Philippinél megsemmisítő vereséget szenvedett a köztársaságpárti arisztokrácia. Pozitív értelemben azonban Philippi még semmit nem oldott meg, s a következő másfél évtized vérrel és könnyel áztatta az egész birodalmat. Az Octavianus uralma alá gyűrt nyugati és az Antonius fennhatósága alá sorolt keleti országrészek között nem volt normális kapcsolat, sőt az actiumi csatáig állandósultak a diplomáciai cselvetések, mígnem a fegyverek mondták ki a végső szót. Itáliában is sokáig uralkodott zűrzavar: a szenátorok jelentős része kísérelte meg a szembeszállást Octavianusszal, s csak a feketelisták, száműzések, vagyonelkobzások sora törte meg az ellenállást. Az északi és középső országrész városaiban, ahol a győztes hadvezér a szabad polgárság tömegeitől kobozta el a földeket, és veteránjait telepítette a helyükbe, állandósult a félelem és létbizonytalanság. Rabszolgák ezrei szöktek meg uraiktól, s pártoltak át Sextus Pompeiushoz vagy kisebb kalózvezérekhez. Akadozott a gabonaellátás, magasra szöktek az árak. Rablóbandák és bérgyilkosok garázdálkodtak egész Itáliában.
Octavianusnak csak nehezen sikerült megszilárdítania hatalmát. Fegyverben álló magánhadseregére és veteránjaira támaszkodva teremtett viszonylagos nyugalmat. Antonius ügyetlen mohóságát és keleti politikáját hazaárulásnak tüntetve fel, fokozatosan a maga oldalára vonta mindazokat, akiknek személyes érdeke fűződött a békéhez, a gazdálkodás és kereskedelem biztonságához és Itália központi hatalmának visszaállításához. Mind többen azonosították a békét Octavianus személyével. Amikor pedig – Antonius és Kleopátra halála után – magántulajdonként kebelezte be a meghódított Egyiptomot, s a keleti vazallus királyságokban is helyreállította a római fennhatóságot vagy befolyást, immár mérhetetlen anyagi és fegyveres erőkkel szentesítette tényleges egyeduralmát.
I. e. 27-ben, rendkívül hatásos gesztussal lemondott az egyeduralomról, a szenátus és a római nép kezébe adva vissza a hatalmat. A gondosan előkészített „tiltakozás” nyomására mégis felhagyott azzal a tervével, hogy a magánéletbe vonuljon vissza, s még ugyanazon a napon számos funkciót ruháztatott magára. Princepsként, a szenátus első embereként vette kezébe az államvezetést, pár nap múlva pedig már „az isteni Caesar fiaként” uralkodott. Ugyanekkor vette fel az Augustus nevet is („az istenek kiválasztottja”), amely immár a vallás és hit szavával szentesítette egyeduralmát. További lépésekkel hadseregparancsnoki és censori tisztségét szilárdította meg – ez utóbbi birtokában törölte a szenátusból ellenfeleit, s iktatott helyükbe számos új tagot –, a kincstár kettéválasztásával közvetlen fennhatósága alá helyeztette a pénzügyek tetemes részét, privilegizálta a tisztségviselők jelölését, hogy ezzel is erősítse dinasztikus politikáját.
A principátus állama a rabszolgatartó rétegek átmeneti egyensúlyán nyugodott, de a szabad polgárok szegényebb csoportjainak is kedvezett a termelés és közrend biztosításával. Az általános külpolitikai sikerek és hódítások, a provinciák megfegyelmezése és megadóztatása, új piacok létesítése és az állami építkezések meggyorsítása, a pénz stabilizálása, a városi köznép ingyenes juttatásainak és szórakozásainak (gladiátorjátékok, cirkuszi versenyek) szorgalmazása, de mindenekelőtt a belső béke tartósítása hosszú időre elhallgattatta a háborgásokat. Augustus ügyesen és kínos pontossággal ügyelt a törvényesség látszatának megőrzésére: formálisan tovább működtette a köztársasági testületeket és intézményeket, ő maga pedig az ugyancsak hagyományos tisztségviselők (imperator, consul, censor, princeps, néptribunus stb.) valamelyikének szerepében adta ki rendelkezéseit.
Itália népe nemcsak megbékélt az új renddel, hanem – felsőbb sugalmazásra – az aranykor visszatértét látta a békében, Augustust pedig megváltó istenként kezdte tisztelni. Nyíltan már semmiféle ellenzékiség nem szólalhatott meg; arisztokrata és köztársaságpárti összeesküvés csak egyszer (i. e. 23-ban) veszélyeztette Augustus hatalmát, de ekkor is sikerült felgöngyölítenie a szálakat. A köznép egy-két ínséges esztendőben mozgolódott, a gabonaosztási kedvezmények azonban eloszlatták a nyugtalanságot. Ezek miatt a nehézségek miatt többször is el kellett halasztani a szent hagyományú ünnep, a „százados játékok” megrendezését, amely Róma nagyságát és megújulását volt hivatva hirdetni; amikor azonban – papi számítgatások segítségével – végül is kitűzték a „pontos” dátumot, s hatalmas pompával ülték meg az ünnepet (i. e. 17-ben), a közhangulat is egy boldog korszak kezdetét köszöntötte. Amikor pedig újabb fél évtized elteltével (i. e. 12-ben) főpapi méltóságába iktatták be a császárt, egész Itáliából a fővárosba özönlöttek a polgárok a káprázatos fényű örömünnepre.
Később is talán csak egy tragikus esemény rázkódtatta meg a birodalmat: a germán törzsektől szenvedett katonai vereség a teutoburgi erdőben (i. sz. 9-ben), amely három római légiót morzsolt fel. Hispaniában, az alpesi és dunai tartományokban elfojtották a lázadásokat, s a Rómának egykor sok súlyos veszteséget okozó keleti – ázsiai – országrészekben is sikerült Augustusnak – nem is annyira fegyverrel, mint ügyes diplomáciával – szilárd hatalmat és békét teremtenie. Amikor hetvenhat éves korában (i. sz. 14-ben) meghalt, úgy érezhette, hogy gazdaságilag virágzó, katonailag biztosított, jól megszervezett és a szabad polgárok támogatását élvező birodalmat hagy örökségül utódaira.
A polgárháborúk nemcsak katonai, politikai és gazdasági vonatkozásban dúlták fel Itáliát s a provinciákat – zűrzavart kavartak az emberek gondolkodásában is. Devalválódtak az erkölcsi értékek, a hagyományos államvallás tekintélye megcsappant, formulákká merevedtek a szertartások. Babonák, keleti eredetű misztériumok és jóslatok tódultak be az egyszerű emberek istenhitébe, s a filozófiában is az eklekticizmus és a tudományosított misztikum hódított. Nemcsak az irodalomban, de a képzőművészetben is a hellenisztikus finomkodás hódított teret már az i. e. I. század első felében, amit Caesar idején – és az ő kezdeményezésére vagy helyeslésével – szorított vissza a régi görög és itáliai hagyományokból merítő, konzervatív-klasszicizáló irányzat.
Ez az ellenhatás azonban csak részleges lehetett – egyrészt azért, mert Caesar nagyszerű városrendezési, útépítési, csatornázási, építészeti tervei csak felerészben valósultak meg, másrészt mert az eszmék és ízlés korszerűsödésének s egy új, uralkodó ideológia kialakulásának a társadalmi stabilizálódás volt az előfeltétele. Magukban az alapvető osztályviszonyokban a principátus sem eredményezett mélyreható változásokat, de az államhatalom és a birodalmi adminisztráció átalakításával egyensúlyozó szerepet tölthetett be a rabszolgatartó rétegek egymás elleni harcában: a szabad polgárság, de elsősorban a leggazdagabb rétegek érdekeit biztosítva és támogatva válhatott kezdeményezővé a társadalmi felépítmény egyéb összetevőinek – jog, kultúra, vallás – megreformálásában is.
Augustus rendkívüli fontosságot tulajdonított a jogfolytonosságnak – nemcsak politikai, de ideológiai vonatkozásokban is. Helyreállította a régi templomokat, és számos újat emeltetett. Megszilárdította a vallási testületek tekintélyét, és régi, már veszendőbe ment szertartásokat újított fel, különös előnyben részesítve saját nemzetségének – a gens Juliának – védőisteneit: Marsot, Apollót és Venust. Egyáltalán, a római állam méltóságát a vallási konzervativizmus és erkölcsi szilárdság eszméivel igyekezett emelni. Korántsem merev konzervativizmus volt ez, hanem céltudatos és hatásos taktika, amely számolt az Itáliába beszüremlett kultuszok népszerűségével is.
Maga a császár is megadta a régi görög isteneknek, ami az isteneké. Az egyiptomi istenek templomát nem tűrte meg Róma falain belül, de távolabb már engedélyezte. A provinciákban – a hellenisztikus uralkodók példáját követve – „eltűrte” önmaga istenítését, sőt Rómában is jóváhagyta, hogy kerületenként kápolnát emeljenek tiszteletére a házi istenségek (larok) között. Élete vége felé általánossá vált a Pax Augusta, az „augustusi béke” istennőként való tisztelete, az „Augustus” cím vallásos tartalmának és a császárt övező – Horatiust is dicshimnuszokra késztető – kultusznak logikus folytatásaként.
Az erkölcsök megszigorítása már nem ment ilyen könnyen. Főképp a házasságvédelmi rendelkezések – a nőtlenek és gyermektelenek megadóztatása, a válás megnehezítése, a házasságtörés súlyos büntetése – váltottak ki nagy felzúdulást, amit később a császári család sorozatos botrányai is tápláltak. Augustus ebben sem tűrte az ellenvetést – Ovidius tragikus sorsa példázza, hogy mennyire nem –: az ősi erények magasztalását és követését a római állam talpkövének tekintette.
Egységbe foglalni a hagyományos értékeket és a birodalmi méreteknek – Rómának és az egyeduralomnak – megfelelő modern vívmányokat: ez az igény érvényesült Augustus művelődési programjában is. A nagyobb nyomaték azonban többnyire – különösen irodalmi tekintetben – a hagyománynak jutott, minthogy a neoterikusok mozgalmában érvényesülő apolitikusság és individualizmus a „római erények” szigorú méltóságát veszélyeztette.
A képzőművészeti műfajok között leginkább az építészet és a szobrászat új alkotásai képviselték a római klasszicizmust – a virágkori görög mintaképek és az itáliai hagyományok (például alaprajzi tagolás, díszítőelemek, markáns egyéni vonások, vallási szimbólumok) egyesítését. Az i. e. 13 és 9 között emelt, töredékekben fennmaradt építészeti és szobrászati remekmű, az Ara pacis, az „augustusi béke oltára” testesítette meg legmagasabb színvonalon ezt a stílust és a mögöttes eszmevilágot – Aeneast, a Julius nemzetség kiválóságait, Augustust és családját a római népet, szenátust, papi testületeket szimbolizáló csoportokkal és istenekkel harmonikus egységben ábrázolva.
A festészetben – már csak lényegesen intimebb funkciójánál fogva is – csupán gyönge szálú gyökereket vert a közösségi (vallási, történeti, politikai) tárgyú, klasszicizáló ábrázolási mód. A hellenisztikus ihletésű pátosz és kecsesség tört ismét utat a szórakoztató-gyönyörködtető stílusirányzatok javára – különösen az Augustus-kort követő évtizedekben. Hasonló folyamat figyelhető majd meg az irodalom fejlődésében is, ahol Vergilius és Horatius klasszicizáló harmóniáját mind kevésbé akarják és tudják követni az utódok, s ellentétes szellemű és módszerű irányzatokra esik szét mind a költészet, mind a próza.
Sokáig az élőszót illette az elsőbbség az irodalom közvetítésében, nemcsak a színpadról és a szónoki emelvényről – amit a műfaji jelleg indokolt –, hanem a költészetben is: előkelő házak szalonjaiban és baráti körben adták elő verseiket a szerzők. Az i. e. I. században – az irodalom közvéleményformáló hatásának és társadalmi rangjának emelkedésével párhuzamosan – gyorsan nőtt az írott szó, a könyv tekintélye. Catullus és társai még a maguk költségén másoltatták le és díszítették kézirataikat – a papirusz, az írófesték, a csiszolásra használt horzskő, a tok s a másolók díjazása jókora kiadással járt –, Cicero pedig valóságos műhelyt rendezett be, ahol tudós titkára felügyeletével rabszolgák tucatjai sokszorosították a műveit. Bizonyos „nehézkesebb” műfajok (értekező próza, elbeszélő költészet) területén már régebbről hagyományos volt a könyv alakú terjesztés, a század közepétől fogva azonban ez a mód vált általánossá az egész irodalomban: Új foglalkozásként jelentkezett a könyvkiadói-kereskedői szakma. A Horatius műveit megjelentető Sosius testvérek boltját például egész Róma ismerte. A kiadásnak és terjesztésnek ez a módja később – a császárság korában – szakmává változtatta az írói mesterséget is: a gazdagok nem sokat törődtek ugyan a pénzügyi vonatkozásokkal, s már csak hiúságuk kielégítése érdekében is vállalták a minél díszesebb megjelentetés költségeit, de a szegényebb és hivatásos írók mind bosszúsabb és gúnyosabb hangon panaszolták fel a kézirataikat olcsón megvásárló és azután borsos áron terjesztő kiadók mohóságát.
Már Julius Caesar is kulturális és városrendezési terveibe iktatta, hogy – a hellenisztikus nagyvárosok mintájára – közkönyvtárat létesít Rómában, erre azonban csak évtizedek múlva kerülhetett sor egy előkelő római polgár, a Maecenas köréhez tartozó, Vergiliusszal és Horatiusszal is baráti kapcsolatban álló Asinius Pollio (i. e. 76–i. sz. 5) kezdeményezésére.
Augustus már pályája elején felismerte az irodalom politikai-eszmei jelentőségét, s úgyszólván Philippi másnapján hozzálátott az irodalomszervezés munkájához, „felülről” támogatva az addig csak baráti társaságokban, egyéni rokonszenv és ízléshasonlóság alapján működő köröket, az ifjú tehetségek megnyerését tűzve ki célul. Kitűnően értett a megfelelő emberek kiválogatásához – legfőbb hadvezérének, Agrippának több szerepe volt a katonai sikerekben, mint neki magának –, s ezzel a feladattal is egy pompás érzékű férfit bízott meg: a hivatalos tisztséget ugyan nem viselő, de minden diplomáciai ügyben személyes bizalmasaként intézkedő, előkelő származású és dúsgazdag Caius Cilnius Maecenast (i. e. 70 körül–i. e. 8). Maecenas már az i. e. 40-es évektől odaadó híve volt Octavianus-Augustusnak. Tapintatosan és eredményesen – baráti szóval, bizalommal, nem utolsósorban pedig földbirtokok, villák, tisztségek adományozásával – nyerte meg az irodalom legjobbjait. Alaposan megnézte, hogy kit fogad be a házába, s az első bemutatkozás sem jelentett még barátkozást: tettekkel kellett bizonyítaniuk a támogatására sóvárgó íróknak, hogy megérdemlik a bizalmat és a kör ismertebb, idősebb tagjainak jóindulatát.
Néhány görög filozófuson kívül a tragédiaköltészetben kiváló Varius és a latin szubjektív-szerelmi elégiát megteremtő Gallus alkotta a Maecenas-kör magvát. Az ő ajánlásukra lett a ház vendége és pártfogoltja Vergilius, majd Horatius, később pedig Propertius.
Nem érdemtelenül vált irodalomtörténeti fogalommá Maecenas neve: alig egy évszázad múlva így említi már az epigramma mestere, Martialis, keserűen panaszkodva, hogy nincs már Maecenasa a kornak, aki szellemileg is, anyagilag is méltányolni tudná és akarná a tehetségek erőfeszítését. Maecenas sosem titkolta, hogy Octavianus-Augustus politikáját támogatja irodalomszervező munkájával is, s nemegyszer sugalmazta költőbarátainak, hogy a béke, a római dicsőség és erény eszméit, a múlt és az augustusi jelen nagyszerűségét foglalják versbe. Vergilius eclogáin csakúgy, mint az Aeneis témaválasztásán és tendenciáján vagy Horatius hazafias líráján érződik a baráti ihletés, de az a gyakorlati szövetség is, amely emberi és művészi hálára kötelezte a nagyúr pártfogoltjait. Egy vonatkozásban hiúsultak meg a császár és Maecenas vágyai: még ebben az előkelő és elkötelezett körben sem találtak olyan tehetséget, aki vállalta volna Augustus tetteinek epikus megörökítését.
Maga Augustus sem fukarkodott az elismeréssel, s Maecenas barátai idővel az ő bizalmasaivá is lettek. Nagyvonalúságát jellemzi, hogy Varius Thyestes című tragédiáját – melyet a későbbi irodalmárok is mint a latin drámaköltészet legnagyszerűbb teljesítményét említettek – óriási pénzösszeggel (egymillió sestertiusszal) jutalmazta. A költői tehetség tisztelete sem gátolta azonban abban, hogy politikai érdekeit kíméletlenül érvényesítse: semmiféle pártfogó szó nem rendítette meg, amikor i. e. 26-ban hazaárulás gyanújával illette s öngyilkosságba kergette az akkor magas hivatalt betöltő Gallust.
Megalakulásának idejét és rangját is tekintve, Maecenas köre volt az első Rómában, de nem az egyetlen. Corvinus Messalla palotája lett egy másik, függetlenebb szellemű társaság művészi otthona. Ő maga ismert politikus és hadvezér volt, és eredetileg Augustus ellenzékéhez tartozott; tekintélyén és tehetségén kívül annak köszönhette bántatlanságát, hogy még időben felismerte az események irányát, s a principátus támogatását is vállalta. Az idősebb írók közül az elégiaköltő Valgius Rufus lett a barátja, az ifjabbak közül pedig Tibullus, az epigrammaköltő Domitius Marsus és – valószínűleg – Ovidius csatlakozott a Messalla-körhöz. Ennek a csoportnak a költészetét az apolitikusság, a magánélet dicsérete, csöndes visszahúzódás, idillikus természet- és falurajongás, békevágy és a szerelem viharzásának megéneklése töltötte ki. S bár ezek az eszmények korántsem illettek bele mindenestül az Augustus és Maecenas által patronált klasszicizmus világképébe, és nem egyeztek módszerével – sőt, csöndes ellenzékiségre vallottak –, a béke, hűség, erkölcsi tisztaság hirdetése ezt a csoportot is az augustusi program közvetett támogatójává tette.
Az esztétikai eszmények különbözősége ellenére is baráti szálak fűződtek a két kör tagjai között. Horatius például őszintén szerette és becsülte Tibullust és Valgius Rufust, a saját irodalmi társaságához tartozó Propertiust viszont – finomkodása és népszerűség-hajhászása miatt – élesen támadta.
Sem előbb, sem később nem volt az ókori Rómának olyan félszázada, amikor ennyi jelentős alkotó munkálkodott egymás szomszédságában. Név szerint és későbbi értékelésekből legalább ötven kitűnő költőről tudunk; sokuknak – Variusnak, Gallusnak és több másodrendű nagyságnak – az életműve azonban hamarosan elveszett.
Ennek a szellemi pezsgésnek volt természetszerű következménye a dilettantizmus virágzása is. Nem okvetlenül kell mindjárt Augustusra gondolni, aki pajzán epigrammák költésében lelte örömét, és egy Aiax című tragédiát is írt – a nyilvános felolvasótermekben, a Pompeius-színház árkádjai alatt, a fürdők csarnokaiban száz meg száz versfaragó „gyönyörködtette” szavalatával a nagy nehezen összetoborzott hallgatóságot. Nagyon is érthető a Maecenas-kör szellemi arisztokratizmusa és bezárkózása a tehetségtelen protekcióhajhászók elől, de még Horatius menekülésvágya is a főváros lármás forgatagából.
Az író és az irodalom tekintélyének és tudatformáló hatásának megnövekedése ellenére, a milliós Róma néptömegei nem a magasrendű költészetben, hanem a mimusok játékában, gladiátorküzdelmekben, cirkuszi állathajszákban, bohócmutatványokban, kocsiversenyekben kapták meg szellemi táplálékukat. A vidéki városokat még kevésbé érintette a kulturális fellendülés; az új fürdők, vízvezetékek, templomok és világi rendeltetésű csarnokok zöme is a főváros civilizálását és ékesítését szolgálta. Nemcsak a pénzt, de a tehetségeket is Róma szippantotta fel, s tőle távol csak egy-egy divatos fürdőhelyen vagy – mint Nápoly környékén – jómódú városkában alakult ki élénkebb szellemi élet.
Még kevésbé érinti a római befolyás a provinciákat, ahonnan a birodalom most is elsősorban kapni igyekszik: gabonát, pénzt, zsoldosokat, szakembereket. A helytartók és beosztottjaik a pacifikálás és kizsákmányolás érdekei szerint foglalkoznak a művelődési és szórakoztatási igények kielégítésével. Alexandria és Pergamon irodalmi-művészeti jelentősége hosszú időre lehanyatlik. Hellasz marad az egyetlen tartomány, amelyet most is tisztelnek hagyományai miatt, s minthogy sem lázongással, sem elszakadással nem próbálkozik, készséggel ismerik el Róma tanítójának is.