Nemcsak külső méreteiben jutott a csúcsra a II. század első évtizedeiben a római birodalom, hanem a rabszolgatartó társadalom gazdasági szintjét és belső stabilitását tekintve is. A „jó császárok” egyensúlyi és gazdaságfejlesztési politikája ideig-óráig eredményesen odázhatta el azoknak a feszültségeknek a kirobbanását, amelyek már az Augustus utáni évtizedek felszíni háborgásait is szították, és amelyek a Hadrianus halálát (138) követő időkben hol itt, hol amott jelezték a bajokat és gondokat. Már közvetlen utódait is – és egyáltalán a gazdaság s a kisebb-szélesebb hatósugarú hatalmi pozíciók urait – mind nehezebb és bonyolultabb problémák elé állította az óriási birodalom erőforrásainak elapadása, a régi módú termelés fokozásának lehetetlensége, az osztályellentétek éleződése és a római világ peremén élő népek felkeléssorozata. A császári teljhatalom eszméje – és főképpen gyakorlata – előbb kicsorbult (hol a szenátussal kellett egyezkedniük, hol a középrétegekben kellett támaszt keresniük az uralkodóknak), majd eltorzult, amikor a zsoldossereg császárokat buktató, gyilkoló, választó réteggé szerveződött.
A tömeges rabszolgamunkára épülő és primitív eszközökkel termelő mezőgazdasági nagybirtok improduktivitása magukat a tulajdonosokat késztette és kényszerítette bizonyos átszervezési megoldásokra: a kisbérlőrendszer intézményesítésére és arra, hogy a telepesek pénzbeli adózását fokozatosan terménybeszolgáltatásra váltsák át. A hatalmas – császári és földesúri – birtokok lépcsőzetes adminisztrációja és a parcellázás a társadalom legalján élők számára is nyújtott némi könnyítést és felszabadulási lehetőséget, de az ellentmondások lényegét nem oldotta – nem is oldhatta – fel: a gazdasági és gazdaságon kívüli kényszer préscsavarait mindig a birtokosok érdekei szerint szorították meg – változatlan maradt a tömegnyomor, sokasodtak a lázongások, s az árutermelés rövid hullámhegyeit mind mélyebb és tartósabb hullámvölgyek követték.
Élénkebben fejlődött a kézműipar, különösen a keleti tartományokban, bár a termelés zöme továbbra is a közszükségleti és luxuscikkekre korlátozódott. Részint az árucsere időleges meggyorsulása, részint a katonai és közigazgatási centrumok fejlesztése serkentette a városfejlődést a birodalom távoli tájain is, ezzel együtt pedig a civilizáció és kultúra gócainak sokszínű sokasodását.
Róma egyelőre még megőrizte fővárosi rangját, de a tartományi központok és nagyvárosok gazdagsága s vonzereje mind lendületesebben érvényesült. A balkáni és még inkább a kisázsiai görög városokhoz – a „második fénykorát élő” Hellaszhoz – vagy akár az afrikai provinciák virágzó kereskedelmű városaihoz képest is, a II. századi Itáliában úgyszólván stagnált az élet.
A század közepén kirobbant, majd húsz esztendő múlva megismétlődő egyiptomi lázadás megrendítette Róma gabonaellátását; a párthus, kvád, markomann és szarmata háborúk a hadviselés új módozatait – a defenzív taktikát – kényszerítették rá a hadseregre. A városi nincstelenek és ingyenélők felgyülemlése, a gazdaságilag fejletlen tájak sorvadása, a különféle indítékú és összetételű felkelések sorozata, a politika birodalmi méreteinek szembekerülése a termelési decentralizálás szükségszerű folyamatával, a sok-sok nép konglomerátumának összefogási képtelensége, a folyamatos, majd egyre rohamosabb pénzromlás, a hatalomra és koncra éhes helytartók, szenátorok, tábornokok bajkeverése: mindez a birodalom uralkodói erőinek – mind a császári hatalomnak, mind a rabszolgatartók felső rétegének – bomlásával és meghasonlásával együtt sietteti a válság mélyülését.
Eltüntetni sem a társadalom, sem a szellem repedéseit nem lehetett, de még maradt bizonyos erő a gazdag polgárok kultúrájának mentésére és csillogtatására. Birodalomszerte haladt tovább a kultúra földrajzi kiterjesztése és a romanizálás (egyebek között Pannoniában): a latin nyelvű irodalom eljuttatása a nagyobb településekre, középületek, színházak, templomok, kaszárnyák építése. A „rómaiság” hangoztatásával azonban jobbára a szenátusban, az adószedésnél vagy a katonai akcióknál érték be – teljesen mindegy volt, hogy az éppen soros császár isteni nagyságát mely nyelven imádják, a nem latin nyelvű irodalmak pedig természetszerűleg alkották a műveltség integráns részét. A görög kultúra iránti tisztelet újjáéledését fejezte ki, és a művelt nagyurak rajongását szimbolizálta Hadrianus filhellenizmusa, Marcus Aurelius irodalmi munkássága és beavattatása az eleusziszi misztériumokba – vagy hatalmas barátjának, majd ellenfelének, Héródész Attikosznak athéni csarnok- és színházépítése.
Az olvasóközönség számszerű megnövekedése, a könyvforgalom élénksége, az új tudományos központok munkája vagy a vándorfilozófusok szónokkoncertjeinek népes látogatottsága a II. századi latin és görög irodalom extenzív élénkségét tanúsítja. Az új termés néhány nagyszerű darabja is indokolja, hogy az „ezüstkor” zárószakaszát lássuk a kultúrában: Lukianosz vagy Apuleius életműve az ókor klasszikus hagyatékába tartozik, kedvesen szórakoztató értékek folytatódnak a következő idők regényirodalmában, születik néhány rangos művelődéstörténeti munka is, Marcus Aurelius a sztoikus filozófia utolsó remekét alkotja meg… Nem lehet azonban észre nem venni, hogy a legigényesebb és legsikerültebb alkotásokat is a magány- és romlástudat vagy a mulattató tetszetősség és a formai bravúrhajszolás jellemzi (olykor pedig mindez együtt). Távlattalan társadalomnak nem lehet távlatos kultúrája – illetve csak kivételként lehet, amikor az új világ kiharcolására alkalmas osztály küldöttei megtörik a műveltség régi birtokosainak monopóliumát. A korabeli valóság már terhes az újjal, de még rettenetes évszázadokon át húzódik vajúdása, az irodalomban pedig még nincs esztétikai megújulás (a keresztény irodalom kezdetei csak a Jézus-központúságban különböznek a „pogány” legendáktól).
Itáliában – egyáltalán nyugaton – különösen kegyetlen körülmények között tört utat a „bűnös Rómát” kárhoztató kereszténység. Itt, a birodalom központjában még erőszakosabban csapott le a hatalom a felségsértő és hazaáruló csoportnak tekintett közösségekre. A II. században, amikor már úgyszólván mindenütt megszerveződtek a gyülekezetek, tömegessé vált a hívek üldözése: pogromok, politikai vagy babonás okokból elrendelt – sokszor tömeges, cirkuszi szórakoztatásként, de elrettentésként is végrehajtott – kivégzések kísérték a térítők munkáját.
Éppen azok az erők sorvadnak el a hagyományos kultúrában, amelyek hajdan remekművekkel ajándékozták meg az egykorú közönséget és az utókort: az ember társadalmi fontosságának és az alkotó elhivatottságának tudata, az új eszmék és megoldások keresése, a változtatás lehetőségébe vetett hit, a teremtő szabadság és szenvedély. A legtöbb és legjobb, amit e betokosodott világ még nyújtani képes: a szomorú vagy gúnyos szembenézés a múlttal és jelennel, a magánélet pajkos, érzelmes vagy borzongató apróságainak izgalmasan szórakoztató ábrázolása, vagy a kultúra régi értékeinek szorgos gyűjtögetése és önáltató utánzása.
A filozófiai misztikum térhódítása önmagában is jellemzi a műveltség általános tendenciáját, pedig a gyakorlati és elméleti természettudomány ebben a korban is nagyszerű teljesítményekkel gazdagodik. A pergamoni Galénosz (latinosan: Galenus, kb. 129–200) az orvostudomány hippokratészi hagyományainak óriási hatású és gazdag irodalmi munkásságú továbbfejlesztője, az alexandriai Ptolemaiosz (kb. 100–170) pedig az alkalmazott matematika és csillagászat klasszikusa, akinek geocentrikus elméletét csak Kopernikusz tudta megcáfolni. Az ókori kultúra „vaskorában” is születnek majd tudományos remekművek – elsősorban az orvostudomány és a matematika területén –, a bölcseleti általánosítások azonban homályos spekulációkba vesznek.
A kultúra fokozatos befülledése nemcsak a késő-ókori irodalom tartalmát határozta meg – görcsbe rántotta a formákat és stílusokat is: csak a legnagyobbak művei kivételek az archaizálás és a formalista pepecselés divatozása alól. A történeti és szellemi jogfolytonosság igényének s a múlt iránti sivár tiszteletadásnak a jegye, hogy már a II. században általánossá lesz a régieskedés: Hadrianus is többre becsüli Catót Cicerónál, Enniust pedig Vergiliusnál, s ugyanebben a szellemben munkálkodnak a tudós irodalmárok is; nem kevésbé jellemző azonban, hogy Plinius barátai a neoterikusok játékos kisszerűségéért hevülnek, hiszen Lucretius vagy Horatius példájával nincs mit kezdeniük. A század közepétől tér vissza az „aranykori” klasszikusok – kiváltképp Vergilius és az elégiaköltők – iránti rajongás, de muzeális kultuszként, nem inspiráló erőként.
Ebből a rajongásból kerekedik ki egy új fércműfaj: a cento (eredeti jelentése is posztófércekből varrt takaró), melynek művelői a nagy elődök innen-onnan vett soraiból tákolnak új verset. Az erre különösen alkalmasnak vélt Vergilius részleteiből még tragédiát is írt egy bizonyos Hosidius Geta, s mind a latin, mind a görög nyelvterületen felkapják az irodalmárkodásnak ezt a torz lehetőségét.
Az „előkelő” műfajok stílusában még sokáig ildomos maradt az archaizálás, az eszményül választott, régi mesterek utánzása. A görög irodalom nyelvezete (szókincs, versmérték stb.) már a hellenizmusban kezdett eltávolodni az élőbeszédtől, s ez a folyamat csak meggyorsult az ókor utolsó századaiban, előkészítve azt a szakadást (kétnyelvűséget, diglossziát), amely Bizáncon át oly sokáig érvényesült, s amelyben a mindenkori uralkodó osztály és a nép társadalmi és kulturális elkülönülése, sőt szembenállása fejeződött ki. Hasonló folyamat indult meg a latin irodalomban is; a köznapi beszéd mind gyérebben szüremlik be a művelt közönségnek szánt művekbe, és századokon át csupán feliratok és esztétikailag igénytelen foszlányok sejtetik a „vulgáris latinságot”. A szélesebb bázist kereső keresztény irodalom nyitja meg a nyelvi zsilipeket – az élőbeszédhez közelítő szóhasználat, mondatszerkesztés és ritmika révén –, bár a „pogány” szerzőkkel való versengés itt is sokáig konzerválja a klasszicizáló és retorikus stílust.
Bármennyire különbözött is a századforduló és a századelő íróinak társadalmi közérzete és programja, az előző korszak megítélésében bizonyos egység alakult ki közöttük – mind Nero és Domitianus zsarnokságának értékelésében, mind abban a fásultságban, amelyet Tacitus oly keserűen nevezett a principátus szellemi következményének. Juvenalis sistergését is lecsillapította a belső cenzúra, s amikor ez sem volt elég, távoznia kellett Rómából. A polgárok nagy többségét jellemző belenyugvás és megbékélés lassacskán megszelídítette a múlttal szembeni háborgást is. A nagy tettek és a végletes bűnök egyaránt a történeti kuriózumok tárába kerültek, megörökítésük pedig mindinkább jellemábrázolási vagy regényesítő érdekességül szolgált.
Ennek az ókor alkonyáig jellegzetes irányzatnak egyik legjobb – rangsorban mindjárt Plutarkhosz után következő – képviselője volt Caius Suetonius Tranquillus (kb. 68–kb. 161.). Lovagrendi család fiaként az ügyvédi hivatást választotta, s már a századforduló éveiben kivívta irodalmi műveivel Plinius tiszteletét és baráti támogatását. Rövid ideig katonai tisztséget töltött be, majd – tudományos hajlamainak és megbízhatóságának jutalmaként – Hadrianus császár bizalmas irodájának vezetője lett. Itt jutott hozzá az életrajzai megírásánál felhasznált dokumentumokhoz. 121-ben, egy udvari botrány miatt váltották le magas méltóságából, s ettől kezdve homályba vész pályája.
Életrajzi adataiból következtetve, sokoldalúan képzett, lassan és lelkiismeretesen dolgozó tudós volt, akinek a figyelmét főként a művelődéstörténeti érdekességek ragadták meg. Kiterjedt – görög és latin nyelven egyaránt gazdag – munkásságából mindössze két mű maradt fenn, s ezek is töredékesen. Még fiatalon, talán harmincéves korában írta De viris illustribus (A híres férfiakról) szóló művét, amelyből csak jelentéktelen terjedelmű részleteket ismerünk. Az öt részre tagolt értekezésben a római költők, szónokok, történetírók, filozófusok és grammatikusok életrajzát örökítette meg, általánosító igényű bevezetéseket illesztve a nagyobb fejezetek élére. A személyes sorsok iránti érdeklődés mindig is jellemezte, hiszen híres kurtizánokról, ázsiai és afrikai királyokról is írt életrajzokat.
Nagy mintaképének, a hajdani Varrónak példájához hasonló szenvedéllyel dolgozta fel az időszámítás, a játékok, a különös nyelvi formulák és szokások történetét. A kutatási és feldolgozási módok ügyes szintézisének köszönhető, hogy – csekély bevezetési hézaggal fennmaradt – főműve, a De vita Caesarum (Caesarok élete) bámulatosan sok tárgyi adalékot, riport- és anekdotaízű elbeszélést is tartalmaz. Nyolc könyvre tagoltan közöl tizenkét életrajzot; Julius Caesarról Neróig bezáróan könyvenkint egy-egyet, majd hármas csoportosításban Domitianusig.
E tudományos pontosságú botránykrónikát a legkülönfélébb források kritikai hasznosításával írta. Elődeinek munkáit és az irattári vagy tárgyi emlékeket csakúgy felhasználta, mint a névtelen röpiratokat, gúnyverseket és mendemondákat – aszerint gyűjtve és bírálva forrásait, hogy elbeszélésének hitelét is, izgalmas vagy pikáns érdekességét is biztosítsa. Egy régi érem vizsgálatával igazolja Augustus egyik becenevét (7. fejezet); okmányokkal bizonyítja Caligula megtagadott ősének nemesi rangját (23. fejezet); saját bejegyzésű füzeteinek és írótáblájának bizonyítéka alapján védi meg Nerót a plágium vádjával szemben (52. fejezet). Indokolt esetben Pliniusszal is vitába száll. Egyes mozzanatokat viszont csaknem szó szerint úgy ad elő, mint Tacitus – például a mérgezett alma visszautasítását Tiberius lakomáján (Tiberius, 53. fejezet; vö. Annales, IV. 54.) vagy a császár orvosának utolsó vizitjét (uo. 72. fejezet, illetve uo. VI. 50.): bizonyára egyazon forrásból merítettek.
Az Augustus-életrajz egyik mondatában az egész mű módszerét jellemzi: „A részleteket nem időrendben, hanem tartalmuk szerint csoportosítva mutatom be, hogy pontosabban megismertethessem” (9. fejezet). Mindvégig azonos beosztást alkalmaz: a császár származása, trónra kerülésének körülményei, nevezetesebb intézkedései és tettei, általános jellemzése, halála és a halálhír fogadtatása. A magatartást megelevenítő epizódok nagyobb terjedelmet foglalnak el, mint a történeti szempontból fontos – gazdasági, jogi, katonai, politikai – mozzanatok. Mindenekelőtt a személyiség egyedi – sőt, különc – vonásait kutatja. Ezért részletezi a lakomák, szerelmek, kínzások, játékok, szenvedélyek, köznapi foglalatosságok, testi és szellemi aberrációk elbeszélését.
Amennyire jó szemű megfigyelő a viselkedés vagy jellem analízisében, olyan felületes a történeti folyamatok és mozgatóerők megragadásában. Ez bontja merev részekre is az életrajzokat (jellegzetes példa a Caligula-életrajz egyik mondata: „Ennyit az uralkodóról, a továbbiakban a szörnyetegről kell szólnom”; 22. fejezet). Ha pedig arra érez csábítást – márpedig gyakran érez –, hogy végletesen groteszk vagy undorító részleteket közöljön az uralkodók nemi perverzióiról, suta mentegetőzéssel köríti a pikantériát (például Tiberius, 44. fejezet). Hasonlóképpen vezeti be a legaljasabb, de – megszokottságuk miatt – unalmasnak vélhető rémségek vázolását (például Caligula, 26. és következő fejezet).
Az isteni rangra emelt császárok életmódját és jellemét is a gyarló halandókéval azonos módon szemléli – ami nemcsak metodikailag, de tárgyilag is érdekes. Tömegével ontja az adatokat Caesar ügyeskedéseiről és szennyes ügyleteiről (például 20. vagy 27. fejezet); Augustus történeti jelentősége nála úgy bővül irodalmi témává, hogy apai és nagyapai gesztusait, örömeit, bánatait az emberi rokonszenv hangján adja elő (61. és következő fejezet), akárcsak Tiberius gyermekkori és szerelmi megpróbáltatását (6–7. fejezet) vagy egyszeri bocsánatkérését (11. fejezet), hogy azután bőven részletezze ocsmányságait (42. és következő fejezet). Jól veszi észre, és gyakorlott stílusban szemlélteti megannyi császár uralkodói módszerének és karakterének sajátos vonásait (például Vespasianus parasztos keménységét és fukarságát: 8., 16. és 23. fejezet; Domitianus eredendő őrültségre valló mániáit: 3. fejezet). Állhatatosan törekszik arra, hogy a jellemek összetevőit illusztrálja az epizódok tükrében, s még Nero elfajulását is fejlődésében mutatja meg.
Az elbeszéléseket a szereplők szavainak idézésével dramatizálja. Előadási módját a retorikai csiszoltság és a leíró vagy megjelenítő részek világossága teszi kellemessé, bár egyes kifejezések és fordulatok ismétlődése ugyanúgy egyhangúnak tűnik, mint a kompozíció. A tárgyi hitelen és a novellisztikus hangulatosságon kívül stílusának is nagy része volt és van Suetonius népszerűségében. A színes, csevegő történetírás megteremtői között a helye, látásmódja és ábrázolási módszere pedig az „ezüstkori” irodalom egyik reprezentánsát sejteti benne.
Már Cato és Varro életművében is egységbe forrt a szaktudományos alaposság és az írói becsvágy. Ugyanez a törekvés folytatódott az I. és most, a II. században is, amikor mind a filológiai kutatásokat, mind az olvasmányos, népszerűsítő összefoglalásokat megpezsdítette a régmúlt iránti érdeklődés. A szigorú értelemben vett szaktudományi műveket kivéve, elmosódnak a határok az értekező és művészi próza között – mind a „pogány”, mind a keresztény íróknál. Akárcsak a görög „szofisták”, a latin szerzők is halmozzák az akusztikai és érzelmi hatás stíluseszközeit, főképp a pliniusi példát követő – különösen majd a IV. században tömeges termésű – dicsőítő beszédekben és a suetoniusi modorban megírt császáréletrajzokban, amelyek ugyanúgy sorolhatók a szépirodalomba is, mint például Gellius vagy Symmachus s a keresztény Arnobius vagy Augustinus művei.
A stiláris látványosság, az érzékletes, képekben gazdag fogalmazás igénye nemcsak az élőbeszéd mestereit lelkesítette, hanem a múltba révedő és archaizáló szerzőket is. Ez utóbbiaknak volt vezéralakja a hatalmas tekintélyű, a maga korában Ciceróval egyenrangúnak tekintett Fronto (kb. 100–kb. 175). Az észak-afrikai születésű, rövid ideig közhivatalt is viselő mester Marcus Aureliusnak s a császári ház több más sarjának nevelőjeként tett szert nagy befolyásra és vagyonra – irodalmi tekintélyét azonban sokoldalú érdeklődése, szigora és alapos lexikális tudása révén vívta ki. Sokáig csak kortársai és követői értékeléséből sejthette iskolaformáló jelentőségét az utókor; a XIX. század elején felfedezett töredékei viszont megtépázták hírnevét, oly szegényesek szellemileg, s annyira mesterkéltek stilárisan is.
Aligha lehet jellemzőbb tünetet találni a késő-ókori irodalomra, mint Fronto formalizmusát: történettudományi írásai sivárak és felületesek, hízelgései szokványosak, a filozófia iránt érzéketlen, sőt retteg káros hatásától. A fogalmazási különcködést tekinti az egyetlen írói érdemnek. Míg azonban egy Tacitus vagy Juvenalis eszmei-világnézeti meggyőződésből ellenezte Senecának és főleg utánzóinak nyugtalan, cicomás stílusát – a csúszó-mászó elvtelenség és pöffeszkedés modorát –, Fronto egészen a római irodalom őskoráig nyúl vissza mintaképekért, s Ennius, Plautus, Cato rég elfeledett, az élőbeszédből kikopott kifejezéseivel tűzdeli meg értekezéseit, beszédeit és leveleit. A régi szövegek megőrzésével csakugyan jó szolgálatot tett, látszólag nagyon is fennkölt igényének azonban alig-alig van tartalmi fedezete, hiszen a témák – akár komoly, akár tréfás vagy parodisztikus megfogalmazásban – ugyanolyan jelentéktelenek, mint az előadótermek „modern” szóbűvészeinél: a por, a füst vagy a hanyatlás dicsérete…
Szorgos és ügyes szobatudós, aki bravúrosan – de nagyképűen – játszik különféle korok stílusaival. A Marcus Aureliusszal folytatott kétkötetnyi levelezés töredékeiben fel-felvillan az emberi közvetlenség – a tanár baráti érzelemnyilvánítása, személyes élményeinek vagy irodalmi elveinek csevegő előadása –, de ahogyan a nagy tanítvány érdeklődése a bölcselet felé fordul, úgy laposodik el kapcsolatuk. Érthetően imponált Fronto magasztos szigora a szikkadt agyú irodalmároknak, akik hasonló teljesítménnyel igyekeztek palástolni a gondolatszegénységet.
A régiségek iránti érdeklődést legjobban Gellius munkája szemlélteti, s ebben Fronto tekintélyének is volt része. Ő maga a könnyű fajsúlyú és könnyed szellemű kompilációs irodalom legszorgalmasabb és – sejthetőleg – legérdemesebb művelője.
Aulus Gellius (kb. 130–180) életéről csak néhány adatot ismerünk – szerencsére éppen azokat, amelyek műve keletkezésének és szándékának megértéséhez a legfontosabbak. Előkelő családból származott, s alig pár esztendős hivatali pálya után Rómában, majd Athénban folytatta tanulmányait. Birtokainak jövedelméből élt, s haláláig dolgozott az Attikai éjszakák húsz könyvén. Jeles szónokok voltak a mesterei, Frontóhoz pedig tanítványi ragaszkodás fűzte. „Művemnél szórakoztatóbb olvasmányok is találhatók; azért írtam, hogy gyermekeimnek is legyen felüdítő olvasmányuk, ha lelkük munka után megpihenhet, és kedvtelését követheti. Az anyag elrendezésében pedig éppúgy a véletlenre bíztam magam, mint előzőleg, kivonatolás közben. Ha egy görög vagy latin könyvet a kezembe vettem, vagy valamilyen megjegyzésre méltó dolgot hallottam, mindent, ami megragadott, nem nézve, hogy milyen jellegű, rendszerezés nélkül, ahogy jött, feljegyeztem, s emlékezetem támogatására mintegy irodalmi tartalékul félretettem, hogy ha majd valamilyen adatra vagy szóra lesz szükségem, s éppen nem jut eszembe, s a könyvek, amelyekből merítettem, nincsenek kéznél, itt egykettőre megtalálhassam és elővehessem. S minthogy fejtegetéseimbe, szórakoztató időtöltésül, hosszú téli szakákon Attikában fekvő birtokomon kezdtem bele, az Attikai éjszakák címet adtam nekik, egy cseppet sem akarván utánozni azokat a hatásvadászó címeket, amelyeket a legtöbb, egyik vagy másik nyelven író szerző hasonló jellegű művének adott” – idézhetjük jellemzésül őt magát (Előszó, 1–4; Muraközy Gyula fordítása).
Amikor a továbbiakban azt fejtegeti, hogy a valódi műveltség iránti vágy felkeltése és a hasznos ismeretek közlése vezérelte munkájában – szemben a tarkabarka érdekességeket rostálatlanul gyűjtő, nagyképűen terjedelmes, olvasóikat unalomba kábító szerzőkkel –, hasonlóképpen megérdemli a bizalmat.
Nincs tehát történeti, tárgyi vagy logikai rendszer a műben – véletlenszerűen csapnak egymásba a témák, de a jegyzetelés és magyarázat módjai is. Frappáns anekdoták váltakoznak tudományoskodó – főképp nyelvészeti – kommentárokkal, szó szerinti idézetek hallomásból ismert intimitásokkal. Többnyire lelkiismeretesen hasznosítja forrásait – csaknem háromszáz görög és római írót említ, sokuktól pedig olyan részleteket is idéz, melyeket máshonnan nem ismerünk –, olykor azonban plagizál vagy téved. Filozófia, logika, pedagógia, etika, irodalomtörténet és -elmélet, retorika, történelem, nyelvészet, jog, matematika, geometria, orvostudomány, néprajz, vallástörténet, életrajzi anekdoták szálaiból szövi munkáját. Maga az anyag a becses – Gellius kérdésfeltevései és válaszai viszont laposak, a szórakoztatás igénye pedig gyakran csábítja kétes hitelű szenzációk, elképesztő pletykák taglalására. A józan érveket mihamar naiv babonaság követi, ingatag mérce szerint alakítja ki mind az arányokat, mind saját megjegyzéseit.
Fronto hű tanítványaként fordul a régi idők műveltsége felé, s a római irodalom tanulságos vagy érdekes példáit is az archaikus kor szerzőitől veszi. Magát Frontót Ciceróval egyenrangú nagyságnak tartja, az Augustus-kori klasszikusok közül pedig csak Vergiliust említi meg – egyszer, s akkor is elmarasztaló szóval. Elbeszélési módjában is igyekszik mestere archaizáló elveit követni, különösen a régies szavak használatában. Néha azonban elragadja a szónoki lendület – mint éppen az Előszóban is –, és sokszorosan tagolt, zsongító körmondatokkal ékesíti stílusát. A szereplők megszólaltatásában és a helyzetleírásokban is ide-oda csapong: ritkán aknázza ki a novellisztikus vagy mesei lehetőségeit – pedig gyakorlott tehetségre vallanak a színes kidolgozású részletek –, jobbára megelégszik a vázlatos bemutatással, s a tanulságok vagy a tudományos eredmény rögzítése után máris új témába kap.
Gellius és az egykorú görög kultúrtörténészek gyűjtögető és kivonatoló módszere a középkorban is divatos maradt, de a rostálás és magyarázat szempontjait a világnézeti változás módosította.
Fronto másik, hasonlíthatatlanul fennköltebb szellemű, de nem az irodalomban ambiciózus tanítványa: a II. század széles látókörű és keménykezű császára, Marcus Aurelius (121–180). Pozíciója és uralkodói kötelességtudata szólította messze az udvari könyvtártól, s láttatta vele sivárnak a régiségek közé szoruló, életidegen tudóskodást.
Marcus Aurelius filozófiai munkássága azt a végtelen szomorúságot és magányt tükrözi, melybe a szubjektíve becsületes szándék és az osztályhelyzet szülte cselekvés konfliktusa taszította a hatalmon levők legjobbjait is. Nincs nála hatalmasabb és magányosabb ember császársága két évtizedében. Önmegtartóztatóan élt, szigorúan teljesítette uralkodói kötelességeit – beleértve természetesen a háborúskodást és a felkelések katonai elfojtását is. De illúziók nélkül, fáradtan és reménytelenül járta végig életútját. „Állandóan tartsd eszedben, hogy mindaz, ami most van, azelőtt is ugyanúgy volt, s ugyanígy lesz ezután is… A színjáték ugyanaz, csak a szereplők mások” – írja Elmélkedések című munkájának egyik helyén. Másutt még pesszimistábban szólal meg: „Ne reméld e földön Platón államát! Érd be azzal, ha a legcsekélyebb haladást észleled, s ne gondold, hogy ez valami kis dolog.” Csaknem végig aforisztikus jellegű munkáját önmaga vigasztalására írta, s csak halála után adták ki. A végzet hatalmába vetett hite és tehetetlenségérzése óhatatlanul sodorta a misztikum felé – egész korával együtt.
A keleti provinciák II. századi virágzásában teljesül ki a görög nyelvű irodalom asszimilálódása az egykorú latin kultúrához. Bizonyos sajátságokat megőriz ugyan, ezek azonban (például a Hellasz-központúság a művelődéstörténeti munkákban vagy a nyelvi fölény a filozófiában és az ékesszólásban) másodlagosak a tartalmi, szellemi, műfaji egyezésekhez képest. Eltűnik az a bizonyos „kulturális kompenzáció”, amely még Plutarkhosz írásait is jellemezte, és bár a görögnek mint elsőrendű kultúrnyelvnek s a klasszikus kor emlékeinek a fitogtatása ekkor is dívik, senkinek sem jut eszébe, hogy ezzel a római birodalom tekintélyét vagy a császári uralmat csorbítsa. Ellenkezőleg: Róma küldetésének világtörténeti igazolása, császárhűség és a néprajzi érdekességek halmozása jellemzi a kontinuitást kereső s az adott valóságot elfogadó görög szerzők munkáit is – főleg a történetírókét.
160 táján fejezte be huszonnégy könyvből álló Római történetét az alexandriai születésű, Rómában ügyvédeskedő Appianosz. Terjedelmes művének – amely az itáliai őstörténettől kezdve egészen az író koráig tárgyalta az eseményeket, külön könyvekben szólva a Róma által meghódított országokról és népekről – nem egészen a fele maradt ránk, többek között az itáliai polgárháborúkról szóló részek. Stílusa igénytelen, tartalmi vonatkozásokban azonban értékes. Az osztályharcok történelemformáló erejét, különösen pedig a földkérdésnek a római köztársaság történetében elsőrendű fontosságát kevesen ábrázolták ilyen mélyrehatóan.
A bithüniai származású Arrianosz (kb. 95–175), Epiktétosz szóbeli hagyatékának kiadója, saját korának Xenophónja kívánt lenni: ez határozta meg érdeklődési irányát és egyszerűségre törekvő stílusát. Nagy Sándor felvonulása (görögül: Anabaszisz) című munkája vált leghíresebbé; értékét főképp a források józan kritikája s a széltében-hosszában terjesztett legendák elutasítása adja meg. Ezt egészítette ki Indiai történet című könyvében, hasonló módszerrel. Bithüniáról, Perzsiáról és a hellenisztikus monarchiáról szóló nagyszabású művei elvesztek.
Honfitársa, Cassius Dio (kb. 155–235) egyetlen hatalmas, nyolcvan könyvből álló Római történetben írta meg a múltat saját consulsága évéig, 229-ig. Császárhűség és filozofálgató sorshiedelem jellemzi szemléletét, előadásmódját pedig az annalisztikus (évről évre haladó) tárgyalás. A történelem menetének lényegét és mintegy méltóságát kívánta megragadni, a részletek érzékeltetésével kevéssé törődve. A középkori Bizáncban még ismerték munkája legnagyobb részét; ennek köszönhető, hogy tartalmi kivonatok egészítik ki a fennmaradt huszonöt könyvet.
A II. században feléledő kultúrtörténeti érdeklődés különleges terméke Pauszaniasz Görögország útirajza című – 180 körül befejezett – munkája, az útleírás utolsó dokumentuma. Földrajzi, történeti, mitológiai fejtegetések élénkítik itt a középponti téma előadását: a szerző által meglátogatott vidékek s városok, műemlékek ismertetését. Valószínű ugyan, hogy Pauszaniasz sok mindent nem személyes tapasztalatból írt le, hanem mások munkáit kivonatolta Attika, Közép-Görögország és a Peloponnészosz tájainak, képzőművészeti kincseinek s szokásainak rögzítésében – az utókor számára mégis becses maradt alkotása. Sok olyasmit közvetít számunkra, amiről vizuális benyomást immár nem kaphatunk, s a művészeti életnek – az alkotók szociális helyzetének, a technikai folyamatoknak stb. – számos olyan mozzanatát mondja el, ami szemléletesen egészíti ki antikvitásképünket. Előadásmódjában változatosságra és választékosságra törekszik, Hérodotoszt tekintve példaképének.
Ekkoriban adta ki egy ismeretlen kultúrtörténész is azt a szépírói eszközökkel megformált mitológiai kézikönyvet, melynek szerzőjéül – a korra jellemző módon – az i. e. II. században élt filológust, Apollodóroszt tüntette fel. Nem remekmű, de élvezhető áttekintés; tudományosan is értékesebb, mint a sok kuriózum.
Az áltörténeti irodalom a hellenizmus vége felé jött divatba – utópiák, csodaleírások, kalandos tárgyú novellák formájában. A közkedvelt regénytémák közé tartozott Trója és Nagy Sándor sorsa, s a fantázia néha műfajilag is érdekes iratokat produkált. A Diktüsz és Darész álnevet használó, i. sz. I. században élt írók képviselték legtalálékonyabban a regényes történelemhamisítást: mindketten kortársként adták elő a trójai háború eseményeit. Az előbbi azzal tetézte a csalást, s keltette a hitelesség látszatát, hogy egy krétai sírból származó, fatáblákra írt „tudósításként” jelentette meg művét, az utóbbi pedig az ostromlott trójaiak oldalán álló phrügiai férfinak adta ki magát. Sokáig csak későbbi latin fordításból ismerték e két áltörténeti regényt, amelyeknek megdöbbentően nagy hatása volt a téma középkori és újkori feldolgozóira, mígnem egy 1907-ben talált papirusz eldöntötte a görög változat elsőbbségét. (Homérosz kiigazítását és cáfolatát egyébként a szofisták is feladatuknak vallották, néha racionalizáló, többnyire azonban játékosan misztifikáló tendenciával: Dión például egy állítólagos egyiptomi felirat alapján „bizonyította be”, hogy Helené önként követte Pariszt, s hogy Akhilleuszt Hektór ölte meg; Philosztratosz pedig egy vincellérrel mondatta el a háború „hiteles” változatát.)
A II. század első felében élt Phlegón munkássága példázza legvilágosabban az áltörténetírás bolyongását a kuriózum birodalmában. Az olümpiai játékokról szóló terjedelmes krónikája és helytörténeti leírásai elvesztek, Csodálatos történetekről és hosszú életű emberekről írt munkája viszont fennmaradt; szellemek, kísértetek, szörnyszülöttek, óriások a hősei ennek a dermesztő sorozatnak. Phlegón műve is azok közé tartozhatott, amelyek Lukianosz gyilkos paródiáját kihívták. Szinte biztosan tudjuk ezt a Phlegónnal egykorú (vagy valamivel idősebb) Antóniosz Diogenésznek A Thulén túli hihetetlen dolgokról írt munkájáról: egy IX. századi bizánci főpap, Phótiosz kivonatában maradt fenn a mű, s maga a kivonatoló utal Lukianosznak az Igaz történetben indított ellentámadására. Képtelen útikalandok sorozata e fantasztikus áltörténet, a korabeli regényirodalom divatos motívumaival megtűzdelve: a világ végén s a Holdon játszódik az első személyben elmesélt história, egy egyiptomi varázsló elől menekülő testvérpár sorsával, szerelmi kalandokkal, tetszhalállal, mérgezési kísérlettel egybekapcsolva. Akárcsak a Diktüsz-irat esetében, most is azzal kívánja fokozni szavahihetőségét a szerző, mintha hajdan egy egyiptomi sírba rejtett ciprusláda fatáblácskáira véste volna kalandjait.
A mesével kacérkodó áltudományos egyveleget reprezentálja Ailianosz szofista (kb. 175–235) munkássága. Tizenhét könyvre osztott, Az állatok természetéről szóló munkájában az állatok lelki és jellemi sajátosságait taglalja, más szerzők irataiból merítve és a természet bölcsességének sztoikus felfogását illusztrálva.
Tarka történetek című anekdotagyűjteménye és Parasztlevelek című, húsz darabból álló füzére arról a szoros kapcsolatról tanúskodik, amely egyazon szerző munkásságában is fennállt a tudományos népszerűsítés és szépirodalmi ambíciók között. A szellemi önállóság nem tartozott erényei közé, de tetszetős meseszövése a szórakoztatásra termett „milétoszi novella” legtehetségesebb képviselői közé emeli.
A szórakoztató és misztikus irodalom egyik legjellegzetesebb alkotása volt az ismeretlen alexandriai szerzőtől származó, II. századi Természetbúvár (Phüsziologosz). Ailianosz állattörténeteihez hasonlított a tematika, s a természet megannyi apróságában megnyilvánuló, csodálatos és titokzatos ésszerűség iránt ébresztett áhítatot. Az óhitű és keresztény legendákkal párhuzamos szellemű, sokszor átdolgozott irat latin fordításban terjedt el, a középkorban pedig a vallásos szimbolika lenyűgöző rokonaként vált rendkívül népszerű olvasmánnyá.
A szofisták lázas formakeresésének termékei közé tartozott a fiktív levél is, természetesen szórakoztató tartalommal (például Philosztratosz szerelmes levelei, Ailianosz parasztlevelei); olykor Lukianosz és Plutarkhosz is ilyen formába foglalta mondanivalóját.
Divattá vált a levélhamisítványok írása is: a klasszikus kor nagyjainak neve alatt jelentettek meg gyűjteményeket, híven utánozva a fél ezreddel korábbi stílust. Valószínűleg az I. században keletkezett – többek között – a nagy orvos, Hippokratész nevével közzétett levélciklus, amely tartalmilag is, hangvételében is anekdotikus regénynek hat. A II. századtól kezdve mind több olyan levélgyűjteményt adtak ki, melyet témája és stílusa a szerelmi novella és regény közvetlen közelébe sorol.
A II. században élt Alkiphrón négy könyvből álló levélgyűjteménye (Halász-, Paraszt-, Parazita- és Hetéralevelek) a hajdani Athén iránti rajongást fejezi ki. A stílus atticista merevsége s a régiségtani tudákosság ellenére, számos élénk természeti leírás és hangulatkép teszi kedves olvasmánnyá. Menandrosz és kedvese (Glükera) intim levélváltása s az újkomédia erotikáját másoló egyéb levelek az i. e. IV. században „játszódnak”, romantikus, áltörténeti színezettel.
Az írott szó is megnyithatta az érvényesülés és a zajos siker útját, de még inkább egy-egy előadássorozat, ahol a szofisták ékesszólása és színészi képessége százakat vagy akár ezreket ejthetett ámulatba.
A publikum szórakoztatására törekedtek, nem hallgatóik szellemi felrázására, s a dús honoráriumot és a tapsot többre becsülték, mint a társadalmi hasznot. A szavak gladiátoraiként vonultak be, s egész szereplésükre a klasszikus kori szofisztika külsőséges fogásainak utánzása nyomta rá bélyegét. Látszatigazságok és logikai képtelenségek „bizonyításával”, fiktív történeti helyzetek és szónoklatok megjátszásával törtek a sikerre – úgy, ahogy Lukianosz parodizálta őket. A rögtönzés volt legkedvesebb fegyverük. A II. század leghíresebb szofistája, az atticista Ailiosz Ariszteidész (hagyományos latin formában ismertebb nevén: Aelius Aristides; kb. 129–189) mégis a mesterien előkészített szónoklatokkal aratta igazi sikereit. Iszokratész és Démoszthenész utódának vallotta magát, s a „mindentudás” régi igényével szállt szembe bárkivel – még Platónnal is, egyrészt elméleti okokból, másrészt az attikai múlt idealizáló védelmében. Ötvenöt beszédében a legkülönfélébb témákat tárgyalta, imponálóan gazdag ismeretanyaggal, de az igazságtól könnyedén elrugaszkodva, regényesítő és babonásan hivő szellemben.
A következő nemzedék legnevesebb szofistája Philosztratosz volt. Három vagy négy Philosztratosz emlékét őrzi a hagyomány; minden bizonnyal a második volt az, aki Szofisták életrajzai című munkájában a mozgalom egész programját megfogalmazta. A Tüanai Apollónioszról írt terjedelmes művének hőse történeti személy, az I. században élt püthagoreus bölcs és csodatevő. Philosztratosz az „isteni”, mesés motívumokat költi tovább – a legendateremtés korában tartunk! –, s a kalandregények bő fantáziájú hangulatát szítja fel ál-életrajzában. Képek című munkájában az újszofisztika másik – hellenisztikus eredetű – fogását alkalmazza: egy nápolyi képtár kincseit ismerteti lendületes stílusban, tudálékos és szellemesnek szánt megjegyzések gazdag kíséretében. (Lehet, hogy a Képek szerzője az előbbi két mű írójának hasonnevű veje volt.)
Az I. századi apostolok igehirdetése különböző nyelvű közösségekben nyert híveket az új hit számára. Feltehető például, hogy Márk evangéliumának eredeti változata arámi nyelven fogalmazódott és íródott meg i. sz. 70 körül, a János-apokalipszis első verzióival egy időben. Végleges formájukat azonban csak a II. század első felében nyerhették el az Újszövetségbe felvett evangéliumok – számos bővítés és átdolgozás után –, amikor már olvasókönyvül szolgáltak a görög gyülekezetek tagjai számára.
Műfajilag a korabeli „pogány” szépirodalom termékeihez állnak közel: bölcs mondások, példázatok, novellisztikus betétek keverednek bennük – akárcsak a csodatevőkről, mágusokról, holtukból feltámadó prófétákról szóló orphikus–püthagoreus irodalomban. Az első három evangélium tartalma, szemlélete és kompozíciója erősen hasonló, ezért is kapták a „szinoptikus” (vagyis „közös szemléletű”) jelzőt: az áltörténeti irodalom színes megoldásaival mesélik el Jézus születését, életét, halálát, számos dokumentumra is hivatkozva. A szerzők forrásául a szájhagyomány és az egyes közösségekben használatos iratok szolgáltak.
Márk evangéliuma a legrégibb és legrövidebb – tartalma pontosan ismétlődik a másik háromban is, viszont még hiányzik belőle a szeplőtelen fogantatásnak és Jézus gyermekéveinek a legendája. Felépítése egyszerű és világos; a részletek leírásában élénk, de az anyag elrendezésében meglehetősen kezdetleges (gyakori az ismétlés, pontatlanul kezeli az „adatokat”). Nyelvezete friss, a beszélt köznyelv fordulataiban gazdag.
Máté evangéliuma Jézus nemzetségének leírásával kezdődik, majd életének egyes epizódjait adja elő – közbe-közbeszőve Jézusnak, tanítványainak és ellenfeleinek példabeszédeit. A szerző már Márk evangéliumára támaszkodhatott az események leírásában, bár néhány kisebb vonatkozásban eltér attól. Tiszta, csiszolt stílus és jó mesélőtehetség jellemzi: óvakodik a didaktikus magyarázgatásról.
Lukács evangéliuma még messzebbről indítja az eseményeket: csak Keresztelő János születési körülményeinek novellisztikus előadása után tér rá Jézus történetére. Arra hivatkozva, hogy már sok elődje igyekezett rendszerezni a legendát, Lukács hangsúlyozza saját kutatásait, s a végleges pontosság igényével követi az események időrendjét. Az epizódok gazdagításán kívül szembetűnő bizonyos szemléleti eltolódás a korábbi evangélistákhoz képest: Jézus második eljövetelét a távoli jövőre datálja, s ennek kivárásához türelmet sugalmaz. Az anyag elrendezése s a mű stílusa – a köznyelvi fordulatok mellőzése, a dús fantáziájú ékesítés – hellenisztikus hatásra utal, egyben pedig arra a törekvésre, hogy az irodalmilag igényes közönségnek is tessék.
János evangéliuma merőben különbözik a másik háromtól – nemcsak tárgyi anyagában (alig akadnak egyező epizódjai a szinoptikus evangéliumokkal), hanem szemléletében és előadásmódjában is. Komor dramatizálással festi le az eseményeket, misztikus allegóriákat halmoz egyhangú ünnepélyességgel. Jézust a testté vált Logosznak tekinti, a sztoikus filozófiához közelítve az isteni nagyság addig népies-mitikus képzetét. Az egész keresztény ideológia alakulására jellemző módon tolódik el nála Jézus második eljövetelének eszméje. János már csak ritkán utal az „utolsó napra”, a megváltást a bizonytalan jövőbe helyezi. – A Messiás-hitnek ez az új formája és az evangélium egész koncepciója a kereszténység szociális tartalmának módosulását jelzi. A gazdagok megrovása és a szegények vigasztalása mindinkább elmosódik, a földi hatalomnak való engedelmeskedés és a megváltás passzív várása viszont egyre határozottabban rajzolódik ki.
Az Újszövetségbe felvett 21 levél közül tizennégyet Pál apostolnak tulajdonít az egyház, a filológiai kutatások azonban bebizonyították, hogy több szerző iratai, s hogy jelentős időbeli távolság választja el a négy legkorábbira II. század negyedik-ötödik évtizedében publikált többi levéltől. Egyes levelekben a személyes vonások, másokban a tanító célzatú vagy feddő fejtegetések uralkodnak. Jézus istenember voltát már a gyűjtemény első darabjai említik, de a nagyobb közösséghez apelláló térítő öntudat – amely már az egyház szervezeti kialakulását tételezi fel, és tisztségviselőkre is hivatkozik – csak a kései levelekben tűnik fel, Jézus földi életútjának valamivel konkrétabb vázolásával együtt. Az egész gyűjteményt jellemzi azonban, hogy szerzői immár nem zsidókhoz, hanem a pogányokhoz fordulnak szenvedélyes felhívásaikkal, s a Jahve-vallástól nyomatékosan elhatárolják az új hitet. A köznyelv, a zsidó és a hellenisztikus irodalom stílusmegoldásainak változása színezi a gyűjteményt. Pál – illetve a Pál apostol neve mögött rejtőző több szerző – forró hévvel hirdeti Jézus tanait, de immár minden szociális érzékenységtől mentesítve a vallást; ellenkezőleg: türelmet és engedelmességet prédikál mindenki számára, és Istentől eredezteti a földi hatalmat.
Jakab, Péter, János és Júdás összesen hét levelének szerzősége hasonlóképpen homályos. Egy-egy közösséghez vagy személyhez intézett instrukcióik szemlélete megegyezik a Pál-levelekével. A stiláris igényesség erősödése az olvasóközönség kiszélesedésére, a világi kultúrájú hívők számának növekedésére utal.
Lukács evangélistát tartja az egyház az Apostolok cselekedetei című könyv szerzőjének, s természetesen azonosítja a Lukács-evangélium szerzőjével. Ez utóbbi lehetséges, sőt valószínű, „mindössze” ott van a tévedés, hogy ez az író semmiképp sem lehetett az I. században élt Pál apostol tanítványa. Az Apostolok cselekedetei – az Újszövetség legkésőbbi könyve – a II. század derekán keletkezhetett. Jézus és az apostolok csodatételeit meséli el, a „pogány” elbeszélő irodalom lázas fantáziálásához hasonló formában.
A kanonizált könyveken kívül hatalmas mennyiségű keresztény irat látott napvilágot már a II. és III. században. Műfajilag az Újszövetség könyveivel rokonok (evangéliumok, levelek, apokalipszisek, apostolcselekedetek), a „pogány” irodalommal való versengés azonban mind szilajabb csapongásra készteti íróik fantáziáját. Az apostolok életrajza egyre romantikusabb formát ölt: bonyolult kalandok, csodálatos hőstettek és váratlan találkozások vagy felismerések sorozatából kerekednek ki a történetek, a tájleírások egzotikumával összekapcsolva. Stílus tekintetében azonban különböznek a világi irodalomtól az élő nyelv szókincsének és szerkezeti fordulatainak lényegesen gyakoribb alkalmazása révén. Igen sok ekkoriban költött és publikált legenda színessége köszönhető az irodalmi rivalizálásnak. Egyikük-másikuk az esztétikai próbát is kiállja – például a II. század végén írt Pál és Thekla cselekedetei vagy a IV. század első felére datálható és latin változatában is fennmaradt Clementina avagy felismerések; szabályos regények, csak éppen jámbor szereplők helyettesítik a profán művek szerelmespárjait és keresztény szentek a pogány mágusokat.
Kezdeti szakaszában a fegyveres hatalom volt a kereszténység fő ellenfele, de a II. század végétől mind hevesebbé váltak az eszmei harcok is – a régi világ és vallás hívei is felismerték, hogy komoly és mind nagyobb bázisú ellenféllel állnak szemben.