Az elbeszélő költészet

A verses mese

A korzikai száműzetésben írt Vigasztalásokban még furcsállva panaszolja Seneca, hogy a tanítómese hiányzik a latin irodalomból. Szinte bizonyos, hogy tévedett: ekkorra ugyanis már megjelent Augustus felszabadított rabszolgájának, a görög – makedóniai – születésű Phaedrusnak első mesegyűjteménye. Elméleti távlati értelemben mégis jogos a hiányérzete. A görög költészettel szemben, amelyben – keleti példák nyomán – már Hésziodosz és Arkhilokhosz alkalmazta a társadalombírálatnak ezt a közvetett eszközét, az i. e. VI. században élt, phrűgiai származású rabszolga, Aiszóposz pedig a prózai mese műfaját teremtette meg, a római irodalomhoz valahogy kevéssé illett az állatmesék „gyermekes” hangneme. Az erkölcsi példázatok szerepét itt inkább az ősökről szóló hősi történetek vagy – a könnyedebb hangvételű költészetben – hétköznapi tárgyú anekdoták töltötték be.

Az i. e. I. században rögzítették véglegessé az aiszóposzi mesék szövegét, miután a szájhagyományban új meg új részletek csapódtak az eredeti anyaghoz, s már a korábbi kiadásokba is sok hamisítás csúszhatott. Phaedrus azzal a céllal látott munkához, hogy magát az aiszóposzi meseanyagot – illetve kiválasztott részeit – szedi versbe, s hatos iambusokban (senariusokban) tolmácsolja a latin közönség számára.

Később mindinkább változtatott tervén, s immár nem fordítóként, hanem önálló alkotóként fogalmazta meg a versikéket. Ezt programatikusan is hangsúlyozza a IV. könyv ajánlásában, sőt később is újra meg újra visszatér a témára (például IV. 21.), mondván, hogy Aiszóposz (Aesopus) hagyatékának feldolgozását befejezte, s már csupán hitelesítő-népszerűsítő cégérként alkalmazza az ő nevét (például az V. könyv ajánlásában). Élete folyásáról úgyszólván csak tőle magától tudunk valami keveset. A legfontosabb adat, hogy Tiberius uralkodása alatt tette közzé első gyűjteményét, s a versek kritikai hangja a császári kegyencek és más nagyurak dühét és rágalomhadjáratát váltotta ki.

A kézirati hagyaték öt könyvre terjed. Valószínű azonban, hogy töredékes a fennmaradt anyag, s az is, hogy a további függelékben közölt meséknek ugyanő a szerzője. Az első két könyv együttes kiadását később, immár Claudius császársága idején követte a III., s talán esztendők múltán a IV. és V. könyv együttes publikációja. Az egyes ciklusok terjedelme erősen különbözik: leghosszabb az I. könyv (prológus + 31 vers), legrövidebb a II. és V.

Méltán emlegeti Phaedrus, hogy a kor visszásságait, főképpen pedig a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette állatmesék köntösébe, az elnyomottak kényszerűségből álcázott tiltakozását és igazságkeresését folytatva – mégsem végig egységes a gyűjtemény tendenciája. Az első könyvek szellemes bátorsága megcsappan a folytatásban, gyakorlatias és köznapi moralizálás áramlik a versekbe, némi megszelídülésről tanúskodva. A csattanós tömörséget is terjengős fogalmazás és önismétlés hígítja fel; a legsikerültebb darabok azonban mindvégig igazolják az ajánlások és polemikus versek elvi célkitűzését: a szórakoztatás és az erkölcsnemesítő szándék egységes érvényesítését.

Alig néhány soros mesék váltakoznak terjedelmesebb (20–40 soros) darabokkal, a többség azonban rövid versikékből áll. Tárgyuk szerint három csoportra oszlanak: az elsőt a nagyjából szó szerinti fordítások, a másodikat az Aiszóposz szellemében írt önálló állatmesék, végül a harmadikat a verses anekdoták teszik. Phaedrus – a gyengébbek kedvéért – a meséket bevezető vagy záró két-három sorban szokta összefoglalni a tanulságot: az ártatlan embereket elnyomó hatalmasokról, ostoba kérkedőkről, pórul járt irigyekről, állhatatlan barátokról, elvtelen hízelgőkről, csalókról, hazugokról s más, hasonlóképpen rút erkölcsű vagy bután együgyű embertípusokról.

Máskor elvontabban általánosít, s nem embertípusokat, hanem magatartási formákat példáz az elbeszélés – hol szomorkás gúnnyal, hol földön járó valóságérzékkel: szeretne hinni abban, hogy a gonoszok megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik jutalmukat; de fájdalmas tényként veszi tudomásul azt is; hogy a valóságban bizony másképp fordul a dolgok sora.

Céljának megfelelően frissek a gyűjtemény legsikerültebb versei. Bájos egyszerűséggel teremti meg az alaphelyzetet, ellentétes érdekű és jellemű állatok – farkas és bárány, szajkó és páva, juh és oroszlán, farkas és daru, béka és ökör, kutya és krokodil stb. – találkozását. Kis párbeszédek vagy monológok élénkítik az összecsapás leírását: egyik oldalon az erős, kérlelhetetlen, gyűlölködő vad, a másikon a jámbor és ártatlan vagy legfeljebb eszes ügyességével felülkerekedő jószág áll.

Egyik-másik versében – a görög hagyományhoz híven – magáról Aiszóposzról, esetleg más költőkről mond mesét, s természetesen önmagát is a múzsa harcosaként ábrázolja. Az önéletrajzi vagy polemikus verseken kívül alig néhányszor szól közvetlenül a társadalmi valóságról; Augustust bölcs bíróként (III. 10), Tiberiust okos szemű gazdaként (II. 5.) eleveníti meg. Nem meghatározott emberek kifigurázása vagy lejáratása vezette a meseköltésben, hanem a tipizálás, s nem ő, hanem a kor volt a bűnös abban, hogy sokan érthették önmagukra a versek célzatát. Tiszta, világos nyelv jellemzi a legtöbb Phaedrus-mesét – választékos egyszerűség a szóhasználatban, könnyed áttekinthetőség a mondatszerkezetben. Hőseinek megszólaltatása is a helyzet és jellemük lényegének megfelelően sikerült – természetesen a kis mesék, s nem a nagy lélegzetű remekművek stílusmércéje szerint. Kevésbé szerencsés a terjedelmesebb versek kompozíciója: a túlbonyolítás és az önismétlés stilárisan is elnehezíti.

A senarius verssort csaknem olyan lazán kezeli, mint annak idején Plautus a komédiai metrumokat: az iambust nemcsak spondeussal, hanem sokszor három vagy négy szótagból álló, gyorsítva ejtendő verslábbal helyettesíti.

Méltán volt büszke költői teljesítményére, de sem kortársai körében, sem a közvetlen utókor részéről nem kapta meg a vágyott, sőt követelt elismerést. A szépirodalom számára La Fontaine, majd Fáy András és Krilov fedezi fel Phaedrus tehetségét. Egyes anekdotatémáit viszont – különösen az V. könyv és a „Függelék” anyagából – gyorsan felkapták a novella- és regényírók, főképp a pikáns történeteket hasznosítva.

Lucanus

Seneca körének nagyra hivatott és talán legtüzesebb ígérete volt az ifjúsága teljében, szinte költői pályája elején halálba kergetett Marcus Annaeus Lucanus (39–65), Seneca unokaöccsének fia. Róma egyik legjobb mesterétől, a sztoikus elveket valló Cornutustól sajátította el az ékesszólás és a filozófia legfőbb tanait s művészetét, majd Athénban – a kultúra új fénnyel felragyogó fővárosában – tökéletesítette tudását. Innen hívta haza a tudós és szellemes barátokat toborzó Nero, hogy udvarába fogadja (60). Viszonyuk azonban hamarosan elhidegült – részint a minden művészre féltékeny Nero monomániája miatt, részint mert a nagybátyja bölcseleti elveiért és irodalmi programjáért lelkesedő Lucanus mind hangosabb szóval csatlakozott a szenátusi ellenzékhez. Költőként is bálványkolosszusokat döngetett, amikor az „isteni Julius Caesart” – a monarchia kultikusan eszményített ősét – a nemzet megrontójaként, elvakult és önző tömeggyilkosként ábrázolta. Hasonló vakmerőség jellemezte politikai útkeresését is, amikor a Piso-féle összeesküvésben vállalt részt. Az összeesküvés leleplezése és felgöngyölítése Lucanus sorsát is megpecsételte: a halálos ítélet végrehajtása elől, ereit felvágva, öngyilkosságba menekült.

A gyorsan és szenvedélyesen író Lucanus életművéből csupán befejezetlen történeti eposza, a Pharsalia (másik címén: A polgárháborúról) maradt fenn. Első három énekét még a költő életében, a további hetet halála után tették közzé. A Caesar és Pompeius háborúját eldöntő pharsalusi csata – amelyre a cím is utal – inkább eszmei, mint cselekménybeli csomópontja az eposznak, hiszen a bevezető énekben a polgárháború előző eseményeit (Caesar diktatorikus fellépését, a Rubico folyón való átkelését, a két párt és tábor politikai s hadi készülődését, az első csatározásokat) beszéli el, a zárórészekben pedig a Pharsalust követő viharokat (Pompeius, majd az ifjabb Cato halálát, a köztársaság tragikus és gyors összeomlását, a caesari egyeduralom vérrel-vassal való megszilárdításának első lépéseit).

Belülről fakadt, patetikus fájdalom hatja át az egész költeményt. Aligha van még egy írója a császárkornak, aki ilyen egyértelmű hévvel és ennyire keserűen átkozta volna el a polgárháborút és az abból születő egyeduralmat. Vád és súlyos szavú káromlás torlódik az egész eposzban. Az önzetlen és tiszta jellemű, eszményeiért rendületlen lélekkel halni tudó Cato az egyetlen valódi hős, a többiek az önsúlya alatt összeroppanó és elfajuló köztársaság vagy a fenyegető diktatúra rémületes embertelenségét, a nemzet pusztulását testesítik és értetik meg.

E tragikus perspektívátlanság szükségképpen fakad a szenátusi ellenzék – és egyáltalán: a római uralkodó osztály – történelmi befülledtségéből, nemes jellemű nagyjainak anakronisztikus hősködéséből. Ennek a rétegnek a legjobbjai is csak a későn jött forradalmárok szerepét játszhatták, akiknek szubjektív jó szándéka, elvontan moralizáló tisztessége főleg az új rend aljasságai közepette tűnt nagyszerűnek. Lucanus túl is lő a célon, amikor például Sullát – az arisztokrácia hírhedt diktátorát – eszményíti, a köznépet és vezéreit – főképp Catilinát – pedig dühödten marasztalja el. A polgárháborúk tartalma és a fejlődés szükségszerű iránya iránt érzéketlenül és elfogultan ábrázolja a múltat. Mégis megrázó az eposz indulata, hiszen nyilvánvaló, hogy nem annyira Caesar, mint – közvetett módon – Nero rémuralma ellen háborog. Úgy látszik egyébként, hogy a mű írása közben némileg módosult, következetesebbé szilárdult Lucanus szemlélete. Az első énekekben még szinte egyforma felelősséget ró Caesarra és Pompeiusra, mindkettőjüket szűk látókörű és elvakult önzéssel s hatalomimádattal vádolja, a folytatásban viszont az előbbi portréját mind sötétebbre, az utóbbiét mind rokonszenvesebbre festi át.

Lucanus ellenzékisége korántsem korlátozódik Caesar személyének és politikájának megítélésére. A mitikus áhítatú és fenségesen optimista irányzatossággal a tragikus leleplezést, a hősi eszményítéssel csaknem mindenütt a véres-szennyes lealacsonyítást, az istenek óvó igazságosztásával a vaskezű, sokszor irgalmatlan végzetet állítja szembe. A mitológia csak egy-egy epizód erejéig érdekli, s a hősi-drámai vagy derűs régmúlt helyett a végzetesen elfajuló, további romlást szülő közelmúlt bilincseli le figyelmét. Az eposz koncepcióját és esztétikai összképét épp ezáltal jellemzi heves Vergilius-ellenesség.

Mesteréhez, Senecához hasonlóan, pesszimistán értelmezi a sztoikus bölcselet végzetfelfogását. Szigorú, ember által megmásíthatatlan hatalmat lát a végzetben, amely belső törvényei szerint s önkényesen rendezi el az egyének, népek, államok sorsát; maguk a halandók alig-alig képesek befolyásolni – siettetni vagy fékezni – az elrendelt végzetet. Lucanus világképéből teljesen hiányoznak a hagyományos istenek; filozófikusan elvont fogalmakba öltözteti az emberfölötti mozgatóerőket. A szerkezeti megoldásokban és a stílusban is Seneca útját járja. A kompozíció arányait és az egyes epizódok súlyát nem az események történeti jelentősége vagy az eposzépítésben betöltött szerepük határozza meg, hanem a festői drámaiság és ítélkező pátosz. Lucanus vad gyönyörűséggel tobzódik a rémületes részletek aprólékos leírásában. Szellemidézés, vérrokonok és barátok egymásra rontása, járványok pusztítása, tömeghalál fonódik iszonyatos láncba. Jó érzékkel rendezi el azokat a jeleneteket, ahol a természet erőit és komor szépségeit ábrázolja, olykor azonban tudálékosan halmozza a lexikális érdekességeket.

Hasonló egyenetlenség jellemzi hősábrázolását. Megkapó erővel eleveníti meg a szemben álló hősök indulatait, belső háborgását és – a deklamáló költészet csiszolt eszközeivel – az érzelmekre ható vagy dörgedelmes szónoklatokat. Másutt viszont elnagyolja az egyénítést, és a lélektani igazság rovására avatja meghatározott – saját mondanivalója szerint kreált – eszmék szócsövévé egyik-másik hősét. S hogy a tettek, érzések, szavak költői hatását fokozza, de egyúttal az olvasó állásfoglalását is irányítsa, az epikus megjelenítést igen sokszor egészíti ki saját „közbeszólásaival”, hol a rajongó és kritikátlan tisztelet, hol a tajtékzó felháborodás hangján. Igaza van Quintilianusnak, aki azt mondja róla, hogy „inkább szónok, mint költő”, bár méltányolja értékeit is.

Stiláris eszközeivel is a patetikus döbbenetet fokozza. Nagyszabású hasonlatok, száguldó képek, a természeti és csataleírások keresett színpompája, a súlyos lélegzetű mondatok hirtelen megszakítása felkiáltások vagy szónoki kérdések ideges halmozásával, a hexameterek ritmikai egységét minduntalan megtörő és a belső zaklatottságot sugárzó mondatszerkesztés – mindez a senecai eszmény, a „szaggatott stílus” rendkívül tudatos, s főként részleteiben hatásos alkalmazásáról tanúskodik.

Vértanúsága is, költészetének bátor újszerűsége is már a Nerót követő kor egyik legkedveltebb írójává emelte Lucanust – különösen az eszméivel rokonszenvező arisztokrata ifjak szemében. Mi sem jellemzőbb népszerűségére, mint hogy Tacitus is a legnagyobbak – Vergilius és Horatius – mellé emeli, Petronius pedig éppen közkedveltsége miatt érzi fontosnak parodizálását. Hagyatéka a klasszikus költőkkel egy rangban szerepelt az iskolai olvasmányok sorában is.

Statius

Seneca és Lucanus hagyatékát a klasszicizáló költők sem hagyhatták figyelmen kívül – sem eszmei vonatkozásban (az újsztoikus sorsfelfogás, a bölcseletileg misztifikált vallás tekintetében), sem stílus dolgában.

Publius Papinius Statius (kb. 45–kb. 95) volt a Lucanus utáni nemzedék legjelentősebb – így is mondhatnánk: egyedül jelentős – epikusa. Apja Nápolyban, majd Rómában tanított ékesszólást, s az ifjú Domitianus nevelői tisztségét is elnyerte. Statius is a császár kegyeltjei közé tartozott. Szülővárosában, majd Rómában vett részt költői versenyeken, s virtuóz verselése, a leíró részletek hangulati bája és tárgyi pontossága, a retorikus fordulatok ereje magasan a műkedvelő poéták fölé emelte. Két eposza és alkalmi verseinek gyűjteménye maradt az utókorra.

Thebais című, tizenkét énekes elbeszélő költeményének tárgyát a görög klasszikusokból merítette, közvetlenül pedig az i. e. IV. században élt Antimakhosz eposzából. (A téma gyökerei persze sokkal messzebb nyúlnak, Aiszkhüloszon át az álhoméroszi epikáig.) Az efféle tárgyválasztás mindennapos jelenség volt a korabeli epikában és drámában egyaránt; Persius és Juvenalis szüntelen dühvel támadja a nagyképű dilettánsokat, akik agyonemésztett mitológiai témákon kérődznek műveikben.

A történet elmondásában Statius sem nyújtott újat: Eteocles és Polynices jól ismert viszályát meséli el, s a részletek szokványos rendjét is megtartja, csupán azzal bővíti az elbeszélést, hogy innen-onnan egyéb mitológiai adalékokat is közbeiktat. A felépítésben már határozottabban érvényesül a költői tudatosság: Vergiliust követi a mű két – egyaránt hat-hat énekre bontott – részének kialakításában, az előbbiben az „Odüsszeia típusú” élénkséget, az utóbbiban az „Iliasz típusú” statikusságot érvényesítve, akárcsak az Aeneis költője. Vergilius-utánzása éppúgy nyilvánvaló egyes cselekményrészletekben – például egy éjszakai kirohanás két tragikus hősének barátságában és halálában –, mint a költői öntudat szavaiban vagy a sztoikus világkép beillesztésében. Éppen vallási-világnézeti kérdésekben igyekszik némileg korszerűbb lenni, amennyiben az olümposzi istenvilág sorsformáló tevékenységét megszemélyesített erők (Hősiesség, Feledés, Szorongás stb.) működésével és a végzet vagy a „legfőbb istenség” uralmával kapcsolja össze. Valósággal zsúfolja a megrendítő, vérgőzös jeleneteket, a szónoklatokat és belső monológokat pedig retorikus fordulatokkal – jobbára közhelyekkel – és szellemes frázisokkal élénkíti.

A tárgy zord tragikuma ellenére éppen a gyöngéd részletek tanúskodnak tehetségéről, s még érvényesebb ez Statius következő – sajnos, második énekénél félbeszakított – eposzára. Az Achilleis témája sem újszerűbb semmivel, hiszen könyvtárnyi eposz és dráma szólt a trójai mondakör legkiválóbb hőséről, az elbeszélés módjában mégis több a szellemi és stiláris önállóság. Az Achilles gyermekkoráról mesélő töredékben az alexandriai költészet sajátos hangját szólaltatja meg Statius: neveltetése a kentaurnál, a leányok közötti bújtatás, a még gyermekfiúcska indulatosságának és rajongásának lélektani rajza, az Achilles nyomára bukkanó Odysseus ravasz cselének elbeszélése – megannyi finoman kidolgozott epizód. Az ősi mítoszok naiv derűje a tudós távolságtartás halvány iróniájával, a tárgyi leírások árnyalt precizitása pedig gondos érzelmi elemzésekkel kulcsolódik.

A szellemes rögtönzést, a köznapi apróságok újszerű versbe foglalását csakúgy elvárta költőitől a kor művelt közönsége, mint a filozófiai vagy retorikai közhelyek variálását. Lucanus nyomán – még a Silvae (Szálfák) címet is tőle kölcsönözve – Statius is buzgó lelkesedéssel ápolta e műfajt. Jobbára hexameteres verseinek öt könyve a korabeli úri világnak – különböző foglalatosságoknak, szórakozásnak, de az érzéseknek, gondolatoknak és hiedelmeknek is – élénk rajza. Mintegy az egykorú villafreskók és iparművészeti tárgyak kelnek életre, és szólalnak meg a versekben; a művészi tárgyleírások (ekphrasziszok) eredetileg retorikus műfaját hellenisztikus – theokritoszi – módon emeli be a költészetbe. A leírások dús erezettsége vagy a költő asszociációinak csapongása a jómódú rómaiak otthonának vagy nyaralóinak meghitt zugaiba is elkalauzolja az olvasót. Petronius és Martialis gúnyosan leleplező életképein kívül ez a gyűjtemény őrzi a korabeli hétköznapok legpontosabb lenyomatát.

Statius persze nem kritikai éllel, hanem nagyon is otthonosan és baráti elégedettséggel nyit ablakot az előkelő emberek világára. Kedveskedő köszöntők, a császár győzelmeinek, alkotásainak és rendezvényeinek émelyítően alázatos, de érzékletes leírása, mitologikus vagy szubjektív elmélkedések, a baráti élmények novellisztikus idézgetése, vigasztalások és személyes bánatok kapcsolódnak füzérbe.

Homlokráncoló fenség csap át enyelgésbe, mitológiai kommentárba és tárgyias leírásba. A foglyul ejtett és arénába hurcolt oroszlán sorsáról elmélkedve, a császár dicsőítésébe billen át a suta pátosz (II. 5.). A Hercules templomáról szóló terjedelmes költeményben egy baráti kirándulás emlékéhez kapcsolódik a tudós kiseposz, az építtető nagyúr intim magasztalásával (III. 1.). Olykor nehézkes a gondolatmenet: a téma hízelgő túlduzzasztása vagy műveltségének fitogtatása készteti erőltetett kerülőkre a költőt. Ellágyulása és szenvedélye akkor mélyül őszintévé, amikor Saját bánatáról és betegségéről ír, az Álomistenhez fohászkodva (V. 4.).

Eposzai inkább a kommentátorokat gyönyörködtették, mint a szélesebb közönséget, alkalmi verseinek részletszépségei viszont az idők távolából is elevenek.

Archaizáló epigonok

A Thebaisban is formai elemekre korlátozódott a Vergilius-utánzás, hiszen épp az Aeneis koncepcionális tökélye vált utánozhatatlanná: a perspektíva elvesztését semmiféle stílusbravúr vagy tudós szorgalom nem pótolhatta. Törvényszerűvé vált a szellemi sivárság, s a viszonylagos tehetségek is epigonokká szürkültek.

Apollóniosz Rhodiosz témaválasztását követte Valerius Flaccus (?–kb. 90), amikor az aranygyapjúért kalandba s harcba szálló hősökről írt eposzt. A valószínűleg még a hetvenes években készített Argonautica művelt és szorgos költőnek mutatja a homályos életű szerzőt. Nyolc ének maradt fenn, s az utolsó csonkasága is, a történet befejezetlensége is sejteti, hogy egyes részei elvesztek. Szerkezeti, jellemzési és nyelvi vonatkozásban is Vergilius nyomdokait keresi a költő – nem sok sikerrel. A történetet elnyújtja, kevés érzéke van az arányokhoz. Tájleírásai és szónokias fordulatai némi erőről tanúskodnak, a tudálékos célzásokat, képeket és hasonlatokat viszont már a kortársak is erőltetettnek érezték.

Különös, hogy a klasszicizáló irányzatnak egyetlen olyan költője volt, aki nemcsak technikai, hanem a római tárgy választásában is Vergiliushoz csatlakozott: Silius Italicus (26–101). Aktív és változatos közéleti szereplés után, nagyúri visszavonultságában írta meg tizenhét énekre oszló, Punica című hőskölteményét a második pun háború történetéről. Tárgyi forrásként Liviust használta, akinek az elbeszélése pontról pontra követte az eseményeket. Éppen a történetek közismertsége miatt oly mesterkélt a mitológiai apparátus mozgatása a költeményben, s a jellemeket is alig néhány merev vonással rajzolja meg. A drámai izgalomban bővelkedő részletek sikerültek leginkább, s ha eszközei kevéssé önállóak is, az elbeszélő lendület ideig-óráig biztosította népszerűségét.

A konzervatív irányzat, amely az „aranykor” folyamatosságának illúziójából táplálkozott, hamarosan túlélte magát: egy-két emberöltő múlva egy még maradibb ízlés kerekedett felül, amely már Vergiliust is, utódait is túlságosan könnyednek és – modernnek találta. A mind végletesebb archaizálás és formalizmus az irodalom menthetetlen hanyatlását jelezte.




Hátra Kezdőlap Előre