A hagyományos világkép jegyében formált, konzervatív szellemű tudományos és szépirodalmi alkotások már nem adhattak igaz és színvonalas válaszokat a valóság aktuális kérdéseire, a vallásos-misztikus próféciák és legendák pedig – noha ezreknek és millióknak nyújtottak lelki vigaszt – irracionális igehirdetéssel helyettesítették az evilági lét elemzését és ábrázolását. Az egyetlen, amit még a klasszikus műveltség és ráció örökségéből alkalmazni lehetett a társadalmi befülledés és a szellemi káosz bemutatására, a szatirikus leleplezés maradt. Ennek volt legnagyobb képviselője a hajdani cinikus bölcs, Menipposz földije és örököse, Lukianosz.
Kitűnő érzékkel választotta a kisprózát – többnyire a villanásnyi párbeszédet, máskor az elbeszélést – a szatirikus leleplezés formájául: egy-egy társadalmi vagy szellemi, erkölcsi fonákságot éppen e tudatosan pátoszellenes formában lehetett a legtalálóbban kicsúfolni. Más is tükröződik azonban ebben a választásban: az átfogó s mélyreható koncepciónak, valamint a pozitív eszményeknek a hiánya – az, ami Petronius regényét is laza füzérű epizódokra szaggatta szét, s ami a késő antik regényirodalom kompozícióját is meghatározza.
Lukianosz (kb. 120–185) egy Eufrátesz menti kis városban, a szíriai Szamoszatában született. Iparosszülők gyermeke lévén, maga is hasonló pályára készült; nagybátyja tanítgatta a kőfaragó mesterségre, de nem sok sikerrel. Álom című munkájában meséli el, hogy álmában egyszer megjelent előtte a Szobrászat és a Műveltség (vagyis szofisztika), s mindkettő csalogatta magához; ő a Műveltség szavára hallgatott, attól remélt dicsőséget, gazdagságot, társadalmi érvényesülést. Kisázsia ión lakosságú városaiban sajátította el a klasszikus hellén műveltséget és nyelvet – bár gyermekkorában egy szót sem tudott görögül. A szónokiskolákban is tehetséges diáknak bizonyult, s csakhamar jó felkészültségű szofistaként vágott neki a világnak. Megfordult Itáliában – természetesen Rómában is –, majd Galliában tanított ékesszólást. Szülőföldjére már híres szónokként tért meg, felolvasásait és rögtönzött előadásait ugyanolyan érdeklődés fogadta a kisázsiai városokban, mint általában a neves szofisták produkcióit a római birodalom bármely műveltebb közönsége körében.
Ennek a korszakának irodalmi emlékei még nem sok újdonságot tartalmaznak. Beköszöntő beszédei és szónoklatai ugyanarra a tematikára és formára támaszkodnak, mint a többi szofistáé. S csak természetes, hogy olyan épületes tárgyat is választott témául, mint a légy, szóbűvészeti paradoxonná avatva A légy dicséretét. Kedvelte a fiktív történeti témákat is. Phalarisz című munkájában például az i. e. IV. század hírhedt szicíliai zsarnokának egyik esetéről beszél: arról, hogy Phalarisz egy kínzóeszközül használt rézbikát küldött ajándékba a delphoi Apollón-szentély számára; a küldönc és egy delphoi polgár párbeszédében adja elő a furcsa ajándék küldésének és elfogadásának okait s körülményeit. Más alkalommal vád- és védbeszédeket adott elő kiagyalt és jó technikával túlbonyolított bírósági ügyekről, mint például A kitagadott dolgában; ennek a beszédnek tárgyi mozzanatai nemcsak az egykorú szofisztikában divatoztak, hanem a kalandregényekben is (súlyos lelki betegségből gyógyítja ki apját a kitagadott fiú; visszafogadják, de ekkor mostohája háborodik meg, s az apa másodszor is eltaszítja; erről szól az ifjú törvényszéki beszéde). Más szónoklataiban a műalkotások érzékletes leírásával bizonyította be előadókészségét.
Akit ketten vádolnak című önéletrajzi párbeszédében meséli el, hogy negyvenesztendős korában hátat fordított addigi pályájának, s Athénba költözött, hogy a filozófiát tanulmányozza. Rengeteget olvas, a klasszikus és a korabeli filozófiának szinte valamennyi iskolájával megismerkedik, de csak egy olyan bölcset és áramlatot talál, amely megnyeri értelmét és szívét: Menipposzt és a cinikus iskolát. Ebből támad pere is a Zeusz által szervezett esküdtszék előtt. Ezt a fantasztikus „menipposzi” keretet választja Lukianosz a tárgyalás megelevenítéséhez. Az egyik vádat a cserbenhagyott Ékesszólás, a másikat a Dialógus emeli ellene. Az előbbi méltatlankodása érthető, az utóbbinak – az új szerelmesnek – a csalódottsága elvileg fontos: amiatt panaszkodik, hogy Lukianosz lerántotta a felhők magasából, megfosztotta minden vallásos és tragikus fenségtől, s komikus-szatirikus álarcot adott rá az ókomédia mestereinek és Menipposznak a tanácsára…
Menipposz valóban egész életre szóló társa lett Lukianosznak. Más filozófusokról szinte csak véletlenül ejt egy-egy jó szót, s dialógusok sorával zúdítja haragját és megvetését az egész szócséplő társaságra, de Menipposz az igaz és szabad ember halhatatlan példaképe marad számára, a világgal mit sem törődő cinikus életfelfogás pedig a legtisztességesebb bölcselet.
Szinte egy csapásra változik meg ekkoriban Lukianosz szemlélete és munkássága. A világot eddig az érvényesülés színpadának tekintette, most szembefordul mindenféle vallással, filozófiával, erkölcsi rútsággal. Rádöbben, hogy a szociális igazságtalanságok világában él, ahol a hatalmat és pénzt isteníti boldog-boldogtalan, s a butítás ezernyi fogásával kábítja el a hiszékeny és tudatlan embereket. Nem az adott világ politikai vagy gazdasági rendjét ítéli el közvetlenül – bár a szegények iránti megértés olykor felcsillan írásaiban –, őt az érdekli, s az háborítja fel, amit a szellemi életben és az erkölcsökben tapasztal: a babonaság, mindenféle vallási hókuszpókusz, a kíméletlen pénzhajsza, az álbölcsek üres szócséplése. Kacagva suhogtatja korbácsát a földi hiúságok rabjai, a hivatásos ámítómesterek s felfuvalkodott „nagy emberek” fölött.
Az aiszkhüloszi Prométheusz lázadásának fensége s az istenábrázolás lukianoszi komikuma között vonva párhuzamot, Marx abban látja a történelem fejlődésének bensőleg meghatározott célját, „hogy az emberiség nevetve búcsúzhasson el a múltjától”. Nem kevés elszántság, tehetség és lelkierő kellett a lukianoszi búcsúhoz: hajdan szentnek vélt s az uralkodó osztály által foggal-körömmel védett eszményeket „szentségtelenített meg”. Az ész nevében tagadta a vagyon és hatalom értelmét s a misztikum minden formáját. Nevetve azonban nem mindenki tud búcsúzni a múlttól – csak az újért vívott harc optimista fiai és a régi rend azon szülöttei, akik a múltért már nem akarnak, a jövőért még nem tudnak élni, de van bennük annyi tisztánlátás és emberség, hogy saját osztályuk bukását harsány kacajjal kísérjék. Másképp cseng a kétféle nevetés: az egyik győzelmesen derűs, a másik szükségszerűen keserű és cinikus – a szónak nemcsak filozófiatörténeti, hanem köznapi értelmében is. Azok, akik Lukianosz korában valami újért küzdöttek vagy imádkoztak, még nem tudtak nevetni: fegyvertáncot jártak vagy zsolozsmáztak. Lukianosz kacagása cinikus kacagás volt, más nem is lehetett.
Menipposz nemcsak világnézetileg hatott rá, hanem tematikai és formai tekintetben is. Számos Lukianosz-mű tárgya gyökerezik a nagy példakép munkásságában és a görög komédiában. Sokszor a kompozíció (fantasztikus keret, Menipposz gyakori szerepéltetése) és a stílus (gyorsan pergő párbeszéd, vázlatos és gúnyos jellemzés, olykor paródiacélzatú versbetét alkalmazása) is erre utal. Az ábrázolási mód természetes együttjárója volt a képzelet csapongó játéka és a történeti szituációk tréfásan könnyed meghamisítása. Saját korát nem direkt módon támadta Lukianosz ezekben a „menipposzi” műveiben, csupán elejtett célzásokkal, de a cselekmény kivetítése az i. e. III. századra tudatos fogás, az álkomoly környezetrajz és hangulatteremtés eszköze, amely még harsányabbá s általánosabb érvényűvé teszi a csúfolódást.
„Menipposzi” korszakának legtöbb műve mítosz- és filozófiaellenes. Ósdi ostobaságnak tartja az egész hagyományos vallást, s annak a racionális valláskritikának a szellemében támadja, mely egészen Xenophanészig nyúlik vissza. Ő azonban már nem egy bizonyos vallási képzetet vagy irányzatot támad, hanem az egész hagyományt és minden korabeli istenhitet (a Mithrász-vallást, a kereszténységet, a különféle misztériumokat). Különösen kedveli azt a megoldást, hogy pontosan reprodukál egy-egy klasszikus irodalmi műből ismert szituációt, de mulatságosan profanizálja az istenek jellemét – vagyis úgy beszélteti, és olyan cselekvésre készteti őket, ahogyan kapzsi, hiú, gyáva és meglehetősen korlátolt álnagyságoktól lehet várni… Az egykori szatírjátékokban és az ókomédiában lelhetők fel e módszer előzményei; újszerűvé az teszi, hogy a gyorsan pergő cselekményt Lukianosz következetesen az elvi mondanivaló, a leleplezés és az ész nevében kimondandó ítélet szolgálatába rendeli. Prométheusz vagy a Kaukázus című párbeszédében például az Aiszkhülosz-tragédia kezdő szituációját teremti újjá, de úgy, hogy a titán hősi önigazolásából mesterien felépített vádbeszédet formál, s tragikus pátosz helyett bölcsen gúnyolódó érvsorozattal vetkőzteti pőrére Zeusz önkényét és ostobaságát. Ugyanebben a szellemben fogantak az Istenek párbeszédei és a Tengeri párbeszédek című ciklusok: főképp Homéroszból ismert vagy más klasszikus kori alkotásban megörökített epizódokat – az Olümposzon vagy Poszeidón tengeri birodalmában lejátszódó civódásokat, féltékenységi jeleneteket, bosszantásokat, kicsinyes ármányokat – adja elő. Az istenek magánéletének titkait teregeti ki e villámtréfáknak beillő dialógusokban. Vidáman osztogatja fricskáit: megőrzi a különféle istenek hagyományos jellemvonásait, „mindössze” a nagyságtól fosztja meg őket, faragatlan és mohó fickókká degradálva az olümposzi urakat, fickándozó s vérmes hölgyekké az istennőket.
A Hetérák párbeszédei című ciklus – amelyet ugyanekkor, a 160-as évek elején írhatott Lukianosz – inkább művészi ujjgyakorlat, mint jelentős érték. A pikáns hangulatú jelenetkék témaköre az újkomédiából származik, s az epigrammaköltészetben is szokványos. Érdeme azonban a lukianoszi ábrázolásnak, hogy a sikamlós szellemességet soha nem durvítja el, s a széplányok csillámos világának rajzában is utal egy-egy társadalmi vagy jellemi problémára, hibára – persze csak felületesen, társadalomkritikai vagy moralizáló szándék nélkül.
A Timón indítja meg szociális témájú műveinek sorát. Az arisztophanészi Plutosz és a menandroszi Embergyűlölő jelzi a tárgy vígjátéki előzményeit: a gazdagság társadalmi és jellemformáló hatásának komikus feldolgozását. Csakhogy Arisztophanész paraszthősét boldoggá teszi a vak isten pártfogása, Menandrosz meg a mogorva magányosság feloldását látja a helyes gazdálkodásban és a kulturált jólétben – Lukianosz viszont mindent a visszájára fordít: az ő hőse fordítva járja meg ezt az utat. Timón ugyanis egykor jószívű, tékozlóan adakozó ember volt, akit mindenki kijátszott, tönkremenetele után pedig megcsúfolt; amikor azután Zeusz ismét megkönyörül rajta, és gazdagabbá teszi, mint valaha, megkövesedett szívvel űzi el magától a kérincsélő hízelgőket… Mély keserűség rejlik a komikum mögött, a „semmi jót nem lehet, hát nem is érdemes tenni” filozófiája. Nevetésben oldódik fel ez a keserűség, mert a győztes Timónnak végtére is igaza van, de az ellenfél ábrázolása még túlságosan elvont és vázlatos, sem társadalmilag, sem jellemileg nem művészien konkrét.
Annál élesebb, pontosabb a lukianoszi támadás tárgya a későbbi párbeszédekben – és párbeszédciklusokban –, különösen a Halottak beszélgetéseiben. Úgyszólván egyetlen témára építette fel Lukianosz az egész sorozatot: az Alvilág bírája elé kerülő halottak – volt gazdagok és szegények, hadvezérek és iparosok, királyok és filozófusok – védekezését, kétségbeesését, vitáját ábrázolja. Hiába jajonganak, nyöszörögnek itt a tegnapi hatalmasok, s hiába ócsárolják Diogenészt és Menipposzt, a nemlét demokratizmusa könnyeden s vidáman diadalmaskodik. Csak a cinikus bölcsek szállnak be mosolyogva Kharón csónakjába, és azok a szegények, akik több bánatot, mint örömet éltek meg a földi létben. A végső tanulság mindig azonos, vagyis maga a menipposzi életbölcselet: „Az okos törődjék bele az adott helyzetbe, szeresse, és tanulja meg, hogy mindent ki lehet bírni” (26. fejezet). Nem a saját gondolataként mondja ki ezt Menipposz, hanem hozzáfűzi: „ahogy a nép szokta mondani.” Igen, azoknak a felfogását fogalmazza meg ő – s rajta keresztül természetesen Lukianosz –, akik nem bíztak az élet megjavíthatóságában, hát igyekeztek derűsen beletörődni, s a halál minden bánatot feloldó, minden egyenlőtlenséget s gyalázatot megszüntető hatalmából merítették reményeiket.
A hagyományt és az általánosan elismert életértékeket ostromolva, a vallás és a filozófia ellen fordul Lukianosz minden dühe. Leszállás az Alvilágba és Ikaromenipposz című párbeszédeiben ismét Menipposzt teszi meg hőséül és szószólójául. Az utóbbi mű egy égi kirándulás meséjét tartalmazza keretes novellaként, s az eszmei kiindulás most is ugyanaz: csalódás a földi hiúságokban és a filozófusok zagyva tanaiban; amikor aztán a hősnek sikerült Ikaroszt megszégyenítő módon Zeusz birodalmába repülnie, ott is olyasmit tapasztal, amin csak kacagni lehet: „földhöz ragadt” gondolkodást, kicsinyes marakodást… Vidám kézmozdulattal söpri félre Lukianosz a maradi jámborságot s a tudálékos filozófiát egyaránt.
A Zeuszt sarokba szorítják című dialógusban az isteni gondviselésről alkotott hiedelmeket csúfolja ki, A tragikus Zeuszban – egyik legragyogóbb írásában – pedig az egész Olümposz istenseregét vonja szatirikus kínpadra.
Az ateizmus volt az epikuroszi filozófiának Lukianosz számára rokonszenves vonása; szívesen fordult hozzá érvekért, anélkül hogy – mint a világ tudományos magyarázásának rendszerét – mélyebben tanulmányozta s elfogadta volna. Hangoztatta ugyan, hogy nem magát a filozófiát csúfolja, hanem azokat, akik hitvány kapzsiságból és álszenteskedésükkel maguk járatták le (A halász, Lakoma, Akik fizetésért elszegődtek), de ahol gátlástalanul eresztette szabadjára fullánkos gondolatait, egyetlen iskolát és mestert sem kímélt.
Filozófusok árverése című párbeszédében egy fantasztikus filozófus-árverést elevenít meg: Zeusz a főrendező, Hermész a hivatalsegéd, egyszerű emberek a vevők, s a híres bölcsek a portékák…
Itt még „csak” értelmetlen szőrszálhasogatásnak mutatja Lukianosz a filozófiát, máshol a babonával veszi egy kalap alá. A hazugság szerelmese avagy a hitetlen című párbeszédében például azt mesélteti el egy bizonyos Tükhiadésszel, hogy a szent emberek hírében álló bölcsek a legzavarosabb mesékkel traktálják egymást „személyesen tapasztalt” csodákról. A mágusok, próféták és megváltók sokasága mindig is ingerelte Lukianoszt; elszántan hadakozott a korabeli irodalomban dívó rémtörténetek és csodakoholmányok ellen. Ebben a munkájában Démokritoszra s a józan észre hivatkozva csépeli a tudatlan, hiszékeny, összevissza hazudozó, képmutató álbölcseket – anélkül azonban, hogy ő maga a tudományos világszemlélet rendszeres képviseletét bármikor is vállalta volna. A cinikus filozófiát sem tekintette egyedül üdvözítő tannak: az epikuroszi, démokritoszi, szkeptikus bölcseletből egyaránt merített egy-egy gondolatot. Saját felfogásának eklektikussága ellenére egyvalamiben mindvégig könyörtelenül következetes maradt: a vallásos vagy filozófiai köntösbe bújtatott butítás gúnyos elutasításában.
A hazugság szerelmesének formája már a menipposzi párbeszédektől való eltávolodásra mutat. Lukianosz tevékenységének végső szakaszára egyébként is jellemző a formaváltás: a higgadtabb menetű platóni dialógusokat tekinti immár példának – a mimosz jellegű ábrázolást keretes elbeszéléssé lassítja és bővíti –, s a fantasztikum elemét is a parodizálásra korlátozza. Utolsó korszakának három remekműve: az Igaz történetek, az Alexandrosz, az álpróféta és a Peregrinosz halála.
Az élő irodalom sokat foglalkoztatta, de csak ellentmondásra késztette. Utálkozva pellengérezte ki a népámító szofistákat (A szónoklat-tanár), az atticizmus túlhajtóit (Az álbölcselő) és a dagályosan hazudozó történetírókat (Hogyan kell történelmet írni). A fantasztikus útleírások, áltörténetek és csodákkal megtűzdelt meseregények is kihívták haragját – ezeket gúnyolja ki Igaz történetek című, első személyben előadott pamfletnovellájában, a homéroszi Odüsszeuszt, Ktésziaszt és Iambuloszt pécézve ki a hazugság mesterei közül.
„Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, mint a többieket, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony, olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek” – figyelmezteti olvasóit mindjárt a bevezetésben. Ezután következik a fantasztikus kalandok sorozata: hajóút a holdra és a csillagokra, hosszú utazás a cethal gyomrában, kirándulás a boldogok szigetére és így tovább, bravúrosan túllicitálva a hiszékenység irodalmi sápszedőit.
Peregrinosz halála című gúnyiratához valóságos eset szolgált témául: 167-ben, az olümpiai játékok alkalmából, önként égettette el magát máglyán egy bizonyos Peregrinosz, aki előbb cinikus aszkétaként, majd szent keresztényként halmozta gyanús üzelmeit. Lukianosz hitvány csirkefogót látott benne, aki minden aljasságra – apagyilkosságra, csalásra, szemfényvesztő prófétálásra – örömest vállalkozott a haszon és a dicsőség érdekében, s még a máglyahalált is ezért vállalta. Szatirikus életrajzában bizonyára sok a túlzás és a torzítás, mégis fontos történeti forrás a korabeli vallási állapotokról, és – korántsem mellékesen – szórakoztató elbeszélés. Egy másik „szent embernek”, a II. században népszerű Alexandrosznak a szélhámosságai ugyanígy felháborították; ellene írt gúnyirata a philosztratoszi Apollóniosz-életrajz tökéletes ellenpárja.
A dialógus platóni formájában kitűnő eszközre lelt a csöndesebb hangú filozofálásra (többek között A táncról szóló, művelődéstörténetileg fontos munkájában) és a nemes érzések ábrázolására. Toxarisz című keretes novellaciklusában – tőle szinte meglepő módon – az igaz barátságról mesél, előbb a görögök, utóbb a szküthák között; a második rész hangulata igazabb és megrendítőbb, de nem azért, mert az író az egzotikumot mérsékeli, hanem mert a görögök dekadens világában már csak romantikus kivételként ragyogtak fel a barátság hősi példái.
Némi megalkuvásra ezt a nagy gúnyolódót is rákényszerítette az élet. Az ideges, rohanó, pöffeszkedő Rómával szembeni ellenérzését nyíltan hangoztatta (Nigrinosz), de végül ő is megadta a császárnak, ami a császáré – pontosabban Verus császár kedvesének, két hízelgő dialógusban (Képmások és A „Képmások” védelmére). Egyiptom helytartói kancelláriájában vállalt tisztséget élete alkonyán, s valamikor 180 táján hunyt el.
Nyolcvan mű maradt fenn Lukianosz neve alatt, néhány azonban tévesen került be a később összeállított gyűjteménybe. Az apokrif iratok közé tartozik a Lukiosz avagy a szamár című regénykivonat is, melynek eredetije egy Lukiosz nevű írótól származott, s Apuleius Aranyszamár című regényének mintájául szolgált.
A görög regény kezdeteit illetően egyértelmű az egyiptomi papiruszleletek bizonysága: a hellenizmus koráig, az i. e. II–I. századig nyúlnak vissza gyökerei. Sok tartalmi motívum a keleti és egyiptomi elbeszélésekből, mítoszokból, mesékből került át a görög irodalomba, például a Ninosz asszír királyfiról vagy a Szeszonkhószisz egyiptomi fáraó (a történeti I. Szeszonk) fiáról szóló regénybe. A műfaji elhatárolás már bonyolultabb, vitatottabb. A „személyekről szóló elbeszélést” az ókori teoretikusok már i. e. 100 körül megkülönböztették a „dolgokról szóló elbeszéléstől”. A regényekre vonatkozhat Cicero azon meghatározása, mely a „szórakoztató” jelleget emeli ki, s hogy ezt a hatást „az események változatosságával s a hangulatok különbözőségével, komolysággal és könnyelműséggel, reménnyel és félelemmel, gyanakvással és bánattal, tettetéssel, tévedéssel és részvéttel, sorsfordulatokkal, váratlan szerencsétlenségekkel és előre nem látott örömmel, a dolgok szerencsés kimenetelével” érik el az írók. Az irodalmi előzmények számos eleme épült be a szórakoztató szépprózába, melynek egyik ága a késő antikvitásban is tovább élő „milétoszi novella” – a frappáns, csiklandós erotikájú, rövid elbeszélés –, a másik a széles kompozíciójú regény.
A hangsúlyozottan „antiheroikus” köznapiságot és a Cicero által említett mozzanatokat az újkomédiából, a hellenisztikus epüllionból s a korabeli mimoszjátékból, az elbeszélés anekdotikus színeit a keleti novellisztikából és a Hérodotoszig – sőt Homéroszig – visszanyúló görög hagyományokból, az egzotikus és fantasztikus kalandelemeket az áltörténeti s utópikus irodalomból, a bolyongás, halál vagy tetszhalál és feltámadás motívumát a mitikus tradíciókból s az egykorú legendákból örökölte a görög regény. Új és megkülönböztető vonása, hogy hősei mindvégig költött személyek maradtak, s a jórészt egzotikus tájakon játszódó cselekmény eleve a fantázia termékeként került az olvasó elé. Történeti vagy mitikus személyek csak a kezdeti periódusban szerepeltek regényhősökként; a műfaj önállósulásának, tehát az áltörténeti s utópikus irodalomtól való különválásának legszembetűnőbb jegye a kitaláltság, a meseszerűség, amelyet csak ritkán közelít a történeti valósághoz egy-egy utalás a cselekmény időpontjára.
A „roman” szót a középkori Franciaországban kezdték használni a népnyelvben (az ún. „lingua romana”-ban) írt költői elbeszélések jelölésére, a latin nyelvű tudós irodalommal való szembeállítás céljából. A XIII. század végétől kezdve a prózai elbeszélések meghatározására szűkült a „roman” jelentése. A „romantikusság”, a „regényesség” azonban nagyon is pontosan illik az antik regényre. Megható és megdöbbentő kalandok sokaságából áll – a cselekmény keretezettsége és a sok szálon futó epizódok ügyes bonyolítása ellenére is egymásba ékelt novellák mozaikjának tetszik –, angyali és ördögi hősök harca kavarog minden történetben, s a jók ugyanúgy elnyerik jutalmukat, a gonoszok ugyanúgy elbuknak, akárcsak a későbbi romantika érzelmes alkotásaiban… Állandó a történet sémája is: két gyönyörű fiatal első látásra egymásba szeret, de valamilyen okból meg kell szökniük (egyiküknek-másikuknak a származását is titok fedi), csak szörnyű kalandok (vihar, hajótörés, elraboltatás, fogság, tetszhalál, félreismerés, véletlen találkozás stb.) után, szerelmükhöz állhatatosan híven, minden megpróbáltatással és csábítási ajánlattal eredményesen dacolva találnak ismét egymásra, s nyerik el a sírig tartó boldogságot. Hős ifjak és gaz üldözők, bölcs öregek és vérszomjas martalócok, önfeláldozó barátok és élvhajhász mostohák, tragikus sorsú testvérek és durva barbárok a regények állandó típusai – ugyanúgy, mint a késő-ókori mimoszban.
A végletesen eszményített főhősökhöz képest reálisabb és változatosabb az egyszerű sorsú mellékszereplők rajza. Ez a kontraszt még inkább kiemeli a főhősök tündéri ragyogását, a köznapi életmozzanatok epizodikus szerepeltetése pedig a cselekmény fővonalának meseszerűségét: a szerelmes ifjú és lány – akiket test és lélek minden szépségével megáldott a természet – a vaksors áldozataiként küzdenek egymásért, és tűrik a bolyongás ezernyi gyötrelmét, mígnem megkönyörül rajtuk a végzet, s beteljesedik homályos jóslatokban megjövendölt boldogságuk, elnyerik hűségük méltó jutalmát. Nem olyan típusú hősök ők, mint a klasszikus kor irodalmának szülöttei: bebolyonghatnak akár két-három földrészt is, belső világuk mégis mikrokozmikus méretű marad, mert a közösségi hivatástudat és pátosz hiányzik belőlük. Igaz viszont, hogy ennek a lelki mikrokozmosznak is sok szépsége van: a főhősök szűzies szerelmének, barátaik önzetlen áldozatvállalásának és egy-egy mellékszereplő jellemének a megrajzolásában – egyáltalán a gyengéd vonások érzékeltetésében – addig ismeretlen finomságú árnyalásra képesek a műfaj legjobb képviselői.
Az ismeretlen szerzőtől származó, csekély töredékekből ismert Ninosz-regény valószínűleg még az i. e. II. században keletkezett. Az asszír királyfi és Szemiramisz kalandos szerelmét mesélte el, háborús epizódokkal élénkítve.
Időszámításunk I. századában élhetett a legkorábbi, teljes egészében megőrzött regény szerzője, Kharitón. Khaireasz és Kallirhoé című munkája még világosan mutatja az áltörténeti irodalommal való műfaji rokonságot, sőt a valóságos történeti háttér megrajzolására irányuló törekvést is. Kallirhoé ugyanis egy szicíliai hadvezérnek, az Athén ellen harcoló Hermokratésznek (i. e. V. sz.) a leánya; az apa egyik politikai ellenfelének a fia, Khaireasz, feleségül nyeri a szép szüzet, de intrikák és saját butasága következtében elveszti: féltékenységi rohamában úgy megüti, hogy az asszony elájul, és holtnak hiszik. A tetszhalott Kallirhoé sírboltját rablók fosztják ki, s a feléledő asszonyt a perzsa uralom alatt álló Milétoszban rabszolgának adják el egy görög polgár házába. Khaireasz értesül a történtekről, s felesége felkutatására indul, de most ő esik fogságba, és őt hiszik halottnak. Mind viharosabban peregnek az események: II. Artaxerxész és helytartói is belekeverednek a történetbe, Kallirhoé hűségét erőszak és csábítás teszi próbára, ámde mindhiába. Egyiptomban lázadás tör ki, és a felesége sorsáról tévhírekből értesülő Khaireasz a lázadókat pártoló görög zsoldosok vezéreként száll harcba. Csodálatos hősiességgel vezérli győzelemre katonáit, s elfoglalja azt a szigetet is, ahol a perzsa király háremét őrzik – Kallirhoéval együtt. Újabb bonyodalmak után a szerelmesek egymásra találnak, s minden szerencsésen oldódik meg.
Kharitón irodalmi arzenáljában a görög regény minden fegyvere megtalálható már. A történet fordulatos bonyolítása, a félreértések és felismerések csaknem tragédiába fúló, de végül kedvező kimenetelű játéka, a színtér többszörös megváltoztatása, a „mesés Kelet” favorizálása, a szerelmi féltékenység és a hűség világot lebíró ereje, tetszhalál, temetés, sírrablás, ostrom, udvari intrika, szerencsés végmegoldás – megannyi ismétlődő mozzanat a későbbi regényekben is.
A történeti vonatkozások, amelyek már Kharitónnál is külsődlegesek, az utódok műveiben teljesen elhalványodnak: az idő fölé emelt kaland és szerelem válik egyeduralkodóvá. Ezt a szemléleti és tematikai eltolódást jelzi a szerkezet. A házastársak elszakadásától a boldog újraegyesülésig két párhuzamos szálon futtatja a cselekményt az író, de következetesen halad előre, és az időrendnek megfelelően alakít ki csomópontokat. A későbbiek hurkoltabb szerkezetet módolnak ki az érdekesség fokozása érdekében.
Az I. század végén vagy a II. század elején élt epheszoszi Xenophón regénye, az Anthia és Habrokomész sorsáról mesélő „epheszoszi történet” mutatja az átmenetet a bonyolultabb forma felé. A fennmaradt változat minden bizonnyal csak kivonata az eredeti műnek; erre vall az is, hogy az egyik részben toldott-foldott kalandsorozat hemzseg, a másikban viszont megkapó ügyesség jellemzi a részletek kidolgozását és összeillesztését. – Habrokomész és Anthia szerelméről szól a regény. Egy Artemisz-ünnepségen találkozik és szeret egymásba a két fiatal. Szüleik, hogy egy fenyegető jóslat beteljesedésétől megmentsék az ifjú párt, messzi útra küldik őket. Ám éppen ez váltja ki megpróbáltatásaik sorát: vihar, hajótörés, kalózfogság, elszakadás gyötrelmeit kell kiállniuk. Anthia egy szegény pásztor kunyhójába vetődik, a derék ember szíve azonban megesik rajta, és szűzen őrzi meg jóra forduló sorsának… A Habrokomészt fenyegető intrika és a pásztor jószívűsége hagyományos mozzanat. Xenophón egyéni leleménye viszont, hogy a szegényes környezetet – a rablók és rabszolgák világát – megnemesítő rokonszenvvel ábrázolja.
A II. század közepétől kezdve a regényirodalmat is mindinkább áthatja az újszofisztika szelleme. A megrendítő epizódok sokasága, a helyzetábrázolás dagályos pátosza, a váratlan fordulatok és csodás elemek térhódítása, a modoros stíluselemek játéka vagy az író sokoldalú felkészültségének, műemlékleíró tehetségének, etnográfiai és filológiai jártasságának fitogtatása egyszerre szolgálja a romantikus káprázatot és a szónokias meghökkentést.
A II. századi, szír Iamblikhosz Babülóniai történetek című regényét csak bizánci kivonatból ismerjük. A Mezopotámiában játszódó cselekmény zömét kísértetek és ördögök, gyilkosságok és féltékenység szülte bosszúk alkotják. A szerkezet meglehetősen laza, sok az önálló novellaként ható kitérő, de a mellékszereplők sorsát végül is ügyes kézzel fűzi a szerző a történet gerincéhez.
Valószínűleg ekkoriban született meg az Apollonius tyrusi király históriája, az érzelmes kalandregény legcsillogóbb gyöngyszeme is. Az ismeretlen szerzőtől származó görög eredeti elveszett, de VI. századi latin fordításában a kései ókor egyik legnépszerűbb olvasmányává lett.
A gaz és erkölcstelen Antiochus királytól menekülő hős a megpróbáltatások összes poklát megjárja: felesége, a cyrenei királynő meghal a tengeri úton, s koporsóját elnyeli az ár; újszülött kislányát gonosz emberek ejtik birtokukba, s egy kerítőnek adják el. Megrázó és könnyeztető kalandok után derül ki az igazság, s fordul jóra a balsors: a királynő csak tetszhalott volt, a hős lelkű és ügyes leány megőrizte tisztaságát, Apolloniusra száll üldözőjének királysága, és a szétszóródott családra – a váratlan fordulatok és felismerések után – tündéri boldogság köszönt. A görög regény majdnem minden jellegzetes motívumát magába foglalja Apollonius története: oktalan balsors, vérfertőzés, a szerelmesek elválása, kalandos utazások, kalóztámadás, bordélyház, tetszhalál, jóslatok, csodák, félreismerések és felismerések, a vétkes bűnhődése és az igazak végső boldogsága. Stiláris érdekessége, hogy a fordító – a korabeli irodalom java részével szemben – népnyelvi latinsággal írt, betoldásaival pedig nemegyszer ügyetlenné bizonytalanította az elbeszélést.
Így is – vagy talán éppen ezért – lett olyan népkönyvvé, amely a középkorban és a reneszánszban egész Európát meghódította. Shakespeare Periklésének meséje is innen származik, hazánkban pedig népmesei átköltését is felfedezték.
A II. század utolsó évtizedeiben írta Leukippé és Kleitophón című regényét Akhilleusz Tatiosz alexandriai szónok. Már az elbeszélés bevezetése jelzi, hogy a szerző többre vágyik az elkoptatott szokvány ismétlésénél: elmeséli, hogy egy viharos tengeri út után Szidón városába került, s ott gyönyörű festményt pillantott meg, mely Európé elrablását ábrázolta. A lendületes képleírás után – amely voltaképpen csak az „igazi” regény keretezésére szolgál – tér át Kleitophónnal való megismerkedésének elbeszélésére: az ifjú – maga is a kép csodálója, s a szerelem bűvös hatalmának ismerője – egy platánligetben beszéli el élettörténetét. Ez az első személyben elmondott mese alkotja a regény gerincét. Néhány képleírás és bölcselkedő betét olykor tudálékosan lassítja ugyan a történet sodrát, de az egy szálon futtatott mese élénk fordulatai s az ügyes szerkesztésű epizódok színes mozaikjai igen hatásosak. A cselekményben persze sok a divatos elem: egy tengeri vihar egyiptomi rablók kezére juttatja a szerelmeseket, Kleitophónnak többször is végig kell néznie, miképpen végzik ki Leukippét – csak később derül ki, hogy félreértésről vagy dermesztő játékról volt szó, s a leánynak nem esett bántódása –, egy sóvár asszony vágyait kell kielégítenie, s újabb lelki kínokat szenvednie, mígnem igazi szerelme elnyeri jutalmát… A patetikus mozzanatok részletes kiaknázásán, a stílus tudatos egyszerűségén és az elbeszélő, mitikus, filozofáló epizódok sokaságán kívül Kleitophón múló s kényszerű hűtlenségének ábrázolása jelent bizonyos újszerűséget; a mellékszereplők változatos egyénítése más regényekben is megtalálható, de az eszményített főhős botlása vagy jellemi gyengéje kivételes jelenség. A hangulat variálása is Akhilleusz Tatiosz érdemei közé tartozik: komikus és parodizáló részletek közbeiktatásával idézi fel a hétköznapok világát, hogy egy könnyed fordulattal ismét a mese birodalmához közelítsen.
A szofisztikus formaművészet játékos csillogása jellemzi a valószínűleg III. századi, szír származású Héliodórosz Etiópiai történetét is*. Az ékesszólás minden hatásos eszköze megtalálható itt: bonyodalmas körmondatok váltakozása élénk párbeszédekkel, költői idézetek, tudós szövegmagyarázatok (ámbár ezek naivitása nem válik a szerző dicsőségére), egzotikus néprajzi és földrajzi adatok, vallástörténeti s irodalomtörténeti kitérők, hangulati kontrasztok stb. Ami pedig a regény szerkezetét illeti, virtuózabb, mint e műfaj bármely más terméke. Theagenész és Kharikleia szerelmének történetét meséli el Héliodórosz, megpróbáltatásaik egyik mélypontjánál indítva el a cselekményt. Többszörös hurkolással szövi a mesét, lépésről lépésre fedve fel a fiatalok múltjának – főképp Kharikleia származásának – izgalmas és megható titkait. A kitett és megtalált gyermek meséjének hagyományos motívumát alkalmazza: Kharikleia ugyanis az etiópiai uralkodópár leánya, akit azért tett ki a pusztába édesanyja, mert fehér bőrűnek született; ennek a csodának pedig az volt az oka, hogy a fogantatás pillanatában az anya olyan képre nézett, amely a görög Andromédát ábrázolta… A gyönyörű és okos Kharikleia hű szolgák és bölcs öregek pártfogásával Görögországba kerül, ott szeretik meg egymást a daliás Theagenésszel. Szökés, hajótörés, kalózfogság, véres csatajelenetek, bujkálás, elszakadás, testvérháború, asszonyi praktika, máglyára hurcoltatás, isteni igazságtétel, párviadal, remény és balszerencse, megkísértés, felismerés, végső boldogság – ezek s hasonló mozzanatok sorjáznak a regényben. Delphoi, Szicília, a perzsa uralom alatt élő Egyiptom, Etiópia a színtér. A „hitelesség” kedvéért elszórt áltörténeti adalékok, szélsőséges hangulatú jelenetek, a bonyodalmak új meg új rejtélyekkel való megtetőzése, számos betétnovella önálló izgalma és a központi történet kulcsolásos kiegészítése, a múltba vezető szálak tökéletes összegombolyítása és a kibontakozást gátló körülmények halmozása adják a mese lüktetését. A körülmények és sorsok árnyalt bemutatása s az ünnepségek, szertartások, csaták mozgalmas képsora egyaránt vérbeli művészre vall.
Héliodórosz jámborul hisz az isteni gondviselésben: a Napisten (Apollón–Héliosz) védenceiként ábrázolja ifjú hőseit, s valószínűleg ő maga is papi nemzetségből származott. Eklektikus vallásosságában csakúgy szerepet kap a delphoi jósda csalhatatlansága, mint az újpüthagoreusok misztikája, az etióp bölcsek szigorú aszkézise vagy az egyiptomi papok erkölcsi igényessége. Következetes viszont az emberek jó és rossz tulajdonságainak s főleg tetteinek megítélésében: a megtévedteket szánalommal bírálja, az önzőket és gonoszokat meggyűlölteti, a jókat dicsfénnyel övezi. Istenhitét is eszerint alakítja ki; nem egyik vagy másik vallás tanait követi, hanem saját emberséges moráljának megfelelően válogat a vallási és filozófiai elméletekből. Erkölcsi ítéletmondásában persze csak ritkán dereng fel társadalmi mozzanat; hőseit csupán magánéletük viszonylataiban ábrázolja, jellemrajzai is ezért lesznek meseszerűen egysíkúak. Mint regényírótársai általában, Héliodórosz is a mellékszereplőket formálja meg plasztikusabban, cselekvésekkel s élményekkel kapcsolva össze a lélek hullámzását. Központi hőseinek jelleme kevés vonásból épül fel, s mindvégig változatlan; mártírhalált is vállaló állhatatosságuk – például Kharikleia esetében – a korabeli legendák vértanúira emlékeztet. A cselekményességen kívül az ábrázolásmód és a stílus díszítettsége tette közkedvelt olvasmánnyá a regényt – nemcsak az ókor végén, hanem Bizáncban, majd századokon át az újkorban is.
Az ókor leghíresebb s máig is legnépszerűbb regénye a II. század végén vagy a III. század első felében élt Longosz Daphnisz és Khloéja. A szerelemnek központi – csaknem kizárólagos – témaként való ábrázolása, a főhősök kalandos megpróbáltatásai vagy a szerelmesek ellen törő csábítási kísérletek az irodalmi divatra emlékeztetnek, a kisgyermekek kitételének, megtalálásának és felismerésének motívumát pedig az újkomédiától örökölte a regényirodalom. Longosznál azonban mindez epizodikus és mellékes mozzanattá válik: az ő művének legfőbb szellemi forrása a hellenizmus pásztori költészete. A pásztori környezet áhítatosan és idillikusan részletező leírása, a tájak, évszakok, növények, állatok zsenge bájú képei, a stílus dallamos zengése vagy a szegény emberek sorsának keményebb vonalú – mintegy a természeti lét andalító nyugalmával szembeállított – rajza egyaránt ezt az örökséget sugározzák.
Az író hazájában, Leszbosz szigetén játszódik a történet, Mütiléné közelében – talán éppen azokban a ligetekben és partokon, ahol hajdan Szapphó és barátnői lejtettek táncot, s hívták segítőül Aphroditét. Daphniszt is, Khloét is piciny korában tették ki egy-egy barlangba szüleik, s később már hiába bánkódtak gyermekeik után. A kisfiút egy pásztor, a leánykát egy juhász találja meg, s veszi magához. Amikor Daphnisz tizenöt, Khloé meg tizenhárom esztendős lesz, azonos álom lepi meg nevelőszüleiket, megparancsolva, hogy pásztoréletre fogják a gyermekeket. Így kerül egymás közelébe a két gyönyörű és jólelkű fiatal. A dús természet ölén tanulják meg a munkát, vidámságot – és a szerelmet is. Lassan bimbózik ki szívükben a még öntudatlan vonzalom. Ártatlan játékuk hamvas báját, a vágy és féltékenység mind komolyabb és szenvedélyesebb lázát, szűzi tisztaságukat költői emelkedettséggel rajzolja meg Longosz – az évszakok váltakozásával összhangban mutatva meg szerelmük érlelődését. Kalózok, léha városi fiatalok, két város háborúja, csábítók szemtelen erőszakoskodása zavarja meg Daphnisz és Khloé szerelmét, de ők legyőznek minden veszélyt és kísértést, s Daphnisz feleségül kéri a leányt. Nevelőszüleik szegény rabszolgák, akik „gyermekük” szerencsés – vagyis gazdag – házasságától remélték felszabadulásukat, s bizony nem örülnek a választásnak, de nem állják útját a fiatalok boldogságának. Végül azonban minden jóra fordul: a tanyára ellátogató földesúr édesfiára ismer Daphniszban, s megkerülnek Khloé igazi szülei is, akik nem kevésbé jómódú emberek. Boldogan kél egybe az ifjú pár, s nevelőikre is gondtalan vénség vár. A menyegzőt nem a városban ülik meg, hanem pásztori módra – a két fiatal csak a tanyai környezetben, a természet romlatlan világában tudja s akarja élvezni az életet, a boldogságot. Ott is élnek holtukig, a nimfák, Pán és Erósz oltalmában.
A szofista Dión Euboiai beszédével rokon felfogásban ítéli meg Longosz a henye és gazdag városiak életmódját s erkölcsi felfogását; a rabszolgák és parasztok sanyarú sorsát is hasonlóan sötét színekkel motiválja. Az anyagi gondokat a lelki tisztaság és a természeti gyönyörűségek vigaszával s a befejezés minden bánatot feloldó örömével enyhíti. A világ megmarad ugyanolyan disszonánsnak, mint volt – érzékelteti a végső megoldás –, de a tiszta szívű emberek magánéletbeli boldogulásának illúzióját is meghagyja, az idill és a mese belső törvényeinek engedelmeskedve. Ez a hamvas gyönyörűség tette a regényt a XVIII–XIX. századi klasszicizmus egyik eszményévé, s váltott ki Goethéből lelkes elragadtatást.
Társadalom- és lélekábrázolási szenvedély, igazság és mélység tekintetében nem lehet a görög regényt a korábbi korok klasszikus alkotásai mellé állítani. De mert a megható és ízlésesen könnyed szórakozás iránti igény ugyanolyan természetesen él azóta is, mint a fenséges művészet iránti vágy, a görög regény is halhatatlan maradt.
A görög regény II–III. századi mesterei már a bonyolítás, hangulatteremtés és stílus kialakult szabályai szerint dolgoztak, és színes fantáziájú csapongással hasznosították az áltörténeti irodalom s az újszofisztika hangulatteremtő fogásait. Az a néhány latin író, aki a szórakoztató szépprózában igyekezett kitűnni, egyáltalán nem restellte, hogy a műfaj készen kapott megoldásait utánozza – talán mentegetőzésül is hangsúlyozzák a görög ihletést, hogy a szerelmi s egyéb léhaságok ábrázolása foltot ne ejtsen a római magasztosság maradványain. Apuleius is említi regénye bevezetőjében, hogy „afféle görög mese” elmondásába kezd „huncutkodó nilusi nádtollal”.
Észak-Afrika egyik messzi városkájában, Madaurában született Lucius Apuleius. (kb. 124–180 után), az ókori latin széppróza utolsó klasszikusa. Egyetlen római író sincs Cicerón kívül, akinek a hagyatéka ilyen közvetlenül és részletesen tárná fel alkotója egyéniségét és pályáját. Apuleius rómaisága persze már nagyon viszonylagos – nem a származása miatt, hiszen az előző század nagyjai között is sok a tartományi születésű, hanem mert a latin nyelven kívül semmi sem köti az itáliai hagyományokhoz.
Apja magas rangú tisztviselő, dúsgazdag ember volt, s Apuleius – a jómódú ifjak szokása szerint – Athénban folytatta egyetemi tanulmányait. Az irodalom, grammatika és ékesszólás divatos tantárgyain kívül egyforma lelkesedéssel vetette magát a költészet, geometria, zene, dialektika és megannyi filozófiai irányzat tanulmányozásába. Megtanult latinul is, s már Rómában szerzett jó nevet ügyvédi és tanári munkásságával. Az egykorú szónokok és bölcselők mintájára úgyszólván az egész birodalmat bejárta – Egyiptomban, Hellaszban, Perzsiában is megfordult –, legkedvesebb emlékei és legzajosabb élményei azonban Afrikához fűződtek. Karthágóban is telepedett le végül. Híre mindenütt megelőzte: nemcsak a görögül és latinul egyaránt lenyűgöző szónokot tisztelték benne, varázslói hatalmának titkai is izgatták az emberek fantáziáját.
Platón tanainak latin nyelvű népszerűsítésével kezdte irodalmi munkásságát. Három részre tervezett, de félbehagyott összefoglalása – De dogmate Platonis (Platónról és tanításáról) – meglehetősen felületes tájékozottságról tanúskodik, s a De deo Socratis (Szokratész istenéről) vagy De mundo (A világról) című, arisztotelészi kiindulású értekezésének is csak stiláris érdeme van. (Az utóbbi voltaképpen fordítás.) Az anekdotázás iránti hajlamának csillogó emléke az a gyűjtemény, melyet Florida (Virágoskert) címmel állított össze beszédeiből egy ismeretlen kivonatoló: orvos- és filozófustörténetek, mitológiai és földrajzi érdekességek sorakoznak itt a hellenisztikus és korabeli görög szerzők ízlése szerint, de rendkívül könnyed és választékos latinsággal. Töredékekből vagy csak közvetve ismert műveit – verseit és egy regényét – is a játékos szellemű fogalmazás tette gyorsan népszerűvé.
Tanulmányai és utazgatásai közben különféle misztériumokkal és babonákkal ismerkedett meg. Kortársai – főképp a mágia iránt izgatottan érdeklődő, püthagoreus, keresztény és más prófétáktól megzavart kisvárosiak – csodatevő varázslóként köszöntötték. Erről éppen földije, Augustinus (Szent Ágoston) tanúskodik. S majdnem ez a híre döntötte romlásba, 160-ban. Az észak-afrikai Oea városában ismerkedett meg egy szép özveggyel – egyik diáktársa édesanyjával –, s a szerelemből házasság lett, mégpedig az asszony kezdeményezésére. Barátjának apósa, hogy a hozományt megkaparintsa, azzal vádolta meg Apuleiust, hogy anyagi érdekből mágikus üzelmekkel kényszerítette házasságra a nála tíz évvel idősebb özvegyet. A vádakat Apuleius mágikus csodatevéseivel próbálta igazolni – hogy tudniillik halakat boncolt, varázsigével sújtott földre egy szolgát meg egy idegen asszonyt, fából faragott szobrocskával űz boszorkányságot, istenként imádja a titokzatos kis tárgyat…
Apuleius népes közönség előtt mondotta el Védőbeszédét, pontról pontra cáfolva meg a nevetséges vádakat, természettudományos és vallásos érveket sorakoztatva fel, emberi és férfiúi büszkeséggel utasítva vissza a rágalmakat. Higgadt bizonyítás és sziporkázó gúny váltakozik a terjedelmes, de világos vonalvezetésű, tárgyi részleteiben és stílusában is mindvégig lebilincselő szónoklatban, amely óriási tetszést aratott, és persze Apuleius felmentését eredményezte. Retorikai gyakorlottságát személyes érdekeltség fűtötte át, s miközben gátlástalan nyíltsággal beszél jegyességének és házasságának intim részleteiről, a vidéki kisszerűség, kapzsi és babonás gondolkodásmód megannyi apróságáról is eleven képet ad.
Fő műve – egyúttal az utókorra maradt egyetlen latin regény Petronius Satyriconján kívül – Az aranyszamár. Magától Apuleiustól való a cím: Asinus aureus, s így említi a IV. századi Augustinus is – szemben a kéziratokban hagyományos, de sematikus Metamorphosesszal; az „arany” jelző egyaránt fejez ki ámuló nagyrabecsülést, de bizonyos szerénykedést is, minthogy az utcai hallgatóságnak előadott meséket szokták „aranyosnak” nevezni.
A tizenegy könyvre tagolt elbeszélés alapötlete egy görög író, a patrai Lukiosz – sajnos elveszett – novellájából való. Onnan vette a témát a Lukioszra hivatkozó Pszeudo-Lukianosz is, feldolgozási módszerük azonban lényegesen különbözik. A görög elbeszélés szép sorban, a történés időrendje szerint, az izgalmas és mulatságos fordulatokra figyelmezve, pikáns csattanóval meséli el a szamárrá varázsolt Lukiosz históriáját, Apuleius viszont rengeteg – jórészt önálló leleményű – epizódot fűz a cselekmény gerincéhez, s a csiklandós mesét végül is az Ízisz-vallás erkölcsi magasztosságával, az érzékiség és kíváncsiság elítélésével rekeszti be.
A korinthoszi születésű Lucius első személyű elbeszélésében ismerjük meg a történetet. A jómódú és kalandra vágyó ifjú, Görögország egyik tartományába, a boszorkányok hazájaként ismert Thesszáliába érkezik. Már az úton és az első fogadóban, ahová betér, döbbenetes történeteket hall, majd tapasztal maga is. A kisvárosban pedig, ahol családjának régi ismerősét – egy éhkoppon élő, zsugori uzsorást – látogatja meg, csak sokasodnak rémületes és szerelmi kalandjai. A ház jóképű cselédje, Fotis lakatja jól az ágyban, s betölti Lucius kíváncsiságát is – hogy tudniillik a háziasszony szerelmi boszorkányságát meglesse. Egy asszonya szelencéjéből csent varázskenőccsel keni be az ifjút, hogy – amiképp asszonya – madár alakban röpüljön el a nő után. Sajnos, a kenés balul üt ki: Lucius nem madárrá, hanem szamárrá változik – ezen pedig többé nem lehet segíteni: emberi értelme mindvégig megmarad, de az emberek persze mind igazi szamárnak nézik, s úgy is bánnak vele.
Zsiványok, rabszolgák, parasztok, katonák, herélt koldulópapok, mutatványosok birtokába kerül, s mérhetetlen szenvedéseket kell kiállnia az ütlegek, súlyos terhek vagy bosszúból kieszelt kínzások alatt. Egyetlen lehetősége lenne a visszaváltozásra: ha rózsát ropogtathatna szamárfogaival – de valahányszor megkísérli, mind szörnyűbb büntetések várnak rá. Csak fokozza kínjait, hogy megérti az emberi szót, tehetetlen és kénytelen tanúja lesz sok-sok gyalázatosságnak, de nemhogy másokon, önmagán sem tud segíteni. Megpróbáltatásainak végső állomása, hogy cirkuszi szereplésre akarják kényszeríteni: miután egy gazdag hölgy szeretkezési óhajának várakozáson felül tett eleget, gazdája arra készül, hogy vele erőszakoltat meg egy elvetemült asszonyt, mégpedig a cirkusz porondján, az egész város nyilvánossága előtt. Halálos rémületében és undorában ismét – s végre sikerrel – megszökik a szamárember, s egy tengerparti álomban meghallja Ízisz istennő parancsát: az ő tiszteletére rendezett körmenetben legelhet a megváltó rózsakoszorúból. Így is történik, a zarándokok áhítatos ámulatára.
Az utolsó, tizenegyedik könyv már arról szól, hogy az emberi valóját visszakapó Lucius miként nyeri el az Ízisz-misztériumba való hármas beavatást. A körmenet festői részletezése után a beavatatlanoknak is elmondható titkokat meséli el, a Rómába vezérlő jeleket, erkölcsi megtisztulását, a védőügyvédi foglalatosság folytatására felszólító isteni hangot (!) és a legmagasabb szentségbe való beiktatást. A befejezésben már nem Korinthosz, hanem Madaura szerepel a hős szülővárosaként, ami – az ügyvédeskedés és a misztérium motívumával együtt – Apuleius személyes élményanyagának bekapcsolására vall, a Védőbeszéd tanúsága szerint is.
„Nemhiába énekelte az ősi görög hősköltemény isteni szerzője – mikor be akarta mutatni, milyen az utolérhetetlenül bölcs férfiú –, hogy sok várost bejárt, különféle népeket megismert, s így szerezte meg a legdicsőbb erényeket. Íme szamár-testemnek én is mélységes hálával hálálkodom, mert ennek leple alatt megbújva változatos sorsban hányt-vetett, s ha bölcsebbé nem is tett, de sok tapasztalattal gazdagított” – sóhajt fel a IX. könyvben, tehát még az isteni megvilágosodás és erkölcsi megtérése előtt a sokat szenvedett Lucius (Révay József fordítása).
Valóban: a színterek és szereplők káprázatos gazdagsága az Odüsszeia ükunokájává avatja a regényt. Úri paloták és viskók, rablótanyák és körmenetek, kocsmák és kisebb-nagyobb gazdaságok, kisvárosi ünnepségek és orgiák, fogadó és malom a történés színhelye. Egy részüket maga Lucius látja – előbb ember, majd szamár alakjában –, más részüket az akaratlanul végighallgatott történetek alapján eleveníti meg. Hasonlóképpen változatos a regény szereplőgárdája: uzsorások és rabszolgák, kerítők és parasztok, zsiványok és úriasszonyok, molnár, kertész, cukrász, katona, színész, cirkusztulajdonos, kereskedő, ficsúr, nagybirtokos, dajka, s a korabeli Thesszália – de nyilván az egész birodalom – sok más típusát vonja be a cselekménybe Apuleius, bőségesen alkalmazva a görög regényekben megszokott fordulatokat (szellemidézés, tetszhalál, bosszú, szerelmi szenvedély stb.). Élénk aprólékossággal mutatja be a hétköznapokat: a különböző rangú polgárok otthonát és szokásait, egy-egy szertartás vagy színházi előadás rendjét, a falusi birtokokon folyó munkát, a közigazgatás zökkenőit, a katonák önkényeskedését, a szolgák sanyarú sorsát, vagy a közbiztonság gyalázatos állapotát. Nem az elégedetlenkedő vagy bíráló ember hangján szól minderről – sőt, ügyesen kerít sort a császár magasztalására is –, de tisztes jóindulattal, az oktalanul bántott vagy megkárosított emberek iránti részvéttel.
A mindennapos helyzetek tárgyias pontosságú ábrázolását is ízzel-zamattal itatja át a mesélő – akár Lucius, akár valamely mellékszereplő – sajátos látása és indulata. Ezért is oly változatos az epizódok hangneme: a hátborzongatástól a csúfondárosságig, a vaskos erotikától a humánus szánalomig terjed az első tíz könyv skálája, a befejező rész pedig színpompás áhítatot áraszt. Éppen a betétek novellisztikus kidolgozottságában rejlik a regény különös értéke. Egy részük közvetlenül kapcsolódik Lucius kalandjaihoz, többségüket azonban önálló egységként, szórakoztatási céllal iktatta közbe Apuleius.
A varázsló Meroe bosszúja (I. 5–19.), a borzasztó halottvirrasztás (II. 21–30.), a három rablóvezér históriája (IV. 9–21.), a férjgyilkos csábító és a mindhalálig hű asszony drámája (VIII. 1–14.), a hordójavíttatás ürügyén szeretkező feleség mesterkedése (IX. 5–7.), az ágy alatt felejtett saruk s a tisztesség látszatának megmentése (IX. 17–21.), a parázna molnárné pórul járása (IX. 24–25.), a mostoha undok szerelme (X. 2–12.) vagy a méregkeverő asszony rémületes bűnsorozata (X. 23–28.) a korabeli görög novellisztika talán legjobb darabjai, amelyeket saját mesemondó tehetségével módosítva dolgozott be regényébe. Boccacciónál tűnik majd fel ismét néhány színes és pikáns Apuleius-részlet.
Leghíresebb és legpompásabb novellája azonban az Amor és Psyche történetét elregélő részlet (IV. 28–VI. 24.), melyet a népi szájhagyományból – végső soron pedig iráni legendából – meríthetett. Az egyszer volt, hol nem volt három királylány közül a legkisebbet és legszebbet titokzatos sors várja: egy láthatatlan férfi asszonyával kell lennie. Be is teljesedik a nász, de az asszonyka (Psyche) boldogságát megmérgezi a nem-ismerés. Gonosz és irigy nővérei állandó biztatására egy éjszaka mécsest gyújt, s akkor látja, hogy nem valami szörny, hanem a leggyönyörűbb isten, Amor a férje. Bűnhődnie kell azonban, mert a kíváncsiságból meggyújtott mécses olajával megsebzi férje vállát, és mert Amor anyja, a szigorú Venus egyébként sem tűri ezt a házasságot, s kegyetlen szenvedésekkel sújtja a boldogtalan Psychét. Csak nagy sokára, hosszas szenvedések után múlnak el a bajok, magának Juppiternek a közbenjárására, s akkor azután örök és boldog nászban egyesülnek a szerelmesek.
Apuleius megőrzi a népmese motívumait és hangulatát, de az égi jelenetek erőteljes komikuma, a leírások és jellemzések stiláris finomsága nagyon is tudatos íróra vall.
A stílus különben is Apuleius legcsodálatosabb varázseszköze. Igaz, a szóhasználatban olykor modoros, s túlcifrázza mondatait, de a párhuzamos szerkezetek hömpölygetésével, alliterációval, szójátékaival és a mondatvégek remek ritmusával – Senecát is továbbfejlesztve, a creticus versláb szerelmeseként – valósággal elzsongítja az olvasót. Az emelkedettebb stílus és egy-egy népies kifejezés vagy fordulat variálásával is a műfajhoz és az éppen szóba kerülő témához legmegfelelőbb formát találta meg – ebben sincs vetélytársa a kései ókor latin irodalmában.
A latin múzsák vagy elhallgattak, vagy – ami ennél is rosszabb – rekedt hangon diktáltak verset egyik-másik irodalmárnak. Nem sokkal derűsebb a II–III. századi görög költészet világa sem. Eposzt – sajnos? szerencsére! – senki nem próbál írni, és már nem is lehet, miután Lukianosz műveiben a klasszikus epikát és tragédiaköltészetet sarjasztó világkép paródiája született meg; a későbbi századok eposzköltői is csak tudóskodásukkal, kulturált verselésükkel vagy a tematikai monumentalitással vívják ki a tiszteletet, nem munkáik művészi nagyszerűségével.
A görög lírában három műfaji csoport mutatkozik viszonylag élénknek: a verses mese (bár magányos kuriózumként), az epigramma és a himnuszköltészet.
Phaedrus hagyatékából s más aiszóposzi forrásokból merítette témáit a II. század végén élt Babriosz. Sánta iambusokban írta verses meséit, ügyesen anekdotizáló stílusban. Hol a különféle emberi magatartásokat példázó állatokról mond mesét, hol az „egyszer volt, hol nem volt” hangulatát érzékelteti parasztokról, mesteremberekről vagy éppen istenekről szóló versikéiben. A praktikus életbölcsességet s erkölcsi tisztaságot dicséri, a pórul járt gonoszt pedig kikacagja. Máskor érzelmes kis történetet mond el, vagy olcsóbb eszközökkel tréfálkozik. A versek zömét záró tanulság meglehetősen banális, művészileg olykor indokolatlan. A sorok utolsó szótagjainak hangsúlymegválasztása a hagyományos mérték és az élőbeszédben érvényesülő hangnyomaték egyesítésére irányuló törekvést jelzi. Ez a metrikai újítás igazában majd azokban a késő-ókori versekben nyer tartalmi funkciót, amelyeknek a szerzői bátrabban dobják le az archaizálás koloncait.
Jámbor és naiv vállalkozás volt erkölcsnemesítő meséket költeni egy megdermedt és minden ízében bomló világban. Babriosz szavára valószínűleg senki nem hallgatott: sokkal izgalmasabb és a korhoz illőbb mulatság volt a véres vagy vicces pantomim bemutatókra járni, és a bűvös hangú szónokok szavát lesni az előadótermek színpadáról – nem is szólva a gladiátorjátékok, a cirkuszi állathajszák és a lóversenyek gyönyörűségeiről.
A finomabb ízlésű polgárok az epigrammában találták meg legkedvesebb irodalmi műfajukat. Ebben is Lukianosz lehetett a legügyesebb mester – mint ahogyan Petronius epigrammái is értékesebbek sok „igazi” költőkortársának termékeinél –, de bizonyára sokan élték ki művészi hajlamaikat az immár több száz éves szokványok ártalmatlan frissítgetésében. A tüzes és remekül verselő Ruphinosz (II. sz.?) például az erotikus epigramma virtuózai közé sorolható – életéről és más vonatkozású munkásságáról azonban semmit nem tudunk, s így vagyunk ennek az időtlenné sterilizált műfajnak sok többi képviselőjével is.
A virtuóz játékosság hellenisztikus hagyományait alkalmazza a II. század első harmadában munkálkodó Bészantinosz is: a képvers tehetséges művelőjének mutatkozik Oltár című versében.
Hadrianus császár felszabadított rabszolgája, Meszomédész elevenítette fel a himnusz ősi műfaját. Egyszerűségükben szép, változatos formájú verseinek egy része áhítatos hangulatban fogant: a múzsákat, a természetet és Íziszt dicséri. Másutt kis elbeszéléssé formálódik a dal: személyes élménnyel telítődik – a költő tengeri utazásáról s a kedvesének ajándékozott hattyúról szól az egyik –, vagy a munkás ember alkotását – az üvegöntést és napórát – írja le dallamosan csengő nyelven.
A módosult – keleti elemekkel és misztikával elegyített – vallási képzetek ihletésében fogant az Orphikus himnuszok nyolcvannyolc költeményéből álló gyűjteménye. A mitikus Orpheusztól eredeztetett, kezdetben (i. e. VIII–VII. század) népi vallásos mozgalom hagyományát immár csak Dionüszosz dicsőítése őrzi. Egyébként panteisztikus szemléletet tükröznek a himnuszok, a Nap, a Hold, a Természet, a Föld, az Egészség, Erósz, Aphrodité és más istenségek üdvözítő hatalmát dalolva meg. Bonyolult összetételű jelzők halmazából áll a költemények legnagyobb része, maga a fohászkodás csak kezdő vagy záró ékítményként jut szerephez. A II. század végén vagy még később keletkezhettek e himnuszok, valószínűleg egy kisázsiai közösségben. Az „orphikus” költészet késő-antik darabjaiban már legfeljebb a mitologikus téma vagy a mágikus szemlélet emlékeztet a tradíciókra.
A hagyományos istenekbe vetett hit megrendülése ellenére, a vallási ünnepeken bizonyára fel-felhangzottak az olümposziakat magasztaló dalok. Héliodórosz regényében olvasható például egy szép Thetisz-himnusz; a történet a mesés múltban játszódik ugyan, s ezért ennek a betétnek is archaizáló jellege van, de mert nyilván maga a regényíró költötte, tényszerűen a III. század irodalmi terméséhez tartozik.