A próza aranykora

Varro

Marcus Tullius Cicero (i. e. 106–43) közéleti pályafutása és irodalmi munkássága a római köztársaság politikai történetének egyik legérdekesebb, a latin próza történetének pedig legfontosabb fázisát sűríti magába. Egy vidéki kisváros – Arpinum – lovagrendi családjában született. Apja anyagi támogatásával és összeköttetéseivel sikerült utat találnia a főváros előkelő köreihez. Öccsével, Quintusszal együtt Rómába költözött, s görög szónokok és filozófusok tanításai szerint készült a műveltség meghódítására és a társadalmi érvényesülésre. A klasszikus görög irodalmon kívül hamarosan megismerkedett az egyik legnépszerűbb filozófiai iskola – az „új Akadémia” – bölcseletével is. Platón ideatanának ismeretelméleti szenvedélye bizony megcsappant az elmúlt századok során, s a dialektika is inkább a téma sokoldalú kibontására és megvitatására, mint az objektív igazságok megismerésére szolgált az ifjabb mesterek módszerében. Ez az elvi rugalmasság pontosan megfelelt Cicero ízlésének – nemcsak ifjúkorában, hanem élete alkonyáig: egyetlen iskola tanai mellett sem kötelezte el magát teljesen és véglegesen, inkább olyan világkép kialakítására törekedett, amely – a humanitas eszményének is, önnön érvényesülésének és belső nyugalmának érdekében is – a régi és az élő kultúra különféle értékeiből ötvöződik. Később bőségesen merített a modernizált és romanizált sztoa tanaiból, de merev és konzervatív értelmezését akkor is elutasította, ha olyan jelentős és szubjektíve tiszta meggyőződésű férfi képviselte, mint az ifjabb Cato, akinek politikai elveihez közel állt. Elismerte az államvallás társadalmi szükségességét, de a papok és jósok bűvészkedését gúnyosan megmosolyogta. Talán az epikureizmus volt az egyetlen irányzat, melyről sem közvetlenül, sem közvetve – tehát filozófiai párbeszédeinek valamelyik rokonszenves szereplőjén keresztül – nem szólt elismerőleg, de éppen ő volt az, aki Lucretius kézirati hagyatékát gondjaiba vette és publikálta, tettel bizonyítva nagyrabecsülését a költő és feltehetőleg a költőt inspiráló Epikurosz iránt is.

A filozófiai művelődést sosem tekintette öncélnak – legkevésbé ifjúkorában, amikor ügyvéd- és szónokjelöltként hallgatta tanítóit. Jelentős szerepet kapott a diákok oktatásában a vitatkozás „művészete” is, melyet fiktív vád- és védőbeszédek írásával sajátítottak el, legfontosabb azonban az élő gyakorlat volt: a növendékek egy-egy szónok, politikus mellett tanultak. Az ügyvédi tevékenység anyagi honorálását törvény tiltotta Rómában – a polgárok társadalmi kötelességének tekintve pártfogoltjuk patronálását –, de a pereskedésekben tanúsított ügyesség a népszerűség és a közéleti érvényesülés egyik fontos előfeltételének számított.

A közvetlen körülmények nem kedveztek Cicero szónoki indulásának, hiszen a nyolcvanas években Sulla diktatúrája a bíróságok működését is megbénította. Mégis már huszonöt éves korában – egy bizonyos Quinctius érdekében mondott beszédével – megalapozta népszerűségét, tetszetősen és hatásosan szőve szónoklatába arisztokrataellenes célzásokat. A következő esztendőben a teljhatalmú Sulla egyik kegyencével szemben foglalt állást egy piszkos és bonyolult örökösödési perben; pártfogoltjának, Sextus Rosciusnak a felmentése nagy visszhangot keltett, de a Sulla megtorlásától tartó Cicero jobbnak látta, ha egy időre elhagyja Rómát. Öccsével együtt Görögországba és Kisázsiába utazott tanulmányútra. A provinciák viszonyainak közvetlen megismerésén kívül főképp athéni és rhodoszi tanulmányainak köszönhetett sokat, hiszen a kor legjelentősebb filozófusait, illetve szónokait hallgathatta. Rhodoszi tartózkodása idején alakította ki – immár véglegesen – retorikai elveit, főképp stilisztikai értelemben: a Rómában ekkor divatos „asianizmus” dagályosságát és az „atticizmus” prózaiságát egyaránt elutasítva, olyan nyelvi harmóniában kereste és találta meg eszményét, amely a józan okfejtést mértéktartó hangzatossággal társítja, a szónoklat hangulati jellegét pedig a tárgy és alkalom sajátjai szerint szabja meg.

Jónevű ügyvédként tért haza (i. e. 79-ben), s kezdett megvalósulni álma: a politikai karrier. I. e. 75-ben quaestor lett Szicíliában, 66-ban pedig praetorrá választották. Később is büszkén emlegette, hogy azon ritka kevesek közé tartozott, akik a törvény szabta korhatár elérésekor sorban nyerték el a mind magasabb tisztségeket. Megkettőzte büszkeségét, hogy a szenátori rend önhitt gyanakvással zárkózott el a lovagok – különösen a vidéki lovagok – elől: az ősi hagyományaira s előjogaira féltékenyen vigyázó földbirtokos arisztokrácia, melynek emlékezetében még ott éltek Marius reformjai, legalább politikai hadállásait igyekezett megóvni, ha már a „második réteg” – a pénzarisztokrácia – gazdasági előretörését feltartóztatni nem is volt képes. Ritka volt az olyan lovagi származású „új ember”, aki ezt az ellenállást meg tudta törni.

A következő évtized új sikerekkel gyarapította Cicero hírnevét, s különösen Szicília igazgatásában tanúsított becsületessége vált javára – olyannyira, hogy a provincia polgárai őt kérték fel ügyvédjüknek egy utált helytartó, a gyalázatosan harácsoló Verres elleni perükben. Ennek az i. e. 70-ben lezajlott pörnek óriási jelentőséget adott, hogy mindaddig szenátori férfiak bíráskodtak a helytartói rangú államférfiak ügyében. Cicero tehát ezt az alkalmat is a régi nemesség erkölcsi-politikai lejáratására, a Verres típusú arisztokraták egész rendje ellenében aknázta ki. Cicerónak már az első ülésszakon elmondott két beszéde perdöntő hatást ért el, s Verres önkéntes száműzetésbe vonult. Cicero azonban röpirat formájában publikálta annak a további öt beszédének a szövegét is, melyet a per második szakaszában készült elmondani: közzétételük tehát már nem aktuális célt, hanem általánosabb politikai érdeket szolgált, s egyúttal természetesen Cicero becsvágyának minél teljesebb kielégítését is. (Hasonló megoldást alkalmazott később is, például az egyik Antonius elleni philippica kiadásával.)

Az i. e. 60-as évek első felében is a lovagrend érdekében szónokolt és politizált, többek között azzal a népgyűlési beszédével, melyben Pompeius hadvezéri kinevezését szorgalmazta az arisztokrata párttal szemben. Lassan azonban ő maga is a szenátori rend kegyeit kezdte keresni, ettől remélve legfőbb ambíciójának – a consuli tisztség elnyerésének – megvalósulását. A „rendek egyetértése” (concordia ordinum) lett jelszava, a „derék férfiak” (viri boni) összefogását jelölve eszményül. I. e. 63-ban csakugyan elnyerte a consuli méltóságot, immár az arisztokraták támogatásával, s ez az esztendő emelte pályája csúcsára is: kimagasló szerepe volt ugyanis Catilina összeesküvésének leleplezésében és felszámolásában. Az egyes pénzemberek ösztökélését és anyagi segítségét is felhasználó, de semmiféle pozitív programot nem nyújtó Catilina szervezkedése és táborának szedett-vedett összetétele az egész társadalmi és politikai rend ingatagságát s az elkeseredés fokozódását tükrözte – alig néhány évvel Spartacus felkelésének leverése után. I. e. 63 őszén készítette elő összeesküvését Catilina. Etruriában gyűjtött csapataival akart fegyveres puccsot végrehajtani s leszámolni mindazokkal – elsősorban Ciceróval –, akik a consuli tiszttől elütötték. Hogy leplezze az akciót, ő maga a fővárosban maradt, sőt, a szenátusi ülésekre is eljárt. Cicero pontosan értesült a készülődésről, az ellene tervezett merényletről is, és négy remekül kidolgozott, frenetikus hatású szenátusi beszédében leplezte le az összeesküvést. A „köztársaság megmentéséért” a szenátus a „haza atyja” (pater patriae) címet adományozta neki. Az összeesküvők egy részét, Rómában tartóztatták le és végezték ki – ugyancsak Cicero parancsára –, de mivel az eljárás sértett bizonyos jogi szabályokat, önkényességét nemsokára bűnéül rótták fel. Catilina seregét nyílt csatában verték meg, s ott esett el a vezér is.

Cicero megrészegült a dicsőségtől. Hiúságára jellemző, hogy saját költésű – és dilettáns – versben magasztalta önnön nagyságát… Gyorsan múló dicsőség volt ez. Az arisztokrácia erejét mindjobban felőrölték a külső és belső válságok, s alig pár év múlva az „első triumvirátus” – Pompeius, Caesar, Crassus – kezébe ment át a tényleges hatalom. A következő évtized során ez a szövetség is felbomlott, ami az érdekellentétek további mélyülését és a köztársasági forma válságát jelezte. A Catilina-ügy reakciójától rettegő és a triumvirek szemében kényelmetlen Cicerót, aki a letaglózott arisztokráciától segítséget sem remélhetett, száműzetésre ítélték (i. e. 58). A „haza atyjának” – mint törvényszegőnek – a házát is lerombolták Rómában. Igaz, egy esztendő múlva visszatérhetett a fővárosba, de olyan feltételekkel, amelyek gyakorlatilag megbénították politikai szereplését. Ügyvédi tevékenységét ezekben az években is folytatja ugyan, de mellőzöttsége tudatában s a kénytelen alkalmazkodás, megalkuvás, kegyhajhászás indítékaival. Éppen a közéleti tehetetlenség esztendeire esik Cicero elméleti munkásságának első jelentős szakasza.

Az egyik kisázsiai tartomány, Cilicia kormányzójaként visszanyerte ugyan egykori népszerűségének töredékét (i. e. 51), de a nagyok hatalmának árnyékfigurája maradt ekkor is. A triumvirátus felbomlása után ismét rosszul mérte fel az erőviszonyokat és saját lehetőségeit: miután közvetítő szerepét – a helyzet kiélezettsége és Caesar határozottsága miatt – nem tudta érvényre juttatni, Pompeius pártjára állt. A pharsalusi csata után, amely kizárólagossá tette Caesar uralmát, jelentéktelen és kissé megmosolygott politikusként kereste az alkalmazkodás új lehetőségét. Személyes tragédia is súlyosbította Cicero elszigeteltségét: imádott leányának, Tulliának a halála. Tusculumi birtokára visszahúzódva, ismét az elméleti munkásságban keresett vigaszt és kielégülést.

44. március idusa rázta fel a csüggedésből. Brutus és a szenátus örömmel fogadta vissza az aktív politika berkeibe, Cicero pedig valósággal megifjodott a cselekvési és szereplési lehetőségektől. A szenátusi párt vezérszónokaként dörögte el beszédeit – a démoszthenészi példára utaló Philippicákat – a caesari örökségre pályázó Antonius ellen. Alig egy-másfél év múlva azonban gyökerestül módosultak a frontok. Caesar előzőleg egymással is rivalizáló örökösei, Antonius és Octavianus, harci szövetségre léptek, s irtóhadjáratot indítottak immár közösnek tekintett ellenségeik ellen. Antonius követelésére Cicero is feketelistára került, s későn próbált menekülni: mikor gyaloghintóján kihajolt, az üldözőket vezető százados megölte… Fejét és jobb kezét levágták, s halálos ellensége, Antonius, a Forum szószékére tétette ki közszemlére.

A Cicero politikájában és eszményeiben megtestesülő ideálok az arisztokrata bázisú, a kaotikus vonaglások után halálra ítélt köztársaság ideáljai voltak. Műveinek nyelvi szépségei, meg-megújuló pátosza, lenyűgöző műveltsége és sokoldalúsága, társadalmi és magánemberi erkölcsfelfogásának számos – valóságos vagy látszólagos – részigazsága azonban századok és ezredek múlva is rajongást kelt irodalmi hagyatéka iránt.

Maga a hagyaték különben, bármily monumentális is, csak töredékesen őrzi Cicero életművét. Az ókoriak még százötven beszédét és számos – később elveszett – elméleti munkáját olvasták. A fennmaradt ötvennyolc beszéd, értekezéseinek számos kötete és csaknem nyolcszáz levele mégis pregnáns képet nyújt Cicero törekvéseiről és írásművészetéről, s mozaikszerűen tükrözi sorsának és egyéniségének talán valamennyi érdekes, lényeges vonását.

Beszédeit részint valamelyik bíróságon, részint politikai tanácskozások – népgyűlések, szenátus – alkalmával mondotta el. Merev választóvonal mégsem húzható e két csoport közé, hiszen törvényszéki szónoklatait is úgy építette fel, hogy a konkrét ügyet általánosabb jelentőségű fejtegetésekkel, politikai törekvéseinek megfelelő elemzésekkel és következtetésekkel kapcsolja össze – a Verres-ügytől kezdve, Archias költő polgárjogának védelmezésén át az erőszakosság, korrupció és a pazarlás miatt perbe fogott bandavezér-politikus, Milo védőbeszédéig. Sőt – mint éppen az i. e. 62-ben tartott, különlegesen ügyesre csiszolt Archias-beszédben – bölcseleti és esztétikai tárgyú, saját humanitas-eszményeit igazoló elmefuttatásokkal is erősítette mondandóját, és színezte előadását. Másrészt pedig a népgyűlésen és a szenátorok körében is úgy szólalt fel, hogy a polgárok és a köztársaság érdekeinek szenvedélyes hangú védelmezése minduntalan ellenfeleinek és ellenségeinek személyes vonatkozású – vagy éppen személyeskedő indítékú – megtámadásába csapott át, amit azonban – a római közélet adottságai között – eleve természetesnek tartott a hallgatóság.

Magánjogi perekben többnyire a védő szerepét vállalta: ebben a tisztségében érvényesíthette legcsillogóbban logikáját, ironizáló és rögtönző készségét, s a vád legcsekélyebb fogyatékosságát is az egész konstrukció tárgyi vagy erkölcsi ingatagságának kimutatására, az ellenfél lejáratására és saját ellentámadásának előkészítésére használta ki. Védenceinek megválasztásában korántsem alkalmazkodott fennkölt elvekhez – ugyanúgy nem, mint bármely más ügyvéd –, hanem saját ambícióinak és az adott körülményekhez jól-rosszul szabott taktikájának megfelelően vállalta az egyik vagy másik ügyet. Eszerint járt el akkor is, amikor száműzetéséből hazatérve Pompeius és Caesar kegyeltjeit támogatta – nemritkán zavaros ügyekben, személyes hálája lerovásául. Kegyetlen gúnyt űzött vele a történelem, amikor a politika urai elejtették valamelyik korábbi pártfogoltjukat (mint például Pompeius a másik bandavezérrel – a hírhedt Clodiusszal – szemben álló Milót), s a következetesség pózában Cicero húzta a rövidebbet.

Törvényszéki beszédeiben a tárgy és a törvények bámulatosan alapos ismeretére támaszkodott, de attól sem riadt vissza, hogy a kényes pontokon átugorva, az érdemi arányok eltolásával terelje a bírák figyelmét a védence és önmaga szempontjából kedvezőbb irányba. Tárgyias elemzését gyakran szakította meg hangzatos kitérőkkel vagy csevegve bölcselkedő példálózással, stílusának és előadásmódjának gyors váltogatásával készítve elő a bizonyítás vagy leleplezés hirtelen fordulatát. A meggyőzés érdekében sorolta elő a történeti vagy egykorú analógiák sokaságát, s a szóban forgó ügy köré valósággal díszleteket emelt a valóság mozzanataiból. Már csak azért is vállalkozott az ügyvédi szerepre, hogy személyes ellenségeit lejárassa – mint például a jó képességű, de züllött Caelius védőjeként (i. e. 56), amikor száműzetésének közvetlen okozóját, Clodiust, és annak erkölcstelenségéről hírhedt nővérét igyekezett lehetetlenné tenni a közvélemény előtt.

A „haza atyjának” szerepében még hatásosabban és még gondosabban csiszolta meggyőző szónoklatait – az ügyvédi ékesszólás sokélű tőrét és a fennkölt hazafiság kardját villogtatva. A pályája delén tartott Catilina-beszédek és a kései philippicák irodalmi bravúrjai valóban Démoszthenész mellett jelölik ki helyét az ékesszólás történetében, Rómában pedig sem előtte, sem utána nem született hasonló vagy akár csak megközelítő tehetségű szónok.

A Catilina elleni első beszédében egyetlen elsöprő erejű szónoki rohammal semmisítette meg ellenségét. Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra… („Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel?!”) – kezdte szónoklatát, pontról pontra haladva az összeesküvés előzményeinek és Catilina vezéri gyalázatának feltárásában. Érvelt, bizonyított, esküdözött, tombolt, gúnyolódott – még önmagát is vádolta addigi tétlensége s elnézése miatt. A haza ajkára adott szavakkal, Catilinához intézett kérdések sorával, az állam hagyományainak és szentségének magasztalásával, nem utolsósorban pedig az ellene – mint consul ellen! – tervezett gyilkosság leleplezésével keltett felháborodást. Elsöprő hatást ért el: Catilina némán, magába roskadva hallgatta a beszédet, s még aznap elmenekült Rómából. Cicero azonban nem érte be ennyivel, hiszen a veszély még nem múlt el, s további három beszédében elemezte az összeesküvés jellegét, irányát, céljait, Catilina csoportjának züllöttségét.

Politikai húzásainak szívós erélye, a felgöngyölítési taktika érvelési lavinája fűti át Antonius elleni tizennégy beszédét is – ténylegesen azonban már egészen más pozícióban. A szenátus védelme már korántsem esett egybe a római polgárok érdekeinek védelmével, s nem valami szedett-vedett banda, hanem egy jelentős és koncepciózus polikus az ellenfél. Antonius sok jogtiprása és – szenátusi szemszögből – alkotmányellenes lépése kitűnő anyagot szolgáltatott Cicero számára. A tényszerű érvelés buktatóit kikerülve, minden előző szónoklatánál lázasabb elszánással építette fel beszédeit – sikerét és tömeghatását azonban az események gyorsulása ítélte halálra, vele magával együtt.

A tartalmi elemek célratörő csoportosítása és az egyértelmű következtetések kimondása vagy sugalmazása Cicero stílusművészete révén nyert életet, hitelt, érvényt. Az értelmileg szigorú felépítésű, gondosan és változatosan tagolt, dallamossága által érzelmileg is hatásos körmondat, a periódus legnagyobb mestere. Az elméleti munkáiban is hangoztatott „bőség” elvét alkalmazza – mind egy-egy szónoklat részeinek felépítésében s arányításában, mind a mondatfolyamatok áradásának szabályozásában. A hirtelen kérdések, zengő felkiáltások és pihentető megtorpanások a még hevesebb folytatást és a közönség reagálásának irányítását támogatják. A mondatokat záró részek ritmusának különös gondja akadályozza meg a figyelem lankadását, s tetézi a hangzás esztétikai szépségét.

A fennmaradt szövegek nem fedik pontosan a valóságban elhangzott szónoklatokat. Cicero ugyanis – titkára, Tiro segítségével – még utólag is dolgozott beszédein, s a csiszolgatás során a már elhangzott előadás közönségvisszhangját is számításba vehette. Egyszer-másszor tartalmi vonatkozásokban is módosította a végső szöveget; egyik sikertelenül védett, tehát méltán rosszmájú ügyfele gúnyosan panaszkodott is, hogy ha ugyanúgy beszélt volna Cicero a bíróságon, mint ahogy a kiadott szöveg szerint beszélt, akkor bizony más lett volna az ítélet… Az irodalomtörténet viszont a végleges fogalmazásra támaszkodik, és ez az ítélet – legalábbis esztétikai értelemben – tökéletesen egyértelmű.

Iskolai tanulmányaitól kezdve görögországi tanulmányútján át a kényszerű visszahúzódás éveiig, mindig arra törekedett, hogy – a görög klasszikusok, a hellenisztikus és korabeli mesterek, valamint az előző generációhoz tartozó jeles római szónokok tanításait rendszerezve és továbbfejlesztve – a latin nyelvű ékesszólás elméletét dolgozza ki. Szónoklattani értekezései, melyeket – egyéb, bölcseleti tárgyú tanulmányaihoz hasonlóan – párbeszédes formába öntött, saját gyakorlatának elméleti foglalatát és igazolását nyújtják. A görög retorikai tankönyvek szabálygyűjteményeitől eltérően Cicero az ékesszólás társadalmi jelentőségéből és funkciójából indult ki, s a tartalmi lényeget tekintette elsődlegesnek, minden stílusmegoldás meghatározójának; görög elődeitől merítette viszont a szónoklás és a filozófia szoros összetartozásának eszméjét. A politikum és műveltség, állampolgári kötelességtudat és sokoldalú felkészültség, tárgyismeret és hatókészség újra meg újra hangsúlyozott szintézise a „derék férfi” cicerói eszményének legfőbb jellemzője. Ebből adódik, hogy retorikai tárgyú értekezéseiben is lépten-nyomon érint történeti, aktuális politikai, etikai és ismeretelméleti témákat, s hogy időben is olykor szinte egybeesik retorikai, államelméleti és filozófiai műveinek a keletkezése.

Teoretikus munkásságának első nagy szakaszában írta De oratore (A szónokról) című, három könyvből álló tanulmányát (i. e. 55). A kerettörténet i. e. 91-ben játszódik, abban az időszakban, melyet Cicero a köztársaság fénykorának tekintett. A szenátus vezetőinek párbeszédeként tárja elő tárgyát, s ez a platonizáló forma nemcsak az előadás élénkítését szolgálta, hanem a vélemények szembesítését, az eredeti értelmében vett dialektika érvényesítését is. A kor két legkiválóbb szónokának – Antoniusnak és Crassusnak – ajkára adja Cicero az érveket, abban a kérdésben azonban mélységesen egyetértenek, hogy „minden szabad népnél, különösen a békés és nyugodt államokban, mindig virágzott és előkelő helyet foglalt el az ékesszólás”; s hogy ez a művészet az emberi kultúra és civilizáció legsajátosabb s legbecsesebb élesztője, társadalmi létünk legfőbb szabályozója. Annál részletesebb az ékesszólás konkrét szerepéről és a szónoklat nemeiről folytatott vita. Antonius, a hagyományos nézetek képviselője is elismeri, sőt hangsúlyozza ugyan a törvényszéki és politikai beszédek fontosságát, de megtorpan az átfogó, filozófiai mélységű világkép igénylése előtt. Crassus a szónoklatok közvetlen hasznán és jelentőségén túlmutatva, éppen a politikai érvény mélyítése érdekében fejtegeti, hogy a vitatkozási készséget, a hallgatóság és az alkalom helyes felmérésének művészetét csak a különféle filozófiai tanulmányok segítségével lehet elsajátítani; továbbá, hogy a jelenben való tájékozódás és a jövő alakítása nem nélkülözheti a múlt és az emberiség önismerete szempontjából oly jelentős költészet búvárlását.

Cicero olyan stíluseszmény megvalósítására törekedett, amely az „asiánusok” tetszetős változatosságát az „atticisták” világosságával s közérthetőségével egyesíti, az előbbiek fölös és részletekbe vesző dagálya, s az utóbbiak színtelen prózaisága nélkül. Az „atticisták” – amikor az i. e. 50-es évektől mind hevesebben védelmezték igazságukat – őt kiáltották ki a szóvirágos-fellengzős ellentábor veszedelmes vezérének, amire Catullus gúnyversének szóhasználata is céloz: disertissimus („legékesebb beszédű”). Ez indította Cicerót szónoklati elveinek ismételt kifejtésére, elméleti munkásságának második – Pharsalust követő – szakaszában.

Brutus című párbeszédében (i. e. 46) a római ékesszólás addigi történetét vázolta fel, élénk eszmefuttatásokkal készítve elő az elvi következtetést – azt, hogy az „atticisták” stilisztikai állandóságeszményével szemben a tárgy és alkalom által megkívánt változatosságra, minden beszédtípus és nyelvi lehetőség céltudatos alkalmazására kell törekedni.

Még ugyanebben az esztendőben írta meg Orator (A szónok) című értekezését, melyben – előző műveinek büszke öntudatát még nyíltabban fejezve ki – saját munkásságának tapasztalatai szerint rajzolta meg az ideális szónokot. Az alaposság, rendszeresség és hatásosság elveinek kötelező egységéből indul ki most is – vagyis a bizonyítókészség, nyelvi s előadói hatékonyság és a befolyásolás követelményét tűzi ki. A beszéd jellege, funkciója és a szónok törekvése, személyi adottságai s bátorsága szerint határozza meg a stílusválasztás három fő lehetőségét – az egyszerű és tiszta („alant járó”) formát a közvetlen meggyőzésre alkalmasnak, a választékos és kiegyensúlyozott „középsőt” a némileg bonyolultabb vállalkozáshoz méltónak, a patetikus bőségű „fennkölt” stílust pedig a legigényesebbnek s legművészibbnek ítélve. Ő maga ez utóbbi mellett foglal állást, nem mintha a másik két formát megvetné, hanem mert ennek tudatos kimunkálását érzi a legtökéletesebb – bár kétségkívül legkockázatosabb – szónoki teljesítménynek. Korábbi műveinél is részletesebben fejtegeti a retorika bölcseleti és történeti megalapozottságának fontosságát, mert csak a művelt és tájékozott szónok alkalmazhatja érdemlegesen az ékesszólás rengeteg – itt címszavakban ismertetett, más műveiben külön is taglalt – fogását.

Sokszor eltervezte Cicero, hogy összefoglaló műben vagy művekben tárgyalja a filozófia rendszerét, a logika, dialektika, etika legfőbb kérdéseit. Nem mintha az eredetiség vágya fűtötte volna – jól tudta maga is, hogy ehhez nincs elég képzettsége, hiszen a görög filozófiát jobbára csak népszerűsítő kézikönyvekből ismerte meg –, hanem mert a latin nyelvű közvetítést tekintette missziójának. Enciklopédikus művet nem sikerült alkotnia, fordító-népszerűsítő tevékenysége azonban nagyszerű eredményekkel járt – egyrészt a hellenisztikus hagyomány művelődéstörténetileg oly fontos átmentése, másrészt a latin bölcseleti próza stílusának kialakítása révén. Persze eszmei-tartalmi vonatkozásban sem rekedt meg a fordítói szinten: a görögök gondolati konstrukcióit a római valóság eleven tapasztalataival itatta át, önmaga és művelt honfitársai gyakorlatias érdeklődésének megfelelően. Ez az alkotó átdolgozás az értekezések tárgykörét, bizonyító anyagát és egész szellemi légkörét meghatározta; a római közelmúlt nagyjainak vagy éppen kortársainak ajkára adja Cicero itt is az érveket (akárcsak retorikai munkáiban), s így a római történelem menetébe, problémáiba ágyazódnak a filozófia kérdései.

A környezet és a hangulat megteremtésében nem dokumentációs hitelre, hanem művészi hatásra törekszik, Platón dialógusait tekintve példaképnek. Túlzás lenne azt állítani, hogy a dramatizálásnak és egyénítésnek azonos tehetségű művésze: egyszer erőltetettre sikerül kedélyes közvetlensége, máskor meg már a beszélgetést indító fejezetekben elfogy a lendület.

Főképpen az államelmélet és az etika kérdései érdekelték a filozófiából. A logikát és dialektikát mintegy szellemi szerszámnak, az okfejtés, rendszerezés és meggyőzés eszközének tekintette – gyakorlati jelentőségüket méltányolva, de mellőzve teoretikus kifejtésüket. Ismeretelméleti vonatkozásban mindvégig az „Új Akadémia” híve maradt, melynek ismeretelméleti tanait – pontosabban: az ismeretszerzés végső bizonytalanságáról szóló elméletét – egy részlegesen fennmaradt, kései munkájában (Academica, i. e. 45) foglalta össze; ugyanitt vázolta a görög filozófia történetét is, Szókratész fellépésétől.

Attól kezdve, hogy Cicero a szenátori rend vezérszónoka, egy-egy időre pedig tényleges vezére lett, ideológiai elveiben is a köztársaság arisztokrata védelmezőinek s magasztalóinak álláspontjára helyezkedett. Az „Új Akadémia” tanain kívül ezért rokonszenvezett a „középső sztoa” világképével, főképp etikai vonatkozásban. Saját világképe nem alkotott zárt rendszert – ambícióinak is, jellemének is inkább az eklektikus könnyedség felelt meg.

A jelenre figyelmező gyakorlatiasságból adódik, hogy csak viszonylagos érvénnyel lehet tematikai csoportokat megállapítani filozófiai írásaiban, hiszen államelméleti s etikai fejtegetései természetszerűleg csapnak át egymásba, de még ismeretelméleti-teológiai tűnődései is az aktivitás szellemi serkentőiül szolgálnak.

De re publica (Az államról) szóló, csak töredékesen ránk maradt nagy munkája nyitotta meg a szorosabban vett államelméleti értekezések sorát (i. e. 54–52). Cicero itt a Scipio-kör hagyatékának letéteményeseként lép olvasói elé. A dialógus kerettörténete Scipio halálának évében játszódik, s az ifjabb Scipio hazafias fejtegetései határozzák meg a mű politikai-erkölcsi tartalmát. Polübiosznak a „kevert államformáról” s a római köztársaság történeti hivatásáról írt nézeteit foglalja össze Cicero, a századelő vezető férfiainak példájával támasztva alá elméleti igazságát. Az etikai mozzanatokat főképp Panaitioszból meríti, de a Végzet és a személyes felelősség harmonizálásának gondolatát történetileg konkrétabban fogalmazza meg. A római virtus hagyományos ideáljához igazodik; a társadalmi kötelességtudat, következetesség, áldozatkészség, szeplőtelen életforma erkölcsi szépségét rajzolja meg – görög mesterénél is nyomatékosabban hangsúlyozva a személyes helytállás mozzanatát. A dialógust záró fejezet – az épen fennmaradt „Scipio álma” – Platónra emlékeztető formában és stílussal annak a túlvilági boldogságnak a képét festi meg, amely a földi lét örömeit betetőzve, buktatóit feledtetve jutalmazza a derék férfiakat.

Ugyanebben a szellemben fogantak etikai tárgyú művei, melyeket bámulatos gyorsasággal alkotott, i. e. 46 és 44 között. S bár e gyorsaság nemritkán eredményezett önismétléseket vagy tartalmi felületességet, a gondolati élénkség és a fogalmazás eleganciája majd mindenütt megújítja az érdekességet és szépségeket. Az erkölcs alapkérdéseit tárgyalja De finibus bonorum et malorum (A legfőbb jóról és rosszról) című munkájában, a sztoikusok, akadémikusok és az arisztotelészi tanokat hirdető peripatetikusok szerint – a görög irányzatok közül csak az epikureizmust utasítva el, apolitikussága és vélt erkölcsi lazasága miatt.

A Tullia halálán érzett fájdalom késztette a személyes lét és boldogság problémáinak boncolgatására. A Tusculanae disputationes (Tusculumi beszélgetések) lapjain öt különféle esetre alkalmazza imént említett értekezésének elveit. „Ezek a könyvek a boldog élet legfontosabb mozzanatait tárták fel – jellemezte munkáját később ő maga. – Az első a halál megvetéséről, a második a fájdalom elviseléséről, a harmadik a bánat enyhítéséről, a negyedik egyéb lelki bajainkról szól, az ötödik pedig – a boldog élet érdekében – arra tanít, hogy az önmagunkkal való elégedettség jelenti az erényt.” A befejező könyv sztoikus szigorát is emberivé enyhíti a példák és tapasztalatok leplezetlen bánata.

A férfias tartás és az enyhet kereső, elégikus emberfelfogás találkozása teszi kedves olvasmánnyá zártabb témájú etikai írásait is, a Cato – de senectute (Cato; az öregségről) és Laelius – de amicitia (Laelius; a barátságról) című, hangulatilag és formailag egyaránt csiszolt értekezéseit. A sztoa tanaihoz kanyarodik vissza a fiához írt, De officiis (A kötelességekről) című művében.

Teológiai tárgyú tanulmányaiban (De natura deorum – Az istenek természetéről; De fato – A végzetről; De divinatione – A jóslásról) a kor művelt embereinek világnézeti bizonytalansága tárul fel: legőszintébben a szkeptikus felvilágosultsággal rokonszenvez, s elutasítja a sors vagy isteni rendelés babonás értelmezését, az emberi akarat és cselekvőkészség lekicsinylését, már-már az istenek létét is kétségbe vonja – ám itt megtorpan, és az államvallás szükségességének gondolatával hessenti el kételyeit.

Rendkívül becses örökségünk Cicero Leveleinek hatalmas gyűjteménye. E négy részre tagolt gyűjtemény azokat a leveleit tartalmazza, melyeket ismerőseihez, legkedvesebb barátjához – Atticushoz – és fivéréhez írt, az utolsó csoport pedig Cicero és Brutus i. e. 44. évi levélváltását foglalja magába. A fennmaradt anyag is csak mintegy a fele a ténylegesen írt leveleknek. Egy részüket biztosan nem szánta közlésre, ezek tehát legtitkosabb gondolataiba engednek bepillantást. Szinte naplószerűen tárul fel itt élete utolsó két évtizedének minden lényeges mozzanata: közéleti erőfeszítései és forgolódásai csakúgy, mint személyes – anyagi, érvényesülési, családi – gondjai vagy irodalmi munkásságának megannyi műhelyérdekessége. Cicero – aki talán a legintimebb pillanatokban sem feledkezett meg az emberi tartás és tekintély igényéről, s még kevésbé a stílusművészet követelményeiről – mindig választékosan fogalmaz leveleiben is. És persze másolatot is készít a legapróbb feljegyzésről is, akár azért, hogy egy később adandó helyzetben igazolni tudja magát, akár mert eleve publikációs szándékkal kezdett diktálni.

Csak az Atticus-levelekben győz a kitárulkozás belső kényszere: meghitt őszinteséggel ad számot vívódásairól, emberi gyöngéiről, csalódásainak s megpróbáltatásainak sok keserűségéről. Nemcsak sorsának, munkásságának és jellemének viharairól tanúskodnak levelei, hanem – már csak Cicero helyzetéből következőleg is – a politikai csatározásokról, csaknem valamennyi jelentős kortársának egyéniségéről, a római történelem és kultúra különféle mozzanatairól is tájékoztatják az utókort. Ezzel a levélgyűjteménnyel is egyedülállót alkotott. Sem a görögök, sem a rómaiak között nincs hozzá fogható – legfeljebb utánzói akadtak, azok viszont bőven.

Súlyos veszteség, hogy – eredeti műveinek egy részével együtt – fordításai is csaknem mind elvesztek, pedig Arisztotelész egyik értekezésének vagy Aratosz asztronómiai tankölteményének tolmácsolásával – amelyből töredékek maradtak fenn – a latin műfordítás-irodalom történetébe is beírta a nevét. Kevésbé kell fájlalnunk, hogy verseiből csak azok a kis részletek maradtak fenn, amelyeket ő maga idézett valamely prózai munkájában.

Szónoki művészetének egykorú megítélése természetesen a politikai rokonszenv, illetve ellenszenv függvénye volt. A későbbi nemzedékek irodalmi ítélete fokozatosan módosult Cicero javára – olyannyira, hogy a császárkorban már egyértelműen őt tartották a latin próza, de kiváltképp az ékesszólás legnagyobb mesterének. Főként stílusművészete tartotta ébren emlékét a középkorban, a reneszánszban pedig kiváló szellemek sokaságát ihlette meg Cicero – valóságos vagy vélt, eredeti vagy csak közvetítő – gondolatgazdagsága, szenvedélye, őszintesége és műveinek formai tökélye. Eszmei hatása természetszerűleg erősödött az angol és francia felvilágosodásban – részint sztoikus gondolatai, a személyes függetlenséget és erkölcsi autonómiát az állampolgári kötelességekkel összekapcsoló elméletei révén, részint előítéletektől mentes józanságával. Locke, Hume, Diderot, Voltaire és mások fellépése készíti elő azt az új korszakot – a polgári forradalmak korát –, amikor Cicero köztársaságpárti szenvedélye és szónoki nagysága határozza meg a rajongást, akár Franciaországban, akár a dekabristák soraiban. Kazinczy Ferenc Cicero-fordításai az antik próza tolmácsolásának legpompásabb emlékei közé tartoznak, ma pedig gyarlóságainak tagadása nélkül lelkesedhetünk egyes eszméiért s egész munkásságának művészi szépségéért.

Az ókori Róma talán legzseniálisabb politikusa és hadvezére volt Caius Julius Caesar (i. e. 100–44). Sokoldalú műveltsége, hallatlan energiája, közéleti szerepe és – nem utolsósorban – hivatottságának tudata hatotta át irodalmi munkásságát is. A politikum és az irodalom céltudatos társításában természetszerűleg hasonlít Ciceróra s a kor nem egy más nagyságára, de nem e társítás arányában. Cicero főképp a művészi megformálás tökélyének igényével csiszolgatta szónoklatait és értekezéseit, s a szószéken, a „haza atyjának” szerepében sem feledkezett meg az elegáns pátosz gondos rendezéséről; Caesar mindenekelőtt a tettek embere volt. Ha kellett, akár fondorlatok árán is, ha lehetett, nyíltan – békésen, ügyesen, erőszakosan, kegyetlenül – tört céljai megvalósítása felé. Becsülte a szó és az irodalom értékét, de a reálpolitika szemszögéből és mércéjével: diktálás közben sem feledkezett meg arról, hogy minden szavának a cselekvés érdekeit kell szolgálnia. Tematikailag, műfajilag, stilárisan is ez éltette írásművészetét.

Marius támogatásával – aki Caesar nagynénjét vette feleségül –, szinte kamaszfiú korában választották Juppiter papjává. Marius különben is egyik példaképe lett, nemcsak személyes adottságai, hanem politikai programja alapján is. Caesart sokáig a demokrata párt vezérének tekintették. A zavaros és zaklatott i. e. 60-as esztendők végén – miután sikerült magát a Catilina-összeesküvéstől úgy-ahogy elhatárolnia – Hispania helytartójaként hatalmas vagyont és tekintélyt szerzett, s a szenátusi arisztokrácia népszerű és befolyásos ellenfeleként keresett szövetségeseket.

I. e. 58-ban indította meg hadjáratát Gallia ellen. A kilenc évig tartó háborúsorozatban csaknem egész Nyugat-Európát meghódította, s egy időre Britanniában is hídfőállást létesített. Caesar csillaga mind fényesebben ragyogott, különösen azután, hogy Crassus és serege iszonyú vereséget szenvedett a párthusoktól, a teljhatalomra törő Pompeius pedig nyíltan az arisztokraták támogatását kereste. Az i. e. 50-es évek végén pattanásig feszült a helyzet, a békítgetési kísérletek sorra meghiúsultak, kisszerűség és belvillongás jellemezte a szenátus tevékenységét. I. e. 49 elején lépte át Caesar serege Gallia és Itália határát, a Rubico folyócskát. „Alea iacta est” (A kocka el van vetve) – mondotta Caesar, aki néhány hívének védelmében, de mégis jogellenesen indította meg seregét Róma ellen. Itáliát lerohanta, majd Hispaniában és görög földön ütközött meg Pompeius hadaival, s i. e. 48-ban Pharsalusnál döntő győzelmet aratott; Pompeiust nem sokkal később megölték. Caesar meghódította Egyiptomot (és Kleopátrát, akitől egy fia született), majd Elő-Ázsiában verte le az ellenállást. „Veni, vidi, vici” (Jöttem, láttam, győztem) – üzente Rómába, ahol ekkor a városi köznép főképp az adósságok könnyítése érdekében lázongott. A tartozások egy részének törlésével és földjuttatásokkal enyhítve az itáliai helyzeten, a „köztársaság védelmét” hangoztató ellenfél utolsó maradványait is megsemmisítette Afrikában, s gyakorlatilag egyeduralkodóként tért vissza a fővárosba.

A régi jogrend csődje egyaránt megmutatkozott a provinciákban, ahol a kormányzók személyi érdekei és harácsolásai állandó lázongásokat robbantottak ki, és Itáliában, ahol a parasztság tömeges elszegényedése és a városi köznép nyomora tetézte a gazdasági és politikai labilitást. Az érdekek átmeneti egyensúlyát megteremtő és széles bázisra támaszkodó személyi diktatúra kialakítása objektív követelmény volt. Caesar erélyesen és sikerrel oldotta meg a történelmi feladatot, s élete utolsó esztendeiben a parasztság és a városi plebs, az itáliai üzletemberek és a provinciák uralkodó csoportjai, a hadsereg és egyes arisztokrata körök is a maguk emberét és vezérét látták benne. A termelőmunkát és a kereskedelmet támogató rendeletei, nagyszabású építkezései és hódításai, a szenátust és az államapparátust átszervező intézkedései, az ingyengabonában részesülők számának felemelése s a polgárjog kiszélesítése, az önkényeskedéseket szigorúan megtorló ellencsapásai és a nyugalmas törvényesség útját egyengető – vallási és erkölcsi szólamokban sem szűkölködő – utasításai a szabad lakosság zömének tetszésével találkoztak.

Diktátori szerepében már-már királyi jogokat élvezett, de magát a királyi címet visszautasította. Mégis ez volt a fő érv és vád ellenségei ajkán, s ez maradt önigazoló jelszavuk i. e. 44. március idusa után is, amikor a „köztársaság védelmében” meggyilkolták.

Művei közül csak két emlékirata maradt fenn, szónoki teljesítményeiről és költői zsengéiről csupán méltatóinak utalásai adnak hírt. Lehet, hogy ezeket az értékeléseket befolyásolta Caesar államférfiúi nagysága, a személye és emléke köré fonódó istenítő kultusz, de talán nem túloz a szigorú Quintilianus, amikor azt írja, hogy Caesar „elérte a beszédnek azt a csodálatos szépségét, amelyre elsősorban törekedett”. A választékos, de cicomálatlanul célratörő („ékes”) retorika elsajátításában ifjúkori tanulmányai segítették: a legkiválóbb latin és görög mesterek előadásait hallgatta, s aktívan is foglalkozott nyelvi-stilisztikai kutatásokkal. A galliai hadjárat idején írta meg értekezését De analogia (Az analógiáról), Cicerónak ajánlva – annak a Cicerónak, akit politikusként vajmi kevésre becsült, de szónokként őszintén sokra tartott. Ez azonban nem jelentett elvi-elméleti egyetértést: Cicero patetikus, szélesen hömpölygő stílusával szemben Caesar a tisztább, egyszerűbb, mesterkéletlen ékesszólást vallotta eszményének. A köznapi beszéd felületes, grammatikai elveket mellőző hevenyészettségét is, de az archaikus fordulatokkal, szokatlan szóösszetételekkel, újdondász finomságokkal előkelősködő asianizmust is helytelenítette – a művelt s mégis egyszerű, egyöntetű kifejezési formát tartotta ideálisnak.

Történeti munkáiban is ezeket az elveket érvényesítette. Áttetszően tiszta felépítés, a tényekre figyelmező előadásmód, tömör, közérthető, logikus mondatszerkesztés jellemzi. A tudatosan hűvös, az objektivitás látszatát mindvégig érzékeltető előadásmód – amelynek egyik sajátos eleme, hogy önmagáról következetesen harmadik személyben beszél – műveinek propagandisztikus célját szolgálta: saját hadvezéri és politikai tevékenységét a római nép ügyének szolgálataként ábrázolja, mind a hódító hadjáratok, mind a polgárháború leírásában. Stílusában csakúgy, mint a célok, eszmények, megoldások vagy elvontabb – néprajzi, vallási – képzetek érzékeltetésében a művelt átlagpolgárok színvonalához igazodott röpiratként terjesztett munkáiban. Volt is oka az önigazoló szándékra, hiszen Galliában is, de még inkább a rubicói átkelést követő csatákban és manőverekben sok olyasmit tett vagy rendelt el, amit ellenségei joggal kifogásoltak, a tétova tömegek pedig sokáig csak félelemből, fásult szkepszissel, a rendteremtő kibontakozás reményében helyeseltek.

Számos részlet leírásában valóban látszat maradt az objektivitás. A kedvezőtlen fényű mozzanatok elhallgatásában vagy egy-egy ellensége beállításában, önnön intézkedéseinek – erélyének és emberségének, megtorló rendszabályainak és hadászati sikereinek – ábrázolásában ugyanaz a taktikai ügyesség aratott sikert, mint amellyel a csatasíkon vagy a népgyűléseken sokasította babérjait.

De bello Gallico (A gall háború) című emlékiratában évek szerinti rendben eleveníti fel az eseményeket. Meggyőző és megnyerő pontossággal írja le az egyes térségek földrajzi képét, harcmodorát, szokásait, vallási hagyományait. Takarékoskodik a szóval. Hátrapillantó vagy kiegészítő epizódokat csak akkor iktat az események elbeszélésébe, ha tetteinek indoklása az összefüggések megvilágítását követeli. Tárgyias szabatossággal követi nyomon a hadműveletek, tárgyalások, belső problémák alakulását. Szervezői és stratégai jelentőségét igyekszik hivalkodás nélkül, de mint a leghivatottabb vezér célratörő és célravezető eljárását bemutatni. Álszerénykedésre csakugyan nem volt oka, hiszen katonai és diplomáciai sikerei – az ellenség erőinek felmorzsolása és megosztása, az elpártoló szövetségesek szigorú megbüntetése, töméntelen rabszolga és zsákmány szerzése, új erődrendszerek és utak építése, hatalmas északi térségek hadászati és kereskedelmi meghódítása s biztosítása – a római állam érdekeit szolgálták. Arról persze hallgat, hogy eközben mérhetetlen vagyont szerzett önmaga is, vagy hogy a hadsereget – melynek katonái nemcsak a sikerekben, hanem a zsákmány szétosztásában s a jutalmazásokban is érdemük szerint részesültek – fokozatosan magánhadsereggé szervezte át. Azt is szemére vetették ellenfelei, hogy északi hadjárataiban nemegyszer hágta át a megállapodások, szerződések és az íratlan jog normáit; ő maga vagy mellőz egy-egy kényelmetlen mozzanatot, vagy éppen azt igyekszik bizonyítani, hogy sehol sem sértette meg a nemzetközi jogot.

A tárgyalásban természetszerűleg a csataleírások, az ütközetek katonai előkészítése és a római hadsereg vitézkedése kapja a legtöbb teret. Beszédkivonatokat csak ott iktat a leírásba, ahol valamely fél érveinek és álláspontjának tömörítő megértése kívánja úgy. Saját magát nem szereti idézni, annál inkább ellenfeleinek vagy ellenségeinek a szónoklatait, hogy szavaikat a tetteikkel állíthassa szembe, s hitszegéseik megtorlásának jogi-erkölcsi indokoltságát már előre szuggerálja az olvasónak. Ezek a részletek általában nem közvetlen idézetek, mint a többi római történetírónál szokás, hanem – hűvösebb, tényszerűbb modorához híven – tömörített oratio obliquák (függő beszédek).

Mint ahogy önmagát is a római nép ügyét képviselő vezérként ábrázolja, beosztottjai jellemzésében is erre összpontosítja a figyelmet. Elsősorban nem magatartásuk vagy cselekvésük oka érdekli – eltekintve azoktól az esetektől, amikor a személye ellen irányuló ármányt leplezi le –, hanem maguk a tettek. Szigorúan ítélkezik mindenféle gyávaság, önzés, rendbontó fegyelmezetlenség felett, az önfeláldozást és személyes példamutatást viszont meleg szavakkal méltányolja – érzelgősség nélkül, férfias, katonás szűkszavúsággal. Járatos a drámai sűrítésben is; egy-egy részlete megkapóan izgalmas olvasmány.

Az emlékirat történeti forrásértéke ma is jelentős, de eleven a kompozíció és a stílus irodalmi értéke is. A mértéktartó atticizmus legszebb emlékei a Caesar-művek. Tematikailag nem teljes a galliai háborúról írt hét – évenkint egy-egy – könyv: az utolsó két év eseményeinek leírására már nem volt módja. Egyik bajtársa, Aulus Hirtius kerekítette ki a munkát, aki Caesar halála után egy nyolcadik könyvet csatolt az emlékirathoz, azt is megjegyezve az egyik barátjához írt bevezetőben, hogy Caesar másik munkáját is folytatta, az alexandriai háborútól i. e. 44-ig mesélve el a történteket.

Aulus Hirtius kiegészítése tárgyilag s időrendileg is kapcsolatot teremt Caesarnak De bello civili (A polgárháborúról) írt feljegyzéseihez. Ez utóbbi munkájában, melyet még lázasabb tevékenységének szabad óráiban diktált, csupán az i. e. 49–48. évi eseményeket sikerült rögtönöznie, három könyvben. A forma és a stílus jegyei itt is változatlanok, de az elbeszélés menete és hangulata lényegesen zaklatottabb. Érthető is a módosulás, elvégre a gall háborúról szóló beszámolókat egy sikeres, diadalmenettel ünnepelt hadvezér tette közzé, a polgárháború kirobbantásának ódiuma viszont a közvélemény tetemes része előtt Caesarra hárult. Úgy kellett tehát ábrázolnia a történteket, hogy önmagát a római nép érdekeinek és hagyományainak megmentőjeként, Pompeiust és a mögötte álló erőket pedig kisszerű és önző klikként tüntesse fel. Ezért vet oly nagy súlyt a jogi érvelésre, aprólékos gonddal elemezve mindkét fél lépéseit. Megkönnyítette dolgát, hogy az ellentábor számos tagjának erkölcsi züllöttsége Róma-szerte közismert volt. Ügyesen és hatásosan óvakodott tehát attól, hogy példás életmódú ellenfeleit – mint például az ifjabb Catót – nyers színekkel fesse le. (Egy külön – elveszett – művében, ahol az aktuálpolitikai indulatok uralkodtak, annál hevesebben támadta.) Tapintatosan, valójában önnön érdekei parancsára tartózkodik a sértegetéstől, még Pompeiusról is a tisztes ellenfél hangján beszél. Sokkal nyomatékosabban ír a tényekről – nemcsak a csatákról, hanem arról is, hogy ellenségeinek sorozatos hitszegése miképpen kényszerítette rá a kíméletlen és a végső leszámolásig következetes hadvezetésre.

Amúgy mellékesen szól csak arról, hogy az Itálián kívüli országrészekben istenítő kultusszal kezdték övezni – mintha nem is érdekelné a megalázkodás vagy a Caesar-szobrok emelése. Ez a csöndes fölény azonban éppen arra vall, hogy a hagyományos római méltóságba burkolózó Caesar mindinkább a világ tényleges urának érzi magát, s természetesnek, Róma érdekében pedig kívánatosnak tartja, hogy ezt a pozícióját ki-ki a maga módján elismerje. – Ennek a művének a lendületét természetszerűleg fogta vissza. Lépten-nyomon a politikai szövevények részletes motiválására kényszerül, olykor ingerülten és saját nagyságának, tehetségének glóriás hangsúlyozásával. Ezeket a mozzanatokat főképp közvetett eszközökkel emeli ki: saját katonáinak vitézségével, akikbe vezérük igazsága és bátorsága önt meg-megújuló erőt, vagy a legyőzött és jobb belátásra bírt ellenfelek hálájának leírásával.

Ezt az emlékiratát is befejezetlenül kellett hagynia. Az afrikai és a hispaniai háborúk történetét már ismeretlen szerzők értekezései örökítették meg.

Caesart a cselekvés lehetősége vonta bűvkörébe. Brutusék összeesküvése gátolta meg, hogy a monarchikus államszervezés munkáját célhoz juttassa. Politikai munkásságát – a polgárháború újabb másfél évtizedes dúlásának elcsitulása után – Octavianus, irodalmi tevékenységét – stiláris vonatkozásban – az atticisták folytatták.

Az utókort elsősorban Caesar politikájának és jellemének titkai foglalkoztatták – Shakespeare tragédiájától Bernard Shaw színművéig vagy Brecht pamfletregényéig. Művei iránt viszont a történeti és hadtudományi érdeklődés keltett figyelmet: a gall háborúról szóló beszámolóját például nem kisebb ember kommentálta, mint Napóleon – kimutatva egy-egy csataleíráson, hogy Caesarnak bizony nem minden vezéri ténykedése és stratégiai húzása volt helyes. Azok az olvasók, akik sajátosan esztétikai szépségekre áhítoznak, inkább csak az előadásmód hűvös biztonságát érzik megkapónak, s egy-egy ütközet vagy politikai csatározás rögzítését érdekesnek Caesar irataiban – de éppen ezek az eszközök adják meg írói rangját, s emelik a latin próza legjobbjai közé.

Néppárti politikusként kezdte, majd Caesar híveként folytatta közéleti pályáját a köztársaságkori próza, közelebbről a történetírás másik nagy tehetsége, Caius Sallustius Crispus (kb. i. e. 86–35). Egy szabin kisvárosban, Amiternumban született, közepes módú plebejus családból. Ifjúkori könnyelműségeiről maga is kritikusan emlékezik meg munkáiban – de ugyan miért élt volna másfajta életet, mint Róma többi ambiciózus fiatalembere? Az i. e. ötvenes években már jelentős tisztséget tölt be, bekerül a szenátusba is, ahol Clodius meggyilkolása után heves szóváltásba és ellenséges viszonyba kerül Ciceróval, Milo védőjével. (Erről fenn is maradt egy röpirat jellegű értekezése.) A polgárháború küszöbén Caesar barátságát keresi, mire Pompeius egyik befolyásos híve – Sallustius erkölcstelen magánéletére hivatkozva – kizáratja a szenátusból. Egy év múlva azonban magasabb méltóságban nyeri vissza a helyét, s Caesar egyik, nem éppen szerencsés és állhatatos alvezéreként vesz részt a hadműveletekben. Leveleiben igyekszik felvázolni saját politikai elképzeléseit, majd pedig mentegetőzik, hogy egy válságos pillanatban megtántorodott hűségében. Arra hívja fel Caesart – teljesen fölöslegesen, mert Caesar ezt sokkal jobban tudta, s programatikusan hirdette –, hogy „szabadítsa fel a római köznépet súlyos rabságából”, és vezesse a harcot az arisztokrata párt ellen.

Az államrend megreformálására tett javaslataiban a nép érdekeinek reális védelme keveredik platonista-sztoikus ábrándokkal. Világosan látta, hogy a szűk rendi érdekeket képviselő és korrupt szenátus képtelen betölteni kormányzói szerepét, s azt is, hogy a tömeges elnyomorodás erkölcsileg is romlásba taszította a köznép millióit. A plebejusok legjobbjaiban azonban legalább a lehetőséget tételezte fel, hogy – ha tehetségüknek megfelelő pozícióhoz jutnak – gátat vethetnek a további romlásnak. Ezért javasolta a szenátus összetételének radikális megváltoztatását. Tanácsolta Caesarnak a pénz eltörlését is, a „kapzsiság” és „erény” szembeállításának moralizáló hagyománya szerint. Nem a bölcselkedésben erős Sallustius – történeti munkáiban is jórészt Poszeidóniosz nézeteit visszhangozza –, hanem annak felismerésében, hogy maga az élet követel gyökeres változtatásokat, ehhez új módszerű, erős kezű vezetésre van szükség, bár a szenátus fenntartásával.

Elképzelése nem mindenben egyezett Caesar céljaival és taktikájával: a monarchikus kibontakozást siettető zűrzavar közepette nemcsak bölcseleti illúziói bizonyultak naivnak, a hagyományos államhatalmi formák demokratikus megreformálása sem jelenthetett kiutat a káoszból. A köztársaság kóros állapotára és Sallustius egyéniségére is jellemző tény, hogy – sok ügyetlen helyezkedési kísérlete után, immár Caesar embereként és Numidia kormányzójaként – hatalmas vagyont harácsolt, korántsem sztoikus módon s eszközökkel. Hazatérte után is csak Caesar tekintélye mentette meg a bírósági felelősségre vonástól. Jobbnak látta hát, hogy visszavonuljon a közélettől. Róma akkor felkapott negyedében, a Mons Quirinalison építtetett remek palotát és kertet, s itt húzódott meg a következő viharos esztendőkben is.

Philippi után hamar beletörődött, hogy a caesari örökségre hivatkozó triumvirátus veszi át a hatalmat. A köztársasági rend értékes hagyományainak és Caesar népvezéri s emberi nagyságának megörökítésével, a születési előjogokra épített politikai kasztrendszer éles szavú elítélésével igyekezett igazolni Octavianus programját. A törvényesség, becsület, polgári egyenjogúság harcosaként és az objektív igazság igényével kezdte meg történetírói munkásságát. Octavianusnak mint Caesar törvényes utódának támogatását szorgalmazta azzal is, hogy ekkor tette közzé az „idősebb Caesarhoz” írt két levelét. (Kétes a dátum, i. e. 48, sőt a szerzőség is.)

Élete delétől mind szenvedélyesebben fordult a tudományos munka felé. Kitűnő mesterektől sajátította el az ékesszólást, filozófiát és grammatikát, történeti kutatásaihoz pedig Rómában is, Numidiában is szorgalmasan gyűjtötte az anyagot. Az alaposság, a sokoldalú és mély motiváció, a tények beszéltetése műveinek metodikai bázisa. Magyarázatai és általánosításai azért is oly erőteljesek és meggyőzők, mert következtetései s ítéletei mögött a tettek, események, portrék biztos rajzú vonulata magasodik. És azért is, mert Sallustius önmaga és osztálya züllöttségére keres magyarázatot a történelemben, ami tehát nem egyszerűen stúdium számára, hanem – tragikusabb erővel, mint bármely előde vagy kortársa szemében – egzisztenciális kérdés. Mindig a tárgyi és elvi lényegre koncentrál tehát, ehhez igazítja műveinek kompozícióját, arányait és stíluseszközeit.

Első nagy munkájában, De coniuratione Catilinae (Catilina összeesküvéséről) című monográfiájában, a köztársaság belső ingatagságának és elfajulásának egyik jellemző és súlyos eseményét idézi fel. Megnehezítette vállalkozását, hogy a „hivatalos körökben” – az azóta eltelt két évtized viharos fordulatai ellenére – még a cicerói megítélés látszott hitelesnek, vagyis egyszerűen züllött bandavezért, a római állam gonosz és hitvány ellenségét látták Catilinában. Egymagában érzékelteti ennek a – főként szenátusi berkekben ápolt, de az uralkodó réteg nyugalmát és rendjét féltő szélesebb rétegekben is élő – felfogásnak a nyomatékát, hogy Caesar is minden úton-módon leplezte vagy csökkentette felelősségét a mozgalomnak nyújtott támogatásáért. Catilina kalandorságát Sallustius is elítéli, de a hátteret sokkal árnyaltabban, a társadalmi alapokig leásva mutatja meg. Fő gondolata – és ez emeli a legjelentősebb ókori történetírók sorába –, hogy semmi nem történt és történhet véletlenül, egyetlen eseményt vagy mozgalmat sem lehet kizárólag egyes személyek jelleméből, vagy törekvéseiből levezetni. „Az egész köznép kívánta a forradalmat, és helyeselte Catilina terveit. És ezt szemlátomást szíve szerint tette” – állapítja meg (37. fejezet), hangsúlyozva, hogy a római birodalom szánalmas belső állapotáért, amit a külső hódítások sok sikere sem feledtethet, elsősorban a vezető réteg züllöttsége és önzése a felelős. Ugyanilyen kemény szavakkal illeti az államra törő „súlyos betegség és úgyszólván vészes sorvadás” közvetlen okozóit, Catilina egész táborát, mind a sorsába vakon rohanó köznépet, mind azokat a romlott, tékozló életmódú nemeseket, akik a lázongástól és felfordulástól reméltek hasznot, s „úgy özönlöttek Rómába, mintha szennyvízlevezető csatorna lett volna”.

A felületi tünetek és a mélyebb társadalmi okok ilyen arányítása Sallustius történetszemléletének lényegéből fakad. Reálisan látja az események osztályjellegét és mozgatóit, s az egyes személyek irányító, befolyásoló, vezéri szerepét is a csoportérdekek tükrében tárja elő. Ő az egyetlen történetíró, aki elismeri, hogy nehéz megszabadulnia saját előítéleteitől. Épp ennek tudatosítása és bevallása jogosítja fel, hogy elfogulatlanságára hivatkozhasson. A szabad polgárok összérdekei ellen elkövetett vétkeket sem ennek, sem annak a félnek nem bocsátja meg – a római társadalom egészének szemszögéből elemzi és ítéli meg a történteket. Ennek az objektivitásnak azonban eleve csak részleges alapja lehetett, hiszen a sokszoros ellentétekkel megosztott világban törvényszerű volt az osztályharc, maga az élet cáfolt rá a „társadalmi összérdekek” illúziójára.

A felelősség moralizáló latolgatása szükségképpen járt az arányok eltorzításával, az igazság és igazságtalanság álobjektív megítélésével. Magával ragadóan hiteles a sallustiusi ábrázolás, amikor a történések komponenseit ismerteti, s mi sem mutatja jobban igazságigényét, mint a gyűlölt Catilina pályájának és bukásának mértéktartó megrajzolása. Mihelyt azonban a nincstelen tömegek és a velük szövetkező más elemek bemutatására kerül sor, ellenük fordul az író látása és ítélete – természetesnek tartja elégedetlenségüket és a módos polgárok iránti gyűlölködésüket, de ugyanilyen természetesnek azt is, hogy a gyomrának élő köznép képtelen az állam bajaira gyógyírt nyújtani. A kiúttalanság tragikuma szövi át az egész művet. Ókori elődei közül csak a példaképének tekintett Thuküdidész, utódai közül pedig csak Tacitus tudott hozzá hasonló valóságérzékkel és társadalompolitikai szigorral szólni múlt és jelen dolgairól.

A tudományos igazságfeltárás és a műgond egysége már a mű szerkezeti koncepciójában megmutatkozik: Sallustius a monográfiaformát választja – vagyis eltekint a középszerű történetíróknál oly gyakori „teljességtől”, évtizedek vagy évszázadok eseményeinek rögzítésétől, ehelyett egy rövid időszak ábrázolását tekinti céljának, hogy a tények, összefüggések, jellemek mélyreható elemzésével döbbentsen általános érvényű felismerésekre, s nyújtson egyúttal irodalmi élményt is.

A szemben álló felek és a politikai folyamatok általános jellemzését a legjelentősebb férfiak jellemének megrajzolásával teszi érzékletessé. Catilinán kívül, Caesar és a köztársaságpárti ifjabb Cato bemutatására fordítja a legtöbb gondot. Kevesebbet törődik Ciceróval, mint amennyit épp ezeknek az eseményeknek kapcsán megérdemelt volna: az ő szerepének és jelentőségének degradálása talán Sallustius régi ellenszenvéből fakad. Caesar és Cato párhuzamos jellemzése nem csupán a szerző objektivitásigényének dokumentuma; a szókimondó tömörség s az árnyalatokra is figyelmező pontosság írásművészetét is érzékelteti. Az a különös ellentmondás nehezítette az ábrázolást, hogy maga az író elvileg ítélte el az összeesküvést, amelyet patrónusa gyakorlatilag támogatott. Saját meggyőződését nem közvetlenül, hanem Cato szavaival adja elő, akit erkölcsi tántoríthatatlansága miatt tart kiváló rómainak, de eszméinek elvontságát és anakronizmusát – belső rokonszenve ellenére is – érezteti. Caesarban a sokoldalú, határozott, ügyes, mindig tettre kész államférfit csodáltatja, a vezetésre termett reálpolitikust, akit energiája és az idők parancsa méltán emelt magas tisztségbe.

Az okulásra intő lényeget, a felszín alatti mozgást akarja megragadni, s az objektivitás igényét az ítélkezés kötelességével társítja. Ritkán ítélkezik közvetlenül, saját szavaival. Inkább az olvasóra bízza, hogy a tények csoportosításából, az összefüggésekből és történeti következményekből, a szavak és tettek szembesítéséből milyen konklúziókat von le – de ha saját véleményét nyilvánítja, főképp az arisztokrácia elfajulását és szűk látókörű kapzsiságát kárhoztatja a bajokért. Írói fegyverzete már az első monográfiája írásakor teljes, de látásmódja tovább mélyül és szigorodik: mind világosabb lesz számára, hogy a régi Róma idealizálásában sok a féligazság és érdekvédelmi képmutatás, s hogy a nép igazi ügyét – a Gracchusok óta, de legalábbis a polgárháborúk évtizedében – a tisztább erkölcsű demokratikus erők képviselték.

Amikor tehát második monográfiája, De bello Jugurthino (A Jugurtha elleni háborúról) tárgyául távolabbi eseménysorozatot választ, korántsem csak a régebbi múlt és az afrikai egzotikum kutatása csábítja, hanem a politikai háborgások oka és tanulsága. Az i. e. II. század végén – írja – „első ízben kezdődött meg a harc a nemesség túlkapásai ellen” (5. fejezet), s épp ennek a harcnak volt fontos állomása a numidiai király, Jugurtha ellen vívott, Róma szempontjából sokáig szégyenletes és fájdalmas háború (i. e. 111–105).

A rómaiak még a második pun háború alatt baráti szövetséget kötöttek Numidia királyával, Masinissával. Az ő halála után egymást követték a véres zavargások. Fiának, Micipsának három fia volt – két törvényes és egy fattyú: Jugurtha. Ez utóbbi kiváló katonának bizonyult, s a rómaiak szövetségeseként sok hívet szerzett az arisztokraták körében; Scipio Aemilianust is bátran és eredményesen támogatta hispaniai hadjáratában. Befolyását s erejét a maga javára akarta kiaknázni. Micipsa elhunyta után egyik féltestvérét megölette, a másikat csatában verte meg: semmiféle jogtalanságtól és erőszaktól nem riadt vissza, hogy a trónt megszerezze. – A római szenátus ekkor már a nemzetközi bíróság szerepét is betöltötte, messzi országok, de elsősorban tartományai és szövetségesei ügyében perdöntő volt az ítélete. Ez történt a numidiai trónöröklés esetében is. Rómához fordult mindkét fél, előbb az elzüllött uralkodójelölt, Adherbal, majd Jugurtha is. Eleinte bírósági ceremóniák között folytak a tárgyalások, de a háttérben már működtek a korrupciós erők: Jugurtha számos római politikust megvesztegetett, s „a szenátusban végül is az a párt győzött, amely többre becsülte a pénzt és a baráti kapcsolatokat, mint az igazságot” (16. fejezet) – vagyis Jugurtha javára döntöttek.

Tovább bonyolódtak az események, hiszen Adherbalt mégiscsak törvényes szövetségesnek kellett tekinteni Rómában, előbb-utóbb meg kellett védeni Jugurtha támadásaival, cselvetéseivel, zsarolásaival szemben – már csak azért is, mert a harcok kiújulása mind több római katona és polgár életét is áldozatul követelte. Az alkudozások semmire nem vezettek. Jugurtha megjelent ugyan Rómában, amikor ismét felelősségre vonták, de régebben és újabban lepénzelt támogatói segítségével húzta-halasztotta a tárgyalásokat, s kézlegyintve távozott, mondván: „Eladó város ez, s ha vevője akad, hamarosan el is fog veszni…”

Végül is kitört a háború, de a vezetői tisztségek megszerzéséért féktelen pozícióharc indult Rómában. Sallustius lángoló szavakkal támadja az önző, csak saját érdekeit latolgató arisztokráciát, amely a hatalom kizárólagos uraként a nép óriási többségét szolgaságba és nyomorba taszította, pedig már réges-régen elvesztette az állam vezetésének jogát és képességét. Ezt igazolták a háborús események is: a hadvezérül választott Metellus képtelen volt legyőzni Jugurthát, a római sereget egyre-másra érték súlyos és megalázó vereségek. Csak akkor tudtak győzni, amikor a plebejus származású Mariust választották consulnak és fővezérnek: Marius gyökeresen átszervezte a hadsereget, személyes tehetsége és néppárti tekintélye megsokszorozta a római erőket, s az előző évek balsikereit feledtetve, megbilincselve vitte Rómába a legyőzött Jugurthát.

Sallustius pontosan idézi fel maguknak az eseményeknek a rendjét, de ezen keresztül a belső viszályok osztálytartalmát vizsgálja, a nemesség fölött mond ítéletet. Elsősorban nem a személyi vonatkozások érdeklik, hanem a jelentős egyéniségekben megtestesülő elvek, eszmények, erkölcsök általánosabb tartalma. Kitűnő eszköze ehhez a thuküdidészi örökség: a párhuzamok aprólékos gondú megvonása és a beszédek közbeiktatása. Ezáltal teremt alkalmat a részleges és átfogóbb érdekek, valamint a szavak és tettek szembesítésére, arra, hogy magukat a történeteket „szólaltassa meg” saját – csekély terjedelmű, de mindig szókimondó – kommentárjai megalapozásául.

Stílusa is sokban emlékeztet Thuküdidészére. Elutasít mindenféle cikornyát és szóvirágot, s a gondolati telitettséget precíz – olykor, különösen a beszédekben, nehézkes – fogalmazással érzékelteti. A hellenisztikus történetírás eszközeit sem veti meg: egy-egy különösen fontos esemény drámai hangulatú megelevenítésével, pontos és hiteles földrajzi-néprajzi kitérők közbeiktatásával, az elvileg fontos csomópontok részletezésével biztosítja az elbeszélés ritmusváltásait. Tömör, kissé archaizáló stílusa jól illik ahhoz az emelkedett szigorhoz, amellyel a történelmet megítéli, s ahhoz a platonista fennköltséghez is, melyet a „szellem emberei” számára tekintett eszménynek.

Időben utolsó, Historiae (Történetek) című munkájából csak töredékek maradtak fenn. Ebben a művében, amely az i. e. 78–67. évi eseményeket beszélte el, egy régi hagyományhoz kanyarodott vissza – ahhoz, amelynek képviselői egy-egy elődük munkáját folytatták az elbeszélés időrendjében. (Sisenna volt az a római történetíró, aki Sulla haláláig írta meg a történeteket, itt folytatja tehát Sallustius a maga munkáját.) Korábbi műveinél is több figyelmet szentel az itáliai osztályharcoknak, leszámolva a belső béke „állammentő” illúziójával.

Nemcsak római elődeit múlta felül szemléleti igazságban és művészi szépségben – ókori utódai közül is csak Tacitus képes majd hasonló igénnyel, szellemben és stílusban írni, nem utolsósorban éppen Sallustius hatására.

Ha a Cicero–Caesar–Sallustius triászhoz mérjük a kor többi prózaíróját, s esztétikai mércét alkalmazunk hagyatékuk értékelésében, valóban „kisebbeknek” kell mondanunk őket: műveik szellemi gazdagsága, igazságtartalma, művészi színvonala a ma is ható, ma is élvezhető klasszikusok teljesítménye alatt marad. Művelődéstörténeti szempontból kevésbé méltányos ez a megkülönböztetés, hiszen nem egy akad e kissé beporosodott írók között, akiket – tárgyi jelentőségük vagy nyelvi könnyedségük miatt – évszázadokon át övezett tisztelet. Példának említhetnénk a jogtudomány néhány jeles művelőjét, a polgári jog sztoikus szemléletű rendszerezőjét, Quintus Mucius Scaevolát vagy Servius Sulpiciust, akit dialektikus alapossága miatt Cicero is nagyra becsült – de még inkább a történeti népszerűsítés mesterét, Cornelius Nepost.

A hellenisztikus történetírás jellemzői közé tartozott – egyebek között – a tematikai kiterjedtség igénye, a világtörténelmi koncepció, ami azután az ókor kései századaiban is újra feltűnt. Ilyenkor úgyszólván elkerülhetetlen volt, hogy az önálló kutatást a kompiláció, a mélyreható tudományos elemzést a szórakoztatás szorítsa ki. Ebben a szellemben írta műveit Cornelius Nepos is (az i. e. II. század végén született és valamikor az actiumi csata után halt meg). Széles körű és eleven munkásságából – melyet az is táplált, hogy kora számos kiválóságával: Ciceróval, Atticusszal, Catulusszal állt közvetlen barátságban – csak főművének, De viris illustribus (A híres férfiakról) szóló portrésorozatnak egy könyve, valamint a Catóról és Atticusról írt életrajza maradt fenn. Szokványos emelkedettséggel moralizáló és példázgató, de túlságosan is könnyed, felületes szerző. Az idegen – jobbára görög – hadvezérekről és politikusokról szóló fejezetekben kritikátlanul dolgozza egybe különféle forrásait, s nemegyszer vét tárgyi hibát. Római portréi megbízhatóbbak, érdekes vonásokkal egészítik ki mások leírásait. Stílusa rendkívül egyszerű és világos, már-már igénytelen. – Hasonlóképpen népszerűsítő célokat szolgált a számunkra csak utalásokból ismert, három könyvre osztott Chronica. Kompilációs módszerrel írt világtörténet volt ez az átlagosan művelt római közönség olvasmányos tájékoztatására.

Az ékesszóláshoz hasonlóan a történetírás is megsínylette a köztársaság bukását, bár a törés csak az Augustust követő évtizedekben mélyült el. A Sallustiust és Cornelius Nepost közvetlenül felváltó korban még tart a nagy lendület, s Liviusban talál tehetséges reprezentánsra.