Karthágó legyőzése és a balkáni pozíciók megszilárdítása éles és fontos cezúrát jelentett Róma politikai történetében. A győzelem és a zsákmány ideig-óráig enyhítette a társadalom belső feszültségeit is, de a kiváltságosak üzletelése, birtokgyarapító mohósága és hatalmi vetélkedése – nem mellékesen pedig a rabszolga-munkaerő rohamos felduzzadása – szinte azonnal felszólította az érdekellentéteket. A század második felének az irodalmában még csak szórványosan tükröződnek az új problémák: a felső rétegek ideológiájába alig szüremlik be társadalomkritikai mozzanat, vagy ha mégis, akkor a művelődési-életstílusbeli humanizálódás sürgetésével és a negatívumok partikuláris ábrázolásával.
A megtorpanás és az átmenet jegye, hogy az irodalmi össztermés művészi színvonala ideiglenesen lejjebbre száll, a megújítási kísérletek többnyire felemásak – a forma harsányabb vagy ékesebb, mint a tartalmi-szellemi bátorság –, s hogy a legtöbb költő utánzandó példát lát a közvetlen elődökben. Továbbra is jótékony ösztönzéssel hatottak viszont a Scipio-kör hagyományai, ezzel együtt pedig a módosult és módosuló valóság két fő ihletése: egyfelől a hazafias büszkeség, amely a hellenisztikus mintára épülő komédiákban és a csekélyebb termésű tragédiákban is a római témák szorgalmazását eredményezte, másfelől a hatalom és gazdaság birtoklóival szembeni elégedetlenség, amely a vígjáték népi típusaiban és Lucilius szatíráiban tört a felszínre.
Ennius, aki az epikában sokáig nem lelt megújító vagy versengő utódra, a drámairodalomban iskolát teremtett: unokaöccse, Pacuvius (i. e. 220–130) a „tudós” tragédiastílusban, a menandroszi témákat feldolgozó Caecilius Statius (i. e. ?–168) pedig, akit találékonysága – vagyis a contaminatio mankóját nem igénylő ügyessége – miatt dicsértek, a görög és római jelleg közelítésében szegődött hívéül. A következő évtizedek drámairodalmában is tovább él hatása, magának a műfajnak társadalmi rangemelkedését pedig a színházi kultúra külsőségeinek csiszolódása is jelzi.
Az i. e. II. század közepén Hellasz meghódítója, Lucius Memmius kezdeményezte, hogy az ideiglenes – kocsmaudvaron vagy köztéren összetákolt – színpad helyett elegánsabb otthont kapjon a színjátszás. Addig az volt a szokás, hogy az első sorokban a szenátorok foglaltak helyet, a szolgáik által odacipelt karosszékekben, mögöttük meg állva figyelt és zajongott a köznép. Memmius fából építtetett színházat, de az előadások után ezt is szétszedték. (S hol maradt még ez is a márványból emelt, hatalmas nézőterű, gyönyörűen kiképzett és ravasz technikával berendezett görög színházaktól!) Később azután mind több elemet sajátítottak el a görög megoldásokból, de saját építészeti elveik szerint.
Ezekben az évtizedekben kezdett differenciálódni a drámaköltészet műfordításokra és önálló alkotásokra. Az előbbiek főképp a nyelv fejlesztése és csiszolása tekintetében jártak eredményekkel. Az utóbbiakban egyre határozottabban érvényesült az itáliai jelleg: az átdolgozásokat a helyi tárgykör és a maró honi humor (az „itáliai ecet”) kezdte kiszorítani, már nemcsak a vidéki komédiások alkalmi produkcióiban, hanem a hivatásos írók s művészek színpadán is. Az athéni vagy epidamnoszi vígjátékhősök helyét római ruhába (tógába) öltözött figurák foglalták el, ezért is kapta ez az új vígjátékforma a fabula togata nevet. A „tógás vígjáték” mindvégig szellemes és igényes forma maradt, s amennyire legnevesebb mesterének, Afranius-nak (i. e. II. sz. vége) és néhány kisebb tehetségnek töredékeiből kitűnik, a cselekmény bonyolításában és a derűs vagy megható megoldásban is a hellenisztikus vígjáték szolgált példaképül. Római felfogás szerint jelenítették meg viszont az urak és szolgák, férfiak és nők viszonyát – egyrészt a görögöknél keményebb erkölccsel, másrészt az itáliai kisvárosok hétköznapi szokásait s eseményeit – például a nők viszonylagos önállóságát s tekintélyét – elevenítve meg. Ebben a vígjátéktípusban a jellemzési módszer és a nyelv is sok tekintetben emlékeztetett Terentius művészetére, s nem is vált igazi tömegmulatsággá.
Annál inkább lett azzá a dél-itáliai (oszk) eredetű atellana, amely – immár Róma tekintélyesebb színpadain s latin nyelven is – az ősi, duhaj rögtönzések elemeire (vad szerelmeskedés, civódás, az úrhatnámság és előkelősködés kifigurázására) épült, jobbára csak vázlatos szövegkönyv szerint.
Dél-Itália volt a szülőhazája a mimusnak is. E görög eredetű vígjátéki forma már három-négy századdal korábban irodalmi polgárjogot nyert a szicíliai görög költők – Epikharmosz és mások – ügyessége révén. Az atellanától eltérően – legalábbis ebben a korban – nem meghatározott típusok kifigurázása volt a játék lényege, hanem a köznapi élet hitvány bohóságainak megjelenítése. Az álarc nélküli színészek és színésznők mimikája és sürgése-forgása mind nagyobb tömegeket vonzott az előadásokba – a későbbi századok során is a mimus maradt a komédia legkedveltebb ága.
Valamennyi vígjátéki forma a közéleti és köznapi aktualitások térhódításáról tanúskodik. A tragédia zártabb és konzervatívabb műfajnak bizonyult: jórészt hagyományos tematikája, mitologikus zsúfoltsága és nyelvi emelkedettsége szinte kizárólag a művelt és előkelő irodalmárokat érdekelte. Az umbriai születésű Accius (i. e. 17–kb. 85) nemcsak a Scipio-körnek és a Gracchusok korának, hanem magának a köztársasági kornak is utolsó jelentős tragédiaköltője. Pacuviusnál is határozottabban fordult a hellenisztikus és kortársi görög szerzők példája felé, főképp a szónokiasság, az epizódhalmozás és a látványos külsőségek tekintetében, témáikat azonban önálló tartalommal egészítette ki. Hatott rá Szophoklész és Euripidész is, s ennyiben mintegy ő a kapocs a korábbi és az aranykori irodalom között. Római elődeit tekintve, főképp Ennius hagyatékából merített, úgy költve újjá az öröklött témákat, hogy kompozíciós és nyelvi újszerűséggel éreztette a maga tudós modernségét. Műveinek népszerűségében a politikumnak is volt szerepe; Brutus című tragédiájában például a monarchikus törekvések ellen lépett fel: aligha véletlen, hogy az ősbemutató után kilencven évvel, az ominózus i. e. 44-ben is felújították a darabot. Accius híre a császárkorban is fennmaradt, pályatársainak a műveire viszont legföljebb mint kuriózumokra emlékeztek az utódok.
Sokoldalúsága is a kor jelentős és jellegzetes íróját sejteti Acciusban. Helyesírási újításai, grammatikai és irodalomtörténeti munkássága, a verset és prózát keverő – görög mintákból merítő, de azután Rómában is népszerű – stílusmegoldásai, irodalmi vitái mögött a főváros szellemi életének lüktetését érezzük. Leghevesebben Luciliusszal csatározott, Scipio Aemilianus körének hasonlóképp sokoldalú, a római szatírában korszakot teremtő nagyságával.
Máig eldöntetlen kérdése az ókortudománynak, hogy csakugyan igaza volt-e Quintilianusnak, amikor – a görög ősökre visszatekinthető egyéb műfajokkal szemben – a szatíra római eredetiségét hangoztatta. Valószínű ugyan, hogy a nyers és pajkos szatírjátékoknak nem volt közvetlen ihlető hatásuk a latin költőkre; még valószínűbb, hogy a satura lanx (= vegyestál) etimológia helyesen érzékelteti a szatíra tematikai, hangulati és formai vegyességét. Tény azonban az is, hogy már az i. e. III. század görög vándorfilozófusai éltek a figyelemkeltés hasonló eszközeivel, főképp azok a cinikus bölcselők, akiket az ókor alkonyán élt Lukianosz is mestereinek vallott. Így azután Accius, Varro, Seneca vagy Petronius formai „vegyessége” aligha mondható újdonságnak. Szellemi-tartalmi tekintetben annál pregnánsabban rajzolódik ki a római szerzők önállósága – azoké is, akik (mint Lucilius, majd Horatius, Persius vagy Juvenalis) csak verses formában írtak. A tematikai élénkség, a gyors és szókimondó reagálás ugyancsak hagyományosan kívánta meg a gúnyos – ironikus, „szatirikus” – hangot, maguk az ókoriak azonban sokáig nem ábrázolási módszert vagy stílusformát, hanem irodalmi műfajt jelöltek a satira főnévvel, a tárgyi és formai „vegyítés” kritériumai szerint. Csak az i. sz. I. század folyamán lesz a támadó jellegű karikírozás a szatíra kötelező módszere.
„Szatíra” névvel illették már Ennius oktató-szórakoztató verseit is, mégis Luciliust tekintette e műfaj atyjának az utókor. Caius Lucilius (i. e. 180–102) nyitja meg azoknak a római költőknek a sorát, akik számára nem kenyeret jelentett az irodalom művelése, hanem szellemi rangot és a művészi önkifejezés tudatosságát, szenvedélyes örömét. Gazdag campaniai család fiaként került a fővárosba. Törvényes katonai kötelezettségének eleget tett ugyan, de később beérte a lovagi méltósággal, szenátori tisztségre nem pályázott. Nem mintha a politika nem érdekelte volna – a Scipio-kör lelkes tagjaként vett részt a közéleti vitákban –, hanem mert magánemberi függetlenségét mindenképpen óvni igyekezett. Privát vonatkozású életeszményének kialakításában a szkeptikus görög filozófiának is része lehetett, költészete viszont élénk társadalmi érdeklődéséről tanúskodik.
A szó szoros értelmében minden érdekelte, ami Itáliában történik: hol közvetlenül polemizál az egyik censorral, akinek házassági törvényjavaslatát bután maradinak ítélte; hol Enniust parodizálva kel ki egyik romlott és hatalomvágyó kortársa ellen. Ez a paródia egyébként – melyhez hasonlót talán csak Seneca és Lukianosz alkotott – Lucilius egész társadalombírálatát magába sűríti: a szenátusi urak jellemtelenségének és kapzsiságának, a politikai élet elvtelen kuszaságának és a köznép torz tespedtségének kifigurázása egyéb töredékeiben is visszatér.
Nem mindennapi merészségre vallott, hogy az istenek megoszlottságát és tehetetlenségét is csúfság tárgyává tette; egyáltalán, mindent megcsipkedett, amit maradinak tartott – a mítoszok fenséges misztikumát csakúgy, mint a magasröptű tragédiaköltészetet, a múlt vagy a görög műveltség kritikátlan magasztalását.
A konkrét élményekből született szatírarészletek mutatják igazán tehetséges, egyéni hangú írónak. Általánosító igényű verseiben némileg bágyadtabb a fogalmazás; egyéniségéhez is, a műfajhoz is kevéssé illik a moralizáló vagy társadalomkritikai töprengés. Ha azonban képi megjelenítéssel közvetíti az értelmi mondanivalót, akkor az értelmi sistergés emeli műalkotás rangjára a verset.
Saját nézeteit a filozófia segítségével igyekezett kialakítani, jobbára a tagadás szellemében. Irodalmi eszményeire is vonatkozik ez: nemcsak az Accius típusú tragédiát, de a történeti témájú eposzt is elutasította. S amiképpen a korabeli rétegek egyikében sem látott reményt, biztosítékot Róma jövőjét illetőleg, saját verseinek sikerében vagy hatásában sem bízott. Elkeseredett ingerültség ösztökélte, hogy név szerint pellengérezze ki egyik-másik kortársát, gyilkos humorérzékkel rajzolva le jellemvonásaikat. Fesztelenül csapong ide-oda. A politikumot irodalmi kritika, az erkölcsi csúfondárosságot grammatikai kérdések gyors megválaszolása, a bölcselkedő párbeszédet erotikus témájú csevegés váltja fel – mindenütt a tárgyi és emberi valóság iránti lelkes érdeklődéssel, kíméletlenül nevezve néven mindent és mindenkit.
Nyelvezete művelt kortársainak köznapi stílusát őrzi – nemritkán görög szavakat kever a mondatokba –, a terentiusi cizellálás nélkül. Eleinte iambikus és trochaikus versmértékben írta költeményeit, később a hexametert választotta, s ki is tartott mellette; a hexameter korábban csak a súlyos mondandójú epika formája volt, most – a költő erőfeszítései és stiláris találékonysága nyomán – a szatirikus költészetnek is normatív formája lett.
Lucilius mennyiségileg hatalmas, harminc könyv terjedelmű terméséből mintegy ezer – többnyire sajnos csak rövid – töredék maradt az utókorra. Szellemes csattanóit, csípős szókimondását a későbbi nemzedékek is sokra becsülték. Ám könnyedsége a verselésben nemritkán felületes fogalmazásra, csiszolatlan hányavetiségre késztette. Épp ezt a „bűnét” rótta fel a luciliusi kezdeményezést egyébként tisztelettel emlegető Horatius, akinek némely szatírája – ugyanazon témák (utazás, lakoma) feldolgozásával – a tudatos mérkőzés benyomását kelti.
Maga az élet sarjasztotta és szította Lucilius indulatait. Az i. e. II. század második felétől kezdődik a polgárháborúk több mint egy évszázados véres áradata, melynek során lényegesen módosulnak az osztályviszonyok, menthetetlenül elbukik a szenátusi érdekeket védelmező köztársasági forma, új eszmékkel és kifejezőeszközökkel gazdagodik a római művészet és irodalom.