Senatus populusque Romanus (a római szenátus és nép) négybetűs rövidítését a Mediterraneum térségében mindenütt tisztelni kényszerültek. Galliától Észak-Afrikáig, Ibériától Elő-Ázsiáig hirdették a római köztársaság hatalmát az áldozati oltárok és bíróságok latin feliratai. Belső-Ázsia és (i. e. 30-ig, Antonius leveréséig s Kleopátra haláláig) Egyiptom kivételével a hellenisztikus királyságokat is bekebelezte Róma, északon pedig Britannia egy részét is elfoglalta Julius Caesar.
A római szenátus és nép csak kicsiny töredékét alkotta a birodalom összlakosságának, s a való életben korántsem alkotott oly természetes és impozáns egységet, mint ahogy az SPQR jelzés hirdette a Városnak és a világnak. A köztársasági kor végső évszázadát, a külső terjeszkedéssel és mindenféle lázongás vérbe fojtásával együtt, a társadalmi ellentmondások éleződése jellemzi. A mezőgazdaságban a földkoncentráció és a belterjes gazdálkodás tör utat, ami a földbirtokos réteg gyors meggazdagodásával és a parasztpolgárok elszegényedésével, városba özönlésével és részint elzüllésével jár; megsokszorozódik a rabszolgák száma, de ennek nyomán mind háborgóbb erővel tör felszínre lázongásuk is. A kalózok és a már-már magánhadseregekké toborzódó zsoldosok országnyi területeket tartanak rettegésben.
Az új meggazdagodási lehetőségek (óriási méretű kereskedelem, bankuzsora, földbérlemény, adószedés, tisztségvállalás a provinciákban, politikai korrupció) a teljes jogú polgárság társadalmi viszonyait is átformálták. Az uralkodó nemesség soraiba – és így a szenátusba is – egyre több újgazdag jutott be. Pártjuk, az optimates néven emlegetett, politikai hatalomra és fegyveres erőre támaszkodó csoport, elkeseredett harcokat vívott a szélesebb bázisú, de lényegesen rosszabbul szervezett népi ellenzékkel (a popularesszal). A vagyoni becslés szerinti második réteg, a „lovagok”, nem alkottak egységes erőt a közélet porondján, hanem ide-oda csapódtak, pillanatnyi érdekeik szerint.
A szabad polgárok között dúló osztályharc formáit a földért vívott harc határozta meg. Sem a kisparcellás, sem a földjüktől megfosztott vagy birtokuk eladására kényszerülő parasztok nem érvényesíthették érdekeiket közvetlenül, saját soraikból kikerülő szószólókkal, hiszen a döntés joga az állam legfontosabb ügyeiben a szenátus urait illette meg. Egyes arisztokrata származású államférfiak azonban a parasztpolgárok tömegmozgalmainak vezérei lettek. Scipio Aemilianus közvetlen rokonai és barátai, a Gracchus fivérek indították meg a földbirtokreformért vívott szenátusi csatát; s bár Tiberius Gracchust megölték (i. e. 133), öccsét, Caiust pedig halálba kergették (i. e. 122) ellenségeik, a reakció arra kényszerült, hogy legalább részleges intézkedésekkel javítsanak a parasztok sorsán.
A csaknem négyszázezer teljes jogú polgár közül nyolcvanezernek juttattak kisebb parcellákat. A néppárt erősödését jelezték a gabona árának leszállítását előíró intézkedések, szoros összefüggésben a századforduló ragyogó hadvezérének és sorozatosan megválasztott consulának, a népi származású Mariusnak politikai sikereivel s tekintélyével. A társadalmi szerkezet demokratikus átalakításának egyik döntő mozzanata volt Marius reformja: ő vezette be a vagyontalan polgárok besorozását, mégpedig önkéntes jelentkezés alapján, zsold és – tizenhat éves szolgálat után – földjuttatás ellenében. Marius az állandó és olykor itáliai területen is dúló háborúk közepette a néppárt érdekei szerint akarta megreformálni a hatalmat.
A nyolcvanas évek elején azonban kirobbant a nyílt polgárháború: az arisztokrata reakció vezére, Sulla, miután a keleti hadsereg parancsnoki tisztét megszerezte, Marius és Róma ellen indult. A „zsarnokok elleni harc” jelszavával hihetetlenül vad terrorhadjáratok sorozatát vezette, csaknem száz szenátort és kétezerhatszáz lovagot gyilkoltatott le. Teljhatalmát – amelyet végső katonai sikereként, i. e. 82-ben szentesíttetett – a demokratikus reformok eltörlésére; sok ezernyi hívének tisztségbe juttatására és a számban is megkétszerezett – immár hatszáz tagú – szenátus uralmának erősítésére fordította.
Sulla pár év múlva bekövetkezett halála után megélénkült az ellenzék. A parasztság, amelynek létét a megállíthatatlan földkoncentráció és a tömeges rabszolgamunka konkurrenciája fenyegette, a talajtalan és ajándékokból élő városi plebs s a diktatúra rémuralmától megtizedelt lovagrend igényei mind nyomatékosabban – bár egymás ellenében is – jelentkeztek. Spartacus felkelése (i. e. 74–71) egész Itáliát megrázkódtatta, s azzal fenyegetett, hogy a szabad polgárok legszegényebbjeit is magával ragadja. A szenátus és az új hadvezérek (Pompeius, Crassus) lazítottak a politikai jogokat megnyirbáló rendeleteken, és az ismét fellángoló keleti hadjáratok sikereit is a nép lecsendesítésére igyekeztek kihasználni.
Új meg új csoportok alakultak ki, majd tűntek le a színről. Az elszegényedett nemesifjak vezéreként, de az alsóbb rétegek támogatására is számítva szervezett összeesküvést Catilina; sem határozott programja, sem szervezett ereje nem lévén, végül is lelepleződött, és vereséget szenvedett Cicero s a szenátus csapásai alatt (i. e. 64–62). A másik új nagyság, Julius Caesar, első hadvezéri sikerei után Pompeiuszszal és Crassusszal szövetkezve, az ún. „első triumvirátust” alakította meg (i. e. 59), amely – a lovagrendhez közeledni próbáló szenátusi arisztokrácia gyöngeségét kihasználva – a személyi hatalom gyakorlásának új formáját testesítette meg. Gabonaosztási rendelet s a kiszolgált katonák megjutalmazásai szélesítették és szilárdították a triumvirátus társadalmi bázisát.
Crassus balvégzetű, saját életét is áldozatul követelő veresége után, melyet a párthusoktól szenvedett el, ismét fellángolt a polgárháború. A lázongó Rómában Pompeius szerzett teljhatalmat úgy, hogy a szenátussal szövetkezett, a „köztársaság védelmének” ideológusaként pedig a nagy tekintélyű Cicerót tudta a Caesar-ellenes mozgalom mögött. I. e. 49 elején Caesar átkelt a Rubico folyón, megindult Róma ellen, s pontosan egy év múlva – miközben felmorzsolta Pompeius katonai erejét, s a maga népszerűségét ügyes intézkedésekkel, politikai hatalmát és magánpénztárát pedig erélyes húzásokkal gyarapította – a Balkán északnyugati részén fekvő Pharsalusnál döntő győzelmet aratott. A pharsalusi győzelem és Pompeius, majd az ifjabb Cato halála következtében a 40-es évek közepére Caesar vetélytárs nélkül állt a politikai porondon.
Formálisan változatlanul működtek a régi testületek, igazában azonban Caesar irányította az államot. Katonáin és személyes lekötelezettjein kívül a városi köznép, a provinciák római polgárai, az üzletemberek zöme és az arisztokrata ifjak kisebb csoportja támogatta politikáját. Nyíltan szembeszegülő ellenségeit megsemmisítette, az engedékenyebb ellenfeleket igyekezett megnyerni. Gazdasági reformok, biztonságosabb és kifizetődőbb termelésre és kereskedésre ösztönző rendeletek sorával kedvezett a szabad lakosság tömegeinek. A helyzet stabilizálása és személyes hatalmának erősítése érdekében emelte fel a szenátus létszámát kilencszázra, tisztjeivel, de még felszabadított rabszolgákkal is ellensúlyozva a nemesség befolyását. A népgyűléssel nem volt gondja – ott minden intézkedését megszavazták.
Caesar személyi uralma szükségszerű következménye volt a hagyományos intézmények csődjének. A földbirtokos arisztokrácia alkonyát siettették a tömeges rabszolgatartásra épülő és birodalmi méretű gazdálkodás politikai igényei. Ez az arisztokrácia szép jelszavaival együtt bukásra ítéltetett. Erejéből már csak arra telt, hogy i. e. 44. március idusán, a szenátus ülésén, meggyilkoltassa Caesart…
A Caesar halálát követő időben a polgárháború új viharai söpörtek végig az államon. Gyilkosai – Brutus, Cassius és társaik – a birodalom keleti felében szervezkedtek. A politikája örökségét vállaló – vagy legalábbis hirdető – politikusok közt sokáig egyenetlenség dúlt, mígnem unokaöccse s fogadott fia, Octavianus, szövetségre lépett Antoniusszal és Lepidusszal. Miután a szenátus ellenállását megtörték és Cicerót is meggyilkoltatták, megalakították az ún. második triumvirátust (i. e. 43), a következő években pedig a kelet-makedóniai Philippi mellett megsemmisítették Brutus és Cassius „köztársaságpárti” seregeit.
De még mindig nem ült el a csatazaj. Octavianusnak előbb a jelentős tengeri haddal rendelkező és a lakosság alsó rétegeire számító Sextus Pompeiust sikerült legyőznie (i. e. 36). A keleti provinciákban sereget, hatalmat, pénzt gyűjtő Antoniusszal alkudozások, szövetkezések, árulások és kölcsönös ügyeskedések után került sor a végső összecsapásra. Vele mint az egyiptomi királynő – Kleopátra – fegyvertársával, szeretőjével és cinkosával szemben, Octavianus Róma megmentőjeként igényelhette honfitársai támogatását. Neki esküdtek hűséget Itália lakosai és a nyugati provinciák; a vagyonos rétegek anyagi támogatásával ütőképes flottát építtethetett. A nyugat-görögországi Actium hegyfokánál került sor az ütközetre, amely Octavianus győzelmét hozta (i. e. 31). A következő évben meghódította Egyiptomot; a mérhetetlen zsákmányból és az egyiptomi föld terméséből bőségesen megjutalmazta katonáit, majd Caesar örököseként és Róma korlátlan hatalmú uraként tért vissza a Városba. Alig pár esztendő múlva mint princeps (első ember) folytatta az államszervezet átalakítását – köztársaságból monarchiává.
A köztársaság utolsó századának társadalmi földrengései a hagyományos életforma, erkölcs, gondolkodás és művelődés sok-sok elemét megváltoztatták. A szegényebb polgárok és a vidéki lakosság kulturális viszonyairól aránytalanul keveset tudunk. Csak a gazdagok fiai jutottak túl az írás, olvasás és számolás alapelemein; ők a család valamelyik – többnyire görög – házi rabszolgájának irányítása alatt kezdték tanulmányaikat, majd a keményen fegyelmező s magoltató iskolát elvégezve, a hellenisztikus minták szerint oktató mesterek keze alatt sajátították el az irodalom, a nyelvtan és a kiegészítő tárgyak anyagát. Az oktatás gerince és célja a szónoklás tudománya volt – a filozófia is alárendelt szerepet töltött be –, melynek tökéletesítésére görög mestereket kerestek fel a tehetős ifjak. Az Itáliában is jelentős hagyományú, de formai eszközeiben szegényes ékesszólás éppen a politika viharai közepette kapott mind nagyobb súlyt.
Caius Gracchusról, aki lenyűgöző temperamentummal adta elő szónoklatait, politikai ellenfelei is elismerték, hogy kivételes retorikai tehetség. A szélsőséges pátosz és finomkodó elegancia az Ázsiában honos (asianista) irányzat elveire épült; e körülményesen fellengős és cicomás stílus leghíresebb mestere Quintus Hortensius Hortalus volt, Cicero korai ellenfele. Az Athénban kialakított és a klasszikus görög retorika szabályaihoz igazodó, ún. atticista szónoklás épp ellenkezőleg: a józan és magvas egyszerűséget, a világos és tömör érvelést tartotta helyesnek; Rómában Caesar és Brutus volt a leghivatottabb mestere.
A közélet összes nagyságai (Crassus, az idősebb Antonius és mások) természetszerűleg pályáztak szónoki babérokra, az ügy és a karrier érdekében. A római ékesszólás Cicero munkásságában érte el legmagasabb csúcsát. Őt követően mindinkább formálissá fonnyadt az eleven gyakorlat. Az elméleti szakemberek dühösen folytatták ugyan az elvi csatákat az asiánus és atticista irány igazáról, de a görög teóriákhoz képest nem sok újat mondtak. Tacitus lesz az, aki majd keserű nyíltsággal fogalmazza meg: a monarchia viszonyai között, a politikai közélet és szabadság sorvadásának következményeként, el kellett silányulnia az ékesszólás művészetének is.
A szónokiasság rányomta bélyegét az egyéb prózai műfajokra – a politikai publicisztikára, a történetírásra és részben a jogalkotásra – is. A műveltség másik általános jellemzője a filozófiai érdeklődés megélénkülése volt. A sztoikus filozófia rugalmasabbá korszerűsített változata nem csupán a Scipio-kör humanitas-eszményeit alapozta meg s igazolta, hanem – a hagyományos római erények tudós szentesítésével – az arisztokrácia fennkölt ideológiája lett.
A sztoikus bölcseletben a misztikus elemeket erősítette a műveltség moralizáló-politikus-szónokias telítődése. Az i. e. I. század legjelentősebb filozófusa, a születését tekintve szíriai görög, de ifjúságát és végső napjait Rómában töltő Poszeidóniosz (i. e. 135–51) munkássága tanúskodik erről; a sztoikus világfelfogás hagyományos és alapvető logosz fogalmát asztrologikus irányban módosította; ennek a sajátos „világszellemnek” tartozékai a csillagok és a szellemek csakúgy, mint az anyagi valóság megannyi eleme, melyekben aktív és alkotó erőként ölt testet a logosz. Ehhez az értelmezéshez kapcsolódik a rendkívül gazdag érdeklődésű, különlegesen művelt és forró fantáziájú Poszeidóniosz erkölcstana is. Panaitiosz nyomán, de sokkal hangsúlyosabban írt a Végzet önkéntes vállalásának jelentőségéről, vagyis – a logosz mindenen uralkodó s ésszerűen helyes képzetét a társadalmi hierarchia szentesítésére alkalmazva – az adott rend szenvedélyes szolgálatát jelölte az ember legnemesebb hivatásának. A művelt rómaiakat ebből az erkölcstani-politikai vonatkozások ragadták meg: Vergilius, de még a császárság korának sztoikus bölcselői (Epiktétosz, Marcus Aurelius) is ezeket az elemeket építették be saját világképükbe.
A természeti és emberi rend racionális magyarázatát az epikureizmus képviselte a legmagasabb szinten. Sokáig defenzívába szorult azonban: társadalmilag azért, mert a római uralkodó osztály megvetette és elutasította, tudományosan pedig, mert az epikureusok többnyire – a cinikus filozófia népszerűsítőihez hasonlóan – individuális erkölcstanná lazították és forgácsolták elméletüket. Lucretius vállalta és teljesítette azt a nehéz és nagyszerű feladatot, hogy – latin poézissel megédesítve – rendszerezze az epikuroszi hagyatékot. Elismerést csak szűk körben aratott a materialista alapvetésű világkép, a sztoa híveit pedig dühödt ellentmondásra ingerelte: az istentagadás és erkölcstelenség vádjával igyekeztek lejáratni.
Akkor kezdett lazulni a társadalmi szorítás, amikor néhány, majd egyre több tehetős és tekintélyes római férfi – a politikából kiábrándulva, a közélettől és a hivatalos, vallásos-konzervatív ideológiától megundorodva – a nyugalmasabb és derűsebb epikuroszi bölcselethez fordult vagy menekültvigaszért (mint például Cicero hű barátja, Atticus). A lovagok és egyáltalán a pénzemberek, a középosztály műveltebb fiai közül került ki e filozófia legtöbb híve és támogatója, az apolitikus életforma, az egyéni boldogulás és a háborítatlan lelki nyugalom igazolását keresve benne. A görög hagyományokban gazdag és ekkoriban is félig görög lakosságú Campania lett az epikureizmus első itáliai központja: Nápoly környékén működött a széles hatókörű Szeirón iskolája. A század középén ugyanitt, majd Rómában terjesztette tanait a nála is tekintélyesebb Philodémosz, aki a logikai indukció és az empirikus ismeretelmélet kidolgozásával támadta mind a sztoikusok, mind a szkeptikusok bölcseletét.
A természettudományos-ismeretelméleti érdeklődésnek soha nem volt igazi otthona, széles bázisa Rómában. Egyáltalán: a mérnöki stúdiumokon kívül, melyekben a római szakemberek sok nagyszerű találmánnyal és gyakorlati újítással gazdagították a ház-, út-, színház- és vízvezeték-építés technikáját, görög matematikusok és csillagászok tanításainak elsajátítására korlátozódott az elhivatottak erőfeszítése is. Mind általánosabbá vált viszont a művelődés, az irodalomértés igénye. Már ebben a korban is igen sok arisztokrata képezte magát, sőt aktívan is foglalkozott irodalommal (mint például a görögül verselő Sulla).
Az itáliai elődök megismerése is, a görög klasszikusok és kortársak tanulmányozása is társadalmi-ideológiai szükségleteket szolgált. Az ősi erkölcsök magasztalása hozzátartozott Róma történeti szerepének s az uralkodó rétegek elhivatottságának igazolásához. Ugyanakkor a meghódított népek – elsősorban a görögök – műveltségének asszimilálása a tényleges hatalom kulturális kendőzésére szolgált. A gyakorlat persze mindig az elmélet ura és parancsolója maradt: a szelíd moralizálások és elvi dörgedelmek, a múlt idealizálása és a szellemi rangosodás jelszavai mögött az érdekek harca tombolt.
A Scipio-kör római és görög híveinek még programatikusan kellett küzdeniök a műveltség korszerűsítéséért, a honi eszményeknek és a görög irodalom s filozófia értékeinek szintéziséért. Az i. e. I. század viszonyai között már mind korszerűtlenebbé vált a catói szigor és maradiság: hallgatólagosan vagy kimondva, a társadalmi és szellemi élet szinte minden jelentős alakja szükségesnek, természetesnek és (nem utolsósorban a poszeidónioszi bölcselet hatására) hasznosnak ítélte a szintézist. Az idegen szokások majmolását, a kritikátlan és elpuhultságra valló „görögösödést” továbbra is elítélte a közvélemény, de az athéni Akadémia vagy a rhodoszi szónokiskola látogatása, a klasszikusok beható ismerete és az újabb mesterek elméleti s formai vívmányainak alkalmazása társadalmi követelmény, sőt divat lett a „jobb körök” fiai számára. Ennek a kulturális rohamnak köszönhető, hogy – Ennius fordító-kivonatoló munkásságát folytatva – latin átdolgozásokban hagyományoztak ránk a római szerzők olyan hellenisztikus alkotásokat is, amelyeknek görög nyelvű eredetije elveszett az idők során: az epikuroszi tanokat átköltő Lucretius, a Kallimakhoszt tolmácsoló Catullus, a görög grammatikusok módszereit átplántáló Varro egyaránt részese ennek az újjáformálva közvetítő folyamatnak. A hellenisztikus bölcseletek közvetítésében Ciceróé a fő érdem. Az ő életműve – még a csonkán fennmaradt hagyaték is – valóságos tárháza az egykorú műveltségnek, egyúttal pedig a Sullától Octavianusig ívelő évtizedek közéleti és személyes eseménysorozatának sok árnyalatú tükörképe.
Csak a közélet felszínén és a hivatalos vallásban éltek tovább az ősi hagyományok, a családi ősök és védőszellemek, valamint az állam javára ügyelő istenek formális kultuszai, a szertartások és jóslatkérések ünnepélyes aktusai. Ezzel együtt vált mind teljesebbé a vallási képzetek hellenizálódása: a latin névvel ellátott „olümposzi” isteneket szerte Itáliában tisztelték, templomaik és szobraik – nem kis számban: zsákmányolt szobraik – ékesítették a városokat. A görög kultuszok az állam hagyományos, hivatalos ünnepeivel együtt jutottak szóhoz. Immár az uralkodó rétegek ellenzésével szemben, különösen a misztikumba menekülő szegények és megnyomorítottak körében törtek utat a Hellaszból és Elő-Ázsiából származó orgiasztikus kultuszok (Dionűszosz-Bacchus és a Magna Mater – Nagy Anya – néven imádott Kübelé vallása): ezeket az állami vallás hivői kártékony és ostoba babonáknak (superstitiónak) bélyegezték. A hellenisztikus Kelettel való kapcsolatok kiszélesítése s nem utolsósorban a keleti származású rabszolgák számának gyors gyarapodása újabb s újabb kultuszokat honosított meg Itáliában (Ízisz és Szarapisz egyiptomi istenek, majd a zsidó Jahve vallását), a jövendőmondók és vajákosok a városokban, a falvakban is űzték hókuszpókuszaikat – nemcsak a piac mellett vagy a kocsmák népe között, de olykor úri házakban is. Az evilági megváltást hirdető misztériumvallások azonban olykor progresszív társadalmi mozgalmak támogatóivá szegődtek, aminek nem csekély szerepe volt hivatalos elítélésükben.
A politikum térhódítása és az olvasók sokasodása megnövelte az irodalom és az írók tekintélyét. Az i. e. II. század második felében még meglehetősen sivár és szűk körű a szellemi élet, de már ekkor is szembeötlik, hogy a „tekergő” írók – felszabadított rabszolgák, a cirkuszok népéből kiemelkedő szerzők – szerepét rangos férfiak veszik át. A következő évtizedekben meggyorsul ez az átrétegződés, s a társadalmi és szellemi arisztokrácia közeledése vagy személyek szerinti eggyéfonódása figyelhető meg. Az irodalmi alkotások a politikai harcok tényezőivé válnak, vagy közvetlen politikai állásfoglalások – röpiratok, szónoki beszédek, szatírák – formájában, vagy új világnézeti és esztétikai normákat kereső tartalmukkal.
Az irodalmi csatározások felszínén nemzedéki vagy egyszerűen ízlésbeli különbségeknek tűntek az esztétikai ellentétek. Olykor valóban csak erről volt szó, hiszen az atticisták és asiánusok mérkőzésében aligha lehetne közvetlen társadalmi indítékokat fellelni. Máskor és többnyire azonban éppen társadalmi indítékok tömörítették irányzatokba az írókat.
Az írásbeliség elterjedése az addig gyér könyvforgalom megélénkülését eredményezte. A másolóműhelyek rabszolgái több tucat példányban vetették papiruszra a gazdájuk által fontosnak vagy érdekesnek ítélt műveket. (Cicero felszabadított rabszolgája, Tiro, gyorsírással jegyezte az elmondandó beszédek szövegét, majd – akár sor került a szónoklatra, akár nem – ura újrafogalmazásában örökítette meg a kortársak és az utókor számára.) A könyvkereskedők már a köztársaság végső évtizedeiben megalapozták tekintélyüket és vagyonukat, mintegy a cirkuszi és színházi vállalkozók társadalmi szerepét véve át; boltjaik forgalma rohamosan nőtt, főként egy-egy „pikáns” tartalmú röpirat vagy versgyűjtemény megjelenésekor.
Az első könyvtárat még Aemilius Paulus – az ifjabb Scipio apja – létesítette Rómában, azzal az egyszerű módszerrel, hogy egy makedóniai görög könyvtárat hazaszállíttatott; akárcsak a sok ezernyi szobor és kép, a hajórakományokat kitevő kincsek zsákmányolásában, ebben sem találtak semmi meglepőt a kortársak. Az i. e. I. század híres hadvezére, Lucullus – akinek nevét az utókor inkább dőzsölő lakomái kapcsán szokta emlegetni – a pontusi királyság könyvtárát vitette Rómába. Ekkor már minden előkelő ház díszéül szolgált a görög és latin műveket tartalmazó könyvtár.
A szélesebb körű művelődés és szórakozás igényeit szolgálta a színjátszás istápolása, sok magánkezdeményezésű mulatság és látványosság. Valamely előkelő ember temetése vagy középület felszentelése alkalmából s a népszerűség és szavazatszám emelése érdekében, mind több nemesúr és hivatalra pályázó politikus rendezett gladiátori játékokat és színielőadásokat. Az államköltségen szervezett mulatságok anyagi fedezetét is a saját vagyonukból biztosították – abban a reményben, hogy majd egy zsíros hivatal (például helytartói tisztség) jövedelméből pótolhatják. A sokszor egész napon át tartó, gabona- és borosztogatással egybekapcsolt ünnepségeket ingyen látogathatta a nép.
A formális utánzás és a római gőg jellegzetes példája, hogy a klasszikus kori görög színház játékterét – amely már elvesztette eredeti funkcióját, hiszen a korabeli görög színészek is emelvényen játszottak – a hajdani köralak helyett félkörű térséggé képezték ki, s ide helyezték a szenátori széksorokat, ezek mögött, fokozatosan magasodva, a plebs padsorai húzódtak; de a lovagok sem óhajtottak a verejték szagú napszámosok és parasztok közé vegyülni, s az i. e. I. század második harmadától kiharcolták, hogy az első tizennégy sor az övék legyen. Róma első kőszínházát Pompeius építette, i. e. 55-ben, de még a császárkorban is volt használatban fából épült színház.
Sokasodtak a műszaki újítások is. A nézőtér fölé tarka ponyvát feszítettek, a színészek arcfestését maszkokkal helyettesítették. Bevezették (hellenisztikus mintára) a függönyt is, amelyre a cselekmény hátterét festették, s így a függönyt – a mai gyakorlattal ellentétben – minden felvonás előtt leengedték, a játék szünetében és végeztével pedig felhúzták.
A drámaírók becsülete megnőtt, de a színészeké nem: római polgár legföljebb műkedvelő szórakozás alkalmával léphetett színpadra, s aki mégis elszegődött valamelyik társulathoz, polgárjoga elvesztésével bűnhődött. Egyébként a női szerepeket is férfiak alakították, a mimus kivételével: abban ledér nők is játszottak, eleve biztosítva a zajos sikert.
A mimus – e legkedveltebb színházi műfaj – nem igényelt művészi teljesítményt, bár olykor-olykor vérbő költői tehetség is akadt a szövegírók között, mint például Laberius római lovag; egyik fennmaradt prológusa, melyben Caesar nyájaskodva erőszakos pártfogása miatt panaszkodik, a legszebb színpadi dikciók közé tartozik.
A köztársaság utolsó századában s az Augustus-korban élt görög prózaírók munkássága elválaszthatatlanul kapcsolódik az egykorú realitáshoz – vagyis Rómához. Történeti tárgyú műveikkel, az egyébként is görög inspirációjú stílusvitákban való részvételükkel és a szórakoztató szépirodalom színesítésével ugyanazt a tisztet töltötték be, mint régebben a Scipio-kör vendégei és számos, a filozófiában vagy a költészetben jeleskedő kortársuk.
Az i. e. II. század közepe óta Itáliába helyeződött át a görög nyelvű történetírás műhelye is: Polübiosz munkásságában érte el csúcspontját a hellenisztikus történetírás. Elődeinek és magának Polübiosznak a műveiben már-már áttekinthetetlenül gazdag anyag halmozódott fel – okkal merült fel tehát az igény nemcsak a tematikai folytatás, hanem a népszerűsítő összefoglalások iránt is. Kompilátorok serege vállalkozott a feladatra, többnyire a római hatalom propagandistájaként.
Az i. e. I. század derekán élt szicíliai Diodórosz közöttük a legérdemesebb szerző. Negyven könyvből álló művében időrendi párhuzam szerint foglalta össze a görög és az itáliai történelem eseményeit a mitikus kezdetektől Julius Caesar britanniai hadjáratáig (i. e. 54). Közbülső megoldást keresett a regényesítő ábrázolás és a polübioszi módszer között. A hasznosság és a szórakoztatás társítására törekedett, de túlságosan kezdetleges, vallásos naivitású szemlélettel és közhelyek ismételgetésével látott hozzá az igényes program megvalósításához.
A regényes-drámai történetírásból és az azonos szellemi gyökerű mitologikus-utópisztikus földrajzi irodalomból ágazott ki a pusztán szórakoztatásra szánt, áltörténeti és fiktív hősökről mesélő görög elbeszélés is. Az i. e. II. és I. század fordulóján élt milétoszi születésű Ariszteidész nevéhez fűződik a frappáns és pajkos erotikájú novella kialakítása. Az ő írásai nem maradtak fenn, de jellemző népszerűségükre, hogy hamarosan lefordították latinra is: Sisenna tolmácsolásában aratott tömegsikert Itáliában is a „milétoszi novella”. Az i. e. I. század legkiválóbb epigrammaköltője, Partheniosz folytatta a görög hagyományt; ő maga hadifogolyként került Itáliába, de nemsokára jobbra fordult a sorsa, s Róma szellemi jelesei – többek között Cornelius Gallus elégiaköltő – fogadták barátságukba. Neki ajánlotta Partheniosz Szerelmi szenvedélyek című, harminchat novellából álló gyűjteményét, amelyben korábbi költők munkáit és kézikönyveket kivonatolva írta meg különféle boldogtalan szerelmek történetét, patetikus modorban, élénk érzelmi hatásra törekedve.
A polgárháborús évtizedek vezető ideológusai és politikusai még csak afféle irodalmi fattyúnak tekintették a szórakoztató szépprózát: az igazmondást vallották elsőrendű követelménynek, s ki-ki csak önmagának bocsátotta meg, hogy a múltat felidéző és főleg az aktuális vonatkozású könyvek vagy beszédek az értelmi és érzelmi hatásvadászat fogásaitól hemzsegtek. A császárkorban terebélyesedett ki igazán ez az elbeszéléstípus – görögül és latinul író szerzők munkásságában egyaránt –, s hamarosan kifejlődött a nagyobb kompozíciójú, bonyolultabb és tartalmilag gazdagabb forma: a regény.
Az asianizmus és atticizmus immár két évszázados harcának a felizzása a stílus funkcióinak és eszközeinek több oldalú megvizsgálásával gazdagította az elméleti irodalmat. A filozófiailag legképzettebb teoretikusok vitáit az emelte az elméletieskedés szintje fölé, hogy esztétikai, erkölcsi vagy ismeretelméleti általánosítással kutatták a tartalom és a forma kapcsolatait. Mind latin, mind görög értekezésekben folytatódott az eredetileg szónoklat-központú, de most már a nyelv és az irodalom általános vonatkozásait is megvilágító polémia.
Az atticizmus hívei, akiket Cicero tekintélye is támogatott, mind dühösebben fogalmazták meg eszményeiket, éppen a Cicero által vallott és megvalósított harmonikus mértéktartás nélkül. – Ennek az irányzatnak szigorú méltatói közé tartozott a szicíliai származású, gazdag munkásságú és heves vérmérsékletéről híres Caecilius. Álláspontját A magasztosságról című, görög nyelven írt munkájában fejtette ki, amelyben konzervatív szemlélettel és merev formalizmussal szállt síkra az atticizmus védelmében.
Egy ismeretlen görög szerző válaszolt Caecilius vitairataira, i. e. 40 körül. (A fenségről című, töredékesen fennmaradt értekezést sokáig az i. sz. III. században élt Longinosznak tulajdonították.) Az ő szemében nem kizárólag és nem is elsősorban formai kérdés a stílus fensége, nem a grammatikai szabályok alkalmazásának a terméke, hanem a lángoló lelkesedés, a szenvedélyes tartalom kifejezésbeli megfelelője. Különösen érdekes a munkának az a része, ahol egy filozófussal folytatott vitáját eleveníti meg a szerző; vitapartnere ugyanis olyan okozati összefüggéseket fogalmaz meg a társadalmi-politikai légkör és az ékesszólás színvonala között, amelyek szinte ugyanígy ismétlődnek majd meg Tacitusnál.