneklő” hangsúlyt pedig a hangnyomaték váltotta fel), de a verselésben változatlanul ragaszkodtak a ritmizálás most már mesterkélten ható, könyvízű szabályaihoz.
Mégsem csak tartalmi elszegényedéssel járt együtt a művészet társadalmi bázisának a szűkülése. A hellenisztikus kor polgára, akinek azt kellett tapasztalnia, hogy vajmi kevés köze lehet a világ ügyeinek intézéséhez, a maga mikrokozmikus környezetében és belső világában keresett kárpótlást. A barátság, szerelem, megértő közvetlenség, a nemzedékek közötti kapcsolat, a hétköznapok sok gondja és galibája, a természetes és fonák magatartás tematikája megújította a képzőművészetet és irodalmat.
Tartalmilag azok az írók tudtak újat nyújtani, akik a valóságból merítettek ihletet és mondanivalót – azok, akikben volt bátorság és tehetség, hogy Menandrosz szavát kövessék: „Mily bájos holmi is az ember, ha valóban ember!” Ezt az emberszemléletet is óriási távolság választja el a klasszikus kori írók látásmódjától – de nemcsak a hősi nagyságban lehet szépség, hanem a testi-lelki bájban is. S még azoktól a hellenisztikus költőktől sem lehet elvitatni minden érdemet, akik a míves poézis csiszolgatásával igyekeztek ellensúlyozni a tartalom erőtlenségét: önmagában persze csak szellemi torna vagy andalító pótlék volt és maradt a tudós-játékos formalizmus, de olyan irodalmi eszközöket teremtett, amelyek a magvas, életteli tartalom differenciáltabb kifejezését is elősegítették.