A líra

Epigon poéták

Quintus Horatius Flaccus (i. e. 65–8) a dél-itáliai Venusia városkában született, felszabadított rabszolga fiaként. Édesanyját valószínűleg korán elvesztette – sohasem említi –, s apja származása is homályos; felszabadítása után kis birtokon gazdálkodott, majd Rómában szerzett pénzbeszedői állást. Apjáról mindig a szívből fakadó szeretet és tisztelet hangján szól a költő – nagyon is indokoltan, hiszen az ő áldozatkész gondoskodásának köszönhette, hogy Róma egyik jónevű – bár pálcázással fegyelmező – grammatikusának, Orbiliusnak iskolájában ismerkedhetett meg a görög és a római költészet remekeivel. Azt is apja tette lehetővé, hogy – a Rómában töltött hét-nyolc év után, amikorra a szülőföld és a falu már bizonytalan emlékké homályosult benne, s a fővárosi iskolák sem feleltek meg igényeinek – athéni tanulmányútra menjen.

Származási komplexusa még sokáig bántotta a költőt – nemcsak ekkor, húszéves korában, amikor Cicero fiával s más előkelő ifjakkal együtt hallgatta a görög filozófusok előadásait, és múlatta az időt amazok könnyed módján – apja összekuporgatott pénzén –, hanem jóval később, Maecenas körében is. Nem arra volt büszke, hogy alacsony származása segítségével, hanem hogy annak ellenére nyerte meg Róma urainak tetszését és barátságát – ostoba irigyeinek egy-egy gonoszkodó megjegyzése azonban sok-sok év múlva is a szívébe szúrt.

Alig egy éve volt Athénban, amikor Julius Caesar meggyilkolásának híre érte. A szabadság jelszavával fellépő köztársaságiak programja őt is fellelkesítette, s amikor a döntő összecsapás érlelődött, Cicero fia főtiszt lett Cassius seregében, Horatiust pedig Brutus fogadta belső környezetébe – magával vitte kisázsiai útjára, majd tribunusi (ezredesi) ranggal tüntette ki. Előbb csak magas kitüntetést jelentett ez a cím, de örök rejtély – a költő szerint: véletlen és megfontolatlanság –, hogy a katonai tudományokhoz s gyakorlathoz nem is konyító fiatalemberre hogyan bízhattak egy teljes légiót a sorsdöntő philippi ütközetben.

A vereség után Brutus és Cassius öngyilkosságba menekült. Horatius, a huszonhárom éves ezredes nem lett öngyilkos: nem élete, csak néhány szép illúziója és terve omlott össze a csatasíkon. Részvétele az ütközetben s megfutása a győztesek elől örök élmény maradt számára, amire többször is visszatér verseiben – inkább ironikusan túlozva, mint szépítgetve viselkedését. Sosem vágyott rá, hogy hősi halottként szolgálja Rómát, s a „pajzseldobás” hagyományos – arkhilokhoszi-anakreóni – motívumát sem kell szó szerint értelmezni, hiszen az ezredesek nem is viseltek pajzsot a csatákban…

I. e. 41-ben tért vissza Itáliába, kétségek között és kisemmizve. Apja meghalt, földjüket elkobozták, s valamelyik veteránnak ajándékozták. Octavianus amnesztiarendelete biztosította ugyan, hogy a Brutus seregében teljesített szolgálat miatt nem éri bántódás, de így sem sok örömnek nézhetett elébe: vagyonából kiforgatva, régi barátaitól elszakadva mihez kezdhetett? A hol itt, hol ott fellángoló polgárháború, az általános csömör és létbizonytalanság is csüggesztette – a költészet maradt egyetlen vigasza. Amikor maradék pénze és a baráti támogatás is elfogyott, állás után kellett néznie: a szokásos módon, írnoki állást vásárolt valami pénzügyi hivatalban. Sok elfoglaltsággal nem járt a munka – különben sem törte magát a körmölésben és futkosásban a tegnapi ezredes –, valami kis jövedelmet viszont mégiscsak biztosított.

Egyelőre vajmi kevés oka volt arra, hogy kedélyes színben lássa a világot, s a „merész nyomorúság” – amely először ihlette versköltésre – kétségbeesett és gúnyos versek, arkhilokhoszi modorú és formájú epodusok írására sarkallta. Sötét pesszimizmus és váteszi öntudat csap ki legelső – valószínűleg i. e. 39-re keltezendő – verseiből, s teljes joggal írja majd egy Maecenashoz intézett költői levelében (I. 19.), hogy Arkhilokhosz verseinek mértékét és szellemét, nem tárgyát követte. A polgárháború és a végtelen szenvedések kiváltotta indulattal szórja átkait a gyilkos nemzedékre. Jajkiáltásának szenvedélye és a versek (16. és 7. epodus) formai tökéletessége máris hivatott s önálló tehetségű költőt ígér. Az epodusok gyűjteményét csak i. e. 30-ban, Maecenas biztatására adja ki – amikor már személyes elégedetlensége is, Róma-féltése is pozitív tartalmúvá nyugalmasodik, s amikor Maecenas már „agyongyötörte” (v. ö. 14. epodus), hogy fejezze be iambusait.

I. e. 38 tavaszán mutatta be Maecenasnak a piruló, zavarában szólni sem tudó költőt a néhány évvel idősebb Vergilius és Varius, elmondva, hogy mit ér mint ember s mint költő, hiszen a nagyúr még semmit sem olvasott tőle, hírét sem hallhatta. Kilenc aggodalmas hónap telt el, amíg Maecenas – alapos tájékozódás után – ismét magához hívatta Horatiust. Philodémosznak és költőbarátainak társasága jó gyógyír volt csüggedésére, két örömforrás azonban még hiányzott az életéből: a biztos megélhetés és a szerelem. Az előbbivel Maecenas ajándékozta meg, az utóbbival nagyon sokan – vagyis senki.

Horatius egyelőre a fővárosban maradt, s lényegesen jobb anyagi körülmények között áldozhatott a múzsáknak. Az egész római életet átszövő tülekedés, törtetés, intrika és a talpnyalók ügybuzgósága azonban mindinkább ingerelte és fárasztotta. Ekkor nyíltan Maecenas elé állt: tegye lehetővé, hogy falura költözzék, és egy kis birtokon gazdálkodjék. Nem kellett soká várnia: i. e. 33-ban Maecenas egy közép-itáliai (sabinumi) birtokkal ajándékozta meg. Maga a terület nem volt nagy – nyolc rabszolga művelte meg egy felügyelő irányításával –, de ahhoz elég, hogy Horatiust gondtalan és nyugalmas élethez juttassa. Kis erdő tartozott hozzá, közelében pedig kristályos vizű patak csordogált: valóságos paradicsom Rómához képest! Öt paraszttanya vette körül, melyeknek gazdái jól mulathattak a köpcösödő költőn, ha amúgy szórakozásból kapához nyúlt, de tisztelték és szerették benne a nyílt szívű és közvetlen szomszédot… Itt töltötte következő tíz évének nagy részét. Sok költeménye fogant a falu ihletében, de sosem vált belőle „paraszti” költő: menedék volt számára a falu, nem pátria, mint Vergilius életében. A műkedvelő gazdálkodás, egy-egy séta vagy látogatás mellett bőségesen jutott ideje kedves költőinek olvasására és írásra – előbb egyes epodusok és a szatírák, majd az ódák költésére.

Két könyvnyi szatírát írt – az első kötet verseit i. e. 39–38 és 35, a másodikét i. e. 35 és 30 között –, s a befejezés után nyomban közzé is tette. Tematikailag, szellemileg, formailag egyaránt szembetűnő a különbség az epodusok egykorú darabjaihoz képest is. Nagyon jól tudta, s egyáltalán nem leplezte Horatius, hogy ebben a műfajban is új magaslatokat hódított meg önmaga s Róma számára, s hogy messze felülmúlta elődeit, a legkiválóbbnak elismert Luciliust is. Mégsem tekintette igazi költészetnek a szatíraírást, s a rá mindig – vagy majdnem mindig – jellemző öniróniával nevezte „gyalogos múzsának” az ihlető istennőt. Új, nehezebb feladatok vonzották: az „ércnél örökebb” dalköltészet megteremtése, olyan líráé, amely méltóbb az Actium utáni időkhöz, a birodalom és a római béke szelleméhez. Megérezte a kor szavát; poscimur („várnak bennünket”) – mondja lantjának (Ódák, 1. 32.), egy szóba tömörítve hivatástudatát. I. e. 30 és 23 között írja ódáinak első három kötetét, azokat a műveit, amelyekért a legnagyobb rész illeti halhatatlanságában.

Külső élményekben ekkor szegénynek látszik Horatius magánélete. A Sabinumban töltött első évekről már alig tudunk valamit, a húszas esztendőknek pedig az a legnagyobb eseménye, hogy egy lezuhanó fa majdnem agyoncsapta. A futó szerelmeken – és, ami valószínűbb, kitalált szerelmeken –, gyermekkori emlékeken, baráti vonzalmakon s a táj gyönyörűségein kívül ez az egyetlen személyes témája. Nem véletlenül van így: maga Horatius sóvárgott a nyugalom után, s költői függetlenségét senki kedvéért nem volt hajlandó feláldozni – még a princepsért sem, akit tisztelt, magasztalt, istenített, de titkárául nem szegődött el.

Fájó csalódás volt számára, hogy ódái első három könyvének jelentőségét alig néhány barátja ismerte fel. Kedvezőtlen volt a kiadás időpontja (i. e. 23) is, hiszen az Augustus elleni összeesküvés kipattanása és megtorlása elvette az emberek kedvét az irodalomtól – sokaknak még az élettől is… Ekkoriban cserélte fel Horatius a sabinumi birtokot a Rómához közelebbi, csodálatos szépségű Tiburral, de ennek öröme sem vigasztalta a pillanatnyi kudarcért: hosszú időre búcsút mondott az ódaköltésnek.

Régebben s nem dicstelenül művelt műfajához tért vissza: a hexameterekben írt sermókhoz („beszélgetésekhez”, ahogyan mind szatíráit, mind leveleit nevezi). Bölcselkedve csevegő költői leveleinek első könyvét i. e. 23–22 és 20 között írta, a második könyv terjedelmesebb, irodalmi témákkal foglalkozó darabjait – közöttük az élete alkonyára datálható Ars poeticát – i. e. 18 után.

Miután Vergiliust i. e. 19-ben elragadta a halál, fenntartás nélkül ismerte el Horatiust legnagyobb költőjének Róma. Ez természetesen újabb művészi-társadalmi feladatokat rótt rá. Kedves hangon, de állhatatosan utasította vissza a császár kérését, hogy eposzt írjon róla, bizonyos engedményeket mégis kellett tennie – például abban, hogy egyik levelét Augustushoz címezze. S volt olyan megbízatása is, amelyet szívvel-lélekkel vállalt: azt, hogy a – belpolitikai bajok és Augustus családi gyásza miatt többször is elhalasztott – Százados ünnep alkalmából kardalt írjon (i. e. 17). Ódaköltészetében is új szakasz kezdődik. Visszatér régi hangjához és formáihoz, ami pedig a politikumot illeti: ódáinak IV. könyve még szárnyalóbb stílusban dicsőíti Augustust.

Maecenas i. e. 8 nyarán halt meg, s néhány hónap múlva – mint egykor megjósolta – Horatius is követte a sírba. Mindkettőjüket az Esquilinus-dombon temették el, egymáshoz testvéri közelben…

„Hozzáéneklés”: ezt jelenti eredetileg a görög epódosz (latin formájában epodus) szó, s ezzel jelölték azt a versformát – antik felfogás szerint: műfajt –, amelyben egy hosszabb, többnyire lejtő ritmusú sort egy rövidebb követett, s a kettő közül legalább az egyik iambikus. Tizenhét ilyen verset tartalmaz Horatius epodusainak gyűjteménye, elrendezésük azonban független a megírás időpontjától.

A 16. epodusszal robbant be a római költészetbe, a testvérharcot átkozva, egész nemzedékét kárhoztatva keserű jajkiáltásaiban. Reális kiutat nem lát, prófétikus révülettel fogalmazza meg a menekvés lehetőségét: arra kéri, buzdítja „az értetlen nyáj jobbik részét”, hogy az ő váteszi vezérletével bujdokoljon el az édes szülőhazából, súlyos esküvel esküdvén, hogy csak akkor tér haza, ha a természet örök törvényei és tüneményei az ellenkezőjükre fordulnak – vagyis soha. A Boldogok Szigete, ahol új hazát remélt az arra méltóknak, természetesen nem valóságos ország vagy táj, hanem a „Paradicsom” ősi képzete, Vergilius IV. eclogájának világához és általában az Árkádia-álomhoz hasonlóan. A két költemény tendenciája azonban ellentétes: Horatius remélni sem tudja az evilági megváltást. Nem gyakorlati módon, hanem kétségbeesetten és utópiaként értelmezi a kivándorlást, hogy az irrealitással még fájdalmasabbá hevítse a való világ és az emberi ábrándok ellentétét.

Még keményebben vádol és panaszkodik a hasonlóan korai 7. epodusban, Remus ártatlanul ontott vérét és a testvérgyilkosság új meg új elkövetését okolva a tragikus jelenért. A komor és tömör képek sokasága, a vádló kérdések izgatott sora, a nyelv és a ritmus fejlett technikájú kezelése, a történeti asszociációk pergése máris újszerű és tehetséges költőt ígér e két epodusban – a lendület hirtelen ellanyhulása és a jelzők közhelyes variálása ellenére is. Elsősorban Horatius felelősségtudata, az addig ismeretlen váteszi tartás és az illúziókat foszlató kíméletlenség határozza meg az indulás értékét.

Az első epodusok legtöbbje pillanatnyi hevületből született, s a társadalomformálás igénye mellett a személyes indulat is hangot kap bennük. A 8. és 12. epodusban például fiatal férfitestre vágyakozó vénasszonyt támad a költő – útszéli hangon s olyan drasztikus jelzőkkel, melyeket Arkhilokhosz és Catullus is megirigyelhetett volna. Szellemesnek egyik sem mondható, de megkapó a verselési biztonság, különösen a hexameterek és az iambikus sorok párosításában: ebben is első Horatius a latin költők között. Hasonló stílusban tombolnak a 6. és 10. epodus gyilkos sorai. Az előbbiben egy rosszmájú és alattomos zugprófétára zúdítja mérgét, az utóbbit „fordított búcsúztatóként” – jó út helyett hajótörést kívánva – egy bizonyos „büdös Maeviushoz” intézi. Féktelenül süvítenek átkai e szentségtörő formában, azt is megborzongatja, akinek eszébe sem jut, hogy tengerre szálljon. Káromló szidalmait gúnnyal fűszerezi – nem „attikai sóval”, hanem „itáliai ecettel” –, amikor a Trója alól hazatérő hősökkel veti egybe a tengeri árban férfiatlanul siránkozó Maeviust. Ez a megoldás (a vers közepére helyezett hasonlat) később is állandó stíluseleme lesz a horatiusi költészetnek: a hasonlat különös képsorrá teljesedik, s csak a vers zárórésze világítja meg, hogy nem öncélú kalandozás vagy hellenisztikus ízű tudománykodás rejlik benne, hanem az alapeszme közvetett kiegészítése.

A szatírát jellemző gúny és komikum hangja már szatirikus élű epodusaiban is mind szellemesebbé fejlődik. Egyik boszorkánytermészetű szeretőjét, Canidiát – akit szatíráiban is mocskolt – tréfás könyörgéssel igyekszik irgalomra bírni: oldja fel varázsát, mely kegyetlenebb és erősebb, mint a mitikus varázslónők minden rontása! De mindezt olyan túlzó kétségbeeséssel zokogja el, hogy látnivaló: csak tetteti félelmét. A „megrendítő” hasonlatok, sirámok, magasztalások szavát komolyan veszi a némber: ostobán és fennhéjázva dörgi, hogy az ő szívét nem lágyítja meg a könyörgés, s igenis tovább fogja üldözni áldozatát – önmagát téve nevetségessé az ajkára adott dikcióval… (17. epodus.)

Erősödik a stílus- és jellemhumor az i. e. harmincas évek második felében írt epodusokban. A dühös szitkozódás már csak tettetett s tréfás felháborodás szülötte, amikor Maecenast „szidja”, hogy túlságosan komolyan vette az ő sabinumi parasztiságát, s agyonhagymázott étellel kínálta (3. epodus). Másutt rejtett csúfondárosság adja a Maecenashoz intézett vers ízét. Szerelmi bágyadással mentegeti munkájának lassú menetét, de egy elmés célzással éppen a nagyúr egyik röstellni való viszonyát csúfolja ki (14. epodus).

Az epodusokkal egy időben írt szatírák szerkesztési és jellemábrázolási módszerét alkalmazza a költő e ciklus talán legsikerültebb versében, a 2. epodusban. Egy városi ember bájos, idillikus hangú ábrándozásával kezdődik. Bár az iambikus forma mindjárt gyanút ébreszt a lelkendezés őszinteségével szemben, a hős oly elérzékenyülten dicséri a falusi élet szépségeit – egyszerű, tiszta tanya, szorgos munka, szeplőtelen családi élet stb. –, hogy megnyeri a szívünket… egészen az utolsó négy sorig:

A csattanós versvég egyetlen epikus mondattal vet új fényt az álmok szövőjére, rajta keresztül pedig egy elpusztíthatatlan típusra.

Az actiumi győzelem utáni lakoma, Maecenas és Horatius barátságának őszinte meghittsége elevenedik meg a 9. epodusban, az 1.-ben pedig az Octavianust harcba kísérő barátját búcsúztató költő. Nyoma sincs már a gúnynak vagy csipkelődésnek: a lelkes, hazafias verseket csak a metrum és a lazább stílus különbözteti meg a hasonló tárgyú ódáktól.

Más témákról írt epodusaiban is érezni lehet a közeledést az új műfajhoz, például a ciklus 11. darabjában, ahol az ifjúság gyors tovatűntét siratja (huszonöt éves korában!) a klasszikus görög líra modorában, a befejezésben viszont egyéni módon: új szerelmek hányaveti könnyedségével űzi el az öreges nosztalgiát. A 13. epodus – akár leíró-mesélő lírájával, akár bölcselkedésével és stílusával – megállná helyét az ódák között is.

Tíz verset tartalmaz a Szatírák I., nyolcat a II. könyve. Az elődei munkásságát folytató Horatius új, sajátosan római műfajnak tekintette a szatírát, amely a klasszikus görög ókomédiától örökölte az ábrázolási mód és a stílus csípős, gúnyos köznapiságát. Jószívvel becsülte az ő példájukon csüggő Lucilius szellemességét és ízlését, de „sárosan hömpölygő” szószaporításáért és művészi gondatlanságáért keményen megrótta. Már legelső szatíráit is határozott programmal írta, annak tudatában, hogy az ilyen-olyan hibáik és vétségeik miatt kipellengérezett polgárok félni fognak a verstől – s utálni fogják magát a költőt. Azt azonban mindig is hangsúlyozza, hogy a szatíra nem tekintendő igazi költészetnek, hiszen csak a versmértékben különbözik a köznapi beszédtől, s nélkülözi az emelkedett pátoszt. Ami viszont e műfaj társadalmi jelentőségét illeti – akár a név szerint kiválasztott „áldozatok” kicsúfolása, akár általánosabb bajok gúnyos megbolygatása révén –, azt igenis vállalja, büszkén határolva el magát mind a fűzfapoétáktól, mind a vaktában szurkáló, ártatlanokat is kipécéző versíróktól.

Az i. e. 38 végén írt I. 4. szatíra példázza pompásan az elvek művészi realizálását és módszerét is. Valóságos irodalomtörténeti vázlat a szatíra eredetéről és római hagyományairól. Műfajelmélet és program egyszerre. Csevegő elemzés, egy-két oldalvágás a tehetségtelen ellenlábasok irányába, komoly önismeretre valló, de kedélyes vallomás, erkölcsi általánosítás, saját szerénységének és – idézet formájában – hebehurgya ellenfeleinek illusztrálása kergeti egymást. Ismét önvallomás következik; immár a szatíra befejezéseként:

Csak tematikailag csapong az irodalomelméleti és erkölcsi csevegés, valójában egymást kiegészítve és erősítve kerekíti teljesebbé Horatius felfogását a költészetről és az életről. Pontosan tudja, hogy egy versben nem merítheti ki eredeti tárgyát, a szatíra és más műfajok viszonyítását („ebből mára elég. Majd máskor tárgyalom azt, hogy vers-e valóban e műfaj” – 63–64. sorok). Ezért, mintha csak az iménti csevegést folytatná, az I. 10. szatírában is a műfaj elméleti kérdéseit boncolja, s a magvas nevettetés mellett, a hevenyészett forma és népszerűség-hajhászás ellen tesz hitet.

Nézetei és versei heves vitákat kavartak, s nem egy „poloska-kritikust” ingereltek csípésre. Horatius vállalta a polémiát. Politikai és költői elveinek még határozottabb megfogalmazása és a tárgyalási mód még változatosabbá, finomabbá csiszolása jellemzi a II. könyv 1. (valószínűleg az i. e. 30-as évek végén írt) versét. A kor egyik neves jogtudósával folytat fiktív vitát, Octavianus magasztalásában azonban lelkesen licitálnak egymásra, amit frivol bizalmaskodással formál emberibbé a költő. Tartalmilag nem sok újat mond előző szatíráihoz képest, de ragyogóan csillogtatja humorát – a sótlan tudósellenfél mogorva pátoszát bemutató „idézéssel”, s Venusia kardforgató őslakójához hasonlítva magát, aki csak önvédelemből rántja ki a kardot, de akkor aztán vitézül. A komolyság és komolykodás, élc és vihogás megkülönböztetése, a szatíra társadalmi szerepének újólagos hangsúlyozása – immár teljes összhangban Augustus programjával –, a betűrágó tudóskodás és az alkotó szellem szembeállítása, a csevegő értekezés és a személyes példálózás céltudatos adagolása teljesíti ki a művészi hatást – az elvhűség és emberi közvetlenség, a polemikus és szórakoztató elemek kulcsolódásában.

Az említett három vers – Horatius szatíraköltészetének elvi programja – ábrázolási eszközeiben is jellemzi e műfaji csoport egészét. Legkorábbinak az I. 2. szatíra tűnik; talán még a Maecenas-körbe való bejutása előtt írta a költő. Egy bizonyos Fabius szerelmi botránya adta az ihletet, hogy saját epikureista meggyőződését – mindenfajta szélsőség óvatos kerülését – formálja szatírává, imponáló asszony- és szerelemismeretek birtokában. Sziporkázó bőséggel ontja az okulásra intő példákat az egykori Róma életéből, hol név szerint pécézve ki egy-egy ostobán könnyelmű ismerősét, hol típusokat sorolva elő a szertelen életmód és megfontolatlanul mohó szerelmeskedés következményeinek illusztrálására. S hogy még tekintélyesebb legyen a jókedvű érvelés, Terentius egyik hősére s a szigorú Cato szexuológiai elveire is hivatkozik. Kacagtató paródiát csihol a pikáns téma és az emelkedett stílus ütköztetéséből, s dramatizált életképekkel indokolja meg, hogy milyen típusú nők szerelmét tartja a legkellemesebbnek és legveszélytelenebbnek. Mulatságos olvasmány, de egyben ékes tanúbizonysága az epikureus morál árnyoldalának.

Az emberi gyengeségek iránti megértés, „a világ elől rejtőzve élj!” epikureus elve, a nagyképűen merev és valóságtól elrugaszkodott sztoikusok kicsúfolása (I. 3) nemcsak ezt a korszakát jellemzi, hanem – a „római ódákon” kívül – későbbi életfelfogását s alkotásainak tetemes részét is. Származási kisebbrendűségét is derűs valóságérzékkel, a felkapaszkodottak kigúnyolásával, Maecenas költői tetteket honoráló és minden hitvány acsarkodást háttérbe szorító barátságával gyógyítgatja. Nem tagadja meg sem tribunusi múltját, sem tiszta életű édesapja emlékét, sőt a buzgó kegyelet olykor túlzásra is csábítja, amikor az „ősöktől örökölt erkölcsök ápolójaként” szólaltatja meg apját (I. 4.).

Epikureus felfogásának és természetes emberségének életrajzilag is, költőileg is egyik legbecsesebb emléke az I. 5. szatíra, amelyben – Lucilius hasonló témájú versével kelve versenyre – az i. e. 37 tavaszán Rómától Brundisiumig megtett, több mint kéthetes utazását örökíti meg. Hajóslegények, csaplárok, szolgák, kocsmai bohócok portréi villannak elénk a kis jelenetek sorában, s még azt gondolhatnánk, hogy egyszerű kirándulásról volt szó. Egyáltalán nem! Rendkívül jelentős politikai eseménynek volt tanúja a költő, amikor barátai – Vergilius, Plotius és Varius – társaságában kelt útra. Maecenas egy kis faluban csatlakozott hozzájuk; ő és egy másik megbízott Octavianus utasítására indult Tarentumba, hogy egyezményt kössön Antonius követeivel a Sextus Pompeius elleni hadműveletek meggyorsítására. Horatiusra nem tartoznak a magas diplomácia titkai, s nem is nagyon érdeklik. Hogy a politikusok mit csinálnak, arról szót sem ejt, annál kedvesebben részletezi az úti élmények megannyi apróságát: a baráti évődéseket, a szúnyogok támadását és a békák szörnyű brekegését, két kocsmai színész rögtönzött civakodását (vö. I. 7.). Az anekdotikus hangot itt is stílusparódiával fűszerezi, enniusi ünnepélyességet cseppentve a gúnyos és önironikus köznapiságba.

Nemcsak a tréfálkozó gúnyt ismerte. Canidia vajákos mesterkedéseiről valóságos kiseposzt költ; egy temetői fügefa-madárijesztővel mesélteti el a szörnyűségeket (I. 8.), a hasonló témájú, valamivel korábbi 5. epodus stílusában, csak éppen komikummá enyhíti a borzalmakat.

A római hétköznapok személyes élményekből fakadó ábrázolásának és a szatirikus típusalkotásnak remeke a híres I. 9. szatíra, ahol egy szemtelen tolakodóval való szerfölött egyoldalú ismerkedését meséli el: semmiképp sem tudja lerázni az összevissza karattyoló fickót, akinek legfőbb vágya, hogy Maecenas körébe kerülhessen. Sem gúnyos sóhajtozása, sem a fecsegő „kolléga” hivatali elfoglaltsága nem segít Horatiuson, egyik barátja is csúfondáros értetlenséggel hagyja izzadni tovább – csak Apolló isten (!) jön segítségére, pörös társával hurcoltatva el a léhűtőt…

Tréfás hangon csevegni komoly témákról: ez a célkitűzés munkál a szatíraköltő Horatiusban. Az első könyvet bevezető, de csak i. e. 35-ben írt szatírát Maecenasnak ajánlja, mintegy elvi összefoglalásul is. Mondanivalója magvas (a boldogság és megelégedettség lehetőségeiről s megszerzési módjairól), kompozíciója kerek, s a közhelyeket is költői szintre emeli egy-egy kitérő, a nyelvi és verselési rutin. Mégsem tartozik a vers Horatius legjobb szatírái közé – tartalma önismétlésnek tűnik, nagyon is szorosan tapad a görög példákhoz, fordulatai szokványosak –, s ő maga is fáradt fordulattal tesz pontot a végére…

Legfőbb vágya valósult meg (hoc erat in votis… – írja a II. 6. szatíra elején) már Sabinumban, s a nagy életfordulat szatíraköltészetének megpezsdülésén is érződik. A II. 2. szatírában egy gyermekkorából ismert parasztember – bizonyos Ofellus – ajkára adja a serény és dolgos élet dicséretét, a páváskodást és az urak majmolását nevezve az ifjúság legfőbb hibájának. Komolykodó szóáradattal sorolja elő a gyakorlatias példákat, főképp a gyomor és az étvágygerjesztő munka összefüggéseiről. Meghökkentő a szituáció, hiszen az ősi paraszti erényeket dicsérő Ofellust kiforgatták kis vagyonából, s már csak bérlő lehet az új gazda birtokán. Az ő hősi pátoszú szavaival („Bátor, erős mellel kell állni a mostoha sorsot!”) zárul a szatíra. A fogalmazás kissé fellengzősen sztoikus, tartalmát azonban éppen Ofellusnak a balsorsban is megőrzött tiszta jelleme hitelesíti.

Mintegy ennek a versnek ellenpólusaként hat az időrendben is rákövetkező II. 3. és II. 4. Az előbbi a legbonyolultabb szerkezetű Horatius-szatíra, amelyet tengernyi homályos célzás is nehezít. Egy tönkrement kereskedő (Damasippus) itt a beszélgetőpartner, aki tücsköt-bogarat hord össze „a bölcs – mindenkin király” sztoikus tétel igazolására. Majd háromszáz soron át szaval, s pocskondiázza Horatiust nagyra törése, de főképp versíró mániája miatt. Elhallgattatni vagy cáfolni nem lehet – Horatius végül is kihajítja… A jellem és stílus összhangjával éri el a költő a tipizálást, azoknak a gyászsztoikusoknak a kicsúfolását, akik életvitelük gyakorlati csődjét leplezik a morc bölcselkedéssel.

Más vonatkozásban fordított tükörképe az Ofellus-szatírának a II. 4. Amott a mértékletes étkezés előnyeit ecsetelte a gazda, emitt egy bizonyos Catius a szakácsművészet tudoraként fejtegeti a különféle étrendek és receptek titkait. A jellemzés és verselés zsonglőrmutatványai bámulatot keltenek, olvasmánynak azonban kissé fárasztó a vers. Talán a kortárs olvasók, akik nemcsak a felsorolt fogásokat ismerték, hanem a vacsora témájú irodalom tekintélyes mennyiségét is, több élvezetet találtak benne.

Egy két évvel később írt szatíra (II. 8.) igazolja, hogy egyáltalán nem kiagyalt téma volt ez: Róma egyik roppant gazdag és műveletlen polgárának lakomáját írja le a költő, melyen Maecenas és néhány barátja is részt vett, s ahol egy mulatságos „tragédia” – a mennyezeti kárpit leszakadása – okoz galibát. A nagyképű sürgésforgást s az újgazdag alázatos hajbókolását arisztophanészi plautusi eszközökkel eleveníti meg Horatius, bár még így is finomabban, mint majd Petronius a Trimalchio-féle lakomát.

Az örökösödési spekuláció is a kor jellegzetes tünetei közé tartozott. A II. 5. szatírában az Odüsszeia-beli alvilágjárást parodizálja Horatius, a hőst – fenséges póza ellenére is – erkölcstelen feleségárusként, a jóst pedig „isteni” zugügyvédként figurázva ki. Természetesen itt sem egy ember, az epikus hős kipellengérezésének szándéka vezette a költőt, hanem a nevettető társadalombírálat, hiszen „csak a nevet kell megváltoztatni: rólad szól a mese” (Szat. I. 1. 69).

A sabinumi évek során írt versekben is vissza-visszatér múltbeli élményeihez és világnézeti-írói gondjaihoz. A II. 6. szatírában meghatott és hálás szavakkal dicséri a Maecenas adományozta birtok csendes boldogságát – lírai, leíró és párbeszédes részletekkel, végül egy tanmesével ecsetelve a megvalósult álom szépségeit s erkölcsi igazát. Éppen a verset záró tanmese érződik kissé terjengősnek, tanulságában pedig banálisnak, viszont a fővárosi zsibongást megelevenítő, drámai pergésű jelenetkék stilárisan is kitűnő kontrasztként hatnak.

A kelekótya Damasippus vádaskodását rendíthetetlen nyugalommal verte vissza a költő, bár éreztette, hogy egy csekélyke igazsága is van, amikor az ő hiúságát ostorozta. A II. 7. szatírában, amelynél mulatságosabb és csípősebb „önkritikát” az egész antik irodalomban nem találunk, épp ezt a gondolatot folytatja – egy városi szolgájával olvastatja a fejére nőügyeit, úrhatnámságát, képmutatását. Davust is csak úgy tudja elhallgattatni, hogy elzavarja és megfenyíti, mintha ellenérvet sem találna, védekezni sem tudna. Igazában persze nem is akar védekezni: vállalja e „bűnöket”, s épp azáltal csökkenti súlyukat, hogy a szolga sztoikusan szigorú vádjait visszaverhetetlenné túlozza el.

Az ódaköltészet más módszert és más stílust követelt, mint a köznapi természetességgel csordogáló „csevegés”. Egy későbbi periódusban, az Epistulae (Levelek) költése során tér majd vissza a költő a már itt megtalált és tökéletesített hanghoz.

Csak prózai értelemben igaz, hogy Horatius életében harminckét-harmincöt éves kora után úgyszólván semmi nem történt. Nem az jelentette számára az élményt, hogy távoli tájakra utazik vagy a közélet csatáiban vesz részt – nem is vágyott efféle kalandokra. Nagyobb öröme telt abban, ha egyik-másik barátjával Caecubus vagy Falernus borát kortyolgatta, s az élet futó szépségeiről ábrándozott, mint ha fővárosi tivornyákon kellett részt vennie. Az Anio-patak vízesése mellett, ahol múzsáival társalgott vagy csinos lánykával enyelgett, boldogabbnak érezte magát a perzsa királynál is. A tavasz éledésében, amikor Venus körtáncba hívja az ifjakat és szüzeket, s a hajósok vízre bocsátják a kiszáradt hajókat, Tibur enyhet adó árnyaiban, a Soracte hegy havas csúcsának látványában érezte igazán, hogy milyen csodálatosan gazdag és milyen fájdalmasan rövid az emberi élet. Egyetlen pillanatban, egyetlen lánykacajban vagy tüzes kortyban megragadni és megörökíteni a világ szépségét és szomorúságát – ez volt számára az igazi élmény. S ez a lirikusi magatartás sodorta a görög klasszikusok felé, akik először tudták dalba foglalni azokat az érzéseket és eseményeket, amelyek egy ember életében talán soha nem ismétlődnek kétszer, de száz és száz nemzedék tetteiben és lelkében születnek újjá.

Ezért lett költőeszménye Alkaiosz, Szapphó, Anakreón, majd a patetikusan szárnyaló Pindarosz is. Nemcsak azt vállalta, hogy Itáliába telepítse át az aiol dalt, hanem azt is, hogy új típusú és magasabb szintézisbe foglalja mindazt, amit a korábbi görögök dalköltészete teremtett a magánemberi örömök s gondok megéneklésében csakúgy, mint a tájleíró és politikai lírában. Amikor a latin nyelvű, bár programatikus tudatossággal a görög klasszikusokhoz kapcsolódó dalköltészet princepsének nevezi magát, sokszorosan is igaza van – időbeli elsőségét, teljesítménye rangját s a poliszköltőkhöz mérten szélesebb látószögét tekintve egyaránt. Mert az „áttelepítés” korántsem másolói alázatban fogant, hanem az Augustus-kor társadalmi valóságában és a korábbi értékeket sajátos öntudattal asszimiláló szellemében. A „római ódák”-at költő Horatius ugyanolyan újszerű Alkaioszhoz és Pindaroszhoz képest, mint Vergilius, ha Homérosszal vetjük egybe.

A modern esztétika óda kifejezése – tehát a fennkölt szellemű líra terminusa – sokkal szűkebb tartalmú, mint a görög ódáé és az azzal azonos jelentésű latin carmen: ez utóbbiak általában jelentenek dalt, lírai verset, a tartalomtól függetlenül, a dalformát viszont megkövetelve. Horatius ódái (carmenjei) között szép számmal akadnak magasztos, lelkesült versek, de egyáltalán nem kizárólagos jelleggel: a III. könyvet nyitó „római ódák” ciklikus zártságától eltekintve, eszmei, tematikai, formai változatosság jellemzi lírai gyűjteményeit. Maga az elrendezés is arra vall, hogy Horatius a hangulati ritmusváltást tekintette a legfőbb rendezői elvnek – függetlenül a versek megírásának időrendjétől –, s nagyon is tudatosan választotta ki egy-egy funkciójú dal (ajánlás, költői hitvallás) helyét, mintegy keretet ácsolva a könyveken belüli élénkséghez.

Az ódák I. könyve harmincnyolc, a II. húsz, a III. harminc és a később írt IV. tizenöt verset tartalmaz. Éppen a dalok tartalmi és formai változatosságából alakul ki az összkép jellegzetes harmóniája, Horatius lírájának legsajátosabb, legegyénibb vonása: a verset ihlető külső élmény s az érzelmi és gondolati reflexió eggyéolvasztása. Alig vannak olyan énekei, amelyekben csak az átélt pillanat közvetlen és zárt élményét rögzítené, s még kevesebb, ahol azon melegében foglalná versbe a konkrét helyzetet s arra válaszoló kérdéseit. Mi az, ami több, fontosabb a perc testi valóságánál, s hogyan lehet mégis egy pillanat tükrébe sűríteni a halandó lét mindenkire érvényes halhatatlanságát? – ez a kérdés hatja át egész líráját, konkrétnak és általánosnak azt a dialektikáját folytatva a dal sajátos eszközeivel, amelyet már szatírában is megvalósított.

Lírai verseinek mindig ő a hőse – vagy a maga életének egy-egy eseménye, vagy valamelyik barátjának, kedvesének látása fakasztja a dalt. Többnyire az érzékletes valóság képeiből indul ki, s az adott helyzet tényszerű (leíró) rögzítéséből szárnyal magasabbra a vers. A gondolati reflexió és általánosítás azonban ekkor is líra marad – akár egy-egy jelző nyomán, akár mert a mondanivaló tömör rögzítését új és új helyzetek képei ölelik körül.

Nem ismer sémát, s ha tartalmilag vagy kifejezési eszközeiben olykor ismétli is korábbi önmagát, a lírai motiválás (személyes alaphelyzet, a tájleíró vagy gondolati asszociáció) tüneményes gazdagsággal váltakozik. Csak néhány fáradtabb versében lehet érezni bizonyos „túlírást”, az ihlet szándékos hevítését: csaknem mindig a mondanivaló marokra fogott tömörsége, szűkszavú pontosság, a lazább értelmi és érzelmi kapcsolásokat is abroncsba szorító stiláris és formai fegyelmezettség jellemzi. Az ódák szerkezeti biztonsága is a személyes és általános egységét emeli ki.

A Soracte havas ormának látványa (I. 9.) – röpke baráti megszólítás után – ámulásra s az életöröm dicséretére ihleti az első sorokban. A középső szakaszokban bontja ki azután a vers gondolati magvát – az epikureus örömkeresés illusztrálását, a tél, a vihar, a ciprus, a szerelem, tánc, vénülés, versenyek, alkonyi félhomály, szerelmes sugdolózás meghatóan villózó képeivel –, a zárószakaszok pedig új, ugyancsak konkrét helyzeteket tükröző, de a költő személyéhez már nem kötött képekkel keretezik a filozofikus következtetést.

Ezzel a módszerrel olyan motívumokat is újjá tud formálni, amelyeket már régebbi költők is alkalmaztak – akár a klasszikus görögök, akár a hellenisztikus epigramma mesterei. Hasonlóképpen jellegzetes példa erre a szerkesztési tudatosságra a második könyv záró ódája (II. 20.), költői öntudatának egyik legszárnyalóbb szülötte:

Az első szakasz – az égbe suhanó madár – allegóriája már Euripidész egyik töredékében felbukkant, s feltűnik majd Pindarosz „dirkéi hattyú” megnevezésében is (IV. 2.). A folytatás azonban már tökéletesen egyéni: a hajdani rabszolgasarj és Maecenas barátságának személyes büszkesége. A harmadik versszak – a metamorfózis részletes leírása – az óda elején még csak egyetlen vonallal vázolt kép valóban váteszi hangulatú, látomásos eszközű részletezése; hasonlatként mindez komikus tudákosság benyomását kelthetné, de az allegória vallásos ihletettsége és forró őszintesége sajátos eszközöket kívánt, mit sem törődve a józan mérlegelés valóságmértékével. A negyedik és ötödik szakasz látszólag csak az előzőket bővíti, konkretizálja, s csak a jelzők és fordulatok különböztetik meg az egyszerű történelmi, mitológiai, földrajzi felsorolástól. Mégis másról és többről van szó: a negyedik strófa – az Ikarosz-monda, a mitikus tájak és népek, az égi magasból lepillantó költő személyének középpontba állításával – az előző rész hangjához idomul. Az ötödik pedig már olyan történeti népeket sorol fel Horatius majdani megismerőiként, amelyek a korabeli Róma szempontjából politikailag voltak érdekesek és fontosak. Ezekben a sorokban sem kisebb súllyal említi saját költészetének jelentőségét, mégis érezteti, hogy személyes költői nagysága mögött ott tornyosul az egész római birodalom tekintélye, s kölcsönösen egészítik ki egymást.

Ez a fordulat készíti elő a költemény befejezését. Maecenashoz kanyarodik vissza a gondolat, s egy vallási szokáshoz – a jelképes temetéshez, ahol a tetem szimbóluma fölé emeltek sírt. Ez érzékelteti, hogy a költő mennyire összenőtt barátjával és Itáliával, a kultusz elutasítása viszont azt, hogy a művészi halhatatlanság szemszögéből csak üres és hiú semmiség, amit az emberek szentnek tartanak. A „kétarcú költő” emberként halandó, de mint dalnok halhatatlan – ezt illusztrálja a vers hullámzása, előbb földi közelségből, majd az öröklét távlatából.

A konkrét lírai képek, leírások, mitológiai-történeti párhuzamok, velős fogalmazású bölcseleti tételek, szónokias fordulatok kulcsolódásában fejeződik ki másutt is a szubjektív élmények vagy érzések gondolati általánosítása (vö. II. 13.). Az I. 9. óda az egyszerűbb, a II. 20. a bonyolultabb szerkezetű, súlyosabb és rejtettebb utalásokkal célratörő Horatius-dalok közé tartozik. Indokolt is ez a kompozíciós és nyelvi különbség, hiszen az előbbinek a gondolati magva (bármily bájos és sajátosan horatiusi is) kisebb igényű az utóbbiénál, amely a II. könyv záródarabjaként (vö. III. 30.) emeli vallásos régiókba az ódaköltés személyes vonatkozásait, a lírai ars poeticát.

Horatius sok-sok ódájában már magának a mondanivalónak a súlya vagy kedvessége megkapja az olvasót. Másokban viszont nem a gondolati vagy érzelmi újdonság, hanem a lírai motiválás nyújt újat. A Soracte-vers „prózai” tartalma például egész sor további versben ismétlődik meg, de más helyzethez s érzelmi élményhez kapcsolódva, más formában és stílusban. Az I. 4. óda „ugyanúgy” természeti képsorral indítja a mulandóságfilozófiát, mint amaz:

A bölcselet elmélkedő megfogalmazása sem új, s a bor és az ifjú szerelem vigasztaló szépsége űzi el a maró gondokat itt is. S mégis egészen más e tavaszi hangulatú vers világa: a fenségesebb alkaioszi strófát daktilikus lejtésű és iambikus szökellésű sorok váltják fel, ritmikailag is vidámítva a verset; a természetleírások könnyedebb színekben csillognak, s az elmúlás borúját a befejező soroknak az élet élvezésére buzdító jókedve hessenti el.

A II. 14. óda viszont – amelyben barátjához, Postumushoz fordult a költő – őszi borongással „ismétli meg” az előbbiek gondolatát: a jámborságot (az augustusi erényfelfogás egyik sarkalatos mozzanatát) is tehetetlennek mondja a halál hatalmával szemben. A gondolat motiválása azonban új mederben bontakozik ki. A verset kezdő megszólítás kettőzése és a futó évek suhanását kísérő sóhaj már az első szakaszban olyan szívből fakadt fájdalmat éreztet, mint talán egyetlen más versben sem. Egyes mozzanatok pontosan egyeznek az I. 4. érvelésével (például a halál „demokratizmusában”, az Alvilág istenségeinek felidézésében), ám az élet szépségeinek élvezése itt nem feledteti a halál riadalmát…. Azokat a képeket állítja középpontba és részletezi a költő – végig ügyelve arra, hogy az elvont gondolatokat is lírai mozgalmassággal ábrázolja –, amelyek újra meg újra a kezdősorok szomorúságára emlékeztetnek.

Hasonló eszmékből és érzésekből fakadt Horatius dalköltészetének legtöbb remeke: az élet mulandó szépségeinek dicséretéből és siratásából, amelyet az erény és boldogság zálogaként érzelmezett mértéktartás bölcselete kísér enyhítő vigaszként. Az aurea mediocritas („arany középszer”) epikureus eszméje kétségkívül magába foglalja a közéleti és világnézeti óvatosságot is, az el nem kötelezettség illúzióját is – de Horatius számára semmiképp sem jelentett holmi középszerűséget, elvi, erkölcsi vagy emberi közönyt. Filozófiai értelemben soha nem volt hajlandó „egy mesterre esküdni”, s negyvenéves korában is – a „római ódák” költése után! – derűs öniróniával említette, hogy bizony ő is „Epikurosz kondájához” tartozik. A függetlenség életviteli és filozófiai ábrándja azonban nem öncélként, hanem eszközként munkált benne: az emberi és költői kiteljesedés eszközeként, amely háborítatlanságot biztosít számára a világ zajos zavaraival, akár a császári sürgetésekkel és kívánságokkal szemben is. Azért menekült – fizikai értelemben is, eszmeileg is – Rómából, hogy saját meggyőződése és kedve szerint kovácsolja tökéletessé Rómához valóban méltó, múló divatoktól szennyezetlen líráját.

Az „epikuroszi barátság” törvénye mindig szent volt számára. Quintiliust sirató, Vergiliushoz, Variushoz, Asinius Pollióhoz, Tibullushoz, Icciushoz, Varushoz s más férfibarátaihoz írt ódái megható és jókedvű, s minden esetben őszinte emlékei ennek az érzésnek. Maecenast azonban mindenkinél erősebben szerette: a hála, tisztelet, bensőséges barátság szálai fűzték hozzá. A „királyi ősök sarja” megszólítás mindjárt az I. 1. óda első sorában, a „dicső lovag” vagy a „tyrrhén királyok utóda” jelző más versekben mutatja, hogy Maecenas társadalmi rangjáról sosem feledkezett meg. Egyik kompozíciós tekintetben is remek ódája (II. 17.) viszont pompásan tanúsítja, hogy nem csak s nem is elsősorban jótevőjét szerette benne, hanem „lelkének felét”, testvéri társát, akitől a halál sem szakíthatja el. Néhány múló összekülönbözéstől eltekintve csakugyan töretlen és kölcsönös maradt a baráti hűség, amelynek szíves melege új meg új dalra serkentette Horatius múzsáját.

Egy vonatkozásban azonban még Maecenas kéréseit sem teljesítette: abban, hogy a privatus jelzővel többször is jelzett életformáját feladja, tehát költői énjét tagadja meg. Jól ismerték egymást: Maecenas nem feszítette túl a húrt, a költő pedig agglegényes sutasággal, de túláradó örömmel szokta megvendégelni a nagyurat – ugyanolyan természetes szívélyességgel terítve asztalt és hangolva lantot, mint amikor más, kisebb rangú, de lélekben hasonlóképpen gazdag barátai látogatták meg. Őket is ugyanúgy féltette a bánattól és a haláltól, mint önmagát – különösen Vergiliust: amikor tengerre szállt, Horatius magához a hajóhoz írt óvó és felelőssé tevő ódát, az egész emberiség féltésévé teljesítve ki a testvéri aggodalmat (I. 3.).

Az epikureista filozófia egysége – a természettudományos világszemlélet és a lelki nyugalom egymást kiegészítő gondolata – már végképp felbomlott. Horatiust nem is érdeklik az ismeretelméleti vonatkozások; nem a halálfélelem elleni írnak tekinti ezeket a tanításokat, hanem szép örömökkel édesített vigaszt remél tőlük. Ezért inti barátait is az okos és bölcs életélvezésre, s legtöbbször maga a gondolat és a vers az igazán fontos, nem a megszólított személy – mint például a politikai kalandorként hírhedt, élni nagyon is jól tudó Dellius (II. 3.) vagy a számmisztikával és a költővel kacérkodó Leuconoé (I. 11.), akit a carpe diem („élvezd a napot”) elvére oktat.

A tiburi életforma és líra éltetői közé tartozott a táj, a bor és a szerelem is. A természeti szépség gyakran csak asszociációkra indító kezdőmotívum a dalokban. Másutt viszont a leírás mesterkéletlen bája tanúsítja a költő lokálpatriotizmusát (I. 7., II. 6., III. 18. stb.), de itt sem fukarkodik a jelzők és képek hellenisztikus modorú halmozásával, itt sem válik hűtlenné a poeta doctusra kötelező stílushoz. Sem Sabinum, sem Tibur valóságos képét nem lehet kiolvasni az ódákból. A versek választékos tökélyéhez igazodik minden, s még a költő mosolya vagy pajzánsága is valamiképpen váteszi – szemben a szatírák tunikára vetkőzött világával.

A férfibarátságban oly állhatatos és odaadó Horatius barátnőiről, szerelmeiről katalógust lehetne összeállítani. Egyikükről, Cinaráról azt állítja ugyan, hogy első szerelme volt, de sem azt nem tudjuk, hogy ki rejtőzik e szokatlan – és bizonyára kitalált – név mögött, sem azt, hogy mennyiben volt első. Néhány korai epodus mutatja, hogy ifjúkorában forró érzések hevítették, de a catullusi odi et amo nem sokáig tombolt benne. A sírig tartó szerelem vágya is csak egy-egy elérzékenyült pillanatában fogta el (I. 13.); az asszonybántó iambusokra ironikus és önironikus hangon emlékezik vissza (I. 16.), vagy az „ajtó előtti könyörgés” hagyományos formáját parodizálva (III. 10.). A támadó gúny nem illik az óda műfajához: sem érzelmileg, sem formailag nem meggyőző, ha ezzel kísérletezik (I. 25., III. 15.). Ha azonban fiktív párbeszédet rögtönöz (III. 9.), vagy a játékos szerelem örömeit idézi fel nagy-nagy sóhajok között (I. 5.), Venus parancsának engedve (I. 19.), akkor kifogyhatatlan az ötletekből, s ismét gyémántos tűzzel csillog a dal. A „szerelmi vihar” hagyományos képzetét is a kaján önvigasztalás és álkomolyság tölti meg új tartalommal: a „tengeri Venus” mítoszát a szerelmi harc befejezéséhez, nosztalgikus-szelíd bosszúvágyához igazítja, könnyen váltogatva a nyelvi tömörség és az epiko-lírai leírás eszközeit.

Nem konkrét élmény, hanem a dal öröme fontos Horatius számára, bár szerelmi múzsája nem mindig egyformán jókedvű és kegyes – olykor bágyadtabb a vers, eszközeiben is kevés az újdonság (II. 5., II. 8., III. 28.). Az egyik Chloe-vers lánycsalogató hangjából is érezni, hogy a pocakosodó költőben már bácsit láttak a süldő lányok (I. 23.), és sűrűsödnek azok a versek, ahol bölcselkedés váltja fel az élmény testi-lelki közvetlenséget – épp ezáltal újítva meg a dalok témavilágát és stílusát: a szerelem „demokratizmusát” (II. 4.), a játék fortélyait (III. 20.) és ésszerű határait (I. 8.), a hűség dicséretét (III. 7.) vagy mitologikus példálózást (III. 27.) szólaltatva meg.

A politikamentes nyugalom (otium) élvezése és költői hasznosítása sírig tartó, de nem egyetlen témája Horatiusnak. Személyes élményeinek s gondjainak dallá formálásával is a köznek akart újat nyújtani, addig ismeretlen szépségekre nyitni az emberek szemét. Ezért dialektikus az ellentmondás a sabinumi–tiburi epikureizmus és a Rómával, az augustusi programmal közvetlenebb azonosságot vállaló hazafias költészete között. Úgy akart és tudott vátesszé és a múzsák papjává lenni, hogy egyénisége belső törvényei szerint alkotta meg a szintézist.

Jellemző példa erre már az actiumi győzelmet ünneplő 9. epodus, ahol az „idegen asszony” (Kleopátra) hadain és a keleti iga veszedelmén diadalmaskodó Octavianusra emeli poharát. Nem az illem kedvéért iszik, hanem mert meggyőződése és kedve biztatja, hogy a maga módján ünnepeljen. Gondosan figyelmezteti szolgáját, hogy olyan bort töltsön a kupájába, amely megzabolázza a háborgó gyomrot; épp ebben az apró gesztusban fejeződik ki, hogy a közügyet személyes ügyének érzi, saját egyéniségének feladása nélkül… Ekkor írhatta az I. 37. ódát is, ugyancsak az actiumi ütközetről, az alkaioszi bor-motívum beépítésével. Ennek a költeménynek azonban sokkal magasztosabb a hangja; itt már nem a Maecenasszal inni vágyó sabinumi ember közvetlenkedik, hanem a Capitolium csúcsáról messze tekintő, vallásos ihletű költő hirdeti Octavianus és Róma dicsőségét. Kleopátra is megnő az ódában: terve gonoszságát s gőgjét itt is szenvedélyesen bélyegzi meg a költő, de halálmegvető bátorsága előtt is fejet hajt – ezzel emelve még áhítatosabb magasságba a győztest.

Lehettek fenntartásai Augustus egyes intézkedéseivel és módszereivel szemben, s olykor-olykor mintha egy kis ellenzékiség bujkálna a vers mélyén – vagy éppen a hallgatásban. Abban azonban szilárdan hisz, hogy a testvérháborúk rémségét, amellyel ő még sokáig viaskodik (például I. 35.), csak az új rend győzheti le, s hogy az augustusi politika biztosítja mind a belső nyugalmat, mind az idegen támadások visszaverését. S amikor egy-egy lázadás vagy összeesküvés a véres múltat idézi emlékezetébe, s a csodás természeti tüneményekben is babonás félelemmel látja az istenek sújtó kezét – a döbbenetes képek és jajok után a princepshez fordul, akit Caesar jogos bosszulójának és a római nép isteni atyjának, megmentőjének nevez (I. 2.). Ifjúkori eszményeit sosem tagadta meg, de a Pax Romana és a fellendülés meggyőzte arról, hogy nem üdvös célok zászlaja alatt szolgált Philippinél (III. 14.).

Ha magánéletébe nem is, költészetébe ismét benyomult a politikum, s az alkaioszi hajó-allegóriát személyes tartalommal töltötte meg (I. 14.). A „méltányos uralkodás” megtestesítőjének, Jupiter parancsai megvalósítójának nevezi August, s még a mértéktartó istenítést is a vallásos himnuszok stílusába öltözteti (például I. 12.). I. e. 28 és 26 között érlelődött véglegessé az a szándéka, hogy korszerű római Alkaioszként és Pindaroszként költsön ódaciklust az augustusi jelenről. Magasztos múzsájának legklasszikusabb szülöttei: a III. könyv első hat ódája (a „római ódák”). Már a ciklus legelső sora (Odi profanum vulgus et arceo) a prófétikus monumentalitás hangján csendül fel:

A mértékletességet dicséri, de már nem az epikureista magánember, hanem a népéért felelős, szilárd hitű s a római parasztok erkölcseit méltató költő hangján. A III. 2. személytelenebbül és tömör pátosszal dalolja a dulce et decorum est pro patria mori („édes és dicső a hazáért halni”) eszméjét; képszerű leírással, az ellenséges tirannus feleségét és leányát szólaltatva meg, szónoki fordulattal és misztériumtitkokra hivatkozva magasztalja a virtus sztoikus-hazafias gondolatát.

Hasonlóan fenséges sorokkal kezdődik a 3. római óda is. Az általános tézist – az igazságos, elvhű s a világ összeomlásakor is rendíthetetlen férfi dicséretét – bonyolult szerkezetű Juno-szózat követi csaknem a költemény végéig: a Tróját s így az Aeneas-utódokat is sokáig gyűlölő istennő saját kiengesztelődését okolja meg, történeti okulásul, hogy ősi erényeihez híven és a keleti orientációval dacolva uralkodjék a világon Róma. A 4. óda kezdőmotívuma ismét személyes élmény: az isteni védettségű gyermek, majd immár férfi megmenekülése a halálos veszedelemből; Horatius legsajátabb, közvetlen drámája és rémülete tágul mitikus képsorrá a világ féltésében. Itt csak érinti Augustus személyét, az 5. óda viszont egy hajdani hős – a haza üdvéért önkéntes halált vállaló s a pun ellenséggel nem egyezkedő Regulus – sorsán és szavain keresztül példázza az igazi hazafiság eszmei aktualitását. A ciklust záró 6. óda az egész néphez szól; az atyai vétkek ismétlődését s az erények elkorcsosulását foglalja lírai szónoklatba, ezúttal is leíró példázatokat ékelve a történelmi tanulságok és a kérdő vagy felszólító formájú tézisek közé.

Az augustusi eszmék himnikus költészetét az alkaioszi strófa is egységbe tömöríti, de feltűnő, hogy éppen a ciklus záróverse – a hivatalos ideológia optimizmusával szemben – a negyvenes évek végére jellemző kétségbeesést, az erkölcsi hanyatlás sötét képeit sugározza. A tragikus aggály természetesen nem az utolsó szava Horatius magasztos lírájának, de megrázóan érzékelteti, hogy a principátus első éveiben, a konszolidáció láttán sem tudott megelégedni a felületes önmegnyugtatással vagy a hatalom igazolásával.

I. e. 23 után hosszú évekre szakított az ódaköltéssel, de lírikus feltámadásának egyik első emléke, a Carmen saeculare (Századévi ének) máris a „római ódák” töretlen ívű pozitív folytatásának tetszik. A káprázatos pompájú ünnepségek utolsó, harmadik napján, az áldozatok bemutatása után dalolta el huszonhét ifjú és ugyanannyi szűz a tizenkilenc, négy-négy soros szapphói versszakaszban komponált kardalt. Itt is a római erényeket dicséri az ének, de már nem a múltba vetítve, hanem a diadalmas, békés és megújhodó Róma élő örökségeként.

A szerkezetnek nincsenek szilárd arányai, dicsőítő, kérő és leíró részek követik egymást. Apollo és Diana személye és kultusza áll a középpontban; háromszori köszöntésük adja a kardal eszmei ritmusát, a történeti visszapillantást, majd Róma és Augustus magasztalását foglalva keretbe. A kortársak igen nagyra becsülték a költeményt, s maga Horatius is költői pályája egyik legjelentősebb teljesítményének tartotta.

Új vagy magasabb ívű szárnyalásra már valóban nem volt képes, de a IV. könyv legszebb darabjai magukba sűrítik mindazt, amit első lírai gyűjteményében és a Századévi énekben értékké csiszolt. Közvetlenül a kardal után írhatta a IV. 6. ódát – büszkén hivatkozva apollói sugallatú himnuszára és pindaroszi révülettel emlékezve vissza a trójai harcokra. A hírnév kötelezettségeket is rótt rá, s ha már-már modoros szerénykedéssel utasítja is vissza a császár egy-egy óhaját, a kész költemény szinte roskadozik a magasztalás kellékeitől (IV. 2.). A nép körében már elterjedt Augustus isteni kultusza, s ha szabad szó szerint értelmezni egyik dagályosan fenséges s mégis emberi közvetlenségű ódáját, Horatius is mutatott be néki áldozatot a köz és személyes boldogsága reményében (IV. 5). Őszintébb és jellemzőbb a dal, ha a polgár és jó barát hangján szól, s az augustusi béke dicséretét, saját józan életszeretetét és öntudatát fonja egyazon koszorúba (IV. 15.).

Éppen az életöröm öregkori lírája mutat sok önismétlést az i. e. 20-as évek terméséhez képest, szerkezetileg és nyelvileg egyaránt. A megformálás szépségében is, de a régi hang keresésében is talán legjellemzőbb a IV. 7. óda, amely a hajdani Sestius-vers (I. 4.) hangulatát és stíluseszközeit idézi.

Még harmincöt éves sem volt, amikor már sajgó szívvel gondolt arra, hogy tovaröppen az ifjúság, s az élet ezernyi színét és örömét a halál sötétje váltja majd fel. De akkor még könnyed, hetyke hangon próbálta tovaűzni a gondokat, s a dalban, borban, ölelésben keresni vigaszt – letépni az élet virágait, amíg csak lehet. Azóta megőszült a halántéka, betegségek kínozták, az öregedés és halál félelme fájdalmasabb realitás lett. Hírneve nőttön-nőtt, az elhunyt barátok helyett új tisztelők vették körül, de semmi sem tudta feledtetni az utolsó óra közeledtét. Ekkoriban írt négy szerelmi témájú ódája is inkább szokványos életérzésekre és gondos rutinra, mint őszinte átélésre és művészi megújulásra vall.

Más arcát mutatják Horatiusnak a „római ódák” – egyáltalán: a hazafias és vallásosan buzgó dalok –, mint az epikureus szellemű versek. Az előbbiekben egy Vergiliusnál is szűziesebb, Catónál is szigorúbb vátesz, az utóbbiakban egy enni-inni-ölelni szerető, az életet bölcsen élvező magánember vonásai tárulnak fel. Tagadni lehet az ellentmondást, de eltüntetni nem, legalábbis filozófiai vonatkozásban nem. Egyszer epikureus, másszor sztoikus módon értelmezte a virtus tartalmát, abban azonban töretlenül következetes volt, hogy saját költészetének egészét is – minden műfajban, minden hangulatában és stílusában – a virtus tudatosan óvott ajándékának tekintette (például I. 1., I. 31., I 32., II. 20., III. 4.). Ettől remélt tiszta boldogságot, isteni oltalmat és szerelmi örömöt csakúgy (I. 22.), mint társadalmi elismerést és költői halhatatlanságot. Ez a hivatásérzet és büszkeség segítette át a válságokon és csalódásokon; maga a költészet volt az ő szíve szerinti istenség, akinek oltárán áldozva, maga is capitoliumi magasságból tekinthetett a világra. „Ércnél maradandóbb műve” (III. 30.), a Rómához méltó teljesítmény, a rajongva tisztelt görög költők (IV. 2. stb.) lírájának meghódítása és továbbfejlesztése (IV. 9.) olyan művészi biztonságérzéssel töltötte el, amelyet senki és semmi megingatni nem tudott (vö. IV. 3.).

Ódáinak stílusa a témák súlya és hangulata szerint váltakozik, egészében azonban sokkal ünnepélyesebb, mint az egyéb műfajú verseké. A köznapitól eltérő szóhasználat, egy-egy kifejezés szakrális értelmezése, szórendi meglepetések a mondattagolásban, a szó szerinti értelem mögé rejtett célzások „második rétege” jellemzi az ódák nyelvi elemeit. Az epikureus hangulatú dalokban világos tagolású, vidáman áradó hasonlatok, az emelkedettebb mondanivalójú versekben – főképp a „római ódákban” s a múzsákat szólító fohászokban – páratlanul egyéni és tömör képek, fenséges allegóriák és mondatfűzések érzékeltetik a „mercuriusi” könnyedséget, illetve „apollói” áhítatot. A klasszikus görög metrumok alkalmazása – ami a latin nyelv számára ugyanolyan tudós remeklést jelentett, mint a magyar költészet esetében – a játékos tárgyú és szellemű énekeket is súlyos verettel ékesítette. Tizenhárom strófaszerkezetet alkalmaz – tizenkettőt elsőként a latin költészetben, s többet, mint valamennyi előde és utóda összesen! A sormetszetek alkalmazásában a görögöknél is pontosabb, enjambement-okat viszont kötetlen szabadsággal enged meg, ami egyfelől az értelemhez simuló ritmikai feszesség, másfelől a dallamfolytonosság hatását kelti. Olykor a tartalom indokolja a metrum megválasztását (a daktilikus sorok táncos lejtését, a dalszerű szapphói szakaszt, a himnikus dallamú alkaioszi strófát, az aszklepiadészi mérték ünnepi egyensúlyát), de önálló élete és a tartalomra visszaható funkciója van magának a versformának is: éppen míves szabatosságával erősíti az – egyéb stíluselemekkel is sugallt – ünnepélyességet. Nemcsak a váteszi ódákban van ez így, hanem a Lalagék, Pyrrhák, Chloék szerelméről daloló versekben is: bármennyire játékos is a hangulat, a szóhasználat – az epodusokkal és a „csevegésekkel” szemben! – mindig választékos, s bármennyire könnyed is az élmény hevülete, a forma szárnyalása a köznapi valóság fölé röpíti a dalt.

Leveleiben sokszor a szatírák témáihoz és formájához tért vissza. Az ódaköltés művészi iskolája azonban, amelynek első periódusa a „csevegések” két nagy csoportja közé esik, stílusát is sok mindenben alakítgatta. A szavakat mind pontosabban s kifejezőbben választja meg, s a Levelek szókincse az ódákéval szorosabb rokonságot tart, mint a szatírákéval. Hangja nyugodtabb, csöndesebb. A jobbára gúnyos, szenvedélyes és személyeskedő témák helyét erkölcsi-bölcseleti gondok fejtegetése foglalja el. „A Levelek két könyvét érett korában adta ki, a filozófiai jártasság teljes elsajátítása után. Ezért ez a műve – melynél finomabbra csiszoltat nem lehet olvasni alkotásai között – azt mutatja meg, mi okoz igazi gyönyörűséget és hasznot. A filozófiának s valamennyi athéni bölcselő tanainak sűrűjéből merítve, bőségesen teszi közkinccsé s közhasznúvá a legszellemesebb erkölcsi mondásokat. A tréfákban rendkívül bájos, a művészetben valóban tökéletesen képzett; a pirongatásban méltóságtejesen komoly; a csevegésben oly választékos, s minden tekintetben ügyes, hogy sem hozzátenni, sem megrovásra méltót találni semmit nem tudunk benne” – írja róla egy ismeretlen antik életrajzíró, kissé iskolás modorban, de találó jellemzéssel.

A prózai levél már előbb is – a görögöknél különösen – a filozófiai fejtegetések kedvelt formája volt, s a szatíra és a költői levél kapcsolata is érezhető mind Lucilius egyik töredékében, mind Horatius korábbi „csevegéseiben” (például Szat. I. 6.). Önálló műfajjá azonban Horatius fejlesztette a költői levelet. A két – húsz rövidebb, illetve három hosszabb költeményt tartalmazó – könyvnek alig néhány darabja (I. 4., 9., 13.) tűnik tényleges levélnek, egy-egy baráthoz vagy ismerőshöz írt verses beszámolónak. Legtöbbjükben önmagáról, egészségi állapotáról, birtoka csöndes örömeiről, függetlensége büszke öntudatáról és irodalmi gondjairól, esztétikai elveiről cseveg. Sohasem a „hivatásos” bölcs katedratudományát önti hexameterekbe, mindig közvetlen és meghitt hangon ír a mértéktartás, nagyvilági hiúság és állhatatlanság kérdéseiről. Ezeket a fejtegetéseket – olykor gondolatfoszlányokat – az adott helyzet sokszínű ábrázolása teszi élővé; vagy önmagáról, birtokáról, foglalatoskodásáról, vagy a mondanivaló illusztrálásaként közbeiktatott személyekről vázol kis portrékat.

A Maecenashoz intézett ajánlás (I. 1.) az egész gyűjtemény keletkezésére és programjára világít rá. Hangulatos verskezdés után – amelyben fáradt és a kikacagtatástól rettegő gladiátorhoz hasonlítja magát – búcsút mond a verselésnek és játszadozásnak, hogy a bölcsességben és lelki egyensúlyban keressen vigaszt. A virtus, „az ezüstnél drágább, aranynál is drágább erény” igazi tartalmát kutatja, normatív szándék nélkül s tagadó megközelítéssel – a bűn, butaság, pénzhajsza, rangkórság elutasításával, hogy „szabadon s büszkén adhasson választ a gőgös Sorsnak”. A belső szabadság értelmezésében a sztoikus tanok elfogadására hajlik, de kétkedését és eklektikusságát mutatja a szatírákra emlékeztető zárósorok csattanója – mondván, hogy a bölcs is csak akkor szabad, ép és szép, ha belé nem csöppen a nátha…

Nemcsak program ez az i. e. 20-ra keltezhető levél, de az I. könyv eszméinek és művészi sajátságainak foglalata is. Egyes leveleiben közvetlenül kapcsolódik a mondanivaló valamely friss élményhez; másokban megnevezett barátokhoz fordul ugyan, de a konkrét helyzetből kiindulva, bölcseleti elvek taglalása felé kanyarodik; ismét másokban puszta keretül szolgál a levélforma a csevegő stílusú értekezéshez.

Ha az idősebb s tapasztalt barát érdeklődésével fordul egyik ifjú ismerőséhez (I. 3.), ha éppen bánkódó költőtársát – Tibullust – vigasztalja az epikureista bölcselet és életművészet szavával (I. 4.), vagy egy római barátját invitálja búfeledtető látogatásra (I. 5.), akkor csak hangulatot fűszerező szerepe van a filozofikus indokolásnak, igazában a hang, a stílus embersége és játéka adja a vers értékét.

Az ódákban az enyelgésnek, tréfáknak, évődéseknek is mindig van bizonyos művészi kiszámítottsága és emelkedettsége. A levelekben köznapibb a hang, lazább a szerkezet, s a filozofikus érvelés vagy tanács is kötetlenebbnek tűnik. Kötetlennek, de sohasem üresnek, mint ahogy a megformálás is a műgond változott eszközű, de változatlanul komoly érvényesítéséről tanúskodik.

A felszabadult tréfa, szellemes gúny és anekdotává bomló példálózás eszközeivel formálja remekké a küldöncéhez írt levelet: arról oktatja ki, hogy miképpen jusson Augustus színe elé, s hogyan nyújtsa át a neki szánt könyvet (I. 13.). Önmaga gyengéit most is nyíltan, sőt túlzó öniróniával vallja meg, akárcsak a Davus-szatírában, s a kompozíciós megoldásban is – humoros történetet mesélve el a bölcseleti következtetések levonásához – kipróbált önmagát ismétli (I. 15.). Gyakorlati tanácsai nem mindig épületesek (I. 17.), máskor meg kissé terjengősen illusztrálja a kellemes élet és okos alkalmazkodás elméletét (I. 18.).

Akkor fedte fel legőszintébben önmaga emberi arcát, amikor nem kötötte a vátesz szerep magasztos merevsége és az a tudat, hogy Rómát kell szolgálnia. S ha az eszmei tartalom epikureus szokványnak tűnik is, büszkeségét nosztalgikus ifjúságidézéssel, anekdotával, mesével, mitologikus példázattal varázsolja újjá – Maecenas ellenében is védve független nyugalmát. Tréfálkozó nosztalgiával enyhíti azt a határozott visszautasítást, mellyel Maecenas türelmetlen sürgetéseire válaszol:

Egyik-másik levélben, ahol barátainak tanácsolja a mértéktartást és szerénységet, szinte tételes pontossággal fogalmaz (I. 10. és 11). Az epikuroszi–lucretiusi világfelfogást elsekélyesítve, már-már elvi közönnyel szól az erényről: magát az erényt a boldogság kulcsaként becsüli most is, de erőltetésével és bármilyen irányú eltúlzásával a maga kötetlen életét és gondolkodását állítja szembe (I. 6.). Tiburban is megkísértette a szomorúság, s ilyenkor a sztoához menekült lelki erőért; annak „szabadság”-eszménye azonban, melyet életrajongással utasított el, most sem tudja igazán megvigasztalni, s a minden jótól-rossztól megszabadító haláltól várja a végső szót (I. 16.).

Mindig is igyekezett harmóniába foglalni a helyes és a kellemes élet fogalmát (I. 2.). Ezzel az igénnyel („Mi a szép, mi a rút, mi a hasznos, mi nem?”) fogalmazza meg irodalmi-esztétikai eszményeit is, az erény s a bölcsesség hasznos példáinak megmutatásáért dicsérve Homéroszt és hősét, Ulixest (Odüsszeuszt). Kis Homérosz-esszével indul az I. 19. levél, s a görög szöveg megfelelő sorainak szinte műfordítás pontosságú parafrázisával indokolja a következtetést: a jelennek – s benne a levél címzettjének, egyik ifjú barátjának – is lehet, sőt kell okulnia az Odüsszeia hitvány szereplőinek sorsából: nem lehet halogatni az erény tanulmányozását és művelését…

Nemcsak a könyv élén álló levél gyűjti magába Horatius egyéniségének és „csevegéseinek” sugarait: a záróvers is „gyalogos múzsájának” egyik legszebb ajándéka. Verseskötetéhez intézi a búcsúztató szavakat, óvja attól, hogy az olcsó népszerűséget keresse, mert akkor keserves sors vár rá öregkorában. Mindezt azonban sok-sok ironikus áttétellel és célzással mondja el: a Sosiusok boltja, ahová a könyvecske oly buzgón igyekezett, alig néhány lépésnyire volt a homályos kapualjú bordélyoktól, s a „drága pecsét utálására”, az „utcai csavargásra”, a „sok ember fogdosó kezére”, a „tunya könyvmolyokra”, a „nebulóhadak oktatására” utaló sorok vagy félszavak ugyanezt a pajzán képzetet színezik, egyetlen triviális kifejezés nélkül. A vers második része: a libertinus fiának büszke – de egyáltalán nem hivalkodó – önjellemzése sorsáról, költői tetteiről, belső és külső tulajdonságairól. Ennél méltóbb, találóbb és szellemesebb zárópecsétet talán az egész világirodalomban nem lehet találni (I. 20.).

Horatius csak az életben ismert tréfát, a költészetben nem. Itt sohasem fordult elő, hogy egyszer ilyen, másszor amolyan programot valljon – főként azért nem, mert elveit teljesen önállóan alakította ki, sokkal inkább ellenkezve a közfelfogással (az erőltetett archaizálással és a Catullust majmoló modernkedéssel), mint függve attól. Az „utánzó szolgai csürhe” tülekedése csak kacagásra vagy haragra ingerelte (I. 19.), és sem a gáncsok, sem a balsikerek nem tántorították el saját programjától. A Levelek második könyvében foglalja össze költői elveit – a műfajhoz illő könnyed stílusban, de szigorú következetességgel.

Suetonius meséli el a gyűjtemény élén álló, Augustushoz írt levél keletkezését – kissé rendszertelenül, de részleteiben hitelt érdemlő módon:

„Augustus a levélírói [titkári] hivatalt is felajánlotta Horatiusnak, amint egy Maecenashoz írt levélben is említi: »Azelőtt magam is el tudtam látni a baráti levelek írását, most azonban sok az elfoglaltságom, egészségem sincs rendben, szeretném hát Horatiusunkat magamhoz venni tőled. Jöjjön csak attól a parazita-asztaltól ide, a palotába, és segítsen bennünket a levélírásban.« Akkor sem neheztelt meg a költőre, amikor visszautasította ajánlatát, s barátságát sem vonta meg tőle. Fennmaradtak Horatiushoz intézett levelei, melyekből bizonyságként idézek egy keveset: »Nyugodtan fordulj csak hozzám bármivel, mintha házam barátja lennél; helyesen s nem meggondolatlanul tennéd, hiszen én magam akarnám ezt rendszeresíteni, ha egészséged engedi.« Másutt így ír: »Septimiusunktól is meghallhatod, miként őrizlek emlékezetemben. Egyszer ugyanis az ő jelenlétében hoztunk szóba téged – mert hát azért, hogy te gőgösen utasítottad vissza barátságunkat, mi még nem fogunk hasonló szemtelenséggel válaszolni…« Gyakran tréfálkozott vele, többek között »csuda helyes fickónak« nevezte, s ilyen-olyan ajándékokkal halmozta el. Horatius művei nagyon megnyerték tetszését, s az volt a véleménye, hogy örökre fenn fognak maradni. Ezért nemcsak a Századévi ének megírásával bízta meg, hanem mostohafiainak – Tiberiusnak és Drususnak – a vindelicusokon aratott győzelme megéneklésével is, sőt rávette, hogy hosszú szünet után egy negyedik könyvet is írjon az ódák három könyvéhez. Néhány hexameteres versének elolvasása után ezekkel a szavakkal tett szemrehányást a költőnek, hogy róla meg sem emlékezik: »Tudd meg, haragszom, hogy efféle írásaidban elsősorban nem velem beszélgetsz. Félsz talán, hogy az utókor előtt szégyenedre válik, ha barátunknak látszol?« Kiszorított belőle egy hozzá intézett eklogát, amely így kezdődik:

Ezt a levelet i. e. 14–13 táján, a sorrendben következőt pedig még 18-ban írta Horatius, de az illendőség úgy kívánta, hogy az Augustus-levéllel kezdődjék a gyűjtemény. Nyoma sincs itt már az egykori hetykeségnek (Szat. II. 1. 18–20.), de egy előző levél (I. 13.) meghitt hangjának sem: Horatius tiszteletteljes, kimérten udvarias. Amellett ügyes is, mert költői tehetségének kisebbítésével hárítja el magától Augustus nagyobb lélegzetű (epikus) dicsőítését (250–259. sorok, vö. Szat. I. 1. és Ódák I. 6.).

Ennek a hosszú (270 soros) levélnek is csak két részlete foglalkozik Augustus személyével: a bevezető és a zárósorok. A közbülső rész – merész fordulattal – éppen arról szól, hogy csak a császár tiszteletében jár el helyesen a nép, egyéb ítéleteiben nem – különösen nem az irodalom értékelésében. Így lesz a levél igazi témája Horatius költészetfelfogásának polemikusan csevegő kifejezése.

Az első rész magva az archaikus latin irodalom kritikátlan dicsőítésének bírálata. Olyan elvi szigorral, szenvedéllyel és gúnnyal bírálja a maradiakat, aminővel filozófiai kérdésekben soha sem foglalt állást. Tisztelet és kritika, az úttörés érdemeinek méltányolása és az újabb lehetőségek kutatása nem zárhatják ki egymást – ez mondanivalójának gerince, korábbi Lucilius-értékelésével összhangban. Néhány sorban a hajdani Hellasz békés fejlődésének és költészete felvirágzásának összefüggéseiről szól, hogy a római irodalom néhány problémájának elemzésére térhessen rá, hiszen

Ez a gondolat egész esztétikájának egyik pillére, amelyhez az Ars poeticában is visszatér, s amelyet elsősorban ódaköltészetével váltott írói tettre. Gúnyosan szellemes hangon ír Róma irodalmi fejlődéséről és a konzervativizmus átkáról, de az enyhíti és teszi megnyerően emberivé iróniáját, hogy – régi szokásához híven – önmagát sem kíméli. Nyoma sincs már a szatírák személyes élének; Horatius elvi tételeinek illusztrálásával folytatódik az érvelés. Irodalomtörténeti eszmefuttatások, emlékezések, egyes költőkről adott kis jellemzések, a korabeli élet érzékletes leírása, közvetlen élmények képsora után a drámaköltészet eszmei-tartalmi igényességét hangsúlyozza. Ez a mozzanat is visszatér majd az Ars poeticában: elvi általánosítással párhuzamosítja a műfajok igazságait.

A levél utolsó részében Augustusnak a költők iránti figyelmességét magasztalja – könnyed tréfájú befejezéssel, ismét a „gyalogos múzsa” hamisítatlan hangján. A következő levelet (mint már az I. 3.-at is) Julius Florushoz írta. Hozzá képest Horatius volt a tapasztaltabb, tekintélyesebb férfi – sem udvariaskodnia, sem dicsőítenie nem kellett hát. Ezért közvetlenebb és szabadabb ennek a versnek az egész tónusa, mint az előzőé. Igazában csak egy elvi kérdést érint, azt is röviden: az író szóválasztásának művészetét. A 216 soros vers többi része a Levelek I. könyvének témáival és mondanivalójával rokon. Tréfás hasonlattal indul: nem „ismeretlen árut” vásárolt benne Florus, tudta róla, hogy rest és szinte béna az írásra, ne sürgesse hát az ígért levelet és a verseket! Mindezt egy kis anekdotába burkolja a költő, s miután alig három sorba tömöríti válaszát, máris új példázatba kezd. A tanmesére hasonlat, fáradtságának mentésére az irodalmi élet csúfságainak novellisztikus rajza, további zsánerképekre bölcselkedő általánosítás következik – az „arany középszernek” és a borongós elmúlástudatnak ugyanazzal a hangulatával; mint az Ódák IV. könyvének egyes darabjaiban is. Megnyugvás és büszkeség szól az utolsó sorokból, a vidám hasonlatok és az ironikus kis leírások szomorkásan bölcs záróakkordjaként.

Quintilianus óta emutik De arte peotica címen a Piso testvérekhez írt, 476 soros költői levelét (II. 3.). A címzettek személyét éppúgy nem lehet pontosan megállapítani, mint a költemény keletkezésének időpontját. „A költői művészetről” – vagy egyszerűen „A költészetről” – címnek Arisztotelészig visszamenő hagyományai voltak. Horatius állítólagos forrása, az i. e. III. században élt Neoptolemosz is az arisztotelészi iskolához tartozott. Néhány tárgyi mozzanaton és a normatív igényen kívül azonban szellemileg is, megformálási módjában is tökéletesen újszerű a horatiusi költészetelmélet. Teoretikus mivoltában is megmaradt ízig-vérig lírikusnak, de olyan lírikusnak, aki a tudatosságot és a kidolgozás igényét egész életművével hitelesítette. Saját művészi gyakorlata tette képessé arra, hogy általános esztétikai elveket fogalmazzon meg, s hogy ezeket az elbeszélő vagy megjelenítő műfajokra – itt elsősorban a drámára – alkalmazza.

Három nagy egységre tagolódik a levél: bevezetés általában a költészetről, a költői alkotás elvi problémái és a költői egyéniség. Csaknem minden figyelmét a dráma kérdéseinek szenteli, pedig épp ebben volt leggyöngébb a római irodalom. Bizonyára okkal jegyezte meg Quintilianus, hogy Varius (i. e. 29-ben bemutatott) Thyestese az egyetlen méltó vetélytársa a görög remekműveknek. Lehetséges tehát, hogy az arisztotelészi iskola esztétikájának drámaközpontúsága inspirálta a témaválasztást.

A fő elv, amelyet Horatius végig és sokféle fogalmazásban hangoztat: a forma klasszikus zártsága, a tartalom és forma egysége, az alkotás belső következetessége. Viszolyog minden önkényeskedéstől és kicirkalmazástól, különösen a komoly témájú költészetben.

Ez a költemény is egyszerre irányul az archaizálók, a dilettánsok és a tartalmatlan modernkedők ellen – legélesebben és legtöbb példával ez utóbbiak irodalmát ostorozva vagy nevettetve ki. Horatius klasszicista esztétikájának alapja és lelke, hogy magát az életet kell a művészi ábrázolás forrásának és példájának tekinteni. Realizmusigénye főként a forma következetességére értendő, ennek megkövetelésében viszont kissé túlzónak és merevnek látszik. – Nem véletlen, hogy szabályozó igénye miatt elsősorban a francia klasszicizmus hívei (Boileau és követői) lelkesedtek érte a későbbiek során. A kritikátlan lelkesedésnél igazabb azonban Goethe jellemzése a költeményről: „Problematikus mű, amely az egyik embernek másképp tűnik fel, mint a másiknak, sőt ugyanannak az embernek is másképp minden évtizedben… Áhítattal bámultuk meg ennek a felbecsülhetetlen műnek egyes aranymondásait, de egyáltalán nem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele – mint egésszel –, s azt sem tudtuk, miképp kellene hasznosítanunk.”

Az aranymondások zamatát aligha lehet a szöveg egészéből kiszakítva érzékelni, mint ahogy a levél tartalmát sem lehet prózai kivonatba sűríteni, hiszen – a szatírákat és a többi levelet is jellemző epizódok kíséretében – számos jelentős vagy járulékos problémát taglal, illetve érint. Címszavakban is kábító a tartalmi gazdagság:

Stiláris egység és egyszerűség a művészi alkotás fő követelménye. Legyen egységes a kompozíció is. Kifejezési pontosságban és leleményben nyilvánuljon meg a műgond. Hogyan alakultak ki a görög műfajok? Miért fontos ismerni a tőlük örökölt műfajok törvényeit? A jellemek legyenek zártak. Mindig a kicsinyből kell a nagy felé közelíteni (konkréttól az általános felé). Ismerje a költő a különböző korú emberek jellemét, magatartását és nyelvét, s ehhez alkalmazkodjék. Mit szabad a színpadon megeleveníteni, s mit csak a színfalak mögött? A dráma mindig öt felvonásból álljon. Milyenek legyenek a hősök, és mi a kórus dramaturgiai szerepe? Kis áttekintés a színházi hangszerek és a drámai nyelv fejlődéséről, a stiláris műgondról és a metrumokról. Visszapillantás a görög dráma kialakulására és az itáliai színpad saját témáira. Ízlés, életismeret és irodalmi képzettség a költő legszükségesebb tulajdona. Egyszerre diadalmaskodjék a tetszetősség és az erkölcsi haszon minden alkotásban. Néha lehet hibát ejteni, de az általános gyatraságra nincs bocsánat! A „polgári szakmában” a közepes tehetség is boldogulhat, a költészetben soha, mert itt egymást támogatja tehetség és tudatosság.

Ez a gondolat készíti elő a levél zárórészét – azoknak csípős megbélyegzését, akik vesztegetéssel szereznek dicsőítőket, de azokét is, akik ilyen hitványságra hajlandók.

Horatiusnak nem volt – nem is lehetett – célja, hogy minden témáját egyformán részletezze, vagy hogy a problémák súlya szerint méricskélje az arányokat: levelet írt, nem disszertációt. Ebből adódnak az aránytalanságok és egyes önismétlések is. Ő maga ezt a levelet nem tekintette költői alkotásnak, csak amolyan köszörűnek, mely csiszolja a vasat, ám maga nem vág (304–305. sorok). Ha azonban meg akarta csillantani költői tehetségét is, nemcsak tanítói hajlamát, akkor leírások vagy hasonlatok csapongó hangulatú és stílusú részletezésében engedte szabadjára a verset.

Nehéz és gazdag pálya záróköveként született meg az Ars poetica. Horatius legrokonszenvesebb emberi és alkotói vonásai tükröződnek benne: a művészi önállóság, a formai tökély vágya, hatalmas kultúrája, leírásainak lírai sokszínűsége és kérlelhetetlen szigora minden elvi kérdésben. Egyes tételei merevek vagy elavultak, az a fennkölt igény azonban, amellyel a saját művészetét csiszolta és a költészet általános igazságait kereste, ugyanúgy halhatatlan, mint lírai munkássága.

Az ókor utolsó századaitól hosszú időre megcsappant Horatius népszerűsége. A kései antikvitásnak sem „pogány”, sem keresztény írói nem érezték annyira a sajátjuknak és aktualizálhatónak, mint Vergiliust: az előbbiek Horatius-értékelése mind bizonytalanabb és szűkszavúbb, az utóbbiak egyenesen viszolyognak olvasásától, mígnem Prudentius tör utat a keresztény átörökítés felé. A középkor irodalmi köztudatában is Vergiliust illette az elsőbbség, a X. századtól kezdve azonban Horatius olvasottsága és tisztelete is rohamosan megnő – kiváltképp hexameteres költeményeinek szellemes bölcsességeit becsülték. Lírai zsenialitását Petrarca fedezi fel, s a reneszánsz óta úgyszólván minden nemzedék és irányzat – de elsősorban a klasszicisták – értékítéletében megilleti a „lírikus princeps” rangja.

Magyarországi ismerete is nemzeti irodalmunk hajnalán bontakozik ki, költeményeinek magyar nyelvű tolmácsolása pedig – amelyről a Horatius noster című kötet ad reprezentatív áttekintést – a XVI. századtól mindmáig foglalkoztatja műfordítóinkat. Csokonai, Kazinczy, Vörösmarty és Arany mellett – akik legkedvesebb Horatius-olvasmányaikat ültették át önmaguk poézisébe – a teljes életmű első fordítói, Édes Gergely és mindenekelőtt Virág Benedek hódították meg költészetünk számára Horatiust. A Berzsenyi rokon lelkű lírájától Petőfi rajongásán át Babits horatiusi szellemű és mégis Horatius-ellenes költészetéig vezető útnak nemcsak a múltban volt sok kisebb-nagyobb állomása, de van folytatása a jelenben is – főképpen tekintélyes mennyiségű és nívós műfordítás-irodalmunkban.