Diocletianus trónra lépése nyitja meg a római birodalom történetének zárószakaszát: ő változtatja dominátussá a hagyományos principátust – vagyis az Augustus óta törvényes uralkodásnak tekintett császárságot, amelyet már a II. századtól mind nyilvánvalóbban formáltak át egyeduralommá a trón birtokosai, korlátlan hatalmú uralomnak nyilvánítja. Ezzel együtt módosítja a császár kultuszát is. Az uralkodók istenné avatása Julius Caesar és Augustus óta volt szokásban, s a keleti rítusok hatására meghonosodott a még élő uralkodók isten rangra emelése is, mostantól fogva azonban új képzetet alakítanak ki: nem az emberből lesz isten, hanem eleve magának a gondviselésnek a küldötte a császár, „a legjobb és hatalmas Juppiter” pártfogoltja, akinek a hatalma is épp ezért szent. Az állam végletes elidegenedését fejezi ki a dominatus rendje és képzete.
Kétségbeesett és nagyvonalú intézkedés volt ez és számos egyéb reform is a központi hatalom erejének és a birodalom összefogásának érdekében, de sokkal inkább eredményezett látványos külsőségeket – kiváltképp hosszabb távlaton –, mint társadalmi-politikai stabilizációt. Maga Diocletianus kényszerült rá, hogy a beláthatatlan méretű birodalom katonai, pénzügyi, közigazgatási vezetését egy maga választotta társcsászárral ossza meg. Ez az intézmény nemsokára a két-két párban uralkodó négy császár laza szövetségévé lett, ami természetszerűleg robbantott ki új meg új hatalmi vetélkedéseket és háborúkat, a IV. század utolsó éveitől pedig ténylegesen szakadt ketté – nyugatrómai és keletrómai birodalomra – az Imperium Romanum.
Addigra már birodalomszerte kialakult az osztálytagozódás új formája, amelyben a politikai függést a gazdasági függés lépcsőrendje egészítette ki, s a császári kincstártól – mint a leghatalmasabb, országnyi földek és más bevételi források tulajdonosától – lefelé, a földbirtokosok, iparosok, vállalkozók rendjéig az egész uralkodó osztály rákényszerült a rabszolgák helyzetének könnyítésére vagy felszabadításukra, hovatovább a hűbéri forma meghonosítására.
A régi alapon és a régi módon valóban és végképp nem lehetett tovább élni. Még oly tehetséges császárok, mint Diocletianus (284–305) vagy Constantinus (306–337) sem állíthatták meg tartósan a bomlás és átalakulás folyamatát. Abban áll sajátos történeti jelentőségük, hogy katonai, közigazgatási, pénzügyi és valláspolitikai reformokkal igyekeztek egyensúlyban tartani a világhatalmi pozíciót és a központilag irányíthatatlan gazdálkodási viszonyokat. A felülről teremtett és diktatorikus egyensúly viszonylagos maradt: szükségszerűen töredeztek szét a hagyományos gazdálkodás, politika, életforma és gondolkodás abroncsai. A termelés decentralizálása – az irodalom decentralizálódásának is alapja –, a tartományok egyenlőtlen fejlődése vagy károsodása, a hadsereg és az államapparátus fenntartásának számtalan nehézsége, a rabszolgák és elnyomottak, valamint a birodalom perifériáin vagy határain túl élő törzsek betörései egyaránt gyengítették a központi hatalom bázisát.
A latin műveltséget őrző nyugatrómai birodalom területe fokozatosan zsugorodott, a társadalom hagyományos struktúráját pedig a szolgák és félszabad szegények hol itt, hol amott felizzó lázongása, az uralkodó osztály tehetetlensége és züllése s a zsoldoshadsereg demoralizáltsága ásta alá. A gótok megújuló rohamainak már Róma is áldozatul esik (410); a vandálok hispániai és afrikai hódításai elszakítják a legfontosabb tartományokat; a hun hadjáratok Észak-Itáliát is feldúlják; kirabolják a fővárost a vandálok is (455), majd a barbár zsoldosok lázadása megfosztja trónjától az utolsó római császárt (476).
Ez az esemény az ókori Róma és a római birodalom bukásának történeti dátuma, de nem éles határvonal a műveltség történetében: Nagy Theodorik, az Itáliát meghódító és feltámasztani kívánó keleti gót király uralma idején, s még a VI. század első felében is bont új virágokat a latin irodalom – ez azonban már nem a hagyományos, „pogány” szellemű római irodalom folytatása, hanem a latin nyelvű keresztény kultúrának a középkorba átívelő szakasza.
A birodalom keleti országrészeinek – majd a keletrómai birodalomnak – némileg jobb volt a helyzete: gazdaságilag stabilabbnak bizonyult (a mezőgazdaság, de a városi ipar és kereskedelem is újra felvirágzott); kisebb megrázkódtatásokkal ment végbe és lett folyamattá a feudalizálódás, a határokon túli törzsek katonai támadásait pedig bizonyos területek feladásával ellensúlyozták az uralkodók. Justinianus császárnak (527–565) még arra is nyílt módja és reménye, hogy megkísérelje visszaállítani a birodalom hatalmi helyzetét: Afrika, Numidia és Szicília elfoglalása után rövid ideig Rómát is meghódította – huzamosabban azonban csak Ravenna és néhány tengerparti város maradt a bizánci császárok kezén. Magát a keletrómai birodalmat mind kevesebb szál fűzte az antik világhoz, s az 1453-ig fennálló Bizánc társadalma és kultúrája is már az európai középkor történetéhez tartozik.
A késői császárság felső műveltségét egyfelől a katonai diktatúrára támaszkodó és jogilag-vallásilag szankcionált egyeduralom, másfelől a status quót általában elfogadó, hatalmas és sokfelé tagozott földekkel rendelkező nagybirtokosok konzervativizmusa és az udvaronci ügyeskedés alakította ki. A bürokratikus módszerek és a szolgai szellem polipkarjai ideig-óráig jól védték az uralkodó osztály érdekeit, de sem a társadalmi válságsorozatot megállítani, sem a kultúrát ösztönözni nem tudták. A monumentális méretű építkezésekből vagy szobrokból éppúgy hiányzott a humánum és újszerűség, mint a cirkalmas szónoklatokból vagy az epigon versfaragók dicshimnuszaiból.
Merőben másként alakult a keresztény irodalom sorsa. Nem maradtak meddők azok a kísérletek, hogy az államhatalommal való kiegyezés árán terjesszék az új – de immár több száz éves és az erkölcsi szigor ellenére is gyakorlatiassá módosuló – vallás tanításait. A III. század utolsó évtizedeiben már élvezett türelmet kegyetlen üldözések szakították meg 303-ban és 304-ben, a 313. évi rendelet – a milánói ediktum – azonban ismét biztosította a szabad vallásgyakorlást. Constantinus már nem látott és nem is láthatott politikai ellenfelet a kereszténységben, amelynek a püspökei hozzá, a császárhoz fordultak dogmatikai vitáik eldöntése végett, s amelynek egyháza az uralkodói tekintély támogatását is vállalta.
Constantinus – bár ekkor még nem volt keresztény – maga elnökölt a nicaeai zsinaton (325), ahol a fiúisten és az atya egylényegűségének tételét (a homoúszion elvét) fogadták el az Órigenész filozófikus-spekulatív teológiáját folytató, kivált az egyszerű emberek körében népszerű Areiosz (Arius) hasonlósági tételével (a homoiúszion elvvel) szemben. A zsinat nem oldott meg semmit, a viták – melyeknek a mélyén társadalmi ellentétek rejtőztek – folytatódtak tovább, s mindegyik fél a másikat nevezte árulónak, eretneknek. A kereszténység tehát megtűrt, majd elismert vallás lett, de annál hevesebben lángolt fel a szekták – donatisták, ariánusok, gnosztikusok – harca a püspökök hatalmi gyakorlatával és vallásértelmezéseivel szemben, ami a szerzetesek és aszkéták passzív szembefordulásával is folytatódott.
A rövid ideig (361–363) uralkodó Julianus császár – akit az Apostata („hitehagyott”) jelzővel illettek a keresztény szerzők, s aki kora egyik legműveltebb, írói tehetséggel is megáldott embere volt – utoljára próbálkozott azzal, hogy visszaállítsa a régi vallást, mégpedig a keresztény egyház szervezetének és egyes erkölcsi tanainak átvételével. A század utolsó negyedében vívta ki döntő sikerét az egyház Ambrosiusnak az udvari ellenállást is letörő vezetésével: Gratianus, a nyugati birodalom császára, lemondott a pontifex maximusi címről, s így – az állami támogatástól megfosztott „pogánysággal” szemben – a kereszténységet ismerte el hivatalos vallásnak.
Hatalmas győzelem volt ez, de nem maradéktalan, igaz, hogy ettől az időtől kezdve most már a pogányokat és az eretnekeket üldözték, de a konzervatív főurak és vidéki lakosság körében tovább élt a régi istenek imádata, a keleti kultuszok – különösen a Mithrász-vallás – pedig továbbra is a kereszténység vetélytársai maradtak.
Belső ellentmondások és ellentétek is bonyolították a régi és az új kultúra frontjait, de éppen a korszakváltás feszültségének köszönhető, hogy a IV. század második felétől megújulnak a latin és görög irodalom hagyományos erői, s az ugyancsak kétnyelvű keresztény irodalomban is sokasodnak azok az alkotások, amelyekben a művészi versengés igénye társul a térítés és meggyőzés programjához. Természetesen sok a rokon vonás is a két, merőben ellentétes világnézet irodalmi lecsapódásában (számos keresztény költő epigrammáit bármely régi hitű poéta is írhatta volna); ez nemcsak a rivalizálásból vagy a klasszikus örökség minden józan ítéletű és művelt embert megejtő varázsából fakadt, hanem abból a tényből is, hogy a késői ókor mindkét kultúrájának java az uralkodó vagy uralomra törő rétegek életérzéseit s eszméit-eszményeit tükrözi.
A III. század második felétől kezdve, amikor Hellasz legszebb városait pusztítják el a fekete-tengeri tájak felől betörő barbárok, s meglazulnak az országrészek közötti kapcsolatok, nyugaton rohamosan csappan a görög nyelv ismerete. Itálián kívül már csak Gallia iskoláiban tanítanak görögül. Ez a nyelvi távolodás ösztönzi viszont a műfordítás-irodalmat – nemcsak a pogány szerzők (különösen a klasszikus filozófusok) műveiből, hanem a Biblia esetében is.
Itália irodalmi térképe is jelentősen megváltozik ebben a korban. Róma ugyanolyan történeti és kulturális rekvizitummá szürkül, mint amilyen szerepre korábban éppen Róma kárhoztatta Athént, Korinthoszt vagy Spártát. A nyugatrómai birodalom új fővárosa, Mediolanum (Milánó) lesz az irodalmi élet központja, de más észak-itáliai városokban is viszonylag élénk a pezsgés. Még később Ravenna és Padua adja a legtöbb tehetséget: Symmachus, Ambrosius vagy Boëthius munkássága kétségkívül a kései ókor irodalmi élvonalába tartozik. Az itáliai „pogány” írók ragaszkodnak legszenvedélyesebben a római hagyományokhoz, de az egyházatyák műveiben is tükröződik a tradíciók hatása – akár a császárokat is megleckéztető hevességben, akár a nyelv iránti odaadásban.
Már az „ezüstkor” nagyjai között is sok volt az idegen származású – főképp Hispánia adott sok tehetséget Rómának. Most nemcsak annyiban változott a helyzet, hogy számszerűleg kerültek túlsúlyba a provinciák szülöttei, hanem abban is, hogy a távoli városokban alakítottak új művelődési központokat, s inkább csak „egyetemnek”, mint végleges otthonnak tekintették akár Rómát, akár Mediolanumot. Különösen a keresztény írók engedtek a szülőföld vonzásának, hiszen felkészülésüket és irodalmi tevékenységüket is térítő, vitázó és egyházszervező munkásságuknak rendelték alá.
Hispánia kulturális súlya ezekben a századokban igencsak megfogyatkozik: Prudentiuson kívül egyetlen jelentős írót sem találunk szülöttei között. Annál erőteljesebben fejlődik két másik – már régebben romanizált – tartomány, Afrika és Gallia latin nyelvű irodalma. Az észak-afrikai városok, ahol a görög műveltség is mély gyökereket bocsátott, s amelyeket mind kedvező gazdasági körülményeik, mind a császári juttatások szinte kiváltságos helyzetbe hoztak, századokon át álltak az irodalmi fejlődés élén; a „pogány” Fronto és Apuleius s a keresztény Tertullianus, Minucius Felix, Arnobius, Lactantius és Augustinus művei érzékeltetik az időbeli folyamatosságot a Hadrianust követő évtizedektől az V. század derekáig, de a hagyományos lobbanékonyságot és a – nagyon is különböző formátumú s világnézetű – szerzők messze sugárzó erejét is.
A nyugodtabb és derűsebb Gallia földjén görög alapítású városok őrizték a hellenisztikus műveltséget, a római hódítók szervező munkája pedig új civilizációs központokat létesített. Sorra épültek a városok és egyetemek, ahol a kereszténység görög nyelven hirdetett tanai is otthonra leltek. Az I–II. századi virágzást azonban keserves idők követték. Az egész birodalmat megrázó gazdasági válság itt különösen viharos volt, s a 360-as években a galliai rabszolgák és lerongyolódott parasztok évtizedekig húzódó felkelése robbant ki. A tömeges pusztítás és fosztogatás következményeit csak sokára lehetett enyhíteni, főleg persze az elnyomottak rovására. A birodalom kettéosztása után ismét fellendült Gallia – a galliai vezető réteg – helyzete, s a IV. században, amikor a nyugati császárok székhelyét Trierbe helyezték át, Afrika és Itália egyenrangú vetélytársa lett a tartomány. Főként a déli városokban virágzott a kulturális élet, mígnem a népvándorlás hullámai valósággal elsöpörték a régi világ rendjét és műveltségét. A kereszténység sikeresen dacolt a megrázkódtatásokkal, s nemcsak a „vaskor” elején élt Ausonius, hanem az V–VI. század írói – Sidonius Apollinaris, Salvianus, Venantius Fortunatus – is a kései antikvitás tehetséges alkotói közé tartoznak.
A keleti tartományok szülöttei inkább görögül írtak – az egyiptomi származású Claudianus latin költészete szinte páratlan kivétel. Az egyházi irodalom nyelvezete is hasonlóképpen tagolódott, de a birodalom keleti provinciáiban kirobbanó hitvitákban egyaránt hallatták szavukat a latinul és görögül csatázó vezérek. Bizánc és néhány más város vallási s kulturális vonzása egyre erősödött – számos egyházatya útja is idevezetett. A birodalom politikai kettéoszlása, a nyugati országrészek hanyatlása és bukása, s az egyházon belüli szakadások következtében ezután szükségképpen differenciálódott a latin és görög kultúra, s ez a szakadék a középkor századaiban is tovább mélyült.