A hellenisztikus királyságok görög polgárai nemcsak az élet mindennapos gyakorlatában alkalmazkodtak a helyi lakosság különböző szokásaihoz, hanem a maguk világképének és kultúrájának modernizálásához vagy színezéséhez is sok mindent hasznosítottak az elsajátítás kölcsönös folyamatában. Ebben sokat köszönhettek azoknak a nem görög tudós papoknak és íróknak, akik görög nyelven ugyan, de saját népük hagyományaihoz híven dolgozták fel szülőföldjük ősi múltját.
Kimagaslik közülük az i. e. III. század elején élt egyiptomi Manéthón és a babilóniai Bérószosz. Több ágú forrásból merítettek: egyfelől a helyi hagyományokat – a folklór anyagát és az írásos dokumentumokat – hasznosították, másfelől a görög történetírás tradícióit és frissebb példáit. Az ő munkásságukban valósul meg először a hellenizmus mint egységes kultúra, aminek a szervezeti hátterét a görög kolóniák élénk forgalma, a tornacsarnokok, a kulturális és szórakoztató intézmények közkedveltsége – ezeken át pedig az őslakosság felső és jómódú rétegeinek asszimilációja – képezi.
Palesztina i. e. 200-ban került az Ázsiában uralkodó Szeleukida királyok hatalma alá, s a hódítást erőszakos hellenizálás követte, különösen vallási vonatkozásban, a Zeusz-kultusz elfogadtatásával. A Makkabeusok vezette felkelés (i. e. 167–164) azonban a zsidó nép és a régi vallás győzelmével végződött, s nemsokára teljes függetlenséget vívott ki az ország. Palesztinában épp ezért csak múló nyomokat hagyott a görög ideológia. Egyiptomban viszont – ahol kb. egymillió zsidó élt –, s különösen Alexandriában, amelynek öt kerülete közül kettőben zsidók laktak, kialakult a kulturális közeledés, a palesztinai konzervatívok megvető elutasítása ellenére is. Itt fogtak hozzá az Ószövetség lefordításához, még az i. e. III. században. A görög nyelvű Biblia (a Septuaginta) nem mindenben egyezik meg a héber eredetivel, betoldásokkal s önálló új részletekkel gyarapodott; nyelvének szelleme is más – a zord és fenséges lendület helyett a beszélt görög nyelv egyszerűbb és novellisztikus fordulatokat kedvelő stílusában fogant. Még határozottabb az átdolgozási törekvés a Makkabeusok könyveinek a fordításában.
Önálló görög nyelvű alkotásokban is megszólaltak a zsidó eszmék. Az i. e. II. században élt Ezékiel (görögösen: Ezékiélosz) Mózes-drámája a hellenisztikus dramaturgia szabályai szerint ábrázolta a zsidók egyiptomi kivonulását, más szerzők pedig ugyancsak görögül írták vallási vitairataikat. Éppen vallási vonatkozásban sosem alakulhatott ki olyasfajta szinkrétizmus, mint a hellenisztikus világ egyéb részein, a görög filozófia egyes tanításai azonban a legműveltebb zsidó papok világképébe is átszivárogtak – ezt tanúsítja majd az időszámításunk kezdeti évtizedeiben Philón munkássága.
A kulturális fejlődés egyenlőtlensége – például az irodalmi műfajok viszonyában – és a művelődési központok eltolódása éppúgy következett a hellenizmus társadalmi-politikai lényegéből, mint az esztétikai elvek, a művészi gyakorlat s egyáltalán az irodalmi és képzőművészeti szükségletek, igények, alkotói lehetőségek sok-sok módosulása.
Alig egy fél évszázaddal Nagy Sándor halála után – tehát akkor, amikor az utódkirályságok stabilizálódni látszottak, Alexandriában, Pergamonban, Szürakuszaiban és még számos nagyvárosban pedig a kultúra jelentős műhelyei alakultak ki – már egy új hatalmi eltolódás előszelét lehetett érezni. Gyors léptekkel, erőteljesen és mind határozottabb programmal lépett az ókori világtörténelem porondjára az az új hatalom, amelynek a térhódítása a görög kultúra következő hat-hét évszázadát is meghatározta: Róma.
Dél-Itália és Szicília görög alapítású és jórészt görög lakosságú városai az i. e. VIII–VI. századtól kezdve állandó kapcsolatban éltek a telepeseket kibocsátó poliszokkal – sőt, az egész Hellasszal –, és saját tudósaik, művészeik, költőik is gazdagították a közös hellén kultúrát. Ami pedig Itáliát illeti: nemcsak a keleti és nyugati partszegélyen és Szicíliában élő görög közösségnek, hanem számos anyaországi polisznak is élénk kereskedelmi és kulturális kapcsolatai voltak az etruszkokkal s az Appennin-félsziget más-más etnikumú településeivel. A latinok még Közép-Itália állammá szervezésekor sem jelentettek vetélytársi veszélyt a félsziget déli részén elterülő „Nagy-Görögország”, s még kevésbé a Balkán vagy az Égei-tenger görög poliszai számára.
Róma és a dél-itáliai, majd balkáni görögség viszonya az i. e. III. század utolsó évtizedeiben kezdett megromlani – akkor, amikor Rómának a félsziget politikai egységesítésére irányuló törekvéseit a görögök önállósági igénye és pozícióféltése, ezzel együtt pedig külső beavatkozás keresztezhette. Pürrhosz épeiroszi király intervenciójának (i. e. 280–275) visszaverése és Itália teljes meghódítása (i. e. 265) után immár Róma lépett fel támadólag, s a pun háborúkkal párhuzamosan megkezdte behatolását a Balkánra. Diplomáciai, majd katonai eszközökkel avatkozott be az illír uralom ellen lázongó görög városok háborújába (i. e. 229–219), s amikor a második pun háborúban a makedón király Hannibált támogatta, elterelő hadjáratot indított Makedónia ellen is (i. e. 215–205). Ezután csak folytatódott és erősödött a római agresszió. A thesszáliai Künoszkephalai mellett szétverték a makedón sereget (i. e. 197), s a függetlenséget visszaálmodó görög poliszok előtt Róma a felszabadító szerepében tetszelgett.
Az i. e. II. század egyik görög költőjétől, Melinnótól maradt fenn egy ötszakaszos, szapphói strófában írt himnusz, amely szinte horatiusi pompával dicsőíti Róma győzhetetlen hatalmát. Szépen csengő, kerek költemény – ám a formai elemeken kívül semmi nem köti a klasszikus kor görög irodalmához. Róma majdani nagyságát már Kallimakhosz s néhány más hellenisztikus író megsejtette. Melinnó és hellén földön élő kortársai immár tényként fogadták el, sőt naiv illúziók rabjaiként dicsőítették a légiók „békeszerző” beavatkozását.
Róma természetesen a maga javára alkalmazta az „oszd meg és uralkodj!” elvét, s egyetlen pillanatra sem vette komolyan a poliszok autonómiaigényét, legfeljebb látszatfüggetlenséget adott egyik-másik polisznak; a katonai parancsnokok és tisztviselők pedig jól értették a módját, hogy a társadalmilag megosztott és egymásra is acsarkodó városállamok konzervatív-arisztokrata csoportjait miképpen korrumpálják, s állítsák maguk mellé.
Szíria katonai meggyengítésével és sikeres szövetségi taktikával, majd a győzelmes harmadik makedón háborúval (i. e. 171–167) – amelyet fegyveres megszállás és protektorátusszervezés követett – Róma lett a Földközi-tenger térségének legfőbb hatalmassága, s egyben döntőbíró is a hellenisztikus államok viszályaiban. Karthágó megsemmisítésének évében, i. e. 146-ban rombolták le Róma csapatai Korinthoszt is, a felkeléssel próbálkozó görög szövetség központját, majd a pergamoni királyság annektálása következett.
Arkhimédészt egy ostoba legionárius szúrta le, Polübioszt és Panaitioszt túszként hurcolták Rómába, Hellasz műkincseit és könyvtárait hadihajókon és gályákon szállították át Itáliába. Mind szűkebbre zsugorodott az a világ, amely szabadon őrizhette a görög régmúlt emlékeit, s ahol érdemlegesen élhetett tovább a hellenisztikus kultúra. Amikor pedig az actiumi csata után Octavianus seregei Alexandriába is bevonultak, s Egyiptomot is római provinciává szervezték, beteljesült az egész hellenizmus alkonya – ugyanabban a történeti pillanatban, amikor a római köztársaságot is új politikai forma: az Imperium Romanum váltotta fel.
Hellasz sorsa évszázadokra megpecsételődött – a római birodalom tartományává süllyedt, mint a többi meghódított ország. Csupán Athén és Spárta kapott látszatfüggetlenséget, valójában ez a két kis polisz is muzeális életet élt, mintegy „kulturális rezervátumot” alkotott a hatalmas birodalom testében. S míg Róma a világ minden tája felé bővítette határait, később pedig szívósan védekezett a barbár törzsek betöréseivel szemben, Hellaszt a politikai dermedtség és – természetszerűleg – az irodalmi és művészeti ellanyhulás kerítette hatalmába. A hódoltság kezdeteitől nagyon-nagyon sokáig, az i. sz. I. század végéig nincs jelentős görög író a Balkánon, Kisázsiában vagy Afrikában. Folyik ugyan a tanítás az athéni Akadémián, jó hírnévnek örvend a rhodoszi szónokképző főiskola is (Cicero és Horatius nemzedékének tudásra szomjas és jól szituált tagjainak illik is görög egyetemet végeznie), de sok hajdan híres város jobbára csak kulturális kegyhelyként vagy idegenforgalmi központként prosperál. A görög nyelvű irodalom és a hellenisztikus műveltség azonban átvészeli a történelmi tragédiát – főképpen úgy, hogy termékenyítő erővel épül be a latin kultúrába, előbb példaként és a római köztársaság művelt urainak a házában, majd az Imperium lényegileg egységes kultúrájának részeként.
A folyamatosság természetesen nagyon is viszonylagos. Polübiosz vagy Panaitiosz sorsa és munkássága szinte jelképesen foglalja magába az egykorú és későbbi nemzedékek alkotói lehetőségeit, s az irodalmi tevékenység tendenciáját. A művek zöme sokáig római megrendelésre készült, és szellemében is az új hatalom birtokosainak érdekeit és szükségleteit szolgálta. Itáliában sokáig a görög tudósok, szónokok, írók puszta létét és munkalehetőségeit is veszélyeztette egy-egy Cato típusú államférfi támadása s az eltiltás vagy kitoloncoltatás lehetősége. A köztársaság utolsó évtizedeiben lényegesen enyhült ez a feszültség; igaz, a közvélemény nagy részében változatlanul éltek a görögökkel szembeni előítéletek (nem mentes ettől az Aeneis költője, de Tacitus vagy Juvenalis sem!), Poszeidóniosz, Szeirón vagy Philodémosz azonban már olyan tekintély, akitől a legműveltebb rómaiak sem röstellnek tanulni.
A gyakorlati valóság módosulásaival párhuzamosan változik meg – előbb Itáliában, majd birodalomszerte – az élő görög irodalom szelleme. Minden művelője büszke a kulturális örökségre – és hogyne lenne az, amikor az Odüsszeiát fordító Livius Andronicustól kezdve Plautuson, Enniuson, Terentiuson át Lucretiusig, Ciceróig, Vergiliusig, Horatiusig minden latin költő és író a görög klasszikusokért lelkesül, Catullusék pedig a hellenisztikus lírában és kisepikában találnak ihletet és példát! –, de tényként tudatosul, majd magatartássá és szemléletté rögzül az új világtörténeti helyzet: annak elfogadása és felismerése, hogy a görög nyelvű irodalmat csak a római valóság és a római kultúra részeként lehet folytatni. Még így is satnyák a folytatás lehetőségei, hiszen Rómában és Itália legnagyobb részében – tehát a hatalmi és művelődési központban – természetszerűleg a latin az irodalom anyanyelve, de a görög lakosságú provinciákban sincs talaja a szellemi különbözésnek.
Az egységes társadalmi-politikai szervezetű Imperium Romanum szellemi kohójában más-más hagyományú és nyelvű kultúrák olvadnak nagyjából egységessé. A köztársasági Rómában maguk a latinul író költők, filozófusok, szónokok vállalták és töltötték be az asszimiláns történeti szerepét; a császárkorban – a több évszázados, „második szinkrétizmusnak” nevezhető folyamat új szakaszában – másodlagos vagy éppen jelentéktelen mozzanattá válik az irodalom kétnyelvűsége: a görög nyelvet használó, vagy görögül és latinul egyaránt publikáló írók munkásságát a társadalmi létnek és tudatnak ugyanazok a jelenségei és törvényei határozzák meg, mint a latin szerzőkét. Súlyos fél évezrednek kell majd eltelnie, amíg a görög irodalom ismét önállósul, s a bizánci kultúrában él tovább – új történeti helyzetben, korántsem töretlenül, hanem a tagadás és folytatás ellentmondásos egységében.