Az Imperium Romanum világa

Augustus után

A polgárháborúknak véget vető új politikai rend – a principátus – hosszú időre elodázta a rabszolgatartó társadalom válságát, és megszilárdította Róma uralmát a Hispaniától Elő-Ázsiáig, Észak-Afrikától Britanniáig terjedő térségben. Hol itt, hol ott, minduntalan kiújultak ugyan a leigázott népek szabadságharcai – főképp a birodalom határmenti tartományaiban, például Galliában és Judeában –, ezeket azonban a császári légiók katonai ereje és az ármánnyal vagy ígéretekkel mindig szövetségesekre találó politika viszonylag könnyen fojtotta el.

Jelentős beruházásokkal fejlesztették tovább az itáliai úthálózatot, csapoltak le mocsarakat, korszerűsítették a kikötőket és a városi vízellátást. Új fürdők, templomok, csarnokok, vásárterek, paloták épültek a császári hatalom dicsőítésére, a gazdag polgárok házai pedig a civilizált jólét és kényelem otthonaivá váltak. Itália kereskedelme passzív maradt ugyan – az áruimport mennyisége jóval meghaladta a kiviteli cikkek értékét –, ezt azonban láthatatlanná varázsolta a nemesfémben vagy áruban odaözönlő sarcok és adók áradata. A tartományokra kényszerített gazdálkodási megszorítások is a központi hatalom s az uralkodó osztály érdekeit és társadalmi bázisának szilárdítását segítették elő. A külső terjeszkedés egy évszázadra megtorpant, a már meghódított tartományok pacifikálása, a közigazgatás és adózási rendszer rugalmasabb módszere, az őslakosság vezető rétegeinek gazdasági megnyerése viszont a romanizálás útját egyengette, különösen a nyugati országrészekben.

A távoli vidékeken is ismerték és beszélték a latin nyelvet, s mindenütt megfigyelhetők az asszimilációs törekvések. A tartományokból is Rómába igyekeznek a becsvágyó tehetségek, ami az irodalmat is gazdagítja: Seneca, Lucanus, Columella, Martialis és Quintilianus hispaniai városok szülötte volt, Apuleius Afrikából származott.

A birodalom és a császári hatalom megszilárdításában jelentős része volt a katonaságnak és a bürokráciának. Már Claudiust is a testőrgárda kiáltotta ki princepsnek, mit sem törődve a szenátus akaratával, s ez általános gyakorlattá vált – például a Nero öngyilkossága után a hatalomért marakodó Galba–Otho–Vitellius hármas esetében, Vespasianust pedig Alexandriában választották császárnak a testőrparancsnokok, ami már Tacitus szerint is a császárság jellemző tünete. Nemcsak uralmukat, hanem sokszor halálukat is az éppen legerősebb vagy leghatározottabban fellépő katonai csoportnak köszönhették a császárok: a princepsgyilkosság valósággal hagyománnyá válik a későbbi századok számára.

Mi sem bizonyítja jobban Augustus birodalomszervező tehetségét, mint az a tény, hogy a császárság társadalmi-politikai rendje csaknem fél évezreddel élte túl őt magát. Mivel egyenes ági fiúutóda nem volt, kényszerűségből jelölte örököséül fogadott gyermekei közül Tiberiust. Claudius trónra emelése azután még világosabbá tette, hogy a császári hatalom dolgában a tényleges erőviszonyok és cselszövések, nem pedig a családi viszonylatok döntenek. Nero bukásával tűnt le a színről a Julius nemzetség. Vespasianus személyében (69-től) a Flavius dinasztia, majd Nerva megválasztásától (96) ismét új dinasztia került a trónra, s az utód személyét egy-egy családon belül is az örökbefogadás határozhatta meg. A császárság intézménye így függetlenné vált a császár személyétől.

Már az első császárok is radikálisan megváltoztatták a szenátus – elvben még a legfelsőbb törvényhozó szerv – összetételét. A régi arisztokrata családok tagjait úgyszólván megtizedelték, s valóságos vagy koholt összeesküvési vádak alapján birtokaikat is elkobozták. Saját híveiket – akár felszabadított rabszolgáikat – ültették a helyükbe, s jutalmazták a konccal. A hagyományos nemesség sarjai kénytelenségből igyekeztek beilleszkedni az új rendbe, titokban s mind kevesebb reménységgel ápolgatva a „köztársaság” eszméit. A szenátori rang csak társadalmi tekintélyt és némi befolyást biztosított, tényleges politikai súlyát mindinkább elveszítette. Hasonlóképpen módosult a lovagi rend összetétele és helyzete is. A gazdálkodás és kereskedelem lehetőségeinek megnövekedése ennek ellenére is a monarchia támaszává tette a nagybirtokosokat s a mind nagyobb arányú kereskedelemben érdekelt üzletembereket.

A mezőgazdaságban tovább folytatódott a földkoncentráció folyamata. A külterjes gazdálkodás vált jellemzővé: a belterjes művelés hívei (például Columella) nem tudták feltartóztatni e folyamatot. A nagybirtok földmunkásainak zöme most is a rabszolgákból került ki, azzal a különbséggel, hogy a vásárolt szolgák aránya az „otthon” születettekéhez képest fokozatosan visszaesett. Már az I. századtól kezdve erősödik azonban a tapasztalat, hogy a rabszolgák rosszul, sokszor uraik érdekei ellenére végzik munkájukat, s ezen semmiféle rendszabállyal vagy megfélemlítéssel nem lehet segíteni. A rabszolgák és más elnyomottak meg-megismétlődő lázongásai is siettették az új megoldások keresését. A nagybirtokosok rákényszerültek, hogy bármily csekély mértékben, de érdekeltté tegyék szolgáikat a gazdálkodásban, s bérleménybe adják földjeik egy-egy tagját valamely közeli emberüknek, pénz- vagy terménybeli szolgáltatás ellenében. Ez a lassan kialakuló gazdálkodási rendszer – a colonatus – vezetett el századok múlva a feudális rétegeződéshez.

A vagyon, a hatalomban való részesülés, a közigazgatásban betöltött szerep határozta meg kinek-kinek a társadalmi helyzetét. Az újgazdagok – olykor felszabadított rabszolgák – és császári kegyencek növekvő befolyásra tettek szert, s az egykori nagyurak tömeges bukását (például Domitianus terroruralma idején) új karrierek magasba ívelése kísérte.

A kisbirtokosok száma megfogyatkozott, s vagy bérmunkásként éltek falun, vagy zsoldosként, ipari munkásként, távoli tájak telepeseként, városi proletárként próbáltak boldogulni. A városok proletártömegeinek életmódja és helyzete nem sokat változott; tízezrek éltek abból, hogy valamely kisebb-nagyobb úr clienseiként láttak el szolgai, futári, kortesi munkákat, vagy pedig alkalmi kenyérkereset után futkostak. A legtöbb császár – már csak a tömegek fékentartása érdekében is – szorgalmazta az ingyenjuttatások rendszerét; az élelmiszer- és pénzosztogatáson kívül gladiátorjátékokkal, lóversenyekkel, káprázatos ünnepségekkel elégítették ki a megélhetési és szórakozási igényeket, elsősorban Rómában. Vidéken a helyi előkelőségek utánozták a nagyúri gesztusokat, persze a maguk lehetőségei szerint.

Az öntudatos és aktív állampolgár helyett a jó alattvaló, az ügyes pénzember, a derék hivatalnok típusa jellemezte e kor civis Romanusát, aki legfeljebb az önigazgatási szervek vagy szakmai képviseletek vezetőinek megválasztásában áldozhatott közéleti szereplésvágyának. A törvényhozás végképp az udvar hatáskörébe csúszott át, a birodalom védelméről és a belső rendről pedig a zsoldosok gondoskodtak. A teljes jogú polgárok százezredrészének sem volt érdemi beleszólási joga Róma – vagyis a római birodalom – ügyeinek intézésébe, természetes hát, hogy az erre vonatkozó igény is rohamosan sorvadt. A köznép figyelme személyes nyugalmának megóvására és a hasznot hajtó gazdálkodásra, kereskedésre szűkült. A művészetek és az irodalom ápolásával csupán egy vékony réteg törődött, akárcsak az emberiség vagy a haza gondjaival.

Jól jellemzi a tömegkultúra irányát a császárkor színházi élete. Egy-egy felkapott pantomimművész a legdicsőbb férfiakkal – kocsihajtókkal, gladiátorokkal, udvari kegyencekkel – mérkőzhetett a hírnévben, az előadások tartalma azonban erotikus és véres izgalmakra zsugorodott. Épp ezekben az évszázadokban – népszerűsége delén – távolodott a pantomim legmesszebbre az irodalomtól s egyáltalán a művészettől.

Az irodalom társadalmi öntudata, főképpen pedig a kritikai látásmód csak hosszú tetszhalál után éled majd újjá – Petronius, Martialis, Tacitus, Juvenalis, majd Lukianosz munkásságában. Az Augustus-kor elesettjeinek talán utolsó költői jajkiáltása a Dirae (Átkok) című, feltehetően ál-vergiliusi ecloga. A közvetlenül következő időkben egyedül Phaedrus meséi szólaltatják meg a plebejusi társadalomkritikát, érthető óvatossággal.

Szellemi áramlatok

Az állam elidegenedésének és a közélet elsorvadásának természetes következményeként kezdett szikkadni a hagyományos római kultúra, amelyet mindaddig a társadalmi-erkölcsi felelősség, az állampolgári és emberi aktivitás lehetősége és kötelessége éltetett. A császári egyeduralom kíméletlenül fojtott el minden ellenzéki szót – csak az ún. „jó császárok”, mint Nerva, Traianus vagy Hadrianus idején lehetett szabadabban lélegzeni –, s a kezdeményezés jogát is fenntartotta az isteni nimbusszal övezett uralkodó. A művelt és szellemileg igényes emberek, ha pozitív eszményekre szomjaztak, csak a hagyományokból meríthettek erőt – nosztalgikusan idézve fel a köztársaságkori „szabadság” emlékét, vagy a sztoikus bölcselethez menekülve, amely az aktuális valóságtól független, személyes tökéletesedés és lelki kielégülés elsajátításával kecsegtetett.

A római rabszolgatartó osztály ideológiája sem összességében, sem fennkölt kérdéseken rágódó irányzataiban nem adhatott konkrét és életerős válaszokat a társadalmi valóság új kérdéseire. Legtisztább erkölcsű és legmélyebben gondolkodó tagjai is csupán a viszonylagos igazságú múlthoz kanyarodhattak vissza: a történetietlen moralizálás síkján kacérkodtak az ellenzékieskedéssel. Az óriási többség – akár félelem szülte megalkuvásból, akár szellemi tunyaságból – elfogadta a hivatalos ideológiát, amely a császárkultuszt a béke és a társadalmi stabilitás jelszavaival, a birodalom acél abroncsú védelmét pedig a hajdani „római erényekkel” igyekezett igazolni.

A múlt – legalábbis a felszínes csillogású jelenhez viszonyítva – jelentős erkölcsi értékeket képviselt. Ezekben hihettek és kényszerültek hinni azok a férfiak, akik – mint Tacitus – az ember önmegvalósításának társadalmi lehetőségeit a rabszolgatartó Róma kereteiben kutatták, s így konzervatív-arisztokratikus ellenzékiséggel eszményítették az ancien régime-et. Mások, mélyebbre ható pillantást vetve a bajok okaira, az emberi egyenlőség és autonómia sztoikus elméletét vallották – legmagasabb filozófiai színvonalon Seneca –, de személyes kötöttségük és az általános válság elodázódása teoretikus bölcselkedéssé fonnyasztotta felismerésüket.

A sztoa sem az Augustust követő évtizedekben, sem később – Epiktétosz vagy Marcus Aurelius esetében – nem válhatott a társadalomformáló aktivitás vezérfonalává. A természettudományos világmagyarázatba már a „középső sztoa” is mind több misztikus elemet áramoltatott; most teljessé és végzetessé vált ez a folyamat – hol a hiedelmes világfelfogás, hol a kozmológiai közömbösség formájában. A sors titkainak és az emelkedett boldogságnak a fürkészése lett kizárólagos témává.

Áldemokratikussá aszalódott a sztoa hajdani radikalizmusa is. A világot megvető, de mégiscsak a világból élő nagyúr ugyanúgy a lelki megnyugvás forrásának érezhette ezt a megszelídített és a lelki-erkölcsi tökéletesedés kutatására szűkülő filozófiát, mint a világtól immár semmit nem remélő szolga vagy az ágrólszakadt szegény. Mellesleg a sztoicizmus – mint tan, mint bölcseleti rendszer – csak vizenyős tartalommal, vulgarizált cinizmussal vegyítve került ki a nép közé, Petronius regényében vagy Martialis epigrammáiban pedig sokszor felharsan az a gyanakvás és gúny, amellyel – Horatius csúfolódását folytatva – a nagyképűen handabandázó és éhenkórász „bölcselők” okoskodásait az írók is fogadták.

Ami pedig a hellenisztikus filozófia egyéb áramlatait és hagyományait illeti: az epikureizmusból kikopott a tudományos világkép epikuroszi-lucretiusi igénye, s a hédonizmus színvonalára süllyedt; a cinikus bölcselet, bár a jogos és okos kétkedés ragyogó szikráit csiholta, csak a tagadáshoz nyújtott érveket, a pozitív új felkutatásához nem; a platóni Akadémia és az arisztotelészi peripatetikus iskola örökösei fonnyadt szövegmagyarázatokkal helyettesítették a tudományos aktivitást; a szkeptikusok pallérozott logikájából is csak arra futotta, hogy a racionálisnak tűnő, de felületes vagy csalfa következtetések buktatóira hívják fel a figyelmet, végső soron pedig minden megismeréssel szemben kételyt támasszanak.

A társadalom alsóbb rétegeiben, ahová vajmi kevés szűrődött ki a gazdag és művelt polgárok szellemi próbálkozásaiból, még barázdáltabb szellemi vonulatok alakultak ki – különösen a tartományokban. Igaz, Nyugaton a latin lett a hivatalos nyelv, és a császárokat istenítő templomok, szobrok, diadalívek távoli városkákban is a központi hatalom tekintélyét hirdették, de a különbözően fejlett, más-más hagyományokkal rendelkező provinciákban sajátos eszmei ellenáramlatok hullámoztak. A legyőzött népek és törzsek vezető rétegei általában elfogadták a római fennhatóságot, nem szegültek szembe a romanizálási törekvésekkel, a Keleten hagyományos hiedelmek és kultuszok mégis megszakítatlanul éltek tovább, sőt hódítottak új meg új híveket Itáliában is.

A Flaviusok korától kezdve különösen népszerűvé vált a Nagy Istenanya – Magna Mater – már kétszáz éve ismert kultusza, Kübelé istennő kedvesének, Attisznak a feltámadását pedig örömünnepeken köszöntötték. Hasonlóképpen ázsiai eredetű volt Ma hadistennő és Atargatisz eksztatikus szertartású kultusza. Az egyiptomi vallásból főképp Ízisz és Ozirisz imádata terjedt el Itáliában, s a korábbi intézkedésekkel szemben már az I. század közepén Ízisz-templomot építettek a római Mars-mezőn. Az ázsiai misztériumvallások közül Mithrásznak, a fény és tűz iránti istenének bonyolult rítusú – fokozatos beavatást magába foglaló – kultusza hódított leggyőzelmesebben az egész birodalom területén.

A keleti istenségeket sokszor a görög és római panteon egyik-másik alakjával azonosították (e folyamat már a köztársaság korában megkezdődött), az egyes vallások között pedig a képzetek és tanítások valóságos cseréje bontakozott ki. Ami azonban, az eksztatikus szertartásokon és misztikus elképzeléseken túl, úgyszólván valamennyi vallást jellemezte: az istenhősök feltámadásába, a világ igazságos megújulásába, a megalázott és megszomorított emberek megváltásába vetett hit. Ugyanezek a társadalmi okok siettették a zsidó vallásnak, majd a kereszténységnek – sokáig mint zsidó szektának – a térhódítását, előbb Keleten, később Itáliában is.

A zsidó-keresztény vallás elsősorban nem ideológiai mivoltában, hanem társadalmi-politikai mozgalomként foglalkoztatta a császári hatalmat. A Jahve-hit következetes monoteizmusa a hellenisztikus kortól kezdve volt ellensége a görög-római vallásnak, s a Judeában folyvást újból fellángoló szabadságharcok eszmei éltetője: sem Zeusz, sem Juppiter, sem a császárok szobrát nem fogadták be a zsinagógák – ami politikailag Róma főségének elutasítását jelentette (az asszimilációra hajló judeai politikusok törekvései ellenére is). A Messiás-hit zsidó-keresztény verziói, a római császárok, hadvezérek, helytartók evilági gazságaival szembeszegülő, szociális igazságtevést hirdető tanok, az urak és szolgák, gazdagok és szegények egyenlőségét hirdető elméletek eleve nem számíthattak bocsánatra vagy éppen elismerésre Róma urainál – még akkor sem, ha a megváltást a távoli jövőre vagy a túlvilági életre odázták el. Az első keresztény közösségek Judea határain túl, Elő-Ázsiában alakultak meg, de az I. század második felétől kezdve feltűntek és mihamar gyökeret vertek Itáliában is; a legkorábbi írásos emlékeknek (prédikációknak és vitairatoknak) görög volt a nyelve, a korai császárkor latin irodalmában még csak pár szavas utalások említik az új vallási mozgalmat.

Az elnyomottak és megszomorítottak százezrei merítettek reményt és vigaszt a megváltást ígérő vallásokból, hiszen a beavatottak és hívők gyülekezetében találtak emberi megbecsülésre. Prédikátorok és vajákosok seregei lepték el a birodalmat, s a már korábban is dívó varázslás olykor tudományos mezt is öltött, mint például a kaldeus csillagjósok „művészetét” sztoikus szemlélettel tolmácsoló Manilius tankölteményében – melyet egyenesen Tiberius császárnak ajánlott – vagy a püthagoreusok lélekvándorlási tanát és egyéb misztériumait vallásossá színező vándorfilozófusok előadásaiban. A prófétaként és „szent emberként” tisztelt tüanai Apollóniosz számmisztikája és istenember-legendája – amely éppúgy ellenkezett a hivatalos vallással, mint a zsidó-keresztény megváltómítosz – évszázadokon át maradt a püthagoreus világfelfogás ihletője. Nemcsak a városok és falvak kétkezi munkásai – férfiak és asszonyok – hallgatták új igazságokra szomjasan és szájtátva e különféle rendű-rangú prédikátorokat, hanem a félművelt újgazdagok vagy a világból kiábrándult és annak hátat fordító, kulturáltabb polgárok is.

Ezüstkori latinság

Cicero és Livius, Catullus és Ovidius életműve határolja a római próza, illetve költészet „aranykorát”, azt a korszakot, amelyben a szellemi élénkség, a formateremtő tökély és nyelvi gazdagság számos műfaj alkotásait emelte klasszikus szintre. A tehetségek kibontakozását maga a kor, a történeti valóság eszmei-művelődési szükségletei alapozták meg, Augustus principátusa pedig – az ókori Róma aranykora – a harmonikus befejezettség remekeinek kedvezett. Az ezt követő évtizedek, majd századok latin irodalma fokozatosan hanyatlik: a rabszolgatartó társadalom túljutott belső fejlődése delén, az uralkodó osztálynak mind kevesebb az ereje és igénye a szellemi és művészi újszerűségre, az alsóbb rétegek társadalmi helyzete és világszemlélete pedig még nem alkalmas önálló kultúra teremtésére.

A II. század elején – Traianus idején – éri el a birodalom földrajzilag maximális nagyságát, azután – a kisebb-nagyobb határmódosítások ellenére – fokozatosan defenzívába kényszerül, s belső szilárdságát is mind erőteljesebben rázkódtatják meg a társadalmi-gazdasági válságok és a politikai bizonytalanság. Nem csupán a politikai történelem, hanem nagyjából az irodalomtörténet szempontjai szerint is a Hadrianus-kor az új határkő. Ekkor zárul le az a korszak, amelynek az írói – ha nem is az Augustus-kori klasszikusok szintjén – még képesek újat nyújtani a műfajfejlesztésben, nyelvi-formai vonatkozásban pedig utolérik vagy megközelítik az elődök teljesítményét. Az alkotó szellemet azonban béklyóba veri a perspektívátlan valóság: a legbátrabbak is csak tagadni képesek, és csak menekülni tudnának – ha lenne hová, a múlton, a moralizáláson vagy magánörömökön kívül. Ez az „ezüstkori latinság” irodalomtörténeti-esztétikai lényege.

A görög irodalom ösztönző hatása rohamosan csökkent. Seneca tragédiaköltészetén – amely alkotva-torzítva nyúl vissza Euripidészhez – s az i. e. I. században kialakított „milétoszi novellával” rokon novellisztikus regényen kívül, immár minden életképes műfajnak voltak latin klasszikusai. Az eposzköltők Vergiliust, a szatíraköltők Luciliust és Horatiust tekintették példaképüknek, s az újat-teremtés igyekezete közben is tudták, hogy hiú kísérlet lenne, ha megpróbálnák őket felülmúlni. (jellemző tünet, hogy Columella a mezőgazdaságról szóló prózai értekezésének egyik könyvét hexameteres formában írta meg, így szándékozván kitölteni a vergiliusi Georgica tematikai hézagát.)

Elképesztő, mennyire steril az Ovidius halálát követő négy évtized költészete: nincs egyetlen vérbeli tehetség sem, jóravaló epigon is alig néhány!…

Caesius Bassus a lírában, Titus Calpurnius Siculus a bukolikus költészetben mutatkozott tehetséges utánzónak. Az utóbbi hét eclogából álló gyűjteménye az aranykor eljövetelének vergiliusi álmát hirdeti – Nero korában és Nero személyére vonatkoztatva! –, s ovidiusi elevenséggel ötvözi egybe a műfaj theokritoszi és vergiliusi hagyományait. Tehetségét bizonyítja a ciklus záródarabjának két részlete, melyben a falujába hazatérő Corydon mesél öreg pásztortársának a fővárosi színház csodáiról. Theokritosz „alexandriai” idilljéből a színháztémát s a kettős keretezést, Vergiliustól a párbeszéd pásztori környezetét, Ovidiustól a cirkuszi események izgatott ábrázolását veszi át Calpurnius. Legközelebb természetesen Ovidiushoz áll – szemléletben is, stílusban is. Ami azonban tőle is függetleníti, és a statiusi kisepika előfutárává teszi, az éppen a hosszú monológ tárgyi gazdagsága és élénksége.

A Nero által rendezett vérfürdő után – amely Senecát, az ő szellemében alkotó Lucanust és a vulgáris-kritikai irodalom nagyszerű tehetségét, Petroniust egyaránt öngyilkosságba kényszerítette – egy időre ismét a klasszicizáló irányzat kerekedik felül, s agonizál még évszázadokon át.

A művészet „fogyasztóinak” megoszlása fejeződik ki a képzőművészeti és irodalmi stílusok összevisszaságában. A külsőleges monumentalitás erőltetése (óriási méretű császárszobrok, oszlopok, diadalívek) és a patetikus hatás hajszolása (az ékítmények túlhalmozása, rikító színek, mesterkélt pózok, fantasztikus cirkalmak) mellett az idillikus nyugalom és derű keresése, a személyiség egyénített ábrázolása, a mítoszok és a természet hellenisztikus finomságú áhítata a magánházak díszítésében és a használati eszközök megmunkálásában – sok minden jelzi az Augustus-kori harmónia felbomlását.

Már Ovidius elégiaköltészetébe is beszüremlettek bizonyos szónokias vonások, az objektívabb ábrázolás – párbeszédek, mitikus hősök monológjai – ékítményeként, valamint személyes lángolása és fájdalma ecsetelésében. Az ékesszólás a császárkorban is az iskolai oktatás lényege maradt, az irodalomban pedig a szónokiasság lett a Senecával kezdődő irányzat általános formai jellemzője. A szónokias-patetikus stílus – az „aranykor” irodalmi eszményével szemben – a mondatok kiszámított megtörésével, a gondolati egységet fellazító betétekkel, harsány fordulatokkal, apró részek fellengzős nyomatékával, idegesen csapongó eszközökkel kívánt hatni az olvasókra. E felületes hatásosság és mesterkélt hevület hovatovább szokvánnyá dermedt, s a valóságos ihlet és művészi teremtőerő megcsappanását leplezte.

A klasszicizáló ellenáramlat az I. század utolsó, viszonylag nyugodtabb harmadában, Quintilianus elméleti alapvetése szerint bontakozott ki. Ennek az irányzatnak a hívei – az akusztikai és érzelmi túlcsigázást s a szaggatott, szóvirágos mondatszerkesztést elutasítva – a prózában Cicero, az epikában Vergilius stílusát avatták eszménnyé. A formalista megoldások kritikája kétségtelenül jogos és helyes volt, de a klasszicisták normatív merevsége és konzervativizmusa is „csináltsággal” ellensúlyozta a tartalmi fogyatékosságokat.

Az ezüstkori irodalom harmadik legfontosabb stílusáramlata, a népies-vulgárius irányzat már Senecával egy időben tört be az irodalomba, Petronius révén. Ennek is voltak hagyományai (Plautus, Catullus, Horatius epodusai, erotikus epigrammák), mégsem e hagyományok ébresztgetése, hanem az élő köznyelv szókincsének és mondatépítésének kihívóan nyers másolása jellemezte a támadó és leleplező irodalom megannyi műfajában (Petronius regényében, Martialis epigrammáiban, Juvenalis szatíraköltészetében), egyre szélesebb körű hatással.

A színházak műsorán kizárólag mimusok (rögtönzés jellegű életképjátékok) és pantomimusok (a főszereplő táncos némajátékából és kórusból alakított, jobbára mitológiai tárgyú előadások) szerepeltek, amelyeknek ugyanolyan kevés közük volt az irodalomhoz, mint a továbbra is dívó bohóckodásoknak, s erotikus vagy szadista produkciókkal szolgálták ki a közönség alantas igényeit.

A szórakoztató szépirodalom lényegében új műfajaként vált népszerűvé a novellisztikus regény, a vándorfilozófusok pedig az előadócsarnokok csillagai közé tartoztak. A stiláris és előadói bravúrok iránti tömegérdeklődés hatása érzik a frappáns fordulatok és kis formák (például epigramma) költői kedvelésén és térhódításán is.

Az alsóbb rétegekből jövő, bizonytalan helyzetű írók érvényesülését sokban befolyásolta az anyagi függőség. Nem rendelkeztek a megjelentetéshez (kéziratmásolás, papiruszbeszerzés és -csiszolás, festékanyag, tok, üzleti hálózat) szükséges eszközökkel, tehát kénytelenek voltak áruba bocsátani műveiket. A könyvkereskedők pedig egyáltalán nem maecenasi szellemben, hanem kizárólag önnön érdekeik – anyagi hasznuk, kényesebb esetekben pedig személyes biztonságuk – szempontjai szerint vásárolták meg és terjesztették ki a kéziratokat, silány honoráriumok ellenében.

A nagyúri dilettánsok görcsös erőlködéssel ostromolták a Helikónt, még nagyobb számban, mint Horatius idején. Az Asinius Pollio által meghonosított felolvasások sok gazdag házban váltak rendszeressé, időnként pedig a császárok is rendeztek költői versenyeket, az egykori görög és szicíliai hagyományokat újítva fel. A programot és a díjazást persze kezdettől fogva az uralkodó udvaronci szellemű istenítése határozta meg. Nero költői-énekesi szereplése és dicsőségvágya illusztrálja legborzalmasabban az efféle műkedvelést…

A provinciák irodalma

A római birodalom nemcsak gazdasági-társadalmi vonatkozásban kovácsolódik ekkoriban lényegileg egységes állammá, amelynek belső stabilitását a központi hatalom hadserege, hivatali és pénzügyi apparátusa őrzi – természetszerűleg folytatódik a kultúráknak az a közeledése és összeolvadása (a „második szinkretizmus”), amely tendenciaként már az i. e. II. századtól feltűnt. Róma a kulturális életnek is központja, a birodalmi-társadalmi status quót elfogadó vagy helyeslő írók a nem latin nyelvterületeken is az uralkodó osztály életérzéseinek megfelelő műveket publikálnak.

A provinciák, noha az állami beruházások és adózási kötelességek szempontjából lényegesen hátrányosabb helyzetben maradtak, kevésbé és közvetve sínylették meg azokat a politikai klikkharcokat, amelyek Róma vezető köreiben újra meg újra fellángoltak. A császárok pacifikálási törekvéseinek, hagyományaiknak és – aligha mellékesen – a gazdag polgárok sznobságának köszönhették békés virágzásukat a leghíresebb görög városállamok, főképpen Athén, a már i. e. 27-ben alakított Achaia provincia fővárosaként funkcionáló Korinthosz, azután Delphoi, Pergamon, Olümpia, Epidaurosz.

Polübiosz és Panaitiosz óta a görög írók és bölcselők is Róma bűvöletében dolgoztak. A stíluselméleti viták csakúgy azonos kérdések körül zajlottak mindkét nyelven, mint ahogy az epigrammák, novellák, regények, szónoklatok, történeti, bölcseleti vagy vallási iratok tartalmában sincs nyelvi okokból fakadó különbség, vagy ahogy a retorika új leleményeit is egyazon irányban hasznosítják latinok és görögök. A görög klasszikusok ismerete éppúgy hozzátartozott az általános műveltséghez, mint a latinoké. Nero, majd Hadrianus és közvetlen utódai idején különösen erős a filhellenizmus, amit szinte jelképesen viszonoznak az egykorú görög történetírók (Plutarkhosz, Appianosz, Cassius Dio) a római múlt iránti tisztelet és érdeklődés serkentésével. Ennek a szellemi összeolvadásnak a jegye, hogy Epiktétosz a fővárosban is görögül hirdeti sztoikus tanait, vagy hogy Suetonius, Apuleius és sokan mások mindkét nyelven írnak. Phaedrus és Babriosz verses meséit, az afrikai születésű Apuleius latin Virágoskertjét s a praenestei származású, de görögül író Ailianosz Tarka történeteit, Gellius, illetve Athénaiosz és Diogenész Laertiosz művelődéstörténeti kompilációit tartalmi és megformálási jegyek is rokonítják. Mindennél jellemzőbb azonban Marcus Aureliusnak – a római birodalom védelmében barbár zsoldosokat vezérlő császárnak – ugyancsak görög nyelvű filozófiai munkássága.

Egy-egy időszakban – például a Flaviusok uralkodása alatt – Hellasz és általában a tartományok rovására érvényesül ugyan az adópolitika és az igazságszolgáltatás, s egy-egy latin író munkásságában is felbukkan a római gőg, amely minden bűn és baj forrását az idegenek – görögök, zsidók, egyiptomiak – befolyásának tulajdonítja, magukban a görög írókban azonban fellazulnak a szervilizmus görcsei. Plutarkhosznak a görög és római múlt hőseit párhuzamosító koncepciójában nemcsak a szellemi egyenrangúság szubjektív vágya és tudata fejeződik ki, hanem a történeti és művelődési egységesülés objektív ténye is; igaz persze, hogy az egykorú Tacitus szemléletétől és módszerétől óriási távolság választja el, de aligha nagyobb, mint például Suetoniust.

A provinciák „bennszülöttei” azonban még most sem egyenrangú polgárai, hanem alattvalói a birodalomnak – a polgárjogot csak a kiválasztott kevesek kapják meg, rendkívüli érdemeik elismeréséül. Ezért érződik a korabeli görög irodalomban nemcsak a hasonulás és kiemelkedés, hanem a kulturális kompenzáció vágya is: egyetlen görög írónak sem jutna eszébe, hogy kritikusan elemezze és ábrázolja a közelmúlt vagy a jelen politikai történetét, vagy hogy a moralizáláson túllépve kutassa a társadalmi bajok mélyebb okait, ehelyett inkább a régi dicsőséget vagy a forma tökélyét csillogtatja. Csak a következő századokban – a római polgárjog fokozatos kiterjesztésével párhuzamosan – válik majd teljessé az asszimiláció, amikor a görög bölcselők és történetírók fennen hangoztatják rómaiságukat, s amikor a graikosz (latinul: graecus) jelzővel a maradi, műveletlen, még később a pogány görögöket illetik.

Plutarkhosz múltszemlélete sem általános. A reálisabb látású görög írók jól érzékelik a romantikus büszkélkedés poros és önáltató időszerűtlenségét. A századvég és a századforduló híres vándorszónoka, Dión mondja egyik beszédében, rhodoszi hallgatói előtt:

„Őseiteknek számos lehetőségük volt arra, hogy bebizonyítsák erényüket – a másokon való uralkodásban, az elnyomottak támogatásában, szövetségesek szerzésében, városok alapításában, az ellenségen aratott győzelmekben. Ti már régen elvesztettétek ezeket a lehetőségeket. Nem maradt a számotokra más, mint az önmagatok fölötti uralkodás, a díjak meg ilyen-olyan tisztségek megfontolt kiosztása, a tanácsi meg a bírósági ülésezés, az istenek kultusza s az ünnepi szertartások ápolása…”

A következő nemzedékhez tartozó Lukianosz dühösebben fogalmaz: keményen megrója azokat a görögöket, akik csip-csup ügyekben is a helytartók kegyét keresik és alázatos vagy mézesmázos nyüzsgéssel bizonygatják feddhetetlenségüket. A szofisták frázispuffogtatását is – egyebek között ezért – bélyegzi meg gyilkos gúnnyal:

„Persze, Marathónnak meg a hős Künageriosznak mindig szerepelnie kell, ezeket egy szónoklat sem nélkülözheti. Úgy ügyeskedj beszéd közben, hogy varázsold oda a hajók átkelését az Athószon, meg hogy miképp keltek át száraz lábbal a Hellész pontoszon. Felhőzzék el a napot a perzsák nyilai, eredjen futásnak Xerxész, könnyezzék meg hallgatóid Leónidaszt, képzeljék maguk elé Othrüadész sírfeliratát! Nosza, elő Szalamisszal, Artemiszionnal, Plataiával – minél többször, minél sűrűbben!…” (A szónoklattan tanítómestere, 18. fej.)

Az I. századi zsidóság helyzete sokkal tragikusabb. Vespasianus és Titus véres hadjáratokat indít Judea ellen, végül megostromolják, beveszik és lerombolják Jeruzsálemet, s a zsidók tömegei kényszerülnek a menekülésre. Az Egyiptomban élő – különösen Alexandriában nagy létszámú – zsidóság alattvalói helyzete már több évszázada rögződött, s ez a történeti különbség a kultúrában is kifejeződött, a hellenizálódás méreteitől s mélységétől függően. Az aktuálpolitikai helyzet sem azonos – más pozícióból keresheti Róma kegyeit az alexandriai Philón, mint Josephus Flavius. A szellemi asszimilációt nem erőltették Róma urai, megelégedtek a katonai, politikai és gazdasági elnyomással.

Akkor változik majd meg a helyzet, amikor a kereszténység elterjedését már nem lehet terrorral megakadályozni, s a régi világ kultúrája szellemi harcok megvívására is rákényszerül.




Hátra Kezdőlap Előre