Ferenczi Sándor

Klinikai napló

1932


1932. január 7.

Az analitikus érzéketlensége*

A modoros üdvözlés, a formális felszólítás: „mindent kimondani”, az úgynevezett szabadon lebegő figyelem – ami tulajdonképpen nem is figyelem, és biztosan nem tükrözi az analizált sokszor nagy nehézséggel felszínre hozott, érzelmekkel teli közléseit – azzal a hatással jár, hogy: 1. az érdeklődés hiánya vagy elégtelen volta miatt a beteg megsértődik; 2. mivel nem akar semmi rosszat vagy sértőt gondolni rólunk, a reakció elmaradásának okát önmagában, illetve a közölt anyag minőségében keresi; 3. végül kételkedni kezd abban, hogy a korábban az érzelmeit oly közelről érintő tartalom valóban létezik. Ily módon „retroiciálva”, mondhatnánk, introiciálja az ellenünk irányuló vádakat. Szemrehányása valójában így szól: „Ön nem hisz nekem! Nem veszi komolyan azt, amit mondok! Nem tételezhetem fel, hogy itt ül érzéketlenül és közömbösen, míg én azon erőlködöm, hogy előhozzak valami tragikusat a gyerekkoromból!” – Erre a vádra (melynek a beteg sohasem ad hangot spontán, és létezésére az orvosnak kell rájönnie) csak úgy lehet reagálni, hogy az ember saját viselkedését és érzelmi beállítódását az elmondottak értelmében kritikusan megvizsgálja, és beismeri, hogy időnként őt is hatalmába kerítheti, sőt keríti is, a fáradtság, az egyhangúság, sőt az unalom. Egy ilyen qui pro quo+ után aztán önkéntelenül fokozódik az érdeklődés: a hangnem és a gesztusok fesztelenebbé válnak, a beszélgetés élénkebbé, a kérdések és feleletek természetesebbé és termékenyebbé.

A viselkedés természetessége és őszintesége (Groddeck,* Thompson*) alakítja ki a legcélszerűbb és legkedvezőbb légkört az analitikus szituációban; a betegek hamar észreveszik a görcsös ragaszkodást valamely elméleti beállítódáshoz, és ahelyett, hogy ezt nekünk (vagy önmaguknak) bevallanák, technikai sajátosságunkat vagy egyoldalúságunkat kihasználva a képtelenségek mezejére vezetnek bennünket. Emlékszem például N. G. esetére, aki soha nem fáradt bele abba, hogy egy általa kibírhatatlannak vélt nevelőnőről beszéljen, aki ugyan nagyon kedves volt hozzá, ám hiába éltek a legszorosabb közelségben, mindig nevelőnőként viselkedett. A betegnek volt egy korábbi nevelőnője, aki viszont mindig természetesen viselkedett. Meggyőződésem tehát, hogy a beteg analízisének relatív sikertelensége arra vezethető vissza, hogy nem láttam át ezt a helyzetet. Ha megértettem volna rejtett szemrehányásait és vádjait, és ennek megfelelően megváltoztattam volna a viselkedésemet, a beteg nem kényszerült volna gyermekkori dacos magatartását irányomban tudattalanul megismételni. Az ő esetében az volt a tragédia, hogy képtelen volt elviselni a szülők, a nevelők és az orvosok merev és részben képmutató viselkedését.

A megvonás módszeréhez való merev ragaszkodásom arra indította görög betegemet, hogy ő maga javasolja: a kezelés előmozdítása érdekében talán meg kellene próbálnia, hogy felhagy az evéssel, s így is tett. Hét egész napon át nem evett egy falatot sem, és talán az öngyilkosságig folytatta volna a kísérletet, ha nem hagyok fel az itt alkalmazott módszeremmel. Igaz, hogy ezt csak akkor tettem meg, amikor még tovább ment, és azzal az ötlettel állt elő, hogy még levegőt sem vesz. Az ilyen szélsőséges esetek arra kényszerítettek, hogy lényegesen mérsékeljem „aktivitásomat”. Persze aztán azt is észre kellett vennem, hogy a relaxáció elvének (passzivitás) alkalmazása – ami az aktív módszer ellentéteként kezdett nálam eluralkodni – hasonlóan rossz tapasztalatokhoz vezethet. A betegek kezdenek visszaélni a türelmemmel, egyre többet engednek meg maguknak, igencsak zavarba ejtő helyzetekbe hoznak, és nem csekély bosszúságot okoznak. Ez a mesterséges, mi magunk által teremtett akadály csak az után tűnik el, hogy felismerem és a beteg előtt is felfedem ezt a tendenciát. Az ilyen melléfogások hatása, valamint azok helyesbítése ugyanakkor gyakran ad okot és alkalmat arra, hogy hasonló és a múltban rosszul elintézett konfliktusok mélyére ássunk. Lásd Dm. esetét: a hölgy, passzivitásomnak „engedelmeskedve” egyre több szabadságot engedélyezett magának, alkalmanként még meg is csókolt. Mivel mindez nem ütközött ellenállásba, és csak mint az analízisben megengedhető jelenséget kezeltem, s legfeljebb elméleti szempontból kommentáltam, egy társaságban, ahol mások által kezelt betegek voltak, mintegy mellékesen megjegyezte: „Annyiszor csókolhatom meg Ferenczi papát, ahányszor csak akarom.” Az ebből származó kellemetlenséget először ugyanolyan közömbösen fogadtam, mint ahogy ezt az analízist kezeltem.* Erre a beteg szexuálisan kihívó viselkedésével kezdte magát blamálni (társasági összejöveteleken, tánc közben). Csak az térítette vissza őt az úgynevezett valóságos életbe, hogy beláttam: passzivitásom természetellenes, és számolnom kell a társadalom visszatetszésével. Ugyanakkor világossá vált, hogy ebben az esetben is az apa–gyermek helyzet megismétléséről van szó: Dm.-et gyerekkorában féktelen apja szexuálisan zaklatta, majd később, nyilvánvalóan rossz lelkiismerete és a környezettől való félelme miatt, megrágalmazta. A lány közvetett úton, saját életének kudarcával állt bosszút az apján.

Kétségtelen, hogy az analitikus természetes viselkedése önmagában is támadható. Az ebből adódó legszélsőségesebb következtetést az a nőbeteg vonta le, aki azt követelte, hogy a betegnek is legyen joga analizálni az analitikusát. A legtöbb esetben ez a kérés elintézhetővé vált azáltal, hogy: 1. elméletileg elismertük saját tudattalanunk lehetőségeit; 2. sőt el is mondtunk valamit a múltunkból. Volt egy eset, amikor valóban egyfajta kölcsönös analízis alakult ki abból, hogy közöltem valamit lelki tartalmaimból, s ebből nekem, az analitikusnak is sok hasznom származott. Mindenesetre lehetőségem nyílt arra, hogy elmondjam a véleményemet és az ötleteimet a beteggel kapcsolatban. Ezekről a beteg egyébként soha nem értesült volna; például hangot adtam erkölcsi és esztétikai kifogásaimnak, szólhattam olyasmiről, amit a betegről máshol hallottam stb. Ha megtanítjuk a betegnek, hogy mindezt elviselje, ezzel általában segítségére vagyunk abban, hogy jól elviselje a dolgokat, meggyorsítjuk leválását az analízisről és az analitikusról, valamint azt is, hogy emlékezéssé váljanak a változásnak eddig ellenálló ismétlési törekvések.

 

 

Kedves Professzor Úr!

 

Bár megszokta, hogy csak hosszú reakcióidő után vagyok képes válaszolni, ezúttal azonban ezt meg is fogja érteni. Tán ez az első alkalom, hogy kapcsolatunkban nézeteltérés merül fel. Most, miután szabad lefolyást engedtem a bennem zajló érzelmi áradatnak, azt hiszem, képes vagyok Önnek megnyugtató értelemben válaszolni.

Bizonyára emlékszik, hogy én voltam az, aki amellett foglaltam állást, hogy a módszeres alkalmazásra kerülő technikai részleteket is nyilvánosságra kell hozni, míg Ön inkább azon a véleményen volt, hogy technikai kérdésekről a lehető legkevesebbet közöljünk. Most pedig Ön vélekedik úgy, hogy méltatlan lenne hallgatni, és én vagyok kénytelen azt válaszolni, hogy ami a publikáció tempóját illeti, azt a szerző (!!) ütemérzékére és belátására lehet bízni.

De nem is ez a legfontosabb, amiről beszélni szeretnék. Félelme, hogy második Stekellé válhatok, alaptalan. A „fiatalkori bűnök”, tévedések, miután az ember fölébük kerekedett és analitikusan átdolgozta őket, még bölcsebbé és óvatosabbá is tehetnek mindazoknál, akik nem éltek át ilyen viharokat. Szélsőségesen aszkéta „aktív terápiám” bizonyára az ilyen hajlamok elleni óvintézkedés volt, ezért öltött túlzásai által kényszeres jelleget. Amint rájöttem erre, lazítottam azoknak a tilalmaknak és megvonásoknak a merevségén, melyekre magamat (és másokat) ítéltem. Nos, úgy vélem, képes vagyok megteremteni azt a jóindulatú és szenvedélymentes légkört, amely alkalmas az eddig elrejtettek felszínre hozatalára. – Mindemellett, mivel én éppúgy tartok a veszélyektől, mint Ön, hozzám intézett figyelmeztetéseit továbbra is szem előtt tartom és megpróbálom önmagamat szigorúan megbírálni. De az is hiba lett volna, ha eltemetem azt a termékeny réteget, amely kezd feltárulkozni előttem.

Miután túltettem magam azon a fájdalmon, amit levélváltásunk hangvétele okozott, nem tudom megállni, hogy ki ne fejezzem reményemet, hogy a köztünk meglévő személyes baráti és tudományos egyetértés nem szenved zavart ezen fejlemények miatt, vagy: mihamarabb helyre fog állni.

Szívbéli újévi jókívánságokkal üdvözli az Ön

Ferenczije

1932. január 10.

A testtel gondolkodás a hisztériával egyenlő

Egy – talán járható – út ahhoz, hogy megközelítsük a hisztériát jellemző „megmagyarázhatatlan átugrást a testi tartományba”. Kiindulópont: Dr. B[álint] M[ihály] előadása, amelyben szembeállítja az erotizmust a nevelhetőséggel (alkalmazkodóképességgel);* a tisztán egoisztikus (hasznossági) funkciók (légzés, szívműködés) nem erotikusak. Az alkalmazkodó (a fejlődés során később kialakult) szervek erotikusak. A hisztéria az erotikának a máskülönben csak én funkciókat szolgáló szervekre való regressziója; a szervi betegségek ugyanezt teszik.

Eltekintve attól, hogy a hasznossági és az örömszerző funkciók ellentétességét, a szervi működések fokozatos dezerotizációját és az erotikának egy specifikus szervre való átvitelét a genitalitás elméletében alaposan megtárgyaltuk és az ontogenezis vonatkozásában is részletesen tanulmányoztuk, biztosan hasznos volt visszatérni erre a témára és megvizsgálni ennek a folyamatnak a genitalitás elméletében csak röviden vázolt filogenetikus párhuzamait.

Mégis ez az előadás ad alkalmat arra, hogy egyáltalán ismét közelítsünk a testi és a lelki kérdéséhez. Álljon itt egy kísérlet. A kettő közötti ellentét a következőképpen is megfogalmazható: a mechanikában az okok, vagyis kívülről ható tényezők idézik elő a változásokat, míg a pszichés tartományt a késztetések uralják. A fő késztetés az így vagy úgy elért nyugalmi állapot fenntartása, más szóval az ellenállás ennek változásával szemben; törekvés, vágy és készség bármiféle zavar elhárítására. A motiváció ugyanakkor feltételez bizonyos, csak az „intellektuális” jelzővel illethető képességeket: a zavaró, kellemetlen helyzet észlelését és a kellemetlenség megszüntetésére irányuló erőfeszítés kifejtését. Egy mélyebbre hatoló összehasonlítás elvezetne az energiáról és anyagról vallott modern nézetekig. A szervetlen és szerves szubsztancia nem más, mint szilárdan szervezett energiakötés, ami olyannyira szilárd, hogy még erős zavaró ingerek sem érintik, azaz nem érez többé okot a változásra. A szubsztanciák, hogy úgy mondjam, annyira biztosak saját erejükben és szoliditásukban, hogy a szokványos külső események bármiféle hatás vagy akár érdeklődés kiváltása nélkül mennek el mellettük. De amint hatalmas külső erők képesek még a nagyon szolid anyagokat, akár az atomokat is felrobbantani (ami után az egyensúly szükséglete és vágya természetesen újra fellép), úgy tűnik, hogy bizonyos körülmények között az embernél is megtörténhet, hogy az (organikus – és talán – anorganikus) anyag visszanyeri ősidők óta nem használt pszichés minőségét. Más szóval a motiváltság képessége, azaz a psziché, folytatja virtuális létét az anyagokban is, és bár rendes körülmények között inaktív marad, bizonyos rendellenes körülmények esetén feléledhet. Az ember az alapvető pszichés működések (idegi és mentális aktivitás) végzéséhez szükséges specifikus szervekkel rendelkező szervezet. A nagy szükségállapot pillanataiban, amikor a pszichés rendszer elégtelennek bizonyul, vagy az (idegi és pszichés) szervek vagy működések erőszakos megsemmisítésekor, ősi pszichés erők élednek fel, amelyek igyekeznek megbirkózni a megzavart helyzettel. Azokban a pillanatokban, amikor a pszichés rendszer csődöt mond, a szervezet kezd el gondolkodni.

Egy példa:* valakit gyerekkorában szexuálisan megtámad egy brutális óriás. Egy ideig a mentális erők éberek, a gyerek minden lehetséges (bár sikertelen) erőfeszítést megtesz az erőszak elhárítására (küzdés, sikoltozás, rövid ideig akár tudatos gyűlölet, bosszúvágy stb.), amikor azonban a ránehezedő férfi súlya egyre „elviselhetetlenebbé” válik, és különösen amikor a támadó ruházata kíméletlenül súlyos légszomjat előidézve eltorlaszolja a légutakat, már nem érzi a fájdalmas genitális sérülést, és tudomást sem vesz a szörnyű helyzet okáról és előzményéről, minden lelkierejét egyetlen feladat teljesítésére összpontosítja: valahogy levegőt kell juttatni a tüdőbe. De ezzel a feladattal is fokozatosan nehezebb és nehezebb megbirkózni. Nyilvánvalóan a kilélegezhetetlen széndioxid következtében heves fejfájás és szédülés lép fel. (Az analízisbeli, valamint a lidércnyomás formájában jelentkező éjszakai reprodukciók során ezt a stádiumot típusos Cheyne–Stokes-légzés kíséri.* Az izmok maximálisan megfeszülnek, majd teljesen ellazulnak, a pulzus felgyorsul és szabálytalan lesz.)

A másik figyelmet érdemlő jelenség a szívvel kapcsolatos. Ahogy a betegben tudatosul, hogy a szív szabálytalanul működik, megpróbálja akaratlagosan befolyásolni az egyébként akarattól függetlenül zajló keringési folyamatot. Ezalatt általában olyan intenzívvé válik a rosszullét, hogy a beteg felébred. Ha azonban rosszulléte ellenére sikerül őt rábírni, hogy maradjon nyugton, akkor időnként egy újabb szakaszba juthat: a rosszullétet hirtelen mániás örömérzet váltja fel, mintha a betegnek sikerült volna tökéletesen kivonnia magát a kínos helyzetből, mint olyanból. Ha még ebben az állapotban is sikerül vele kapcsolatban maradnunk, úgy megtudjuk tőle, hogy már nem aggódik sem légzése, sem szívműködése, sem általában életben maradása miatt, sőt érdeklődéssel figyeli megsemmisülését vagy megcsonkítását, mintha már nem is saját maga, hanem egy másik lény lenne kitéve mindennek a szenvedésnek. A beteg azzal magyarázza derűs belenyugvását, hogy nagy különbség van mérhetetlen szenvedése és a között, hogy támadója most már nem tud neki szenvedést okozni még akkor sem, ha pusztító dühét szabadjára engedi. (Amennyiben a támadó agresszióját a szadizmus motiválta, akkor az áldozat azzal, hogy érzéketlenné vált, már bosszút is állt a szadistán, aki, mivel nem tud többé szenvedést okozni a halott, érzéketlen testnek, szükségképpen impotensnek érzi magát.)

Ha azonban valakinek felébresztették intellektuális őserőit, azaz egyszeriben hivatkozni kell rájuk, akkor nem könnyű újból eltüntetni ezeket az ősi funkciókat. Pszichológiailag érthetőbben kifejezve ez azt jelenti, elővigyázatlanság volt feltételezni, hogy a környezet normális és elviselhető; jobb, ha az ember csak saját őserőiben bízik. Következésképpen mostantól már a legkisebb (testi és lelki) sérülésre – az idegrendszer és a psziché alloplasztikus eszközeinek használata helyett – autoplasztikus, hisztériás transzformáció (tünetképződés) lép fel.

Más hasonlattal: ha a pszichés szempontból alvó állapotú szubsztancia rigid, ugyanakkor az idegrendszer és a psziché cseppfolyós alkalmazkodóképességgel rendelkezik, a hisztériás mechanizmussal reagáló test fél folyékonynak tekinthető, azaz olyan szubsztanciának, amelynek korábbi rigiditása és uniformitása részint újra alkalmazkodásra kész pszichés állapotba oldódott. Az ilyen „szemiszubsztanciák” azt a különös vagy inkább csodálatos képességet mondhatnák magukénak, hogy egyidejűleg testiek és lelkiek, azaz képesek strukturális vagy funkcionális változások révén vágyakat, az öröm és kín érzetét, vagy akár bonyolult gondolatokat is kifejezni (szervbeszéd).

Lehetséges, hogy egy még neuropszichés pályákon zajló bonyolult belső folyamatot, például a fenti esetben egy extrém módon fájdalmas helyzettel való megküzdési kísérletet a szervezet hirtelen felad, és a helyzetet autoplasztikus módon oldja meg: a specifikus pszichés funkciók a pszichés őserők szintjére regrediálnak, vagyis anyagmódosulássá válnak, és ennek segédeszközeivel fejezik ki magukat. A külső (alloplasztikus) kontroll teljes feladásának és a belső adaptáció kezdetének pillanatát (ahol még az én destrukciójával, vagyis a halállal, mint egyfajta alkalmazkodással való megbékélés is elképzelhetővé válik) belül megváltásként(?), felszabadulásként érzékelik. Ez a pillanat jelenti valószínűleg az ember számára önfenntartásának feladását, és egy magasabb rendű, talán univerzális egyensúlyi állapotba való beilleszkedését.

Mindenesetre ezek a gondolatok utat nyitnak ahhoz, hogy megértsük a tudattalannak a nagy bajban, életveszély vagy haláltusa pillanataiban tanúsított meglepően intelligens reakcióit. Lásd még itt a tisztánlátás gyakran emlegetett eseteit.

1932. január 12.

Schizophrenia progressiva-eset (R. N.)

1. amelyben az első megrázkódtatás másfél éves korban érte (egy felnőtt közeli rokon azt ígéri, hogy „valami jót” fog adni, ehelyett elkábítja és megerőszakolja). A bódultság kezdetén hirtelen megérez valami gonoszat, teljes kiábrándulás és tehetetlenség, és talán átmenetileg az az érzés is, hogy képtelen saját akaratát gyakorolni, azaz a szuggesztibilitás fájdalmas átélése). Megreked ebben a félig eltompult állapotban, legbelül valószínűleg az élni-nem-akarás vágyával; a szuggesztió hatása alatt mégis éli egy iskolás gyerek szokásos életét, más szóval egy mesterséges kettős életet, saját hajlamainak és érzéseinek tökéletes elfojtásával. 2. Ötéves korban újbóli durva rajtaütés; a genitáliák mesterséges kitágítása, nyomatékos szuggerálás, hogy legyen engedékeny a férfiakkal, stimuláló szerek adása. Ettől fogva (talán a közelmúlt megrázkódtatása és az ismételt alkalmazkodási kísérlet hatására) hirtelen visszaemlékezés a második életév eseményeire, szuicid késztetés valószínűleg a halál érzésével is (agónia), még mielőtt a szuggerált cselekedeteket megvalósítaná. A hatalmas szenvedés, a tehetetlenség és a külső segítség reménytelensége a halál felé sodorják; de a tudatos gondolkodás elvesztése vagy feladása után felélednek az organizáló életösztönök („Orpha”)*, amelyek a pusztulás helyett a téboly bekövetkezését teszik lehetővé. (Úgy tűnik, ugyanezen „orphikus” erők már az első megrázkódtatás idején is jelen voltak.) A második sokk következménye az individuum további „szétesése”. A személyt most a következő töredékek alkotják:

1. Egy pusztán a tudattalanjában, lelkileg szenvedő lény, a tulajdonképpeni gyermek, akiről az éber én tehát egyáltalán nem vesz tudomást. Ez a fragmentum csak mély alvásban vagy transzban, különösen nagy erőfeszítés vagy kimerülés után, azaz neurotikus (hisztériás) krízis helyzetben hozzáférhető. Az analitikus csak nagy nehézség és fáradozás árán, a betegvezetés speciális szabályait betartva tud kontaktust teremteni ezzel a résszel: a színtiszta, elfojtott affektussal. Ez a rész úgy viselkedik, mint egy ájult, öntudatlan gyermek, aki csak nyöszörögni tud talán, és akit lelkileg és időnként testileg is fel kell rázni. Ha hiányzik a folyamat realitásába vetett biztos hit, a „felrázás” nem lesz sem meggyőző, sem hatékony. Ha azonban az analitikus meg van győződve ennek a realitásáról és együtt érez a szenvedő lénnyel, akkor sikerülhet e lény gondolkodási kapacitását és irányát óvatos (gondolkodásra kényszerítő) kérdésekkel eljuttatnia arra a pontra, ahol az képessé válik a sokk körülményeiről valamit mondani, és azokra valamelyest emlékezni.

2. Egy sajátos lény, aki „coûte que coûte”+ meg akarja tartani az életet (Orpha). Ez a fragmentum játssza az őrangyal szerepét; vágyteljesítő érzéki csalódásokat, vigasztaló fantáziákat produkál; elkábítja a tudatot és az érzékeket az elviselhetetlenné váló érzetekkel szemben. A második sokk esetében ez az anyai rész másként nem tudott segíteni, mint hogy kipréselte a teljes lelki életet az embertelenül szenvedő testből.

3. A második megrázkódtatástól kezdve számolnunk kell a személyiségnek egy harmadik, lélek nélküli részével is, azaz egy lélektől megfosztott testtel, aminek a megcsonkítását a személy nem is érzékeli, vagy úgy tekinti, hogy az egy más, idegen lénnyel történik, ő csak külső szemlélője az eseménynek.

Az utolsó nagy megrázkódtatás tizenegy és fél éves korában érte ezt a már addig is három részre hasadt lényt. Eme három részre osztottság bizonytalan volta ellenére az évek folyamán egyfajta alkalmazkodás alakult ki a látszólag elviselhetetlen helyzethez. A hipnózis és a szexuális erőszak elszenvedése életformává vált. Mintha ennek a mégoly fájdalmas ritmusnak állandó ismétlése, azaz az útnak egyengetése, önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy a fájdalmas kevésbé fájdalmasnak tűnjön. De itt van még a tudattalan érzékelés is, hogy a felnőtt kínzásai mögött mégis a szeretet eltorzult szándéka rejtőzik; azaz a még a szadizmusban is jelenlévő libidinális elemek megsejtése. És végül az a tény, hogy a felnőtt észreveszi és elégedett a gyermek teljesítményével stb.: mindez együtt, és további, eddig még teljes egészében fel nem tárt tényezők ily módon kialakíthattak egy – bár mégoly kényes – egyensúlyi állapotot.

Ebben a helyzetben villámcsapásként sújt le a gyerekre, ha eddigi kínzója hirtelen elhagyja. Az, hogy minden spontaneitástól meg volt fosztva, lehetetlenné tette számára az ésszerű alkalmazkodást, egyáltalán az új lehetőségekhez való pozitív viszonyulást. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az apa az elválás előtt, mintegy búcsúzóul, megátkozta a gyermeket, arra használva a befolyásolás utolsó lehetőségét, hogy a gyerekbe kitörölhetetlenül belevésse saját tisztátalanságának, haszontalanságának és hitványságának tudatát. A fáradhatatlan Orpha itt már nem tudott segíteni önmagán, megpróbált maga is az öngyilkosság pártjára állni, mivel azonban ezt megakadályozták, az egyetlen létezési mód a lelki élet teljes széthullása maradt. (Kifejlett elmebaj, kataton stupor, amelyet időnként szorongás, hallucinációk és az előélet kaotikus emlékezeti benyomásainak összevisszasága vált fel.)

Ez a lávaszerű kitörés teljes „elhamvadással”, egyfajta élettelen állapotban végződött. A lélegzésre és szívdobogásra kényszerített testi létezés azonban visszahívta az Orphát, aki elkeseredésében már maga is a halál felé hajlott, és akinek, mintegy a csodával határos módon, sikerült az atomizálódásig szétzilált lényt talpra állítania, azaz az életre kényszerített testbe mintegy mesterségesen lelket lehelnie. Ettől kezdve az „individuum” felületesen szemlélve, a következő részekből áll: a) legfelül egy cselekvőképes élőlény pontosan, talán kissé túl pontosan is szabályozott működéssel; b) e mögött egy lény, aki nem akar hallani többé az életről; c) e mögött a meggyilkolt én, a korábbi lelki szenvedések hamva, amelybe minden éjjel lángot lobbant a fájdalom tüze; d) maga ez a fájdalom, mint egy elkülönített, tartalom nélküli és tudattalan affektushalmaz, az eredeti ember maradéka.

1932. január 17.

A kölcsönös analízis és alkalmazhatóságának határai

Kiindulópont: az eljárás fejlődési fázisai.

a) Ős-katarzis és az ezt követő óvatosság és személytelen attitűd.

b) Kudarcok, illetve részleges sikerek, sürgető igény a változásra: feszültségfokozás (aktív terápia); a túlzott szigor hátrányos következményei. Próbálkozás a passzivitással, relaxáció; szélsőséges következmény a tekintély elvesztése, provokációk („meddig bírja türelemmel”), „ad abszurdum-érzés”.

c) Az analitikus elismeri, hogy viselkedése mesterséges; elvi beismerése az olyan érzéseknek, mint a bosszúság, kedvetlenség, fáradtság, „a pokolba vele”, és végül a libidinális és játékfantáziák. Az eredmény: a beteg természetesebbé, barátságosabbá és őszintébbé válik.

d) R. N. követeli a módszeresen keresztülvitt analízist mint az egyetlen lehetséges óvintézkedést az ellen a bennem felfedezett hajlam ellen, hogy a betegeket megöljem vagy megkínozzam. Ez eleinte részemről erős ellenállásba ütközik: a beteg visszaélhet a helyzettel, egész saját analízisét projektív értelemben meghiúsíthatja úgy, hogy önmaga helyett engem analizál. Meglepő módon másképp történt: az analitikus által felvett magatartás az analizált számára lehetővé tette mindannak közlését óvatoskodás és diplomácia nélkül, amit addig (tekintettel az érzékenységre) elhallgatott. A következő „valódi” analitikus órán napvilágra került az összes addig elnyomott affektus. A legerősebb benyomást a betegre természetesen személyes és fizikai ellenszenvem, illetve korábban eltúlzott barátságosságom beismerése tette. Az udvariasság nem más, mint egy valódi, a hivatásbélit meghaladó viszontáttétel minden reményének lerombolása. Az első affektusrohamot (halálvágy, öngyilkossági gondolatok, menekülés) különös módon a beteg relatív megnyugvása, a munkában pedig előrehaladás követi: a figyelem valamelyest mentesül a túlzó fantáziáktól, és a kétféle realitás: a múlt realitása és a jövő potenciális realitása felé fordul. Olyan ez, mintha a viszontáttétel elvesztésének fájdalma megedzette volna a beteget annak a kínnak az elviselésére, ami a múltban az elfojtáshoz, a jövőt illetően pedig fóbiaszerű bénító óvatoskodáshoz vezetett.

Van itt azonban egy másik, még megoldatlan probléma, ami a pozitív áttételes érzések lehetőségének beismerésével kapcsolatos. Biztos, hogy itt is a beismerés és a megbeszélés biztosít valamelyes védelmet az ellen, hogy túlzásba essünk. Mindenfajta titok, legyen az pozitív vagy negatív természetű, bizalmatlanná teszi a beteget, aki apró jelekből (a köszöntés módja, a kézfogás, a hangszín, az élénkség foka stb.) érzékeli az affektusok jelenlétét, minőségüket és jelentőségüket azonban nem képes megítélni; az utóbbiak őszinte ismertetése lehetőséget ad neki arra, hogy nagyobb biztonsággal reagáljon rájuk, és hozzon ellenintézkedéseket.

Képes-e az így analizált analitikus kezdettől fogva teljesen feltárulkozni, és szabad-e ezt megtennie? Nem kell-e figyelembe vennie a beteg megbízhatóságát, teherbíró- és felfogóképességét? Egyelőre e tekintetben bizonyos óvatosságra törekszem; csak fokozatosan engedem el magam a szerint, ahogy a beteg teherbíró képessége növekszik. Példa: kilátástalan anyagi helyzet; a fizetés leállását az adósság elengedése követte. Egyszer korábban egy meggondolatlan kijelentés: szükség esetén számíthat anyagi segítségre. (Röviddel ezután belső tiltakozás, azzal az érzéssel párosulva, hogy azért nem kellene hagyni, hogy az embert felfalják a betegei.) Lehetséges hátrányos következmények: a beteg erre az ígéretre támaszkodva még a rendelkezésére álló erőforrások és reális lehetőségek felhasználását is elhanyagolta; ugyanakkor ez kísérlet arra, hogy analitikus segítség helyett valóságos támogatáshoz jusson (pénz, libidó). További negatív következmény: haragszom a betegre, amit ő érez, de nem ért. Őszinte beszélgetés után a bizalom fokozódása; a jóindulatot mint olyat elfogadja, miután az már nem olyan túlzott, mint korábban, és a már említett megerősödés a kellemetlenséggel szemben.

Most pedig valami „metafizikai”. Több betegnek az az érzése, hogy amikor eljutunk ehhez a kölcsönös békéhez, a konfliktustól mentes libidó minden további intellektuális vagy magyarázó erőfeszítés nélkül is „gyógyító” hatást gyakorol. Azt kérik tőlem, ne gondolkodjak annyit, csak legyek ott, ne beszéljek annyit, ne erőltessem magam, akár alhatok is. A két tudattalan ily módon kölcsönös segítséghez jut: a „healer”,+ maga is átvesz valamiféle megnyugvást a gyógyítottól és viszont. Mindketten fontosnak tartják, hogy ezt az összeolvadást szubsztanciális értelemben vegyük, és ne pusztán pszichológiai magyarázattal illessük. Mindkettejüknek tökéletesen azonos képzeteik vannak afelől, hogy a gyűlölet és az ellenségesség (különösen kora gyermekkorban) kiűzi és teljesen meg is semmisítheti a személyiség életerejét (megrázkódtatás, szorongás és bénító hatásaik). Végül, de nem utolsósorban, az ilyen megterhelések és csapások megzavarhatják vagy felfüggeszthetik a gondolkodási képességet. A trauma által elemeire széthullott lélek érzi a feléje áramló és őt mintegy kötőanyagként beborító, minden ambivalenciától megtisztult szeretetet. A széthullott részek nagyobb egységekké állnak össze, sőt az egész személyiség eljuthat az újraegyesülésig (egységességig).

Sajnos az így elért eredmények az óra elteltével nagyrészt újra megsemmisülnek. Vajon azért van-e ez így, mert a képzelet több szeretetet feltételezett bennünk, mint amennyit valóban adni tudunk? Az építés és rombolás e pénelopéi ismétlődésében nem az a baj, hogy az óra lejártával egyszerűen elküldjük a beteget? Ennek megbeszélése elengedhetetlen, és lehet, hogy megtaláljuk a megoldást. Célunk mindenesetre az legyen, hogy elérjük a betegnél, elégedjen meg a természetesen sokkal szolidabb valódi lehetőségekkel (barátságosság, jóindulat), azaz fogadja el – úgy is, mint kötőanyagot és gyógyírt – ezt a valamelyest higított libidóoldatot.

Szubjektív vallomás. Ez a nyílt beszélgetés a beteggel az analitikus számára a korábban megszokott, görcsösnek és megerőltetőnek nevezhető gyakorlattal összehasonlítva bizonyos felszabadulást és könnyebbséget hoz. Ha a beteg neurotikus önzéstől megszabadított jóindulatát is sikerül elnyernünk, ha felismeri, hogy lehetetlenség többet követelnie tőlünk, akkor úgy érezzük, hogy a beteg önzetlenségünkre adott önzetlen válaszában fáradozásunk elnyerte jutalmát. Hiszen a mi pszichénk is többé-kevésbé részekre hasított, és időnként – különösképpen az után, hogy jelentős mennyiségű libidót bocsátott ki libidóbevétel nélkül – szüksége van ilyen visszatérítésekre jóindulatú, gyógyult vagy gyógyulóban lévő betegektől.

A fizikai változásokat intellektuális aktivitás kíséri

E tevékenység nyugalmi állapota, amennyiben azt kívülről semmi sem zavarja. Ellenállás (dac, értetlenség) minden támadással szemben, az időt és teret ez határozza meg. Az intellektus önmagában időtől és tértől független, tehát szupraindividuális. „Orpha.”

1932. január 19.

A kölcsönös analízis folytatása

R. N. álma. Egy korábbi beteg, dr. Gx., löttyedt mellét R. N. szájába erőlteti. „Ez nem az, amire szükségem van; túl nagy, üres – nincs benne tej.” A beteg úgy érzi, hogy ez az álomtöredék az analizált és az analitikus tudattalan pszichés tartalmainak keveréke. Azt kéri az analitikustól, hogy hagyja magát „alámerülni”, esetleg el is alhat. Az analitikus asszociációi valóban egy kora gyerekkori epizód irányába haladnak (szárazdajka-ügy+ egyéves korban); időközben a beteg másfél, három, öt és tizenegy és fél éves kori rémisztő események álomjeleneteit és azok értelmezéseit ismétli. Az analitikus most először képes ehhez az eredeti eseményhez bizonyos érzelmeket hozzákapcsolni, amivel valódi élményjelleget kölcsönöz az epizódnak. Ezzel egy időben a betegnek sikerül az eddiginél sokkal mélyebb betekintést nyernie ezeknek az intellektuális szinten oly gyakran megismételt eseményeknek a valóságába. Nyomatékos kérésére egyszerű, gondolkodásra kényszerítő kérdésekkel segítem. Úgy kell szólnom hozzá, mint egy elmegyógyintézetben fekvő beteghez, gyerekkori becenevein szólítva, és kényszerítenem kell, hogy fájdalmasságuk ellenére elismerje a tényeket. Olyan ez, mintha két fél lélek egyetlen egésszé egyesülne. Az analitikus érzései összekapcsolódnak az analizált ötleteivel, és az analitikus ötletei (képzeleti képei) az analizált érzéseivel; ily módon a különben élettelen képek eseményekké válnak, a tartalom nélküli érzelmi zűrzavar pedig megtelik képzettartalommal.

Az analitikus gyengeségeibe való betekintés a túlzott elvárások feladásához, engedékenységhez vezet. Hogyan tudnék én a betegemnek élethosszan tartó boldogságot biztosítani, amikor magam is részben gyámolításra szoruló gyermek vagyok? Ezért fordul a páciens dr. X.-hez, aki valójában beteg, de aki fizet a páciensnek, ha az elmegy hozzá, míg nekem ő kellett hogy fizessen hosszú időn át, és immár csak morális segítséget kap, s még csak nem is reménykedhet abban, hogy reálisabban is boldoggá tegyem. Lehetséges, hogy ez a kétségtelenül mély betekintés a gyengeségeimbe világossá tette azt a törekvésemet, hogy megszabaduljak a betegtől, valamint elhatározásomat, hogy sem libidinális, sem anyagi segítséget nem nyújtok neki (az önvédelem e két módozatát még tovább erősítik az infantilis traumák: a dajkaügy plusz a szobalány).*

A két analízis együttes eredményét a beteg a következőképpen foglalta össze: „Az Ön legnagyobb traumája a genitalitás tönkretétele volt; az enyém rosszabb: én láttam, hogyan pusztítja el az életemet egy eszeveszett bűnöző; az eszemtől mérgekkel és szuggerált révülettel fosztott meg, a testemet a legszemérmetlenebbül, legszörnyűbben megcsonkította életem legkritikusabb korszakaiban; száműzettem a társadalomból, ahol senki sem akar hinni az ártatlanságomban; végül az utolsó »meggyilkoltatás« iszonyú élménye.”

Az illúziók lerombolásának hatására, amit a kölcsönös analízis segített elő, a beteg engedélyezi magának (vagy lehetővé válik a számára), hogy bevallja önmaga előtt és énelőttem azokat a heves érzelmeket és azt a szexuális izgalmat, amelyről eddig nem mert tudomást venni. Jelenetet rendez a személyzetnek valami jelentéktelen dolog miatt, és most első ízben reprodukálódnak libidinális érzetek a szájban és a nemi szervben a traumás eseménnyel összefüggésben. Mindazonáltal ezeket az érzéseket a beteg a megvetett személyektől még mindig szigorúan elkülöníti; amint az említett mellet üresnek érzi (fellatio), a szopási szükséglet eltolódik a nemi szervre, de csak annak a kívánságnak a formájában, hogy ott megérintsék (íme a fent említett közösség, az azonosság az analitikus és az analizált között: mindkettejüket kényszerítették, hogy szexuálisan többet tegyenek meg és viseljenek el, mint amennyit valóban akartak). Amíg a valóságban a megvetett és visszautasított nemi aktusok zajlottak, a lehasadt pszichében egy csodálatos maszturbációs fantázia játszódott le, ami annál tökéletesebb volt, minél rettenetesebb volt a kimondhatatlan szenvedést okozó valódi folyamat. Partnere a kölcsönös analízisben fiatalkorában hasonlóan, vég nélküli maszturbációval kompenzált, aminek a különlegességét az ejaculatio usque ad coelumhoz+ lehetne mérni.*

Talán az lenne a kölcsönös analízis célja, hogy megtaláljuk az infantilis trauma minden egyes esetében megismétlődő közös sajátosságot? És vajon ennek fellelése vagy megérzése lenne a megértés és a gyógyító együttérzés átáramlásának feltétele?

Második kölcsönösanalízis-eset: A saját szorongás és bűntudat felfedése lehetővé teszi, hogy most először felszínre kerüljenek ugyanezek a tendenciák az analizáltnál (Dm.) is, aki hasonló módon rontja el élete összes és analíziseinek számos lehetőségét. Majdhogynem azt mondhatnánk, hogy minél több olyan gyengéje van az analitikusnak, amelyek miatt kisebb-nagyobb balfogásokat és tévedéseket követ el, amelyeket aztán feltárnak, és kölcsönös analízisben kezelnek, annál jobbak a kilátásai egy mély és valódi alapokon nyugvó analízisnek.

Analízis kezdeti fázisában, néhány évvel ezelőtt, a lehető legtöbb szigorúsággal és visszafogottsággal, amit feleslegesen még az a vágy is erősített, hogy ne hagyjam érvényesülni a társadalmi különbségeket. A nőbeteg, aki azzal a szándékkal érkezett, hogy teljesen szabadon feltárulkozzon, szinte megbénult, legalábbis a viselkedésében. Belül a legforróbb áttételes érzések töltötték el, de ebből semmit sem lehetett észrevenni. Lassanként felengedett, majd határozottan egyre jobban bízott bennem, különösen amikor egy nehéz helyzetben (anyagi gondok) segítségre, védelemre – és talán még érzelmekre is – lelt nálam. Aztán kísérletet tesz arra, hogy az egészet áttegye egy harmadik személyre (R. T.), végül azonban egy második, szintén általam enyhített trauma (bátyja halála) után belenyugodott, hogy visszatérjen családjához és kötelezettségeihez. Ezen a ponton sikerült a beteg szellemek és a metafizika iránti – nagy szorongással járó – egyoldalú érdeklődését kétoldalúvá változtatni (jóban van a szellemekkel, de képes és hajlandó is valódi segítségnyújtásra). Ami látszólag teljesen hiányzik, az a szexuális kapcsolat utáni vágy.

Ebben az időszakban kezd a beteg az analitikus pszichéje iránt érdeklődni és azzal foglalkozni. Azt kéri, ne tegyen görcsös erőfeszítéseket, ne zavartassa magát, ha úgy kívánja, aludjon el: ebben tehát az 1. számú esethez hasonlít.

Ennek az esetnek az előrelátható, de legalábbis lehetséges kimenetele a következő: [az analitikus és a páciens] megtalálják, ami közös kettejükben – a genitális régió fent említett korai sérülését és a hajlamot vagy regressziót az infantilis gyengédségre, amelynek a felnőttnél a jóság, a segítőkészség, a nyugalom felel meg, és [a beteg] mindezt – visszavonulván a rákényszerített küzdelmektől és a szenvedélyes kitörésektől – valódi természeteként, teljes belenyugvással elfogadja. Fájdalommal bár, de az embernek ezt – ahelyett, hogy hamis ideálokat kergetne – bölcs rezignációval tudomásul kell vennie. A kölcsönös analízis kevésbé lesz megerőltető, és bizonyára több kedvességre és segítségre ad majd lehetőséget a betegeknek, mint a határtalanul szigorú, jóságos és önzetlen attitűd, ami mögött kimerültség, kedvetlenség, sőt gyilkos indulatok rejtőznek.

1932. január 24.

Szuggesztió, megfélemlítés, ráerőszakolt idegen akarat miközben a saját [akarat] lehasad és érintetlen marad; az anesztetikumok és izgatószerek erőszakos hatása ezzel analóg; „superego”+.

I. R. N. a) Csábítás tetszetős ígéretekkel és beteljesedést követelő élvezetes ingerekkel; hirtelen ráébredés, hogy valami rosszat tesznek vele, azt állítva, hogy ez „jó”. (Lásd a British Psychological Society munkáját a gyereknevelésről: a gyereket meggyőzik arról, hogy az, ami jóízű, rossz, a kellemetlen ízű pedig jó.) R. N.-t a narkózis engedelmessé tette. A narkózist magát életellenesnek tartjuk és elutasítjuk, az embert valójában – még tudatos beleegyezése birtokában is – csak erőszakkal lehet narkotizálni. Soha nem adja fel külső befolyástól mentes uralmát az érzékelés és a motilitás felett. Enged az erőszaknak, de reservatio mentalisszal; az elfojtás nem más, mint elfojtottá válni az eredeti tendenciák (többek között a véleményalkotás, például az ellentmondás) megőrzésével. De hová lokalizálható az elfojtott, mi a tartalma, milyen formában marad kapcsolatban az individuum erőszaknak kiszolgáltatott részével, és milyen módon lehetséges az újraegyesülés? Válasz:

1. Az elfojtott, azaz az erőszaknak behódoló akarat, érzésünk és a szokásos nyelvhasználat szerint, „magán kívül” van. A saját akarat valahol a fizikai értelemben vett „irreálisban”, vagyis a pszichés realitásban tendenciaként található meg, aminek semmiféle hatalmi eszköz, sem organikus, sem cerebrális segédeszköz nem áll rendelkezésére, még az akár fizikainak is tekinthető emlékezeti képek sem. Más megfogalmazásban ez az önmagát épnek érző és semmilyen hatalom által el nem pusztítható akarat az erőszakoskodó személyen kívül található, és a hasítás által folyamatosan tagadja, hogy ő lenne az, aki a cselekedeteket véghezviszi. Talán itt megemlíthető B. esete, aki valójában nagyon kellemetlen, de feltétlenül elvégzendő napi tevékenysége alatt szünet nélkül néhány melódiát dúdol maga elé, ami – mind a dallamok erotikus jellege és ritmusa, mind pedig a keltett asszociációk szövege alapján – az élet- és tevékenységforma elleni folyamatos, néma tiltakozásként értelmezhető. Valójában az Én – a legbenső én –, amióta idegen akaratot és idegen ítéletet erőszakoltak rá, felfüggesztett minden saját tevékenységet, és arra nem is lesz képes mindaddig, amíg a tiltakozás hangossá nem válhat, vagyis addig, amíg az analízis fel nem eleveníti. Csaknem minden, ami a trauma óta jött létre, valójában annak a másik akaratnak a műve, tehát nem én vagyok az, aki ezt teszi. Innen az, hogy R. N. különös módon állandóan bizonygatja, hogy nem gyilkos, jóllehet elismeri, hogy leadta a lövéseket.

R. N. – ahogy az egyes analízisek és tünetek százainak fáradságos elemzéséből megállapítható volt – a kábítószerek hatását óriási erőszaktételnek tekinti. A narkotikumok valójában olyan nagyfokú hiperesztéziát okoznak (vitális fenyegetettség), hogy a leggyengébb érintés már a beavatkozás előtt létrehozza a „behódolást az erőszaknak”. A narkózis tehát nem más, mint átmeneti lehasadás a testről: az operációt nem rajtam hajtják végre, hanem egy testen, amihez én korábban tartoztam. Megemlíthető itt annak a nőnek az elbeszélése, aki egy narkózis során az elalvás pillanatában rémülten vette észre, hogy nem tud válaszolni a kérdésekre. A kérdező hangját iszonyatosan messziről, mintha több kilométer távolságból hallotta volna. A (két percig tartó etil-metil-) narkózis alatt álomképek megszámlálhatatlan sorozatát látta, többek között a befejezett műtétet, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy túlélte az operációt, miközben az ténylegesen még nem volt befejezve. Hasonlóképpen ijesztő érzés volt számára lemerülni a semmibe. Amikor visszanyerte eszméletét, első megjegyzése az volt: „Mi mindent álmodtam!” R. N.-t egyidejűleg vetették alá narkózisnak és szuggesztiónak. A narkózis kezdetén az egyén érzékenyebben reagál az erőszakra, a gyűlöletre, a dühre, sőt még a legcsekélyebb elégedetlenségre is, ezért nő a „szuggesztibilitás”.

A szuggesztibilitás tehát valójában megrázkódtatás eredménye: az apai hipnózis nem más, mint félelem attól, hogy meggyilkolnak, az anyai hipnózis pedig félelem attól, hogy anya elhagy, azaz a libidó visszavonásának fenyegetése; * ez utóbbi ugyanolyan végzetesnek tűnik, mint egy agresszív életveszélyes fenyegetés. Ám a borzalmak legborzalmasabbika az, amikor az apai fenyegetés anyától való elhagyatottsággal párosul: az egyénnek ekkor még arra sincs lehetősége, hogy kisírja magát az elszenvedett sérelem miatt, vagy valami megértő léleknél kipanaszkodja magát. Mivel a valódi világ, úgy, ahogy van, olyan elviselhetetlen lesz, az igazságtalanság és tehetetlenség oly abszolút meggyőződéssé válik, s az, hogy a dolgok soha nem fognak jobbra fordulni, oly nyilvánvaló immár, hogy az Én visszahúzódik a valóságtól, de nem adja fel önmagát. Így tehát minden rémület lehasadást von maga után; minden alkalmazkodás egy efféle – a rémület okozta disszociáció során, az Én távollétében – képlékennyé vált lényben jön létre, akibe az erőszak belevési saját vonásait, vagy akit saját akarata szerint változásra kényszerít.

(X) A mimikriről. Hogyan erőlteti rá a környezet az állat- vagy növényfajokra saját színét? A környezetnek magának (sarkvidék) nem áll érdekében a medve bundáját fehérre színezni; ebből csak a medvének származik haszna. Elméletileg azonban nem kizárt, hogy egy magasabb rendű elv, például az egyén és a környezet, beleértve a természet egyetemes nyugalomra törekvését, folyamatosan a veszély és szenvedés felhalmozódásának a kiegyenlítésén munkálkodik. Ez az elv teszi, hogy a környezet átengedi saját színét az egyénnek, és segít ez utóbbinak felölteni a külső színt. Érdekes példája az egyéni és egyetemes törekvések sikeres összekapcsolódásának; individuál-kollektivizmus.

II. Mit tartalmaz a lehasadt Én? Mindenekelőtt egyfajta tendenciát – valószínűleg azt a tendenciát, hogy a sokk által megszakított cselekvést befejezze. Hogy ezt megtehesse: az igazságtalanságot nem veszi tudomásul, és nappali és éjszakai vágyteljesítő képzetek formájában közli azt, amit az ember igazságosnak tart. Képzeleti anyagról van tehát szó, amely azonban ismétlési tendenciára és a jobb elintézésre irányuló törekvésre korlátozódik. A lehasadt Én tartalma így mindig a természetes fejlődés és spontaneitás, tiltakozás az erőszak és az igazságtalanság ellen, megvető, talán szarkasztikus és ironikus, színlelt engedelmesség a hatalommal szemben; belső meggyőződés, hogy az erőszak valójában nem ért el semmit, csak objektív dolgokat, döntési formákat változtatott meg, az Ént mint olyat azonban nem. Ezért az Én elégedett önmagával, úgy érzi, hogy nagyobb és okosabb, mint a brutális erő; hirtelen belelát a világrend nagyobb összefüggéseibe, a vak erőszakot, mint mentális zavart kezeli még akkor is, amikor ez az erőszak győz; a mentális zavart meg akarja gyógyítani. Lehet, hogy az, ami az elmebetegeknél nagyzásos tévelyként imponál nekünk, az tartalmazza a reális és jogos lényeget. Az elmebeteg élesen látja az emberiség őrültségeit.*

1932. január 26.

Az unalomról

Valaki, aki halálra unja magát, így kiált fel: „Everything is lost except killing!”+ Kataton szkizofrének megfigyelésével összefüggésben ez arra a feltevésre vezet, hogy a katatónia, relaxált és rigid formájában egyaránt, rengeteg agresszivitástól kíméli meg a társadalmat. Hasonlóan ahhoz, ahogy enyhébb esetekben a lokalizált hisztériás paralízis többnyire gyilkos, bosszúálló vagy büntető cselekedeteket és szándékokat takar, úgy a teljes motoros aktivitás univerzális elhárítása talán nem más, mint egy destruktív és öndestruktív szándékokkal kísért epilepsziás roham ellentéte.

Mit jelent unatkozni: azt, hogy az ember olyasvalamit kénytelen csinálni, amit gyűlöl, és nem teheti azt, amit szeretne; mindenesetre megpróbáltatást. Bonyolulttá és patológiássá akkor válik az eset, amikor az unatkozó nincs többé tudatában annak, hogy mit szeretne és mit nem. Példa: egy kisfiú szünet nélkül gyötri az anyját: „Anya, adj valamit! – De hát mit? – Nem tudom.” Ha mélyebbre hatoltak volna a kisfiú vágyaiba és kínzó érzéseibe, akkor megtudták volna, mit szeretne. Analógia a költészetben: Vörösmarty Petikéje.

A tettvágy vagy akár a cselekvési kényszer nem más, mint menekülés a kínzó unalom elől, helyesebben az egymással tökéletesen ellentétes cselekedetek által kiváltott gátlások elől, a passzivitás vagy a negativizmus győzelmének kíséretében. Nincs az a skizofrénia, amely a manírok szigorú megtiltása nélkül gyógyítható lenne (még a ticeket is „aktív” kezelésben kell részesíteni). Miért van ez a rettenetes szorongás és menekülési kényszer ez elől az üresség elől? Lehetséges válaszok: e mögött az üresség mögött maga az élmény rejtőzik vagy olyan élmények sora, amelyek ehhez a tehetetlenséghez vezettek: kínos sértődöttség, dühkitörésre és az elhárításra való hajlam, a beteg gyámoltalannak érzi magát, vagy jóvátehetetlen düh- és agresszív kitörések lehetőségétől tart. A legszélsőségesebb esetben még a gondolkodási aktustól is visszahúzódik. Ami a tevékenység terén megmarad, az az önkéntelen játszadozás a test különböző részeivel, vagy maguk a testrészek „élnek önálló életet” (vakaródzni, bajuszt pödörni, „malmozni”,+ lábat lógázni), és végül, de nem utolsósorban valamiféle maszturbációs genitális tevékenység folytatása. Ebből kiindulva jobban megérthetjük az idióták és katatonok faeces-szaglászását és állandó onanizálását. Időbelileg kifejezve: a libidó a legkorábbi, még zavartalan, azaz spontán megnyilvánulási formáira regrediál. Látszólagos restitúciót jelent a negativizmusnak vagy az apraxiának a szociálisan is elfogadható rutintevékenységek általi tisztán mechanikus túlmegszállása.

Másképpen így is definiálhatnánk ezeket az állapotokat (amint azt már máshol mondottuk): látszólagos behódolás a hatalomnak, ugyanakkor a folyamatos tiltakozás tudattalan fenntartása és a spontaneitás hangoztatása sztereotípiákon és tudatos vagy tudattalan fantáziákon keresztül. A türelmetlen ember gyilkol a zongorajátékával. Egy hölgy látszólag precíz munkálkodása mögött folyamatos melódiák voltak felfedezhetők, melyeknek ő csak kivételesen volt tudatában.

1932. január 28.

Hisztériás elfojtás és konverzió; keletkezésük leleplezése katartikus regresszió során

(B. beteg), akinek analitikusan rekonstruált előtörténetében nagy valószínűséggel feltételezhető incesztuózus megerőszakolás, az analízis viszonylag korai szakaszában az elfojtott traumatogén eseményeknek csaknem hallucinatorikus, katartikus újraélését szokta produkálni. Valójában már az első óra során, a tojás-álom bevezetésével az érzetek teljes reprodukciója: alkohol- és dohányszag, ami támadója szájából is áradt, kezeinek erőszakos kificamítása csuklóból, az az érzés, ahogy egy óriási test terhét próbálja (tenyerével) eltaszítani; a mellére nehezedő súly, a légzését akadályozó ruhaszövet, fulladás, alsó végtagjainak erőszakos ingerlése (abdukció), határozott ritmusú, rendkívül fájdalmas érzés a hasban, leakage+ érzete, végül pedig az az érzés, hogy a padlóhoz szegezve fekszik, szűnni nem akaró vérzés, egy gonoszan bámuló arc, aztán csak egy hatalmas férfiláb látványa, amint rendbe hozza ruháját, és otthagyja őt fekve. (Előzmények: elhívják egy félreeső szobába, rémülten elszalad, a kertben utolérik.) A katartikus élmény nyomatékossága és érzelmi intenzitása ellenére röviddel vagy rögtön utána valótlannak érzi az egészet. (Értelmezés: valószínűtlenség, fájdalom, félelem a következményektől [az anya boldogtalansága, az apa öngyilkossága, terhesség, szégyen, a szüléstől való félelem], ezért az egész dolog nem igaz.) Homályos képzet arról, hogy 1. rendbe hozza magát egy fürdőszobában, 2. a nevelőnő megvigasztalja.

A további analízis folyamán a legnagyobb fokú bizalmatlanság és hosszan tartó ellenállás velem szemben. Órák telnek el vádaskodásokkal és gyanúsítgatásokkal. (Szélhámosság – anyagi és szexuális –, lustaság, lassúság – talán ugyanilyen alapon –, közbe-közbe hirtelen megkönnyebbülések, aztán újbóli visszaesések.)

Végül belátja, hogy magatartásával ellenáll az analízisnek, és rászánja magát a valódi relaxációra, amit mindannyiszor depresszív tünetek sora követ. A korábbi lármás jelenetek helyett sápadtság, hűvös bőr, gyenge légzés, gyér és rendetlen pulzus. Ha megkérdezem, hidegrázásról panaszkodik; alig hallható hang, fokozódó fejfájás. Ez az állapot félbeszakítás nélkül negyedórákig is eltarthat.

Több ülés alatt kérte a beteg, hogy ne hagyjam csak úgy feküdni, valahogy avatkozzam be ezekbe az állapotokba, „csináljak” valamit vele. Ezt az utasítást követve, például ma, anélkül, hogy a relaxációból és a szenvedés állapotából kimozdítottam volna, igyekeztem egy egyszerű beszélgetést kezdeményezni vele, ami sikerült is. Először (valójában már a szemitransz előtt is) alvászavaráról beszélt, és ma valamivel részletesebben az úgynevezett bumpingjáról.+ Gyerekként éveken keresztül nem tudott elaludni anélkül, hogy előbb fejét guggoló helyzetben számtalanszor, meglehetős erővel, és mindig homloktájon a matracba ne verte volna. Egyik kezének ujjain százasával számolta az ütéseket, azaz ezret a két kézen. Olykor háromezerig elszámolt, míg hirtelen a legeslegmélyebb álomba zuhant. Ezt a procedúrát, felserdülvén, fel kellett adnia, de úgy tűnik, helyette kevésbé észrevehető analóg pótképződményeket talált: számtalanszor ismételt dallamok, egy végtelenül elnyújtott hang, amely időnként magasabb tónusba csap át, aztán egy idő után mind magasabbra és magasabbra emelkedik, de úgy, hogy az emelkedés szaggatottan vagy hullámzóan történik. Alkalmanként az emelkedés térbeli vagy grafikus jelleget öltött. Ma például az ő lakásától az enyémhez vezető út emelkedőjének felelt meg, illetve ahhoz hasonlított. A domb minden emelkedőjét, mint fokozást élte meg, hogy majd ott fenn a dombtetőn,* amikor megérkezett a házam elé, egy olyan lapos részre érjen el, ami a cél elérésének és ezzel az elalvásnak felel meg.

Amidőn mindezt közlései alapján az említett összefüggésben elismételtem neki, hirtelen valósággal hidegrázást kapott, majd biztatásomra mindenféle paresztéziákról számolt be. A hidegen kívül csak azt érzi, hogy mindkét csuklóját átkulcsolják a fentebb említett lehetetlen testhelyzetben. Feltűnő volt a fej hiperesztéziája, ami alkalomszerűen korábban is megfigyelhető volt. A legenyhébb érintést, még a heverő megrázkódását is iszonyatos fájdalomnak érezte. A mellkas mindkét oldalán nyomást érez, olyat, mint két könyök nyomása. Hirtelen általános forróságot érez a felsőtestben, az alsótestéről azt mondja: „Tudom, hogy ott fáj, de nem érzem!” A felsőtest hiperesztéziája vizsgálattal igazolt (valószínűleg az alsótest hiperesztéziájával, ezt azonban nem vizsgálták meg). Miután elmagyaráztam, hogy valamennyi érzet eltolódott felfelé, és megjósoltam, hogy az összefüggések tudatosulása lehetővé fogja tenni, hogy az izgalom eredeti és valódi helyére visszaáramoljon (azt a hasonlatot használtam, hogy érzeteit, mint egy szivacsból, felülről lefelé visszapréselem), hirtelen heves fájdalmat kezdett érezni a genitális régióban.

Az ingerre adott reakciók eltolása felfelé lehetővé teszi, hogy megszabaduljon a félelemtől, miszerint az élmények valóságosak is lehetnek. Fejének a matrachoz verdesése, a végtelen dallamok és a fejfájás, amelyet okoznak, a fájdalmat egy ártalmatlanabb helyre tereli. A fájdalom tehát, amikor lokalizációja eltolódik egy morálisan kevésbé jelentős és biztosan irreális testrészre, viszonylagos fájdalomcsillapítóvá válik. Ismét a mazochizmus egy jelentős forrása: fájdalom más, nagyobb fájdalmak enyhítésére.

Hasonlóan az „analitikus óra végén fellépő szédüléshez”* a beteg úgy érzi, hogy miután hirtelen felhagy fejének matrachoz verdesésével vagy az után, hogy vége szakad a hegymászásnak, az egyszer már bevezetett és állandósult mozgás a fejben ekkor is tovább folytatódik automatikusan, és ez okozza a szédülést. Ez a szédülés a megfelelője annak, amikor valaki hirtelen zavart és öntudatlan lesz.

1932. január 31.

A katarzis elakadása és ennek orvoslása

Azt hihetnénk, hogy a traumatikus élmény vég nélküli ismétlése az analízisben, amelynek során hol az egyik, hol a másik mozzanatra helyeződik a hangsúly, végül a teljes kép mozaikszerű egyesítéséhez vezet. Ez valóban meg is történik, úgy, hogy spekulatív rekonstrukciónak érezzük, és nem vagyunk meggyőződve arról, hogy tényleg megtörtént. „Valaminek” társulni kell még ehhez, ami az intellektuális koherenciát gondolati lehetőséggé vagy valószínűséggé változtatja a szolid összetartozás keretein, mint gondolati szükségszerűségen, sőt akár mint evidens valóságon belül.

Ehhez a „valaminek” az azonosításához egyelőre csak két magyarázó tényezővel, illetve töredékkel rendelkezem. 1. Úgy tűnik, a betegek nem tudnak hinni – vagy legalábbis nem teljes egészében – az esemény valóságos voltában, ha az analitikus, mint az esemény egyetlen tanúja, fenntartja hűvös, érzelemmentes, ahogy a betegek előszeretettel megfogalmazzák: tisztán intellektuális attitűdjét, miközben az események olyan jellegűek, hogy minden jelenlevőben lázadást, szorongást, rémületet, bosszút és gyászt váltanak ki, s azt, hogy úgy érzik, gyorsan kell segítséget nyújtaniuk, hogy elhárítsák vagy megszüntessék az okot és az okozót. S minthogy legtöbbször gyermekről, egy megsebzett gyermekről van szó – de még ettől eltekintve is – megnyugtatni akarnak. Az embernek tehát választania kell: igazán komolyan veszi-e a szerepet, amelyet, mint jóindulatú és segítőkész szemlélő vállalt, vagyis valóban beleéli magát a beteggel annak múltjába (amiért Freud – mivel meg nem engedett dolog – szemrehányást tett nekem), ami azzal az eredménnyel jár, hogy mind mi magunk, mind pedig a beteg, hiszünk a valóságban, mégpedig egy jelen idejű, nem pedig ideiglenesen a múltba helyezett valóságban. Az ezzel a magatartással szembeni ellenvetés így hangzana: de hiszen tudjuk, hogy a dolog – amennyiben igaz – nem most történik. Nem vagyunk tehát becsületesek, amikor hagyjuk az eseményeket drámai módon lejátszódni, sőt részt is veszünk a drámában. Ha azonban elfogadjuk ezt az ellenvetést, és az eseményeket mindjárt kezdettől fogva jelenleg irreális emlékképekként akarjuk a beteg előtt feltüntetni, ő ugyan követi gondolatmenetünket, de megmarad intellektuális szinten, minden meggyőződés nélkül.* „Nem lehet igaz, hogy mindez megtörténjen velem, különben valaki a segítségemre sietne” – és a beteg inkább arra hajlik, hogy kételkedjen ítélete helyességében, mintsem hogy elhiggye: nem érzünk együtt vele, nem vagyunk elég intelligensek, egyszerűbben kifejezve: nem hiszi el, hogy ilyen gonoszak vagyunk. A traumából való felébredés utáni lelki folyamatok hasonlóak voltak. Közvetlenül az események után (többnyire a gyerekkorban) a sokk áldozatán, még lehetett volna segíteni. A megrázkódtatáson átesett személy intellektuálisan annyira zavart, hogy a történtekről semmi biztosat nem tud mondani. (Itt összehasonlításként megemlíthetjük az agyrázkódást követő retroaktív amnéziát.) A gondolkodásában ekképpen megbénított személyben az emlékezet homályos és erőtlen képeit vagy azok töredékeit kell feleleveníteni. (Itt részletesebben leírandó, hogyan ébred fel R. N. azonnal a bódultságból, amint többet követelnek tőle a legegyszerűbb gondolkodásnál.) Úgy tűnik, hogy az analízisnek ezen a pontján az előéletből megismétlődik valami. Az infantilistrauma-esetek többségében a szülőknek semmi érdekük sem fűződik ahhoz, hogy a gyerek emlékezetébe véssék a történteket, ellenkezőleg, csaknem általánosan elfojtás terápiát alkalmaznak: „semmiség az egész”, „nem történt semmi”, „ne gondolj rá többet”, „katonadolog+ de egyszer sem esik szó a valamiként csúnya, például szexuális természetű eseményekről. Ezeket egyszerűen agyonhallgatják, a gyerek halk jelzéseit nem veszik tudomásul vagy méltánytalanként visszautasítják, mégpedig a környezet teljes egyetértésével és olyan következetességgel, amellyel szemben a gyermek csakhamar feladja saját véleményét.

Az analitikusnak nem marad más hátra, mint hogy beszámoljon a betegnek saját valódi érzelmeiről, és bevallja például azt, hogy személyes problémái miatt sokszor nehezére esik érdeklődést mutatnia a beteg iránt. További vallomások: az orvos túlságosan is kedves, barátságosan mosolyog, és azt gondolja: „Vigyen el az ördög, megzavartad a délutáni alvásomat”, vagy: „Az éjjel rosszul aludtam, nincs rendben az emésztésem”, aztán: „Mennyire elviselhetetlen ennek a betegnek az ellenállása, a legszívesebben kihajítanám”. Elvben természetesen a betegek sejtik ezt. Úgy tűnik azonban, hogy sokuk nem elégszik meg azzal, hogy nem tud semmi biztosat – tudni akarják az igazat. Az is megtörténhet, hogy a beteg azt gondolja vagy arra kell bátorítanunk, hogy azt gondolja: az analitikus részben még megoldatlan, ellenőrizetlen vagy teljesen tudattalan személyes komplexusai miatt nem tud teljes egészében beilleszkedni az ő helyzetébe, és hogy kedvetlenségünk és alkalmatlanságunk akadályoz meg abban, hogy drámájuk valódi résztvevői lehessünk. – Valójában nekünk, analitikusoknak, be kell önmagunk előtt ismernünk, hogy betegeink kritikus éleslátásának köszönhetően, főleg ha ezt az éleslátást magunk fejlesztettük ki náluk, számottevő betekintést nyerünk saját jellemünk furcsaságaiba vagy gyenge pontjaiba. Nem tudok egyetlen tananalízis-esetről sem, a sajátomat is beleértve, amely olyannyira teljes lett volna, hogy az ilyen korrekciók egészen feleslegesek lettek volna az életben és a munka során. Csak az a kérdés, milyen messze lehet és kell az ilyen „kölcsönös analízisnek” mennie. Természetesen felmerül a gyanú, hogy a beteg csak él az alkalommal, hogy a figyelmet elterelje önmagáról, és paranoid módon az analitikus komplexusai után kutasson, önmagából mintegy orvost csinálva, az orvost pedig a beteg szerepébe kényszerítve. De még ez sem feltétlenül elutasítandó. a) A paranoia esetében is feltétlenül és mindenekelőtt a valamennyi téveszmében fellelhető igazságmag után kell kutatnunk. b) Nem vethető el teljességgel, hogy az analitikus azon szokása, hogy az akadályokat folyvást a beteg ellenállásában keresi, mintegy paranoid módon, azaz tévelyszerűen, projekció vagy saját komplexusainak tagadása céljából, ne lenne hamis.

R. N. kivételt képező esete. Az első valódi haladás a beteg meggyőzésében az analitikusnál meglehetősen módszeresen végigvitt és valóban emocionális analízistöredékekhez kapcsolódik: bizonyítható affektív túlbuzgóság és a beteggel szembeni szinte elviselhetetlen gyűlölet, ami ugyanakkor rendkívül kellemetlen és csak rekonstruktíve megragadható ifjú- és gyermekkori többletteljesítményekre mint nagyon erős traumák kompenzációjára vezethető vissza.* Az eltávolodást az analitikusra jellemző szerepjátszástól, az „affektálásként” megjelenő affektusok visszautasítását hamarosan „erőtlen” érzelmi kitörések (gyász, megrendülés, részvét, teljes összeomlás) követik, a korábbi hűvös érzelmek ellentéteként. Ugyanebben a pillanatban a beteg felenged, az az érzése támad, hogy végre megértettem (azaz megéreztem) szenvedését, ami után sokkal nagyobb bizonyossággal érzi a) az átélt események valódiságát, b) a kontrasztot a jelen és az események megtörténtének időszaka között: teljes magárahagyottság a közlés lehetősége és a jóindulatú meghallgatás helyett.

Nyilvánvaló ellenvetés: az ember nem analizáltathatja magát minden betegével. A kérdés, hogy mit tudok válaszolni, ha egyáltalán tudok, erre az ellenvetésre, és hogy vajon csak speciális esetekről van-e szó, melyekben az analitikus helyzet ilyen elmélyítése nélkül semmi sem érhető el, még megválaszolásra vár.

2. Miután kiküszöböltük az analitikus részéről fennálló akadályokat, ami a segítségnyújtás határait világosabban megmutatja, a beteg kényszerítve érzi magát arra, hogy más létezési módok után nézzen, ezek azonban csak útban a valódi gyógyulás felé válnak elérhetővé. A gyógyulni akarást, azaz a fájdalmas valóságba (a múltat is beleértve) való betekintés szándékát [erősíti],* ha a beteg elviseli az analitikus által okozott csalódást, és örömmel és dac nélkül elfogadja azt, ami valóban teljesíthető; [mindez]* a korábban elviselhetetlen és ezért tudattalan emlékezeti anyagban analóg megszállás-módosulásokhoz vezet.

Az analitikus buzgó túlteljesítésének tisztázása után legtöbbször eltűnnek az áttételi érzések túlzásai, és a beteg kifejezi nemtetszését, amit korábban elhallgatott. Az áttétel és a viszont áttétel analízisének végeredménye gyanánt létrejöhet egy ugyanolyan jóindulatú, szenvedély nélküli légkör, mint amilyen a trauma előtt állt fenn.

Ezek után az általánosságok után a „katartikus megakadás” hasonlatot meg kell próbálni az egyes esetekben alkalmazni.

1932. február 2.

A kölcsönös analízis egyik dilemmája

1. A beteg sürgeti az analitikus analízisét, úgy érezvén, hogy az analitikusban meglévő akadályok lehetetlenné teszik a libidó ama belső szabadságának elérését, ami nélkül az analitikusan már százszor rekonstruált töredékek, sohasem állhatnak össze egységes egésszé; tartalmuk, különösen közvetlenül a katartikus reprodukció után, külön érzésre és külön meglátásra (tudásra) szakad ketté, és soha nem jut többre, mint csak a rövid ideig tartó pillanatnyi egyesülésre.

2. Számos személyes és tisztán elméleti (technikai) ellenállás legyőzése után elhatározom, hogy ebben is engedek. Igen kevés mozzanattól eltekintve mindent közlök, bár a beteg érzékenységét bizonyos mértékig továbbra is figyelembe veszem. Ez utóbbi ambíciója azonban egyre nyíltabb képzettársításra késztet; végül elérkezik az alkalom, amikor feladom a beteg iránti tapintatot. Különösen az eddig visszatartott bírálatnak adok hangot. A beteg számára az a legbántóbb, sőt csaknem tragikus hatású, hogy az ő analízise által valóban kiváltott gyengéd érzelmek más irányba terelődnek. A következő órán közli velem, hogy megtette a megfelelő intézkedéseket az analízis megszakítására – mindezt először kapcsolja össze egy kész tervvel: elutazik egy kedves rokonához, akinek az érzelmei és a személyes gondoskodása éppen azt kínálják számára, amit nálam hiányol: szeretetet és gyengédséget.

3. Ezen a dilemmán, úgy tűnik, az analízis zátonyra fut, és a visszavonulás útja csak az analitikus sajnálkozása lehet amiatt, hogy így végződtek a dolgok, és az, hogy a saját tapasztalata alapján belátja: ahhoz, hogy a folyamat másképp végződjék, mint eredetileg, a traumatizált személy számára a valóságban is nyújtani kell valamit; legalább annyi gondoskodást vagy annak valódi szándékát, mint amennyit egy súlyos trauma által sújtott gyermeknek kapnia kell. Mindenesetre úgy tűnik, hogy még az ennyire traumatizált gyermek is – mennyiségben és minőségben egyaránt – rengeteg szeretetet követel kárpótlásul és ellensúlyozásképpen. Ha ezt nem kapja meg, úgy a néma és büszke szenvedésnél marad, és ha nincs legalább egy ember, akinek megnyílhat, úgy méltóságteljes egyedüllétben lebeg tovább az események felett, mialatt a szenvedés tünetekben, lidérces álmokban és transzállapotokban manifesztálódik anélkül, hogy a meggyőződés legcsekélyebb nyomát hátrahagyná.

4. Párhuzamként az elég ijesztően veszélyesnek látszó spontán transzba merülés egy másik esete kínálkozik (halálos sápadtság, szinte csak a legfelületesebb légzés, beesett szemek stb.). A legkínosabb az óra vége, amikor kénytelen vagyok a nőbeteget ebben az állapotban otthagyni, mindössze néhány szóval búcsúzván el tőle, melyekkel sürgetem vagy megengedem neki, hogy pár percig egyedül fekve maradjon. Az utolsó ilyen alkalommal azt mondta: „You could at least tell me that I am a good girl”,+ amit aztán meg is tettem; tehát itt is arról van szó, hogy a beteg gyengédségre vágyik (az előbb említett beteg másnap azt mondta, hogy legalább egy rövid időre lehetőséget kellett volna neki adnom arra, hogy ismét analizálttá válhasson, hogy az a szörnyű megrázkódtatás, amit az okozott neki, hogy közöltem, a libidó másfelé irányult, valamelyest enyhülhessen). Mindkét esetben közös továbbá: a) feltétlen büszkeség a csaknem emberfeletti teljesítmény miatt, b) úgy érzik, hogy kitörtek a világegyetembe, mely különösen ragyogó égitestek képeivel ékes; az 1. esetben látszólag összefüggéstelen, hallucinációszerű képek és szavak, úgymint: „I am a universal egg”,+ ami azt jelenti, hogy ő a világ központja, és bekebelezte magába az egész univerzumot. Természetesen mindenki azt fogja mondani, hogy ez megalománia, a beteg azonban erre azt válaszolja, hogy aki nem járt ott, nem tudja, milyen nagyon igazuk van az őrülteknek, és mennyire korlátoltak az értelmes emberek. Mindenesetre, ha valaki meg akar érteni valamit az elmebetegségekből és a traumás sokkból, ajánlatos, hogy az ilyen kijelentésekkel szemben ne rántsa elő olyan gyorsan racionális fegyverét, hanem gondolkodjon el azon az igazságon, amit éppen a kifelé orientált, hiperszenzibilis elmebetegek hordozhatnak úgymond médiumszerűen. Mindenesetre nemcsak a széthasadt tudattalan pszichés tartalmába, de magának a széthasadásnak a természetébe és módjába is kínálkozik bepillantási lehetősége. Az mindenki számára nyitott kérdés, hogy vajon az embernek még tovább kell-e mennie, és az elmebetegségek formájában és tartalmában szupramateriális, metafizikus (anyag- és érzékfeletti) intenciók után is kell-e kutatnia (hasonlóan a fizikusokhoz, akik végül is a szubsztanciákat teljes egészükben energiává bomlasztják).

1932. február 4.

A pszichés sokk pszichogeneziséről (B.)

Kicsit fáradt vagyok, ennek tudható be, hogy ma elég hosszú időn keresztül zavartalanul hagytam a beteget relaxált állapotában és hangulatában, holott egyébként az a kellemetlen szokásom van, hogy – különösen ezzel a nőbeteggel – időről időre beszélgetésbe és vitába bocsátkozom, amit ő néha egy energikus „shut up”-pal+ hárít el. Én azonban még akkor is, amikor szemitranszba esett, ezt a transzot általában meglehetősen hamar félbeszakítottam, magyarázatot valamint felvilágosítást kértem, és magam is éltem értelmezésekkel. Az aggasztó tünetek (légszomj, pulzus és légzés, sápadt, hűvös bőr, szorongásos verejtékezés stb., stb.) szintén arra szoktak volt késztetni, hogy a beteget a szenvedéstől megkímélendő, úgymond felébresszem. Ezúttal mindez nem következett be; a tünetek fokozódtak, és én hagytam, hogy zavartalanul fennmaradjanak és lecsengjenek. Mintegy tíz perc után a beteg elkezdett nyögdécselni, azaz tudatni valamit állapotáról és érzéseiről. Erre a szenvedés jeleivel kísért mentális távollét alatti élményeinek részletei után tudakozódtam. Arról számolt be, hogy légzése egyre felületesebbé vált, semmi érdemlegesre nem gondolt, csak hatalmas zavarodottságot érzett és heves tarkótáji fejfájást (ezt a lokalizációt ő és más transzban lévő betegek már korábban többször említették). Ezekben a pillanatokban a legcsekélyebb zaj, a legenyhébb érintés is elviselhetetlennek tűnik anélkül, hogy a beteg meg tudná mondani, miért. A kérdésre, hogy ebben az állapotban milyen indulatokat érzett, azt válaszolta: mérhetetlen haragot, kimondhatatlan dühöt, ölni, csak ölni, ölni! (Mindenekelőtt csakis engem, mert én voltam az, aki megzavarta a nyugalmát.) A válaszom: „Mivel Ön a harag és düh okáról semmit sem tud mondani, kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy a tudattalanban a külvilágnak olyan benyomásai őrződnek meg és reprodukálódnak, amelyek megfelelnek ezen indulatai mennyiségének és minőségének. Sőt fel kell tételeznünk, hogy az, amit Ön nem akar sem érezni, sem tudomásul venni, s amire emlékezni sem akar, még sokkal rosszabb, mint azok a tünetek, amelyekbe menekül. A neurotikus szenvedések viszonylag kevésbé fájdalmasak, mint azok a testi és lelki szenvedések, melyektől az embert megkímélik. Mindenesetre ez a kísérlet, amit a véletlennek köszönhetek, céltudatosabb ismétlésre ösztönöz.”

Korábbi feltevésem egy kettős, szubjektív narcisztikus és objektív emlékezetsorról, amelyben hol az egyik, hol a másik kap hangsúlyt, bepillantást enged a hisztériás tünetképződésbe. Ha sikerül az érzelem lefutása alatt a teljes figyelmet a szubjektív folyamatra koncentrálni, az észlelőrendszer objektív oldala teljesen üres, szabad marad. A nagy fájdalomnak ebben az értelemben narkotizáló hatása van; a képzettartalom nélküli fájdalom a tudat számára hozzáférhetetlen. (Nem lehetetlen, hogy minden narkózis tulajdonképpen ilyen hiperszenzibilitásnak felel meg.) A tárgy nélküli érzés létezésének kérdése itt is pozitív értelmű választ kap. Ezek a szubjektív tapasztalatok transzállapotban érhetők el: fulladásérzés, tartalom és forma nélküli szubjektív hallási és látási érzékletek, különféle fájdalmak. Az elmúlás, szétpattanás érzete stb.

De vajon regisztrálódnak-e valahogy és feleleveníthetők-e a szubjektív érzéstől megfosztott objektív folyamatok is? Az erre a kérdésre adott választól függ, hogy a trauma az ismétlésben valójában élményként vagy emlékként lesz-e hozzáférhető. Ide kívánkozik a vicc a telefonáló adósról, aki a hitelező szitkozódására ezzel a felkiáltással válaszol: „Milyen csodálatos találmány a telefon! Az ember minden szót hall.” Fontos figyelmeztetés: az embernek nem szabad hagynia, hogy túl nagy benyomást tegyen rá a szenvedés, illetve nem kell a szenvedést idő előtt megszakítani; lásd még az epilepsziával kapcsolatos kísérleteimet.)*

1932. február 14.

A kín „elfogadásáról”+*

Amikor sikerül a valóságosan fennálló kínzó helyzetet mint elkerülhetetlent, sőt a gondolkodáshoz nélkülözhetetlent valamilyen elképzelt vagy valóban észlelt nagyobb egységbe filozofikusan beilleszteni, különösen azonban, amennyiben sikerül a libidót áttenni erre a nagyobb rendszertani egységre, megszűnhet a fájdalomérzés, jóllehet okai fennmaradnak. Mi több, ez az integrálás és az ebe való betekintés olyan kellemes lehet, illetve olyan kellemessé válhat, hogy még vonzóerőként is hathat. Lehetséges, hogy ebben rejlik a mazochisztikus beállítódás egyik eleme vagy tényezője.

A mazochisztikus kényszer „gyógyulása” a következőképpen mehet végbe: ameddig ez az optimistának nevezhető integrálás tudattalan, addig – a tudattalan elsődleges folyamatainak megfelelően – hajlamos a különféle fájdalmakhoz hozzákapcsolódni, még olyanokhoz is, amelyek ezt az optimista értékelést valójában nem érdemlik meg. Ha azonban az analízisnek sikerül a fájdalom élvezetét a speciális, egykor valóban létező helyzetre tudatosan visszavezetnie, megszűnhet a mazochizmusnak ez a kényszeres jellege, átadva helyét annak a racionálisan indokolt képességnek, amely lehetővé teszi a fájdalom elviselését azért, mert a jövőben érte előnyök várhatók el. Minél erősebb és pusztítóbb a szenvedés – és talán: minél korábban kellett elviselni és lett ennél fogva irányadó –, az érdeklődés annál szélesebb körét kell a szenvedés középpontja köré húzni, hogy a szenvedésnek értelme legyen, természetes szükségszerűségnek tartsák.

Például (hogy rögtön a legvalószínűtlenebbet említsük): egy gyámoltalan gyermekkel rosszul bánnak, mondjuk, éheztetik. Mi történik, amikor a szenvedés fokozódik és meghaladja a kis lény felfogóképességét? A köznyelv azt, ami ezután következik, úgy fejezi ki, hogy „a gyermek önkívületi állapotban van”. Az önkívületi állapot tünetei (kívülről nézve): a szenzibilitást illetően reakciómentesség, általános izomgörcsök, amit gyakran általános bénultság követ („nincs jelen”).

Ha hinni akarok hasonló állapotokról tudósító betegeim állításainak, úgy ez a „jelen nem levés” nem feltétlenül jelent nemlétet, csupán egyfajta nem itt létet. A hollétet illetően az ember a következőket tudja meg: odavannak, távol a világegyetemben; hatalmas sebességgel száguldanak a csillagok között; olyan vékonynak érzik magukat, hogy még a legtömörebb anyagokon is akadály nélkül átjutnak; ott, ahol vannak, nem létezik idő; múlt, jelen és jövő számukra egyidejűleg van jelen; egyszóval úgy érzik, legyőzték a teret és az időt. Ebből a végtelenül távoli perspektívából nézve saját szenvedésük jelentéktelenné válik, sőt megnyugodván belátják, hogy az egyénnek a szenvedést szükségszerűen el kell viselnie, amikor éppen az ő személyében találkoznak egymásnak ellenszegülő és egymással harcban álló természeti erők. Egy ilyen, az univerzumban tett kirándulás után az érdeklődés újra a saját én felé fordul, sőt az is lehetséges, hogy még érzékenyebben, mert az így „kiállott” szenvedés az embert bölcsebbé és türelmesebbé teszi.

Mindenesetre ez a bölcsesség és türelem – talán amikor a szenvedés túl erős és az éntől való eltávolodás túl nagy volt – kívülről úgy tűnik fel, mint általában az élet érzelmi minőségének igen jelentős korlátozottsága. Egy túl nagy csalódás után az ember érdeklődésének legnagyobb részével ahhoz a másik világhoz ragaszkodik, és ami megmarad ebből az érdeklődésből, csak arra elég, hogy az életet megszokásból élje tovább. Mit hoz mármost ilyen esetekben az analízis? Tapasztalatom szerint mihelyt a beteg valóban bízik abban, hogy az analitikus mindent megért, elmerül ama önkívületi állapot, a távollét, a tér- és időnélküliség, mindentudás, távolbalátás és távolba hatás különböző stádiumaiba és mindez inkoherens képsorok és hallucinációk formájában történik, tehát abban a formában, amit hallucinátoros pszichózisnak is nevezhetnénk. Ha nem ijedünk meg ettől a diagnózistól, sőt igyekszünk rávenni a betegeket, hogy az eddig félelmetes képekkel megbarátkozzanak (S. I.) – miközben megfigyeléseik pszichés vagy egyéb valóságainak a lehetőségét nem utasítjuk eleve vissza –, akkor ennek fejében azt kapjuk, hogy a beteg érdeklődése részben újra felébred a mindennapi valóság iránt, sőt a legtöbb esetben a betegek kifejezetten hajlamosak arra, hogy mind rajtam, mind más szenvedőkön azzal segítsenek, hogy felébresztik bennünk az optimizmust. A szkizofrének gyakran fantasztikusnak ható közismert hajlama arra, hogy saját kozmogóniát teremtsenek, annak a próbálkozásnak a része, hogy saját „lehetetlen” szenvedésüket beillesszék abba a bizonyos nagy egységbe.

A szenvedő ember és a filozófus között az lenne tehát a különbség, hogy a szenvedő lény, úgy ahogy van, lázad a rendkívül fájdalmas valóság ellen; talán az, amit fájdalomnak nevezünk, voltaképpen nem más, mint egy efféle lázadás. A fiziológusok és az orvosok azt állítják, hogy a fájdalom, mint veszélyre figyelmeztető jelzés, hasznos. Kérdéses, hogy vajon a hipochondriás kötődés a fájdalomhoz, azaz a zavar elleni lázadáshoz, nem akadályozza-e inkább az alkalmazkodást? (Coué mondata: Betegség nem létezik, napról napra egyre jobban vagyok.* valamint Eddy-Baker betegségtagadása,* talán az által hatásos, hogy mögötte a betegség egyfajta jóindulatú elfogadása áll.) Ahelyett, hogy azt mondtam volna: a betegség nem létezik, bizonyos esetekben inkább azt tanácsoltam, hogy nem kell a fájdalom ellen küzdeni, sőt szabad lefolyást kell engedni neki. (Analógia a tengeribetegség elmaradásával, amikor én is ugyanazt akartam, amit a hajó.) Megoldatlan, illetve megválaszolatlan marad azonban a kérdés, hogy azok, akik a fájdalomtól „megbolondultak”, azaz a szokásos egocentrikus nézőpontból kimozdultak, milyen mértékben kerültek speciális állapotuknál fogva abba a helyzetbe, hogy a számunkra, materialisták számára hozzáférhetetlen immateriális valóság egy darabját megtapasztalják. És itt kell az úgynevezett okkultista kutatási irányzatot bevonni. Szenvedő emberek analízise során rendkívül gyakran fordul elő a gondolatátvitel. Az embernek néha az a benyomása, hogy az efféle folyamatok realitása bennünk, materialistákban erős érzelmi ellenállásba ütközik; s bár bepillantást nyerünk ebbe a folyamatba, mégis úgy érezzük, olyasmi ez, mint Pénelopé szétfoszló vászna vagy álmaink szertefoszló szövete.

Lehetséges, hogy itt egy negyedik „narcisztikus sérüléssel”* állunk szemben, nevezetesen, hogy az intelligencia – amire mint analitikusok is olyan büszkék vagyunk – sem a mi tulajdonunk, hanem olyasvalami, aminek az Én ritmikus kiáramlásával az univerzumba – amely egyedül mindentudó és ennélfogva egyedül intelligens – meg kell újhodnia és regenerálódnia kell. De erről majd máskor.

1932. február 16.

A kölcsönös analízis korlátai

1. Diszkréció. Ha az analízis korrekt kíván lenni, akkor az analitikusnak közölni kell az analizáló analizálttal más betegek titkait. Ez azonban etikai és logikai akadályokba ütközik. A betegek nem tudják, hogy én mint analitikus analizáltatom magam (mégpedig egy beteggel). Ezt tehát valójában közölnöm kellene a többi betegemmel, ami természetesen lényegesen megzavarná közlékenységüket, és a belém vetett bizalmat. Olyan lenne ez, mint egy nyitott ajtónál zajló analízis. Ez a zavaros helyzet különösen bonyolulttá válik, amikor a két analizált kölcsönösen ismeri egymást, kiváltképp amikor az, akivel analizáltatom magam, neurotikus és gyenge jellem. Ezért őt a világ alacsonyabb rendűnek tartja (jóllehet, ezen kisebb-nagyobb hibái ellenére el kell ismernem azt a képességét, hogy analitikusan újat fedezzen fel bennem). Az egyik lehetséges kiút ebből a bonyolult helyzetből: az ember semelyik beteggel sem analizáltatja magát teljesen, hanem csak annyira, a) amennyire a betegnek szüksége van rá, b) és amennyire az adott szituációban képes. Ez a „poligám” analízis, ami körülbelül megfelel az amerikai kollégák csoportanalízisének (még akkor is, ha nem csoportos formában zajlik), bizonyos kontrollt biztosít a különböző analízisek felett. Egyúttal törekvés arra, hogy elkerüljük egyetlen beteg túl erős befolyását. Egyik-másik éles eszű kölcsönös analitikus azonban átláthat ezen az ügyeskedésen. „Nem lesz ám lemerülés a tudattalanba, ha Ön az áttétel útjába ilyen mesterséges akadályokat gördít. Ön mit tartana rólam, ha elkezdenék Ön mellé még egy második analitikust keresni? Bizonyára azt, hogy ezzel a taktikával meg akarnám védeni magam a valódi belátástól. Választania kell. (Természetesen azt gondolja, hogy ő az egyetlen, aki szóba jön.) És nem éppen az analitikus speciális jellemhibája-e Önnél, hogy semmiféle titkot nem képes megőrizni, és hogy úgy érzi, ezt az analitikus kapcsolatot feltétlenül világgá kell kürtölnie, és hogy olyan lelkifurdalása van, mintha félrelépett volna, és mint egy kisfiúnak vagy alázatos férjnek, az anyához vagy feleséghez kell szaladnia, hogy mindent bevalljon és bocsánatot nyerjen!”

Jelenleg három analízisről tudok ténylegesen beszámolni, amelyek miattam kuszálódtak össze. Csak egy beteg veszi a dolgot komolyan, sőt túl komolyan, és kétségbe van esve, amikor nem veszem eléggé komolyan a javaslatát: a) igazán hinnem kellene, hogy az akadályok a saját komplexusaim miatt vannak, b) mint már másutt is említettem, abban reménykedik, hogy az ellenállást legyőzve bennem találja meg a várva várt életmentőt, c) kísérlet arra, hogy a figyelmet önmagáról rám terelje. Az ilyenfajta kölcsönösségnek az analitikus szituáció speciális határt szab, amikor mintegy tervszerűen hagyom, hogy a beteg valamit átéljen anélkül, hogy erről előzetesen tájékoztattam volna. Kérdés például, hogy az ember megmondhatja-e a betegnek hátrányos következmény nélkül, hogy szándékosan gyötri őt és hagyja szenvedni, szándékosan nem segítem sem kedvességgel, sem pénzzel, csak azért, hogy először is rábírjam arra, hogy megszabaduljon az áttételtől, másodszor hogy felhagyjon azzal a beállítottságával, miszerint a szenvedés előbb-utóbb részvétet és segítséget hoz számára. Harmadszor pedig azért, hogy a bajban a lappangó energiaforrások a felszínre kerüljenek. Lehet-e és kell-e mindezt őszintén közölni vele, és valóban nyílt kártyákkal játszani? Erre a kérdésre mindenekelőtt határozott nemmel kívánok válaszolni, látom azonban az óriási bonyodalmakat, amelyek ebből származhatnak.

Úgy is lehetne vélekedni, hogy önvallomásaim a beteg teherbíró képességének megfelelően egyre messzebb mennek. Hogy nézne azonban ki egy analízis, ami azzal kezdődne, hogy azt mondom a férfi- vagy nőbetegnek: „Alapjában véve nagyon undorítónak találom Önt. Elviselhetetlen szagot áraszt. Ronda az arca, a modora.” Másfelől bűnösnek érzem magam amiatt, hogy némely betegemnek és tanítványomnak, akik analízisben voltak nálam, nem hívtam fel a figyelmét azokra a manírjaira és tulajdonságaira, amelyeket mind én, mind mások kellemetlennek tartanak, s mindezt csak azért, hogy érzékenységüket kíméljem, és az analitikus kapcsolatot erősítsem.

Azóta gyűjtött tapasztalataim szerint azonban gyanítom, hogy semmit vagy nem sokat használ, ha barátságosabbak vagyunk a beteggel, mint ahogy tényleg érezzük. Ha alig észrevehetően, de mégis egy kissé másként fogunk vele kezet, ha hangunk fakó vagy nem fejez ki érdeklődést, ha gyorsan vagy lassan reagálunk arra, amit elmond: mindez és még száz egyéb jel úgyis elárulja a betegnek, hogy milyen a hangulatunk és mit érzünk. Némelyikük mély meggyőződőssel állítja, hogy külső jelzésektől függetlenül, még távolból is képes észlelni gondolatainkat és érzéseinket.

Három esetben saját, mélyen relaxált állapotomnak a beteg produkciójára gyakorolt egészen különleges, kedvező hatását figyeltem meg:

a) A beteg észreveszi, hogy álmos vagyok. Ahelyett, hogy – amitől tartottam – megbántódott volna, megtisztelve érezte magát, hogy jelenlétében ilyen természetesen tudtam viselkedni. „Ez azt mutatja, hogy Ön nagy bizalommal van irántam. Máskor egyáltalán ne próbáljon erőt venni magán, nyugodtan aludjon el.” Ugyanez a beteg figyelmeztet arra, hogy ne erőltessem magam túl betegeim szolgálatában. Ezzel szemben a következő órák egyikén ezzel fordult hozzám: „Kérem, ma ne aludjon el, nagy szükségem van a jelenlétére. Rettenetesen szétszórt vagyok.” Erre felébredtem félig bódult állapotomból, odafigyeltem a betegre, igyekeztem a szétforgácsolt érzéseket és gondolatokat visszavezetni eredendő okaikra, és értem is el bizonyos eredményeket. (Talán hálából azért, hogy más alkalmakkor nyugton hagyott, és kedves és figyelmes volt velem.) Az után, hogy ezzel a beteggel dolgoztam, nem éreztem magam kimerültnek.

b) Egy nőbeteg még ennél is jobban megtisztelve érezte magát, amikor több éves ismeretség és analízis után először bátorkodtam használni a WC-t a házában. Ez elvezetett általában vett relaxálóképességem kérdéséhez, amely erősen korlátozott azáltal, hogy kisgyermekkoromban az egyik dajkám borzasztó durván bánt velem, mert bekakiltam. Ekkor fejlődött ki bennem az a túlzott igyekezet, hogy nagyon figyeljek arra, mit kívánnak tőlem mások, mikor tetszem vagy nem tetszem nekik – s mindezt némelykor ügyetlen viselkedésem tetézi: kiöntöm a kávét vagy a vizet, elesek, s ezzel nevetségessé teszem magam, elhanyagolom az öltözékemet stb.*

Itt esetleg közbeszúrandó a relaxáció kényes kérdése nemcsak a gondolkodás folyamán, hanem (mint az elalvásnál, a WC használatánál) a viselkedésnél is.

Az embernek nagyon sokat kellett már elérnie egy betegnél az analízissel, nagyon meg kell bíznia benne, mielőtt egy és más idevonatkozó dolgot (lásd fenn) megenged magának. Például biztosnak kell lennünk abban, hogy a beteg nem veszi halálosan zokon, ha egy pillanatra elbóbiskolunk, és hogy már messze túl van azon, hogy a legegyszerűbb testi funkciókat rossz néven vegye. Másfelől az embernek saját magában is teljesen biztosnak kell lennie, továbbá teljesen biztosnak kell lennie abban, hogy a relaxáció alatt semmi olyat nem tesz, amivel a betegnek vagy közvetetten önmagának árthat. Az ember előtt egy analízis sikeres befejezéséről az a kép lebeg, ami talán két boldog pajtás búcsúzásához hasonlítható, akik sok éves kemény munka után barátokká váltak, de meg kell érteniük – tragikus jelenetek nélkül –, hogy az iskolai barátság nem azonos az élettel, és hogy kinek-kinek úgy kell fejlődnie, ahogy azt a saját élete megszabja. Talán hasonlóképpen képzelhető el a szülő–gyerek kapcsolat boldog befejezése is.

1932. február 20.

A kölcsönösségről

Állandó elégedetlenség, hiányérzet az eredményt illetően még az után is, hogy órákon át a lehető legintenzívebben foglalkoztunk a traumatikus eseményekkel. Most is, ahogy egyébként mindig, a szenvedés összes jelének, sőt agóniájának a legélénkebb reprodukciója. Türelmetlen kérés: ne beszéljen olyan sokat, csak néhány egyszerű kérdést, amely serkenti a gondolataimat, az Ön hangjában nincs meggyőződés, mi hasznom van abból, ha Ön mindent tud, én meg semmit sem tudok az egészről, semmi egyéb ez, mint olcsó optimizmus, mint egy jótékony hölgy fogadása, akivel kedvesnek kell lennem, soha többé nem csinálom ezt.

Egy hirtelen sugallatot követve – s ez már máskor is eszembe jutott néha – és a helyzet valódi kényszerének engedve („egy rettenetes baleset, és hagynak itt feküdni és elvérezni, mert a nagyságos asszony vár a vacsorával, és ráadásul ez az olcsó optimizmus”) felkészítettem a beteget arra, hogy valami rendkívül fájdalmasat kell mondanom neki, olyasvalamit, amit az ember általában nem mond a betegeknek, elég erős-e ahhoz, hogy meghallgasson. Tulajdonképpen elég erősnek kellene lennie, különben nem szólított volna fel a kölcsönös nyíltságra. – A beteg nagyon határozottan teljes őszinteségre kér, amire azt mondom neki, hogy én valójában nagyon is túloztam, amikor folyvást az analízisétől várható eredményről beszéltem. A valóságban gyakran attól félek, hogy nem sikerül az egész kezelés, és a vége téboly vagy öngyilkosság lesz. Nem titkoltam, hogy mérhetetlenül kínos és fájdalmas a számomra ezt mondani, már csak azért is, mert én magam is jól tudom, mit jelent ilyen eshetőségekkel szembenézni. (Utalás kisgyermekkorom eseményeire.) Ez – nem várt módon – teljes megnyugvást eredményezett: „Ha annak idején rá tudtam volna bírni az apámat, hogy beismerje az igazságot és belássa a helyzet veszélyességét, akkor megmenthettem volna lelki egészségemet. Ez a beismerés megmutatta volna, hogy igazam volt, amikor lehetetlennek látszó – mert semmi által alá nem támasztott – eseményekről beszéltem.” (Mérgezési és gyilkossági jelenetek.)

Kérdés: vajon a „kölcsönös analízis” terve nem csak azért született-e meg, hogy kiderüljön valami, amit a beteg bennem megsejtett és amiről úgy vélte, hogy elhallgatom? Nem keresett-e tudattalanul ellenszert a gyermekkor hipnotikus hazugságaira: nem akart-e teljesen belelátni lelkem legrejtettebb zugaiba, félrehajítván minden konvenciót, még a kedvességet és a tapintatot is?

Ha ez egyszerű durvaság és türelmetlenség lett volna, akkor mit sem használt volna; a beteg azonban látta, milyen küzdelmet kellett vívnom, hogy rászánjam magam, és milyen nagy fájdalmat okozott nekem ez a kegyetlen kötelesség. (Már régebben is tudta, hogy hasonló belső akadályok következtében nem szívesen végzek sebészeti beavatkozást, és ha csak lehet, kerülöm a boncolást is.)

Egy másik esetben a trauma hónapokon át való ismétlése után sem sikerült meggyőzni a beteget, aki nagyon pesszimistán azt mondja, hogy az orvos sohasem fogja tudni valóban úgy átérezni az általa átélt eseményeket, mint ő maga. Az orvos ekképpen a „pszichofizikai” intellektuális tapasztalatokban sem tud részt venni. Erre azt válaszoltam, hogy kivéve, ha lemerülök vele a tudattalanjába, mégpedig saját traumatikus komplexusaim segítségével. A beteg ezt megérti, de jogos bizalmatlanságot érez az efféle misztikus eljárással szemben.

1932. február 21.

Fragmentáció

Pszichés előnyök: a kedvetlenség, amely az összefüggések megvalósításából adódik, megtakarítható, ha feladjuk ezeket az összefüggéseket. A szubjektív konfliktus megtakarítható azáltal, hogy létrejön a hasadás két különböző személyiségre, amelyek különböző törekvések köré csoportosulva hallani sem akarnak egymásról. A kín elviselése képességének elvesztésekor növekedik az összetartás hiánya, egészen a gondolatrohamokig, a magas lázzal járó hallucinatorikus pszichózis a szellemi tevékenység egyik efféle „atomizációja”. Hasonló széthullás és anarchia jelentkezik organikus téren is. A különféle szervek összehangolt működése csökken vagy akár meg is szűnhet; ez voltaképpen a test individualitásának kétféle módon való feladása. Feltételezhető, hogy az együttműködésre törekvés feladása az energiamegtakarítás és a lokális feladatokra való korlátozódás révén előmozdítja a helyreállító folyamatokat. Az analógia itt is Löb* kísérletei a tengeri sün ivartalan megtermékenyítésével kapcsolatosan. (Hogy a rombolás folyamatának lehet produktivitás is a következménye.) Hasonló jelenség a következő esetben: egy gyermeket súlyosan bántalmaznak, következmény: „a szellem feladása” azzal a tökéletes meggyőződéssel, hogy ez az önfeladás (aléltság) egyenlő a halállal. Pedig éppen az önfeladás révén beálló tökéletes relaxáció teremthet kedvező körülményeket az erőszak elviseléséhez. (A szervek, a szövetek rugalmasabbak, a csontok nem törnek, hanem hajlékonyabbak lesznek az eszméletlen, az erőszaknak ellent nem álló embernél; példa erre, hogy ittas személyek viszonylag ritkán szenvednek komoly sérülést.) Így az, aki feladta szellemét, testileg túléli a „halált”, és energiájának egy részével újra élni kezd; sőt, olykor sikerül még a trauma előtti személyiséggel is helyreállítania az egységet, bár legtöbbször fennáll különböző tartamú emlékezetkiesés, retroaktív amnézia. De pontosan ez az amnéziás rész képezi a valójában még mindig „halott” vagy állandóan a szorongás agóniájában élő személy egy részét. Az analízisnek az a feladata, hogy megszüntesse ezt a hasadást, ekkor azonban a következő lép fel. Az ember ezt az eseményt szemlélheti rekonstruktíve, a saját gondolkodása szerint, mi több, eljuthat odáig is, hogy gondolkodnia mindenképpen kell róla, ettől azonban még megmarad a hasítás egy szétrombolt és egy, önmagát a rombolás folyamatában látó részre. Ha a beteg katarzisban lemerül az élményfázisig, úgy ebben a transzban átéli a szenvedést, de még mindig nem tudja, mi történik. A tárgy- és alanyészlelések sorozatából csak az alanyi oldal hozzáférhető. Ha felébred a transzból, úgy azonnal eltűnik a közvetlen megfelelés; a trauma újból csak kívülről, rekonstruktív úton ragadható meg, meggyőződés nélkül. O. S. nőbeteg javaslata: a gondolkodási aktivitást nagyon egyszerű kérdések feltevésével serkentsük. Vagyis: tapintatosan, mégis energikusan újjá kell éleszteni, és azt a bizonyos elhalt vagy lehasadt részt fokról fokra meg kell győzni arról, hogy mégsem halott. Ugyanakkor annyi részvétet és megértést kell tanúsítani a beteg iránt, hogy az úgy érezze: érdemes visszatérnie. Ez az óvatos, gyengéd kezelés azonban nem lehet túlságosan optimista; a veszély valódiságát és a halál, illetve az önfeladás közelségét el kell ismerni. Semmi esetre sem szabad – amint az betegekkel és gyermekekkel szemben oly gyakran megtörténik – a traumát semmiségként kezelni. Végül is be kell ismerni, hogy segíteni tudásunk, sőt segíteni akarásunk is korlátozott (részben önző természetünk, részben meg nem fékezett személyes komplexusaink miatt), azaz a betegnek lassan be kell látnia, hogy pusztán kívülről nem kaphat elegendő segítséget, tehát saját akaratának rendelkezésre álló maradékát is mozgósítania kell. Végül még azt is becsületesen be kell vallani, hogy ha a páciens nem segít önmagán, pusztán a mi fáradozásaink haszontalanok. Nyitva marad a kérdés, vajon nincsenek-e olyan esetek, amelyekben a traumatikusan lehasadt komplexusok újraegyesülése annyira elviselhetetlen, hogy az újraegyesülés mégsem történik meg teljesen, és a beteg továbbra is neurotikus marad, vagy éppen még mélyebbre süllyed a nemlétben vagy a létezés tagadásában.

A physis és a psziché működésmódja

A physist ellenállások gátolják, vagyis determinálja a múlt, amihez hozzátapad. A pszichében ezek az ellenállások teljesen vagy részlegesen megszűnnek, a pszichét motívumok, vagyis a jövőben bekövetkezendő dolgok irányítják. A pszichében mindenesetre a tér- és időnélküli szabad mozgás különböző fokozatai létezhetnek. A valóságelven alapuló gondolkodást valamiféle földi nehézség nyomasztja, vagyis ez határozza meg. Az örömelv uralma a lélekben egyet jelent az akarat szabadságával, ami a logikus gondolkodás számára természetesen elképzelhetetlen.

1932. február 23.

A természetben uralkodó maszkulin és feminin elvről*

Joggal csodálkoztam és csodálkozom azon a pszichológiailag teljesen soha meg nem magyarázott tényen, hogy elfogadjuk a kínt.* Egy nőbeteg tapasztalataiból kiindulva (aki évekig tartó szenvedés, panaszkodás, gyakori önkívületi állapotok stb., plusz teljes frigiditás után jelleme megváltozását – megértő, tapintatos, jótékony és bőkezű lett, kész mindent elviselni, ami addig elviselhetetlen volt – és ezzel egyidejűleg szexuális érzéseinek egyfajta kései érését tapasztalta), a beteg tudatos útmutatását követve jutottam arra a gondolatra, hogy a női szervezetben, illetve pszichében a természet egy sajátos princípiuma ölt testet, ami a férfira jellemző önzéssel és önmegvalósítással szemben a nőnél anyai szenvedni akarásként és szenvedni tudásként fogható fel. Eszerint a képesség a szenvedésre a nőiség megnyilvánulása lenne, bár a fájdalom, a szenvedés és a tűrés a természet bármely területén előfordulhat, és így teljesen aszexuálisnak tűnik. Bármennyire túlzásnak tűnhet, talán nem egészen képtelenség azt állítani, hogy bárhol, ahol az erő vagy a szubsztancia egy másik erő változtató, módosító, romboló hatásával szemben „alulmarad”, az erőszak abszolút és relatív mértéke mellett a látszólag mindenütt feltételezendő nőiség hatását is számításba kell venni, sőt kérdésessé válik, hogy vajon tudna-e, akár a legeslegnagyobb erő, a nőiség hozzájárulása nélkül a szubsztanciákban valaha változást létrehozni.

Ez az általánosítás mindenesetre felment engem az alól a mai napig megoldhatatlan feladat alól, hogy az önzetlenséget egyszerűen az önzés motívumainak bonyolultságával magyarázzam, mint ahogy azt mi, természettudósok magától értetődőként megtettük. Sajnos tudományos oldalról az a kifogás emelhető, hogy ez nem más, mint egy megoldhatatlan feladat megkerülése, hasonlóan ahhoz az állításhoz, hogy a nélkülözés a szegénységből+ következik; az önzetlenség és a tűrőképesség az önzetlenség és a tűrőképesség egyik sajátos elvéből származik. Mindazonáltal nem teljesen értelmetlen a dualizmus álláspontját képviselni; számtalan példa található mindenütt a bipolaritásra, az ambivalenciára és az ambitendenciára, és ez úgy tűnik, indokolttá teszi, hogy a természet egészét ne csak az önzés princípiumának nézőpontjából, hanem az önzetlenségnek az előzővel éppen ellentétes ösztönös törekvése felől is szemléljük.

Mindez csupáncsak egy látszólag jelentéktelen módosítása lenne a freudi élet- és halálösztön-hipotézisnek. Ugyanazt más nevekkel illetném. Az érvényesülés és a békéltetés ösztöne együtt alkotják a létet, azaz az életet az egész világegyetemben. Az ősi tételt: natura horret vacui+ és egy másik, újonnan alkotandót: natura horret cumuli+ egymás mellé kell tenni, és a kettő együtt jó antropomorf+ módon kifejezi eme két princípium mindenütt jelenvalóságát. Az önzés nem más, mint az a törekvés, hogy a kínt termelő feszültség egy részétől mindenáron meg kell szabadulni. Olyan ez, mintha mindenhol, ahol felbukkan egy szenvedni nem akaró és nem tudó lény, mindenünnen, mintegy varázsszóra megidézve, a békítő ösztön vagy a békítő törekvés mobilizálódna, hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi társadalomban a nőiség is megjelenik mindabban, ami erősen férfias.

A békítő szándékban rejlő „ösztönszerű” feltételezésének különös következménye logikusan a következő megállapításhoz vezet: annak a szubsztanciának vagy annak a lénynek, amiben vagy akiben ez az ösztön erős vagy éppen egyeduralkodó, vagy azzá válik, a szenvedés nemcsak mint valami elviselhető, hanem mint valami kívánatos jelenik meg, vagy mint a kielégülés forrása. Erre legfőbb példa az anyaság élvezete, ami tulajdonképpen nem más, mint parazita élőlények elviselése, akik az anya testének a terhére fejlődnek. Ennek megfelelője a szeretetre éhes ember szenvedése, amelynek a látványa felkelti a békítő szándék női princípiumát. S bár nem teszünk különbséget e két természeti erő értéke között, annyi biztosnak látszik, hogy a női, azaz a szenvedéselv az intelligensebb. „Okos enged.”+ Az önzés elvének egyoldalú érvényesülése a szadizmus, a szenvedni akarásé a mazochizmus.

Nagy vagy hosszú szenvedéstől, mindenekelőtt azonban a váratlan traumatikus behatástól kimerül az érvényesülés ösztöne, és lehetővé teszi, hogy az agresszor ereje, vágya, sőt tulajdonságai belénk hatoljanak. Nincs szuggesztibilitás a női ösztön közreműködése nélkül. Az érvényesülés ösztönének a freudi örömelv, a békéltető ösztönnek a valóságelv szolgálhat alapjául.

1932. február 24. [I.]

1. (B.) A kölcsönös analízis ötlete a betegekben eredetileg paranoid bizalmatlanságuk tüneteként születhetett meg: beigazolódik, hogy igazuk volt, amikor az analitikusban különböző, az ő ellenszenvéből következő ellenállást fedeztek fel, és kényszerítették, hogy ismerje be ilyen indulatait. Ennek a kívánságnak az elfogadása természetesen a lehető legélesebb ellentétben áll a szülők szigorú, rejtélyes titkolózásával. Mai példa: a beteg az utolsó előtti analitikus órán sugárzóan boldog, elégedett, mert először volt képes átadni magát minden szorongás és korlátozás nélkül a maszturbáció élvezetének. A következő órán folytatódik ez a hangulat; valójában semmi egyéb, mint hogy a Trisztán és Izolda egyik dallamát dúdolja maga elé. Aztán még időnként megjelenik a kellemetlen érzés, hogy ez a boldogság nem tarthat soká, és hogy nemsokára jön a büntetés. A mai órán ugyanerről a tárgyról beszélgetve azt az értelmezést indítványozom (egy álomhoz kapcsolódva, amelyben egy sovány asszonynak, aki kanüllel él gégerák műtét után, tehát egy nagyon törékeny személy, három vagy négy hatalmas gyermeke van), hogy a maszturbáció öröme sikeres találmány az anyaság emberfeletti nehézségeinek elkerülésére. Erre fel erős ellenkezés: bármit mondok, semmit sem fogad el. Aztán hosszú szünet; magyarázat: én csak ellenszenvet érzek vele, a beteggel szemben, rendíthetetlen analitikus magyarázataimat mindennél jobban szeretem, és az ő véleményét nem fogadom el. (A valóságban hajlandó voltam megváltoztatni nézetemet a maszturbáció értelmezéséről; mindenesetre azt az elképzelést anticipálom – analitikusan –, hogy a nőbeteg manifeszt homoszexualitása, tehát egyfajta maszturbáció, valami, a fenti álom értelmében ijesztő dologra lesz visszavezethető.) Az, hogy legtitkosabb gondolataimat is ismerni akarja, azoknak a gyermekkori vágyaknak az ismétlése, amikor a beteg úgy érezte, a felnőttek félrevezetik, sőt becsapják. Miután kifejezte elégedetlenségét, elég sokat sírt, tehát beteljesedett az, amit előre látott: a zuhanást gőg előzi meg.

2. R. N. esetében a módszeres analizálás szándéka bonyolultabban alakul. A szerelmesekre jellemző módon a beteg igyekszik személyem iránti érdeklődését a régmúltra kiterjeszteni. Hisz abban, hogy egy közvetítő személynek, egy akkoriban ama távoli országban tartózkodó magyarnak a segítségével (akinek ottlétéről azonban csak nemrég szerzett tudomást) felfedezett, misztikus gondolatátvitel útján, éppen engem (NB. 31 évvel ezelőtt, mint az egyedüli személyt, aki nagy bajban lévő betegeken segíteni tud). (Itt megemlítendő S. I. beteg példája, aki állítólag sohasem hallott rólam, de amint megtudta a nevem, azonnal világossá vált számára, hogy egyedül csak én tudom megmenteni. Tehát minden más analitikus próbálkozás kudarccal végződött, hozzám intenzív áttételi tünetekkel érkezett.) Többéves analízis után merült fel a kölcsönös feltárulkozás ötlete. Itt az egyszerű ismétlési törekvés egy másik tendenciával is keveredik, az „ideális szerető” elképzelésének megvalósítása, mégpedig az analitikussal. Az analitikus kedvező helyzete képessé fogja tenni a beteget arra, hogy félretolja szeretetem útjából az akadályokat, és kettőnk között egy életre szóló gondolati és érdekközösséget hozzon létre; jóságomnak és kedvességemnek köszönhetően a beteg képes lesz a gyermekkor szörnyű eseményeinek realitását tudatosan elviselni. Amíg ez be nem következik, és én betartom a hivatásom megkövetelte távolságot, a beteg nem gyógyulhat meg. Abbéli igyekezetemben, hogy a betegeken segítsek, olyan messzire mentem, hogy érdeklődésem és időm nagy részét anyagi ellenszolgáltatás nélkül a betegeknek szenteltem. Egy ideje mindazonáltal arra kényszerültem, hogy csökkentsem a nekik szentelt időt, ami meglehetős erőfeszítésembe került (mindent elsöprő részvétet éreztem a betegek iránt). Ennek a sokknak a leküzdése körülbelül két hónapig tartott, és amikor a beteg forrásai kezdtek kimerülni, rászántam magam egy második, veszélyesebb lépésre: közöltem a beteggel, hogy csak addig kezelem, amíg anyagilag fenn tudja tartani magát. Amint sejtettem, ő meg volt róla győződve, hogy mindent meg fog kapni tőlem, amire szüksége van. Őrültnek tettette magát, célzásokat tett az öngyilkosságra, én azonban hajthatatlan maradtam. A következő órák azzal teltek, hogy végtelen türelemmel helyreállítottam a baráti kapcsolatot, anélkül azonban, hogy álláspontomat megváltoztattam volna.

Egyszóval, a teljes analitikus helyzet elfogadása ebben az esetben, amint attól jogosan tartanom kell, az analízisre nézve nagyon hátrányos következménnyel, a tisztán analitikus helyzetnek az igazi helyzettel való összekeveredésével járt volna. Ahogy a szülőknek és a gyermekeknek, végül az orvosnak és a betegnek is kölcsönösen függetlenné kell válniuk egymástól; a beteg által tervezett analízis tehát indirekt módja volt annak, hogy, úgymond a vágyainak beteljesülésével, azaz szeretettel és gyengédséggel gyógyíttassa magát. Ennek az illúziónak a szertefoszlása mindig fájdalmas, de be kell következnie. Kérdés, hogy túlzott jóságom vajon nem tette-e a beteg számára még nehezebbé ezt az elválást. Másfelől hiszek abban, hogy ez az eset kizárólag csak jósággal volt megközelíthető. Nyitva marad a kérdés, hogy vajon rendelkezem-e az ahhoz szükséges ügyességgel, tapintattal és türelemmel, hogy teljes barátságban jussunk el ehhez a lemondáshoz.

Most pedig a viszontáttételről. Tény, hogy bizonyos célzások, analitikus magyarázatok, és talán a meglehetősen intenzív érzelmi reakciók is segítségemre voltak ebben a munkában. Elképzelhető, hogy teljesebb, gátolatlanabb odaadás az analízisben eddig soha el nem ért mélységből hozott volna vagy hozna belátásokat és tapasztalatokat?

3. Ha még őszintébb akarok lenni, sokkal szívesebben végeztem volna ilyen kölcsönös analízist S. I. betegemmel, akiben, a még elrettentőbb gyermekkori traumák ellenére, megvan a képesség a kedvességre és az önzetlenségre, míg R. N.-nel az embernek mindig az az érzése, hogy végső soron mindig csak önző célt követ rendületlenül. Hogy R. N. szóhasználatával éljek: R. N.-ben ismét meglelem az anyát, mégpedig az igazit, aki kemény és energikus volt, és akitől félek. R. N. tudja ezt, és megkülönböztetett kedvességgel kezel engem: az analízis még arra is képessé teszi, hogy saját keményszívűségét barátságos gyengédséggé változtassa, és itt felmerül a kérdés: nem kellett volna-e vennem a bátorságot, és mégis vállalni az analitikus áttétel veszélyét – majd ez után győzni, vagy nem az-e, illetve nem az volt-e az egyetlen helyes út, hogy belátva mindezt a tudatos és tudattalan szándékot, lemondtam az efféle analízis esetleges előnyeiről, gyakorolva és megkövetelve a nevelő hatású önmegtartóztatást? Ha már itt is olyan magas fokára jutottam volna a jellem legnagyobb komolyságának, mint S. I.-nél, úgy képes lettem volna, bár valószínűleg csak az ő analízisének befejeződése után, kitenni magam e nőbeteg analízisének.

Időközben az embernek be kell érnie azzal, hogy az analitikus belátás szeleteit szórványos töredékekben kapja a betegektől, és azt, hogy ők a mi személyünkkel is foglalkozzanak, csak annyira szabad megengedni, amennyire ez az ő analízisükhöz szükséges.

1932. február 24. [II.]

Öntudatlan állapotban bekövetkező trauma

Különösen veszélyes hatású a megrázkódtatás – legyen bár az hirtelen ijedelem vagy ijedelem plusz testi sérülés –, amikor a trauma kivételes tudatállapotban következik be. Példa: 1. R. N. Hirtelen felébredés egy hipnotikus-toxikus állapotból, amit az anesztetikum és a hipnotikus hazugság hirtelen megvonása okoz. A trauma itt egy már hasadt lényt ér, aki nem tudja úgy összeszedni az akaraterejét, mint a tudatuknál lévő emberek. 2. Hasonló helyzetben van S. I., akinek anyja (ahogy valószínűleg O. S.-é is) mint egy őrült, rátámad az alvó gyermekre, valamiféle, álmában elkövetett maszturbációs tevékenység miatt. Aki alszik, az védtelen: ha az ember alszik, az számít otthona és a környezete nyújtotta biztonságra, különben el sem tudna aludni. Az Én egy egészen kis része éjszaka is őrt áll, de csak azért, hogy figyelmeztető jelzést adjon, amikor veszély közeledik. Ha azonban a támadás figyelmeztetés nélkül következik be akár a villámcsapás, lövés vagy más megrázkódtatás az alvás vagy álmok kellős közepén, akkor, amikor az érzékszervek nincsenek ellene felvértezve, a traumatikus hatás ellenállás nélkül behatol a pszichés szervezetbe, és ott tartós poszthipnotikus szuggesztió módjára fennmarad. Más szóval, ebben az állapotban az ijedelem hatása nagymértékben fokozódik. Az ember szinte a még kevésbé értelmes, riadt állat szintjére süllyed. A neurotikusok iszákosságra való hajlama utalhat a trauma alatti megzavart vagy legyengített tudatállapotra (vagy reprodukálhatja azt).

1932. március 3.

A kölcsönösség témájához

Egyre inkább méltatlannak tűnt számomra, hogy úgy viselkedjem, mintha teljesen kiegyeztem volna a kölcsönösséggel, mialatt „saját analízisemben” csak valamiféle reservatio mentalisszal+ vettem részt. Ez és az S. I.-től kapott figyelmeztetés (akinél az utóbbi időben „kölcsönösség” nélkül lényeges terápiás előrehaladás mutatkozott, és aki állandóan óvott a túl nagy önfeláldozástól), nem utolsósorban az általam is érzékelt overdoing+ (az idő és a fáradtság előrehaladtával), végül saját anyagi helyzetem, vagyis a valóság: mindez együtt, valamint Freud figyelmeztetésének felidézése, miszerint „túlságosan betegeim befolyása alatt” állok, arra szorítottak, hogy nyíltan beszéljek arról, mennyire töredékesen veszem csak ki a saját részem a kölcsönös analízisből, és hogy szent elhatározásom: a dolgot ennyiben is hagyom. Ebben természetesen közrejátszik a félelem: 1. az analízis, az analitikus analízisének előtérbe helyezésével, a projekciók és a saját problémáktól való félelem valóságos melegágyává válhat; 2. a beteg ellenszolgáltatásként az én analízisemért kezdett anyagi segítséget kérni. Ha azonban anyagi segítséget kapna, akkor az analízis túlságosan összekeveredne a valósággal, és ez megnehezítené az elválást. Valójában a beteg máris különböző terveket szőtt élethosszan tartó együttműködésünkről Schiller és Goethe mintájára. Az óvintézkedésemet – miután más betegektől is kaptam figyelmeztető jeleket – azon az alapon utasította el, hogy az ő esete egészen különleges, és hogy közösen választott módszerünk képes behatolni a legmélyebb metafizikai rétegekbe. Végül még arra utalt, hogy munkaképességem komoly veszélyben van és az ő segítsége nélkül tönkremegy. Ez a figyelmeztetés kissé fenyegetőnek tűnt (mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a beteg úgy érzi, természetfeletti erők birtokában van).

Közvetlen következmény: kijózanodás; komolyan gondolkodik azon, hogy az analízist azonnal befejezi, hogy a megtakarított pénzt jól használja fel, mielőtt itt áll „vis-à-vis du rien”.+ Ezzel szemben én azt javasoltam, egyezzen bele a kompromisszumba: én a saját analízisemet minden nap csak rövid ideig és az ő analízisének figyelembevételével folytatom; a megszabott időt nem szabad túllépni.

Halálos, hosszú csend és teljes reményvesztettség; ezúttal azonban különös módon kevesebb szó esett az öngyilkosságról és arról, hogy megőrül. A beteg végül is arra jutott, hogy egyelőre folytatja a munkát, „tekintettel személyem rokonszenves vonásaira”, ami mégiscsak más, mint az infantilis kegyetlenkedő szellem tulajdonságai.

Mit várhat ettől az ember? 1. Az aktív terápia szerint a szükség kényszere alatt kierőszakolni azt, hogy betekintsen a jelen és a múlt valóságába, amit eddig soha nem sikerült teljes egészében megvalósítani. 2. Most, hogy a betegnek nincs többé mit remélnie, előmerészkedhetnek az elfojtott indulatai, különösen a gyűlölet. Most megmutatkozhat a közönséges és a durva, amit a beteg eddig igyekezett elrejteni. Természetesen veszélyesebb fenyegetésekre is lehet számítani.

Amellett ott van még a remény, hogy valahonnan külső támogatás érkezik; ez az analízisre nézve kedvező lenne, amennyiben ekkor az elválás, amit ugyan az éppen most zajló közjáték is ösztönöz, spontánabb módon, a beteg saját szándékából következne be. Végül az ember persze nem hagyhatja figyelmen kívül azt az ötletet sem, hogy a tervezett kölcsönösséghez valamiféle nagyvonalúság is járul, amiről én, tekintettel elsősorban arra, hogy nem volt teljes a bizalom, lemondtam. Ennek az energikus fellépésnek egy előnye lehet: the break of one of my patterns,+ felülkerekedés a „szenvedés terrorjától” való félelmen, amely kétségtelenül gyermekkori forrásokból táplálkozik.

A szenvedés terrorjáról

1. S. I. időnként úgy érzi – különösen amikor agresszív, konok, szarkasztikus stb. –, hogy valamiféle idegen beszél belőle, akiben ő utóbb nem ismer önmagára. A gonosz idegen, ma például, gonosz, fegyelmezetlen, agresszív, szenvedélyes, ezért a gyermek számára félelmetes anyaként jelenik meg, akinek csaknem mániás gesztusait és mimikáját, valamint kiabálását a beteg olyan hűen utánozza, hogy az csak egy tökéletes azonosulás következménye lehet. A pszichologizáló beteg aprólékos részletességgel leírja, milyen belső folyamatok játszódnak le benne, amikor ennyire megijed: személyének egy része „magánkívül” van, s az így üressé váló helyet annak akarata tölti be, aki rémületbe ejtette. Terápiaként azt követeli, hogy a behatoló személyiség minden egyes darabját távolítsam el, ugyanakkor neki meg kell próbálnia saját személye kihasadt részeit a személyiségébe visszapréselni. Hosszantartó relaxáció és passzivitás a részemről, ami után most azt kéri: „you must poke the jelly fish”,+ vagyis az ő kívánságára valamivel szigorúbbnak és keményebbnek kell lennem vele.

2. B. esete hasonló. Megkér, hogy addig szorítsam a nyakát, amíg nem fullad; jobb a teljes szenvedés, mint a szenvedéstől való félelem miatt a tudattalanban állandó kínzó feszültséget hordozni.

1932. március 6. [I.]

Kölcsönösség: Az anyagi támogatás és a kölcsönösség megszüntetése utáni harmadik órán hirtelen fordulat: a beteg sugárzó arccal és engesztelőleg fogadott; többszörös bocsánatkérés azért, hogy az én analízisem során, mivel elvesztette az önuralmát, felidegesített és bosszantott engem (tehát elvben még mindig ragaszkodik a kölcsönösséghez, és intézkedéseimet a maga részéről csak apró kisiklásoknak minősíti). Mindazonáltal, egészében véve egyértelműen megenyhült: csodálatát fejezi ki azért, hogy provokációi ellenére ragaszkodtam a kúrához. Palástoltam, hogy örülök és meg vagyok elégedve; megdicsértem azért, hogy képes felülkerekedni önmagán. Ő viszonozta a bókot és azt mondta, hogy én erősebbnek bizonyultam, mint az, az eredendő hajlamom, hogy hagyjam magam terrorizálni a szenvedéstől. Nem hallgattam el, hogy ez meglehetősen nagy erőfeszítésembe került. Az óra nagyobb része az analitikus esemény megbeszélésével telt el, de sikerült őt a mélybe és a múltba is visszavinni.

Hasonló folyamat B. betegnél. Ő is követelni kezdi, hogy az analízist napi 24 órára terjesszük ki; e nélkül a biztosíték nélkül nem tudja kitenni magát annak a veszélynek, ami a tudatos intellektuális védekező és óvintézkedések feladásával jár. Ennek ellenére ő is, épp úgy, mint a másik páciens, határozottan visszautasítja célzásaimat arra nézve, hogy távozni kíván. S noha ő gyakran megjegyzi, hogy semmit sem haladunk előre, amikor én teszek hasonló célzást, azt válaszolja: „Maga honnan tudja, hogy én nem haladok? Talán már az előrehaladást jelent, hogy ilyen felindult vagyok.”

Az A-esetben végül is úgy tűnik, hogy a többéves munka során tanúsított barátság mennyisége elegendőnek bizonyult és előmozdította, hogy a beteg (intenzív menekülési reakció lezajlása után), a hiányos vágyteljesülés ellenére, szemben egykori büszkeségével, makacsságával, fölényességével és megvetésével, hagyja, hogy akaratát megtörjék. Valami hasonló várható a B-esetében is. – Ha ez sikerül, akkor itt valóban a karakter lényeges átalakulásáról beszélhetünk, amelynek bizonyára sok más vonatkozásban is lesznek következményei. Tehát egyfajta pedagógiai siker.

Itt felmerül a relaxáció és az aktivitás, illetve a nevelés kapcsolatának kérdése. Az analízisnek, akár az életnek, relaxációval kell kezdődnie; részben ennek hatása alatt válik lehetővé a katartikus reprodukció. Teljes ráeszméléssel járó mélyebb behatolás a kellemetlen traumatikus élményekbe azonban csak az analitikus elválasztás fájdalma útján látszik elérhetőnek. A múlt és a jelen közötti ellentét segítségével az ember csak egy bizonyos mélységig tud lehatolni. A legnagyobb fájdalmat azonban a beteg mindaddig el fogja kerülni, amíg az élet valami elviselhetőbbet kínál számára. Az analízisben tehát azt kell éreznie, hogy teljesen egyedül van, csak saját magára számíthat, kételkednie kell abban, hogy van még egy utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhat (az analízis, az analitikus jósága), s mindezt azért, hogy ezúttal, a hasonlóság révén, átélje a valódi fájdalmat. Igen, a jelen fájdalmának, éppen jelenidejűsége miatt, nagyobb gyötrelmet kell okoznia, mint amekkorát a múltbéli fájdalomra való visszaemlékezés okozhat. Ezért a menekülés a jelen kétségbeeséséből a viszonylag elviselhetőbb traumatikus helyzetbe (emlékezés). Hogy ez a gyötrelem elviselhető legyen, a jelenben tehát még nagyobb gyötrelmet kell aktivizálni. Záróaktusként, a „mély katarzist” követően, hasonlóan, mint R. N. esetében, valamiféle kibékülési szakaszt és végül búcsúzást képzelek el, amikor a beteg úgy érzi, hogy megszabadult a traumás fixációtól, azaz a kényszeres jellegű szeretettől és gyűlölettől. A trauma által irányított jellem megszűnik létezni, és kibontakozhatnak a személyiség más, természetes adottságai. Ide illesztendő be a találó összehasonlítás az exhumáltak felbomlásával (Freud).

1932. március 6. [II.]

Általános álláspont a valóságtól való tendenciózus elfordulásról pszichózis esetén

Minden zavarodottság ősképe: nem tudni, hányadán állunk egy személy vagy egy helyzet megbízhatóságát illetően. Ilyenkor „megtévesztettek vagyunk”, s ez azt jelenti, hogy tévedtünk; az ember előtt szóval és tettel „megjátszanak” egy bizonyos érzelmet, és a „félrevezettetés” akkor következik be, amikor bizonyos elvárásaink vannak egy bizonyos helyzettel szemben, és e helyett valami egészen mást, gyakran az ellenkezőjét találjuk, tehát: valami meglep minket. A zavarodottság a meglepődés, és az újbóli adaptáció közötti pillanatnak felel meg. (Példa: az elválasztás. A szopáshoz szokott gyermektől megtagadják a mellet. Reakció: 1. zavarodottság, 2. védekezés és elutasítás, 3. alkalmazkodás.)

Mármost olyan esetekben, amelyekben a tiltakozás és a negatív reakció, azaz bármely bírálat és nemtetszés kifejezése tilos, a bírálat csak közvetett formában tud megnyilvánulni. Az a vélemény például: „Mindnyájan hazugok, hülyék, bolondok vagytok, akikben nem lehet megbízni”, indirekt módon, túlzások, őrültségek és képtelen dolgok révén juthat kifejezésre, körülbelül úgy, ahogy a grimaszoló gyermek elcsúfítja magát, de csak azért, hogy a másiknak megmutassa, hogy az hogy néz ki. Az őrült az őrültségeivel tehát az alábbi ítéletet fejezi ki: „Én vagyok az egyetlen intelligens ember, ti mindannyian őrültek vagytok.” Ez legszembetűnőbb azokban az esetekben, amelyekben egy gyermek valóban elmebeteg szülők befolyása alatt állt. A gyermek korán felismeri az őrültséget a felette állók viselkedésében, meg van azonban félemlítve, s ez megakadályozza abban, hogy bírálja őket. Számára a kifejezés egyetlen eszköze az ironikus túlzás marad, amelynek természetét a környezete nem ismeri fel. Továbbra is kérdés, hogy hogyan és mikor válik a gyermek számára is tudattalanná az, ami a megnyilvánulásaiban ironikus. A saját személyiségére ráerőszakolt, illetve rátevődő őrült „felettes-én” a korábbi iróniát automatizmussá alakítja. Hagyományos úton így jön létre – azáltal, hogy egy őrült személyiségkomponens transzplantálódik a felettes-énbe – a pszichózis öröklődésének látszata.

1932. március 8.

Az analitikus mint funerator+

1. Naivitás volt azt hinni, hogy az alkalmazkodás egy új helyzethez minden további nélkül, a karakter tökéletes megváltozásával majd tartósan bekövetkezik. A kijelentés, hogy elégedettek vagyunk a „szublimáló gyermekkel”, vagyis hozzájárulunk ahhoz, hogy szellemi, erkölcsi és intellektuális téren valami még soha nem voltat dolgozzunk ki, mégpedig egyesült erővel, egyszerre és egyformán gondolkodva: ez csak az érem egyik oldala volt; a másik sötét és negatív oldal létezése nem szűnt meg, és amint alábbhagyott a lelkesedés, azon nyomban kettőzött erővel napvilágra került. A szavak, amelyeket oly kegyetlenül, mint valóságot vágtam az arcába és az ezekre való reakció, amit már korábban vártam (a meglepő módon tapasztalt megbékélés helyett), ma, ha késve is, de felszínre tört. A szavaim akár még gyilkolni is képesek lettek volna. A szublimáció őrültség (rezignáció, a fantaziálást valóságnak tartja); én állítólag ugyanazt teszem, amit a gyilkos apa, beadom neki az izgató, ingerlő mérget, felkeltem benne a várakozást az orgazmusra, és azután ki akarom erőszakolni a szerelem tárgyának eltolását. Ezt határozottan, sőt lelki erejének teljes megfeszítésével visszautasítja, ahogy a gyilkos apa sem tudta elérni, hogy olyan érzelmeket tudatosítson magában, amelyek mind személyének, mind vágyainak ellentmondanak. Számára nem marad más hátra, mint hogy megint megőrüljön, vagyis a benne felkeltett új érzelmeket (szeretetéhség) a valóságtól elfordítsa, de ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, ki kellene fordulnia önmagából („inside out”)+. Egyszerűbben fogalmazva: mialatt a méreg kényszerítő hatásának engedelmeskedve viselkedett és tettette magát, arról álmodozott, hogy eljön majd egy „ideal lover”.+ Így tehát egész személye hasadt szét részekre. Az egyik rész a puszta szenvedés volt, bár a tudat számára csak álmokban és tünetekben hozzáférhető, és így nem realizálható. Egy másik rész biztosította számára a valóság vágyteljesítő átértelmezését. Egy harmadik rész, a méregnek és az apának tökéletesen engedelmeskedő test, megmaradt puszta automatizmusnak. A beteg tehát csillapíthatatlan szeretetéhségben él; ilyen körülmények között lehetetlen, hogy beérje szublimációkkal; inkább visszamenekül a tébolyba vagy a halálba.

2. B. A két utolsó óra a legtökéletesebb elégedetlenség, reménytelenség és menekülni akarás jegyében telt el, főleg azért, mert nem bízik bennem, nem bízik abban, hogy ha igazán szüksége lenne rá, akarnék vagy tudnék segíteni neki. Mindazonáltal felszólításomra rászánta magát, hogy lelke mélységeibe alámerüljön, hogy minden óvintézkedést feladjon, sőt azt is megengedte magának, hogy megbetegedjen. Az órákat igen heves fejfájások és egyéb fájdalmak töltötték ki, meg az, hogy ezek miatt folytonosan panaszkodott. Tegnap ágynak esett, és értem küldött. Ott feküdt magas lázzal, mint utóbb kiderült, folyvást valami kedvességet és emberséget várva tőlem, valahogy úgy, mint egy halálra sebzett gyermek, aki már inni is alig tud, csak üvegcsövön át szürcsöl egy kis folyadékot. Ehelyett azt kellett tapasztalnia, hogy én, mint mindig, felteszem az ostoba és unalmas analitikus kérdéseket, és amikor az óra végén, ahogy az lenni szokott, távoztam, egyedül hagyva őt (nota bene… ez egy olyan napon történt, amikor a vele egy házban lakó nők vérig sértették), akkor úgy látta, hogy nincs mit remélnie tőlem, hogy neki magának kell segítenie önmagán, hogy igaza volt, amikor nem bízott bennem, és hogy helytálló volt az apjáról alkotott véleménye, tudniillik, hogy buta és gyáva ember, aki cserbenhagyta őt.

Az analízis pontosan megismétli a szülők viselkedését, a szülőkét, akik csak provokálják a kínt, de meggyógyítani nem tudják. Már látja előre, hogy további nyolc év múlva is ugyanitt fog tartani, ha nem sikerül az analízistől, a családtól, talán az egész emberiségtől elszakadnia, és az életét önállóan berendeznie. Emellett volt egy álma, amelyben egy lány négyszögletű koporsóban feküdt kényelmetlen helyzetben, teljesen élettelenül. Haja az arcába hullott, fején kendő volt. Kint egy dallamot játszanak (gyászdal?), valaki rámutat a lány torkára, jelezvén, hogy a lány nem tud velük énekelni. Három alak vehető ki tisztán: a halott, a beteg és egy harmadik személy (az értelmezés ideiglenes: a beteg nem tud beszélni, mert egy része valóban halott, ezért énekelni sem tud; utalás a feltételezett támadáskor fennálló helyzetre, légzési zavar).

3. A szubjektív reakció mindkét esetben rendkívül gyötrő, eleinte elkedvetlenítő. Szemmel láthatóan nem való nekem, hogy egyfolytában gyilkossággal vádoljanak. B. esetében végül belátom, hogy az analitikusnak ez elkerülhetetlen feladata, viselkedhet, ahogy akar, lehet olyan kedves, amilyen csak akar, relaxáltathatja a beteget, ahogyan csak akarja, de eljön az idő, amikor a páciens elleni egykori gyilkosságot saját kezűleg kell megismételnie. De hogy különbséget tegyen az eredeti gyilkosság és e között, neki nem szabad tagadnia a bűnösségét; az analitikus bűn az, hogy az orvos nem képes az anyai gondoskodás, jóság, önfeláldozás tökéletes nyújtására, és ezáltal az annak idején éppen csak hogy megmenekült gondozásra szorulókat – mivel nem nyújt nekik elegendő segítséget – ismételten kiteszi az egykori veszélynek. Miután hagytuk, hogy a betegek kimerítően elmondják véleményüket rólunk és más gyilkosokról, ők maguk teszik fel a kérdést: hogy én mit válaszolnék erre? Válaszomban nyíltan elismertem, hogy nem voltam eléggé a segítségére, és nem titkoltam el azt, hogy ez mennyire fáj; továbbá megvallottam, hogy mi férfiak – valójában közülünk még a legjobb orvosok is – a gyermek- és betegápolásban ügyetlenek vagyunk; a férfiakat környezetük és a többi fiú gyermekkoruktól kezdve arra neveli: ne mutatkozzanak érzelmesnek, mert az nőies és gyermekes. A férfiak még akkor is mogorvák és közömbösek, ha kedvesek akarnak lenni. Mindazonáltal a mi őszinteségünk más, mint a szülők képmutató hallgatása. Ezt és jó szándékunkat a javunkra kell elkönyvelni. Ezért nem adom fel a reményt, és számítok arra, hogy a bizalom visszatér minden csalódás ellenére. Ha sikerül a hangsúlyt, amint az indokolt is, a jelen traumáról a gyermekkorira visszahelyezni, elég pozitívum marad ahhoz, hogy a kapcsolatot a szakítás helyett a megbékélés és megértés irányába vezesse.

B. esetében a reakció, tekintettel a kölcsönösségre, természetesen sokkal mélyebb volt. Ez alkalmat adott arra, hogy mélyebbre hatoljak saját infantilizmusomba; a gyermekkor tragikus pillanata, amikor anyám kijelenti: Te vagy a gyilkosom. Az analízisben világosan megmutatkozik a hasonló kijelentésre adott túl erős reakció, és a rákövetkező kétségbeesés és elcsüggedés. Ilyen módon: elszakadás a jelentől, és a rokonszenv visszatérése a szublimációra való hajlammal és a rezignációval egyetemben. Ha az ember tudja, hogy ez a hóhérmunka elkerülhetetlen, és végül használ a betegnek, és legyőzi az ilyen kegyetlenséggel szembeni – többé-kevésbé erős – ellenállását, ha elvégzi és lehetővé teszi a kellő analitikus feltárást, akkor nem fog visszariadni a beteg leválásához vezető radikális beavatkozástól. Elvégre a gyermeket is ollóval kell az anyától elválasztani; ennek a műveletnek az elhalasztása anyának és gyermeknek (analitikusnak és betegnek) egyaránt kárára lehet. Tapintat és belátás dolga, hogy meghatározzuk: 1. meddig mehetünk el a kedvességben; 2. mikor és milyen ütemben kell a rideg valóságot megmutatni; 3. mennyiben hasznos vagy feltétlenül szükséges ehhez az analízis kölcsönössége.

1932. március 10.

A pszichoterápia gyógyító eleme (healing)+

A pszichoanalízis kimondatlan vagy ritkán kimondott alapelve, hogy – ellentétben más pszichoterápiákkal – nem megnyugtatással, kiengeszteléssel, bátorítással, felvidítással, tehát nem közvetlen érzelmi és szuggesztív hatású eljárásokkal, nem is valóságos részvéttel, gyengédséggel, jóindulattal, együttérzéssel, az indulati hullámzásokban, olyanokban mint a gyűlölet, a felháborodás, a kétségbeesés, valamint a pozitív izgalmakban, a szerelmi boldogságban stb. való részvétellel kíván hatni, hanem végeredményben csakis intellektuális úton, azáltal, hogy az elfojtásokat tudatosítja, és az érzelmi és cselekvésbeli gátlásokat megszünteti. Az ideális analízis tehát az az eset lenne, amikor a betegbe semmit nem analizálunk bele, és amikor az analitikus semmit nem változtat meg vagy alakít át sem a külső, sem a belső feltételekben, azaz sem szociálisan, sem személyesen nem nyújt segítséget, és az érzelmi igényeket sem elégíti ki. Az analitikus helyzet áttételi elemének felfedezése óta a modernebb pszichoanalízis természetesen hangsúlyozta az affektív, nem intellektuális mozzanatok jelentőségét az analízisben, sőt végül arra a megállapításra jutott, hogy csak az áttételnek és az áttétellel szembeni ellenállás eltávolításának együttes hatása teszi lehetővé a valódi tudatosulást és ezzel a tudattalan megfékezését. Mindezeket az affektív mozzanatokat az analízisben azonban egyfajta köztes állapotként fogták fel, amit végül teljesen fel kell oldani; végezetül, amit az analízis a betegeknek kínál, az a belátás és az önkontroll.

A neokatartikus tapasztalatok, úgy tűnik, igen gyakran arra kényszerítenek, hogy egy olyan analízisben, amelyik már a vége felé jár, ne ragaszkodjak mereven ezekhez az analitikus alapelvekhez; a legmélyebb relaxáció pillanataiban vagy lehetetlennek, vagy zavarónak, de mindenképpen hiábavalónak látszik, hogy az intellektushoz folyamodjunk. Az önmegfigyelés és az önbírálat feladata, amint azt az analitikus magyarázat megköveteli, már eleve feltételezi, hogy a személyiség két részre, egy megfigyelőre és egy megfigyeltre hasad. Másfelől azonban a relaxáció megköveteli a személyiség teljes egységesítését, azt, hogy valamennyi érzet számára egyformán biztosítsa a hatás lehetőségét, tehát voltaképpen egyfajta újbóli átélést tegyen lehetővé. A beteg valóban lemerül a hallucinációk, érzelmi kitörések, testi és lelki fájdalmak zűrzavarába, a tehetetlenségbe, és abba, hogy úgy érzi: nem képes felfogni a dolgokat; gúnyos, csillapíthatatlan nevetésben tör ki amiatt, hogy milyen naiv volt az elvárásait illetően, és hogy milyen kegyetlen a valóság.

Ha az ilyen beteghez továbbra is az analitikus hűvös, udvarias barátságosságával közelítünk, ráadásul netán még a sztereotip kérdést is feltesszük: „Mi jut még erről eszébe?”, a beteg hirtelen felébred a transzból és a szenvedésből. Megtagadja a további együttműködést, úgy érzi, hogy képtelenek lesznek bármikor is segíteni neki, és megtesz mindent, hogy kimenekülhessen az analízisből, nem titkolva, hogy mennyire megvet bennünket tehetetlenségünk és közömbösségünk miatt. Gyakran összekeverik ezt a reakciót az előélet analóg, különösen a családtagokkal kapcsolatos tapasztalataival. Immár teljességgel meggyőződtek önzésünkről (például az apáéról és az enyémről). Azt mondják, hogy az ismétlés túlságosan is jól sikerült: mi haszna szó szerint megismételni [?] a traumát, és ugyanúgy csalódni az egész világban és mindenféle emberségben?* A magam részéről igyekszem nem megfertőződni a betegek kedvetlenségétől, bár nagyon nehéz tartani magam a panaszok és vádak áradatával szemben. Nem kerülhetjük el, én legalábbis nem tudom elkerülni, hogy ne érezzem magam sértve, amikor évekig tartó, gyakran megfeszített munka után azt mondják rám, hogy tehetetlen vagyok és nem tudok segíteni, csak azért, mert az ember nem tud mindent olyan tökéletesen megadni, ahogy azt a szenvedő személy megérdemelné a kínos helyzetében. S ez bizony megtörténhet, ilyenkor szűkszavúak és hallgatagok leszünk, holott lázasan kellene igyekeznünk segíteni, és ilyenkor – ez a betegek véleménye – vesztett az ügyünk náluk. Két dolog mindenesetre jogunkban áll: őszintén bevallani, nekünk is fájdalmat okoz, hogy nem tudunk segíteni, és türelmesen kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy segítsünk és a látszólagos kilátástalanság ellenére tovább folytassuk az analitikus munkát. Volt egy eset, amikor az, hogy beismertük, érzelmi eszközeink korlátozottak (ellentétben a család képmutatásával), nem bizonyult elegendőnek; csak az tette lehetővé a beteg számára, hogy a kudarc ellenére visszanyerje bizalmát, hogy az analitikus – heves érzelmi kitörések közepette – szintén feltárta a saját tudattalanját.

Egy harmadik eset (S. I.) viszont ehhez hasonló megrázkódtatások nélkül is jó eredményhez vezetett. A nőbeteg nagy lelkesedéssel érkezett, tartózkodó viselkedésem azonban rögtön az elején visszariasztotta. De az éveken át végzett kitartó munka, a végtelen megértés, amikor az ígéreteit (a drogokkal kapcsolatban) nem tudta betartani, a rendkívüli elnézés, holott minden lehetséges módon próbára tette a türelmemet; a valódi emberi együttérzés az igazi megrázkódtatás pillanataiban, azaz egy kissé „gyógyítottam”, s ez szinte észrevétlenül változást hozott (nem utolsósorban annak a türelemnek következményeként, amellyel metafizikájának és természetfeletti kinyilatkoztatásainak zagyvasága mögött tényleges – noha pszichés – realitást igyekeztem és tudtam felfedezni). Számára a jóság és a bölcsesség úgyszólván élő szimbólumává váltam, akinek puszta jelenléte gyógyít, és rendbe hozza a dolgokat. R.N. is hasonlókat mondott a megnyugvás pillanataiban és a küzdelmek szakaszának lezárultával. Ezt a fajta gyógyítást beilleszteni a pszichoterápiába a megfelelő módon és a szükséges helyen, talán nem teljesen méltatlan feladat.

1932. március 13.

Kétgyermek-analízis

A kölcsönös analízis bizonyos fázisaiban mindkét fél tökéletesen felad minden kényszert, minden tekintélyt; két egyformán riadt gyermek benyomását keltik, akik kicserélik tapasztalataikat, és azonos sorsuk következtében tökéletesen megértik egymást; ösztönösen igyekeznek egymást megvigasztalni. Minthogy tudatában vannak sorsközösségüknek, a másik fél teljesen ártalmatlannak tűnik, olyannak, akire az ember nyugodtan rábízhatja magát. Eredetileg csak az egyik fél élvezte a bizalmat; a gyermek semmivel sem viszonozta az anyai gyengédséget és gondoskodást (valószínűleg ez az anyáskodás, amit a gyermek élvez, az anyánál is egyfajta gyermekkori állapotba való regressziónak felel meg). Az analízis intellektuális hűvössége a betegben végül bizonyos lázadást vált ki, amelynek az a célja, hogy a beteg elszakadjon az analitikustól, és a külső hatalom helyébe egy felettes-énrészt helyezzen. A kötelességteljesítés és az engedelmesség, az önmegfigyelés és az önkontroll még mindig elviselhetőbbnek tűnik, mint az, hogy mások irányítsanak. (Itt megemlítendő a gyermek, aki sarokba állítja önmagát, hogy elkerülje a büntetést.) Ez a „jóság” és engedelmesség egyébként egyúttal bosszú is a hatalommal szemben, amelynek így kiüti a fegyvert a kezéből. Miután csalódtak a szülőkben, a tanítókban és más hősökben, a gyermekek egymás között szövetkeznek, és baráti kötelékeket hoznak létre. (Vajon az analízisnek efféle barátság jegyében kell-e végződnie?)

A saját „bűnök” kölcsönös megvallása – azaz gyermekesen naiv őszinteség a felnőttek fölényessége és magamutogató jósága (képmutatás és fanatizmus) helyett – megnyugtatólag hat mind a gyermekre, mind az analizáltra, úgy érzik, hogy nem ők a rosszak és az őrültek, amikor szabadon engedik természetes ösztöneiket, hanem a felnőttek a becstelenek és vakok.

Ha az infantilis amnézia megoldásának az a feltétele, hogy a beteg teljesen megszabaduljon az analitikustól való félelmétől, úgy az analízis kölcsönössége pszichológiailag indokolt.

Dicséretre szükség van. Egy nőbeteg (Dm.), aki hosszabb ideje, többé-kevésbé tudattalanul azzal tiltakozott az analízis ellen, hogy szeretetét és érdeklődését egy fiatalember felé fordította (valószínűleg azt várva, hogy ezért én őt, még ha kimondatlanul is, de gyűlölöm), egy nap azzal a javaslattal állt elő: az a szándéka, hogy esetleg véget vet a hozzá nem illő, sokkal fiatalabb férfivel való kapcsolatának. Ezek után az ellenállás jelei mutatkoztak, melyek mindaddig megoldatlanok maradtak, míg el nem mondta, hogy csalódott volt, mert nem ismertem el, hogy mekkora áldozatot hozna, mégpedig önként. Igazat adtam neki. Ekkor úgy tűnt, hogy mulasztásom okai után akar kutatni. Megállapítottuk, hogy a beteg három vagy négy hónapja ellenállásban van, amelynek az az oka, hogy pletykált rólam, s ennek következményei voltak rám nézve mind Freud, mind mások részéről.* Azóta zárkózottabb, vagyis barátságtalanabb és lenézőbb lettem, a dolgot túlságosan magamra vettem, ahelyett, hogy tovább kutattam volna az okokat stb. A fenti hanyagságnak is ez az oka. Az óra vége békülékeny hangulatban; a beteg úgy érzi, hogy visszanyerte a bizalmamat. Hogy én nem úgy kezelem, mint annak idején az apja és az egyik tanára is, akik soha nem ismerték be, milyen vétkeket követtek el ellene. Ezek némelyikét ő aztán bosszúból sokkal durvábbnak és utálatosabbnak festette le, mint amennyire objektíve jogos volt. A felnőttek képmutatása feljogosítja a gyermeket a túlzásra és a hazugságra. Ha a hatalommal bíró személyek őszintébbek lesznek, akkor a gyermek spontán előáll a vallomásaival és felajánlja, hogy jó lesz. De minden ilyen konfliktusnak, mint ahogy egy anya és gyermek közötti jelenetnek is, kibéküléssel és dicsérettel, azaz a bizalom jeleivel kell végződnie.

1932. március 15.

Az autochton és a heterogén Én (S. I.)

A beteg már rég arra a meggyőződésre jutott, hogy tüneteinek nagy részét valahogyan kívülről erőszakolják rá. Mióta tudomása van a pszichoanalitikus nomenklatúráról, azóta ezeket a ráerőszakolt, saját énjétől idegen, annak tendenciáival ellentétes és számára káros érzéseket, hajlamokat, megfontolásokat és cselekedeteket a „felettes-én” akcióinak nevezi. Ennek az Éntől idegen résznek a beplántálását teljesen szubsztanciális módon képzeli el. A két legfőbb személy, akik saját énjük kínos részeivel az ő személyiségét terhelik meg, csak azért, hogy az általa okozott feszültségtől és szenvedéstől megszabaduljanak: tehát ez a két legfőbb személy elsősorban az anya (aki bizonyos elmebetegségre vallóan annyira el szokta veszteni az önuralmát, hogy a gyermekeit rettenetesen megveri), a másik pedig legutóbb egy ismerős hölgy, aki egy ideig bizonyos pszichoanalitikus, de metafizikus hatást is gyakorolt rá; ismer azonban jó szándékú, gyógyító hatásokat is, például azokat, amelyeket főleg nekem tulajdonít. Természetesen mi sem lenne egyszerűbb, mint ezeket a szimptómákat paranoid tébolyként diagnosztizálni, ami pszichiátriai tudásunk mai állása szerint egyet jelentene a gyógyíthatatlansággal. Én azonban, Freud megfelelő utalásaira támaszkodva, melyek szerint minden téveszme tartalmaz valamennyi igazságot, elhatároztam, hogy behatóbban fogom kutatni az ilyen látszólagos téveszmék – legalábbis pszichés – realitását, vagyis hogy egy jó darabig azonosulok az állítólagos őrülttel.

Erre az eljárásra modellemül egyébként valószínűleg Breuer doktor példája szolgált, aki nem riadt vissza attól, hogy egy hisztériás legképtelenebb kijelentéseiben is megkeresse és megtalálja az igazságot, miközben mind elméletileg, mind technikailag a beteg célzásaira és javaslataira kellett támaszkodnia. Arra a várható ellenvetésre, hogy bizony a pszichoanalízis (és éppenséggel én magam is) bőségesen foglalkozott a téveszmék pszichés realitásával, midőn azokat bevallhatatlan lelki tartalmak projekcióiként mutatta be, csak azt felelhetem: továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy a „téveszmék” nagy része projekció, de nem tartom kizártnak, hogy a tévtartalmakban több az objektív valóság, mint azt eddig feltételeztük. Én már eleve hajlottam arra, hogy úgy véljem, az őrültek hallucinációi nem képzelgések, legalábbis nem teljes egészükben, hanem a környezetből és más emberek pszichéjéből származó valódi észlelések, amelyek számukra éppen pszichológiai túlérzékenységük révén hozzáférhetők, míg a normális embereket, akik csak az őket legközelebbről érintő dolgokra figyelnek, érintetlenül hagyják. Fontos, hogy itt eszünkbe jussanak bizonyos emberek úgynevezett okkult képességei, valamint a két állapot, a paranoia és a pszichés túlteljesítés közötti közeli rokonság, és a könnyű átjárás.

A második személynek, akiről a beteg azt hiszi, hogy üldözi őt, vannak ilyen „pszichés” képességei. A beteg persze tőle magától hallotta, hogy hatalmában áll akarata segítségével elérni, hogy az emberek azt tegyék, amit ő akar. (Ekképpen a beteg észleleteinek nagy része egyszerűen a benne felkeltett félelem projekciója lehet.)

S. I. beteg úgy érezte, hogy ez a két személy – akiknek részei úgymond benne lakoznak – szellemével ellentmond az ő valamennyi szándékának, számára mégis ellenállhatatlan befolyással bír. Az anya befolyása például azt célozza, hogy eluralkodjon benne. Ha nem jött volna analízisbe, akkor – s ezt biztosan tudja – egészen átalakult volna olyanná, mint az anyja; már kezdett kegyetlenné, rosszindulatúvá, zsugorivá, kárörvendővé válni, magát és másokat boldogtalanná tenni, férjét az elkeseredés szélére kergetve, lányát kínozva, és a ház egész személyzetében rossz közérzetet és rémületet keltve. Az anyai átültetések darabjai megőrzik életerejüket, sőt növekedési energiájukat; az emberek gonoszsága mintegy tovább él azok lelkében, akikkel rosszul bántak (gondoljunk csak a nemzedékeken át, élő vérbosszúra).

A beteg azonban azt is érzi, hogy amikor nekem, az analitikusnak, sikerül az idegen, beültetett szellem darabjait eltávolítanom belőle, az az ő számára hasznos, abban azonban, akitől a gonosz töredékek származnak, kárt tesz. Ez a gondolat azon az elméleten alapul, amely szerint a beültetett heterogén fragmentum valamilyen virtuális módon, mint egy fonállal, össze van kötve a „donor” személyével. Amikor tehát a gonoszság fragmentumot nem fogadják be, vagy kilökik, az visszatér a donor személyébe, fokozza feszültségeit és rossz érzéseit, sőt lelki és testi megsemmisüléséhez vezethet.

Az efféle emberekre jellemző nagyvonalúságnak megfelelően a beteg nem habozik, hogy általánosítsa ezt az önmagán szerzett tapasztalatot. Minden gonosz, destruktív ösztönt vissza kell helyezni abba a lélekbe, amelyből származik (tehát az elődökbe, az állatősökbe, sőt a szervetlen anyagba). Ez tehát nem egyéb, mint valamiféle hatalmas terv a világ megváltására.

Figyelemre méltó terápiás sikerrel járt, hogy végigkísértem a beteget ezen a látszólag veszélyes úton. Saját állítása szerint – és ezt mindenfelől megerősítették – lénye teljesen átalakult, nem gyötri többé a férjét, megérti a furcsaságait, és ezzel lehetőséget ad neki arra, hogy kibontakoztassa a jó tulajdonságait. Kapcsolata a lányával, a barátaival és a vele társadalmilag egyenrangú emberekkel kellemessé vált, most mindenki tanácsért fordul hozzá, holott régebben legfeljebb csak sajnálták. A legfigyelemreméltóbb, hogy mennyire megváltozott a viszonya a pénzhez. Mérsékelten bőkezű és adakozó lett. Ha más nem is, de legalább a terápiás siker a mentség arra a vakmerőségre, hogy ennyire komolyan vettük egy elmebeteg téveszméit.

1932. március 17. [I.]

Az intenzív együttérzés előnyei és hátrányai

(R. N.) Heves fejfájások egy csaknem három órán át tartó kölcsönös analízis után. Elhatározom, hogy segítek ezen, és tekintet nélkül a relaxációban lévő beteg kínzó lelkiállapotára, az ülést (mindkét esetben) egy óra után megszakítom. Meglehetősen szorongtam a gondolattól, hogy a szenvedőt cserbenhagyjam anélkül, hogy segítséget nyújtanék neki és kivárnám, hogy megnyugodjon. Felbátorított azonban, hogy olvastam egy pamfletet Mary Baker-Eddyről, akit hisztériás rohamakor egyszerűen egyedül hagytak, és aki erre magához tért. Egy kicsit S. I. is ösztönzött, aki komolyan felhívta a figyelmemet arra, ne hagyjam, hogy a betegeim „felfaljanak” (még ha róla, magáról van is szó), így eltökéltem, hogy hajthatatlan leszek. A beteg kérésére az én saját analízisemmel kezdtem, amit arra akartam felhasználni, hogy érzéseimet és szándékaimat őszintén és szabadon közöljem. Az is eszembe jutott, hogy körülbelül két nappal ezelőtt a beteg álma, amely egy-két napon belül bekövetkező nagy német forradalmat jósolt, valójában előérzete lehetett az én saját lázadásomnak a szenvedés zsarnokságával szemben. (Németország mindig is egyet jelentett a brutalitással; tehát a jó kapcsolat és a figyelmesség brutálisan megszakad.)

Egészen másként történt azonban. A beteg azzal a hírrel fogadott, hogy valakitől annyi pénzt kapott, hogy az elegendő lesz még egyévnyi analízisre. Félelmem amiatt, hogy brutális leszek, szintén alaptalan volt. A beteg tökéletesen helyeselte a szándékomat; bosszúságom, hogy az órák hosszan elnyúlnak, többet árt az analízisnek, mint amennyit a meghosszabbított órák használnak; a beteg megérzi ezt a bosszúságot és az ellenállást, és mindezen okból került elő a kölcsönös analízis javaslata.

Mihelyt az agresszivitás használhatatlannak bizonyult, bűntudatom támadt azért, hogy milyen gonoszságot tervezek. Közölve ezt az „analitikussal”, infantilis élmények felidézésébe mélyedtem; a leghatásosabb kép női alakok – valószínűleg cselédek a legkoraibb gyermekkorból – homályos feltűnése volt; aztán egy holttest képe, akinek a hasát, talán egy boncteremben, felnyitom, s ezzel az az őrült fantázia társul, hogy belepréselnek engem a holttest sebébe. Értelmezés: valószínűleg megtörtént szenvedélyes jelenetek utóhatása, amikor az egyik szobalány engedte, hogy játsszam a mellével, aztán a lába közé nyomta a fejemet, úgy hogy szorongás fogott el, és fulladásos állapotba kerültem. Ez a nők iránti gyűlöletem forrása: ezért akarom felboncolni, azaz megölni őket. Emiatt ütött szíven anyám vádja: „Gyilkos vagy”, és vezetett oda, hogy 1. minden áron segíteni akarjak a szenvedőkön, különösen a nőkön, és hogy 2. kimeneküljek azokból a helyzetekből, amelyekben agresszívnek kellene lennem. Így a lelkem mélyén az az érzésem, hogy igenis jó fiú vagyok, miközben a legkisebb sértésre is vad dühvel és a legcsekélyebb tévedésre is túlzott bűntudattal reagálok.

Az együttérzés előnye az, hogy képesek vagyunk mélyen behatolni mások érzelmeibe, és ösztönösen vágyunk arra, hogy segíthessünk, amit a betegek köszönettel nyugtáznak. Előbb-utóbb azonban elérkezik a pillanat, amikor az egyszerű együttérzés már nem segít a betegeken. Vagy mellettem akarnak maradni, hogy örök életükre boldoggá tegyem őket, vagy inkább választják a borzalmas véget, semmint a vég nélküli borzalmat.+ Van itt azonban valami, ami nehézséget okoz nekem: amennyire csodálatos és mélyreható a relaxációs periódus, annyira lassúnak és erőtlennek bizonyulok az elbocsátás időszakában. Ezért kellett a betegeknek engem analizálni, beláttatni velem saját hibáimat abban a reményben, hogy gyengeségeimnek és azok okainak feltárásával felszabadultabbá válok, vádjaikat kevésbé veszem magamra, nem érint mélyen agressziójuk, viszont az aktuális helyzetképet gyorsan vissza tudom vezetni az egykori traumára.

Vajon ez az érzékenység csak az én személyes tulajdonságom, vagy általános emberi dolog? Reakcióm nem a bűntudat modellje-e voltaképpen, ami manapság annyira elterjedt? Még egyetlen más analitikustól sem hallottam hasonló akadályokról az analízisben. (Kivéve saját tanítványaimat, akik átvették tőlem azt a mániát, hogy az ember a hibát önmagában keresse.)

A javamra írandó, hogy a betegeket ilyen mélységben elkísérem, és saját komplexusaim segítségével úgyszólván együtt tudok sírni velük. Ha ehhez még azt a képességet is elsajátítom, hogy a kellő pillanatban határt szabjak az elérzékenyülésnek és a relaxációra való ösztönzésnek, úgy határozottan van kilátásom a sikerre. Az én saját analízisem nem mehetett elég mélyre, mert analitikusom (saját bevallása szerint narcisztikus természet), aki csak az egészséget tartotta helyesnek, a gyengeséget és az abnormalitást pedig ellenszenvvel fogadta, nem tudott azokba a mélységekbe követni, ahova kellett volna, és túl korán azonosította magát a „nevelővel”.+* Freud olyan erősen tartja magát a következetes neveléshez, mint én az elmélyedéshez a relaxációs technikában. Betegeim vesznek rá lassanként, hogy az analízisnek ezt a részét is bepótoljam. Talán nincs messze az az idő, amikor nem lesz többé szükségem erre a segítségre, amit a saját teremtményeimtől* kapok. Ha elegendő szabadságom van az együttérzésben és az elkerülhetetlen szigorban, akkor remélhetőleg még az analízis idejét is lényegesen le tudom rövidíteni. Hiszek abban is, hogy így valósulhat meg régi vágyam, az analízis „befejezése”, amellyel részemről be is fejezem hozzájárulásomat a pszichoanalízis technikájához. (Akkor talán majd – ha ezek a technikai kérdések többé már nem háborgatnak – utánajárok az engem sokkal inkább érdeklő elméleti kérdéseknek.)

1932. március 17. [II.]

Nehézségek, amelyek abból erednek, hogy a személyiséghasadást nem-reálisként kezeljük

R. N. nevű betegemmel kapcsolatban a nehézségek részben abból erednek, hogy azokat a dolgokat, melyeket a betegnek éber állapotában mondtam vagy tőle hallottam, relaxált állapotban is valamilyen formában jelenlevőnek vagy tudatosnak vélem. Láthatóan nehézséget jelent számomra, hogy valóban elhiggyem: azok a dolgok, amelyeket megbeszéltünk, valamiképpen nem tudatosak az állítólagos lehasadt rész számára. Ezért bosszant, és nem is kicsit, ha a relaxált személy, amikor hivatkozom valami olyanra, amit röviddel azelőtt beszéltünk meg, egyszerűen kijelenti, hogy semmiről sem tud, és arra kényszerít, hogy jószerével még egyszer elmondjam az egészet, vagy arra serkentsem annak a fragmentumnak a szellemi működését, hogy megértse a dolgokat, az eseményeket és helyzeteket. Ha elkövetem a fenti hibát, a beteg csaknem eszét veszti; legtöbbször többé-kevésbé felébred a transzból és prédikációt tart nekem, amiben – olykor nagyon türelmetlenül – szememre veti, hogy milyen érzéketlen vagyok ebben a kérdésben. Ha a beteg kicsit összeszedi magát (különösen, ha bűnömet belátom és elismerem), úgy angyali türelemmel megpróbál nekem még egyszer pontos útmutatást adni, hogyan kell viselkednem, ha személyiségének meggyilkolt, tudattalan, úgymond szétzúzott részével akarok kapcsolatba lépni, és azzal kapcsolatban maradni. Arra is utal, hogyan sikerülhet – a primitív, érzékeny, intellektuálisan bénult rész iránti nagy türelemmel és megértéssel – a traumatizált töredékeknek az intellektuális személlyel való újraegyesítése. Ez része egy egészen új, senki által még csak nem is sejtett gyermekpedagógiai munkának. Ide kapcsolandó az általában vett infantilis mechanikus appercepciós mód, különösen hipnózisban és szuggesztió hatása alatt, és egyben az, hogy hogyan lehet ettől igazán megszabadulni: demechanizáció és dehipnotizáció.

1932. március 20.

A hisztériás rohamról

1. Utalás a „hisztéria” szó eredetére (hysteron = uterus). 2. Charcot és Freud leplezték le, hogy az „attitudes passionnelles”+ a koitusz megjelenítési formái. (Elsősorban Freud az opisztotónust+ mint az átölelés ellentétes megjelenését.) 3. A közfelfogás azokat a személyeket, különösen nőket, akik szexuálisan féktelenek és nem lehet őket kielégíteni, hisztériásnak nevezi („hisztériás nőszemély”).

Egy eset megfigyelése, ahol relaxációban („transzban”) előfordult, hogy opisztotónusos testhelyzet lépett fel; a beteg, akivel kontaktust lehetett teremteni, azzal a felvilágosítással szolgált, hogy ez a testhelyzet nem más, mint reakció a genitális csatornában érzett fájdalmas izgalmi állapotra, amit a beteg fájó éhségként írt le; a testhelyzetben egyidejűleg reprezentálódik a pszichés szenvedés és a szexuális vágy elleni védekezés. A kérdés-felelet játék* segítségével megállapítható volt, hogy ezt az izgalmi állapotot az apa oltotta a páciensbe gyengéd simogatással, csábító szavakkal és ígéretekkel, melyeket a gyermek naivitásában komolyan vett. Egy jelenetet idézünk fel, amelyben az apa ölébe veszi a gyermeket és annak rendje-módja szerint használja.

Minthogy a gyermek az efféle viselkedést semmi másnak nem tudja felfogni, mint házaséletnek, valóban – bármilyen valószínűtlenül hangzik is – asszonnyá tették. A dolgot tovább bonyolítja, hogy nem szabad beszélnie róla senkinek, sem az anyjának, sem másnak. Az anya, aki úgyszólván mintha vaksággal lett volna megverve, a gyermek halvány célzását, hogy „bepiszkították”, nem veszi komolyan, sőt a gyermek még szidást is kap azért, hogy piszkos lett. Hirtelen ráébredés a hazugságra és a csalásra, intuitíve talán tudomásul is veszi az apa őrültségét (aki „error in persona”+ állapotban a gyermeken áll bosszút, ahelyett, hogy a saját anyját büntetné, azaz rajta töltené ki bosszúját); erre (ide beiktatandók az ötödik életév jelenetei) „szétrepedés”, azaz a saját Én lehasadása egy másik „dimenzióba”, ahol a valódi tényekből semmi sem lesz ismert, az „ideális szerető” utáni tartós fájdalmas sóvárgás azonban fennmarad. Eközben a lélektől elhagyott test teljességgel a gonosz hatalmában van, gépiesen és önkéntelenül hajtja végre a megkívánt nemi aktusokat és a prostitúciót.

A személyiség egy harmadik töredéke egyfajta pótanya, aki szakadatlan vigyázza a másik két töredéket. Véghezviszi a test fiziológiás alkalmazkodását a leglehetetlenebbnek látszó feladatokhoz, és mindent megtesz, hogy megakadályozza a fájdalomból, kimerülésből stb. eredő fiziológiás halált. Egyúttal vágyteljesítő álmokkal és fantáziákkal segíti a fájdalom gyűjtőhelyét (vagyis az eredeti, mélyen elsüllyedt gyermeki Ént) abban, hogy meggátolja a folyvást fenyegető öngyilkosság elkövetésében. Tehát puszta szánalomból elmebeteggé teszi ezt a fájdalmakkal teli Ént. A roham előtt kísérletet tett arra, hogy a feszültségtől maszturbáció útján szabaduljon meg. Amikor elmondja ezt az esetet, fékezhetetlen nevetésben tör ki, mintha hirtelen belátta volna, milyen nevetséges az az igyekezete, hogy a valóságot pótszerekkel helyettesítse. A relaxációs beszélgetés közepette a beteg gyakran fellázad az ellen, hogy visszavezessem őt a szomorú valóságba, ráébresztvén őt arra, hogy reményei csalfák, és főleg arra, hogy a jövője kilátástalan. (Quo ad:+ mérhetetlenül nagy infantilis elvárások). Tény, hogy a betegnek magának is el kell ismernie, hogy az ilyen kijózanító beavatkozás, vagyis a roham plusz magyarázatok, megnyugtatóan hat. Ha egy analitikus óra enélkül ér véget, akkor az egész közbeeső időt érzelmi kitörések töltik ki, rossz alvás stb. mindaddig, amíg a legközelebbi órán a kitörés nem végződik relaxációs beszélgetéssel.

Ennek a sikernek a fő mozzanata a tudatosulás lehet, azaz az eredeti trauma reparációja a spontán megvilágosodások és az általam adott magyarázatok révén; a tudás, vagyis a nemtudást előidéző faktorok (szorongás, részekre hasítottság) leküzdése, a trauma egy részét beilleszti a teljes személyiségbe. (Ide egy megjegyzés Alexander „teljes személyiségéről”, amely a mi adataink ismerete nélkül nem érdemli meg a „teljes” jelzőt.)*

Egy második, nem intellektuális mozzanata vagy tényezője a sikernek az, hogy a beteg úgy érzi, nemcsak hogy nem vetjük meg másságáért, sőt gyermekes és naiv csábítási trükkjeiért, nimfomániájáért vagy szatíriázisáért, hanem sajnáljuk, és örömmel segítünk neki, ha tudunk. Mi hiszünk az ártatlanságában, szeretjük őt mint olyant, akit akarata ellenére éretté tettek; ő pedig egyelőre elfogadja a mi részvétünket és megértésünket – egyébként mint reményeinek csak részleges teljesülését, amíg az élet nem kínál valami jobbat a számára. Méltányoljuk azt a nagyságot és erőt, amelyet képes volt kifejteni, miközben a „lehasadással” megakadályozta, hogy teljes személyisége elsüllyedjen a „bűnök fertőjében”.

S végül az utolsó, nem jelentéktelen tényező, hogy alázatosan bevalljuk a beteg előtt a saját gyengeségeinket, saját traumatikus tapasztalatainkat és csalódásainkat, s ez teljesen megszünteti az általa különben fenntartott inferioritás-távolságot. Mi több, megadjuk a betegnek azt az örömet, hogy segíthessen nekünk, mintegy átmenetileg analitikusunkká váljon, ami méltán emeli önbecsülését. Ha még arra is sor kerül – mint ahogy néha megesik velem –, hogy a másik és a magam szenvedése könnyet csal a szemembe (és ezt a meghatódást nem kell a beteg előtt palástolni), úgy az orvos és a beteg könnyei egyfajta szublimált közösségben vegyülnek össze, amire analógiát talán csak az anya–gyerek kapcsolatban lehet találni. És ez az a gyógyító hatás, amely, mint valamiféle kötőanyag, szilárdan összeköti az intellektuálisan összegyűjtögetett töredékeket, sőt az így helyreállított személyiséget új életkedv és optimizmus légkörével veszi körül.

1932. március 22.

A trauma visszatérése tünetekben, álmokban és katarzisban.
Elfojtás és a személyiség hasadása. Az elfojtás leépítése a katarzis alatt és után

(B.) A beteg elmondja, hogy nyugtalanul aludt. Egy óriási bernáthegyi szuka valóban felébresztette; az állat először vonított és csak azt akarta, hogy a beteg megnyugtassa (a beteg többször elszólja magát, és úgy beszél a szukáról, mintha az kankutya volna). Másodszorra a kutya bejött a szobájába, és azzal ébresztette fel, hogy nyalogatta az arcát. Ugyanazon az éjjelen egy álom: rettenetes alhasi fájdalma van; az összes vére kifolyik alul, miközben azt gondolja magában: „De hiszen nem menstruálok.” Ehhez jön még a bél kiürülésének érzete. Fire-belt-érzése+ a fájdalmas hely felett (fire-beltnek hívják azt a letarolt erdősávot, amely erdőtűz esetén megakadályozza a tűz tovaterjedését). Felébredés az alvásból (tehát máris egy tünet), a beteg úgy érzi, hogy a fájdalomtól meg sem tud mozdulni. Lába kinyújtva, a hasi fájdalom miatt nem mer megmozdulni, az az érzése, mintha kemény padlón feküdne, noha az ágy puha és kényelmes. Úgy érzi, mintha agyonnyomnák, légszomj, mindkét keze tenyérrel felfelé kifordítva. Az egész olyan, mintha az, aki őt szinte agyonnyomta, éppen ekkor ment volna el, s ő, a beteg minden porcikájában úgy érzi, mintha agyonnyomták, szétlapították volna. Napközben fantázián kapta rajta magát: egy óriási férfi nemi szerv beléhatol, és mindent szétroncsol benne. Olyan természetfeletti módon látja kiterítve saját testét, mint egy halottét; ezt a fantáziát igen erős szívdobogás kíséri. Mintegy 20-25 rázkódás* után, melyek a fájdalom hullámaként csapnak át rajta, nem érez többé semmit, kívülről látja önmagát, a saját testét, akár egy idegen személyét. Menstruációja még nem esedékes, nyolc napnál előbb nem számít rá. Napközben megint hirtelen heves fájdalom a köldöktájon, mely úgymond a mélybe mutat. A gerince mintha nem is lenne, ide-oda hajlik, és nincs benne semmi ellenállás.

Az álom magyarázata semmi nehézséget nem okoz; közel két éve csak olyan álmai vannak, melyek kizárólag megerőszakoltatásos álmokként értelmezhetők. Számtalanszor felidézett olyan jeleneteket, illetve egy jelenetet, amelyben az apja leteperi egy sík, kemény mezőn, kezét kicsavarja, lábait szétfeszíti, bár ő teljes erővel védekezik; majd érzi, hogy beléhatolnak; teljesen kimerülten ébred, és képtelen arra, hogy felfogja a történteket. A relaxáció alatti álomértelmezés kísérlet arra, hogy az álom tudatos értelmezése helyett a beteget az analitikus órán a tudatos asszociációs anyag segítségével belehelyezzük magába az álomba. Ehhez bizonyos mértékű álmosságra, relaxált állapotra van szükség. Halk és egyszerű – semmiképpen sem bonyolult – kérdésekkel igyekszik az ember a betegekkel az álom időtartama alatt is kapcsolatban maradni, megkéri őket, hogy próbálják még mélyebben kitapintani, meglátni, átélni az egyes részleteket, erre ők valószínűleg a valóságból származó további apró részleteket, adalékokat tesznek hozzá az álomtöredékhez. Az álomba merülésnek ez a fajtája a legtöbb esetben a tünetek katartikus fokozódásához vezet, ami aztán alkalmat ad arra, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz.

Semmiképp sem állíthatom azonban, hogy akár csak egyetlenegy esetben is sikerült volna tünetfantázia, álomba merülés és katarzis segítségével a beteg számára lehetővé tennem az emlékezést magára a traumatikus eseményre. Olyan ez, mintha a traumát, hasonlóan az agyrázkódást követő állapothoz, retroaktív amnéziás burok venné körül. Ezt a burkot a katarzisok egyre jobban beszűkítik. Egyelőre nem teljesen világos, milyen módon tud, ha egyáltalán, a robbanás középpontja az analizált lelkébe tudatos folyamatként és ezzel emlékezetképes pszichés eseményként integrálódni. Itt éppen hogy több lehetőség is nyitva áll: 1. Ez esetben sok beteg közli (igen vagy nem),* nem akarja elfogadni végleges megoldásként, hogy a pszichés személyiségének egy részét, egyes lelki képességeit – mint a remény, a szeretet általában vagy bizonyos dolgokat illetően – a megrázkódtatás oly tökéletesen szétzúzza, hogy ezeket a dolgokat gyógyíthatatlanoknak, helyesebben teljességgel elpusztítottnak kell tekinteni. Ennek a résznek a gyógyítása tehát nem restitutio in integrum,+ hanem csak mankó lehet, hogy megbékéljenek ezzel a fogyatékossággal. A szenvedők szerint az igen sok és nagy szeretet, a legteljesebb genitális-morális-intellektuális boldogság a léleknek még ezeket a halott részeit is életre tudná kelteni, vagyis még az így szétzúzott testi és lelki személyiségrészeket is teljesen működésképessé tehetné. Ilyen boldogság azonban a valóságban nem létezik (abban az esetben például, ha valakit gyermekkorában megerőszakoltak, még ha a világ testileg és szellemileg legeslegnagyszerűbb, rendkívülien potens és szerelmes férfiúja venné is őt feleségül, ez még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy a trauma általi megaláztatás és a személyiség korlátok közé szorításával (megcsonkításával) szemben ellenszerként hasson). 2. Azt remélem, hogy ha rendkívüli türelmet és önfeláldozást tanúsítunk, ha példák százaival bizonyítjuk, hogy béketűrésünk és együttérzésünk mindennél nagyobb és hogy minden önkéntelenül fellépő szándékkal felhagytunk, sőt elfogadjuk a beteg tanítását és segítségét, akkor talán elérhetjük, hogy a beteg lemondjon rendkívüli vágyai teljesüléséről, és azt részesítse előnyben, ami az ő számára lehetséges, és hogy életre keltse a halott Én-részt az én kedvemért is, sőt később a saját kedvéért is, azaz meggyógyuljon és emlékezzen. (Kötés a csípő körül.)

1932. március 25.

Pszichés kötés.+ A beteg (B.) azt fantaziálja, hogy csípői széles, merev kötszerrel vannak leszorítva.

Az asszociációk arra engednek következtetni, hogy ez a fantázia támasz és támogatás keresésének felel meg. A viszont áttételben alkalom kínálkozna arra, hogy megadjuk neki azt a védelmet és támogatást, amelyet nem kapott meg a trauma bekövetkeztekor. Az analitikus szeretete és ereje, feltéve, hogy eléggé bíznak benne, majdnem úgy hat, mint a szerető anya és a védelmező apa ölelése. Az a segítség, amit az anya öle és erős ölelése adhat a trauma után, lehetővé teszi a tökéletes relaxációt, úgyhogy az, akit a trauma ért, saját erőit, a külső elővigyázatosság és védelem terhétől megszabadulva, csakis annak a belső feladatnak szentelheti, hogy a váratlan behatolás által okozott funkciózavart helyrehozza. A viszontáttétel pozitív érzései szolgáltatják mintegy utólagosan azt az ellenmegszállást, ami nem jött létre akkor, amikor a trauma megtörtént. Itt mondanunk kell valamit az ellenmegszállásról: attól a pillanattól fogva, hogy az ember keserű tapasztalatai alapján elvesztette bizalmát környezete jóindulatában, a személyiségben tartós hasadás következik be. A lehasadt rész a veszély ellen védekező őrszemként önállósítja magát, főképp a felszínen (bőr és érzékszervek), és ennek az őrszemnek a figyelme csaknem kizárólag kifelé irányul. Csak a veszélyekkel törődik, azaz a környezet tárgyaival, amelyek valóban veszélyessé is válhatnak. Ezzel létrejön a korábban egységesnek ható világ széthasadása egy szubjektív és egy objektív pszichés rendszerre; mindegyik külön emlékezeti rendszerrel bír, amelyek közül valójában csak az objektív a teljesen tudatos. (Lásd itt az erre vonatkozó feltevést a tickel foglalkozó munkámban.)* Csak az alvásban sikerül, bizonyos külső körülmények megteremtésével (ablakok és ajtók bezárása, betakaródzás védelmező, meleg ágyneművel), visszavonni ezt az őrszemet (az alvás-anyaméhelmélet idekapcsolása és ennek kiegészítése a következővel: a születés csak átmenetileg zavarja meg az anyaméhben fennálló helyzetet, a gyermek felébred egy pillanatra, majd alszik tovább a bölcsőben. A születési trauma azért veszélytelen, és nem marad vissza utána semmiféle lényeges nyom, mert a környezet közvetlenül azután gondoskodik a jóvátételről. (Lásd itt bírálatomat Rank születésitrauma-elméletéről.)* A valódi traumát azokban a helyzetekben élik át a gyermekek, ahol az azonnali orvoslás nincs biztosítva, azaz ahol rá vannak kényszerítve saját viselkedésük megváltoztatására; az első lépés a bel- és a külvilág, a szubjektum és az objektum közötti különbség megtétele felé. Ettől kezdve sem a szubjektív, sem az objektív tapasztalat nem alkot egymagában teljes érzelmi egységet (kivéve alvás közben és az orgazmusban).

Ha a trauma a testet vagy a lelket felkészületlenül, azaz „ellenmegszállás” nélkül éri, akkor az a testre és a lélekre romboló, vagyis zavaró hatást gyakorol a fragmentáció által. Hiányzik az erő, ami az egyes fragmentumokat és elemeket összetartotta. Disszociálódnak a szervtöredékek és -elemek, a pszichés töredékek és elemek. Testileg ez talán a szervek, szervrészek és -elemek (csakis ezek kölcsönös együttműködése teszi lehetővé a megfelelő globális működést, vagyis az életet) anarchiáját jelenti. A pszichés tartományban a behatoló erő megtartó „ellenmegszállás” hiányában egyfajta robbanást, a rendszerek és pszichés tartalmak közötti pszichés összeköttetések tönkremenetelét eredményezi, ami a legmélyebb percepciós elemekig terjedhet. (Itt kapcsolódás feltevésemhez az egyszerű szenzoriális benyomások – melyek végeredményben maguk is egyedi hullámokból, környezeti impulzusokból származnak – tisztán aritmetikus, illetve algebrikus és nagyobb mértékben szimbolikus egységesítéseiről.* Esetleges kapcsolat az időről és térről alkotott korábbi elmélettel is. A tisztán szubjektív még tisztán aritmetikus; az „őrszem” beiktatása már megkívánja az általánosítást, vagyis a szintézist, az absztrakciót.)

Az asszociáció ellentmond az elkülönülés fizikai törvényének (az anyag áthatolhatatlansága). Egy asszociáció sem nem A, sem nem B, hanem A és B egyidejűleg, tehát valami metafizikus. A gondolkodás pillanatában A és B egy pillanatra a léleknek egy és ugyanazon pontján található, a szimbólumban az egyes tapasztalatok aritmetikus pontjai metafizikai módon koncentrálódnak. Hipotézis: a legprimitívebb, tisztán egységes tapasztalat nem időtlen, emléknyomai olyanok, mint egy hanglemez minden egyes rezgést megőrző barázdái. Az egyes hullám az igazi időnek, vagyis a korpuszkuláris elemeknek a változással, azaz a környezeti impulzusokkal szembeni ellenállásának a mértékegysége. A védtelen gyermek, azt lehet mondani, készen áll a szétrobbanásra. (Kapcsolódás a gyermekek halálvágyáról szóló rövid írásomhoz.)* A narkózis, a hipnózis és a szorongás tönkreteszi a szintetizáló működéseket. Az az érzés, hogy nem szeretnek vagy hogy gyűlölnek (kapcsolódás az apai és anyai hipnózishoz),* eltünteti az élet, azaz az együttlét utáni vágyat.

Képtelenség az egyedüllétre*

Formát adni a környező világnak.

A határtalan formátlansága.

1932. március 29.

A kölcsönös analízis átfordítása az egyszerű analizáltság állapotba

Kezdetben, a kölcsönösséggel szembeni általános ellenállás legyőzése után, hosszú harc folyt akörül, hogy ki kezdje, ki legyen az első. Mindenki a másiknak engedte volna át az elsőbbséget. Nekem, az analitikusnak, két okom volt erre: 1. mindenekelőtt a régi anyagot és az előző nap benyomásait akartam feldolgozni, és attól tartottam, hogy mindaz, amit mondok, új anyagot és új érzelmeket provokál, holott még a régi sincs feldolgozva. 2. Végül pedig az én analízisemet még mindig az analizáló analízise segédeszközének tekintettem. Az analizált maradt továbbra is a főszereplő, a legtöbb idő az ő rendelkezésére kellett hogy álljon, rám pedig csak annyi idő maradt, amennyi a teljes lereagálás után még hátra volt (szigorúan betartva a kétórás összidőtartamot). Az analizáló úgy képzelte a következő lépést, hogy osszuk pontosan két egyenlő részre, a rendelkezésünkre álló időt. Ez csak akkor vált lehetségessé, miután saját analízisem útjából (elég nagy érzelmi viharok kíséretében) elhárultak azok az akadályok, amelyek megnehezítették számomra, hogy valakinek fájdalmat okozzak (vagyis hogy valakit kielégületlenül hagyjak): speciális kényszer, gyermekkori szexuális túlteljesítések és túlzott követelések következménye; Biri.+ – Azóta rendszeres dupla órák. Figyelembe véve az analizáló ellenvetését, miszerint befejezett analitikus órája után képtelen lenne elfogulatlanul foglalkozni velem, végül ennek a kívánságnak is teljesülnie kellett, és most minden dupla óra az analitikus analízisével kezdődik.

Tagadhatatlan, hogy a saját analitikus órám végén nagy fáradtságot tapasztaltam, nehezemre esett az új feladattal foglalkoznom, és figyelmemet tőlem független dolgok felé fordítanom. Az analízisben egyébként is szokásos módon most is igyekeztem legyőzni a relaxációs törekvést, de ez nem mindig sikerült egyformán jól; az érdeklődés megtapadt saját énemen és mindenekelőtt nyugalmat igényelt.

Aztán egy álom kapcsán, amelyben valaki saját konvulziói segítségével értette meg egy másiknak ugyanezeket a tüneteit, eszembe jutottak az analizáló korábbi, arra vonatkozó ötletei, hogy nekem Julius Caesarrá kellene válnom, azaz mielőtt meghozok egy fontos döntést, epilepsziás rohamon kellene átesnem. Csak így lehetek képes a beteg szenvedését megérteni és átérezni (persze csak annak lehet ilyen rohama, aki egy gyermekkori trauma során vagy annak révén maga is közel járt a haláltusához vagy agóniához, vagy át is esett rajta, és abból csökkent életerővel és -kedvvel, de hatalmasan kitágult horizonttal tért vissza, mivel a túlvilágra is vethetett egy pillantást). (Asszociációk Caesarhoz: seize her+, a támadás, ami elragad.)

A kísérlet a fentiek gyakorlati megvalósítására először nem sikerült. A beteg egy álomról beszélt; az analizált analizáló (az analitikus), aki még mindig fáradt volt saját analízisétől, egyszerűen elaludt; félig kábulatban, félfüllel odafigyelve egyes álomképeket és szótöredékeket azonban megragadott; aztán a bűntudattól hirtelen felébredve, megpróbált a betegben ezekhez a beteg számára teljesen mellékes töredékekhez asszociációkat kelteni. (Hirtelen eszébe jutott ugyanis, hogy ő az analitikus.) Erre az analizált dühbe gurult amiatt, hogy ilyen figyelmetlen vagyok. Némi jogos ingerültséggel azt kérdeztem: Hát most én vagyok a Caesar vagy nem én vagyok? Arra képtelen vagyok, hogy epilepsziás görcseim legyenek, egyúttal tudatosan is figyeljek a beteg minden közlésére. A beteg ezt elismerte, de azt remélte, hogy noha lélekben távol voltam, az általa közölteket mégis magamba fogadtam. Én azonban kénytelen voltam belátni, hogy lehetetlenség az efféle elmélyülés és az egyidejű analizálás. Vissza kellett tehát térnem, némileg megszégyenítve, az analizáló korábbi javaslatához, hogy mielőtt folytatnám az analízist, először magamat analizáltassam ki. Ezt bizonyos fokú depresszió és szégyenkezés kísérte. Bár már az is meglehetős erőfeszítésembe került, hogy egyenrangúságunkat a kölcsönös analízisben elismerjem, az a terv azonban, hogy egyoldalúan az analizáló analizáltjává váljak, további megaláztatást jelentett; gyermekké kellett degradálni magam, az analizáltat pedig felsőbb hatalomnak elismerni, amely engem figyel.

Ennek a döntésnek az első következménye baloldali fejfájásom fellobbanása volt. A tartós depresszió során aztán a terv úgy módosult: az analizáló analízisét nem szabad megszakítani, már csak azért sem, hogy a beteg feszültségei ne halmozódjanak fel. Így legjobb lenne egyazon analízisnapon vagy csak így, vagy csak úgy analizálni, a nélkül tehát, hogy az analízis iránya megváltozna. Ennek érdekében pedig naponta váltakozva ebben vagy abban az értelemben fogunk analizálni. Be kell azonban ismernem, hogy ebben a tervben talán még fellelhetők a rám leselkedő megaláztatással szembeni ellenállás nyomai.

Az a félelem, hogy valaki analizálóból analizálttá válik, tulajdonképpen nem más, mint félelem a függőségtől. Ha az analizálónak sikerül, mint ahogy azt a betegeimnél is megfigyelem, nélkülözhetetlenné tennie magát a számomra, ki vagyok neki szolgáltatva. Addig tehát, amíg nem bízom meg benne teljesen, nem adhatom meg magamat a hatalmának. Így én is ugyanabba a helyzetbe kerülök, mint ami betegeimet arra késztette, hogy engem analizáljanak: a betegnek nem az volt a benyomása rólam, hogy teljesen ártalmatlan, azaz megértő vagyok. Tudattalan ellenállást és akadályt érzett meg bennem, ezért javasolta a kölcsönös analízist. És most én vagyok ugyanebben a helyzetben: nem akarok óvintézkedések nélkül lemerülni a mélybe, ez az óvatosság pedig azt jelenti: analizálni kell az analitikust, hogy így minden esetleg veszélyessé válható indulat, de legalábbis minden, a megértés útjában álló neurotikus akadály (ami megtéveszthet) analitikusan tisztán megmutatkozhassék. Tehát kölcsönösen nem bízunk meg egymásban, legalábbis nem bízunk a komplexusmentes megértésben. Ezért kívánom meg tehát a váltott analízist, és tiltakozom az egyoldalúság ellen.

1932. március 31.

Kölcsönös analízis: döntés a gyakorlat révén.
Bonyodalom amiatt, hogy egynél több beteg van analízisben

Lehangoló két egymást követő napon csak analizáltnak lenni, ez ugyanis azt jelenti, hogy kiengedtem az irányítást, a gyeplőt a kezemből. Kellemetlenül érint a gondolat, hogy a betegnek sikerült teljesen kivonnia magát az analízisből, és helyette engem venni analízisbe. Mivel hajlok arra, hogy megkockáztassam akár a legnehezebbet is, és ezt meg is okoljam, bár nem szívesen, de erre a merészségre is elszántam magam, sőt megteremtettem hozzá az alapot, azt mondva magamnak, hogy csak akkor beszélhetünk valódi analízisről, ha a relaxáció eljut odáig, mint amilyen a szülő–gyermek kapcsolatban, azaz a teljes bizalomig és az önállóság legteljesebb feladásáig. Így lett az analitikus szokásos fölényességéből először kölcsönösség, egyenrangúság, aztán teljes alárendeltség. Hiába döntöttem végre, nem nyugodtam meg, sőt jelentkeztek bizonyos tünetek is: fejfájás, alvászavar; fáradtság és álmosság az analitikus órák alatt, mint a hosszú színházi előadások közben. A megoldást a gyakorlati tapasztalat hozta meg. A beteg kétnapos elvonása halaszthatatlanná tette, hogy ismét analizálttá váljon, és a kölcsönösség ismét helyreállt.

Bonyodalom, amelyet egy harmadik személy bekapcsolódása okoz, aki szintén analizálni akar engem. Emiatt vita köztem és az I. sz. beteg között. Én azt gondolom, hogy mindaddig lehetetlen, teljes egészében alámerülni, le „az Anyákig”,* amíg az analitikus nem lesz olyan, akár a nyitott könyv, azaz nemcsak formálisan és hivatásosan barátságos és udvarias, hanem saját elnyomott és elfojtott önző, veszélyes, durva és kíméletlen hajlamainak közlése révén ártalmatlan is. Az I. sz. beteg úgy véli, hogy ez csak olyan kivételes esetben szükséges, mint az övé, a II. sz. beteg azonban mellőzve érzi magát, és azt is bevallja, hogy féltékeny az első betegre. A II. beteg gyakran feltette azt a kérdést is, hogy zavarna-e engem, ha ő, mint analitikus, nálam folyó analízisével egy időben elkezdené egy beteggel is analizáltatni magát. Erre a célra olyan férfit választott ki, akivel szemben különösen türelmetlennek érzi magát. Egyúttal megpróbál – kissé gyanús módon – megnyugtatni, mondván, hogy a férfi kiváltképp megbízható, úgyhogy jól meg fogja őrizni az én titkaimat, más szóval: azt mondja, hogy ha egy kölcsönösen analizált beteg (maga is analitikus) kiterjeszti a kölcsönösséget a betegeire, akkor ki kell szolgáltatnia a betegeinek az eredeti analitikus titkait (vagyis az én titkaimat).

Így szembe kell néznem azzal a lehetőséggel, hogy számomra teljesen ismeretlen személyek a legintimebb, legszemélyesebb érzelmeim, bűneim stb. birtokába juthatnak. Következésképpen vagy meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, hogy ez az egész ötlet és technika lehetetlen dolog, sőt őrültség, vagy még merészebbnek kell lennem, és meg kell szoknom a gondolatot, hogy valójában nem számít, ha kialakul egy kis csoport, amelynek tagjai mindent tudnak egymásról; az ilyen csoporttal – a manapság divatos titkolódzáshoz, gyanúsítgatáshoz, elővigyázatossághoz, a minden területen, a beszélgetésekben, az érzelmekben felbukkanó gátlásossághoz képest – talán egyszerűbbé, könnyebbé válna az érintkezés.

Az a korábbi elképzelés, hogy a gengszterizmus felvirágzása megalapozhat egy új társadalmi rendet, amelyből hiányzik az ilyen képmutatás, ismételt és újfajta igazolását nyerheti a kölcsönösség elterjedésével. Kiderül majd, hogy: 1. amikor megbántanak, háborgatnak, megsebeznek, mindannyian úgy reagálunk, akár egy gengszter. 2. Ezzel szemben a jövőben, saját magunkban éppúgy, mint a csoport tagjainál, kendőzetlenül el- és felismerjük majd azokat a „gyengeségeket”, melyeket manapság gyermekesen, vagy nevetséges módon eltitkolunk vagy elfojtunk, és felismerjük még a legdurvább gengszter cinizmusa mögött is ott rejlő vágyat, azaz a sóvárgást a szelíd, gyermeteg (aktív és passzív) gyengédségre és a bizalom keltette boldogságra.

Egy nő analízise homoszexualitással, egy férfié pedig heteroszexualitással kell hogy végződjön. A legmélyebb alámerülés az anyát vagy az anyaméhbeli helyzetet jelenti; ez magától értetődően a nőnél az azonos, a férfiaknál az ellenkező nemhez kötődik. „On revient toujours.”+ Azt mondhatnánk: a nő analízisében a homoszexualitás az utolsó előtti szó. A (mondjuk férfi) analitikusnak az összes anyai kvalitást működésbe kell hoznia, és minden agresszív férfi ösztönt gátolnia kell (a tudattalanokat is). Ekkor nyilvánul meg az analizált nőnél a spontán, vagyis nem erőszakkal rákényszerített hajlam a passzivitásra és arra, hogy behatoló módon szeressék, ahogy az az anatómiának megfelel. Egy nő analízisének legutolsó fázisa tehát kivétel nélkül annak a kívánságnak a spontán kibontakozása lenne, hogy a nő passzív és anya akar lenni.

Freudnak tehát igaza van, amikor azt állítja, hogy a nőiséget egy maszkulin, fiús (vagyis az anyához rögzült) periódus előzi meg, az egyetlen, amit az analízis alapján ehhez hozzá lehet tenni, hogy a gyermek szexualitásának nagy része nem spontán, hanem azt mesterségesen oltja belé a felnőttek túl szenvedélyes gyengédsége és csábítása. Csak akkor fejlődik ki az analízisben, főleg az áttételes kapcsolatban az a zavartalan infantilis szexualitás, amelyből az analízis utolsó fázisában kibontakozik az annyira óhajtott normalitás, amikor azt, amit beléoltottak, az analízisben újra átéli, és ez által érzelmileg felszámolja.

De mi is az a „normális”? A nőnél: az az uralkodó törekvés, hogy asszony és anya legyen; a fiúk és a férj (aki végül is csak egyik gyermeke a ház úrnőjének) agresszivitásáról fölényesen szinte tudomást sem vesz; a lányokkal szemben azonban nagy adag szeretet marad meg az anya–lány-szeretet azonos nemű fajtájából, és ez akkor is fennmarad, amikor a lány már férjhez ment és anya lett. A nő vágyódása az azonos nemű barátnő vagy az anya után – sok kölcsönös gyengédséggel – halhatatlan, a társadalom is természetesnek fogadja el, és még akkor sem veti meg vagy viszolyog tőle, ha túlméretezett.

A „normális” férfinál a manapság szokásos (férfiasnak tartott) durvaság nagy része lekopik majd, nem lesz szégyen, ha egy felnőtt férfi gyermekes, gyengéd és nem szexuális, legalábbis nem mindig szexuális; a meghatódás és a sírás nem lesz többé a megindultság kifejezésének férfiatlan módja. Idekapcsolni talán „Männlich und Weiblich”* című munkámban a férfiúi nem speciális előnyeiről írottakat. Ebből adódóan valószínűleg a promiszkuitás is csökkenne, több férfinek lenne hozzá bátorsága, hogy kiálljon az egyszerű és békés családi élet, a gyermeki helyzet e hasonmása mellett.

1932. április 3.

Pszichés tartalmak és energiák ex- és implantációja (S. I.)

Ahogy sok más beteg, úgy ez a szorongásos állapotokat (rohamokat), szorongásos álmokat, esténként alkoholizálási kényszert és alkalomszerűen szorongásos nappali hallucinációkat is produkáló frigid nőbeteg is nagyon gyakran beszél egy sötét, ellenállhatatlan, idegen erőről, ami őt akarata ellenére, saját érdekével, sőt vágyaival ellentétes, destruktív, magának és másoknak ártó tettekre, szavakra stb. kényszeríti; az ember tehát démonomániáról is beszélhetne. A pszichoanalitikus asszociációk nem ritkán rendkívül élénk vizuális képekké fajulnak, melyek valódiságában a legcsekélyebb mértékben sem kételkedik, noha tudja, hogy ez másféle, a szokásostól eltérő látásmód. Olyankor alsó karjával automatikusan eltakarja a szemét, majdnem megfeledkezve arról, hogy én is ott vagyok, bár úgy tűnik, hogy azért ennek valamelyest mégis tudatában van, mivel folyamatosan beszámol arról, hogy mit lát. Kihozni sem nehéz őt ebből a hallucinálásból. Elég, ha rászólok. Bizonyos nehézségek persze észlelhetők, amikor ki akarjuk ragadni ebből az állapotból – mégpedig akkor, amikor le szeretnénk fejteni a kezét az arcáról. Ezután sokszor csodálkozva néz rám, és azt mondja: „Hát Ön itt van? Milyen különös. Ön Ferenczi doktor, és egész idő alatt itt volt.” Néha megjegyzéseket fűz lényének azokhoz a változásaihoz, amelyeket jelenlétem idéz elő. Amikor erre szerényen azt válaszolom, hogy nincs tudomásom erről a bennem rejtőző nagyságról, és bátorkodom azt is megjegyezni, hogy semmi különöset nem tettem érte, határozottan azt feleli, hogy akkor képességeimről és tetteimről még saját magam sem tudok. A hallucinációk tartalma: az idő, a hely és a tárgyak módfelett hirtelen, gondolatrohanás-szerű váltakozása. A beteg úgy érzi, hogy megszabadult a fizikai távolság béklyóitól és gátjaitól. Repül a világmindenségben, tengerek mélyére merül, itt látja a mélytengerek valamennyi csodáját, és a legkülönbözőbb, nem ritkán meghatározott cél felé irányuló fényjelenségek bukkannak fel hirtelen benne. Majd szinte mindig emberi alakok vagy alaktöredékek is feltűnnek, akiket ő szellemeknek nevez. Bizonyos típusok, így különösen a kínaiak, nagy gyakorisággal visszatérnek. Egy kopasz öregember, aki föléhajol. Az ilyen típusú szellemek lassanként rémisztővé válnak, a beteg védekező mozdulatokat tesz, végül velőtrázó sikollyal és szörnyű rémületben felkiált: „Megvernek! Beverik a fejem! Megölnek!” Az arca eközben kipirul, sír. Perceken át tartó küzdelem után az egész ember úgyszólván megbénul, hangtalanul és halálsápadtan, betegen fekszik, egyáltalán semmilyen életjelt nem ad; alkalomadtán kijelenti, hogy ő már nem a testén belül van, hanem azon kívül, a test maga halott, meggyilkolták. Az alakok (szellemek) nagyon gyakran egy halott képében jelennek meg, különösen a bátyjáéban, aki egy évvel ezelőtt halt meg. Az alak nem beszél, csak gesztusokban nyilvánul meg. A szívére mutat (a bátyja szívszélhűdésben halt meg), rám mutat (Dr. F.), mintha arra akarná őt felszólítani, hogy forduljon felém.

Amióta hallott Freud elméletében a felettes-énről mint az Én lehasadt termékéről, nagy meggyőződéssel hajtogatja, hogy őt egy rosszindulatú felettes-én, az anyja akarata, erős szorongás kíséretében gúzsba köti, és önpusztító viselkedésre kényszeríti. (Sőt úgy érzi, hogy elhízása is ennek a ráerőszakolt idegen akaratnak a műve, ami testileg is rátelepszik.)

Valahogy így képzeli el az ártalmas felettes-én (idegen akarat) behatolását: a fájdalom és a rémület megbénítja az illető összetartó életerőit, és ennek a „megpuhult, ellenállás nélküli anyagnak” a talaján nyomul be a gyűlöletből és a támadás vágyából született idegen akarat valamennyi törekvésével a másik személybe, részben kiszorítva annak saját spontaneitását.

Ennek a folyamatnak az eredményeként egyrészt az áldozat lelkébe kínt hozó, fájdalmat és feszültséget termelő lelki tartalmak ültetődnek át, egyúttal azonban az agresszor az áldozatból mintegy magába szív egy részt, mégpedig a kiszorított részt. A dühöngő, miután kitombolta magát, megnyugszik, mert látja, hogy sikerült a másiknak fájdalmat okoznia: a méreg egy része a másik személybe kerül át (mostantól kezdve ennek a személynek kell megküzdenie a kellemetlen affektusokkal, már csak az igazságtalan bánásmód miatt is), ugyanakkor az agresszor (és ez az, ami új S. I. közléseiben) bekebelezi azt a naiv, szorongás nélküli, nyugodt, boldog állapotot, amelyben az áldozat addig élt. Egyszerűen megfogalmazva ez valami ilyesfélét jelentene: az ember szorongatott, fájdalmas helyzetben van, irigyli egy másik, mondjuk egy gyenge személy, egy gyermek nyugalmát, és depressziójában úgymond belerúg a kutyába. Ezáltal eléri, hogy a másik is szenved, aminek az ő fájdalmát feltétlenül enyhítenie kell. Másrészt ezzel az aktussal, bekebelezi a korábbi boldog állapotot.

1932. április 5. [I.]

Minden gyűlölet voltaképpen pszichopátiás projekció

Ha valakit bántanak, vagy ha megvonják tőle a szeretetet, az fáj neki. A racionális reakció erre a szomorúság volna a tényleges szeretet megtartása mellett, tehát valami ilyesmi: „Én továbbra is szeretem őt, ő nem szeret engem többé, mennyire fáj ez nekem!” A gyűlölet-reakció ezzel szemben teljesen irreális; ha rosszul bánnak velem, azt kezdem állítani, hogy „nem szeretem, hanem gyűlölöm őt”, és a valódi bánat átérzése helyett valamilyen fizikai vagy erkölcsi fájdalmat okozok neki. Ezzel elérem, hogy most már ő szenved és nem én. Tehát sikerült a bánatomat teljesen vagy részben valaki másra hárítanom. A paranoid mechanizmus abban is megmutatkozhat, hogy az eltolás még nagyobb hullámokat ver, és a gyűlölet az egész nemzetségre, egy egész nemzetre, családra kiterjed. Az eltolás és az ily módon a gyűlölethez tapadó projekciós minőség következtében nehéz vagy egyenesen lehetetlen lesz, hogy a gyűlöletet, a gyászhoz hasonlóan, azon nyomban filozofikusan leépítsük, vagy más módon lassan leválasszuk. Ha a megsebzett személy a gyűlölet helyett tartós gyászt élt volna át, a gyászmunka lassanként megtette volna a magáét, míg az eltolt affektus, talán éppen irrealitása következtében, hosszan vagy tartósan fennmaradhat. A leggyakoribb példa: traumatikus csalódás a gyermekkorban, egy életen át tartó gyűlölet egy bizonyos embertípus iránt.

 

A férfi és a női homoszexualitás közötti alapvető különbség. Nem eléggé szokták figyelembe venni azt a tényt, hogy a női homoszexualitás voltaképpen valami nagyon is normális dolog, éppen olyan normális, mint a férfi heteroszexualitás. Férfi és nő szeretetének kezdetben egyformán nő a tárgya (az anya). A mélyreható analízis mindkét nem esetében az anyával való konfliktusokhoz és az anyában való csalódásokhoz vezet el. A szobatisztaságra nevelés, a „szfinkter-erkölcs” kialakítása az anya dolga (még az a kérdés is felmerül, hogy a libidó egy részének az apa felé fordulása vajon nem ennek, az anyában való legelső csalódásnak a következménye-e). A kötődés az apához vagy általában a férfi nemhez ezzel szemben teljesen abnormális; ellentmond mindenekelőtt az anatómiának, amit én (Freuddal ellentétben) a pszichológiára nézve alapvetően meghatározónak tartok. Úgy tűnik, hogy a társadalom sem ítélkezik olyan szigorúan a női homoszexualitás felett. A lány viszonya az anyához sokkal fontosabb, mint kapcsolata az apával. Még a férfi részéről a beteg gyermekkorában elkövetett szexuális agressziók is legfőképp azért voltak traumatikus hatásúak, mert megzavarták a kapcsolatot az anyával.

Annak a feltevésnek megfelelően, hogy az anatómia és a psziché között szoros kapcsolat van, feltételezhető, hogy a hüvely érintetlen belső részében a vaginális erotika – és vele a passzivitás iránti fokozott érdeklődés – csak nagyon későn támad fel.

Elkerülhetetlen kiegészítések az Ödipusz-konfilktushoz.* A kisgyermekek felnőttek általi genitális megtámadásának traumatikus hatásával kapcsolatos tapasztalatok a gyermeki szexualitásról eddig vallott analitikus felfogás módosítására késztetnek. Az infantilis szexualitás ténye természetesen nem változik, abból azonban, ami a gyermeki szexualitásban szenvedélyesnek látszik, sok lehet a gyermekekre akaratuk ellenére ráerőszakolt felnőtt szenvedélyesség másodlagos következménye, amit a gyermekekbe mintegy mesterségesen plántálnak bele. Még a nem genitális gyengédség túlzottan szenvedélyes megnyilvánulásai is – úgymint szenvedélyes csókok, heves ölelések – valójában kellemetlenül érintik a gyermeket. A gyermekek nem kívánnak többet, mint hogy kedvesen, gyengéden, szelíden bánjanak velük. Saját mozdulataik és gesztusaik gyengédek, ahol ez másként van, ott már valami nincs rendben. Fel kell tennünk a kérdést, hogy a gyermeknek anyja iránti halhatatlan szeretetéből, valamint a fiúnak a rivális apával szembeni gyilkos vágyaiból tisztán spontán módon, a szenvedélyes felnőtt erotika és genitalitás idő előtti beoltása nélkül mennyi fejlődne ki, azaz az Ödipusz-komplexusból mennyi a valóban öröklött, és mennyi az, amit hagyomány útján ad tovább egyik generáció a másiknak?

1932. április 5. [II.]

A kisgyermekekre rákényszerített „kötelező” aktív és passzív
genitális kívánalmak hosszú távú hatásáról

1. Az apa által elkövetett kora gyermekkori genitális erőszak. Fejlődés: dacos jellem, képtelen a tanulmányokat befejezni (Freud: a szexuális tevékenység nevelhetetlenné tesz)*, hisztériás érzetek, különösen a fejben és a hasban. Alkalmanként rohamszerű fájdalmak; mélyebb analízis: viszkető, állandó vaginális izgalom, majd ennek az érzésnek átértékelése fájdalommá, és áthelyezése távolabbi testrészekre. Alkalomszerű lereagálás görcsös hisztériás rohamokban.

 

2. A tünettanban tökéletes analógia az I. sz. esettel. Bár a rohamnál különösen átlátszó az elutasítás és a fájdalom erkölcsi indítéka, a beteg természetesen mégis teljesen képtelen a védekezésre, és kényszerűen engedelmeskedik. A személyiség védelme: öntudatlansággal, kompenzáló boldogságfantáziákkal, személyiséghasadással. A trauma a már kialakult szfinkter-erkölcs stádiumában érte (és éri legtöbbször) a gyermeket, a lány úgy érzi, bemocskolták, illetlenül bántak vele, szeretne anyjának panaszkodni, ebben azonban a férfi megakadályozza (megfélemlítés, letagadás). A gyermek tehetetlen és össze van zavarodva, szembe kellene szállnia a tekintélyes felnőtt akaratával, az anya hitetlenségével stb. Erre természetesen nem képes, választás elé kerül: az egész világ gonosz, vagy én tévedek? – és az utóbbit választja. Innen származnak az eltolások és az észlelések helytelen értelmezései, melyek végül a fenti tünetekhez vezetnek.

 

3. Egészen hasonló károsodások az idő előtt genitális tevékenységre kényszerített férfiaknál. Fő jellemvonás: emberfeletti feladatok vállalása, miközben kipihenhetetlen fáradtságot és munkaundort érez. (Természetesen ugyanez vonatkozik a libidóra.)

1932. április 7.

Az elmebeteg szülők gyermekeinek sorsa

1. Tulajdonképpen nincs még igazán elképzelésünk a kisgyermekek személyiségének pszichés kvalitásairól. Sok minden szól amellett, hogy a gyermek pszichofizikai személye az anyaméhben, sőt még a születés után sincs úgymond kikristályosodva, hanem mintegy „oldott” állapotban található. (Ez a képszerű hasonlat azt a fantasztikus feltételezést rejti magában, hogy a személy a fogantatás előtt még valamiként feloldott állapotban leledzett az univerzumban. Az embernek akkor a halált úgy kellene tekinteni, mint visszatérést ebbe a „feloldott állapotba”. Ahogy máshol már kifejtettük, a gyermekek még könnyen halnak meg.)* A fenti elképzelés fiziológiás párhuzamának felel meg az a tény, hogy a fogantatás előtt az individuum legalább két félre volt osztva. Az egyik rész képezte az anyai alkotórészt, a másik az apait. Az ember itt nyilvánvalóan felteszi magának a kérdést, hogy vajon nem ez a korai hasadtság-e a mintaképe minden későbbi hasadásnak, beleértve a pszichózisban fellépő személyiséghasadást is.

Az az ötlet, hogy a gyermeki személyiség még félig „oldott állapotú” (konzisztenciájú), arra a fantaziálásra csábít, hogy feltételezzük: a gyermeki személyiség érintkezése a világegyetemmel – és ezzel együtt az érzékenysége – sokkal nagyobb, mint a már kikristályosodott felnőtté; az sem lepne meg bennünket, ha egy nap bebizonyosodna, hogy ebben a korai állapotban még az egész személy rezonál a környezetre, és nem csak általános helyeken, nevezetesen az érzékszervekben. Az úgynevezett szupernormális képességek, a szenzoriális érzékelésen kívül eső folyamatok felfogása (clairvoyance)+, valamiféle idegen akarat megnyilvánulásainak átvétele (suggestion par distance)+ lehet közönséges, köznapi folyamat, mint ahogy az állatok (kutyák) – amelyeknek a személyisége nyilvánvalóan folyton „oldott állapotban” van – szintén rendelkeznek ilyen, látszólag szupernormális képességekkel (szaglás messziről, a kutyáknál gazdájuk rokon- és ellenszenveinek megmagyarázhatatlan átvétele). – Itt az első lehetőség arra, hogy megértsük az úgynevezett telegóniát (az anya pszichés tapasztalatainak befolyása a méhében hordott gyermekre).

Kapcsolódás a „tudós csecsemőket” („Wise babies”) megjelenítő különös álomképekhez.*

A spiritiszta médiumok, ha egyáltalán produkálnak valamit, képességeiket annak köszönhetik, hogy visszaesnek ebbe a gyermeki bölcsességbe és mindent tudásba.

2. A felettes-én kialakulása ezeknek az elképzeléseknek a segítségével ölt plasztikusabb jelleget. Több betegnek hálával tartozom azért a máshol már kifejtett nézetért, hogy a felnőttek saját akaratukat, különösen kellemetlen lelki tartalmaikat ráerőszakolják a gyermeki személyiségre; ezek a lehasadt transzplantátumok egy életen át vegetálnak a másik személyben (ennek megfelelőjeként hallok olyan kijelentéseket, hogy a kiszorított gyermeki személyiségrészeket az úgynevezett felettes-én-donor magába olvasztja).

Pusztán elméleti alapon is félelmetes kavarodás várható, ha egy ilyen értelemben és mértékben érzékeny gyermek egy széthullott személyiségű elmebeteg felnőtt hatása alá kerül. Egy bizonyos eset különös tapasztalatai alapján nem tűnik lehetetlennek, hogy a „Wise-Baby”+ bámulatra méltó ösztönével mindazt, ami széthullott és őrült, befogadja ugyan mint valami ráerőszakolt dolgot, de a saját személyét kezdettől fogva elkülöníti az abnormálistól. (Egyenes út a személyiség tartós két részre hasadásához.) A személyiségnek az a része, amelyet a saját keretein túlra kényszerítenek, képviseli az ősi, eredeti személyt [Urperson], aki folyamatosan tiltakozik minden abnormitás ellen és rettenetesen szenved tőle. A szenvedő személy vágyteljesítő hallucinációk létrehozásával védekezik az ellen, hogy belelásson a szomorú valóságba; vagyis abba, hogy az a gonosz idegen akarat egész pszichés és fizikai lényét megszállva tartja. (Megszállottság.)

Az említett esetben aztán az a különös dolog történt, hogy az őrült és gonosz akarat egy minden addigit felülmúló mániás kitörést követően hirtelen kijózanodott, eltávolodott az addig megszállt személytől, és immár puszta gyilkos szándékként fordul a személy ellen, akiben eddig úgymond vegetált. A következmény: tátongó űr a személyben, aki megszokta, hogy nem más, mint önmaga váza. A személy többi része olyan bizonytalanságba kerül, mintha földrengés fenyegetné, már akkor, amikor az őrült elszánja magát a visszavonulásra. A roham pillanatában azonban minden illúzió szertefoszlik, nem lehet elfogadni, hogy hirtelen beletekinthetett az őrült hatalmának szörnyű létezésébe; az eddigi hasadtság valamilyen tökéletesen feloldódott állapotnak ad helyet. Miután ez lezajlott, mint amikor a tűzijáték elhamvad, az egész élmény elemeire szétomlott törmelékkupac lesz.

Az analízisnek az a feladata, hogy a lelket életre hívja ebből a hamuból (napról napra, először visszafogott, majd progresszív módon belátástöredékekké szilárdítva ezt a hamut; időnként minden újból szétesik, majd türelmesen újra felépítjük; végül az áttétel élménye, s benne a szenvedés iskolája egyengetik az utat a traumás mélységekig). Figyelmeztetés az eugenetikának: már az újszülöttek eltávolítása az elmebeteg környezetből.

1932. április 10.

Az erotománia mint minden paranoia alapja

Egyre gyakrabban lelem fel a paranoidok legkülönbözőbb téveszméiben (nagyzásos, féltékenységi, üldöztetéses téboly) a homoszexuális alap mögött a homoszexualitás mélyebb okát erotomániás tévképződmény formájában, amely a szeretet tárgyának traumatikus elvesztését vagy a vélt tárgyszeretet-kapcsolat illuzórikus voltának traumatikus felismerését követően amentia-szerű+ vágyteljesítő pszichózisként alakul ki. Felvetődik továbbá a kérdés, hogy vajon az őstrauma nem mindannyiszor az anyával való ősi kapcsolatban keresendő-e, és hogy a valamivel későbbi, már az apa megjelenésével bonyolított korszak traumáinak lehetett volna-e ilyen hatása, ha nincs meg az őseredeti traumatikus anya–gyermek sebhely. A csecsemő természetes érzelmi állapota az, hogy szeretik, és hogy ő a világ középpontja, tehát voltaképpen nem mániáról, hanem igazi tényről van szó. A legelső csalódások a szeretetben (az elválasztás, a kiválasztási funkciók szabályozása, az első goromba büntetések, a fenyegetés, sőt fenyítés) minden esetben traumatikusan hatnak, vagyis az első pillanatban pszichésen bénítóak. Az így fellépő dezintegráció teszi lehetővé az új pszichés formációk létrejöttét; ezen belül is különösen a hasadás létrejötte valószínűsíthető. A szervezetnek alkalmazkodnia kell például az elválasztással járó szenvedéshez, az ezzel szembeni pszichés ellenállás azonban görcsösen kapaszkodik a múlt emlékeibe, és hosszabb-rövidebb ideig megmarad a hallucinációban: semmi sem történt, változatlanul szeretnek (hallucinatorikus omnipotencia). Meglehet, hogy a szerelmi élet minden későbbi csalódása ennek a vágynak a teljesülésére regrediál.

1932. április 12.

Az analitikus relaxációja

Eddig majdnem kizárólag csak a beteg relaxációjáról volt szó, az analitikustól csak azt várták el, hogy célszerű intézkedésekkel ezt a relaxációt elősegítse, vagy legalábbis ne zavarja; alkalomadtán utaltunk a legfontosabb zavarokra is. A kölcsönös analízis ötlete tulajdonképpen nem más, mint a relaxáció kiterjesztése az analitikusra is. Analitikus és analizált felváltva relaxálnak.

Ide beiktatandó, hogy Freud már az első, az analízis technikájáról szóló közleményeiben* ajánlja az ilyen kétoldalú relaxációt, bár a folyamatot nem ezen a néven említi. A beteget pszichés tartalmaival szemben teljesen passzív beállítódásra szólítja fel. Egy helyütt az így keletkező lelkiállapotot, a magát hipnózisnak alávető személy passzív engedelmességéhez hasonlítja, és köztük lényegi rokonságot lát. De az analitikustól is „szabadon lebegő figyelmet”, azaz olyan állapotot kíván meg, amely némileg elkülönül a céltudatos gondolkodástól és kutatástól. Más szóval Freud orvostól és betegtől egyaránt megköveteli a relaxációt, a kétféle relaxáció mélysége azonban különböző. A betegtől azt várja el, hogy ellenkező utasításig átengedje magát a tudattalan vezérlésének, de az orvosnak is minden, még a legabszurdabb irányban is szabadjára kell engednie fantáziáját; persze nem szabad, illetve nem kell a tudatosság felszínétől túl messze eltávolodnia, és egyetlen pillanatra sem szabad feladatát – a beteg megfigyelése, a produkált anyag értékelése, döntések az esetleges közléseket illetően stb. – elhanyagolnia.

A kölcsönös analízisben az orvos, ha csak átmenetileg is, feladja „őrszolgálatos” pozícióját. Eddig ez azt jelentette (a kölcsönösségben), hogy időközben az analizált átveszi az analitikus szerepét. Ebből nem várt és elsőre meglehetősen értelmetlen módosulás következett, illetve látszik következni: mindkettőjüknek egyszerre kell relaxálnia. Mint mondtam, ez elsőre teljesen abszurdnak tűnik; mi haszna annak, ha két személy egyidejűleg esik transzba és értelmetlenül beszél össze-vissza, vagyis szabadon asszociál, érzéseinek gesztusokban és kifejező mozdulatokban is teret engedve. Ide az eddigi analitikus tapasztalatból egyetlen szalmaszálként a tudattalanok párbeszédének* – ha jól emlékszem, általam felvetett – elképzelése illeszkedik.

Amikor két ember első ízben találkozik, mondtam akkoriban, nemcsak tudatos, hanem tudattalan rezdülések cseréjére is sor kerül. Mindkettejük esetében csak az analízis tudná megállapítani, miért alakult ki az önmaguk előtt is megmagyarázhatatlan rokon- vagy ellenszenv. Végeredményben úgy értettem ezt, hogy amikor két ember beszélget, valójában nemcsak tudatos, hanem mindkét oldalról tudattalan párbeszéd is zajlik. Más szóval: a beszélgetés mellett, amelyre odafigyelnek, vagy ezzel párhuzamosan, egy relaxált párbeszéd is lejátszódik. Néhány nőbetegem azonban nem elégszik meg ezzel a magyarázattal, és sziklaszilárdan állítja, hogy az embertársaink tudattalan indulatainak megnyilvánulásai iránti, analitikus vagy normál pszichológiai módszerekkel kimutatható fogékonyság mellett olyan pszichés jelenségek is lejátszódnak, melyek eddigi pszichológiai, valamint az érzékelés fiziológiájára vonatkozó ismereteinkkel nem magyarázhatók meg. Már előttem többen rámutattak, hogy milyen feltűnő gyakorisággal játszódnak le orvos és beteg között úgynevezett gondolatátviteli jelenségek, gyakran olyan módon, hogy az a véletlen valószínűségét messze meghaladja. Ha ezek a dolgok egy nap beigazolódnának, úgy mi, analitikusok, elfogadhatónak találnánk, hogy az áttételi kapcsolat rendkívüli módon elősegítheti a kifinomultabb fogékonyság megnyilvánulásainak kialakulását.

És valóban ez vezetett a legutolsó módosítás tulajdonképpeni keletkezéstörténetéhez. Az eljárás megfordításának (az analitikus analizálttá válásának) indítéka az analitikus érzelmi ellenállásának, pontosabban eltompultságának a tudomásul vétele volt. Örökösen panaszkodtak: „Ön túl passzív, nem csinál semmit” stb., s ezt gyakran a legnagyobb kétségbeesés követte. A tehetetlenség nyomására a beteg mintegy lehasított egy intelligencia-töredéket, amely előírta nekem, hogy az adott pillanatban hogyan és mit kellene vagy kellett volna tennem. Miután legyőztem igen erős személyes ellenállásomat azzal szemben, hogy utasítása szerint kezeljem, feltettem a megfelelő kérdéseket, melyekre meg is kaptam a válaszokat; a beteg számára az eredmény azonban nem volt kielégítő arra vonatkozóan, hogy a transzban reprodukált traumatikus helyzet valóban megfelelt-e a valóságnak. A megindított „ellenanalízis” mindenesetre csaknem szó szerint igazolta az analizáló feltevéseit. A (legmélyebb tudattalanból feltörő) folytonos panaszkodás amiatt, hogy valójában nincs bennem sem együttérzés, sem részvét, és hogy érzelmileg halott vagyok, analitikusan sok ponton beigazolódott, és mélyreható gyermekkori traumákra volt visszavezethető (traumákra, amelyek különösen a felnőttek részéről a genitalitás terén tanúsított túlzott követelésekre és a család puritán szellemével való összeütközésekre, de végső soron talán egy csecsemőkori traumára voltak visszavezethetők). Itt lépett működésbe az én sorsom (neurózisom) és a beteg saját apjának pszichózisa közötti nagyszerű analógia. A beteg teljes szellemi és lelki közösségben élt apjával, és hamarosan kiderült, ez azt jelenteti, hogy hol a beteg nem ment ki az apja fejéből, hol pedig az apa nem ment ki a beteg fejéből. Elmebetegsége következtében azonban az apa nem tudta, hogy minden, lánya elleni gyalázatos cselekedetét tulajdonképpen anyjának szánja; a végső, atomizáló trauma a kölcsönös kijózanodás pillanatában következett be. Az apa egy utolsó elkeseredett incesztuskísérlet után érzelmileg visszavonult a lányától, hogy azután egy immár józanul végiggondolt bosszúhadjárattal egy életre megrágalmazza. Az atomizálódás akkor következett be, amikor a beteg hirtelen belátta, hogy sohasem fogja tudni rábírni az apját, hogy ismerje be őrültségeit és bűneit.

Az én esetemben az infantilis agresszivitásnak és az anya iránti szeretet megtagadásának a betegekre való eltolásáról van szó. Sikerült azonban – úgy, mint anyámnál – óriási erőfeszítéssel, tisztán intellektuális úton, kényszerítve magamat, a jóságnál is nagyobb jóságot kifejlesztenem, ami még arra is képessé tett, hogy valódi könnyeket hullassak (könnyeket, melyeket én magam tartottam valódiaknak). Lehet, hogy az egész relaxációs terápiám és az önmagamtól megkövetelt rendkívüli jóság a betegek iránt csak az alapjában véve teljesen hiányzó részvét túlzott fitogtatása? A szívem helyett a fejemmel érzek. A fej és a gondolkodás a szív és a libidó helyébe lép. Testileg primitívebb libidinális rezdületek eltolása a fejre, talán tünetek (fejfájás) formájában is, vagy az olyan elméletek alkotására való hajlamban, melyekben a genitále és a fej azonosulnak. (Itt sok kapcsolódás lehetséges.) Mindent egybevetve tehát kasztrációs hisztéria a megfelelő eltolásokkal. Amit a betegek hiányolnak bennem, nem más, mint az a bizonyos „valami”.

1932. április 24.

Paranoia és szaglóérzék

Az egyik nőbeteg arról számol be, hogy az előző nap néhány órát Mrs. Dm. társaságában kellett töltenie. Egy olyan hölgyről van szó, akit régóta ismer, és aki vele analitikus kísérleteket is tett. A hölgy iránti ellenszenvét annak műveletlenségével, New England-i szűklátókörűségével és primitív kifejezésmódjával indokolja; művészi szárnyalásnak nyoma sincs a fantáziájában stb. Mindez arra késztette a beteget, hogy kerülje ennek a hölgynek a társaságát. Mivel tegnap nem tudott kitérni előle, úgy érezte, be kell rúgnia. Csak teljesen részeg, támolygó, félig alvó, álomszerű állapotban tudta őt elviselni. Amikor erre a hölgyre gondolt, mindig a szaga jutott az eszébe. Valamiféle hullaszagot áraszt, ami a beteget megijeszti, és védekezésre készteti.

Ugyanazon a napon Dm. eljött hozzám, és elmondta, hogy ő is sokat ivott (de nem rúgott be). A beteg társaságában fél, úgy érzi, hogy ez a hölgy túl agresszív, túl energikus, és a saját anyjára emlékezteti. (Itt kapcsolódás egy gyermekkori traumához; anyja olyan hévvel rántotta meg a csuklójánál fogva, hogy eltört a karja.) Meg kell jegyezni, hogy Dm. valóban kellemetlen szagot áraszt, és az érzékenyebb szaglószervvel rendelkező embereket kifejezetten taszítja. Nagy valószínűséggel állítható, hogy ezeknek a kipárolgásoknak az intenzitása valamiféle kapcsolatban van az elfojtott gyűlölettel és méreggel. Mintha, egyes állatokhoz hasonlóan, egyéb fegyver híján ilyen ijesztő gyűlölet-kipárolgással tartaná távol a testétől az embereket. (Tudatos és manifeszt viselkedésében a beteg inkább simulékony, és hajlamos a vak engedelmességre, arra, hogy szó nélkül alávesse magát mások akaratának.)

Nem volt túlzott merészség a beteg reakcióját visszavezetni arra, hogy ő az emberek érzéseit valóban ki tudja szagolni. Ekkor több effajta élményről is beszámolt nekem. Érdekes módon hosszú történeteket mesél anyjáról, aki hasonló dolgokat agyalt ki, mint annak idején Jager professzor.* A fürdés és a mosdás egészségtelen, mondta a beteg anyja, soha nem váltott alsóneműt, de mintha mégsem lett volna soha rossz szaga. Egyébként azonban rendkívül energikus volt, ő volt az úr a házban (az apa iszákos volt, és csak ritkán jött haza, de aztán mindig született egy gyermek).

Az ilyen és hasonló kérdésekre alapozható elmélet a következő volna: a beteg anyjának tudatosan agresszív kipárolgásai nem voltak büdösek, míg Dm.-éi – aki látszólag hízelgő és engedékeny, titokban azonban tele van gyűlölettel – elfojtott gyűlöletről árulkodnak (ide az az asszociáció: „Salamon, a bölcs, szól”).*

Dm. a beteg nyíltan agresszív fellépésétől megijed, és elkezd bűzleni. A beteg ezt ellentámadásnak, üldöztetésnek éli meg (üldöztetéses téboly), és muszáj vagy elszaladnia, vagy alkohollal narkotizálnia magát. Nem lehetetlen, hogy ezzel iszákos apját utánozza, aki nem tudott az anyjával megmaradni. A beteg mindaddig, amíg mániásan agresszív, anyját utánozza; amikor azonban érezni kezdi Dm. rejtett agresszivitását, elkezdi az apa szerepét játszani(?). Bárhogy legyen is részleteiben, annyi bizonyosnak látszik, hogy az üldöztetéses tébolyban szenvedők, hasonlóan egyes állatokhoz, különösen a kutyákhoz, ki tudják szimatolni az emberek rejtett vagy elfojtott érzéseit és hajlamait. További lépés egy rendkívül kifinomult és árnyalt minőségi és mennyiségi érzékenységhez vezetne, ami lehetővé tenné a legapróbb rezdüléseknek, sőt még a vágyrezdülések pszichés tartalmának, azaz egy másik ember képzeteinek a kiszaglását is. Abból, amit eddig okkultnak vagy metafizikus teljesítménynek fogtunk fel, ily módon sok minden pszichofiziológiai magyarázatot nyerne. Egy még további és még merészebb lépés azután elvezetne a spiritiszta médiumok teljesítményeihez, akik végtelen hosszú idő elteltével is képesek a személyeknek valahol a térben tovább vibráló összkipárolgását érzékelni. (Valahogy úgy, mint egy kutya az elhunyt gazdájának lábnyomait.) Így rekonstruálják a spiritiszta médiumok szaglóérzékük segítségével egy ember múltját. Képesek arra, hogy olfaktív fantáziájukkal kövessék az embert a legtávolabbi múltba és minden olyan helyre, ahol élete során tartózkodott.

Hogy miért érződik Dm. szaga hullaszagnak, az önmagában is probléma. Ideiglenes megoldási kísérlet: egy érzelmi reakció elnyomásakor, megszakításakor vagy elfojtásakor valami valóban megsemmisül bennünk. A személy megsemmisült része a feloszlás állapotába kerül. Ha a személyt teljes egészében megakadályozzák a cselekvésben, akkor bekövetkezik az általános oszlás, azaz a halál. Itt kapcsolat létesítendő azzal, amit oly sok neurotikus állít transzállapotban vagy álomban: énjének kisebb vagy nagyobb része halott vagy meggyilkolták, és azt élettelen, azaz működésre alkalmatlan teherként hurcolja. Ennek az elfojtás kötegnek a tartalma az állandó agónia, azaz a feloszlás állapotában van. A teljes felbomlás (halál) éppúgy lehetetlen számára, mint az, hogy vitális energiák beáramlása révén újra életre keljen.

 

Nine pins

Silly servant.+*

1932. április 26. [I.]

A pornofázia mint a genitális potencia feltétele

Voltaképpen fejezet egy lehetséges gyűjteményes műhöz az excesszív gyermekkori genitális követelésről. Az óriási többletteljesítménynek, amit a gyermek magára ró, tartós következményei vannak. 1. Teljességgel tönkreteszi a spontaneitás érzését, vagyis azt, ami a genitális tevékenységben a fokozott élvezet forrása. 2. Tökéletes pszichés bizonytalanság a szeretetet illetően: a beteg sosem tudja, hogy mikor és mennyi belőle a kötelező feladat. 3. Igen nagyfokú általános fáradékonyság, ami majdnem minden tevékenységre kiterjed, a nemi aktus után azonban különösen és minden egyes alkalommal halálos fáradtságban nyilvánul meg. 4. Itt el kell gondolkodnunk azon, hogy az úgynevezett neuraszténiás fáradékonyság tünetei vajon nem a szellemi vagy szellemi-fizikai maszturbációkor a beteg önmagára kényszerített genitális többletteljesítményének a következményei-e. (Idézni a fiatalember esetét, akit gyermekkorában elcsábítottak, és aki a) arra érzett kényszert, hogy minden nőt kielégítsen, b) naponta 4-5-ször maszturbált; roppant koncentrációval és az összes létező izgató erotikus helyzet szummációjával sikerült ondóját az 5-6 méter magas mennyezetre spriccelni.) 5. Az életvezetésre és a jellemre gyakorolt hatás. Állandó törekvés arra, hogy túl veszélyes és nehéz, gyakran erkölcsileg is fenyegető helyzeteknek tegyék ki magukat, melyekből nagy üggyel-bajjal és csak az utolsó pillanatban menekülhetnek meg. Nagy megerőltetést és szorgalmat követelő feladatok (tanulás, vizsgák) vállalása, halogatás az utolsó pillanatig, az idő eltöltése haszontalan dolgokkal, ugyanakkor bűntudat. 6. Pornofázia, a kondicionált potencia egyik speciális válfaja. A nőnek ki kell jelentenie, hogy prostituált, minden bűnét be kell ismernie, részletesen el kell mesélnie, mit szokott művelni, esetleg ki kell ilyesmiket találnia. Ezáltal az aktus valódi szexuális találkozásból* voyeur maszturbációvá degradálódik. A férfi fantáziája megtapad az elképzelt jelenetnél; a voltaképpeni szexuális teljesítményt így nem ő, hanem a valóban potens férfi viszi végbe. Neki csak néznie és maszturbálnia kell. Megkönnyíti a feladatot, hogy arra kényszeríti a nőt, hogy prostituáltként viselkedjen; a jelenet egy részét valóban előadják, így nem szükséges azt fantáziaszinten megjeleníteni. Az ilyen esetek analitikus terápiájában számítani kell arra, hogy általános testi-szellemi teljesítőképtelenség lép fel, és természetesen arra is, hogy a libidó teljes egészében eltűnik. Tulajdonképpen így újra előáll a gyermeki állapot, amelyben természetes módon minden inkább önző és kevésbé van tekintettel másokra.

Micsoda hatalmas törést okozhat a normális fejlődésben, ha egy természetes szükségszerűséggel egoisztikus gyermekkel szemben efféle altruista természetű, túlméretezett érzelmi követeléseket támasztanak. Ennek a csaknem komatózus, tengődő állapotnak (a betegek nagyon gyakran képesek a színházban az előadás kellős közepén elaludni) valamelyes – gyakran még csak nem is hosszú – fennállása után, alkalomszerűen a valóban spontán libidó előjelei, később pedig szexuális megnyilvánulások jelentkeznek, következményes kimerülés nélkül. Az intellektuális érzések és érzelmek felkeltését követő fáradtság mutatja azt az óriási erőfeszítést, amire azért van szükség, hogy az intellektuális folyamatokat visszaerőszakoljuk a hallucinatorikus szintre. A normál libidó mindig feleslegben van, és a túláradó érzelmek tudatunkat is érintik. A jelmondat: nihil est in intellectu, quod non prius fuerit in sensu+ itt megfordul, és az intellektus elsőbbsége kerül a helyébe. Valószínűnek tűnik, hogy közelebbről megvizsgálva minden neuraszténia valami hasonlóra lesz visszavezethető. (Idekapcsolandó az általam hangsúlyozott fiziológiai ellentmondás aközött, hogy a libidó a maszturbáció közben csökken, viszont a coitus interruptusnál, illetve a szorongásos neurózisban fokozódik.)

1932. április 26. [II.]

Adalék a falloszkultuszhoz

(B.) Egy beteg nő álma, csaknem bizonyos gyermekkori erőszakos genitális előzményekkel: egy sor mereven felállított katonát vagy tornászt lát, mindannyian fej nélküliek, és bal oldalukon (a vállukon) előre meredő, húsos rész emelkedik ki mintegy a váll folytatásaként. Az asszociáció áttér a tekejátékra (nine-pins).* Az egyes lökéseket az egyes katonák jelölik, az orgazmus képzetét talán a kilenc együtt. Ugyanakkor a fejnélküliség mutatja a puszta emocionalitást és mindenfajta intellektuális kontroll hiányát (l’amour est un taureau acéphal+ – Anatole France).* Egyúttal azonban a beteg lelkiállapota is kifejeződik: arra gondol, hogy a nine-pins nehezen tudja megtartani egyensúlyát az egyoldalú (baloldali) megterhelés miatt. Ez az ötlet azonban onnan származik, hogy a beteg lefekvés előtt rengeteg koktélt ivott, és ez észrevehetően megzavarta az egyensúlyát. Az ilyen fejvesztett állapotban lehetségesnek tűnik, hogy mások érzelmei akadálytalanul elárasszanak bennünket is, minthogyha a narkotikum feloldotta volna az én védőburkát. Más szóval: egy leitatott vagy narkotizált gyermek (és talán az a gyermek is, aki a rémülettől vagy a fájdalomtól képtelen védekezni) annyira érzékennyé válik annak a személynek az érzelmei iránt, akitől fél, hogy úgy érzi, az agresszor szenvedélye az ő saját szenvedélye. Ekképpen fordulhat át a fallosztól való félelem a fallosz imádatába, falloszkultuszba. (Itt a női szexuális élvezet problémája, ami talán eredetét tekintve csupán élvezetté átváltoztatott félelem.)

Továbbra is probléma azonban, hogy egyáltalán átváltozhat-e a félelem élvezetté, történjék bár azután, hogy az illető elvesztette a fejét és azonosult a toureau acéphallal. Mindenesetre nyitva áll egy merőben más megoldás lehetősége is; eszerint nem minden mazochizmus eredete a félelem, hanem a jóság és az önfeláldozás – mint magában való ösztön vagy talán mint természeti erő – az egoisztikus törekvéseket tartja egyensúlyban (S. I.).

Vagy vajon a halálösztön – mint a jóság és az önfeláldozás ösztöne – mint anyai-feminin ösztön szembeállítandó a maszkulinnal?

1932. április 26. [III.]

Homoszexualitás-ellenesség mint a férfias „tiltakozás” következménye

A tudatosan erős ellenszenv, például a homoszexualitással szemben, jelentős akadályt képezhet a manifeszt esetek kezelésében. Ilyenkor az derülhet ki, hogy az olyannyira elterjedt ellenállás a „pszichózisokkal” és a perverziókkal szemben (Freud) az efféle velleitások+ nem kielégítő analízisén alapszik. Az ilyen betegek talán az őskor legkegyetlenebb élményeire emlékeztetnek bennünket, azokra a pillanatokra, amikor a férfiaknak meg kellett küzdeniük lelki egészségükért és libidinális sorsukért.

Az az analitikus, akinek karaktere agresszív irányba fejlődött, kiválóan játszhatja az erős apát. Egy másik, aki együtt érez a betegek valamennyi rezdülésével, kiváló anyapótlék. Egy igazi analitikusnak mindezeket a szerepeket egyformán jól kell játszania.

Az aktív terápia apai-szadisztikus, a tisztán passzív terápia anyai volt. A nyugodt, természetes viselkedés – előre kialakított terv nélkül – hol ezt, hol azt a jellemvonást helyezheti előtérbe. A legfontosabb feltétel továbbra is csak az, hogy az ember önmaga előtt őszintén beismerje valódi érzéseit.

1932. május 1.

Ki az őrült, mi vagy a betegek? (A gyermekek vagy a felnőttek?)

Kérdés: valódi-e Freud meggyőződése, vagy azért érez kényszert a túl erős elméleti megkapaszkodásra, hogy így védekezzen az önelemzéssel, azaz saját kételyeivel szemben? Nem szabad elfelejteni, hogy nem Freud fedezte fel az analízist, hanem átvett valami készet Breuertól. Talán csak logikai-intellektuális szinten követte Breuert, nem pedig érzelmi meggyőződésből; ennek megfelelően csak másokat analizál, önmagát nem. Projekció.

Szinte leküzdhetetlen bennem az ellenállás, amikor megkísérlem, hogy engedve „Orpha”* javaslatának, analizáltassam magam a beteggel, azaz teljesen kiszolgáltatva, relaxálva egy beteg kezére adjam magam. Félek attól, hogy a beteg ki fogja használni ezt a helyzetet. Saját rosszindulatú törekvései tudattalanok lévén, az a beteg, aki ilyen hatalmat kap a kezébe 1. bármit megtehet, hogy megszabaduljon a kíntól, nem törődve azzal, hogy ez az analizáltnak árt, vagy akár meg is semmisíti; 2. a szadisztikus cselekedetekben, melyekre az analízis alkalmat ad, a beteg kompenzatorikus kielégüléshez jut.

Ennek a gondolatmenetnek további, valamiféle démonomániás folytatásaként az embernek az jut az eszébe, hogy az elmebeteg gonoszsága legyőzheti az időt és a teret, az embert még álmában is üldözheti, egyszóval démonikusan tönkreteheti; veszélyes és végzetes tettekre kényszeríti, megzavarja az alvás nyugalmát, irigységből szétrombolja boldogságának minden lehetőségét, megsemmisíti a potenciát, öngyilkosságba kerget stb., stb.

Ha erről a gyanúnkról nyíltan beszélünk a beteggel, akkor az joggal válaszolhatja: 1. miért kell neki, a betegnek, vakon az orvos kezére adnia magát? Nem lehetséges, sőt valószínű-e, hogy egy nem jól kianalizált orvos (és ki van jól kianalizálva) ahelyett, hogy meggyógyítana, a saját neurózisát vagy pszichózisát éli majd ki az én rovásomra? 2. Megerősítésként és a gyanú jogosságát igazolandó, fel kell idéznem Freud néhány kijelentését, melyeket jelenlétemben tett, nyilvánvalóan számítva diszkréciómra: „A betegek, ó, az egy csőcselék.” A betegek csak arra jók, hogy biztosítsák a megélhetésünket, és anyagot szolgáltassanak a tanuláshoz. Segíteni úgysem tudunk rajtuk – mondta. Szerintem ez nem más, mint terápiás nihilizmus, és a betegeket azzal, hogy ezeket a kétségeket eltitkolják előlük, és reményt ébresztenek bennük, tőrbe csalják.

Azt gondolom, hogy Freud eredetileg valóban hitt az analízisben, lelkesedéssel követte Breuert, szenvedélyesen, odaadással foglalkozott a neurotikusok gyógyításával (szükség esetén órák hosszat feküdt a földön egy hisztériás krízisben lévő beteg mellett). Bizonyos tapasztalatok azonban először minden bizonnyal megrázták, majd kijózanították, valahogy úgy, ahogy Breuert betegének visszaesése és a viszont áttétel problémája, amely mint valami szakadék tárult fel előtte. Freudnál ennek az a felismerés felel meg, hogy a hisztériások hazudnak. Freud ettől a felfedezéstől kezdve nem szereti a betegeket. Visszatért rendes, művelt felettes-énjének a szeretetéhez (további bizonyíték erre ellenszenve és szidalmai a pszichotikusok, a perverzek és egyáltalán minden olyan dologgal szemben, ami „túlságosan abnormális”, legyen az akár az indiai mitológia). Ez óta a sokk óta, az óta a csalódás óta sokkal kevesebb szó esik a traumáról, a konstitúció kezdi a főszerepet játszani. Ezzel magától értetődően együtt jár bizonyos mértékű fatalizmus. A pszichológiai hullám után Freud tehát először is megint a természettudós materializmusa mellett kötött ki; a szubjektívben csaknem kizárólag a fizikai felépítményt látja, a fizikálist magát valami sokkal reálisabbnak tekinti; másodszor, intellektuálisan még mindig kötődik az analízishez, érzelmileg azonban nem. Harmadszor, gyógyítási módszerét, csakúgy mint elméletét, egyre jobban [befolyásolja]* érdeklődése a rend, a karakter, a rossz felettes-énnek jobbal való helyettesítése iránt; pedagógiaivá válik. Kezelési módszerének változása, egyre személytelenebbé válása (istenségként lebegni a szegény, gyermekké degradált beteg felett; nem sejtve, hogy azt, amit az ember áttételnek nevez nagyrészt ez a magatartás hívja elő mesterségesen, mint mondják, az áttételt a beteg hozza létre).

Ez részben mindenképpen igaz, és hasznos lehet a régi anyag felszínre hozásában, ha azonban az orvos nem vigyáz magára, akkor a szükségesnél hosszabb ideig marad ebben a számára kényelmes helyzetben, amikor is a betegei megkímélik attól a kellemetlenségtől, hogy önkritikát gyakoroljon, és megteremtik számára a lehetőséget, hogy élvezze fölényét és azt, hogy viszonzás nélkül is szeretik (csaknem a gyermeki nagyzásos helyzet), és emellett a beteg még fizet is neki. Az orvos ekképpen teljesen tudattalanul gyermeki helyzetbe kerülhet betegeivel szemben tökéletesen ártatlanul. Az ilyen analitikus viselkedésének egy részét a beteg joggal minősíti őrültnek. Nem szabad az orvost megingatni bizonyos elméleteiben (téveszméiben); ha az ember mégis megteszi, akkor az illető rossz tanítvány, rossz osztályzatot kap, „ellenállásban” van.

Az én „aktív terápiám” volt az első, tudattalan támadás ez ellen a helyzet ellen. A szadisztikus-nevelői módszer eltúlzásával és nyílt leleplezésével vált előttem világossá ennek a helyzetnek a tarthatatlansága. Új elméletként (új tévelyként) jött a relaxáció elmélete: mindent ráhagyni a betegre, és erőszakosan elnyomni az ember természetes érzelmi reakcióit. A betegek azonban éppúgy elutasítják a titokban bosszús tanító hamis mézesmázosságát, mint korábban az „aktív” analitikus erőszakosságát, aki pokoli kínokat szenvedtet el betegeivel, és ezért még köszönetet is vár. Így az ember végül arra a gondolatra jut, hogy vajon nem volna-e természetes és egyben célszerű is egy érző – hol együttérző, hol nyíltan mérges –, őszinte emberi lénynek lennie? Ez azt jelenti, hogy felhagyunk mindenfajta „technikával”, és magunk is éppoly kendőzetlenül mutatkozunk meg, mint ahogy azt a betegtől elvárjuk. Ha ebbe egyszer belekezdünk, akkor a beteg logikusan gyanakodni kezd, hogy az analitikus analízise nem volt teljes, sőt lassanként, félszegségéből magához térve, ő is rá mer mutatni a paranoid vagy túlzó vonásokra; végül pedig elkövetkezik a kölcsönös analízis javaslata. Ha az ember bízik valamelyest abban a képességében, hogy végül is egyedül az igazság az, ami befolyásolja, elszánhatja magát arra az ijesztőnek tűnő áldozatra, hogy egy őrült kezére adja magát. Érdekes módon az ember elnyeri jutalmát ezért a bátorságért; a beteg könnyebben megbirkózik azzal a csalódással, hogy nem szeretjük őt, mint azzal, hogy vég nélkül függjön a szülőtől (apa, anya), aki színleg mindent odaígér, belsőleg azonban mindent megtagad.

A jelennel való ellentét révén az embernek több az esélye és hamarabb is nyílik kilátása arra, hogy a beteg visszasüllyedjen a traumatikus múltba, amitől végleges, spontán és már nem a tekintélyre alapozott felépülés várható.

Az orvos pedig, így kijózanodva tudományos tévedéséből, a jövőben majd sikeresebben tevékenykedik, mellesleg pedig az életöröm olyan lehetőségei nyílnak meg előtte, melyektől eddig a neurózis vagy a pszichózis elzárta.

1932. május 3.

Az érzékenységek tudattalan harca a beteg és az analitikus között

Időnként az embernek az a benyomása, hogy egy része annak, amit áttételes helyzetnek nevezünk, valójában nem teljes egészében a betegben meglévő érzések spontán megnyilvánulása, hanem az analitikus helyzettel, vagyis az analitikus technikával mesterségesen keletkezik: legalábbis az általam és Rank által talán túlságosan is hangsúlyozott részleteket illetően, elsősorban az analitikushoz fűződő személyes affektus értelmében, amely alkalmas arra, hogy egyfajta paranoid légkört teremtsen, amit az objektív megfigyelő az analitikus narcisztikus, különösen erotomániás tévelyeként jellemezhetne. Lehet, hogy túlságosan gyorsan hajlunk arra a feltételezésre, hogy a beteg szerelmet vagy gyűlöletet táplál irántunk.

Ez a szülő–gyermek kapcsolat túlságosan is szó szerinti megismétlésének tűnik; a gyermekkorban is, a felnőttek a gyermekben aránytalanul nagy mennyiségű affektust tételeznek fel, különösen szeretetérzéseket. Ezt aztán minduntalan előimádkozzák a gyermeknek; kétségtelenül sajátos formája ez a szuggesztiónak, azaz nem spontán, valójában nem létező érzések becsempészésének. Hallatlanul nehéz lehet valakinek egy ilyen kelepcéből kiszabadulni, és önmagává válnia. Ha a szuggesztió sikerül, a gyermek szófogadóvá válik, azaz jól érzi magát az önállótlanságban. Más a helyzet azokban az esetekben, amelyekben talán a korán kibontakozott intelligencia megnehezíti a vak alárendelődést. Az ilyen gyermekek „rosszak”, makacsak, sőt „buták” lesznek. Más védelmi fegyver híján intellektuálisan elzárkóznak a tőlük megkívánt dolgok megértése elől. Ezzel elérik, hogy: 1. „tehetetlenségük” segítségével meg tudják magukat védeni az előttük valótlannak, értelmetlennek és kellemetlennek tűnő szabályok felfogásától. 2. Olyan hatékony, ráadásul láthatatlan fegyver van a kezükben, amellyel a velük megesett igazságtalanságért bosszút állhatnak. Bármennyire is azon vannak a szülők és nevelők, hogy barátságos arcot vágjanak a dacos gyermekkel szemben, a gyermek érzi a bennük egyre növekvő bosszús feszültséget, és csak a tartós dac és a felnőttek részéről rákövetkező gyűlöletkitörés hoz számára megkönnyebbülést. Még ha az ilyen jelenet szidalmazással vagy veréssel végződik is, ez a befejezés viszonylagos kielégülést okoz a gyermeknek; talán ez a mazochizmusban lelt élvezet és a „verik a gyermeket” fantázia végső gyökere.

A párhuzam ezzel a helyzettel többek között az áttételes érzések állandó követeléséből (hangoztatásából) és azok hiányának ellenállásként való értelmezéséből származik. Az a magabiztosság, amivel az analitikus ezt előadja, nagyon megnehezíti a beteg számára, hogy ellentmondjon anélkül, hogy az orvos érzéseit megsértené. (Noha emlékezetem szerint én mindig ügyeltem arra, hogy soha ne beszéljek elsőként a pozitív áttételről annak spontán megnyilvánulása nélkül, annál bőkezűbben bántam azonban az ellenállás tüneteinek feltételezésével.)

A kölcsönös analízisben, amire nemrég szántam rá magam, a dolgoknak ez a gépies egocentrikus értelmezése az analitikus részéről a lehető legkellemetlenebbül érintett, kifejezetten untatott, és meg kellett kérnem az analitikust, hogy hagyja inkább befejezni mondandómat. Persze ez az a fellépés, amit ez a beteg tőlem megtanult, tehát ugyanezt én is túlzásba vihettem, mint hamarosan meg is kellett hallanom. Ennek a témának a megbeszélése aztán ahhoz a feltevéshez vezetett, hogy a beteg úgy érzi, hogy a részben mesterségesen teremtett nehézségekkel, különösen az analitikus helyzetnek saját érzelmi meggyőződésével szembeni túlhangsúlyozásával, kényszerhelyzetbe szuggerálták. Az analitikus barátságosságától való függősége meggátolja abban, hogy kifelé – vagy akár magában – kritikát gyakoroljon. Az ember így évekig magánál tarthat egy beteget lényeges előrehaladás nélkül, folyvást csak remélve, hogy bekövetkezik az „átdolgozás”. Sokaktól ekkor azt hallom: az eset elakadt; némelyeknek ebben a kényelmetlen helyzetben eszébe jut, hogy létezik valami olyasmi, mint határidő szabása, és a beteget erőszakosan kikergetik a kezelésből.

1932. május 5.

[A „kölcsönös analízis” története]*. R. N. esete

1. Az analitikus kezelés részemről különösebb rokonszenv nélkül kezdődött, amint az magától értetődik, orvosként a beteg iránt – általam tisztességesnek tartott – érdeklődést tanúsítok. Sokkal később a beteg egyszer elmondta nekem, hogy az első, és csakis a legelső beszélgetés folyamán a hangom sokkal lágyabb és behízelgőbb volt, mint az óta valaha. Ez alkalommal tudtam meg, hogy ez a hang volt az, ami számára úgymond mély személyes érdeklődést és ezzel szeretetet és boldogságot ígért. Amit én utólag a dologgal kapcsolatban a magam számára helyre teszek, az ezzel szemben a következő: az előbb említett ellenszenv a) a túl nagy önállóság és önbizalom és b) az arcvonások márványkeménységében tükröződő hallatlanul nagy akaraterő, c) általában valamiféle fölény, valami királynői fensőbbség vagy talán királyi fenség, tehát azon vonások együttes következménye lehetett, melyeket az ember semmiképpen sem nevezhet nőiesnek. Ahelyett, hogy ezeket a benyomásokat tudatosítanám magamban, én, úgy tűnik, abból az álláspontból indulok ki, hogy orvosként minden esetben fölényesnek kell lennem. Legyőzve nyilvánvaló félénkségemet egy ilyen nő előtt – talán tudattalanul –, rettenthetetlen férfiasságom fölényességének attitűdjét vettem fel, amit a beteg valódinak tekintett, pedig csak tudatos hivatásbeli póz és részben a szorongás elleni óvintézkedés volt.

A félreértés mindenesetre már a harmadik vagy negyedik órán tisztázódott, amikor a beteg asszociációiban azt a kijelentést tette: én azt állítottam, hogy megszerettem őt. Ez eléggé megijesztett, eszembe jutott a sok erotomániás hisztériás eset, ahol a beteg hamisan azzal vádolta orvosát, hogy szerelmi ajánlatokat tett neki. Így röviden, világosan és rögtön az elején tagadtam, hogy valaha is ilyen kijelentést tettem volna, a beteget azonban láthatólag nem sikerült meggyőznöm. Ahogy azonban elmélyültem az analitikus munkában, mint általában, komoly érdeklődés bontakozott ki bennem élettörténetének minden részlete iránt. Csakhogy a beteg kezdettől fogva igényt tartott arra, hogy ő a többi betegnél többnek számítson, ami nem tette őt számomra rokonszenvesebbé. Mivel az eset nem haladt előre, megkettőztem erőfeszítéseimet, sőt eltökéltem magamat arra, hogy semmiféle nehézségtől nem riadok vissza. Lassanként a beteg egyre több kívánságának engedtem: megdupláztam az órákat, én mentem el hozzá ahelyett, hogy rákényszerítettem volna, ő jöjjön hozzám, nyaralásaimra magammal vittem, vasárnap is adtam neki órákat. Ilyen rendkívüli erőfeszítések segítségével jutottunk el tehát addig, mintegy a relaxáció kontraszthatásának köszönhetően, hogy a nyilvánvalóan traumatikus gyermekkori történet felszínre tudjon kerülni transzállapotok vagy rohamok formájában.

További két éven keresztül ezen a szinten maradtunk előrehaladás nélkül. A legfájóbb az volt, hogy az órák vége felé a beteget roham lepte meg, ami azt követelte tőlem, hogy körülbelül még egy órát mellette üljek, amíg a roham elmúlik. Orvosi és emberi lelkiismeretem meggátolt abban, hogy ebben az állapotban tehetetlenül otthagyjam. Úgy tűnik azonban, hogy a túlzott erőfeszítés hatalmas feszültséget keltett bennem, ami időnként gyűlöletessé tette a beteget előttem. Egyfajta krízis következett be, aminek következményeként úgymond visszavonulásba fogtam.

Anélkül, hogy a történeti sorrendre súlyt fektetnék, eszembe ötlik, hogy talán a legfontosabb fordulópont valahogy így következett be: a beteg azzal a tervvel állt elő, illetve azt a meggyőződését hangoztatta, hogy a nyár folyamán, mégpedig a gyermekkori traumának naptárilag megfelelő napokon, az egész eseményt meg fogja ismételni és emlékezetébe fogja idézni.

Az ismétlés részben végbement, de minden roham ezzel a megállapítással ért véget: „És mégsem tudom, vajon igaz-e az egész.” Az álomanalízisek és a további analitikus munka megmutatták világos szándékát, hogy addig nem ismeri be életének szörnyűségét, azaz nem szünteti be személyének széthasítását egy tudattalanul tudó és szenvedő, valamint egy mechanikus, érzéketlen, de továbbélő részre, ameddig a valóságban nem adatik neki kompenzációképpen egy szeretettel és elismeréssel teli élet.

A beteg rám osztotta a tökéletes szeretőnek a szerepét. Mint minden, a betegek által előadott fantáziába, ezekbe is igyekeztem mélyebbre hatolni, azaz kibontakoztatni ezeket a fantáziákat, melyek csakhamar szexuális jelleget öltöttek, amit én, mint minden mást, érdeklődéssel és barátságossággal analizáltam. Amikor azonban egyszer kereken rákérdezett, hogy ez valóban szerelmet jelent-e a részemről, teljesen őszintén azt mondtam neki, hogy ez tisztán intellektuális folyamat, és a genitális folyamatoknak, amelyekről beszéltünk, semmi közük sincsen az én vágyaimhoz. Az ezáltal okozott sokk leírhatatlan volt. Az egész folyamatot magától értetődően újra és újra visszavezettük a múltra, a traumára, a beteg azonban továbbra is ragaszkodott az áttételes oldalhoz.

A fent említett krízis rákényszerített, hogy korlátozzam orvosi többletteljesítményemet kötelességérzetem – és bizonyára bűntudatom – ellenére is. Keserves belső küzdelem után egyedül hagytam a beteget a szünidők idejére, csökkentettem az órák számát stb. A beteg ellenállása rendületlen maradt. Volt egy pont, amin kis híján összevesztünk. Én makacsul állítottam, hogy iránta való gonoszságomért gyűlölnie kell engem, amit ő határozottan tagadott, ezek a tiltakozások azonban olykor annyira indulatosak voltak, hogy egyre átcikáztak rajtuk a gyűlöletérzések. Ő ezzel szemben azt állította, hogy bennem érzi a gyűlölet érzéseit, és kezdte azt mondogatni, hogy analízise soha nem fog előrehaladni, ha nem szánom rá magam, hogy rejtett érzéseimet analizáltassam vele. Ennek körülbelül egy évig ellenálltam, de aztán elszántam magam az áldozatra.

Legnagyobb meglepetésemre azonban azt kellett megállapítanom, hogy a betegnek többszörösen igaza volt. Különleges félénkségemet az olyan vágású erőteljes nőszemélyektől, mint ő, gyermekkoromból hoztam magammal. Azokat a nőket találtam és találom „szimpatikusnak”, akik imádnak, elképzeléseimnek és különcségeimnek alávetik magukat, az olyan típusú nők azonban, mint ő, rámijesztenek és előhívják a gyermekévek makacsságát és gyűlöletét. Az emocionális túlteljesítés, különösen az eltúlzott barátságosság, azonosak az anyámmal szembeni ugyanezen érzésekkel. Anyám kijelentése, hogy rossz vagyok, annak idején még rosszabbá tett. A legjobban azzal a kijelentésével sebzett meg, hogy megölöm őt; ez volt az a fordulópont, amelynél belső meggyőződésem ellenére jóságra és engedelmességre kényszerítettem magam.

A beteg követelései, hogy szeressék, megfeleltek anyám velem szemben támasztott analóg követeléseinek; valójában tehát minden fitogtatott barátságosság ellenére belül gyűlöltem a beteget, és ez az, amit ő érzett, és amire ugyanazzal a megközelíthetetlenséggel reagált, ami végül bűnös apját is rákényszerítette, hogy elengedje őt.

A kölcsönös analízis, úgy látszik, meghozza a megoldást. Alkalmat adott arra, hogy szabad folyást engedjek ellenszenvemnek. Az eredmény a beteg részéről különös módon a megnyugvás volt; igazolva érezte magát, és miután egyszer nyíltan bevallottam teljesítőképességem határait, még velem szemben támasztott igényeit is kezdte alábbadni. Ennek a nyilvánvaló circulus benignusnak+ további következménye, hogy most valóban kevésbé találom őt ellenszenvesnek, sőt még barátságos és csintalan érzéseket is képes vagyok átvinni rá. Észrevehetően fokozódott az analitikus anyag részletei iránti érdeklődésem és befogadóképességem, melyek korábban mintha bénultak lettek volna. Sőt be kell vallanom, hogy ennek a szorongástól való megszabadulásnak kezdem más betegekkel szemben is kedvező hatását érezni, úgyhogy nemcsak a szóban forgó, hanem minden beteg számára jobb analitikussá válok. (Kevesebb álmosság az órák alatt, több emberi érdeklődés valamennyiük iránt, szükség esetén, őszintén érzékeny beavatkozás az analitikus folyamatba.)

Kit illet elismerés ezért a sikerért? Bizonyára mindenekelőtt a beteget, aki kényes helyzetében, betegként, fáradhatatlanul harcolt jogaiért; ez azonban nem lett volna elegendő, ha én nem hozok rendkívüli áldozatot és nem kockáztatom meg, hogy magamat orvosként egy nem veszélytelen beteg kezére adjam.

1932. május 8.

Szkizofrénia-szerű belső üresség, amelyet külső buzgólkodás
és kényszerneurózis fed el, női homoszexualitás.
Hirtelen javulás csaknem kétéves „elakadás” után,
nyilvánvalóan az analitikus „felébredésének” hatására (O. S.)

Az analízis előre kidolgozott tervvel indult: ráhagyni a homoszexualitást abban a bizonytalan reményben, hogy az az analízis folyamán meg fog oldódni, valamint attól a gondolattól vezettetve, hogy az analízis nem kezdődhet megvonással. Komplikáció: a magával hozott partnernő analizáltatni kívánja magát. Külső akadályok következtében és O. S. leghőbb kívánságára az órák felét a partnernőnek adom. Enyhe paranoiditással színezett szenzitivitás esetéről van szó; túlzott jóság és gyűlöletkitörések váltakozó rohamai.

A beteg erősen terhelt családból származik, anyja elmegyógyintézetben van. Megállapítást nyert, hogy másfél éves korában a beteg naphosszat teljesen egyedül volt őrült anyjával, aki – nem tudni milyen módon – rettenetes procedúrákat alkalmazott, hogy megóvja a gyermeket az onániától. (Az anya családja körülbelül 150 éve igazolhatóan tele van tébolyodottakkal. Valamennyi nő – a nagyanya, a dédanya stb. – megőrült a gyermekszülés után. Az anya egyik fivére, egy amerikai milliomos, együtt lakott velük; a beteg egy túlzottan szorongó német nevelőnővel a kastély egyik féltve őrzött, távol eső részében lakott.) Nyilvánvalóan mindent bevetettek, 1. hogy a beteget óvják az izgalmaktól, 2. hogy távol tartsák tőle a megbolondulás képzetét, a rendkívül intelligens kislány azonban, aki magát teljesen egészségesnek érezte, úgy tűnik, mindenen keresztüllátott. Mindazonáltal, őt magát is elfogta a félelem a megbolondulástól, és tudatosan elfogadta környezetének attitűdjét: 1. óvakodott az érzelmektől (amiket azonosított az őrültséggel), 2. a tudatos szorongásból fóbiás óvintézkedésekbe menekült, emellett rettenetesen unatkozott!, nem értette, miért nem szeretik a kortársai (túlzott racionalitása miatt nyilvánvalóan játékrontó volt). Azzal vigasztalódott, hogy 18 éves korától fogva, mikor felnőtt lesz, minden meg fog változni, mindent szabadon megtehet.

Időközben a családi körülmények bonyolultabbá váltak. A részeges apa elvált az anyától, az anya hozzáment egy híres orvoshoz, aki nyilvánvalóan nem szerelemből, hanem csak a pénzéért vette el, hogy fel tudja építeni nagy kórházát. Ezt meg is tette. Egy ideig úgy tűnt, hogy a beteg megszerette az impozáns mostohaapát, aki óriási ambícióra kényszerítette, rögzített életszabályokat táplált bele, melyeket szüntelen szem előtt kellett tartania, emellett zsarnok volt, elkergette a háztól a szeretett nevelőnőt és a beteg nagybácsit (akiknek viszonyuk volt egymással), az utóbbi Kaliforniába költözött és a beteg ide-oda ingázott New York és Kalifornia között.

Az egyetemen – mihelyt ilyen érzésekre egyáltalán képes volt – több lányba is beleszeretett. A fiúk semmiféle benyomást nem tettek rá. (Talán attól való félelmében, hogy gyermeke lesz, ami egyet jelent a megőrüléssel.) Egy európai út során megismerkedett egy könnyelmű külföldivel, aki megfosztotta szüzességétől. Hazatérvén rémülten veszi észre, hogy terhes. Rettenetes félelmében mostohaapjához fordul, aki a következőképpen reagál: bebeszéli neki, hogy a művi abortusz lehetetlen, hozzá kell mennie valakihez anélkül, hogy megmondaná neki, hogy állapotos. Egy régi kérő, egy azonos társadalmi osztálybeli tehetős fiatalember rendkívül boldog, hogy az övé lesz. A beteg ellenben azt hiszi, hogy a mostohaapa és a vőlegény csak a forma kedvéért köttetnek vele házasságot, és az utóbbi közvetlenül az operáció után lehetővé fogja tenni, hogy elváljon tőle. Ezzel szemben mindkét férfi azt reméli, hogy bele fog törődni a házasságba. Ez azonban nem következik be, a beteg kényszerhelyzetbe kerül, az eltitkolás miatt bűntudatot érez és sajnálja a férjét. Igazán szeretni azonban, részben neurotikus okokból, nem tudja. Így nőkbe szeret bele, felfedezőutakra indul Brazíliába férjével és barátnőjével. Időközben a mostohaapa halálosan beteg lesz, és kiveti magát saját kórháza ablakán. A beteg analízisbe jár egy amerikai orvoshoz, aki valamelyest segít neki, végül azonban moralizálni kezd, és megpróbálja a beteget rábeszélni, hogy törődjön bele a házasságba. A beteg évek óta próbált hozzám jönni, én azonban csak hároméves várakozás után tudtam fogadni.

Látható eredmény nélküli türelmes küzdelem a teljes érzelmi üresség ellen, a partnernő azonban, aki gyorsabban halad előre, segíteni kezd nekem az analízisben. Néhány nappal ezelőtt, teljesen feladva a korábban fitogtatott buzgólkodást, az abszolút belső üresség érzésével érkezik. Látszólag tehát rosszabbodás, amit azonban én a tényállás feltárulásának és előrehaladásnak tartok. Ebben a kritikus pillanatban aztán, úgy tűnik, közbelépett „ébrenlétem” (vagy „feleszmélésem”). Megéreztem, hogy ez a belső üresség valójában nem más, mint vágyakozás a határtalan részvét után a közömbösség helyett, amit az ember az ilyen érzelem nélküli vagy mélységesen háborodott vagy zavarodott személyek iránt érezni szokott. A beteg maga olyan kijelentéseket tesz, hogy ő nem érdemli meg, hogy figyelemre méltassák, biztosan visszataszító hatást kelt stb. Minden erőmet összeszedtem, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről és megértessem vele, hogy a legnagyobb igazságtalanság az ilyen szerencsétlen, elcsüggedt teremtéseket még meg is vetni, és hogy nekem az igazságtalan emberiség nevében iránta több szeretetet és érdeklődést kell tanúsítanom, mint a szerencsés emberekkel szemben. Ez látszólag nem hatotta meg, ugyanaznap éjjel azonban az történt, hogy barátnője észrevette, hogy a beteg álmában onanizál. Reggel erről mit sem tudott, és esdekelve kérte barátnőjét, hogy ne mondja el nekem, amit azonban az természetesen nem ígért meg.

Talán annak hatására, hogy részemről rokonszenvre számított, megjött a bátorsága, hogy minden infantilis félénkséget és korlátozást legyőzve kiálljon egy szenvedély mellett. Most már talán kevésbé lesz nehéz feladat a személy lehasadt részét, az affektivitást, a személyiség többi részével egyesíteni.

1932. május 10.

Traumatikus önbéklyózás

Azoknak az eseteknek az egyike, amikor a beteget éjszakai légzészavarok lepik meg. Alkalomszerűen felébred, és kis ideig hallja még saját hörgését, mintha az másvalakié lenne, majd hirtelen, szorongással kísért felriadás. Az analízisbeli relaxációs gyakorlatok időnként hasonló állapotokhoz vezettek, melyeket én is konstatálhattam: extrém felületes légzés, halálsápadt bőr, halk, alig hallható hang, alig tapintható pulzus. Ezek a jelenségek olyan fantáziákhoz kapcsolódnak, hogy egy felnőtt férfi, valószínűleg az apa, kíméletlen „gyengédségeket” követ el rajta. Közben teljesen képtelen arra, illetve lehetetlen, a) hogy a traumát valakinek elmondja, és az is, hogy b) arról egyáltalán valami biztosat tudjon. Egy „pszichoanalitikus vallomás” kapcsán (amikor elárultam a homoszexuális viszonnyal kapcsolatos nemtetszésemet, amit addig soha nem juttattam kifejezésre, lehetséges, hogy ezt egyúttal a férfiúi és orvosi féltékenység valamely jele kísérte) óriási diadal, soha nem érzett magabiztosság: „Tehát mégiscsak igazam volt!”

Ennek az analitikus tapasztalatnak köszönhetően a beteg meggyőződése sokkal biztosabb lett az esemény valódiságáról; ezért aztán képes volt elmondani a fivérének (érdekes módon a fivére éppen most kérdezősködött nála apjuk jelleme felől), aki csak megerősítette a beteg feltevését. Ugyanaznap éjjel olyan hosszú, intenzív és ezúttal teljesen torzítás nélküli lidérces álom, amilyet még soha nem élt át: kislányként úgy érzi, egy óriás szexuálisan megtámadja; a hatalmas test súlya összepréseli a mellkasát; azután rettenetesen fájdalmas genitális támadások, amelyeket egy ideig minden erejét megfeszítve megpróbál kibírni. Hirtelen azonban akaratereje felmondja a szolgálatot; és ugyanebben a pillanatban tökéletesen érzéketlenné válik önmaga iránt, noha teljesen tudatában van az egész jelenetnek; sőt, éppen ellenkezőleg, ekkor már mintegy kívülről látja az egész jelenetet: egy halott gyermeket, akit az említett módon meggyaláznak, mi több, különös módon épp a halál tényével egy időben megszűnik a sajnálat (természetesen a szorongás, a menekülési kísérletek stb. is), viszont ettől kezdve érdeklődéssel és megértéssel fordul a támadó felé. Természetesnek tartja, hogy a támadóban felgyülemlett feszültséget az említett módon kellett levezetni.

Időközben teljes izomernyedés lépett fel, így a már nagyon nehéz légzés és alig-alig működő keringés ismét be tudott indulni; a beteg félig felébredt, de a hörgés utolsó másodperceit és azt az érzést, hogy halott, még úgy érzékelte, mint álmot. A teljes felébredés után a trauma megismétlésének emléke kivételesen élénk volt. Korábban, hasonló esetben (lásd a katonabábukról szóló álmot) az emlék vagy teljesen hiányzott, vagy a felismerhetetlenségig eltorzult, és csak analitikusan volt rekonstruálható. A beteg úgy érezte, hogy csakis megnövekedett önbizalma és belém vetett bizalma tették lehetővé, hogy ilyen mélyre merüljön le a trauma megismétlésében.

Elméletileg a következőket lehet feltételezni: az izomtónus teljes kimerülésének pillanatában (generalizált epileptoid görcs, opisztotónus) a beteg feladja a reményt, hogy kintről segítséget kap, vagy hogy enyhül a trauma. A haláltól, amely úgyszólván már itt is van, többé nem fél, és a morális és egyéb félelem is semminek tűnik az elkerülhetetlen véggel szemben, az egyén már nem vár semmiféle segítséget kívülről, egy utolsó, elkeseredett kísérletet tesz az alkalmazkodásra – s ez éppen olyan, mint amikor az állat holtnak tetteti magát. A személy egy mindent pontosan tudó, az eseményeket kívülről figyelő lelki lényre és egy teljesen érzéketlen testre hasad. Amennyire ez a lelki lény egyáltalán hozzáférhető még az érzelmek számára – érdeklődésével a folyamatból megmaradt egyetlen érzés, azaz a támadó érzékelése felé fordul. Olyan ez, mintha a lélek, amelynek egyetlen funkciója, hogy csökkentse az érzelmi feszültségeket és kiküszöbölje a fájdalmat, az illető személy halálának pillanatában fájdalomcsillapító működését automatikusan az egyetlen érző személy, a támadó fájdalmai, feszültségei és szenvedélyei felé fordítaná, azaz mintha azonosulna ezekkel.

A saját személy eltűnése, amikor mások még a színen vannak, ez lenne hát a legmélyebb gyökere, a különben oly rejtélyes mazochizmusnak, a többi emberért, az állatokért vagy dolgokért való önfeláldozásnak, vagy a pszichológiailag, illetve egoista nézőpontból értelmetlen azonosulásnak a mások feszültségeivel és fájdalmával. Ha ez így van, úgy egyetlen mazochisztikus tett vagy egyetlen efféle érzelmi rezdülés sem lehetséges anélkül, hogy a saját személy ideiglenesen meg ne halna. Egyáltalán nem érzem tehát a fájdalmat, mert nem létezem. Ezzel szemben érzékelem a támadó kielégülését, amit még képes vagyok érzékelni. Így meg van mentve mindenfajta pszichológiának az az alaptétele, hogy a pszichének a fájdalom enyhítése az egyetlen feladata. Egyébként a fájdalomcsökkentő funkciónak nemcsak a saját Én, hanem a psziché által észlelt vagy képzelt mindenféle fájdalomhoz tudnia kell odafordulni. Egy másik szempontból, a halhatatlan önfenntartó ösztön felől nézve, ugyanezt a folyamatot a következőképpen lehetne leírni: amikor az ember felhagy minden reménnyel, hogy egy harmadik személytől segítséget kapjon, és úgy érzi, hogy teljességgel kimerültek saját önvédelmi erői, akkor már csak a támadó kegyelmében reménykedhet. Ha olyan tökéletesen alávetem magam az akaratának, hogy még létezni is megszűnök, tehát nem szegülök ellen neki, úgy talán megkegyelmez nekem, vagy, ha legalább nem állok ellen neki egyáltalán, akkor inkább remélhetem, hogy a támadás nem lesz annyira pusztító. A teljesen elernyedt testnek egy tőrdöfés kevésbé árt, mint a védekezőnek. Ha a test olyan, mintha halott lenne, izomzata laza és csaknem keringés nélküli, akkor késszúrás nyomán sem fog vérezni vagy csak alig-alig (lásd a fakírok produkcióját).

Az efféle magyarázat persze azt tételezi fel, hogy a legnagyobb veszély pillanataiban az értelem képes leválni az Énről, sőt valamennyi addigi affektus (félelem, szorongás, stb.), amely a saját Én megtartásának szolgálatában állt, az affektusok hasznavehetetlensége miatt felfüggesztetik, és átváltozik olyan, affektusok nélküli intelligenciává, amely sokkal nagyobb körben hat. Azt mondhatjuk tehát, hogy a legnagyobb bajban egy belső őrangyal támad fel bennünk, aki sokkal nagyobb mértékben rendelkezik testi erőink felett, mint ahogyan arra mi átlagos körülmények között képesek vagyunk. A nagyon nagy veszélyben produkált csaknem akrobatikus teljesítmények közismertek (saját lezuhanásom egy magaslatról: megragadtam az egyetlen, csak kissé kiálló követ a szakadék felett, s azon ülve töltöttem el az éjszakát). Ez az „őrangyal” a saját pszichés személyiség részeiből, valószínűleg az önfenntartó affektusok részeiből képződik. Ezért érzéketlen az ember a jelenléte alatt. A hiányzó külső segítséget tehát egy ősibb pótlék helyettesíti. A korábbi személyiség természetesen nem marad érintetlen. A legszélsőségesebb ilyen jellegű esetekben az önmagától való elfordulás oly nagymértékű volt, hogy az egész eseménynek még az emléke is elvész. A jellemre gyakorolt hatása azonban nem múlik el annál az embernél, aki ilyesmit átélt; a mi betegünk például a most már csaknem biztosan megállapított trauma óta dacos és zárkózott, saját magán kívül valójában senkiben nem bízott meg, s ezt a viselkedését most az analízisben diadalmasan igazolja. Pszichoanalitikus zsargonban itt tehát a narcisztikus énhasadás esetéről van szó.

Aki pusztán csak fiziológiában gondolkodik, az a következőképpen magyarázhatja meg ezt a folyamatot: a nagy ijedségre – vagy a rohamszerű fájdalomra – a beteg óriási pszichofizikai erőfeszítéssel reagál, következésképp nem vesz levegőt, ami nagyobb megterhelést ró a szívre. Ha tovább tart a roham, akkor keringési zavar lép fel, és ezzel az agyban és végül a medulla oblongatában+ is trofikus zavar támad. A szív és a légzőközpontok megbénulnak, a beteg elveszti az eszméletét. Ennek következtében teljes izomelernyedés jön létre, a szív működése könnyebb lesz, a cerebrális működések újjáélednek, a beteg legtöbbször azonban csak részben emlékszik arra, hogy mi történt. Hasonló esetekben arról számoltak be a betegek, hogy közvetlenül az érzéketlenség beállta előtt igen heves tarkótáji fejfájásuk volt; az ilyen fájdalmak fellépése ismétlési folyamatok során gyakran ritkult. Két nőbetegemnél a szüntelen dohányzás kényszere szintén az önmaga megbéklyózásával való kacérkodás volt.

1932. május 12.

A trauma megismétlésének kényszere

1. A feltételezett trauma feltárását és rekonstrukcióját az analitikus órákon az ismétlések csaknem vég nélküli sorozata követi, az összes elképzelhető affektus kitörésének kíséretében. Az eddigi pszichoanalitikus elvárások reményt keltettek arra nézve, hogy minden ilyen kitöréssel a beszorított affektus bizonyos részét emocionálisan és muszkulárisan átélik, és amikor már a teljes mennyiség elfogyott, a tünet magától megszűnik. Ezért az analitikus igyekezett a beteg valamennyi menekülési és kitérési törekvését felfedni és elhárítani, hogy rákényszerítse őt az egyetlen megmaradt útra, a traumáéra, hogy ily módon magától következzék be az újbóli átélés folyamata, és így feleslegessé váljanak a neurotikus helyettesítő képződmények. A valóságban azonban, ahogy gyűlnek a tapasztalatok, erre vonatkozóan egyre több csalódás éri az embert. Bár az affektuskitörések átmenetileg enyhülést hoznak, ez gyakran nem tart néhány óránál tovább, hasonlóan a hisztériás vagy epilepsziás görcsöket követő nyugalmi időszakhoz. Többnyire már a következő éjszaka újabb szorongásos álmot hoz, és ezzel anyagot szolgáltat a trauma megismétléséhez a következő órán. Az sem állítható, hogy ezek az ismétlések, bármilyen gyakoriak is, lényegesen új anyagot hoznának. Ellenkezőleg, hol az egyik, hol a másik traumatogén mozzanat kissé unalmassá váló ismétlésének tűnnek.

R. N. esetében a roham az elviselhetetlenségig fokozódik, ekkor a beteg hevesen követeli a segítséget, és gyakran ezt sikoltja: „Take it away, take it away!”+ Ez nyilvánvalóan nekem szól, engem azonban a legnagyobb zavarba hoz, mivel halvány sejtelmem sincs róla, hogyan orvosoljam a szenvedését. Olykor engedek kívánságának, és úgymond szuggesztíve kijelentem: igen, most megszüntetem a fájdalmat. Olykor a beteg intelligenciájának „egy része” a trauma megismétlése alatt is kapcsolatban marad velem, és bölcs tanácsokat ad a kezelés módjára vonatkozóan. Így kaptam azt a tanácsot, hogy távozásom előtt gondoskodjam arról, hogy a fájdalom a psziché fennmaradó részétől továbbra is elkülönüljön. A lélek fájdalmas részét tehát materiálisan, szubsztanciaként képzelik el, és nekem az a dolgom, hogy ezt az anyagot erős, áthatolhatatlan burokkal vegyem körül, a psziché fennmaradó, a fejben lokalizált részét pedig – mintha gerendákkal dúcolnám alá – védjem meg az összeomlástól. Azt is elvárják tőlem, hogy ha el is megyek, önmagam egy részét védőszellemként hagyjam a betegnél vagy a betegben.

Őszintén megvallva nagyon sokáig restelltem, hogy belemegyek az efféle mesterkedésekbe, mivel nagyon messze voltam attól, hogy higgyek az ilyen különös mentális képzetek realitásában. Sokszor azonban addig nem tudtam véget vetni a rohamnak, míg, ha kissé szemérmesen is, szó szerint el nem mondtam azt, amit a beteg kívánt. Ha kiejtettem ezeket a szavakat, éspedig pontosan és szó szerint úgy, ahogy kérte, azok gyakran csodát tettek. A hatás azonban nem tartott sokáig, a következő nap ismét lidérces álomról stb., valamint napközbeni tünetekről hallottam, és ez így ment gyakran hónapokon keresztül a legcsekélyebb változás nélkül. Nagy adag optimizmus kellett ahhoz, hogy mindennek ellenére türelemmel haladjak előre, de a beteget sem kevesebb türelemre köteleztem.

A heves rohamoknak mindig az volt a vége, hogy a beteg halottnak érezte magát, illetve tökéletesen ernyedtnek. Úgy érezte, mintha darabokra tépték volna, vagy, jobban mondva, sikerült magát személye megmaradt részeitől elszakítania. A lélek végtelen távolságban vagy hatalmas magasságban érezte magát, s minthogy elszakadt a valóságtól, abba a helyzetbe került, hogy így mindazt messziről láthatta, ami a személyben és a személy körül végbement. Ebben a látnoki állapotban aztán azt mondta nekem, 1. hogy az én alapvető feladatom az lenne, hogy szellemi erőimet ennek az elszakadás óta a messzeségben értelmetlenül bolyongó lehasadt léleknek a rendelkezésére bocsássam, mégpedig úgy, hogy nem magyarázatokkal, hanem a megfelelő kérdések feltevésével serkentem működésre. Rendkívül egyszerű kérdéseket kell feltennem a lehasadt léleknek, olyanokat, amelyekre még egy félholt gyermek is válaszolni tudna. Ezek a kérdések azokra az érzelmekre vonatkoznak, amelyekről a beteg beszélt: megkérdeztem, hogy honnan származnak ezek az érzések, ki vagy mi okozta őket stb., és ezekre a kérdésekre világos és kielégítő választ kaptam. Addig azonban, amíg én magam kételkedtem az események reális voltában, és csak gépiesen mondtam el, amit kértek tőlem, a kikérdezés nem járt igazán sikerrel; folytatódtak az elégedetlenség és az elégtelenségem miatti szemrehányások.

A beteg tulajdonképpen két dolgot kért tőlem, amelyek nélkül az ismétlésben semmiféle változás nem következhet be. 1. Teljes őszinteség az analitikus negatív érzéseit illetően, a bennem lévő akadályok, a libidó-viszontáttétel akadályainak analitikus tisztázása. 2. Miután ezt a nehézséget sikerült kiküszöbölni, eltűnt az intellektuális megértést illető bénultság, és a belső meggyőződésre támaszkodó helyes kérdések mintegy maguktól ötlöttek fel bennem.

Mindebben elméletileg az a legfontosabb, hogy nem elégséges lereagálni a traumatikus kvantumokat, hanem a helyzetnek kell alapvetően különböznie az eredeti traumatikus helyzettől, hogy kialakuljon egy másik, kedvezőbb kimenetel lehetősége. A módosított ismétlésben az a legfontosabb, hogy fel kell adni a merev szigorúságot és az ellenséges alapállást. A megkönnyebbülés, ami ez után következik, tartós lesz, és a meggyőzés gyökerei mélyülnek. 2. S. I. esete (az „eset”: mélyebb elfojtás vagy első ízben tudatos végig-átélés?)

1932. május 17.

Heteroszexuális trauma, menekülés a (női) homoszexualitásba

1. Ett. nőbeteg körülbelül másfél év analízis után saját kívánságára, viszonylag gyógyultan hazatért. Önmaga által kiszabott terminus, amibe aztán én is beleegyeztem. (Kapcsolata férjével, aki testileg – és nem szexuálisan – rokkant, nem kielégítő.) Szupervíziós analízisbe jött hozzám. Később kiderült, hogy egész idő alatt tudott – mert valaki indiszkrét módon elárulta neki – egy másik nőbeteg iránti rokonszenvemről. Talán bosszúból mindezért a következőképpen rendezkedett be: a férjével kibékült, miután az bevallotta hűtlenségét. Emellett beleszeretett egy nős férfiba, aki nem akar elválni a feleségétől. Végül beleszeretett egy bájos fiatal lányba, és ettől kezdve megosztotta libidóját hármójuk között. Csak két évvel később mutatta ki, hogy elégedetlen velem, amikor intellektuális áttételt alakított ki egy kolléga iránt. 2. Az a bizonyos fiatal lány analízisbe jön hozzám, folyvást a fent említett barátnő iránti hűségét bizonygatva. Miután őszintén megbeszéltük, hogy miért vagyok elégedetlen, hirtelen megnő az önbizalma, és úgy érzi, hogy mindenkit – legyen az férfi vagy nő – el tud csábítani, amikor csak akar. És valóban – bár némi bűntudattal – egy ideig átadja magát ennek az élvezetnek. Csábításai miatt közveszélyesnek tartja magát; az az érzése támad, hogy én is libidinális függőségbe kerülök tőle. Önmagában és az egész világban lelt élvezete gyakran tartós genitális érzeteket, bizonyos prolongált orgazmust okoz.

Töredékek egy gyakori álomból: a fent leírt módon elnyújtott boldogság és sikeres csábítási jelenet Mr. X-szel, majd maszturbáció, utána hirtelen elalszik, és egy óra múlva borzalmas lidérces álomból ébred teljesen zavartan és dezorientáltan. Különböző ügyeskedésekkel kell meggyőznie magát arról, hogy ő az, aki ott van, ahol van; úgy érzi, hogy végtelenül soká szenvedett, és csodálkozik, hogy csak rövid ideig aludt. Az álom körülbelül a következő: a földalatti kissé lejtős betonján fekszik valami nyálkás masszában, folyamatosan kitéve a veszélynek, hogy a sínek közé csúszik. A jobb lába béna. Ujjával egy lyukba kapaszkodik; egy másik nő ránehezedik teljes súlyával, és az is, akárcsak ő, egyre csúszik lefelé. A beteg úgy szabadul meg ettől a nőtől, hogy annak ujjait, melyek görcsösen belékapaszkodtak, bedugja ugyanabba a lyukba, amelyikbe ő maga is kapaszkodik. Saját ereje azonban végül még így is felmondja a szolgálatot: a sínekre zuhan, azaz eszméletét veszti. Aztán látja magát, amint a vágányoktól nagy nehezen, bonyolult úton egy ház felé tart, ahol egy idősebb úr barátságosan hívogatja (a balkonról). Útközben rettenetesen rosszul érzi magát: szörnyű hányingert érez, összerogy, egy értékes vázát szerez és abba hány, akár egy szökőkút, szakadatlanul hány, végül még a padlóra is, úgyhogy minden úszik. A hányadéknak furcsa íze van, és magvak vannak benne. Ebből a második ájulásból ébred fel a fent leírt módon. Útközben azon a helyen, ahol hányt, emberek vannak, akik igazságtalanul vádolják. Járás közben a jobb lába a duplájára dagadt, és – hogy egyáltalán járni tudjon – be kell hajlítania a térdét.

Eltekintve a minden kétséget kizáróan traumatikul álom egyéb tartalmától, kiragadom azt, amikor egy másik nő nehezedik rá, valamint azt, hogy milyen különös módon szabadul meg tőle. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy nemcsak a traumát kellett kiállnia, hanem annak titokban tartásával anyja artisztikusan nyugodt életét is meg kellett mentenie. Egy második értelmezés a kölcsönös maszturbáció irányába mutat; megtanítja anyját – akihez szexuálisan kényszeresen kötődik (ezért az Ett.-tel való viszony) – arra, hogy magát elégítse ki. A valódi eseményekhez, azaz a heteroszexuális traumához – ami óriási sóvárgást keltett benne egy hatalmas testi kielégülés után – csak akkor jut el, amikor visszanyúl a homoszexualitáson túlra. Ha az analízisnek sikerül e roppant érzékiséggel szembeni szorongását és szégyenét legyőzni, akkor a homoszexualitást (különös tekintettel az anyára) teljesen el fogja hagyni. Csak az a probléma marad, hogy valójában mi is történjen az idő előtt felébresztett libidóval.

1932. május 19.

A bűntudat kialakulásának tényezőiről

Két beteg, akik közül az egyik [a férfi] a tréfa kedvéért bátorkodik a másik [nő]beteget analizálni. Ez utóbbi csakhamar felfedezi, hogy az analitikusban ellenállás van, ezért kölcsönös analízist javasol, ami nem várt módon a következő tényállás feltárásához vezet: a „nőbetegben” semmiféle bizalom nem alakult ki a férfi iránt; nem lehetett tudni, miért; noha a férfi manifeszt módon rendkívül jó volt hozzá, a pénzügyekben mégis következetlen volt. 1. Egy férfival szemben túlságosan bőkezű volt, 2. a nőbeteggel szemben kevésbé. 3. A férfinak eszébe jutott, hogy egyszer életveszélyes helyzetben cserbenhagyott egy nőt. Ezek az emlékek homoszexuális tendenciák megállapításához vezettek, de legalábbis a férfihoz való libidinális kötődés túlsúlyára vallottak. Az anya iránti gyűlölet a gyermekkorban csaknem anyagyilkossághoz vezetett. E jelenet reprodukciójának drámai pillanatában a kést úgyszólván erőszakkal elhajítja magától, és „megjavul”. Az „analitikus nő” ebből rájön, hogy a „beteg” anyja megmentése érdekében kasztrálta magát. Sőt voltaképpen a férfihoz (apához) való viszonya sem más, mint egy még mélyebben elfojtott gyilkos düh kompenzációja. Úgy tűnik, hogy ennek a férfinak az egész libidója gyűlöletté alakult át, melynek kiirtása valójában egyet jelent önmaga megsemmisítésével. Az „analizáló” barátnőhöz való viszonyában a bűntudat és az önpusztítás létrejötte in statu nascendi volt tetten érhető.

Ennek érdekes ellentéte két másik eset, melyekben a bűntudat, mintha csoda történt volna, hirtelen megszűnt. 1. S. I. Fejsérülés, vége az önkínzásnak, függetlenség (részben az analízistől is), ami ahhoz kapcsolódik, hogy én életveszélyes öntudatlan állapotban egyedül hagytam, úgyhogy csak az öngyilkosság és a felépülés között választhatott. 2. B. esete: Egy őszintétlenség beismerését követően hirtelen bizalom ébred benne irántam. Volt erőm arra, hogy fájdalmat okozzak neki, és ez növelte önérzetét. Elég erősnek látott ahhoz is, hogy ha szükséges, hagyjam akár meghalni is. (Analógia az epilepsziásokkal folytatott kísérleteimmel.)*

1932. május 29.*

Ön-feláldozás (–Én)*

Az objektív észlelés feltétele az önelfojtás és önmegsemmisítés. Mi motiválja az ilyen önfeláldozást: csakis az a tapasztalat, hogy ez által az Én más és jobb segítséget kap. Eltűnök egy pillanatra, nem létezem, ehelyett a rajtam kívül álló dolgok léteznek.

Eredeti kívánságom az: ne létezzen semmi olyan, ami engem zavar, ne álljon semmi az utamba. Bizonyos komisz dolgok azonban nem akarnak engedelmeskedni, és ráerőltetik magukat a tudatomra. Tehát: az enyémen kívül más akaratok is léteznek. De miért tűnik fel bennem a külső testnek mintegy a fényképe, mihelyt gyengeségemet belátva visszavonulok és eltűnök? (Miért utánozza a megrémített ember félelmében annak az arcvonásait, aki megijesztette?) Az emlékmaszk talán mindig az Én egy részének átmeneti vagy tartós elhalása árán keletkezik. Eredetileg sokkhatás. Imitáció-varázslat?

Az emlékezet tehát az Én sokkhegeinek a gyűjteménye. A rémület az Én ellenállását olyan tökéletesen feloldja, hogy az Én anyaga mintegy a külső inger által fotokémiailag formálhatóvá válik, sőt folyvást formálódik is általa. Ahelyett, hogy magamat érvényesíteném, a külvilág (egy idegen akarat) érvényesül az én káromra, rám erőlteti magát, és elfojtja az Ént. (Ez az „elfojtás” őseredeti formája?)

Teljes restitúció így csak teljes tudattalanság mellett volna lehetséges, azaz visszatéréssel a még tudattalan (még meg nem zavart) Én-állapotba.

Az igazság megtalálásának tudományos módja

Az efféle felfedezés olykor egy addig mindennapos tévedés, tévhit hirtelen felismeréséhez kapcsolódik. Szóról szóra mindent elhittem Mrs. F.-nek, hirtelen belátom, mennyire helytelenül tettem.

A feltétel: a bűnösség formájában megjelenő önzés felismerése volt. 1. Amikor én akarom, ő nem akarja. 2. Rendőrségi ügy.

A lelkiismeretesség mindazonáltal arra kényszerít, hogy mindent elmondjak neki és ne hagyjam magam R. N.-től egyoldalúan befolyásolni. Végtére is ő szintén rosszindulatú.

 

Vagy én szenvedek üldöztetéses tébolyban?

Meghajoltam a nő előtt. Imitáltam őt?

(Követés, engedelmesség)

Függetlenné kell válnom tőle.

(Elveszíteni a nő szerelmét!)

Az Én következetes elhanyagolása a gondolkodásban (absztrakció)

Azt gondolom:a kutya ugat.    
A valóságban:látoma kutya 
 {
egyidejűleg és
 hallomugat ugyanabból az irányból.

Erre fel elhanyagolom a szubjektív elemet, és feljogosítva érzem magam, hogy a „kutya” és az „ugat” számomra szubjektív tanúságom nélkül is mintegy „valóban” létező legyen.

Ha két érzéki benyomás egy és ugyanazon irányból ér bennünket, úgy a két érzéki inger beesési irányának kereszteződési pontjában egy rajtunk kívül álló dolog létezését feltételezzük. Ha ezt egyéb érzéki ingerek is megerősítik, akkor nagyobb lesz a valószínűsége, hogy a dolog a valóságban is létezik.

Két szinkron inger egymásra vonatkoztatása nem más, mint gondolkodási aktus. Lehet, hogy éppen az Éntől való elvonatkoztatás, azaz az önérdek (az öröm–kín-minőség) megsemmisítése kell a gondolkodáshoz (kapcsolatok létesítéséhez) szükséges energia megszerzéséhez.

1932. június 1. [I.]

A beszéd

A beszéd nem más mint utánzás. A taglejtés és a beszéd (hang) a környezet tárgyait utánozza. A „ma-ma” utánzás-varázslat. (Anyamell.) Az első „ma-ma”: mikor az anyamellet  megvonják. (Freudnál az első gyermekjáték.) Az egyedülléttől való félelem okozza a traumás „fotohiperesztéziát” (fény- és zajérzékenységet); kemotrofikus szerkezetmódosulás, amely mellett részint (talán csak ideiglenesen) feladják az önérvényesítést, és a külvilág az Ént plasztikusan formálhatja. Az Én egy részét azonban megkíméli a rombolás, sőt az megpróbál ebből a rombolásból (hegekből) hasznot húzni. A traumatikus mimikri-benyomásokat az Én számára hasznos emléknyomokként használják fel: „kutya” = vau-vau. A kutyától megrémülve kutyává válok. Egy ilyen tapasztalat után az Én a (meg nem zavart) szubjektumból és a trauma-behatás által objektummá vált részből áll = emléknyomok = állandó utánzás; (a beszéd nem más, mint a trauma elbeszélése).

Én = Én-maradvány + emléknyomok. Magasabb szinten: Én-maradvány + emléknyomok + tudatosulás a reprodukció segítségével (taglejtés, beszéd).

1932. június 1. [II.]

Mi a tudatosulás?

Tudatára ébredni, hogy az Én és a környezete (kutya) ketté van szakadva. A belső tapasztalat beszéddel és taglejtéssel kifejezhető része külvilágként elkülönül a saját Éntől. Ugyanakkor öntudatos leszek: tudatára ébredek annak, hogy létezik külvilág.

Valójában ehhez talán nincs is szükség reprodukcióra – a retina fotokémiája képszerűen imitálja a külvilágot (vagy a külvilág keríti hatalmába a retina különösen traumatofil anyagát). A külvilágnak ez a szervezetre ráerőltetett képe (amelynek ősi formája a bőrérzékenységben lelhető fel) a térben való tájékozódást biztosítja. Az Én maradványa ezzel elismeri a valóságelvet. Az alvás regresszió a még szét nem hasadt ősi egységhez. (Tudattalanul, és amikor teljesen tárgy nélkül: álomtalanul alszunk.) Regresszió a trauma előttibe.

1932. június 3. [I.]

A libidó- és neuróziselméletet érintő teoretikus következmények

Az infantilis szexualitás tünettanát az eddiginél még inkább fel kell osztani

a) spontán és

b) provokált izgalomra.

Ha b)-t kivonjuk, akkor marad az ellenszolgáltatás nélküli gyengédség utáni vágyakozás. Ez sem nem válasz, sem nem narcizmus, hanem passzív tárgyszeretet. Úgy szeretik, mint egy tárgyata szeretetet nem viszonozza. Az orgasztikus kielégültség ennek az állapotnak a sikeres reprodukciója. Én-re és világra való kettészakítottság nélkül. (A tudatosság fölösleges, a küzdelem szükségtelen.)

Regresszió az első félelem előtti időbe

1. Infantilitás (babyhood)+.

2. Intrauterin!

                                                                                                                           

  orális erotika  
Mennyi{anális erotika}spontán és mennyi
  a látvány öröme már neurotikuan regresszív,

a kultúra (a nevelés) által provokált! Áthelyezett! Kevésbé tiltott. Az anális nehézségről legalább lehet beszélni, azt létezőként elismerik. Ezért alkalmas terület a genitális érdeklődés eltolására.

a) A genitális tilalmak és b) a genitális túlzások genitofugálissá válnak.

c) Engedelmesség intenzívebb szeretetet mutatva, mint amit érez. Olyan intenzívet, mint amit elvárnak, és nem mint ami valóban megvan. (Be what you are, do not force feelings.)+

d) Bűntudat az őszintétlenség miatt: (amiatt, hogy több szeretetet mutat). Terápia: bűntudat nélkül elviselni a)-t, b)-t és c)-t. A bűnösség áthárul a felnőttekre. (A felnőtteknek tudniuk kellene, hogy nem számíthatnak a gyermek hálájára.)

e) Teljesen elvész-e a hála? Nem, valamennyi akár természetes is lehet. Sokkal kevesebb azonban, mint amennyit szokás szerint elvárnak.

f) Végül: önmaga narcisztikus hasításának feladása. (,,Az ember saját maga anyja, sőt: az anya anyja.„) A bűntelen élvezet képessége.

g) Alkalmazkodás a valósághoz a saját tapasztalatokon keresztül, nem

{időszerűtlenül
 rákényszerítetten.

1. A határok belátása.

2. A boldogságra való képesség (szeretve lenni).

                                                                                                                           

Problémák: Miért részesül előnyben a férfi  
 { }homoszexualitás?
  női  

(Nincs nemek harca: mégse mondja rá senki: igen!)

1932. június 3. [II.]

Semmi speciális tananalízist!

1. Az analitikusokat jobban kell kianalizálni, mint a beteget, nem pedig rosszabbul.

2. Analízisük jelenleg rosszabb.

a) időhatár

b) a relaxáció hiánya (a betegek kifejezése)

3. Ha 6–8 év kell hozzá, gyakorlatilag lehetetlen. Folyamatos kiegészítő, korrigáló analízisekre lenne szükség. Bár még ez sem teljesen kielégítő.

4. Létezik az igazán analizáltak egy speciális csoportja – akiknek az a törekvésük, hogy többet tudjanak, mint az analizált betegek.

5. Kölcsönös analízis: csak szükségmegoldás! Jobb volna egy idegen által végzett, semmilyen kötelezettséggel nem járó valódi analízis.

6. A legjobb analitikus a gyógyult beteg. A többi tanítványt először beteggé, majd gyógyulttá és tudóvá kell tenni.

7. A szupervíziós analízisek megkérdőjelezése: szükségmegoldások: a saját nehézségek és gyengeségek felismerése és bevallása. Szigorú, betegek általi ellenőrzés! Semmi önvédelem.

1932. június 3. [III.]

A szenvedélyesség módozatai. Befejezés

Dm. Tünet: Túlméretezett gyengédséggel és pénzajándékokkal vásárolja meg magának a nyugalmat és barátságosságot. Félelem attól, hogy ezek nélkül elhagyják. Inkább odaad mindent. Emögött: dühkitörések, ha legmesszemenőbben eltúlzott várakozását, hogy ellenszolgáltatás nélkül élvezethez jusson, nem teljesíti minden és mindenki. Az első impulzus: elpusztítani a szeretetre nem méltó világot!, aztán szorongás érzése, túlzott engedelmesség csak azért, hogy a szorongást elkerülje.

Végeredményben nem a halálösztön hatalmának érzése-e a szorongás: a kezdődő halál? (Starvation).+

Dm. 1. a fivéréhez hasonlóan fogakkal, azaz a legerősebb agresszív hajlamokkal született.

2. Nem fogadja el a mellet. Bottle.+

Az önérvényesítéskor: az anya, mint a jég.

1. Közömbösség, 2. agresszió, 3. túlzott gyengédség, mindhárom regresszív hatással van a gyermekre. A gyermek – helyesen – az eltúlzott libidó-szenvedélyben is érzékeli az agresszív elemet. (Ezen a ponton átmeneti tünet: She feels smothered.)+

1932. június 3. [IV.]

A szenvedély

A katatónia a legparadoxabb flexibilitas cerea-állapot+

Túlzott engedelmesség (Mrs. Smith). Talán reális félelem  az ölni akarástól. Melyik az elsődleges: az agresszivitás vagy a visszaesés az önpusztításba? (F. Az Én egy részét meg kell tartani egységes egésznek és ez parancsoljon engedelmességet. Az intelligencia nem más, mint az engedelmesség szükségességének belátása – különben ölni vagy megölettetni.)

Terápia: A betegnek egyszer alkalmat kell adni arra, hogy teljes-Én legyen, mielőtt a saját belátás alapján újból felépül az Énje. (A nevelés korrekciója, pótlása a tapasztalat általi önneveléssel.) Az analízisnek lehetővé kell tenni a beteg számára szégyen nélkül a lehető legnagyobb mértékű regressziókat!+ Csak akkor fog a beteg abba a helyzetbe kerülni, hogy a tényekhez alkalmazkodjon, sőt mások szenvedését anyai módon (ellenszolgáltatás elvárása nélkül) elviselje (jóság), miután egy ideig lelkiismereti aggályok nélkül élvezte, hogy taking everything for nothing.+

Dm. Nem a jóság az, ami hálára vár. A jóságot az embernek gyermekként kell megkapnia, olyan sokat, hogy abból továbbadhasson (a következő generációnak). (Megemlíteni Dm-et!)

 

A szenvedélyes szülők szófogadó gyermekeinek okosabbnak kell lenniük a szüleiknél, anyaszerep játszása.

(Saját tapasztalat: dühöngő anya.)

 

Szenvedély: incesztuózus érintkezés:

a gyermek számára csak agresszió. (B.)

Mrs. E.-nél érzett jeges hidegség. Az ő saját érzései:

1. Kényszer arra, hogy eltúlzott szívélyességgel meglágyítsa a ridegséget.

2. E mögött az az érzés:

a) Nem szeretem őt, senkit sem szeretek (mindenkihez barátságos). Magától értetődően elvárja, hogy mindenki szeresse.

b) Bosszús amiatt, hogy ez nem történik meg. A provokált agresszivitás az ölni akarásig fokozódik.

c) Félelem az egyedülléttől, attól, hogy nem szeretik. A szeretve lenni állapotának minden körülmények között létre kell jönnie.

d) Ez túlhajszolt módon történik.

1932. június 9.

Pszichoszóma

R. N. Amikor a fájdalom vagy valamely más érzet „elviselhetetlen” – (amikor tehát a szervezet ellenmegszállás-erői és az érzelmi kifejezés forrásai kimerültek): az izomkontrakció a) kimerül, b) nagyon fájdalmas, c) megszakítja a légzést; a szív megáll (oxigénhiány); a húgyhólyag és a bél kiürül – a túlélés tisztán pszichés erők segítségével még mindig lehetségesnek látszik. A pszichiátria nyelvén szólva: a légzés hallucinációja teljes szomatikus fulladás esetén is fenn tudja tartani az életet. Az izmok és az izomerő, a szíverő, a hólyagürülés, a hányás hallucinációja ezeknek a szerveknek a teljes bénulása esetén is hátráltatni tudja a szervezet szétesését. A betegek ezzel szemben azt is érzik, hogy egy eddig talán csak a spiritiszták által hitt „teleplasztikus” módon valódi szervek, tartályok, fogóeszközök, támadóeszközök teremtődnek alkalmi szervekként, melyek – miközben a szervezet élettelenül, mély kómában hever – kisebb vagy nagyobb részben átveszik annak működését. Az elintézés ekkor extraszomatikus úton történik. Például egy nagy hólyag (ami alkalomadtán még tovább tágul) keletkezik a fej hátsó részén, amelybe kiömlik, és képzeleti úton semlegesedik valamennyi elintézhetetlen és kellemetlen affektus. Csakhogy a betegek azt gondolják, hogy ez az imagináció éppoly igazi, éppoly hatékony és teljesítményképes szervműködéseket tud produkálni, mint a szervezet maga. Egyelőre még ismeretlen anyagból és ismeretlen erők segítségével (a legnagyobb bajban), amikor a szervezet saját erői kimerültek: új szervek képződnek (Lamarck). A korábbi feltevésekkel szemben azonban az ilyen szervek nem fokozatosan, hanem hirtelen alakulhatnak ki (mint az egysejtű lények szervei).

1932. június 10.

A hallgatás kötelezettsége

A kisgyermekek felelősségérzete a felnőttek velük szembeni mulasztásait követően.

B. Az apa annyira szerencsétlen a tett után, hogy (kimondatlanul is) előtérbe kerül a fenyegető öngyilkosság. A gyermek reakciója: némán megígéri, hogy nem hagyja kitudódni (különben szétesne a család, különösen az anya pozíciója, szeretete, egész élete). A hallgatás nagyobb biztosítása érdekében: belül is csend: felejtés, elfojtás.) – De mi ennek a következménye?

1. Az anya azért (tudattalanul) érzi:

a) hogy az apa hűtlen; ezért a gyermeket riválisként gyűlöli (tudattalanul), vagy nagyon szeszélyes: rettenetes gyűlöletrohamok, majd túlzásba vitt szeretet. (Sok önbecsapás.)

b) hogy a gyermek jelleme nem egyenes: az anya gyalázza, bünteti őt: a gyermek most úgy érzi, azért büntetik, mert olyan bizalmas viszonyban van az apa családjával.

2. Következmény a gyermeknél: neurotikus rohamok – pszichózis – dühkitörések – mazochisztikus engedelmesség – sikertelenség az iskolában és az életben. (Alkalomadtán utólagos anyakeresés homoszexuális módon.)

3. Az apa kényszere, hogy egyre lehetetlenebb viselkedésével próbára tegye a gyermek hűségét (Griselda)*. „Velem semmi sem történhet” (bármit tegyek is), ez a sikeres gengszterizmus következménye.

1932. június 12. [I.]

Doctor hating patients+

Freud: „csőcselék”, „csak pénzkeresésre és tanulmányozásra jó”. (Ez igaz, be kell azonban vallani a betegeknek is. Úgyis érzik, és ellenállást produkálnak. Ha bevalljuk – megnő a bizalom.) Patients scolding:* buzzing flies, monotonous noise – mother’s, father’s scolding and our helpless fury. „Bear hug” – children feel the possessive-aggressive element in it and do not dare show their fear, anxiety – and fury. They displace the reaction to minor things (sensitiveness about the slightest intrusion in their right-freedom.)

Outlet also in way of imitating mother, reflecting this way – like a mirror the affect (aggression – tension) on others. Mostly in a hidden way (egy infuriating megjegyzés elejtése – később teljességgel tudattalanul), ez azonban az embert népszerűtlenné teszi. No sense of humor – fury. Choosing medicine as job (conscious compensation of misanthropy). First motive: birth of a new child – seems like intrusion into a right. You were (before) treated, as it were for ever. Fear of the eyes (wide open: they eat you up!) Hating mother’s smell and saliva (after the dissapointment).

1932. június 12. [II.]

Konfúzió a saját személyt illetően pánikérzéssel (utána emlékezetvesztés)

1. R. N.: Az apa, miután elcsábította a lányát stb., bünteti és szidja. Felfoghatatlan (mint valóság). Álom egy bőröndről, amelybe több ágyrugót erőszakoltak bele, mint amennyi belefér. A bőrönd széttörik – darabokra (szétpattan).

2. R. N.: Részeg apja rettenetesen bánik vele, majd egészen magára hagyja, ez később megismétlődik. (Humiliation after seduction)+ (Hate of woman!)+ Álom: lent „tea”. Üres fejjel fekszik a folyosón, az ajtóhoz tapogatózik, 17. – 18. – aztán 19., nagy vesződséggel – semmi fény. Megállapítja, hogy ez nem az ő szobája. (Ez nem lehet ő; mindannyiszor elájul. A (középső) lát… szobában (18)*

1932. június 12. [III.]

Technika: a hibát (indulat objektivitás helyett): (1) elkövetni, (2) beismerni, (3) kijavítani

B.-nél az áttétel tipikus lefolyású: óráról órára növekvő elégedetlenség, türelmetlenség amiatt, hogy nem szűnnek meg a tünetek, hogy nem vagyunk képesek segíteni. Az ember érzi, hogy igazságtalan a szemrehányás, erről azonban nem szól, inkább szófukar lesz és sértődött. Egy bizonyos akmé+ után, amikor valamelyikünk türelme kezdi a végét járni, a beteg hirtelen megadja magát, barátságossá és engedelmessé válik, és egy ideig szorgalmasan dolgozik, hogy aztán bizonyos munkaperiódus után megismétlődjék a robbanásveszély.

Addig nem történt radikálisabb változás, míg az analitikus fel nem ismerte ezt a tényállást, és be nem látta, hogy a betegnek az az egyetlen kötelessége, hogy mindent kimondjon, még akkor is, ha ez számunkra kellemetlen lehet; ezt értelmetlenség magunkra venni, aminek oka valószínűleg a saját karakterünkben rejlik. A beteg kihasználja az érzékenységünket, hogy megismételje egykori sérelmét. A betegek próbára akarnak tenni bennünket. Ameddig ezt a próbát ki nem álljuk, csak az infantilis elfojtás megismétlésére kerül sor: látszólagos engedelmesség, belső dac. Mivel emberileg képtelenség, hogy valaki sose legyen mérges, és mivel a betegek a néma haragot is érzékelik, nem marad más hátra, mint bevalljuk, hogy haragszunk, és egyben elismerjük, hogy igazságtalanok voltunk, és a beteget – még ha kellemetlenül viselkedik is – barátságosan és szeretetteljesen kezeljük. Többé-kevésbé ugyanezt a bánásmódot igényli a gyermek: a szülőknek nem kell úgy viselkedniük, mintha kedves védelmezők lennének, amikor belül majdnem megpukkadnak a méregtől; a gyermek nem a kedves szavakra reagál, hanem a viselkedésre, azaz a hangra, a gesztusokra, a kemény érintésre. Legyen az analitikus az első olyan tekintélyes személy, aki beismeri a hibáit, kiváltképp a képmutatást. A gyermek jobban elviseli a durva, de őszinte bánásmódot, mint az úgynevezett pedagógiai objektivitást és hűvösséget, ami viszont türelmetlenséget és gyűlöletet takar. Ez a mazochizmus egyik indítéka; az ember inkább választja a verést, mint hogy a tettetett nyugalmat és objektivitást kelljen éreznie. Egy másik hiba, amit fel kell ismerni, be kell vallani, és meg kell változtatni, az a szeszélyesség.

1932. június 12. [IV.]

Az elviselhetetlen érzetek pszichés ellenmegszállása

R. N.: Testi és morális csonkítással járó traumatikus jelenetekhez közeledve hisztériás érzelmi kitörések; mikor ez többé már nem elegendő, a fájdalmas kitörések helyett görcsös nevetés. Úgy tűnik, hogy ebben a pillanatban kompenzatorikus örömteli fantáziák révén hirtelen bekövetkezik a valóság pszichés túlmegszállása (jóllehet a beteg azt állítja, hogy a nevetés csak egy bizonyos mennyiségű feszültségtől szabadítja meg). A betegnek olyan érzete támad, hogy fejének hátsó részén, fájdalmas helyen, hirtelen hólyag keletkezik; ebben foglal helyet minden fájdalom. A hólyag szinte a végtelenségig tágítható.* Ezt valóban nagy mennyiségű vizelet kiválasztása előzi meg. A fej egy fájdalmas részén (azon a helyen, ahová a beteg valószínűleg injekciókat kapott) alkalmi hólyag képződik, amivel azonban kezdetét veszi a személyiség hasadása. Egy újabb trauma ezt a hólyagképződést is legyűrheti, és úgymond szétpukkaszthatja a hólyagot. Itt az a látszólag lehetetlen feladat, hogy 1. a hólyagot apró darabjaiból összeragasszuk (miközben az analitikusnak rendelkeznie kell mind az intellektuális erővel, mind pedig a dolog elviseléséhez szükséges türelemmel); 2. gondoskodjunk róla: az így rekonstruált hólyag a tartalmát az Én-nel (a testtel) újra egyesítse.

Ehhez a feladathoz nem látszik elegendőnek a pusztán intellektuális rekonstrukció az analitikus részéről. A betegnek éreznie kell, hogy az analitikus együtt érez fájdalmával, s szívesen hoz áldozatokat is, hogy azt enyhítse. Az analizált iránti ridegséget vagy akár ellenszenvet és türelmetlenséget a legtöbb esetben csak az után lehet megközelíteni, hogy az erős ellenállásokat egy kis karakteranalízissel legyőztük. R. N. beteg még azt is elképzeli, hogy a fő trauma idején egy omnipotens intelligencia (Orpha) segítségével (valamilyen teleplasztikus alkalmi szervvel) – úgymond segítségért – átkutatta az univerzumot. Így Orphája már akkoriban rám talált volna, rám mint az egyetlen személyre a világon, aki speciális személyes sorsa következtében hajlandó és képes jóvátenni a sérelmet. Ez a képességem a kölcsönös analízisben két évvel fiatalabb húgom halálakor* (diftéria) kialakult bűntudatként lepleződött le. Az e bűntudattal szembeni reakció a beteg embert ellenszenvessé teszi számomra; ezen túláradó jósággal és (bizonyára eltúlzott) orvosi érdeklődéssel és tapintattal kerekedik felül. Az analízisnek fel kell tárnia és meg kell szüntetnie a jóság mögötti türelmetlenséget. Maradnak a baráti érzések, azaz bizonyos mértékig teljesül az orphikus fantázia. Erre – mivel lehetséges az ellazulás – a szétpukkadt és egy hólyagba begyömöszölt személyiség ismét egységessé válik, és ezzel egyidejűleg az ismétlés helyett visszatér az emlékezés az eseményekre.

 

Barátságos kapcsolat a szellemvilággal. S. I. nőbetegnek éveken át félelmetes hallucinációi voltak, különösen alkoholfogyasztást követően. Egy koponyasérülés után hirtelen képessé válik az absztinenciára. További előrehaladás: nem kell többé absztinensnek lennie, újra ihat kellemetlen következmények nélkül. Ugyanakkor a hallucinációk kevésbé ijesztő jelleget öltenek, és a beteg jobban megbirkózik a valóság követelményeivel; azt állítja, hogy személyiségem gyógyító hatással van rá, és hogy ez a nagy változás ezeknek a tulajdonságoknak köszönhető. Azt is érzi, hogy időnként unatkozom, és bosszús vagyok, megvan azonban az a ritka vagy talán egyedülálló képességem, hogy saját gyengeségeimen fölülemelkedjek.

 

Kudarcok a tanítványokkal. Dm. most volt olyan bátor, hogy a szememre vesse, hogy abban a pillanatban lemondok a tanítványaimról, ahogy észreveszem: nem képesek teljes mértékben alkalmazkodni és alávetni magukat az én elképzeléseimnek. Ezt el kell ismernem, de mentségemre felhozom, hogy a tanítványok ellopják az ötleteimet anélkül, hogy engem idéznének. Freud ugyanerre a tünetre lelt fivérkomplexusomban, ami most megismétlődött a Nemzetközi Egyesületben.

1932. június 14. [I.]

A tárgylibidó tartós zavara

I. U. férfibeteg azt veszi észre magán, hogy a szexuális érintkezés során semmi hajlandósága sincs az előkéjre vagy előjátékra, az aktust úgyszólván kötelességnek érzi, amit igyekszik a lehető leggyorsabban leküzdeni; a „befejező kéj” ugyanúgy hiányzik. Meglepődik, amikor egyik szeretőjétől azt hallja, hogy az (mármint a szerető) az aktus előtt és után hosszú időn keresztül „thrilled”.+

Magyarázat: egy – a legprimitívebb körülmények között felnőtt – vadóc hirtelen (legalábbis formálisan) sokkal civilizáltabb környezetbe kerül 12 éves korában (kivándorlás Amerikába). Először is, egész személyében megalázva, a pszichoanalízist használja ugródeszkának egy szublimáltabb szférába való felemelkedéshez (hogy megszabaduljon folytonos szorongásától; félelem a megőrüléstől). Nemrégiben összeomlás az egyik első analízis során, amikor rossz társaságban halállal fenyegetik. A félelem sokszorosan determinált volt: 1. valódi életveszély, 2. visszaesés az emigráció előtti primitív állapotba és félelem ettől, 3. félelem a saját agresszivitásától, 4. előnytelenül összeálló, szorongássá átalakított, gátlástalan intellektuális önértékelés és tirannikus önfejűség, ami egy balsiker után önmaga előtt is őrültségnek tűnt fel.

Nem hisz a finomságban, a gyengédségben, a szimbólumokban, az utalásokban, az erkölcsi gátakban stb.; egyedül a nyílt cselekedet tűnik számára valódinak. Küzd önnön bűnöző és kíméletlen infantilis-egoisztikus hajlamai ellen. Gyermekként sokat szenvedett anyjának szeszélyes szeretetkitöréseitől; az is lehetséges, hogy homoszexuális tapasztalatok következtében fordult el a női nemtől.

II. O. S. férfibeteg. Gyermekkori traumák: 1. anális sérülés kétféle módon, egy nő és egy férfi által, 2. mint az I. esetben, bármely tárgykapcsolat fenntartására képtelen (egy könyvet sem fejez be, a legcsekélyebb okból visszahúzódik minden barátságtól). Igyekszik jósággal túlkompenzálni, de ez kimeríti. Úgy tűnik – amint azt a ticről szóló munkámban* feltettem –, hogy a trauma helyén izgalmi raktár marad fenn. Ehhez a libidinális energia az összkészletéből, a genitalitástól vonódik el. Ubi bene ibi vagina.+

A második lehetőség az, hogy a trauma a genitálét sújtja (fenyegetések, tilalmak stb.), és a genitalitás visszaesik az anális fokra. Mindenesetre az analitás autoerotizmusával az embert a tárgyaktól függetlenné teszi. Az anális karakter, ha mégoly hipochondriásnak látszik is, a saját tartalékaival és az anális izgalom kielégülésével sokkal védettebbnek érzi magát azzal a csalódással szemben, amelybe egy másik személytől való függőség viheti bele. Ez a helyzet persze tragikussá válik, amikor újból felébred benne egy boldogabb tárgykapcsolat utáni vágy, vagy amikor elkezdi magát ilyen vonatkozásban más, boldogabb emberekkel összehasonlítani. Az anális jellemvonás egyúttal arra is alkalmas, hogy megszabadítsa a gyűlölettől, például 1. a flatus+ az embereket egy bizonyos távolságban tartja, vagy akár ki is kergeti őket a szobából, 2. önmaga megvetésének dacos hangsúlyozását jelenti: „Goddam,+ büdös vagyok.” Ha az ember még jobban utánajár a dolognak, akkor rájön, hogy a túlságosan szigorú és igazságtalan bírálat, amit a bírálók nem akarnak helyesbíteni, efféle önbeszennyezéssel és mások meglehetős beszennyezésével végződik. Tehát itt is az eredeti gyengédség sikertelensége. A rendetlenség és az anális fegyelmezetlenség szintén jó eszköz a látszólag ártatlan bosszúra. Más fegyver hiányában valakit, aki megbántott minket, látszólag ártatlanul bosszanthatunk.

Az analitásra való eltolás hajlamát elősegítheti egy abnormális traumás raktár visszamaradása. Lehetséges azonban, hogy az elválasztási küzdelmek alatt és ezek által a libidó egy része minden esetben análisan rögzül, ami megkönnyíti a regresszív folyamatot. De az sem lehetetlen, hogy eredetileg csak a száj és a genitále alkotják a libidórezervoárt (az erogén zónákat), és hogy az análerotika valójában eltolt hisztériás genitalizáció. A szadizmus és az análerotika majdnem mindig kimutatható kapcsolata amellett szólhat, hogy az anális raktár keletkezése a genitalitásért folytatott küzdelem végeredménye lehet. Mint olyan, megemlíthető 1. a kasztrácios fenyegetés, 2. a genitáliák idő előtti, fájdalmas, erőltetett igénybevétele, tehát: a brutálisan ráerőszakolt vagy az erőszakkal megakadályozott genitalitás szadizmushoz és análerotikához vezet. (Itt esetleg Simmel említése?)* Lehet, hogy a narcizmusra való képesség általában véve az izoláció lehetőségét feltételezi, amire az anális régió még nem alkalmas. Talán sehol sem tud olyan mennyiségű izgalom és anyag felhalmozódni, mint itt. A kifejezésmódoknak igen jelentős a variációs lehetősége.

III. Látens gyűlöletérzés, manifeszt barátságosság és jóság, végbélrepedés, nagyon feltűnő, kellemetlen hatású kigőzölgés. Ennek a gyűlöletre és fölényre törekvésnek a fő mozgatóereje az a meggyőződés volt, hogy gyermekként, az apja szeretetéért való küzdelme során becsapták, és vereséget szenvedett. Vele csak játszott az apja, gyermeke az anyjának lett. Azóta nincs gyengéd szeretetkapcsolat, a jelenlegi is gyűlölettel vegyül, messzemenően anális (független), és erősen agresszív.

1932. június 14.*[II.]

Normális feminin homoszexualitás

„A férfiak ezt nem értik”, mondják a nők, és homoszexuális érzéseiket illetően nagyon visszafogottak (még analízisben is). „A férfiak azt hiszik, hogy a nők csak a pénisztulajdonosokat szerethetik.” A valóságban a nők továbbra is vágyódnak az anya és a barátnő után, akivel kölcsönösen elmondhatják egymásnak heteroszexuális tapasztalataikat – féltékenység nélkül. (B. + Ett., Dm. + barátnői.) Előnyben részesítik a nőies (passzív, homoszexuális) férfiakat, mert azok biztosítják számukra a biszexualitás folytatását.

Elfordulás a homoszexualitástól

(Az első menstruáció idején bekövetkező elfojtás – amikor a Tom-Boy-ishness+ hirtelen elnyomás alá kerül. Dm. azt kéri tőlem (nagy ellenállás legyőzése után), hogy váljak jó anyává U. számára (és neki is). (Dm.): le kell győznöm azt az ambíciómat, hogy U.-nál nagyobb legyek, be kell érnem a vele szembeni passzív szereppel, ugyanakkor azonban el kell fogadnom Dm. Tomboy-szeretetét.* Csak akkor lesz elég bátorsága hozzá, hogy elszakadjon tőlem való függőségétől. Férfi vagy női: be kell vallanom, hogy én U.-t (Daddy!)+ éppúgy szeretem, mint ő, ezután mi (lány és anya) kollégák leszünk. A lány gyengédségének nagy része (ilyen körülmények között) az anyánál marad.

1932. június 16.

A személyiség (saját méret, alak, érték) érzékelése a környezet elismerésének termékeként

S. I. beteg a rövid, szenvedélyes, de teljesen titokban tartott áttételi szakaszt követően erős ellenállási szakaszba került, amit a részemről való váratlan megszakítás (amerikai út) tovább növelt. A bizalom fokozatos visszatérése, amit elősegített mélységes részvétem két tragikus pillanatban: 1. amikor kiderült, hogy a férje temérdek pénzt eltékozolt hazárdjátékra és nőkre, 2. amikor hőn szeretett fivére hirtelen meghalt. Az áttétel azonban kizárólag a legszublimáltabb, kedélyes, intellektuális közösség alakját öltötte. A főérdek a tudattalan és különösen egy mély, eddig figyelembe nem vett „metafizikus” réteg közös felkutatása, ami lehetővé teszi az egyén számára, hogy az univerzum egy, többé-kevésbé nagy részével kapcsolatba lépjen. Ebben a kaotikus univerzumban holtak és élők szellemeivel találkozik; mélyen relaxált transzállapotaiban ilyen szellemek rémisztgetik. Letörtségének extrém fokozódását követően (fejsérülés) hirtelen képessé válik arra, hogy 1. e „szellemekkel” félelem nélkül, mintegy barátságosan érintkezzen, 2. hirtelen véget vessen addig fékezhetetlen iszákosságának, először önmagára kényszerített absztinenciával, majd a nélkül is, mértéktartással. Két, afféle gyengécske próbálkozás, hogy egy bizonyos pontig engedjen két férfi udvarlásának. Az első esetben olyan férfiről van szó, aki ajánlatokat tesz neki, mindemellett azonban nem tud letenni felesége iránti mazochisztikus alázatosságáról. Egyébiránt inkább tudós és esztéta. A dolgokat és nem az embereket szereti. A vágy rövid fellobbanása után meglehetős gyors, teljes elhidegülés. A második eset jelentéktelen volt; valamelyest úgy érezte, hízeleg neki egy hasonlóképp gátlásos, de természetesebb, azonban megint csak nős férfi figyelmessége.

Időközben, vagy talán ezeknek a változásoknak a hatására, a valóságérzék jelentős növekedése és a lehető legügyesebb intézkedések a család anyagi és erkölcsi helyzetének megmentésére. Mindenkinek ő lesz a tanácsadója, kézbe veszi lánya nevelését, sőt saját társaságában sokaknak segít.

Időnként megkísérli – részben mintegy „feladatként” –, hogy autoerotikus tevékenységbe fogjon, de emellett sosincsenek erotikus fantáziái. Ilyenek még álmaiban is ritkán fordulnak elő. Ezzel szemben fáradhatatlanul folytatja az analitikus munkát; úgy hiszem, túl nagyra becsüli teljesítményemet, úgy érzi, hogy puszta jelenlétem képes segíteni neki, valahogy úgy, ahogy én magam sem vagyok tudatában. Csaknem minden órán transzba süllyed, többnyire megmagyarázhatatlan, összefüggéstelen látomásokkal, melyekből mégis úgy ébred, hogy fáradhatatlanul köszöni segítségemet.

Ez a viselkedés, valamint az, hogy teljes mértékben hiányzik minden testi vagy lelki szexuális tevékenység, arra a gondolatra vezettek, hogy a velem való, tisztán intellektuális érintkezés tudattalanul pótolja számára a szexualitást. Ez esetben a szublimálás tipikus esetére gondolhatnánk, az alkalmi megfigyelések azonban azt sejtetik, hogy ebben az intellektuális kapcsolatban mélyen elfojtva tisztán szexuális izgalmak élnek tovább. Alkalmanként egy szellemi lehelletről vagy felvillanásról beszél, ami felőlem közelít hozzá; máskor a szagok iránti pozitív és negatív érdeklődésének elemzése ahhoz a feltevéshez vezeti, hogy ő (hasonlóan ahhoz a kollégához, aki csak a genitáléra való rálehelés révén tudta elérni a kielégülést) tudattalanul érzékeli a közelében lévő személy valódi kémiai szublimátumát, és magától értetődően azt a barátságos, gyengéd igyekezetet is, amivel az orvos követi a beteg minden érzelmi megnyilvánulását és látszólag értelmetlen, mégis értékesnek érzett képzeleti termékét; mindez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy itt úgymond a jószándék és érdeklődés burka veszi körül. Az is szembetűnő, hogy ez az egyébként takarékos, apróságokban gyakran zsugori személy úgymond örömmel fizeti a kezelés nem jelentéktelen költségeit, sőt energikusan elutasítja azt az ajánlatomat, hogy lejjebb szállítom a honoráriumot, vagy hogy maradjon vele adósom; ez minden bizonnyal arra utal, hogy a szublimálás egy része análerotikus útra tért. (Ebből a szempontból értékelhető a szagok iránti érdeklődés is.)

Az utóbbi időben elég teherbírónak találtam őt is és a bizalmát is ahhoz, hogy mindezt közöljem vele. Egyúttal kipróbáltam a következő, az életben és az analízisben egyaránt produkált reakciómódjára vonatkozó elméletet: tudjuk, hogy a beteg anyjának a gyermekkor legkoraibb időszakaiban biztosan patológiás, esetleg pszichotikus kitörései voltak. Egyik fivére (a fent említett) és egyik lánytestvére emlékeznek arra, hogy az anya a legbrutálisabb módon megverte, sőt fejjel a falhoz vágta őket. Alkalomszerűen a betegnek homályos képzetei támadnak valamiféle dühkitörésről, ami a nemi szerve ellen irányult. Ennek alkalmával a szűzhártyája valóban megsérülhetett, mivel neki és férjének is feltűnt, hogy az érintkezés nem ütközött semmiféle akadályba, és azt a normális vérzés sem követte. Egyébként a házon kívül oly erotikus férj a hitvesi ágyban, különösen egyetlen gyermekük megszületése után, csaknem impotensnek bizonyult. A beteg azonban elismerte, hogy ennek az ő frigiditása, roppant szemérmessége és tapasztalatlansága is oka volt.

Bár nem egészen helyesen és pontosan, az ember egy másik esetet is interpolálhat: még a bölcsőben van, a fenti fivér ide-oda táncol egy fadarabbal, és megsérti a nemi szervét. Egy későbbi trauma, ami teljesen elfordítja őt a szexualitástól, hogy apja megszégyeníti, miután rajtakapták, amikor egy egész csapat gyermekkel (köztük fivérével) kölcsönösen mutogatták magukat egymásnak.

Megjegyzendő, hogy a család puritán szellemben nevelkedett, és minden piszkostól távol tartották. Egy csaknem tragikusnak nevezhető komplikációként a következő történt: korban hozzá legközelebb álló nővére, hármójuk közül a legszebb, szifiliszt kapott egy olyan férfi csókjától, akibe a beteg is szerelmes volt. Később a beteg ezzel a nővérével és egy nevelőnővel hármasban világkörüli útra ment, és nővére leépülését, valamint a morfinista nevelőnőt illetően kényszerűen különböző dolgoknak szemtanúja volt. Mindehhez felkavaró jelenetek Kínában: egy kínai városban például riksájuk egy olyan tér előtt hajtott el, ahol éppen kivégzés folyt, és a hóhér megrémisztette, amikor egy levágott kart a kocsi után hajított. Tehát a címben jelzett elmélet az univerzumban való „feloldódás” és a traumák összessége által okozott szexuális érzelmi hűvösség közötti összefüggésre vonatkozik.

Egyik álmában a beteg az emberek feléje közeledő szellemeit sokkal nagyobbnak látta, mint amekkorák az emberek a valóságban. Nos én úgy vélem, hogy ez a felnagyítás egyúttal az adott személy felhígulását is jelenti. Az őt körülvevő libidó még további felhígulása lehetővé teszi számára, hogy személyének határait mintegy a végtelenbe terjessze ki; valós személye, azaz a normális személy mindemellett eltűnik (öntudatlanság, inkoherencia). Az ilyen túl bátortalan férfiakkal való barátsága, valamint az orvos semleges beállítódása az analízisben eredményezte elfordulását a valóságtól, és a foglalkozást a misztikus másvilággal. Azt hiszem, hogy a viselkedésében és a pszichózisában beállt hirtelen változás a következő véletlen körülményre vezethető vissza: mikor jelenlétemben majdnem halálra sebezte magát, olyan izgatottá és megindulttá váltam, hogy egy mozdulattal felemeltem a padlóról, az ágyra fektettem, és gyengéden, de energikusan megpróbáltam életre kelteni. Az ekkor tanúsított érzelmi ráfordítás, úgy tűnik, részvétemben és szenvedélyes segíteni akarásomban tükröződő saját értékének érzését adta vissza. Többek között elkezdte értékelni saját „arcainak” részleteit, alkalmanként szkeptikusan is. Másfelől több érdeklődést kezdett tanúsítani külső megjelenése iránt (megjelenés, karcsúság, ruházat). Az a lankadatlan állhatatosság, amellyel mindezen nehézségek ellenére megpróbáltam őt megérteni, és úgymond életre kelteni, számára valóban megfelelt egy férfi ölelésének; az, ami osztályrészéül jutott, méghozzá egy szublimált, aszexuális szinten. Most azonban eljött az idő, amikor megmondhattam neki, hogy tudattalanul egy férfire várt, akit nem riaszt vissza szexuális hűvössége, és aki egy erős öleléssel visszaadja önérzetét. A válasza az volt, hogy bizonyára megtalálja a módját, hogy kimásszon ebből. Én azonban ezt válaszoltam erre: lennie kell egy olyan ölelésnek, ami az egész embert beburkolja, és nem hagy semmilyen kibúvót. Csak ekkor, a partner szenvedélyének tükrében lesz képes arra, hogy saját kvalitásait maga is elismerje, és megtanulja őket becsben tartani. Ám a fizikai ölelés azt is lehetővé teszi számára, vagy arra is rákényszeríti, hogy az univerzumban feloldott személyiségét evilági reális dologgá változtassa, hogy a libidót az univerzumból többé-kevésbé visszavonja. Fizikális vagy geometriai terminusokban az ember hasonló tapasztalatok alapján azt állíthatná, hogy a személyiség alapjaként elengedhetetlen narcizmus, vagyis az embernek önmagának valóban létező, értékes – meghatározott mérettel, alakkal és jelentőséggel bíró – entitásként való elismerése és érvényesítése csak akkor valósul meg, ha a környezet pozitív érdeklődése, mondjuk úgy, libidója, mintegy kívülről gyakorolt nyomással biztosítja eme személyiségforma állandóságát. Ilyen ellennyomás, mondjuk úgy, viszont szeretet nélkül az egyén hajlamos arra, hogy kitörjön, hogy a mindenségben feloldódjon, és talán meghaljon.

1932. június 18.

Új szakasz a kölcsönösségben

Kapcsolódás az R. N.-nel és S. I.-vel szerzett tapasztalatokhoz, kiváltképp az utóbbihoz. Az úgynevezett „áttétel” és „viszontáttétel” – amelyek minden analízisben a befejezés legjelentősebb akadályainak búvóhelyei – immár céltudatos leleplezésével az ember csaknem arra a meggyőződésre jut, hogy egyetlen analízis sem sikerülhet, míg felül nem kerekedünk az „analitikus helyzet” és a mindennapi élet közötti téves, vélt különbségeken éppúgy, mint az analitikusoknál még mindig szokásos beképzeltségen és azon, hogy a beteggel éreztetik a fölényüket. Végül az ember arra a meggyőződésre jut, hogy a betegeknek abban is igazuk van, hogy amellett, hogy visszavezetik őket a traumatikus élményre, még két dolgot kérnek tőlünk: 1. valódi meggyőződést, lehetőleg emléket a rekonstrukció valóságáról, 2. ennek feltételeként tényleges érdeklődést, valódi segíteni akarást, jobban mondva, mindent legyőző szeretetet mindannyiuknak külön-külön, minthogy csakis a szeretet segítségével láthatjuk olyannak az életet, mint amit érdemes megélni, és ez az, ami a traumatikus helyzet ellentétét jelenti.

Csak ettől kezdve lesz lehetséges, 1. hogy a betegek – akik immár bizalommal vannak irántunk – megszabadulhassanak a traumatikus helyzettel való (intellektuális és érzelmi) megbirkózás vesződségétől, hogy az ezáltal megkövetelt önhasítási folyamat véget érjen, és a betegeket vissza lehessen vezetni az élménynek ahhoz az egységességéhez, ami a trauma előtt létezett. Nyilvánvaló, hogy nem létezik meggyőződés az efféle egységesség érzése nélkül, az egységesség érzése, azaz a meggyőződés pedig nem létezik addig, amíg az ember önmagát szemlélve kételkedik önmagában, mégpedig logikailag tökéletes egyértelműség esetén is. (Beláthatatlan, hogy milyen hatással lenne a tudásra, ha az emberek megszabadulnának ettől a szorongástól, és mernék a világot a maga talán teljesen nyilvánvaló magátólértetődőségében szemlélni és elismerni; mennyivel messzebbre vezethetne ez, mint akár a ma általunk fantáziaként emlegetett dolgok legmerészebbje. Az igazi megbirkózás a szorongással, helyesebben annak legyőzése, talán látnokká tehetne minket, és segíthetne az emberiségnek abban, hogy látszólag megoldhatatlan problémákat megoldjon. Itt talán utólagosan beigazolódik az R. N. kijelentéseiben nagyzásos tébolynak tetsző magabiztosság.) 2. Nem lehet eredményes továbbá egyetlen analízis sem, amelyben nem sikerül a beteget valóban szeretni. Minden betegnek joga van hozzá, hogy olyan kezelésben és gondozásban részesüljön, mint egy boldogtalan gyermek, akivel rosszul bántak. Az analitikus pszichés szerveződésében fennálló gyengeségről tanúskodik, ha egy számára rokonszenves beteget jobban kezel, mint egy ellenszenveset. Éppúgy hiba a beteg viselkedésének hullámzásaira saját reakciónk korrigálatlan hullámzásával válaszolni. Nem kisebb hiba azonban az sem, ha egyszerűen visszavonulunk minden érzelmi reakciótól, legyen az pozitív vagy negatív természetű, és a beteg háta mögött, nem törődve szenvedésével, vagy csak intellektuális érdeklődést tanúsítva iránta várjuk az óra végét, és hagyjuk, hogy a beteg az egész gyűjtő- és értelmezőmunkát csaknem teljesen egyedül végezze el. Igaz, hogy az ember orvosként fáradt, ingerült, némiképp leereszkedő; olykor-olykor még a beteg érdekeit is feláldozza saját kíváncsiságának, vagy akár, félig tudattalanul, kihasználja az alkalmat, hogy tisztán személyes agresszivitását és kegyetlenségét rejtett módon kiélje. Ezeket a melléfogásokat senki és egyetlen esetben sem kerülheti el, a) csak kell, hogy tudjunk róluk, b) a beteg jeladásait követve ezeket a hibákat magunknak is be kell ismernünk és a betegnek is.

Ám ezek a vallomások, ha mégoly gyakran el is ismételjük őket, semmivel sem visznek előbbre minket, ha a) nem szánjuk el magunkat a kölcsönös analízis általi radikális megismerésre, b) ennek következményeként nem változtatjuk meg eredményesen a beteggel szembeni egész beállítódásunkat, mindenekelőtt azonban fel nem adjuk végre a passzivitást, és nem állunk a beteg rendelkezésére – azt mondhatnánk – szenvedélyesen aktív módon. Az a valószínűtlennek tűnő kombináció, ami itt megkívántatik, a valóságban szokatlan: magával ragadóan szenvedélyes szeretet, ami csak egy anya önfeláldozásához hasonlítható, bölcs fölénnyel és önkontrollal, valamint magabiztossággal, hogy túl sokat se tegyünk, és bölcsességgel, hogy a most már bizakodó beteget hozzásegítsük egyesítő szellemi energiái újbóli használatához és ily módon ahhoz, hogy eljusson bizonyos felismerésekig.

A trauma feloldódási folyamat, ami a teljes feloldódás, azaz a halál irányába tart. A test, a személyiség durvább része, tovább áll ellen a romboló folyamatoknak, az öntudatlanság és a lélek széthasadása azonban már a személyiség kifinomult részének halálát jelzik. A neurotikusokat és a pszichotikusokat akkor is, ha funkcióikat testként részlegesen és lélekként is még valamelyest be tudják tölteni, valójában tudattalanul krónikusan agonizálóknak kell tekintenünk. Az analízisnek tehát két feladata van: 1. teljesen feltárni ezt az agóniát, 2. megéreztetni a beteggel, hogy mindazonáltal az élet megéri a fáradságot, ha léteznek olyan emberek, mint a segítőkész orvos, aki még arra is kész, hogy önmaga egy részét feláldozza. (Innen a betegek hajlama arra, hogy anyagilag bajba kerüljenek, és önzetlenségünket próbára tegyék.)

Az ilyen eredmény eléréséhez azonban szükség van még valamire: az analitikus magabiztosságára. Csak fél haszon, ha valaki az ostoba fölényérzetet túlbuzgó, esetleg mazochisztikus önkritikává tördeli. Ha ezt teszi, a kölcsönös analízisben rá fog jönni, hogy az ő traumája a cselekvésgátlás jellembeli fogyatékosságával végződött. (Például: a) szeretet az anya iránt, b) csalódás, testvér születése, c) dühreakció, d) félelem a következményektől, e) a gyűlölet dacba és bosszantani akarásba fordul, mizoginia,+ relatív impotencia, nem teljes értékű a segíteni tudás a betegeken.) A libidóelmélet nyelvén megfogalmazva az ember tehát azt mondhatná, hogy el kell érni a valódi, teljes értékű, mindenkivel szemben mozgósítható potencia visszaállítását, ha az ember az analíziseket be akarja fejezni. Az ellenszenv egyenlő az impotenciával.

1932. június 19.

Az elmebetegek jellegzetes szaga

Dm. beteg, aki – különösen rohammal fellépő – valóban különösen feltűnő és érezhető szagot árasztva izzad, hasonlatosságot talál maga és egy Mrs. Smith nevű elmebeteg között. (Volt alkalmam Mrs. Smitht, egy szkizofrén beteget, a leghevesebb szorongás állapotában látni. Átható szagot árasztott, valami olyasmit, mint az egérhúgy. Ezzel szemben Dm. úgy érzi, hogy ő szexuális szagokat bocsát ki. Fissura aniban+ is szenved. Mindkét állapot – csakúgy, mint a lökésszerű krónikus kontrakciók – akkor jelentkezik, amikor elnyomja hajlamát a beszédben, hangban és kézmozdulatokban megnyilvánuló csaknem mániás dühöngésre. Az elnyomott düh kémiai változást kelt benne (mérgezés – lásd „méreg” a „düh”-re), a vonzó anyag visszataszítóvá alakul. Az analízis rámutat arra, hogy a beteg olyan hősre vár, aki még ezektől a szagoktól sem hagyja magát elrettenteni. Ez a hős az analitikus kell hogy legyen: 1. fel kell adnia képmutató érzéketlenségét, be kell ismernie ellenszenvét és undorát; 2. addig kell magát analizálnia, illetve analizáltatnia, míg többé semmilyen anyagot és semmilyen viselkedést sem talál undorítónak, amire 3. a beteg feladja provokatív tevékenységét.

Dm. esetében az analitikussal való ismeretség azzal kezdődött, hogy a beteg tánc közben meglehetősen illetlenül viselkedett. Miután betegként átmenetileg elutasították, egyenest felment egy férfi lakására, és elvetette vele a szüzességét. Ez természetesen undorreakciókat váltott ki az analitikusban, amit hosszú munkával kellett leküzdenie.

Ennek az egész folyamatnak a modellje az infantilis düh volt, amit 1. a szexuális megnyilvánulások tilalma, 2. a szülők szexuális tevékenységének konstatálása (gyermekek születése) váltott ki. További ok volt a dühöngésre a bosszúság, hogy az apa gyenge és behódol az anyai hatalomnak (egy s más abból, ami péniszirigységnek tűnik, annak demonstratív megnyilvánulása lehet, hogy a nő egy gyenge férfi mellett maradt).

1932. június 20.*

A nő péniszvágyának másik motívuma

A fő indíték Dm.-nél: a vágy, hogy anyja szeresse. „Anyja mindig talált valami kivetnivalót a testén” (már egészen kicsi gyermek korában, kritizálva elhízását, szagát (?), szenvedélyességét az ölbevételkor, sőt mi több: apja iránti szeretetét, ami már korán szenvedélyes volt). Vágyát, hogy fiúvá váljon az határozta meg, hogy legyűrje anyja ellenérzéseit az ő női hajlamaival szemben. Férfinek álcázza magát, mivel nőként nem tetszik az anyjának (anyja, bizonyára mert féltékeny rá, gyűlöli).

Ez a vágy a pubertás idejére, amikor a nőiességet nem lehet tovább tagadni, felerősödik. (Menstruáció.) Érzi, hogy anyja ezzel elégedetlen (irigység, féltékenység). Férfias foglalkozást keres. Érzi, hogy anyja nem fogja hagyni, hogy férjhez menjen, és behódol az anyjának; vagy hogy anyja teljesen alkalmatlan férfiakat keres neki. Ha ő beleszeret valakibe (apa, B. Mac.), az tragikusan végződik. Egy másik férfi szenvedélye és hangulatai ellenére azt akarja (álomfantázia), hogy az analitikus szeresse.

De ugyanúgy csak olyan férfit akar, aki belátja, hogy a nőnek a genitális kielégülés mellett is vannak vágyai, melyeket csak egy anya elégíthet ki. Vágy irigység és féltékenység nélküli háromszögre.

1932. június 21.

Alvás közben jelentkező tartós traumatikus légzészavarok

Két, a kora gyermekkor óta alvászavarban szenvedő eset:

I. A felébredés mély alvásból szédüléssel és fejfájással, félálomban tett megfigyelés, hogy az ember 10 másodpercig vagy még hosszabb ideig egyáltalán nem lélegzik, sőt még csak nem is érzi úgy, hogy levegőt kell vennie. Hirtelen szorongást érez, ez arra serkenti, hogy lélegezzék, mihelyt azonban ismét fellép az álmosság, kimarad a légzés. Ha fokozódik a kimerülés, sikerül újból hosszabb időre elaludni, amikor azonban az ember ebből az alvásból felébred olyan, mintha súlyos, veszélyes és hosszan tartó fulladás után lenne: fejében forróságot érez, az összes takarót ledobja, heves köhögési roham, órák hosszat szerteágazásaiban a bronchiolusokat utánzó viszkózus, kristálytiszta köpet ürítése. Nem kétséges, hogy a bronchiolusok el voltak tömődve, és egész tüdőszegmentumok nem működtek. Fokozott szívfrekvencia, rendetlen pulzus. Majdnem egy fél napra volt szükség az összes slejm kiürítéséhez, a tüdő- és szívműködés valamelyes helyreállításához, a kísérő súlyos mentális és egyéb működészavarok elhárításához. Ébren lévő megfigyelők megerősítik, hogy a beteg csaknem folyamatosan csikorgatja a fogát, valamivel mélyebb alvásban hangosan horkol, mígnem végül ez a Cheyne–Stokes-szerű légzészavar a felriadással meg nem szűnik. Időnként a légzészavar görcsös rángásokká fajul, úgyhogy elkerülhetetlenül felvetődik az epileptoid rohammal való hasonlóság gondolata.

De ugyanez a tünetcsoport majdnem minden olyan analitikus órán is megismétlődik, amikor elég mély a relaxáció. Úgy látszik, hogy valójában a beteg állandóan, még nappal is hajlamos arra, hogy fulladásos agóniába süllyedjen, úgyhogy lélegzése tulajdonképpen már tudatos ellenintézkedés, és nem úgy működik automatikusan, ahogy normális embereknél. Tudatos figyelme egy részét az a feladat köti le, hogy ne hagyja a légző mozgás túl hosszú szünetelését. Mihelyt csökken a figyelem a kifáradás vagy az álmosság miatt, vagy teljesen megszűnik, ismét fellép a légzészavar.

Az általam ajánlott analitikus relaxációban félig éber állapotban is bekövetkezett ez a fajta légzészavar. Amikor aztán a felriadásnál a beteget rászorítottam, hogy közöljön velem minden olyan álomfantázia-töredéket, amit máskor figyelmen kívül hagy, és amikor ezekhez a töredékekhez részint szabadon asszociáltattam, részint pedig a megfelelő kérdéseket feltéve segítettem, eljutottunk egy homoszexuális természetű gyermekkori trauma rekonstruálásához. Egy idősebb fiú tudatosan teljesen feledésbe merült támadásának – aminek ismétlése azonban nyilvánvaló – következménye volt:

1. szembetűnő hajlama arra, hogy egy erős akaratú férfinak alárendelődjön. Kompenzációképpen: dacos lázadás mindenfajta befolyásolás ellen, és kényszer a teljes morális és intellektuális függetlenségre. Hangja kissé nőies maradt, kapcsolata a női nemmel zavart, a nőkkel szemben[…]*

1932. június 22.*

2. Relatív impotenciát érez, időnkénti (heteroszexuális) áttörésekkel; a maszturbációs fantáziákban hatalmas szenvedély; Ejaculatio usque ad tegmen camerae.+

3. A leírt légzészavarok: időnként lüktető hátfájás, korábban szorongásos (és düh-) álmokkal, évek óta álom nélkül.

II. eset. Erős függőség az anyától, a (különc) apával semmiféle kapcsolat. „Difficult child”, „problem child”.+ Gyermekkora óta elalvás előtt „a fejét a matrachoz veri” (2-3000-szer!). Relaxáció – légzészavar, ugyanúgy, mint az I. esetben. Előzőleg a leghevesebb fájdalmak a hasban, a fenékben és a fenék körül. Beesett arc, úgy érzi, agyonnyomják; Cheyne–Stokes, sápadt arc, szubjektíve forró fej. A fájdalom fokozódik, úgyhogy – mivel olyan valószínűtlenül erős – nevetőgörcsöt provokál. Ez túlontúl ostoba (következésképp nem igaz!); Álmok arról, hogy lehetetlenül kínos helyzetekben kell segítenie magán. Úgy érzi, megőrül. (A fájdalom valóságát meg lehet semmisíteni, ha képzetre vagy egy képre koncentrálunk. A lámák nem érzik a fájdalmat, ha bizonyos szóképzetekre összpontosítanak.)

Az ilyen, látszólag jól alkalmazkodó személyek tudattalanul elmebetegek (menekülnek a valóságtól). A megszabadulás a tudatos kíntól megmenti az életet. Relaxációban (vagy alvás közben) az az érzésük támad, hogy meg kell halniuk, ha a szorongásos felébredés véget nem vet a fájdalomnak, vagy ha az anyai szeretet érzése – a fájdalmak ellenére – életben nem tartja őket. A szeretetet mintegy antidotumként+ dolgozzák fel. De: finom érzékelése annak: vajon csak színlelt, vagy valódi-e a működtetett jóság. Csak az utóbbi segít (felismerhető valószínűleg a viselkedésből, a gesztusokból és a szenvedélyes gyengédség tüneteiből). Ha nem érzi ezt, akkor önmagán kell segítenie, azaz hasadtnak-őrültnek kell maradnia, és a valóságot tagadnia kell.

III. eset. Nincs légzészavar, mint az előbbi esetekben, de – jó relaxációban – tajtékzik a dühtől a tehetetlen legyőzetés miatt – „kimondhatatlan”, „lehetetlen” kegyetlenség, emellett még (őrültség!) szidalom és alábecsülés! Következmény: meg akar halni, mielőtt meggyilkolják. Érzés: fejét fűrésszel láthatatlanul négy részre hasították. A jobb fél a szenvedés „imaginációja” és azon elhatározás determinációja, hogy meghal*.

Mégis az egész négy részre van osztva. Csak darabonként realizálható, hacsak nem tűnik fel az igazi (ideális) szerető, aki mindent jóvátesz. (Férfi és női:* nem akar meggyógyulni – mielőtt meg nem győződik arról, hogy megéri.) Erre a meggyőződésre csak akkor juthat, ha az analitikus, aki mindent lát, ennek ellenére vagy éppen ezért, szereti őt.

Itt az a gyakorlati kérdés: vajon az analitikusnak személyesen és maradéktalanul át kell-e adnia magát minden betegnek (magánemberként és szexuális lényként is)? Nehezen elképzelhető!

Megoldás (R. N.): ha a beteg érzi az analitikusban a szeretet potenciális képességét, nincs feltétlenül szükség az igazi átélésre. Talán ebben a négy részre osztásban a hisztériás elfojtás folyamatának egy még inkább részletekbe menő leírása rejlik.

Kezdődő bomlási folyamat, melynek során a bomlási folyamatok felhalmozódása valahogy megakadályozza a további (halálos) bomlást – sőt (különösen a tudatos fájdalom- és kínminőség kiiktatása révén) a félig feloldódott állapotban lehetővé teszi az alkalmazkodást. A szétválasztódás testre és lélekre biztosítja a túlélést. A szétválasztás fenntartása azonban…*

1932. június 23.

Érzésteleníteni a traumát

Az a dilemma, hogy a neurózist úgy gyógyítsuk, hogy előidézzük a patogén trauma ismételt – és ezúttal „elfojtás” nélküli – átélését, első pillantásra a következő legyőzhetetlennek látszó akadályokba ütközik: buzdításunk segítségével ugyan sikerül rábírnunk a beteget arra, hogy egy vagy egyes, meghatározott időpontra és helyre lokalizált kínos eseményekbe beleélje magát, méghozzá kifejezésre juttatva a mentális és testi szenvedés összes jelét, sőt sikerül a roham alatti párbeszédben rábírnunk őt arra, hogy eme történések valóságát önmaga előtt és előttünk elismerje, a várt tartós hatás mégis elmarad, és analitikus órák hosszú sora telik el anélkül, hogy akár a tünetek gyógyítását, akár a maradandó meggyőződést illetően észrevehető előrehaladás következne be. Vagy az történik, hogy a látszólag végérvényesen megerősödött meggyőződés másnap (még inkább az éjszaka és az álomélmények során) elpárolog, vagy pedig az, hogy a traumatikus-analitikus élményt kísérő kín olyan elviselhetetlen mértékben fokozódik, hogy a beteg megszűnik objektív megfigyelőnek lenni, aki az eseményeket tudomásul veszi; eltölti a fájdalomérzet, ami elnyom minden gondolatot és vágyat, a beteget a józan ész számára hozzáférhetetlenné teszi, és csak azt a rettenetes jajveszékelést hagyja meg, hogy szabadítsák meg ettől a fájdalomtól.

Ha az ember enged ennek a segélykiáltásnak – a megnyugtató szavak és a szuggesztív kijelentések ilyenkor döntő hatással vannak –, megszűnik a kín, de vele együtt az a lehetőség is, hogy megtudjuk, mi okozta a kínt. Ha nem engedünk a segélykiáltásoknak, és hagyjuk, hogy a traumatikus helyzet fájdalma fennmaradjon, akkor végül kifejezett mentális zűrzavar következik be, nemritkán nevetőgörcs kíséretében, avagy egy komoly és ijesztő bénulás, amikor a beteg halottnak tetszik, ami nemcsak a szellemi tevékenységre és az izomzatra, de a légzésre és a szívre is kiterjed. Az ily módon megkínzott betegek kételkedni kezdenek az analízisben, tudatlansággal, kegyetlenséggel, impotenciával, valamint azzal vádolnak bennünket, hogy vakmerőek vagyunk az ő rovásukra, megpróbálnak megszabadulni tőlünk (egy esetben, dr. S., sikerrel), minket magunkat is kétségbe ejtenek, és kételyeket keltenek bennünk afelől, amit csinálunk. A szokásos érzéketlen mentegetőzés, hogy mindez abból következik, hogy a beteg ellenáll a lemerülésnek, itt nem segít. A betegek határozottan érzik, hogy a maguk részéről teljesítőképességük határára értek, és most már valaki más – természetesen én, az analitikus – kell, hogy „tegyen valamit”, ámde mit!!?

Egy különösen mély benyomást keltő esetben kaptam meg erre azt a választ, hogy a fájdalom ellenszereként nemcsak magyarázatot, de gyengédséget és szeretetet is kell nyújtani (és nem színlelt, hanem csakis valódi együttérzést). Mint már máshol kifejtettük, az ilyen analitikus élmény gyakran valóban meglepően gyors javulást eredményez. (Lásd S. I. esetét.) Sok más esetben azonban nem válik be. Három, jelenleg megfigyelés alatt álló esetre gondolok: 1. R. N. esetére; igaz ugyan, hogy itt a rokonszenvet mindig csak átmenetileg – noha intenzíven és önmagamon győzedelmeskedve – tudom létrehozni. Mélyreható önelemzésre volt szükség ahhoz, hogy az ellenszenv indítékait önmagamban megtaláljam, hatástalanná tegyem őket, és saját jellememet, jobban mondva, analitikus potenciámat odáig fejlesszem, hogy ellenszenves embereknek is tudjak segítséget nyújtani. Ezeknek az intézkedéseknek a segítségével kerültem abba a helyzetbe, hogy a beteg lelkét és testét is uraló démonnal felvegyem a harcot, hogy ennek során, sok intelligenciát és okosságot megkövetelő módon, a beteg fájdalmát részvéttel levezessem, és efféle pszichés drainage+ tartós alkalmazásával az egyébként robbanásra hajlamos feszültségen képes legyek annyit könnyíteni, hogy belátásra és meggyőződésre lehessen buzdítani a beteget. Mindazonáltal a – jóllehet nyilvánvalóan létező – eredmény és javulás hallatlanul lassúnak bizonyult.

A másik két esetben a traumatikus analízis el sem tudott kezdődni. A betegek sosem relaxáltak annyira, hogy a szabad asszociáció, és még kevésbé, hogy a részleges vagy teljes intellektuális és emocionális öntudatlanság létrejöhessen. Mindketten olyan görcsös erőfeszítéssel védték magukat a kíntól, még a legenyhébbtől is, és mindketten egy olyan életet és lelki alkatot terveltek, illetve alakítottak ki maguknak, ami mérföldnyi távolságban tartja őket életük valódi megrázkódtatásaitól. R. esetében már az is eszembe jutott, hogy – mivel a traumák valószínűleg mesterségesen provokált (narkotikus) öntudatlanságban és (testi és lelki) bénultságban folytak le – célszerű lenne a beteget éterrel vagy kloroformmal narkotizálni, és ezzel a traumatikus fájdalmat annyira elérzésteleníteni, hogy hozzáférhetővé váljanak a trauma kísérő körülményei. Az ilyen eljárástól az ember olyan materiális bizonyítéktöredékek napfényre kerülését várja, melyeket a beteg még a felébredés után sem tagadhat le, illetve nem kisebbítheti jelentőségüket. Az ember arra is gondolhatna, hogy a narkózist hipnotikus szuggesztióval kombinálja; a szuggesztiónak arra kellene korlátozódnia, hogy a lelkileg és testileg traumatikus események tudomásul vételével szembeni ellenállásokat szubjektíve és objektíve elmélyítse, és a felébredés idejére is (posztnarkotikusan és poszthipnotikusan) rögzítse őket. Különös módon mindkét beteg (a 2. és a 3.) alkalmazta már saját használatra a narkózis módszerét.

A 3. eset, O. S., még a testi fájdalomtól is olyan nagyon fél, hogy 200 dollárért Párizsból saját altató berendezést hozatott magának, aminek használatához még a legkisebb fogászati beavatkozásnál is ragaszkodik. A 4. eset, N. H. D., úgy emlékszik, hogy egyetlen gyermekét minden fájdalom nélkül, morfin- és éterbódulatban szülte (magas fogó!). Folyvást az az érzése, hogy ez által elveszített valamit, amit újból meg kell találnia. Mármost úgy esett, hogy az analízis során meg kellett operáltatnia egy kis tumort. A narkózisból felébredve azt mondta analitikusának: „A narkózis alatt volt egy álmom, amelyben mindaz, amit keresünk, teljesen nyilvánvalóvá vált.” Felébredése után ebből persze semmi sem volt tudatos. Itt talán használt volna az analitikus segítsége a narkózis alatt. Ehhez figyelembe kell venni Frank* és Simmel* idevonatkozó előmunkálatait.

1932. június 26. [I.]

Szörnyű átkok (akár távoli) tartós hatása

1. S. I. néhány éven keresztül a démonomániáshoz hasonlóan gonosz kísértetek befolyása alatt állt, akik megpróbálták őt felfalni és megrémiszteni, azzal fenyegették, hogy megölik, és gyűlöletüket valamint gyilkos szándékukat mozdulataikban és arckifejezésükben személye ellen irányították. Idekapcsolni egy körülbelül ¾ évvel ezelőtti kitörést, midőn megszakítva az áttételi barátságosságot, hirtelen vádakkal állt elő: tudnom kellett, hogy R. N., egy általa ismert beteg távolból fenyegeti és üldözi őt, és én ezt eltűrtem. Őszinte tagadásom akkoriban megnyugtatta. Időközben azonban világossá vált számomra, hogy a betegnek annyiban igaza volt, hogy én R. N. analízisében alkalomszerűen azonosultam az utóbbival, sőt arra biztattam őt, engedje szabadjára agresszivitását. Azt is tudtam, hogy ez a beteg S. I.-vel több ízben közölte, hogy gyűlöli.

R. N. tegnapi analízisében vele szemben elkövetett kegyetlenségek idéződtek fel. Ezúttal különösen azok a tarkótáji méreginjekciók, melyek a mastoid régió begyulladását eredményezték. Körülbelül 2 évvel ezelőtt ez a gyulladás, amire a főorvos semmiféle magyarázatot nem tudott adni, megismétlődött. Be kell vallanom – de a beteg is sikítva követelte ezt tőlem –, hajlottam arra, hogy enyhítsek rettenetes fájdalmán. Ezt sikeresen meg is tettem vigasztalás és megnyugtató szuggesztiók segítségével. A következő éjjel S. I., akinek ezekről az eseményekről fogalma sem lehetett (vagy legfeljebb halvány sejtelme), a következőt álmodta: egyik füle felett kinövései vannak, ezek a kinövések gombák, egy nagyobb és egy kisebb gomba. Aprólékosan megvizsgálja őket, és úgy találja, hogy ezek a gombák nem tartoznak a testéhez, tehát óvatosan lefejti magáról a kinövéseket.

Ez az álom abban az időben jelentkezik, amikor S. I.-nek végre sikerül a korábban ijesztő démonokat objektívan szemlélnie, sőt felismernie, hogy rettenetes ijedtsége csak a tőle valójában idegen gyűlölet bekebelezéséből származik („A rémület nem más, mint az Énre ráerőszakolt taxogén gyűlölet”). Ennek a felismerésnek a révén függetleníti magát a fenyegetések ijesztő hatásától, mintegy leválasztja őket saját személyéről. A gomba forma szexuális asszociációkhoz vezet; R. N. mindenre szexuálszimbolikus magyarázatot szokott neki adni. Tehát ettől és a vak engedelmességtől (az irányomban tanúsítottól is) függetleníti magát.

Ameddig S. I. félelemben élt, szorongó figyelme a külvilágra, kiváltképp a számára fontos, és ezért különösen félelmetes személyek vágyaira és kedélyállapotára irányult. Úgy tűnik, hogy az érzékszervek túlfinomultsága, amint azt több médiumnál is tapasztaltam, a kegyetlen személy vágyrezdüléseinek szorongó figyelésére volt visszavezethető. Valószínű tehát, hogy a médiumok mind ilyen túlzottan szorongó emberek, akik még a legcsekélyebb, talán még a gondolatokat és az érzelmi folyamatokat kísérő rezgéseket is észlelik (távolból is). Idekapcsolni az elmebetegek telegráfos, elektromos rádiótelegráfos és -telefonos hallucinációit. Lehet, hogy hallucináció mint olyan nem is létezik, legfeljebb létező folyamatok illuzórikus feldolgozásáról van szó. Több beteg valóságtartalmú álmának egyidejűségét lehetne magyarázni 1. engedelmességi reakcióként (valójában talán lázadás a többi beteg iránti érzelmi reakciók ellen, tehát azonosulás velem, félelemből); 2. azzal, hogy az én személyem talán csak relé, amin keresztül ők ketten közvetlen kapcsolatba kerülnek egymással. Ebben az álomban megint érvényesülni akart a sokk, az analízisben megszerzett nagyobb függetlenség azonban visszautasítja exogén anyag vagy indulat felvételét az Énbe. A beteg csaknem halálosan utasítja el az ételt, valami ilyen megjegyzéssel: Kérem, egye meg maga! Végezzen maga vele! Nem akarom, hogy maga helyett engem kínozzanak!

1932. június 26. [II.]

A mások fájdalma enyhítésének, illetve a segítségnyújtás és a tehetség támogatásának kényszeréről

O. S. mint kissé beteg fiatal hölgy érkezett hozzám, az utolsó divat szerint öltözve, azzal a szándékkal, hogy vonzó legyen. Egy barátnőjét is magával hozta Budapestre. Féltékeny férjétől függetlenül, zavartalanul akart élni barátnőjével, akit segíteni akart írói tehetsége kibontakoztatásában. Hozzám, az analízisbe azonban nem egyedül, hanem a barátnője, valamint két majom, három kutya és több macska kíséretében érkezett. A barátnőről, aki később analízisbe jött, kiderült, hogy olyan ember, aki semmit sem gyűlöl jobban, mint azt, ha valaki akarata ellenére vagy hozzájárulása nélkül boldoggá akarja őt tenni. Ilyenkor dacossá és munkaképtelenné válik, gyakran egyenesen feldühödik. Ezt követik a legkülönbözőbb konfliktusok és a fokozatos kölcsönös elhidegülés. Az állatok és a barátnő mellett O. S. most egy tehetséges lányt, akit valóban az elkallódás veszélye fenyegetett, örökbe fogadott, hogy nagy művészt faragjon belőle. Ez a lány ma talán a világ egyik legígéretesebb táncosnője.

O. S. az utóbbi négy hónapban 17 kg-ot hízott, és kényszeresen sokat eszik. Diétáit nem tudja betartani (gyermekként túlságosan nagydarab és kövér volt, rosszul öltözött, noha anyja és nagybátyja többszörös milliomosok voltak). Érzett magában tehetséget, képességei azonban a merev német nevelési módszerek mellett nem bontakozhattak ki. Furcsa, komikus külseje miatt senki sem barátkozott vele. Már fiatal lányként az volt számára a legnagyobb esemény, hogy mostohaapja házában találkozott Pavlovával, a kor leghíresebb táncosnőjével, de annyira meg volt rendülve, hogy egyetlen szót sem volt képes szólni, csak csodálni tudta őt.

O. S. nyilvánvalóan azonosul a felkarolandó elhanyagolt tehetségekkel. Titkon azonban még élt benne a remény, hogy egyszer maga is szép, testileg és szellemileg tündöklő és vonzó lesz. Most úgy tűnik, hogy az analízis erősen csökkentette azt a képességét, hogy másokon keresztül élje ki magát. (Mindenekelőtt belátta, hogy barátnője esetében pszichológiai-pszichiátriai képessége felmondja a szolgálatot. Nem sikerült neki, hogy a barátnő tehetségét kibontakoztassa, és ezért köszönetet kapjon. E nélkül a köszönet nélkül azonban az azonosulás lazulni látszik, az az érzés pedig erősödik, hogy ebből az ügyletből üres kézzel kerül ki.) Tegnap azután a következő történt: fogadott gyermeke táncolt neki; szebb, mint valaha, emellett karcsú és fürge. Ahelyett, hogy – mint rendesen – örömét lelte volna benne, egyszerre teljességgel átérezte saját esetlenségét és otrombaságát, elefántnak tűnt önmaga előtt. Amikor arra buzdítottam, hogy adja át magát ennek az érzésnek, és emellett iránta való rokonszenvem kimutatását sem mulasztottam el, szívszaggató sírásban tört ki. Különös módon még mindig nem érezte, mit jelent ez a rettenetes, saját maga miatt érzett kétségbeesés: azt, hogy nem élhet így – mégis, minden megnyilvánulás ellenére azt állította, hogy nem érez semmit, legfeljebb belső ürességet. Erre rámutattam: ha belső ürességet érez, az feljogosítja arra, hogy szomorú legyen.

Ettől a megfigyeléstől egyenes út vezet a kényszeres segíteni akarás megértéséig, mint ahogy a férfi homoszexualitás esetében már felismertük, hogy ez az azonosulás eredménye. Annak az anyának a szerepét játssza, aki gyermekének a legjobb kibontakozási lehetőségeket biztosítja, és fogadott gyermekeivel együtt élvezi boldogságukat. Vannak olyan emberek, főleg nők, akik nem tudják elnézni, hogy egy állat – vagy akár egy szerelmes férfi – szenved. Már maga a gondolat is, hogy egy férfinek szexuális izgalmában el kell viselnie merev péniszének feszültségét, olyan tűrhetetlen, hogy oda kell adnia magát a férfinak, hogy enyhítse fájdalmát, és addig nem nyugszik meg, míg az ejakuláció és a relaxáció be nem következik. A másik ember szenvedésének az elviselhetetlensége furcsa módon erősebb lehet, mint az érzékenység az iránt a fájdalom iránt, amit magának kell elszenvednie, amikor odaadja magát a vágyakozó férfinak. Mintha a vágy lenne a lehető legnagyobb fájdalom, nagyobb, mint a testi szenvedés. Feltehetőleg a valóság furcsa megfordításáról van szó, fantáziaképzés segítségével, amikor a vágy meghaladja az elviselhető mértéket. Ahelyett, hogy tovább szenvedne és további, gyakran fáradságos kísérleteket tenne arra, hogy a vágy tárgyait talán fáradságos és türelmes munkával a valóságban megszerezze, hirtelen elfogy a türelme, és helyette bekövetkezik a fantáziaszintű azonosulás egy már kész, sikeres szépség- és életideállal.

A valóságot elhanyagolva, amit többé nem vesznek figyelembe, és mélyen elmerülve az élvezetekben az azonosulás tévútja kínálta utakon, alig veszik észre, hogy eközben múlik az idő, hogy öregszenek, és még mindig nem teremtettek otthont, hogy csökken vonzerejük.

Az analízisnek természetesen része volt abban, hogy a beteg mindezt belátta. Kezdi sejteni, hogy mialatt benne él fantáziavilágában, valódi világa és kilátásai egyre jobban eltorzulnak.

A fantáziavilágba merüléshez egyik legfontosabb segédeszköze az időérzék elvesztése volt. A beteg több hónapon át felbontatlanul gyűjtötte a leveleket abban a hitben, hogy ráér. Mintha egyszerre csak végtelen volna az idő, mintha az életnek nem kellene öregséggel és halállal végződnie. Legalábbis az ő életének nem. Az analízisben tehát el kell jutnia odáig, hogy a beteg maga szenvedjen a vágyaktól ahelyett, hogy képzeletbeli azonosulások segítségével elérné, hogy ne legyenek vágyai.

Itt elgondolkodhatunk azon a problémán, hogy vajon a természetben csak egy alapelv létezik, nevezetesen az, hogy a valóságelemek arra törekednek, hogy fennmaradjanak és érvényesüljenek, avagy nincs-e egy második alapelv is, a beletörődés, illetve az engedelmes alkalmazkodás és alárendelődés princípiuma. Ez utóbbi, úgy tűnik, csak akkor lép közbe, ha az érvényesüléssel szembehelyezkedő vagy arra ránehezedő feszültség nyomása olyan elviselhetetlenül erőssé válik, hogy fel kell adni a vágyak megvalósításának jóformán még a reményét is. Ez a feszültség az ént teljesen megsemmisíti, az elemeket többé semmiféle belátás sem tartja össze; közbeléphet az a bizonyos második alapelv, és a formátlanná vált szubsztanciából újfajta anyagot formálhat. Analógia a fokozódó kompressziónak ellenálló gáznyomással, de: az ellenállás feladása és cseppfolyósodás (alkalmazkodás), mikor a nyomás egy bizonyos szintet meghalad, s emellett a helyzet elviselhetetlenné és egyben reménytelenné válik.

1932. június 24.*

A meg-nem-hallásról.+ A tévreakció egyik különös formája

Szereplők:

Dm.Mrs. Sp.Mrs. Sch.
ABC

A, B, C együtt napfürdőznek

A történtek elbeszélése AB + BC által:

Hosszabb ideig hármasban beszélgettek; végül Dm. távozik. Abban a hitben, hogy A már eltávolodott, B + C, különösen C, elkezdi őt nyíltan, sőt nagy hangon becsmérelni. „Common”. Her language low – scum of populace. No originality, boring, common, common, common. – Suddenly appears Dm., who after taking leave,+ beült egy szomszédos fürdőkabinba a haját megfésülni. „Now I caught you”,+ mondta és haragos arccal távozott. (Még ez is „common” volt, mondta C. Ő [C] másképp, rafináltabban csinálta volna.) Mindenesetre B-t + C-t nagyon feldúlta az incidens.

A elbeszélése (mindez analízisben)

„I had an epileptic fit”+ Tegnap Gellért fürdő – aztán Pest – aztán otthon az ágyban. Órákig tartó jerks.+ Az esetről egy szó sem! Mivel szándékos meg nem hallásra gyanakodtam, elmondtam neki B + C történetét. Semmit sem tud róla, nem figyelt oda.

Elméletileg:

1. Mindent hallott.

2. Azon képessége segítségével, hogy a legigazságtalanabb vádakat lenyelje, nem vesz tudomást a hallottakról, lenyeli őket. Nem hallja meg a képtelenséget, a hazugságot, az igazságtalanságot – nehogy felrobbanjon (öljön).

3. Minden ilyenfajta korábbi outrages+ visszatér és

a) tudattalan dühöngést (,,epileptic fit„) okoz, valamint

b) a meg nem hallott beszédre és ennek asszociációira (anya, én) utaló álmokat provokál.

Látszólag értelmetlen érzelmekről, kitörésekről és mozdulatokról kiderül, hogy tudattalan düh- és revenge+ reakciók.

c) A tévcselekmény és az álom kapcsolata. A következő éjszaka álma az incidensre és annak keletkezéstörténetére vonatkozó utalást tartalmaz.

Az elfojtás folyamata

1. A reakció beindítása.

2. Irányváltoztatás in statu nascendi+ (talán képzeletbeli azonosulás az agresszorral), vagy: „elvezetni őt a képtelenségig”, abban a reményben: végül be fogja látni (?). Adott esetben: az emóció lehasadása. Az Én-tudatosság reakciója a testben. Átugrás a testibe. Eredetileg minden reakció testi és pszichés. Mostantól kezdve: a csak testileg való reagálás képessége.

Tegnap persze rosszkedvű volt. (A beteg „nyálassága”. Elviselhetetlen a piszkosságom!) Aztán elolvasott két chapterst+ Chadwick könyvéből;* tegnap azt hitte, a könyvben olvasott valamit a menstruációt kísérő szorongásról és a tisztátalanság érzéséről (leakage)+. „Dicsérően akartam erről írni egy book review-ban.”+ A második olvasás során aztán kiderült (az igazság!), hogy Chadwick nem írt erről semmit. Saját gondolatát akarta (tudattalanul) Chadwick-nek ajándékozni. (Emögött: én, dr. F., ellopom a beteg ötleteit, és azután felsőbbrendűnek érzem magam.) Tehát egy második, korábbi, szántszándékkal véghezvitt tévcselekmény: saját [ötleteinek] beleolvasása, mint ma: nem hallja meg, elereszti a füle mellett, hazudik, mint például a) saját rátermettségének tagadása, b) mások igazságtalanságának meg nem hallása. Mindezt elmondom, még idézek is (valamit) saját magamtól – quotation of+ Rousseau, Lamartine, Platón! – a munka végén. Tanaim szép és jó aforizmái. Micsoda kísértés a tanító számára!

 

C. elmeséli, mit álmodott ugyanaznap éjjel: valaki (anyja?) ezeket mondja: „Ahhoz, hogy ilyet tegyen, a férfinek őrültnek kellett lennie.” Értelmezés: a trauma a) a férfi által igaz: az anya kétkedése oda vezet, hogy a gyermek tudatosan megtagadja önmagát. Ezáltal megtanulja a szuggesztibilitást, hozzám, ítéletéhez, barátaihoz. Kiegészítés az álomhoz: halott személyek, köztük (az anya) és én (dr. F.) is.

1932. június 28. [I.]

A nőiesség mint a kínenyhítés elvének megnyilvánulása impotencia esetén

S. I. eddig frigid, de rohamszerű iszákossággal és férje elleni kirohanásokkal; a nagy fordulat után jóságossá, figyelmessé, segítőkésszé válik majdnem mindenkivel szemben. Véletlenül megpillantja férje siralmasan csüngő nemi szervét. Az eddigi undor helyett mély szánalmat érez. Analízis: szeretné férjét megvigasztalni és megengedni neki, hogy valamilyen módon mégiscsak hűtlen lehessen hozzá, de egy bűntudatos kisfiú szomorúságát és bénultságát nem tudja elviselni. Férje szenvedélyes tékozlásának és játékőrületének dolgában is elnézőbb lesz. Mint ahogy sikerült neki ezzel a megértő magatartással javítania férje önkontrollján, tudattalanul abban reménykedik, hogy szexuális bűneinek megbocsátásával növelni fogja potenciáját is. A következő lépés valószínűleg az lesz, hogy feltámad a férjnek a feleségével szembeni bátorsága is, ennek megfelelően pedig a további valószínű következmény, hogy odaadja magát, hogy férje most már feléje irányuló vágyát csillapítsa. Egy impotens férfi feleségének tehát a nőnél is nőiesebbnek kell lennie, az esetek legnagyobb részében azonban az asszonynak nem sikerül ez a második, nehezebb feladat: lázong és megveti a férfit, és ezáltal megbénítja a potencia utolsó maradványait.

Az egész folyamat nem más, mint annak az időszaknak a megismétlése, melyet incesztuózus gondolatok és vágyak jellemeztek a kisfiúnál. A házasságban a hűtlenség – mint megbocsáthatatlan bűn – lép az incesztus helyébe. Az igazi feleség nem fogja utánozni az anyát, aki a szexualitást, úgy ahogy van, elítéli (hát még az incesztust), hanem tudni fogja, hogyan biztosítsa a megfélemlített kisfiút szerelméről, bármilyen impulzusokat érez is az, sőt még akkor is, ha enged ezeknek az impulzusoknak. Ennek az önmegtagadásnak a jutalmául azután learathatja a férj önérzetének fokozódását és felelősségérzetének, valamint potenciájának egyidejű feltámadását, és ezzel véget vet a gyermekkorból származó ismétlési kényszernek. A nők manapság szokásos nevelésétől ilyen megértő és megbocsátó viselkedés aligha várható. A szóban forgó esetben is hosszú időre és egy megrázó analitikus élményre volt szükség ahhoz, hogy lehetővé tegyük az ilyen beállítódást. A beteg most már jobban képes arra, hogy saját gyermekkorának traumatikus eseményeit a megértés és a megbocsátás és ne a kétségbeesés, a düh és a bosszú szellemében szemlélje. A traumatikus megrázkódtatás igazi gyógyulása talán csak akkor képzelhető el, ha az eseményeket nemcsak megértik, hanem meg is bocsátják.

A lemondáshoz való alkalmazkodásnak ez a képessége talán csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy létezik a természetben az egoisztikus önérvényesítés mellett egy második alapelv, a jóvátétel elve; tehát: önzés (gyermekesség, férfiasság) kontra anyai szeretet, azaz jóság.

Itt esetleg utalni, analógia gyanánt, a szervetlen világban végbemenő gázkompresszió és végeredményben a cseppfolyósodás tényére, a mimikrire a biológiában stb. Ekképpen olyan ez, mintha a természetnek csak az lenne fontos, hogy valahogyan békét teremtsen. Békét [Friede] a vágyak kíméletlen kielégítésével [Befriedigung], avagy békét az önmegtagadás által.

1932. június 28. [II.]

Utópia: a gyűlöleti impulzusok kiküszöbölése, a vérbosszúszerű kegyetlenségek sorozatának
megszakítása; az egész természet fokozatos megszelídítése a tudás ellenőrzésével

Idekapcsolni a pszichoanalízis jövőjéről korábban felmerült gondolatokat: ha az impulzusokat és a reflexeket belátás útján egyáltalán le lehet gátolni, akkor már csak idő kérdése, (gondoltam én), amíg a világ összes önző impulzusa megszelídül attól, hogy keresztülhalad az emberi agyon.

Merész feltételezéseinket az egyesek kapcsolatáról a világegyetemmel nemcsak abból a szempontból tekintendő, hogy ez a mindentudás különleges teljesítményekre teszi képessé az egyént, hanem abból is (és talán ez a valaha elhangzott legparadoxabb állítás), hogy az ilyen kapcsolat, humanizáló hatást gyakorolhat az egész világegyetemre.

1932. június 30. [I.]

A felnőttpszichológia átvitele a gyermekekre (falsum)+

FREUDnak kétségtelenül sikerült a felnőtt pszichológiáját, genetikailag messze visszanyúlva a gyermekkorba, nyomon követnie. Mindig abból az álláspontból indult ki, hogy a gyermekek, a csecsemők, sőt minden élőlény reakciói lényegében azonosak a felnőttekéivel, azzal a különbséggel, hogy a gyermekeknél gátolt az omnipotencia utáni eredeti vágyódás érvényesülése, amelyet aztán titkon, elfojtott formában, egész életükben megőriznek. Azt gondoljuk tehát, és ehhez lásd az általam alkotott „fejlődésfokokat”,* hogy a gyermek erős saját akarattal születik, amely akarat minden áron érvényesülésre törekszik, és ha gátolják ebben, hallucinatorikusan nyer kielégülést. Pusztán az ilyen kielégülési módnak a létezése is meg kellett volna bennünket hökkentsen, és arra a gondolatra kellett volna vezetnie, hogy az individuumok létezésük kezdetén még teljességgel másfajta reakciómódokkal rendelkeznek, mint későbbi életükben, és hogy talán nem helyénvaló a felnőtt reakciómódjait alapul venni ezekhez a kezdetleges életfolyamatokhoz.

Abban a pszichés folyamatban, amelynek jelentőségét talán még maga Freud sem méltányolta eléggé – s ez a folyamat nem más, mint az azonosulás a tárgykapcsolat előfokaként –, mostanáig nem méltányoltuk eléggé egy, a mi számunkra már elveszett, de mégis létező reakciómód működését, bár lehet, hogy egy egészen másfajta reakcióelv működéséről van szó, amire talán a reakció elnevezés már egyáltalán nem is illik; tehát az az állapot, amelyben minden önvédelem és védekezés kizárt, és minden külső hatás belső ellenmegszállás nélküli benyomás marad.

Eme helyzetkép legtömörebb összegzésére talán dr. Thompson talált rá ezzel a kijelentésével: az emberek életük kezdetén még nem rendelkeznek individualitással. Ide tartozik az az állításom, hogy az egészen kicsi gyermekek hajlamosak az elmúlásra (megbetegedés, halál), és hogy náluk túlsúlyban van a halálösztön; talán a benyomásokkal szembeni különleges érzékenység (mimikri) is csak az élet- és érvényesülési ösztön gyengeségének a jele, sőt talán már egy kezdődő, de valahogyan feltartóztatott halál.* De ha ez igaz, és ez a fajta mimikri, az önvédelem nélküli befolyásoltság* az élet eredeti formája, akkor merészség, sőt igazságtalanság volt ráfogni erre a csaknem motilitás nélküli szakaszra, amely természetesen valószínűleg intellektuálisan is inaktív, az általunk egyedül ismert és megszokott önvédelmi és hallucinációs mechanizmusokat (vágyrezdüléseket). A hallucinációs szakaszt tehát egy még tisztán mimetikus periódus előzi meg; a kínnak végül itt is vége lesz, de nem úgy, hogy a külvilágot megváltoztatják, hanem úgy, hogy az élő szubsztancia enged, azaz részlegesen feladja az éppen csak hogy megkísérelt, gyenge érvényesülési törekvéseket. Következmény: azonnali beletörődés, és az egyén azonnali alkalmazkodása a környezethez. A még nem teljes egészében kifejlődött élet tehát effektusában olyan eredményekre emlékeztet, amelyekre a későbbi életben csak kiemelkedő erkölcsi és filozófiai adottsággal rendelkező kivételes emberek jutnak.

A vallásos ember önzetlen, mert feladja önmagát, a kezdeti élet önzetlen [selbstlos], mivel nincs még kifejlett Énje [Selbst]. Az önző ember ingervédő mechanizmusai segítségével, mint valami külső burokkal, nagyrészt elzárkózik a külvilágtól. A csecsemőben ezek a védekező eszközök még nem alakultak ki, úgyhogy a csecsemő sokkal nagyobb felületen kommunikál a külvilággal. Ha valahogyan rá tudnánk bírni egy gyermeket, hogy közölje velünk, mire teszi őt képessé ez a túlérzékenység, akkor valószínűleg sokkal többet tudnánk a világról, mint amennyit szűk látókörünk lehetővé tesz.

O. S. tehetetlenül szenved attól a kényszertől, hogy semmiféle szenvedést nem tud elnézni anélkül, hogy azt valahogyan ne enyhítené, és önmagán kívül csaknem mindenki számára lehetővé teszi, hogy valamiként részesüljön nagy vagyonából. Analízise éveken át az elfojtott szadizmus elve alapján zajlott, a legcsekélyebb eredmény nélkül, és anélkül, hogy valaha is úgy érezte volna, hogy megértésre talál. Végül rá kellett szánnom magam, teljesen belehelyezkedve az ő nézőpontjába, hogy elfogadjam: nála nem az elhárítás, hanem a segítési szükséglet az eredeti reakció.

Gyermekkorának környezeti hatásai körülbelül a következők voltak: egy csaknem elmebetegnek minősíthető hipochonder házában élt, és nevelőnője nagyon korán megértette vele, hogy ennek a nagybácsinak minden lárma rettenetesen árt. Ő erre nem dühvel reagált, mert a nevelőnőnek és a nagybácsinak akkora volt a tekintélye előtte, hogy nemcsak hogy nem mert ellentmondani, de meg sem fordult a fejében, hogy esetleg nincs igazuk. Egyszerre csak szorongó, teljességgel a környezet hipochondriáját utánzó személlyé változott, csak lábujjhegyen járt, és tökéletesen meg volt róla győződve, hogy a kisgyermekek számára ez a természetes viselkedés. Az egyetlen vágyteljesítő fantáziája az volt, hogy egyszer majd felnő. Ha felnőtt leszek, többé nem kell lábujjhegyen járnom, mások, talán a gyermekeim fognak lábujjhegyen járni, hogy nekem nyugtom legyen.

Személyiségfejlődését egy sokkal korábbi időszakban az anyja zavarta meg, aki valóban elmebeteg volt, és a családban mindenki tudta, hogy egyik rohama alkalmával a gyermeket két napon át a szobájában tartotta. Senki sem tudja, mi történt ez alatt, csak az analízisbeli reprodukciós kísérletek (az anya mindig kínosan ügyelt rá, hogy megakadályozza lányánál a maszturbációs tevékenységet) vezettek arra a feltételezésre, hogy az anya rátámadt a gyermek nemi szervére. Az esetben az a tragikus, hogy a betegnek, miután már felnőtt, és övé lett a vagyon és az a feletti rendelkezési jog, továbbra sincs igazán bátorsága ahhoz, hogy ő maga élvezze ezt a szabadságot. Most is az a kényszere, hogy másoknak szentelje magát, ahogy valójában egész gyermekkorát és fiatalságát, sőt intelligenciájának egy részét is a tébolyodott – őrült – környezetnek kellett szentelnie. Könnyekig meghatódik, és azonnal kész a jótevő beavatkozásra.

1932. június 30. [II.]*

A képmutatás és az enfant terrible+

Dm.: A hipokrízis a hangadók gyávaságának a következménye (az autoritások félnek az autoritásoktól). Hazugságokat prédikálnak, és megvetően beszélnek mindenkiről, aki nyíltan kimondja az igazságot.

A jó gyermekek maguk is képmutatóvá váltak. Az enfants terribles (talán szélsőségesen) forradalmiak a hipokritákkal szemben, és eltúlozzák az egyszerűséget és a democracyt.+ A valóban kedvező fejlődés (optimum) olyan egyed- (és faj-) fejlődéshez vezetne, ami nem lenne sem hazug hipokrita, sem destruktív.

A szkizofrénia nem más, mint „fotokémiai” mimikri-reakció, az önérvényesítés (revans, védekezés) helyett. (Dm. a szkizofréneket valójában már az előtt éri trauma, mielőtt személyiségük lenne.)

A természetben a fotoszenzibilis „mimikri-reakció” ősibb, mint az önfenntartás és az érvényesülés reakciója. A látszólag egyáltalán nem létező és a tudomány által is figyelmen kívül hagyott második elv (a lecsillapítás reakciója) az ősibb (gyermekesebb). A helytelen (irritáló) nevelés következményeként látszólag elveszett.

Elfojtott jóság”: ezt az analízis tagadta – vagy csak egy magasabb régióban ismerte el. (Pfister!)*

Az analitikusok saját komplexusaikat (gonoszságukat, rossz szándékukat) a korai időszakban sérültekre (szkizofrének) is alkalmazni akarják. Helytelen! Sőt, még a neurotikusokat is vissza kell vezetni a traumatogén gonoszságon túlra (behind),+ a bizalomteljes jóságig. A második „elv” az ősibb.

A felnőttek szenvedélyeinek hatása a karakterneurózisokra és a gyermek szexuális fejlődésére*

Mik azok a szenvedélyek? Az Encyclopaedia Britannicában* „passion” = 1. Suffering of Pain, 2. Feeling of Emotion, 3. Sufferings of Jesus Christ… and of Saints and Martyrs. „The modern use generally restricts the term to strong and uncontrolled emotions.” V. 418 C, V. 420 C, V. 425 D. (Descartes: If reason be contradictory in itself, truth must be found in unreason.)

It is not easy to conceive how the same being who is determined by passion from without should also be determined by reason from within. How in other words can a spiritual being maintain its character as self-determined or at least determined only by the clear and distinct idea of the reason which are its innate forms in the presence of this foreign element of passion that seems to make it the slave of external impressions? Is reason able to crush this intruder or to turn it into a servant? Can the passions be annihilated or can they be spiritualized? Descartes could not properly adopt either alternative.+

Descartes tehát megkísérelte, hogy spekulatív úton hatoljon a szublimáció lényegének mélyére. Freud megpróbált minden szublimációt és minden tökéletességre törekvést meg nem valósítható vágyrezdülésekként, melyeknek mindig kielégítetlenül kell maradniuk, mintegy kompenzáló vigaszfantáziákként és – cselekvésekként meghatározni. A szenvedély átcsapása logikai és etikai önkontrollba, sőt a fejlődés és a mindenütt (tehát önmagában éppúgy, mint a környezetben) megmutatkozó növekedés pozitív élvezetébe való átcsapásának speciális vizsgálata és megfigyelése vezetett ahhoz a feltevéshez, hogy a szublimálásban, azaz a jó közérzet, a fejlődés, a kölcsönös jóság és gyengédség élvezetében talán kétféle dologról van szó. 1. a tényleges freudi értelemben a szenvedélyes, de meg nem valósítható agresszív-egoisztikus impulzusok irányának megváltozása; 2. az ember arra a feltevésre jut, hogy a kölcsönös jó szándéknak létezik egy második, ősibb, természetes és nem neurotikus forrása is. Ha sikerül betekintést nyernünk a fájdalmaktól és szenvedésektől még megkímélt gyermek lelki életébe, akkor végül arra a gondolatra jutunk, hogy csakis a szenvedés következtében vált az ember szenvedélyessé és kíméletlenné. Ha azonban még optimális környezetben él, készségesen a) megosztja saját élvezetét a környezetével, b) még irigységtől mentesen örömet lel a környezetben tapasztalható fejlődésben és jólétben.

Ebben a látszólag fölöttébb etikus viselkedésben és érzésben azonban semmi sincs a jót akaró felnőttek önhittségéből, ez csupán saját akadálytalan testi és szellemi gyarapodásának pszichés megfelelője, tehát nem egy különleges érdem, és nem is érezhető annak. Ilyen tökéletes boldogságot talán csak az anyaméhben élveztünk; a szenvedélymentes szakaszt tehát, melyet a születési trauma rövid időre megszakít, a csecsemő gondozása során azonban tovább élvezhető. Többé vagy kevésbé, de már az első alkalmazkodás (a szervi működések szabályozása, a szobatisztaságra szoktatás, az elválasztás) elkerülhetetlen – de részben talán fölösleges és szükségtelen – szenvedései szenvedélyessé tesznek minden embert. A legszerencsésebb esetekben azonban az egykori boldogság maradványaként és eredményeképpen az egyénben marad egy adag optimizmus, és megmarad a mindenütt tapasztalható haladásban és fejlődésben lelt ártatlan öröm is.

Ekképpen talán nem helyes a kényszerneurotikusoknál a jóság és a túlzott jóság minden megnyilvánulását a kompenzált vagy túlkompenzált szadisztikus agresszivitásra visszavezetni. Ha az analízisben reprodukálódott, és újfajta módon, belátás és részvét útján elintéződött mindaz a szenvedés, ami a tudattalan agresszivitást kiváltotta, és még ha a rémület rétegeit, szorongásos és fóbiás struktúráit is lebontatták, még mindig nyitott kérdés marad, hogy végül is mi tette a gyermeket képessé arra, hogy ilyen intelligens, az ember legszívesebben azt mondaná, önzetlen alkalmazkodási formát találjon ahelyett, hogy (amint az nyilvánvalóan gyakran megtörténik) védekező és dacos maradt volna, és elpusztult volna. Az embernek eszébe jutnak a természet olyan csodálatos folyamatai, mint a mimikri, és különösen a szimbiózis.

Az ember nagyszerű alloplasztikus alkalmazkodási teljesítménye a környezet energiájának nagy mennyiségeit gazdaságos pályákra kényszeríti. (Lásd Benjamin Franklin: „Eripuit coelo fulmen, sceptrumque tyrannis.”)+ A világ energiájának egy része emberi behatásra mintegy megszelídült és humanizálódott. Az emberek egymás közti kölcsönös alkalmazkodásának eredményeit kevésbé sikeresnek kell minősítenünk. Ha lenne eszköz az emberi kíméletlen szenvedély általános enyhítésére azáltal, hogy hagyjuk, hogy a gyermekek valamivel tovább élvezzék a gyermekkor valódi boldogságát, hogy megszelídítjük irántuk megnyilvánuló saját szenvedélyeinket, és hogy nem tesszük még nehezebbé fölösleges szenvedésekkel az alkalmazkodási időszakban kikerülhetetlen rezignációs erőfeszítéseket, akkor talán nem volna lehetetlen az egyéni önzésből származó konfliktusok lecsillapítása, és az eredetileg talán nem teljesen önző természet engedékeny, kiegyensúlyozó, sőt a fejlődésben örömet lelő oldalainak kibontakoztatása. Ha az ember nem szégyellné, hogy akár még jóslatokba is bocsátkozzon, akkor a jövőtől sem az egyoldalú és kíméletlen kapitalizmus, sem a fantasztikus egyenlősdi diadalát nem várná. Várná a tisztán önző ösztöntörekvések meglétének teljes elismerését, amelyek ugyan ellenőrzés alatt maradnak, de azért részben valóban ki kell elégülniük; az igen neurotikus, még mindig szenvedélyes, mondhatnánk, erőszakos, excesszív jóság („Zabálj, madár, vagy halj meg!” -politika)* kiküszöbölését, és végezetül talán a naiv jóindulat lassú kibontakozását.

Az előkészítő munkát ehhez a gyermeknevelésnek kellene elvégeznie, a gyermeknevelést előkészítő munka pedig nem más, mint a pszichoanalitikus tapasztalat és kísérlet. Az embert természetesen azzal gyanúsítják majd, hogy egyszerűen eggyel gyarapította azoknak az őrülteknek a számát, akik meg akarják reformálni a világot, ez ellen szól azonban: 1. hogy ez az átalakulási folyamat az egyes esetekben tartós hatást eredményez, 2. a gyógyult neurotikusok karakterének kedvező változása már ma is az említett jótékony értelemben befolyásolja a környezetet, 3. máris sokat ígérő kísérleteket könyvelhetünk el a pszichoanalitikus képzésen alapuló gyermeknevelés eredményeit illetően.

Saját optimizmusom is pszichoanalitikus siker. Korábban kifejezetten pesszimista volt az alkatom mind a megismerést és a haladást, mind pedig a kölcsönös alkalmazkodás lehetőségeit illetően a természetben. Mindenhol csak circulas vitiosust láttam. Manapság olykor circulus benignusra is merek gondolni.

„Cartesianism. Encyclopaedia Britannica, Vol. V, 1910–11. The passions are… provisions of nature for the protection of the unity of soul and body, and stimulate us to the acts necessary for that purpose. Yet, on the other hand, he could not admit that these passions are capable of being completely spiritualized…It is impossible to think that the passions which arise out of this unity, can be transformed into the embodiment and expression of reason.”

Descartes points out: „…every passion has a lower and a higher form; and while in its lower or primary form it is based on the obscure ideas produced by the motion of the animal spirit, in its higher form it is connected with the clear and distinct judgments of reason regarding good and evil.”+

Feltételezés: már a létezés legalacsonyabb rendű formáit (anorganic, purely vegetativ)+ is két tendencia eredményezi: útkeresés 1. önvédelem és ellenállás, 2. adaptáció, kiegyezés, megnyugtatás segítségével. A magasabb rendű (és etikus) emberi tudás visszatérés a kiegyezéshez – vagy a megnyugtatás elvéhez, mely mindenütt jelen van. A szervetlen: mindent érezni, semmit sem tudni. (Csak a valóságelv.) A vegetatív: lehetőleg tudni mindent, ami önmaga számára kedvező. (Csak az örömelv.) A humán: védekezéssel és ellenállással elhárítani azt, ami nem önmaga. (Elfojtás.) Örömelv. Két forma: 1. kényszer: csak a valóságelv (önzetlenség); 2. az öröm- és a valóságelv figyelembevétele!

Hiszen már Descartes látja, hogy „no ideal morality is possible to man in his present state.”+ Dualism of Descartes in Metaphysics and in Ethics.+ Elképzelhető-e, hogy a haladás eljusson arra a pontra, ahol az önző (szenvedélyes) tendenciákat teljesen feladják? Csak akkor, ha az önközpontok mint olyanok megszűnnének létezni, és ha a különálló egyedek (atomok stb.) arra a meggyőződésre jutnának, hogy egyedként jobb nem létezni. Az univerzum egyesülése egyetlen ideális pontban.* Manapság csak egyféle relatív optimum lehetséges (sündisznó-filozófia).* De ezen lehet javítani (progress).+

Malebranche;* Church father:

My pain is a modification of my substance but truth is a common good of all spirits.”+ Ferenczi: A szenvedély tisztán egoisztikus, az „igazság” („truth”)+ minden létezőnek közös kincse. C II principle (peace).+

Ferenczi: a) „Mindenki harca mindenki ellen” = modern természettudomány. b) „Mindenki kiegyezése mindenkivel” (peace principle).+

Malebranche: „The idea of the infinite is prior to the idea of finite.”+

Ferenczi: A „mindenki reagálása mindenre” (az univerzumban) korábban jelen van, mint az önvédelmi szerveződés (egyéniség).

Malebranche: „We conceive of the infinite being by the very fact that we conceive of being without thinking whether it be finite or no. But in order that we may think of a finite being we must necessarily cut off or deduct something from the general notion of being, which consequently we must previously possess…”+

(Önmaga érzékelésének+ ténye feltételezi egy nem-Én létezését, az Én egy absztrakció. Ezen absztrakció előtt éreznünk kellett az Egészet [az univerzumot].)

A gyermek még közelebb van ehhez az univerzális érzéshez (érzékszervek nélkül); mindent tud (érez), bizonyára még sokkal inkább, mint a felnőttek, akiknek meglevő érzékszervei nagyrészt arra szolgálnak, hogy a külvilág nagy részét kizárják (valójában a hasznoson kívül mindent).

A felnőttek relatíve idióták. A gyermekek mindent tudnak.

1932. július 6.

Saját szenvedélyeink vagy szenvedélyességünk projekciója a gyermekekre.

Valóban infantilizmusok-e a perverziók és milyen mértékben?
A szadizmus és az análerotika nem már hisztériás reakció a traumákra?

A viszontáttétel előnyei és hátrányai, illetve optimális határai

1. R. N.: Csaknem mindennapos forgatókönyv: 1. Behatol az analitikus asszociációiba, aki természetesen nem tudja palástolni, hogy ő maga a beteggel szemben különféle negatív reakciókat érez. R. N. igyekszik ezeket a kijelentéseket analitikus megértéssel honorálni, szokásos objektivitása ellenére azonban észrevehető speciális érdeklődése a rá vonatkozó megjegyzések, valamint mások róla tett kijelentései iránt, különösen azonban arra: mennyire azonosulok én azokkal, akik őt nem sokra tartják. 2. A vizsgálati irány megfordul, az óra panaszokkal kezdődik a) bajáról és annak tüneteiről, az előrehaladás lassúságáról, b) az előző nap analitikus vallomásaira is támaszkodva panaszkodik, hogy hiányzik az érdeklődésnek és rokonszenvnek – sőt szeretetnek – az a foka, ami elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy bízni tudjon abban, hogy képes vagyok meghasonlott lelkét egésszé összeragasztani; c) reakcióm erre korábban az ellenszenv jól észrevehető fokozódása volt, és eközben úgy éreztem, hogy érzéseket kényszerítenek rám. (Maga után vonva az ennek megfelelő belső elhárítást.)

Rokon- és ellenszenveim okainak mélyebb vizsgálata óta az utóbbiak jó részét vissza tudtam vezetni az apámhoz és a nagyapámhoz való infantilis fixációra, ami nőgyűlöletet vont maga után. Ezzel párhuzamosan érezhetően fokozódott a csaknem halálra kínzott s a tetejébe még hamisan meg is vádolt személy iránti részvétem. Mihelyt megindultságom elér egy bizonyos fokot, a beteg megnyugszik, és hajlandó tovább dolgozni; most már csak azt bírálja, hogy ügyetlenül teszem fel a kérdéseimet, valamint az esetek nagy részében azt, hogy hiányzik részemről a megfelelő és hathatós belső akarati erőfeszítés, amit a beteg, aki a transzban magát telepatikusnak, sőt tisztánlátónak érzi, azonnal megérez. Mindazonáltal a dupla órák időnként majdhogynem gyengéd kiengesztelődéssel érnek véget. Az előzményekben ezen folyamatok ellentéte található: a trauma okozója olyan elvakult volt, hogy gyermekét a legocsmányabb módon megvádolta. Ez volt a szétesés pillanata, amikor minden remény elveszett, s ez az érzés később az analízisre is áttevődik. Másfelől nem tagadható, hogy a nyolcévi türelmes munka elismerést érdemel, és hogy egy csaknem halálra kínzott gyermeket szeretettel kell kezelni. De mikor kezdődjék az alkalmazkodás a realitáshoz? Lehetséges lesz-e a beteget rábírni arra, hogy lemondjon megvalósíthatatlan fantáziáiról? Néha közel járok a csüggedéshez, de eddig még mindig érdemes volt kitartanom. Ma például egy bikáról álmodott, ami megtámadja, szarvát már a bőrén érzi; megadja magát. Ez megmenti az életét, mivel az állat a többé nem védekező, halottnak vélt teremtést, aki érdektelenné vált a számára, otthagyja.

A beteg ugyan még nem talál engem eléggé töredelmesnek, másfelől azonban – amint ez az álom mutatja – talán most már hajlik arra, hogy honorálja vallomásomat és barátságosságomat, és sok egyéb dologról lemondjon. – Eddig tehát megérte az alkalmankénti türelmetlenség rohamok energikus ellenőrzése, sőt az ilyen türelmetlenségért való felelősség nagy részének felvállalása. Az analitikusnak nem az a dolga, hogy bosszankodjon, neki megértenie és segítenie kell. Ha teljesítőképessége ezen a téren csődöt mond, a hibát önmagában kell keresnie. Szeretnénk remélni, hogy eljön majd az idő, amikor a betegek, noha sajnálattal, de belenyugszanak a helyrehozhatatlanba még akkor is, ha az analízis az élethez nem kínál többet, mint megértést és rokonszenvet, s még akkor is, ha az igazi élet csak a töredékét ígéri annak a boldogságnak, amelyet eddig megtagadtak tőlük.

B.: A rosszullét igen heves fokozódása. Egyetlen éjszaka sincs alvás- és légzési zavar nélkül, ezt heteken át eltűri, majd kitör belőle a düh az analízissel szemben, ami csak fájdalmat okoz, feltépi a régi sebeket, és aztán semmit sem tesz őérte. Egész óra alatt veszekedés és sikoltozás, gyanúsítgatások, sértések stb.; követeli, hogy ismerjem be tehetetlenségemet, sőt végül az az ötlete támad, hogy ismételjem meg a traumát, ha csak az segít. A korábbi hasonló rohamok alkalmával valamiféle bűntudatot éreztem, és arra törekedtem, hogy a beteget megnyugtassam, és őt – aki ismét szenvedő gyermekké lett – mélyen átérzett szeretettel kezeljem, mégis minden maradt a régiben. Azóta megtanultam úrrá lenni az elérzékenyülésemen, sőt azt gondolom, hogy a barátságos-hűvös bánásmód és az ezt követő elkerülhetetlen kitörések a düh eddigi (otthon tanult) palástolásához képest valójában előrehaladás. Úgy vélem, a düh további fokozódását továbbra is ily módon kezelve magától is kirajzolódik a múltba vezető út. Ha az ember túlságosan belebocsátkozik a pozitív vagy negatív viszontáttételbe, talán megmenekül bizonyos kellemetlen élményektől az órán, ha viszont nem tér ki az utóbbiak elől, jutalmul váratlan előrehaladást tapasztalhat.

Dm.: Amióta látja és érzi, hogy provokáló cselekedeteire és viselkedésére nem egyszerűen ellenszenvvel válaszolok, mindent el tudok érni nála. Óriási előrehaladás. S. I. tulajdonképpen mindig rokonszenves volt, de nagyon sokáig ellenállt. Aztán jött a gyakran leírt hirtelen átcsapás a békességbe és a szublimálásba.

Mindent egybevetve, még mindig nincs meg az erre általánosan érvényes szabály.

1932. július 7.

Visszaverődés+ és inverzió

Mint a személyiség szétesésének (valamint a meggyőződésre, sőt a tudásra és az emlékezésre való képesség elvesztésének) pszichés következményei. 1. R. N.: gyakran visszatérő álomforma: kettő, három vagy még több személy képvisel – az elvégzett álomelemzés szerint – ugyanannyi személyiségrészt. A ma analizált álmot például a következőképpen dramatizálta: az álmodó maga írásos értesítést kap a hozzá legközelebb álló szeretett személytől ezzel a szöveggel: Here I am. I am here.+ Az álmodó megpróbálja ezt egy harmadik férfi személlyel közölni, de csak közvetett úton, távhívással tud vele összeköttetésbe lépni, és valóban, a férfivel folytatott egész beszélgetés nagyon elmosódottan hallatszik, mintha iszonyatosan messziről jönne. Ezt a kínlódást lidércálomszerű tehetetlen erőfeszítéssé fokozza azáltal, hogy az értesítés szövegét nem lehet közvetlenül kiolvasni; az álmodó csak tükörírásban látja, amint a fény átszűrődik a képeslapon, miközben ő valamiféle sátorban ül, és az írást csak tükörírásként láthatja.

Az, hogy képtelen megértetni magát, az az analízisben asszociatíve összekapcsolódik a) azzal a kétségbeesésével, hogy én, az analitikus, olyan sokáig félreértettem őt (esetét egy másfajta, sokkal könnyebb esethez – S. I. – hasonlítottam, és őt mintegy korholtam azért, hogy nem lett olyan szépen és készségesen optimistább, mint a másik). b) Viselkedésem felidézi azt a pillanatot, amikor kétsége támadt afelől, hogy megleli-e valaha is újból apjában a szeretetet, amit az egykor iránta tanúsított. Belátja, hogy az apja igazi természete az elvakult s emellett eszeveszett (zavarodott) düh, harag és kegyetlenség. c) S ehhez még az a valóságban is kivitelezett ördögi ötlet társul, hogy a beteget különböző mérgekkel teljesen védtelenné tegye, automatát csináljon belőle. A nehezen elérhető férfi az álomban nem más, mint ez az elviselhetetlen ember, másrészt pedig én, a csökönyös analitikus. Ennek a férfialaknak a történeti elemzésével (aki az álomban clownként+ viselkedik: ahelyett, hogy saját fájdalmát kimutatná, másokat mulattat, és komikus, akrobatikus látványosságokat mutat be) a) a beteg gyermekkori életeseményeihez, cirkuszelőadásokhoz stb., b) az analitikusnál feltételezett hasonló gyermekkori eseményekhez (ittasság és megrontás) jutunk el. Hogy átlát a sátorlapon, a tükörírás olvasása és az, hogy a hívót mintha a messzi távolból hallaná, történeti eseményeknek felel meg.

Ezt a lidérces álmot azonban az a magyarázat összegzi a legjobban, hogy a szenvedéssel és a mérgezéssel széthasított és védtelenné tett személyiség folyvást, ám mindig sikertelenül kísérli meg önmaga különböző részeinek egységbe foglalását, azaz a benne és körülötte zajló folyamatok megértését. Ahelyett azonban, hogy önmagát megértené (saját nyomorúságát felismerné), csak közvetett és szimbolikus módon tudja az őt érintő, önmaga számára tudattalan tartalmakat megmutatni: mások hasonló lelkiállapotaival kell foglalkoznia (pályaválasztásának indítéka), talán abban a titkos reményben, hogy valamikor majd ezek közül a szenvedők közül az egyik megérti őt. Túlzott érzékenysége – mondja az asszociáció – oly messzire megy, hogy képes nagy távolságokon át „telefonüzeneteket” küldeni és kapni. (Hisz az akarat- és gondolat koncentráció, de különösen a részvét általi távgyógyításban.) Mivel saját életének eseményeit összekapcsolja az analitikus életének eseményeivel, úgy véli, hogy már gyermekként, „nagy távolságból”, telepatikusan rálelt a hasonló szenvedéseknek kitett analitikusra, akit körülbelül negyvenévnyi tévelygés után fel is keresett. Az analitikusban rejlő akadályok és emlékezetkiesések azonban késleltették a megértés kialakulását (az analitikusban; lásd téves ítéleteim miatti panaszait), és csak most, mikor kezdem belátni tévedéseimet, őt ártatlan és jóindulatú személynek ismerem el és igazolom (S. I.-nél utoljára valóban a lehető legpozitívabban festettem le őt), közelítünk a lehetőséghez, hogy összeillesszük személyiségének töredékeit, és képessé tegyük őt arra, hogy e széthasadás tényét és okait ne csak közvetetten, hanem közvetlenül is elismerje, illetve emlékezetébe idézze. Eddig saját lelkiállapotaiban csak tükörírásban, azaz mások hasonló szenvedéseinek visszatükröződéséből volt képes olvasni (tudni). Most azonban talált valakit, aki szeme elé tárja, hogy abból, amit a maga számára meggyőző módon kiderített az analitikusról, felismerhető saját szenvedéseinek távoli tükröződése.

Ha ez sikerül, akkor voltaképpen az eddigi széthasítottság és az ezzel járó projekciós tendencia (őrültség) kölcsönösen érvényüket vesztik.

2. A személyiség különálló összetevői lehetővé teszik számunkra, hogy ebben a mélyanalízisben részleteiben tanulmányozzuk az elfojtás létrejöttét. Az elfojtott érzelmek és fájdalmak kérdését itt pozitív értelemben oldjuk meg. Hiszen a neurotikusokban és a pszichotikusokban óriási mennyiségű képzet nélküli – a motoros levezetéstől és a gondolkodástól elvágott – szenzibilis ingertömeg halmozódik fel. Az intelligenciától való ilyen lemetszettség csak tovább növeli a kínt. Mindenesetre itt Freud nyilvánvaló igazolását látjuk a tekintetben, hogy az elfojtás a lelki tartalmaknak adekvát érzelmi reakcióiktól való elszakításával jön létre.

1932. július 19. [I.]*

Betekintés a saját paranoiába mint a logikai következetesség
és a „kitartás” (a karakter ereje) (első?) „ragyogó teljesítményébe”

A nagyfokú kín és a csaknem emberfeletti erőkifejtés ellenére folyvást küzdve a belső konfliktussal (tic, muzsikáló és doboló rendteremtés [solution]+ a káoszban), megkíséreltem logikus egységet teremteni 1. saját érzéseim és gondolataim, 2. a külvilági káosz őrült zűrzavarában. Még ha ez nem is sikerült, s ha mégoly gyakran rosszul sült is el, a reményt, hogy egyszer sikerülhet, soha nem adtam fel. A „határösvény”-epizód előtt majdnem feladtam. A kétségbeesés mégis éppen akkoriban csapott át „belső tanács” által támogatott pszichológiai tevékenységbe. (A tudattalan meglelése.) Ez a „lenni vagy nem lenni” kérdése volt. (S. S. S.)*

Ez után a rövid közjáték után „szeretet-szolgálatban” kötöttem ki egy erős embernél – és önállótlan maradtam. Újabb lökést adott a pszichoanalízis megismerése: 1. lelkesedés, saját munka, sok eredetiség, 2. betű szerinti alárendelődés (Secret Grand-Vizier+ – ambivalencia). A lelkesedés részben eloszlott – már Amerikában.

1. Leginkább mégis hallgatás, improduktivitás. A legutolsó csalódás: „Senkit sem szeret, csak önmagát és a munkáját” (és senkinek sem engedi meg, hogy eredeti legyen) Berlin, Párizs után. – A libidinális leválás „forradalmi” technikai újításokat eredményezett: aktivitás, passzivitás, rugalmasság. Visszatérés a traumához (Breuer). Freuddal ellentétben különösen erősségemmé fejlesztettem a humility+ képességét és a romlatlan gyermek (a beteg) tiszta tekintetének nagyrabecsülését. Végül még azt is megengedtem nekik, 1. hogy teljes betekintést nyerjenek gyengeségeimbe (analízis R. N.-nel) 2. és hazug fölényembe. (Nyugalom.)

1932. július 19. [II.]*

Eddig a fölény (grandeur)+ biztosította számomra azt a kellemes érzést, hogy mindenki más ostoba (őrült), kivéve engem. A pszichoanalitikus betekintés saját emocionális ürességembe, amit túlkompenzáció fedett el (elfojtott – tudattalan pszichózis), a szkizofrénia öndiagnózisához vezetett (következésképpen a kompenzációk ellentmondanak a valóságnak, azaz téveszmések, paranoidok kellett hogy legyenek). A nő iránti gyűlölet, a férfi iránti mélységes tisztelet (felépítményként promiszkuitás-kényszerrel) tette lehetővé a traumatikus impotencia racionalizálását. Az alapvető ok: az apa, apa = isten, király, pátriárka. (Lehetetlenség volt, hogy az embernek Istennel szemben igaza legyen.) A bizonyítási kényszer mégis minden más téren fennmaradt. Az egész világot kritizáltam. Végül a bírálat önmagam ellen fordult. Az igazamat bizonyítani (nem hazudni), erősebb volt, mint a halál, a szorongás vagy a fájdalom. Így logikus következményként megadtam magam R. N. ötleteinek.

Végül is ez vezetett a bizonyítási kényszer és a nőgyűlölet indítékainak kereséséhez. Megoldás: trauma és kompenzációk.

A végeredmény: a férfitekintéllyel szemben fennmaradt vakság (gyávaság) belátása. Befejezésül: betekintés a tekintély paranoiájába (Isten őrült, a világ kaotikus). A felismerés: az én paranoiám csak az ő (azaz a hatalmas felnőtt) paranoiájának utánzása (megjelenítése) volt.

Most pedig bátran szakítanom kell velük, még talán gyógyítanom is kell őket. (Belátásra bírnom.) Különleges feladat: azokat, akiket a pszichoanalitikus paranoia méltatlanul függővé és tartósan megkötött betegekké tett, valódi felszabadítással kell leválasztani, rólunk is.

Büszkeség: én vagyok az első őrült ember, aki betegségbelátást nyert, és engedett R. N.-nek (rászántam magam, hogy egy „őrülttől” tanuljak). A jutalom: az őrültek egészségesnek mutatkoznak. Az új egzisztencia szimbolikus nyíltsága gondolatban és beszédben – megváltozott nyíltság. (Bátorság a kritikára.)

Mármost az I. eset (R. N.), oly nehéz.

A II–IV.-ben (Dm., B. stb.) felhasználtam az I. esetből származó önanalízisanyagot, gyorsabb.*

Sőt még „discouragiert”+ is, sír.

Ha az analitikus az ismétlésben nem vesz részt bátran (félelem nélkül), akkor a beteg nem halad tovább. Mindenekelőtt az analitikusban rejlő akadályokat kell leküzdeni és bevallani. A beteg önbizalma visszatér (vagy inkább: most először megjelenik). (Kárt tesz önmagában, ha kívülről semmi sem történik, vagy ha [szorongásból] túl szelíden bánnak vele.) R. N. Öngyilkosság. (A hasadás sosem önszeretet.) Az kevésbé ijesztő, mint hogy megöljék, ezért előnyben részesül. Technikailag: Vége a szelídség szakaszának – kíméletlenség a követelmény.

Az önérzet feltámadása B.-nél (gyermek)

A barátnő képtelenül érzékeny.

Az analitikusok mindenhol „gyűlöletet” provokálnak.

„Hallucinálok”, azaz elismerem, hogy ők mindannyian (férfiak és nők) őrültek: semmiségek miatt bosszankodnak, gyűlölnek ahelyett, hogy szeretnének. De nem hiheti, hogy ő az egyetlen, akinek tiszta a feje, így folyvást azt kell hogy mondja magának: őrült vagyok. (Ahelyett hogy: ők mind azok.)

1932. július 19. [III.]*

Rend a káoszban

B.: Képtelen a szabad asszociációra. Mindig logikus. Ehelyett viszont az tapasztalható (miután legyőzte az azzal szembeni óriási ellenállást, hogy elmondja), hogy a tisztán tudatos gondolkodás mellett folyton egy dallam jár a fejében, tulajdonképpen egy diszharmonikus polifónia, amit zeneileg logikusan kell megoldania. Megoldás: a tudatos-logikus létezése mellett, ami nem más, mint valódi állapotának és működésének túlkompenzálása, egy kaotikus létezés befogadása is, amit állandóan „rendbe” kell tenni. (A személyiség nagy része „őrült”, dezorientált.)

(Lásd még az álmot a kisgyermekről, akinek a feje csak az asztal széléig ér.) A trauma a traumatikus pillanathoz (és nem a pretraumatikushoz) rögzül. Az ember szeretne elbánni vele, vagyis szeretné tudatossá tenni, és besorolni a múltba (az emlékek közé). Ez azonban lehetetlen, 1. ha a trauma túl nagy ahhoz, hogy még egyszer teljes mértékben át lehessen élni, 2. ha az ember nem kap ehhez semmi segítséget, 3. kiváltképp, ha…*

1932. július 21.

Néhány megjegyzés a szégyenérzetről

1. Kiindulópont: B. a) Lakótársnője [N. F.] semmiségek miatt dühöng, naphosszat duzzog, szótlan; dadog is. A betegnek (B.-nek) hirtelen az a csaknem hallucinatorikus fantáziája támad, hogy N. F. mikor beszél, úgy tesz, mintha szájával anális működést végezne. (Po-po-po-po-po.) b) B. azt álmodja, hogy egy férfit lát a földön mászni megsebzett állatként, nyögve. Anális tájéka (distorted, twisted)+ vérvörös, egészen olyan, mint egy nyitott száj, benne két sor foggal és egy nyelvvel. c) N. F., hallgatását megszakítva, egyszer csak szinte erőszakosan B. ölébe ül, és dühösen azt mondja: „By God, I love you.”+

B. azt próbálta megmagyarázni N. F-nek, hogy ő (N. F.) olyan dolgokat tételez fel róla (B.-ről), amelyek őbenne egyszerűen nincsenek meg. N. F. azt válaszolja erre (jó pszichoanalitikus módjára): „De igen, ezek a dolgok benned vannak, csak nem tudsz róluk.” (Úgy értette, hogy az ember bizonyos hajlamait olyannyira szégyelli, hogy tudattalanná teszi őket.) Biztattam B.-t; igenis léteznek olyan valódi érzések, melyek mögött már semmi „tudattalanul elfojtott” nem rejlik. Az analitikus párbeszéd innen elvezetett a szégyen problémájához általában. Azt mondtam neki, hogy a szégyen tipikusan férfi találmány, és alapjában véve teljesen értelmetlen. Miért kell egy szervet és annak működését, ahogy az van és működik, szeméremrésznek nevezni? A fiúk sokkal szégyenlősebbek, mint a kislányok. Ezért lesznek a lányok pubertáskorban hirtelen „szemérmesekké”. (Itt idézni a kis Erzsike példáját.) A férfiak alkotják az erkölcsi törvényeket, és ők kényszerítik rá a nőket, hogy elfogadják azokat. A folyamatos áthagyományozás gondoskodik arról, hogy a következő nemzedék is impregnálódjon az erkölccsel.

Mármost úgy esett, hogy B., mivel a genitális működést és annak élvezetes jellegét a legkoraibb gyermekkorban – mikor szellemét az erkölcs még nem rontotta meg – megismerte, úgyszólván látnok lett belőle, csak látszatra fogadta el a társadalmi szokásokat, a lelke mélyén meg volt győződve arról, hogy a szemérmesség értelmetlen és hazug dolog. Leleplezte anyja puritanizmusát és sznobizmusát, apja impotens gyávaságát és függőségét, hiszen utóbbit látta erkölcsileg lemeztelenítve. Fél tehát a pszichoanalízis moralizmusától is, amikor egyre csak a szégyen okozta, elfojtásról beszél miközben (a gyermekkorban) oly sok minden megesik elfojtatlanul és szégyentelenül. Az analitikusok nem tudják, hogy mennyire valóságos és változatlan a neurotikusok gyermeki naivitása. Az analitikus nem hisz eléggé a neurotikusnak, és ez az utóbbinak minden bizonnyal kedvét szegi, hiszen ő tudja magáról, hogy milyen becsületesen „szemérmetlen”, és mennyire igazságtalan elfojtásokat feltételezni róla. Nem a gyermek, hanem a társadalom szemérmes és elfojtó.

Így van ez a fenti két esetben is. B. látja N. F.-ben a torzulást: a genitális szemérmesség következtében a nemi szerv és a genitális működés úgyszólván kiiktatódik, helyette az anus és a száj lesz libidóval megszállva: a szerelmi élet a harapás és az ürítés köré összpontosul. Gyermekként valószínűleg megérezte, hogy a nemi szervet valami éppen olyan undorító dologként kezelik, mint a székletürítést. S az embert ezért éppúgy megbüntetik, mint amikor bepiszkít. Ily módon a szadomazochizmus és az análerotika lép a genitalitás helyébe. Ugyanez történik álmában a férfival. B. világosan látja dr. R.N.N. személyiségét. Jól látja, hogy túlzott férfiassága mögött a vágya mögött, hogy minden nőt meghódítson, a nagyapa homoszexuális mesterkedései okozta anális torzulás rejlik. Látja, hogy dr. R.N.N. valójában impotens és gyenge ember. Valami hasonlót lát minden civilizált férfinál.

Ezek a magyarázatok, valamint a pozitív válaszaim arra a kérdésére, hogy én is civilizált vagyok-e, különös változást idéznek elő a beteg lényében. A következő álma egy meglehetősen jó erőben lévő férfiről szól, akinek icipici pénisze van. A részletek az én személyemre utaltak. Ki tudtam elégíteni kíváncsiságát, és tudtam egy keveset beszélni saját szorongásosságomról és szégyenlősségemről, kispénisz komplexusomról stb. Mivel azt vette észre, hogy gyengeségeimből nem rejtek el semmit, s hogy ekképpen az ezekre a gyengeségekre való célozgatásokkal többé nem tud megbántani, felhagyott vele, hogy analitikus és egyéb tehetetlenségemet az orrom alá dörgölje, s azon kezdett gondolkodni, hogy vajon nem kielégületlen szexuális éhség rejlik-e a látszólag elviselhetetlen, halálos fájdalmak (in abdomine)+ mögött, és vajon az ő esetében nem inkább a szeretet megvonása, mint a leteperés képezte-e a „traumát”.

A szeretet megvonása és az, hogy egészen egyedül van a szeretetvágyával az egységes és elsöprő többséggel szemben, eredményezi a szégyent és elfojtást az úgynevezett normális gyermekeknél. A szégyen egészen hirtelen feltámadhat, s ez valószínűleg egy új korszak kezdetét jelenti, a megelőző időszak többé-kevésbé teljes felejtésével (amnézia). B.-t a családja mint difficult child, problem child+ kezelte. Makacssága volt a tünete annak, hogy a puritán szemérmesség kényszerének csak a látszat kedvéért engedett. Most végre megtalálja bennem azt a személyt, aki – bár neveltetése őt is szégyenlőssé (civilizálttá) tette – mégis képes volt „megjavulni”, azaz a szemérmesség értelmetlenségét belátni és beismerni. A beteg most kezdi belátni, hogy ha ragaszkodik gyermekkori tapasztalatának „elefántpéniszéhez”, és mindent, ami kisebb, visszautasít, örökös éhségre van ítélve. Így fontolóra veszi, hogy vajon nem kellene-e az embernek lemondania az elérhetetlenről, s legalább részben jóllaknia azzal, ami elérhető. Kezdi a „civilizált” férfi „kis péniszét” is lehetséges szerelmi instrumentumként elismerni. Van rá remény, hogy fel fog hagyni azzal, hogy a férfiakat a női homoszexualitás segítségével gúnyolja.

(Vajon mi lehetett az alapvető oka a szemérmesség hagyományának a férfinál? Itt elismeréssel kell hivatkozni Davis munkáira.)* Mi motiválta a pubertáskori rítusokat, amelyek a nemi szervet a szenvedés szervének, a nőt pedig veszélyesnek és tisztátalannak bélyegezték? Lásd Freud kultúrtörténeti munkáját.*

2. O. S.-nek ma a következő kis élménye volt: mindig is állította, hogy szinte soha nem érez haragot vagy más effélét; ezt azonban barátnője, N. D., folyvást kétségbe vonta, sőt ki is gúnyolta. Apátiája mögött a (bizonyára paranoiára hajló) barátnő mindig gyilkos szándékokat feltételezett, mégpedig a lehető legiszonyatosabbakat. A valóságban O. S. a legnagyobb mértékben infantilis, játékos gyermek, márpedig az ilyen gyermekek tartósan dac- vagy dühbeállítódásra eredetileg egyáltalán nem képesek; pillanatnyi haragot éreznek tán, de ezt, mihelyst az ember barátságosan rájuk mosolyog, elfelejtik. O. S. tehát örömet akart szerezni barátnőjének, amikor – mintha ajándékot adna át – azt mondta neki: „Látod, ma erre és erre a személyre féltékeny voltam.” De mi történt? A barátnő (N. D.) ahelyett, hogy megdicsérte volna O. S.-t a becsületességért, más, még rettenetesebb gonosz szándékok után kutatott benne.

A felnőttek is így tesznek, amikor saját szenvedélyességüket a gyermekekre vetítik, és mi, analitikusok, szintén ezt tettük azáltal, hogy saját, a gyermekekre ráerőszakolt szexuális torzulásainkat gyermekkori szexuális elméletnek tüntettük fel. O. S.-nek igaza van, amikor azt mondja: „Én (mint egyébként minden gyermek) egész pontosan tudom, mikor akarok valami rosszat, mikor félek valamitől, mikor érzek bűntudatot és szégyent. Attól azonban berzenkedem, hogy a felnőttek eltúlzott vádjait magamra vegyem, s azt is visszautasítom, hogy bizonyos dolgokat szégyenletesnek nyilvánítsak, mikor számomra egyáltalán nem azok.”

Hogyan és miért válik egy lány a menstruáció kezdetén hirtelen szemérmessé? A menstruációs vérzés visszahelyezi őt abba a korba, amikor még nem tudta irányítani a székletét és a vizeletét. A méh vérzését nem lehet akarattal szabályozni; ha akarja, ha nem, az ember bepiszkítja magát, és egyszeriben tudatosulnak benne mindazok a figyelmeztetések és szidások, amelyeket a menstruáció előtt nevetve elutasított.

1932. július 23.

Experimentum analyticum cum B.+

B. képtelen a szabad asszociációra. Az ok: 1. rossz tapasztalatok a feljebbvalókkal (anya), mikor engedett a kérésnek: „Mondj el szépen mindent, nem lesz semmi bántódásod”, s aztán mégis megbüntették. Valójában tehát nem hiszi el, hogy amikor felszólítom, mondjon el nekem mindent – még azt is, ami számomra kellemetlen –, tényleg így is gondolom. 2. Saját tapasztalatából tudja, hogy milyen elviselhetetlen az, ha az embert szidják (különösen ha hangosan); ezért tudja azt is, hogy mennyire gyűlölné őt az analitikus, ha mindent elmondana neki. 3. A gátlás akkor a legerősebb, amikor az analitikus viselkedése a kellemetlen hatásból semmit sem árul el, a hirtelen elnémulás és a túlzott tartózkodás azonban rejtett rosszkedvet jelez. (Ez a helyzet addig nem szűnik meg, míg az ember az analizálttal szemben őszintébben nem viselkedik. Idekapcsolandó a már korábban leírt megkönnyebbülés, miután egyszer bevallottam, hogy mérges vagyok rá.) Most azonban felmerül a kérdés: elegendő-e azt megmondani a betegnek, ami zavar, bosszant, irritál benne, vagy a pozitív, baráti-gyengéd stb. érzéseket is közölni kell? 4. A betegnek az ilyen „gyáva és képmutató elhallgatással” szembeni különös érzékenysége a nagyon korai gyermekkor megfigyeléseiből származik. Észrevette, hogy erősnek látszó apjából rémült, gyáva ember lett, mihelyst anyja kiabálni kezdett vele. Később úgy találta, hogy a férfiak általában gyávák, s ha mégoly brutálisak és agresszívek is, egy rikácsoló női hangtól megfutamodnak. – Lehet, hogy az ősjelenet láttán az apával azonosult. (Talán mert az anyja fontosabb volt a számára, mint az apja. Tehát az apává vált, hogy az anyát megtartsa. Később azonban, olyankor, amikor apját szótlannak, gyávának és ijedtnek látta az anyjával szemben, türelmetlen lett, és kedve támadt megmutatni neki: így kellene neked anyával szemben viselkedned.) Az analitikus helyzetben rettenetesen türelmetlenné lesz, amikor észreveszi, hogy visszahúzódom, amikor mérges lesz (valójában gyakran majdnem elalszom) ahelyett, hogy alaposan lehordanám úgy, ahogy azt apjától szerette volna látni – s ez a vágy soha nem teljesült.

Így az analízisben ő lesz a veszekedő anya, és amikor én csak egy sztereotip megjegyzést teszek: „Igen, és mi jut még ehhez eszébe?”, akkor lesz csak igazán dühös, és követeli ordítva: „De az Isten szerelmére, tegyen valamit, csináljon valamit, különben egy lépést sem megyünk előre!” Ha továbbra is néma és zárkózott maradok, akkor teljesen kimerül, és megtörténhet, hogy másnap elkezd szorgalmasan dolgozni. De ahogy megállapíthattuk, ez a szorgalom valójában nem jelent semmi előrehaladást, csak azt mutatja, hogy gyávaságommal szemben tehetetlen; rezignáltan és kényszerből, megtört akarattal úgy tesz, mintha egyetértene az eljárásommal. A tiltakozásban valószínűleg annyira kimerül, hogy már szinte nem is tudja, hogy tiltakozni szeretne.

Így élt hát apja közelségében is éveken át, még csak azt sem tudva, mit jelent számára érzelmileg az apja. Amit a beteg (ahogy egyébként sokan mások is) azon ért, hogy valamit tenni kell, az alkalmasint bizonyos – látszólag értelmetlen – „félelmekről” árulkodik, úgy mint: „Gyakran azt hiszem, hogy Ön rá akar csapni egyet a fejemre, és amikor csak megmozdul, szinte érzem is az ütést.” Ezzel azt mondja, hogy én, mikor túl sokáig gyötört, legszívesebben leütném vagy kihajítanám. Ezt a betegek tapasztalatból tudják, ismerik az őket elöntő dühöt, amikor szidalmakat vagy igazságtalanságot kell elszenvedniük. (A mazochizmusnak – a kívánságnak, hogy megverjenek – jelentős, gyakran talán a legjelentősebb forrása a tiltakozás lehet a tanítók és a szülők jóindulatú viselkedésbe burkolt dühtől átitatott képmutatása ellen.)

A gyermekek számára elviselhetetlen az a tudat, hogy csak ők rosszak, mert a tortúrára dühvel reagálnak. A felnőttek bezzeg ilyet sohasem éreznek, ők mindig igazságosak, okosak és belátóak, illetve annak érzik magukat stb. Elviselhetetlen, hogy egy nagyszerű és példás társadalomban én legyek az egyetlen rossz, így vigasztalást nyújt, ha sikerül apámuramat vagy a tanító urat kihozni a sodrából, és ezáltal közvetve beismertetni velük, hogy nekik ugyanúgy megvannak a maguk gyengéi, mint gyermekeiknek.

B. esetében is elgondolkodtam – bár ebben R. N. esete is befolyásolt –, milyen is lenne, ha hirtelen felcserélnénk a szerepeket, vagyis ha én feküdnék a díványra, ő pedig kényelembe helyezné magát a karosszékemben. Éppen csak meg akartam mutatni neki, mi az a szabad asszociáció, neki pedig azt kellett nekem megmutatnia, milyen az, amikor az analitikus helyesen viselkedik. Örültem a visszanyert szabadságomnak és annak, hogy elengedhettem magam. A sikoltozás és veszekedés ellentéteként gyengédséget, kedvességet szerettem volna kapni, arra kértem, hogy simogassa a fejem, azt is szerettem volna, hogy fáradságos munkám jutalmaként kedves és gyengéd legyen velem – öleljen és csókoljon meg; ezzel persze beismertem, mennyire nem szívesen voltam a másik helyzetben, ahol mindig csak tűrnöm kellett, és ezért aligha kérhettem bármit is. Ez bizonyára tipikusan jellemző a férfinak a nővel szembeni kissé gyermekded beállítódására. A pszeudoanalitikus reakciója sem volt azonban kevésbé jellegzetes: minden további nélkül hajlandó volt valamennyi kívánságomat teljesíteni, sőt kénytelen volt bevallani, hogy nem ismeri a szégyenkezést és a tartózkodást; egy kicsit (de nem nagyon) megrémült ennél a gondolatnál: „Hogy lehetnék én analitikus, ha ilyen könnyen engedek klienseim kívánságainak?”

Erre az igencsak zavarba ejtő kérdésre a következőképpen próbálhatunk meg válaszolni: a) a nők talán csak annyiban jó analitikusok, hogy a betegek kívánságait – miként az anya a gyermekei kívánságait – gyorsan és biztosan kitalálják, de rossz analitikusok, mikor a nevelés második feladatáról, az életben nélkülözhetetlen tartózkodás és önuralom megtanításáról van szó. Férfi és nő tehát egyformán elég jó analitikus lehet, csak a nőnek ahhoz, hogy az legyen, el kell sajátítania valamit a férfi önuralmából és gátlásaiból, hogy azokat a gyermeknek is megtaníthassa. De a férfi is csak akkor lehet valóban jó analitikus, ha a logikai és erkölcsi szabályok mellett (melyekben jártas) a női beleérző képességet is elsajátítja, alkalmazza és tanítja, s ha szükséges, azt másoknak is sugalmazza.

A szégyen és az erkölcs teljes hiánya ennél a nőbetegnél onnan eredhet, hogy idő előtt, éspedig teljes egészében megismerte a szexuális valóságot, azaz a kéjt, még mielőtt tapasztalatlanságában akár csak fogalma lett volna az ezzel járó szociális és gyakorlati veszélyekről. Az idő előtti „nemi ténykedés a gyermeket nevelhetetlenné teszi”. (Freud)* Ez egyet jelentene az analitikus nevelhetetlenséggel is. Én azonban hiszek abban, hogy, persze sok-sok vesződséggel, még az idő előtt felvilágosítottak is analitikusan nevelhetők. Természetesen csak akkor, ha velük szemben, legalább gondolatban és érzésben, de még a beszédben és a viselkedésben is, mindenfajta képmutató szemérmességet félretesz, és a tartózkodást kizárólag szociális és egyéb, reális akadályokkal indokolja.

1932. július 24.

A lereagálásról

Több mint két éve dolgozunk R. N.-nel úgy, hogy a beteg a traumák egyes mozzanatait, s gyakran a traumatikus előzményeket teljes egészükben átéli és – hatalmas affektussal, a borzalmas élmények összes ismertetőjelével kísért kitörésekkel – átdolgozza. Az asszociációk csaknem kivétel nélkül az álmaihoz kapcsolódnak. Részben már maguk az álmok is kínzóak, lidércnyomásosak, míg az álmok másik része látszatra ártatlan, nem zavarja az alvást, és csak az asszociációk hozzák fel az affektustömeget. Fáradozásaim ellenére az affektuskitörések (a lereagálás) a mai napig semmiféle tartós eredményt nem hoztak. Bár a rohamok többnyire bizonyos megnyugvással érnek véget, sőt a beteg ezek alatt a rohamok alatt és közvetlenül utánuk meg van győződve az élmények valódiságáról, rövid idővel az ilyen órák után feltámad a kétely, és néhány óra múlva minden úgy van, ahogy régen, sőt a következő éjszaka ismét lidérces álmot, a következő óra pedig újabb rohamot hoz.

Ennek az eredménytelenségnek az okaival nem vagyunk egészen tisztában. Meg kell jegyezni, hogy addig nem lépnek fel a betegnél rohamok, míg nappali személyiségét és nevét el nem dobja, és nem válik egészen azzá a gyermekké, gyermekkori becenevével együtt, akin a traumatikus inzultusokat elkövették. Más szóval: a lereagáló rész valójában még mindig a múltban él; a beteg gyermekkorának érzelmeit ismétli, helyesebben, folytatja. Mikor a roham után felébred, ismét azzá a felnőtt személlyé válik, akinek nincs már semmiféle emléke a gyermekkori támadások és fájdalmas élmények valóságáról. Bár a rohamra emlékszik, tehát nem amnéziás, mégsem érzi reálisnak a helyzeteket, amelyekben a támadások bekövetkeztek. Ameddig a személyiség hasítottsága fennmarad, amíg a beteg egyfelől éber-tudatos és amnéziás, másfelől alszik vagy transzban van, és ebben az állapotban a múltat folytatja, tehát amíg a lehasadt személyiségrészek nem egyesülnek egymással, a lereagálások nem járnak több eredménnyel, mint az alkalomszerűen spontán is fellépő hisztériás kitörések. Mindez nagyon reménytelennek tűnik, néhány reménysugár azonban már felcsillant.

Milyen körülmények között jön létre, ha csak ideiglenesen is, a két személyiség összekapcsolódása és ezzel a meggyőződés? Mindaddig, amíg az újabb kitörést én némileg bosszúsan, sőt talán kissé unottan hallgatom – amiről a beteg a viselkedésemből, a hangomból, abból, ahogy kérdezek –, részben tudomást szerez, a fájdalom és a roham hevessége fokozódik, és ha semmi mást nem teszek, a roham általában átható, őrült kacajjal végződik, és a beteg apatikus állapotban ébred. Ha azonban a beteg észreveszi, hogy valódi részvétet érzek iránta, és hogy a legnagyobb igyekezettel azon vagyok, hogy szenvedésének okait felkutassam, akkor az események dramatikus előadásán túl hirtelen képes lesz arra is, hogy beszéljen nekem róluk. A barátságos légkör tehát lehetővé teszi számára, hogy a traumákat a múltba vetítse, és emlékekként közölje őket. Először tehát meg kell teremteni a traumatikus helyzet környezetének éles ellentétét, azaz a szimpátiát, a bizalmat, mégpedig a kölcsönös bizalmat, mielőtt az új beállítódás – az ismétlés helyett emlékezés – létrejönne. A szabad asszociáció tehát önmagában, a bizalmi légkör újraalapozása nélkül nem hoz valódi gyógyulást. Az orvos valóban szívvel-lélekkel benne kell hogy legyen az esetben, vagy ha nincs, azt őszintén be kell vallania, éles ellentétben a felnőttek gyermekekkel szembeni viselkedésével.

Tehát azokból az akadályokból, melyek a személyiség elemeinek egyesülése útjában állnak, következtethetünk arra, hogy milyen módon jött létre maga a hasadás. Lelki vagy testi kínzáskor az ember abból a reményből merít erőt a szenvedés elviseléséhez, hogy előbb-utóbb úgyis másként lesz. Így az ember fenntartja személyisége egységét. Ha azonban a szenvedés mennyisége és minősége meghaladja a személy befogadóképességét, az ember megadja magát, nem tűr tovább, nem éri meg többé egy egységbe összefogni ezeket a fájdalmas dolgokat, az ember részekre hasad. Többé nem szenvedek, sőt megszűnök létezni, legalábbis össz-Énként [Gesamt-Ich]. Az egyes részek szenvedhetnek magukban. Az össz-szenvedés [Gesamtleidens] megszűnése, illetve felcserélése szenvedéstöredékekre magával hozhatja azt a hirtelen megkönnyebbülést, ami a sírást, a küzdelmet és a sikoltozást hirtelen nevetésbe fordítja. Egy fizikai hasonlat: ha egy gömb szétesik száz kis gömböcskére, a felszín a százszorosára növekszik,* úgyhogy a külső burokra, mondjuk a test bőrének a felületére egységenként, sokkal kevesebb szenvedés esik. Ez lehet az oka a tömeg-hallucinációknak: patkányok, egerek százainak látványa a delírium tetőfokán. Idetartoznak a narkotizáltak és az alkoholisták hallucinációi. Lehet, hogy a narkózis (például a kloroformnarkózis) jelenségei kísérletes analógiát szolgáltatnak a pszichológiai sokkhatásokra. Az irrespirábilis halálos gázok belégzése hirtelen nagy kínt idéz elő, ami annyira elviselhetetlen, hogy a személyiség szétesésével végződik. A hasadás alatt történtekre a felébredő össz-Én nem képes visszaemlékezni.

Identification versus hatred+

Minthogy azonosulok (mindent megérteni = mindent megbocsátani), nem gyűlölhetek. De mi történik a mozgósított érzelemmel, ha a fizikai levezetés a tárgyon teljes mértékben akadályozott? Fennmarad mint testi feszültség, ami megpróbál eltolt tárgyakon (kivéve a valódiakat) levezetődni? Önmagát megbüntetni (megölni, öngyilkosság) elviselhetőbb, mint ha meggyilkolják. A kívülről fenyegető erőszakos megsemmisülés közeledése abszolút, elkerülhetetlen és elviselhetetlen. Ha magamat ölöm meg, tudom, mi fog történni. Az öngyilkosság kevésbé traumatikus (nem váratlan).

Traumatikus az, ami előre nem látott, kikutathatatlan, kiszámíthatatlan. Az a halál, aminek módját és idejét az ember maga határozza meg, kevésbé traumatikus – az elme az utolsó pillanatig működőképes. A nem várt külső fenyegetés, aminek értelmét az ember nem tudja felfogni, elviselhetetlen.

A humbleness+ mögött hatalmas narcizmus – justified!+ A gyermek az egyetlen értelmes lény az őrült világban.

                                                                                                                           

Ambivalencia: kétféle vélemény és emóció ugyanarról a tárgyról:

1. őrült, gyűlölt;

2. érthető, szeretett.

                                                                                                                           

Hogy gyűlölni tudjunk, meg kell lennie a lehetőségnek, hogy valaki mást vagy valami mást szerethessünk.

                                                                                                                           

A tárgy veszélyessége szintén megértést követel.

Azonosulás a trauma során

Mrs. G. Ősjelenet:    C. férfias és nőies.Hatred of mother:
 Az anya gyűlölete:
LyingKilling impossible. 
HazugságÖlni lehetetlen. 
neglecting herEmotion no outlet. 
őt elhanyagoljaNincs érzelmi levezetés. 
(loneliness)Dying. 
(egyedüllét)Meghalás. 
cheatingDefense: Identification instead of killing:1. Killing object
csalásVédekezés: azonosulás gyilkolás helyett:1. A tárgy megölése
  (I exist, she not).
  (én létezem, ő nem)
  2. Killing oneself
  2. Önmaga megölése
  No emotions of my own – living somebody else’s life.
  nincs saját érzésem – az élet valaki másnak az élete.

 

Posttraumatic effect: Identifications (superegos) instead of one’s own life.

Poszt-traumás hatás: azonosulások (felettes-ének) saját élete helyett.

                                                                                                                           

Elfojtás (átugrás a testibe). (James–Lange)*

Tisztán szenzibilis (szenzitív) inger (állandó inger).

Harántcsíkolt izom-outlet+ nélkül (emóció nélkül), mégis szívinnervációval. Kutyaszív.*

                                                                                                                           

Elfojtás (B.): Képtelen anyjára ráordítani vagy rátámadni. A torok összeszorul. A láb equinusállásba+ merevedik. Anyja hangja elnémítja. Még ha megölik sem szabad (képes) ordítani; „ordítás pedig nincs”.

Identification versus hatred+

1. G. = Mother + Father. Left alone.+

2. Dm. – Semmi összehasonlítási alapja sincs a nem provokáló, megértő személyekkel, mivel létezésük ismeretlen. A gyermek látja a szülőket: küzdeni (értelmetlen, őrültség). Ha ezt belátom, akkor szülők nélkül maradok; ez azonban (a gyermek számára) teljességgel lehetetlen. Ezért a gyermek pszichiáterré válik, aki az őrültet megértően kezeli, és igazat ad neki.* (így az kevésbé veszélyes.) Sőt a gyermek szándékosan rossz fát tesz a tűzre, hogy a felnőttek agresszióigényét igazolja és kielégítse. (Dm.: smelling.)+

A perverziók nem fixációk, hanem a rémület termékei

A szorongás, a rémület a normalitástól (trauma) okozza a vágykielégítés eltolt módozataihoz való menekülést. A homoszexualitás (autoszadizmus) tiltott, de nem annyira „lehetetlen”, „kimondhatatlan”, „elképzelhetetlen”, mint a heteroszexuális egyesülés.

1. Homoszexualitás: a barátság kinyilvánítása a teljes vágykielégítésig fokozódik:

a) férfiak maszkulin használata, mintha nők volnának

a) a férfi megfordítása

b) önmaga megfordítása

b) feminin: az anyai érzések felcserélése orgasztikusakra (túlzásba vitel): a heteroszexualitás pótszere

c) „gyermeknek tettetni” magát, hogy ne mutasson heteroszexualitást. (A gyermekesség meghosszabbítása vagy szimulálása.)

A gyermekeknek minden meg van engedve.

2. Szadizmus – análerotika. Nem lehet teljesen megtiltani a gyermekeknek, hogy a bélbántalmakról vagy a vizelet problémákról panaszkodjanak. A felnőttek azt sem tagadhatják le egészen, hogy ezek lehetséges működések és szervek, melyekkel ők (a felnőttek) is rendelkeznek. A fizikai közelség következtében könnyű az érdeklődést és az érzetet a nemi szervről a húgyhólyagra és a bélre, az orgazmus iránti érdeklődést pedig az ürítés szabadságára eltolni.

Nem az uretralitás és az analitás összegződése (amphimixis)* vezet a genitalitáshoz, a valódi folyamat a genitalitás felhasadása uretralitásra és analitásra. Freud elméleteinek szó szerinti alkalmazása helytelen volt!

Tehát a felülről lefelé való eltolódás és a teljes libidómennyiség felgyülemlése a nemi szervben – tévedés? És hogyan máskép jön létre a genitalitás?

Mi van a „rezervoár”-elmélettel?*

Újabb próbálkozás: A genitalitás loco proprio+ keletkezik mint kész és specifikus szervműködési tendencia (szenzomotoros mechanizmus). Ennek a mechanizmusnak a kifejlődése előtt a gyermek semmiféle szexualitással nem rendelkezik. Visszatérés az általánosan érvényes felfogáshoz: nincs semmiféle extragenitális infantilis szexualitás, bizonyára létezik azonban egy korai genitalitás, amelynek elnyomása hisztériás tünetekként

1. cumizást(?)  
2. anális játékot  
3. uretrális játékot  
4. szadomazochizmust}vált ki.
5. exhibicionizmust – voyeurizmust  
6. homoszexualitást  

Az „orális szerveződés” már másodlagos.

Az „análszadisztikus” szerveződés is.

 

Cumizás: eredetileg semmi köze sincs a szexualitáshoz – csak az onánia elnyomása után, ami nagyon korán megkezdődik. Az Ödipusz-komplexus is a felnőttek aktivitásának, szenvedélyességének következménye lenne?

Tehát nem vágy általi fixáció,

hanem félelem általi fixáció:

A férfi és nő megöl, ha nem szeretem őt*

(ha nem azonosulok a vágyaival).

1932. július 26. [I.]

Clitoris és vagina

Talán elhamarkodott a női szexualitást oly módon ábrázolni, hogy az a clitorisszal kezdődik, ennek a zónának jóval későbbi áttolásával a vaginára. Kérdéses, hogy van-e egyáltalán olyan szerv, amiről el lehet képzelni, hogy „nem fedezte fel” a psziché, hogy pszichésen mintegy semleges, azaz nem létező.

Ellenkezőleg, jogosnak tűnhet az a feltevés, hogy a vagina látszólagos fel nem fedezése már a frigiditás jele, a fokozott clitoris-erogenitás pedig már hisztériás tünet. Ugyanez az eltolás idézné elő az uretrális és az anális tájék túlzott hangsúlyozását is, vagyis a genitalitás hasadását a szomszédos és a távolabb eső eltolásokra. A kora gyermekkori vaginális elfojtás indítóokai lehetnek: a kéz módszeres távol tartása a hüvelynyílástól csaknem a születés pillanatától kezdve, míg a clitoristájékot a fürdetés, hintőporozás által kezdettől fogva ingerlik.

A korai trauma eseteiben az ember analitikusan arra a meggyőződésre jut, hogy az infantilis vaginabehatolási ingerekre élénken és normálisan reagál szenzorosan és motorosan; ami ténylegesen traumatikus, és akkor kezdődik, amikor a gyermek az élményt netalán meg akarja ismételni, és az általában bűntudattal terhelt partner visszautasítja, megfenyegeti és megbünteti.

1932. július 26. [II.]

Az Ödipusz-komplexus revíziója

G. esete: A szülők szexuális érintkezésének tudatos emléke és vizuális képe. Az anya mindig is kíméletlen és önző volt, a szeretete elérhetetlen. A betegnek be kellett érnie az apával. Az apa boldogtalan volt az anyával (az anya megrögzötten hűtlen, amit a gyermek némileg gyanítani látszott). Az apa részben a gyermek iránti szeretetében keresett vigaszt; és ez szenvedélyévé vált. Az apa szenvedélyes tekintete sokkot okoz, a gyermek mint életveszélyes fenyegetést értelmezi. Saját gyengeségeinek láttán, az agresszió alloplasztikus testi és lelki eszközeinek hiányiban nem marad más hátra, mint elpusztulni a szeretetlenségben, vagy autoplasztikus alkalmazkodás révén hozzáidomulni a támadó vágyaihoz, még a legrejtettebbekhez is; megnyugtatni őt. Azonosulás a gyűlölet és védekezés helyett. További haszna az apával való azonosulásnak az apa kiiktatása: mihelyt az apává válik, visszanyeri az anyát, aki másképpen megközelíthetetlen maradna. Az erotikus fantáziák, a maszturbáció az anyával való aktív vagy passzív szexuális kapcsolatot ábrázolnak. Mikor az anya elhagyta az apát (a gyermek tízéves volt), az apa még szenvedélyesebben támaszkodott a gyermekre, sőt egyszer, álmatlansággal küzdve, befeküdt az ágyába, drámaian elpanaszolta boldogtalanságát, felszólította a gyermeket, hogy többé ne féljen tőle, és szabályosan rábízta a háztartást. Ugyanakkor folyamatosan és nagyon szigorúan arra oktatta őt, hogy anyját negatív példának tekintse, azaz: egyáltalán ne legyen szexuális. Az infantilis fantázia valóra válása teljesen lehetetlenné tette, hogy az apjáról leváljon, kiváltképp azért, mert a tiltások a tudattalan szexuális fantáziákat változatlanul hagyták; az átvitel egy harmadik személyre abszolút lehetetlenné vált, és egyáltalán nem világos, hogy vannak-e a betegnek spontán, nem provokált érzései, és melyek azok.

Ez példa lenne azokra a – bizonyára nem ritka – esetekre, melyekben a kötődés a szülőkhöz, vagyis az incesztuózus fixáció nem a fejlődés természetes termékeként jelenik meg, hanem kívülről ültetődik be a pszichébe, tehát a felettes-én terméke. Jól kivehető, hogy hasonlóan a ráerőltetett szeretethez, a legkülönbözőbb nem ellenállhatatlan és nem leküzdendő ingerek (gyűlölet, rémület stb.) közül nemcsak a szexuális, hanem másfajta ingerek is kiválthatnak mimikrizáló hatást.

A még kialakulatlan individuum csak kedvező környezetben képes gyarapodni. A gyűlölet légkörében nem tud létezni, és elpusztul. A pusztulás pszichésen abban nyilvánul meg, hogy maga a psziché széthasad, azaz megszűnik az egység, az Én. Ha a még „félig cseppfolyós” individuumot nem támogatja minden oldalról ez az optimum, hajlik a „felrobbanásra” (Freud halálösztöne). Az Én-töredékek, számunkra misztikusnak tűnő módon, mégis összeköttetésben maradnak egymással, ha mégoly eltorzított és rejtett is ez a kapcsolat. Ha ez sikerül…*

1932. július 27.

Szerepet játszik-e a düh az elfojtás folyamatában?

B. bizonyos relaxált állapotokban mintha meg lenne bénulva, sápadt, alig lélegzik, szemei beesettek, bőre jéghideg. Kivételes esetekben és óriási ellenállások legyőzésével (kényszerített szabad asszociáció, dallamokba, ritmusokba menekülés) sikerül ez alá, illetve e mögé a réteg mögé kerülni. Az arc hirtelen vérvörössé válik, a kéz, láb görcsössé, kiáltozás, amiből a segítségemmel értelmes szavak és mondatok formálódnak, az apa és az anya szidalmazása, korholása, irgalmatlan verések élénk képzetei (az anyát egyszerűen agyonütni, az apát vég nélkül kínozni).

A beteg így írja le, mit érez „elhalása” során: „Everything turns inside out”+ – ami alatt azt érti, hogy személyiségének legnagyobb része mintegy jégkéreggé dermed. A kéreg védelmet nyújt a mélyen belül elrejtett, mintegy légmentesen körülzárt elfojtott anyag áttörésétől.

Ez a megfigyelés amellett szól, hogy a gyűlöletnek és a dühnek szerepe van az elfojtást megelőző folyamatokban; ha ez így van, egyetlen analízis sem tekinthető befejezettnek, ameddig létre nem hoztuk ezt az érzelmet is. Lehet, hogy minden letaglózó megrázkódtatás során először az agresszív, alloplasztikus védekezést kísérlik meg, és csak szembesülve a saját erőtlenség és teljes tehetetlenség felismerésével következik a feltétel nélküli megadás, sőt a támadóval való azonosulás. A betegnél amellett, hogy belátja saját gyengeségét, megjelennek az ambivalencia konfliktusai és ez saját személyének feladásához vezethet (B. esetében azok a kellemes érzetek, melyeket az apa a gyermekben kelteni tudott, G. esetében pedig ezek mellett még az apával szembeni gyengéd érzelmek és a hála érzése is).

Az „inside-out”+ képzete pszichológiai megfogalmazásban valami irreálistól és fantasztikustól való kifelé fordulást jelent, és ennek olyan kezelését, mintha ez „mi magunk” lenne, miközben ez csak egy élettelen, s még ha megfelelően működik is, csak „látszólag élő” mechanizmus. O. S. állítólag barátnőjének legdurvább sértéseit, sőt tettleges támadásait is düh és gyűlölet nélkül éli át; a düh következetes értelmezése az analízisben – talán azzal a megnyugtatással együtt, hogy nem ítélem el őt – lassanként mégis dühének és gyűlöletének, sőt gyilkos szándékainak beismeréséhez vezet.

Az elfojtás leghatékonyabb indítéka majdnem minden esetben az a kísérlet, hogy az átélt sérülést meg nem történtté tegye. Egy másik, még hatékonyabb indítóok a félelemből való azonosulás; az embernek pontosan ismernie kell a veszélyes ellenfelet, minden rezdülését követnie kell, hogy magát meg tudja védeni tőle. Last not least+: még a félelmetes zsarnokot is – akinek a viselkedése részegségnek vagy őrültségnek hat – megkísérli észhez téríteni. Amikor a medúza félve, hogy levágják a fejét, rémisztő arckifejezést ölt, a bestiális támadónak tart tükröt, mintha azt mondaná: így nézel ki. A támadóval szemben nem áll rendelkezésre semmiféle hatalmi eszköz, és nincs semmi lehetőség őt belátásra bírni, vagy más módon észhez téríteni. A támadó elijesztése úgy, hogy azonosul vele, tükröt tart neki (ta twam asi:+ ez vagy te).

Normális és patológiás szexuális kapcsolatok a családban

G. esete: Tegnapi próbálkozásom, hogy az egész Ödipusz-helyzetet külső behatásra (apai túlkapások) vezessem vissza, melléfogás volt. A beteg teljes bizonyossággal állítja – és semmi okom sincs rá, hogy ne higgyek neki teljes mértékben –, hogy az infantilis sokk után (ősjelenet; utólagos képzeletbeli azonosulás az anyával) egészen jól összeszedte magát, és éppen azon volt, hogy szüleitől elfordulva külső tárgyak felé forduljon. Csak az apa második, szinte valóságos közeledése (az anya megfutamodása otthonról, a lány veszi át háziasszonyi hatalmat) következménye volt az a rögzült állapot, amiből már nem volt menekülés. Az apával való kapcsolat szenvedélyes genitalizálása nem saját akaratából történt, úgymond rákényszerítették. A védekezés kizárt volt (lásd fenn az elfojtott dühöt). Túl sok szenvedéllyel érezte át az incesztuózus helyzetet, elviselhetetlen Ödipusz-komplexus alakult ki, annak elkerülhetetlen elfojtásával. A már vaginálisan létrehozott libidó széthasad (a vagina kiürül), és a kielégülés pregenitális, infantilis, és még az incesztuózus viszonyban is engedélyezett zónákra helyeződik át: női mellekről szőtt fantáziák (a gyengédség mozzanata a szexualitásban), fantáziák fenekekről, arról, hogy ütik, illetve ütésről = a szenvedélyes érdeklődés visszahelyezése az anális zónára és a tisztátlanság miatt érzett büntetési aktusokra. Tovább kell vizsgálni, mennyiben van Freudnak igaza abban, hogy az Ödipusz-helyzet normális körülmények között gyermekjáték, és csak patológiás esetekben, traumák hatására válik patogén komplexussá.

 

Mi traumatikus: az agresszió vagy annak következményei? Már az egészen kicsi gyermekek is sokkal nagyobb mértékben képesek arra, hogy szexuális és más szenvedélyes támadásokra alkalmazkodási „választ”+ adjanak, mint ahogy az ember képzelné. A traumatikus konfúzióra főleg azáltal kerül sor, hogy a lelkiismeret-furdalással terhelt felnőttek a támadást és a „választ” tagadják, sőt büntetendőként kezelik.*

 

Kegyetlen játék a betegekkel. A pszichoanalízis abban a minőségben, amilyennek az orvos és a beteg közötti kapcsolatban mutatkozik, a betegre olyan benyomást tesz, mint valami különlegesen kegyetlen dolog. Az ember barátságosan fogadja a beteget, igyekszik az áttételt bebiztosítani, és míg a beteg küszködik, az ember egy fotelben nyugodtan szivarozik, unott hangon konvencionálisnak és elcsépeltnek ható megjegyzéseket tesz, s alkalomadtán elalszik. A legjobb esetben óriási erőfeszítéseket tesz, hogy az ásító unalmat legyőzze, sőt erőlködik, hogy barátságos és részvevő legyen. Ha az ember a betegét valódi szabadságra neveli, és arra buzdítja, hogy győzze le a szorongását és félénkségét még velünk szemben is, akkor meg fogjuk hallani, hogy a betegnek lelke valamely rétegében mindahány valódi gondolatunkról és érzésünkről tudomása van. Hasztalan próbálunk újabb és újabb erőfeszítéssel kikerülni a kínos helyzetből, a beteg érzi, hogy ez is erőltetett. A gyermekkori analógiák és átvitelük a jelenre megakadályozzák, hogy ilyen körülmények között el tudjon szakadni tőlünk. Ameddig csak egy szemernyi remény is van szeretet utáni vágyának kielégülésére, a beteg, akire minden megnyilvánulásunk és szavunk erőteljes szuggesztióként hat, nem képes arra, hogy elszakadjon tőlünk, és más, reális életlehetőségek után nézzen. Így tehát bármilyen értékes is a beteg panaszaiba és gyötrelmeibe való együttérző belemélyedés (a beteg finom érzelmeibe való elmerülés nélkül sosem jutnánk el ilyen mélységekig), el kell jöjjön a nap, amikor…*

1932. július 30.

Vég nélkül ismételt „szó szerinti” ismétlés – és semmi emlékezés*

B. beteg az egyik unokahúgáról álmodik, aki fekszik a mezőn; egy bika rárohan és megerőszakolja. Második jelenet: ugyanezt az unokahúgát látja (Shore+ a neve), amint holtan úszik a vízen, majd a tömeg szeme láttára kihúzzák a partra. A beteg felébred. Közvetlenül a felébredés után azon töri a fejét, miért nem tud ezekre a dolgokra emlékezni, miért csak álmodik róluk, és miért ilyen eltorzult formában. Nekem is felteszi ugyanezt a kérdést. Az első válaszom: más analízisekből tudom, hogy személyiségünk egy része „meghalhat”, és ha a maradék rész túl is éli a traumát, úgy ébred fel, hogy lyuk keletkezett az emlékezetében, ami nem más, mint lyuk a személyiségében, mivel nemcsak a haláltusára való emlékezés, hanem minden ezzel összefüggő asszociáció is szelektív módon eltűnik – talán megsemmisül. „Igen, de ha már tudom ezt, miért nem vagyok képes beletörődni, hogy a meggyilkolt rész egyszer s mindenkorra halott, és meglátni, hogy végtére is személyiségem nagy része még mindig él: miért nem tudok a jelennel és a jövővel foglalkozni – és végül fáradhatatlanul kérdezem magamat és Önt: még ha a múlttal foglalkozom is, miért álmok formájában és ilyen eltorzult módon teszem?”

Tanácstalanságomból a következő válasszal segítettem ki magam: „Más esetekből tudom, hogy vannak olyan borzalmasan fájdalmas pillanatok, melyekben az ember az életét rettenetesen fenyegetettnek, önmagát pedig olyan gyengének érzi – vagy úgy érzi, annyira kimerült a harcban –, hogy feladja a további küzdelmet. Ilyenkor az ember valójában önmagát adja fel.” Analógiaként egy indiai barátom, egy vadász megbízható elbeszélésére hivatkozom. Ő látta, amint egy sólyom megtámad egy kis madárkát; közelít feléje, a madár elkezd reszketni, majd néhány másodperces remegés után egyenest berepül a sólyom nyitott szájába. A biztos halálra várni olyan szenvedésnek tűnik, amihez képest a valódi halál megkönnyebbülés.

Ismerünk olyan eseteket, amikor az emberek halálfélelemből agyonlövik magukat (párbaj előtt, ütközet előtt, kivégzés előtt). Relatíve könnyebbnek látszik, ha maga oltja ki életét (ugyanúgy, ahogy az is, ha maga bünteti meg magát). Ezzel szemben elviselhetetlennek tűnik, hogy egy hatalmas erő elkerülhetetlenül nehezedik ránk, sőt már szinte érezzük is a súlyát, és ha összeszedjük minden lelki és testi erőnket, az is nevetségesen kevés a támadóerőhöz képest. De hogy érezte volna magát ez a madárka, ha éppen abban a pillanatban, mikor nagy reszketve beleszáll a halál torkába, barátom, a vadász, lelőtte volna a sólymot, mielőtt az elkapta volna a madárkát; mit érzett volna akkor ez a madár? Egy idő után talán fellélegzett volna, valószínűleg csak emléke maradt volna az öngyilkossági kísérlet pillanatáról; mert mi is az emlékezés: nem más, mint az emlék nyomának a megőrzése azért, hogy a jövőben fel tudjuk használni. Ha azonban már feladtuk az életet, tehát többé már semmiféle jövő sincs előttünk, miért akarna az egyén bármit is megjegyezni? És mivel már lemondott önmagáról, azaz már nem fontosabb többé önmagának, mint a többi ember és a külvilág, miért ne könnyítené meg (még arra a rövid időre is, ami a létezésből hátravan) a maga számára a dolgokat azzal, hogy – ahogy azt az álmokból megszokta – önmagát már nem mint a szenvedő személyt érzékeli, hanem kívülről szemléli önmagát vagy egy hozzá hasonló személyt, úgy mint álmában B. az unokahúga halálát.

Egyszerűbben fogalmazva tehát azt mondhatjuk, hogy a félelem az elkerülhetetlen erőszakos haláltól az önfeladáshoz és ez által álomszerű illúzióhoz vagy hallucinációhoz vezethet. Itt példaképpen hivatkozhatom azokra a haldokló kollégákra, akik kezelőorvosukkal konzíliumot tartottak egy bizonyos haldokló betegről (aki nem volt más, mint ők maguk). Lehetséges, hogy voltaképpen kétféle halál létezik: egy olyan halál, amelynek engedelmeskedünk, és egy olyan, ami ellen a végsőkig tiltakozunk. Ennek a tiltakozásnak az egyik formája a valóság tagadása, vagyis az elmezavar. A valóság teljes tagadása az eszméletvesztés. A valóság részleges tagadása és torzítása az, amikor a valóságot álommal helyettesítjük. Ha azután az történik, hogy – olyan külső körülmények vagy vitális erők révén, melyekkel nem számoltunk, amikor elszántuk magunkat a halálra – megmenekülünk a halálos veszedelemből, vagy a halálosnak vélt bántalmazást anélkül átéljük, hogy belepusztulnánk, akkor érthető, ha a lelki távollét alatti eseményekre többé nem szubjektíve, mint emlékre gondolunk, hanem csak objektiválva, mint olyasvalamire, ami egy másik személlyel esett meg, és amit csak ebben a formában tudunk elképzelni.

Ez lehet az oka annak, hogy bátorításaimat követve Ön már olyan sokszor mélyen alámerült ezeknek az infantilis-traumatikus eseményeknek a lehető legélénkebb megjelenítésébe, sőt testében és lelkében dramatikusan lejátszotta a megrázó folyamatot, a transzból való felébredés után azonban ez a komoly és fájdalmas valóság ismét csak „álommá” vált, azaz lyukak támadtak a már majdnem megszerzett meggyőződésen, ami aztán hamarosan szerte is foszlott.

Újból vissza kell térnem arra a gondolatra, amit Ön fogalmazott meg: miért kell ilyen sokat foglalkoznunk a személyiségnek ezzel a megközelíthetetlen, elhalt vagy más módon betokosodott részével, „mért ne hagyhatnánk meg a holtakat holtaknak, magunk pedig élnénk tovább?” – kérdeztem. „Erre könnyű válaszolni, doktor úr. Úgy tűnik, hogy az a lehasadt rész a lelkem nagy, sőt talán a legnagyobb részét képezi, és még ha Ön buzdítana is rá, amit remélhetőleg nem fog megtenni, akkor sem tennék le soha arról, hogy személyiségemnek még ezt az olyannyira fájdalmas részét is tudatosan birtokba vegyem.” „Hozzá kell tegyem – válaszoltam –, hogy még ha akarná sem tudná magát kivonni a hasadás hatásai alól. A lehasítottság [Abgespalten-sein] a tudatos emlékezést teheti lehetetlenné, a hozzá tartozó affektust azonban nem tudja megakadályozni abban, hogy kedélyállapotokban, érzelmi kitörésekben, érzékenységekben, gyakran általános depresszióban vagy kompenzáló motiválatlan vidámságban, de még inkább különböző testi érzetekben, funkciózavarokban utat törjön magának.” „De hogy fog Ön engem rábírni, hogy azt a szenvedést, ami alól a trauma közben ügyesen kivontam magamat, újabb hasadás nélkül, azaz az elmezavar megismétlése nélkül átéljem, ismét helyreállítva ezzel személyiségem egységét, azaz tudatossá téve azt, ami sosem volt tudatos. Nem tűnik ez az Ön számára lehetetlen vállalkozásnak?” A válaszom: „Magam sem tudom, de [meg] vagyok róla [győződve], hogy minden pszichés folyamat megfordítható, azaz minden, ami nem tisztán örökletes…*

Mi a „trauma?”

„Megrázkódtatás”, az „elviselhetetlen” külső vagy belső ingerre alloplasztikus (az ingert megváltoztató) helyett autoplasztikus (önmagát megváltoztató) reakció. Önmagunk újraformálása korábbi önmagunk előzetes, részleges vagy teljes szétrombolása vagy feloldása nélkül lehetetlen. Az új Én nem képződhet közvetlenül az előző Én-ből, hanem csak annak töredékeiből, többé-kevésbé elemi bomlástermékeiből. (Hasadás, atomizálódás.) Az „elviselhetetlen” inger relatív erőssége határozza meg az Én szétesésének fokát és mélységét:

a) módosult tudatállapot (transz, álomszerű állapot)

b) tudatvesztés

c) syncope+

d) halál.

Az Én-tudat kikapcsolása az ingerhatás következtében létrejött fájdalom csökkenését eredményezi, mire az Én sértetlenül maradt része gyorsabban helyre tud jönni. (A szorongás kikapcsolása megkönnyíti az automatikus testi működéseket.) A tudat visszatérésekor az emlékezetben vagy az emlékezeti bizonyosságban a megrázkódtatás alatti eseményeket illetően hézagok mutatkoznak. A külső szituációnak vagy az Én teherbíró képességének módosulása nélkül a traumatikus helyzet visszatérése ismét csak szétesést és újjáépítést eredményezhet. (Ismétlés.)

Új tényezők az analízisben:

1. Segítő (megértő és segíteni akaró) személy jelenléte. A fájdalom enyhülése.

2. Az energia kimerülésekor szuggesztív segítség: felrázás, buzdító szavak. Ezt az az érzés követi, hogy az alloplasztikus „gondolkodási és cselekvési képesség” ereje megnő vagy gyengesége csökken. Nincs „reménytelenség”, „lehetetlenség”. A „szétesés” érvényét veszti. „Glue.”+ Elintézés.

Az emlékezés csak akkor lehetséges, ha az eléggé megszilárdult (egységes vagy azzá vált) Én a külső behatásoknak ellenáll, azok befolyásolják, de nem hasonlik meg általuk.

Az emlékezeti hegek rendszerei új szövetet képeznek saját funkciókkal: reflexek, feltételes reflexek (idegrendszer). Ezt a funkciót, amely eredetileg csak önmaga félbeszakadt módosulása (lerombolása), alloplasztikusan irányított gondolkodási folyamatként az önfenntartás szolgálatába állítják. A traumatizált ismétlési kényszere nem más, mint újbóli kísérlet a jobb elintézésre.

                                                                                                                           

 Kettős sokk 
 1. trauma 
 2. denial 
 tagadás 

                                                                                                                           

1. Fragmentation   Mouldability (suggestion and hypnosis)
fragmentáció   képlékenység (szuggesztió és hipnózis)
2. Atomization   Magnetic power
atomizáció} {mágneses erő
Anxiety: atomization   Willpower
szorongás: atomizáció   akaraterő
adaptability   Augen-blick+
alkalmazkodóképesség   Szem-pillantás

 

Understanding is eo ipso identification.+

One cannot really understand without identifying with the subject. Identification = understanding can be put in the place of emotion (hatred).+

(Case Frkd.: She understands Fr. instead of hating him.+

Halál = feminine, mother.

Using his patients to give birth to his child+

(pszichoanalitikus felismerés)

                                                                                                                           

Sosem hálás a megértésért (talán mert mother’s hatred is not benevolent).+

„Ó, szép Szfinx!” – szólt a csalogány. –
Ó, szép Szerelmem! mit jelent ez,
hogy boldogságodba szüntelen
halálos kínokat rejtesz?„
Előhang lírai költeményekhez, IV.*

A pszichoanalitikusok „szenvedélyessége”

Az analizált a szülők kedvence.

1. Saját kényelem. Lack of consideration. Using analysands, instead of letting them develop.+

2. Szadisztikus és mazochisztikus elemek elegyednek ugyanebbe az eredetileg tisztán jóindulatú légkörbe. Élvezkedés mások szenvedésén, mert a saját analitikus szenvedés el van fojtva. Én magam a szadizmus (aktivitás) és a mazochizmus (relaxáció) között ingadozom. – Ahelyett, hogy komoly, derűs, jóindulatú lenne:

Az analitikus érzékenysége (alaptalan) (bosszúvágy). Az analitikus helyzet túlhangsúlyozása.

(Hiúság) Tyranny: against independance.+

Az analizáltak gyermekek. Meghosszabbított analízis (elengedés helyett megtartani őket gyermeknek).

                                                                                                                           

Az ősjelenet szadizmust kelt a gyermekben (mert tényleg szadisztikus)! Fr[eud]: Az ősjelenetet a gyermek análszadisztikusnak értelmezi (mert análszadisztikus korban van!)

F[erenczi]: anális.

Szankció (nem tud egyedül lenni)

A gyermekek nem bíznak saját gondolataikban és cselekedeteikben, ameddig azokat a szülők jóvá nem hagyják. Ezért R. N. és Fr[eud]: Mondja el Ön (az értelmét) – miután saját maga találta meg. (Bizonyítéka annak, hogy egy rész valóban kisgyermek maradt.) A gyermek még a gondolkodási folyamatokban sem lehet egyedül, támogatni kell, mint mikor járni tanul.

1932. augusztus 4. [I.]*

A pszichoanalízis tévútjának személyes okai

1. Miért az antitrauma és a prédiszpozíció? Úgy tűnik, hogy F[erenczi] esetében F[reud], hogy elkerüljön valamit, ami traumatikus, a beteg neurotikus kívánságának megfelelően megváltoztatta a külső helyzetet. a) Minden általa felállított technikai szabály ellenére csaknem fiává fogadta dr. F[erenczi]t. Ahogy tőle magától tudom, őt tekintette gondolatai legtökéletesebb örökösének. Ő lett hát a nyilvánvaló trónörökös, akinek közeleg ünnepélyes bevonulása Amerikába (valami hasonlót várhatott Fr[eud] annak idején Jungtól; innen a két hisztériás tünet, amit megfigyeltem nála): 1. eszméletvesztés Brémában*, 2. az inkontinencia+ a Riverside Drive-on*, s ehhez még az az analízistöredék, amit nekünk előadott: meghalni, mihelyt a fiú a helyébe lép, és a regresszió a gyermekkorba, gyermekes blamázs, amikor elnyomja amerikai hivalkodását.

(Lehet, hogy az amerikaiak megvetése nem más, mint reakció erre a gyengeségre, amit előttünk és önmaga előtt nem tudott eltitkolni. „Hogy lehettem képes úgy örülni az amerikai kitüntetéseknek, amikor annyira lenézem az amerikaiakat?” Jelentőséget kell tulajdonítani meghatódásának, ami még rám – a tiszteletteljes szemtanúra – is valamelyest nevetséges benyomást tett, amikor csaknem könnyekkel a szemében köszönte meg az egyetem elnökének a tiszteletbeli doktori oklevelet.)*

Az a tudattalanban talán nagyon erősen szorongáskeltő gondolat, hogy az apának meg kell halni, mikor a fiú felnő, ad magyarázatot arra a félelmére, hogy fiai közül bármelyiket is önállósulni hagyja. Ez ugyanakkor azt is bizonyítja nekünk, hogy Fr[eud] fiúként valóban meg akarta ölni az apját. Ahelyett, hogy ezt belátta volna, megalkotta az apagyilkos Oidipuszról szóló elméletét, de nyilvánvalóan csak másokra vonatkoztatva, önmagára nem; innen a félelem, hogy analizáltassa magát, s talán innen az a gondolat is, hogy a felnőtt kultúrembernél a primitív ösztönimpulzusok többé nincsenek ténylegesen jelen, és hogy az Ödipusz-betegség olyan gyermekbetegség, mint a kanyaró.

A kölcsönös kasztrációra irányuló agresszivitást, ami a tudattalanban bizonyára durván agresszív, a harmonikus apa–fiú kapcsolat homoszexuálisnak nevezendő/minősíthető szükséglete fedi el. Mindenesetre csak addig tudta eltűrni például, hogy a fia legyek, amíg először ellent nem mondtam neki (Palermo).*

Otto R[ank]* sokkal könnyebb [eset] volt, éppúgy mint Von Fr[eund]* barátunk. (Megéri a fáradságot elővenni berchtesgadeni feljegyzéseimet 1908-ból;* lelkesedésem, depresszióm, mikor csak egyetlen napig is elhanyagolt; jelenlétében teljes beszédgátlás, amíg egy témát meg nem pendített, majd a sürgető vágy, hogy elnyerjem tetszését azzal, hogy teljesen megértettem őt, sőt rögtön tovább mentem az általa javasolt irányban – mindez elvakult és függő fiúként mutat be engem. Ő bizonyára nagyon jól érezte magát ebben a szerepben, átadhatta magát anélkül, hogy megzavarta volna bármiféle ellenkezés, teoretikus fantáziáinak, és az elvakult tanítvány lelkes helyeslését felhasználhatta magabiztosságának fokozására. Zseniális ötletei valójában többnyire egyetlenegy esetre alapozódtak, mintha megvilágosodások lettek volna, amelyek például elkápráztattak és bámulatba ejtettek. „Milyen csodálatos, hogy ő ezt tudja.” Ebben az elismerésben felismerem a kételyt: csak egy csodálatra méltó dolog, nem pedig a logikai meggyőződés, azaz csak a rajongás és nem az önálló ítélet késztetett arra, hogy kövessem őt.

Az elvakult követésből származó előnyök: 1. egy előkelő (a király által pártfogolt) csoporthoz tartozom, ahol ráadásul hadvezéri rangom van (trónörökös-fantázia). Az ember olyan dolgokat tanult tőle és technikai módszerétől, melyek az életet és a munkát kényelmesebbé tették: a nyugodt, érzelemmentes visszavonultságot, azt, hogy nem hagyta zavartatni magát abban, hogy ő mindent jobban tud, és annak az elméletnek az alkalmazását, hogy ebből mi magunk is kivennénk a részünket. A technikát saját magára tisztességtelenül alkalmazta, és azt a tanácsot adta, hogy ne hagyjuk, hogy a betegek bármit is megtudjanak a technikáról, és végül az a pesszimista szemlélet, amelyet csak néhány bizalmasával közölt: a neurotikusok nem mások, mint csőcselék, csak arra jók, hogy anyagilag eltartsanak bennünket, és hogy eseteikből tanuljunk; a pszichoanalízis mint terápia nem ér semmit.

Ez volt az a pont, amikor nem voltam hajlandó tovább követni. Akarata ellenére elkezdtem technikai kérdéseket nyilvánosan taglalni. Megtagadtam, hogy a betegek bizalmával úgy éljek vissza, ahogyan ő, és azt a gondolatát sem osztottam, hogy a terápia nem ér semmit. Szerintem a terápia jó, csak mi vagyunk még valószínűleg gyengék, és elkezdtem kutatni a saját hibáink után. Ennek során több hibás lépést tettem; túl messzire mentem Rankkal, mert elkápráztatott egy ponton (az áttételi helyzet) új belátásával. Megpróbáltam a freudi frusztrációs technikát tisztességesen és nyíltan végigvinni (aktív terápia).* Ennek kudarcát követően a rugalmassággal és a relaxációval* próbálkoztam; szintén túlzás. Ez után a két balsiker után azon vagyok, hogy emberséggel és természetességgel, jó szándékkal, és nem személyes előnyökért a tudás [megszerzésén] dolgozzam, és ez által segítsek.

Frau F[erenczi]-t* méltán vonzotta a pszichoanalízis lényege: a trauma és a rekonstrukció, az analitikusok azonban – ahogy a pszichoanalízist használják – mindahányan ellenszenvet keltettek benne. Ezzel szemben K. professzor anélkül, hogy analitikus lenne, segít azzal, hogy bizalommal hagyja a beteg saját intelligenciáját kibontakozni, tehát annak ellenére, hogy nem analitikus, analitikusan segít. Professzor Bl[euler]* és M[aeder]* viszont, akik saját elméletükön lovagolnak, és nem ismerik el azt, ami Freudban zseniális, elfogadhatatlanok a számára. Egy olyan analitikus után vágyódik, aki analitikusan ugyanannyira vagy hasonlóan tehetséges, mint ő [F.-né]; akinek mindenekelőtt az igazság a fontos, de aki nemcsak tudományosan, hanem az emberekkel szemben is igaz akar lenni.

A traumaellenesség Fr[eud]ban tehát óvintézkedés saját gyengeségeinek belátása ellen.

1932. augusztus 4. [II.]*

2. Szembetűnő Fr[eud]nál az a könnyedség, amivel a nők érdekeit feláldozza a férfibetegek javára. Ez megfelel a szexualitáselméletét jellemző egyoldalúan androfíl irányultságnak. Ebben csaknem valamennyi tanítványa, magamat sem kizárva, követte őt. Az én genitalitáselméletemnek sok jó pontja lehet, az ábrázolás módja és a történeti rekonstrukció tekintetében azonban ragaszkodik a mester szavaihoz; új kiadása azt jelentené, hogy újra kellene írnom.

Példa a nőiség kasztrációs elmélete. Fr[eud] úgy véli, hogy a clitoris korábban fejlődik ki és működik, mint a vagina, azaz a lányok azzal az érzéssel születnek, hogy van péniszük, csak később tanulják meg, hogy erről és az anyáról le kell mondaniuk, és be kell érniük a vaginális és az uterinális nőiséggel. Ezzel elhanyagolja azt a másik lehetőséget, hogy a heteroszexuális ösztöntörekvési irány (talán csak a fantáziában) már korán erősen fejlett, és a férfiasság traumatikus okokból (ősjelenet), hisztériás tünetként lép annak helyébe.

A szerző talán személyes ellenszenvvel viseltetik a spontán feminin irányú női szexualitással szemben; az anya idealizálása. Visszariad attól a követelménytől, hogy szexuálisan követelőző anyja legyen, akit ki kell elégítenie. Anyja szenvedélyessége révén valamikor valószínűleg ilyen feladat elé állították. (Az ősjelenet relatíve impotenssé tehette.)

Az apa, a potens apa kasztrációja – az átélt megaláztatásra adott reakcióként – annak az elméletnek a megalkotásához vezetett, amelyben az apa kasztrálja a fiút, s aztán még a fiú fogja őt istenként imádni. Viselkedésével Fr[eud] csak a kasztráló isten szerepét játssza, saját gyermekkori kasztrációjának traumatikus pillanatáról nem akar tudni; ő az egyetlen, akit nem kell analizálni.

1932. augusztus 7.*

Autochton bűntudat

Eddig csak arról a bűntudatról volt szó, amely a büntetéstől való félelem helyébe lépve, felettes-Én intézményként szembehelyezkedik az Én és az ösztön-Én fennmaradó részével. A megfigyelés amellett szól, hogy akkor is felléphet nyomasztó bűntudat, ha az ember semmit sem vétett önmaga ellen.

Példa a bűnre; a túlhajtott maszturbáció. Az Én csak a „libidóegyensúly” állapotában érzi jól magát. A libidó elszegényedése, a libidó belső szükséglet nélküli mesterséges kiszivattyúzása bénító hatással van a lélek és a test, működési képességére. Végül is az ember kénytelen hitelt adni a maszturbálók ide vonatkozó panaszainak, amelyek magukért beszélnek; a mindig oly egyformán ismételt panaszokat csak erőszakkal lehetne visszavezetni a szorongásra és az ijedelemre. Lehet, hogy a maszturbáció ellenes intések csak azért olyan hatékonyak, mert hatásuk hozzáadódik a már létező autochton bűntudathoz.

Továbbra is nyitott kérdés, hogy a mesterséges és túlzott libidó kiürítés miért éppen a bűntudatban nyilvánul meg. Úgy tűnik, az ember önmagát vonja felelősségre amiatt, hogy csak azért, hogy magának örömet szerezzen, megzavarja az Én-funkciókat. „Mindenekelőtt itt vagyok én; csak ha én ki vagyok elégítve, és esetleg még zavar a libidófölösleg, akkor szabad a libidókibocsátásra gondolni.” Ha az ember vét ez ellen a szabály ellen, akkor, az Én egyfajta sztrájkkal+ büntet bennünket, azzal, hogy funkcióit kedvetlenül és lagymatagon végzi; az eredmény általános túlérzékenység, amely minden nagyobb erőfeszítést kimerültséggel és fájdalomérzéssel büntet.

Hasonló történik azonban akkor is, amikor a libidó kipumpálását az illető nem maga, hanem egy másik személy hívja elő, ami túl gyakran esik meg a környezet szenvedélyessége és amiatt, hogy nem ismerik a gyermekek pszichológiáját.

Az újszülött az összes libidót növekedésére fordítja, sőt mi több ahhoz, hogy normálisan fejlődjön, még kapnia is kell libidót. Az élet tehát kizárólagosan passzív tárgyszeretettel kezdődik. A csecsemők nem szeretnek, a csecsemőket szeretni kell.

A libidóháztartás második fejlődési szakasza az, illetve azzal veszi kezdetét, hogy a gyermek önmagát kezdi el szeretni. (Ezt a szakaszt valószínűleg az vezeti be, hogy a gyermek iránti szeretet nem tökéletes, ami elkerülhetetlenül átmeneti kielégületlenséggel jár. De az is elképzelhető, hogy amikor az első viharos fejlődési szakasz helyet ad egy valamivel nyugodtabb periódusnak, a már mozgósított fölösleges libidómennyiségek kezdik keresni a tárgyakat. A szeretet első számú tárgya ekkor az Én. A belül felhasználhatatlan libidinális feszültség és libidómennyiség, ahogy növekszik, tárgyát keresi az Énen kívül is.

A szeretve lenni+ és az önszeretet mellett az ember ezután személyeket és dolgokat is introjiciálhat a szeretet tárgyaként. Hogy ezek a változások mikor, a fejlődés mely hónapjaiban következnek be, az egyelőre nem ismeretes.

A kielégülés nem időszerű módjainak erőszakolása megzavarja az Én normális fejlődését; az Én úgy érzi, hogy olyan követelmények elé állították, melyekhez nem elég érett még. Egészen biztos, hogy káros a csecsemőre, amikor lusta és lelkiismeretlen dajkák a genitáliák maszturbációs ingerlésével altatják el őket. Nem kevésbé időszerűtlen és zavaró az Énre a felnőttek oly gyakori erőszakos maszturbációs támadása növekedésben lévő gyermekekre, akiknek a genitalitása még nem haladta túl az ártatlan, szenvedélymentes érintkezések szakaszát. Még rendkívülibb erőfeszítésébe kerül természetesen a fejletlen Énnek, ha valódi erőszakos szexuális érintkezés okozta megrázkódtatást, valamint annak érzelmi terheit kell elszenvednie. Az ilyen esetek mindazonáltal sokkal gyakoribbak, mint képzelnénk. A gyermekek incesztuózus elcsábításának és a gondozó személyek visszaéléseinek csak egészen kis hányada felfedezhető, és legtöbbször még azt is titokban eltussolják. A korai beavatkozástól megrendült és a mindenáron alkalmazkodni igyekvő gyermeknek nincs elegendő ereje ahhoz, hogy bírálja bizonyos tekintélyes személyek magatartását. Az ilyen irányú gyenge kísérleteket a vétkes nyersen és fenyegetőleg utasítja vissza, hazugsággal vádolva a gyermeket. A gyermek amúgy szeretetmegvonás és kínzások fenyegetettségét érzékeli. Hamarosan kételkedni kezd akár saját érzékei megbízhatóságában is, vagy – ami a leggyakoribb – kivonul az egész konfliktushelyzetből, a nappali álmodozásba menekül, és az éber élet követelményeinek csak automataként tesz eleget. (Az idézett eset: arisztokrata körök, házitanító, aki csak maga öt elcsábított gyermekről tud.)

A korán elcsábított gyermek úgy alkalmazkodik a nehéz feladathoz, hogy teljes mértékben azonosul a támadóval. F. esetének analízise azt mutatja, hogy az ilyen azonosulásszeretet kielégületlenül hagyja a voltaképpeni Ént. Az analízisben ekkor vissza kell vinni a beteget a trauma előtti, még boldog időbe, és a szexuális fejlődés ennek megfelelő időszakába (Bálint: A jellemanalízis és az újrakezdés),* és egyfelől innen kiindulva, másfelől a neurotikus felépítmény szövetét szálakra bontva, a betegnek el kell jutnia oda, hogy a megrázkódtatást és annak belső következményeit megértse, és fokozatosan vagy ugrásszerűen ismét képessé kell lennie saját libidómódozatainak kifejezésére.

Példaként idézni a maradandó infantilizmus „perverzióját” megzavart libidófejlődés esetén. F.-nél a fantáziában már normális irányban fejlődő heteroszexuális libidó a tizedik életévben bekövetkezett megrázkódtatás után szadomazochizmusra (infantilis verési fantáziák) és mellfetisizmusra hasad, amihez az anyához való aktív és passzív homoszexuális kötődés társul. Igaz ugyan, hogy ezt egy megrázó ősjelenet előzte meg a legkoraibb gyermekkorban (az ősjelenet csak akkor traumatikus, ha az élet egyébként teljesen aszexuális és képmutató).

Kérdés, hogy vajon az idő előtti támadás (vagy fiúknál a többletteljesítményekre kényszerítés) utáni bűnérzet nem azért párosul-e bűntudattal, a támadó bűnérzeteinek meg- és együttérzésével.* Talán a megzavart Én kínjának csupán a támadó bűntudatának átérzése adja a bűnös jelleget. A tekintélyes személynek a tett elkövetése utáni viselkedése (hallgatás, tagadás, szorongó viselkedés), s hozzá még a gyermek fenyegetése arra jók, hogy a gyermeknek szuggerálják saját bűnössége és bűnrészessége tudatát.

A nemi szervek ingerlésével kiváltott kéj bizonyára jelentős mértékben hozzájárul a posztszexuális reakciót jellemző bűntudatossághoz. A szexuális folyamat során érzett tagadhatatlan gyönyör hajlamossá tesz bennünket arra, hogy felelősnek vagy részben felelősnek érezzük magunkat a történtekért. További adalékot szolgáltathat ehhez az érzéshez, hogy a gyermekek (természetesen ártatlanabb szexuális szinten: kacérkodással, exhibícióval, érintkezésekkel stb.) a felnőttek elcsábítójaként vádolják magukat. Természetesen ők a felnőtteket valami egész másra akarták csábítani, mint amiben részük volt. Micsoda szörnyű konfliktus az élvezetes szervi reakció és a pszichés védekezés között! Nem csoda, hogy a gyermek az egész jelenetet regresszív formában fejezi ki (hányás), és ezen a konverziós hisztériás módon vonja ki magát a tudatos pszichés élmény nagyobb kellemetlensége alól. Ilyen hisztéria szolgál valamennyi megrázkódtatásos neurózis alapjául, még ha arra később kényszerneurotikus vagy paranoid pszichotikus tünetek vagy karaktersajátosságok rétegződnek is. (Kérdés, mikor karakter, mikor neurózis, mikor pszichózis.)

1932. augusztus 8.

Az egyedüllét elviselése

B.: Körülbelül egy évvel ezelőtt unszolásomra mély relaxáció, egészen a magas fokú testi gyengeségig, fájdalmakig, agóniaszerű állapotokig, szívgyengéségig stb. Ez körülbelül 8 napig tartva egyre fenyegetőbbé vált, majd hirtelen felbukkanás ebből az állapotból, teljes gyógyultság és az analízis folytatása. Egy dolog volt csak, ami nem vagy csak alig jelentkezett: a szabad asszociáció. A beteg rettenetesen félt attól, hogy újra a fenti állapotba kerül.

Most ő maga áll elő az ötlettel, hogy visszavonul a világtól, egyedül fog élni, és még egyszer megkísérli, hogy legyőzze félelmét a magánytól. Ezzel egy időben kezd teljes komolysággal nekilátni a szabad asszociációnak; önmagától kérdi, miféle változásnak köszönhető, hogy úgy érzi, jobban meg tud birkózni ezzel a kínos feladattal. Ő maga így válaszol: „Időközben úgy megnőtt Önben a bizalmam, hogy ez tesz rá képessé. Remélem, most máshogy fog kezelni, mint a betegségem idején.”

Ez a remény teljesen jogos: időközben arra a meggyőződésre jutottunk, hogy, az analitikus alapszabályokra támaszkodva, túl hűvösen, azt lehet mondani, kegyetlenül viselkedtem vele szemben. A beismerés és az erre logikusan következő változás érzelmeimben egyre jobban növelte a bizalmát, úgyhogy ő maga akarja megkísérelni az ismétlést, remélve, hogy nem hagyom elpusztulni, azaz hogy megvan bennem a legjobb szándék és a képesség is arra, hogy visszahozzam őt a traumatikus zavartságból. Ha csak napjában egyszer is szabadon kibeszélheti magát előttem, s ekkor bátorítást és magyarázatot kaphat, képes lesz arra, hogy a kettő közötti időben elviselje az egyedüllétet. Azt is tudja, hogy elég jó szívvel vagyok iránta ahhoz, hogy ha feltétlenül szükséges, akkor ez alatt az idő alatt is törődjek vele. Más szóval: az egyedüllét csak akkor elviselhető, ha soha nem érzi magát teljesen elhagyatottnak; ebből következik, hogy a valódi teljes egyedüllét, amikor az embernek még reménye sincs arra, hogy a külvilágból megértést és segítséget kapjon, elviselhetetlen. De mi is ez az elviselhetetlenség? Bizonyára nem más, mint tovább élni egy eltorzított belső (pszichés) vagy külső realitásban.

A beteg asszociációi nagyon hamar olyan fantáziához vezettek, amelyben az apját hallja, amint ezt suttogja: „Meztelen testemet mindig érezni fogod, de látni soha.”

A betegnek kora gyermekkorából homályos emlékei vannak arról, hogy gyakran látta apját meztelenül fürdeni vagy más körülmények között. Ameddig tisztán kivehető emlékei visszanyúlnak, apja mindig roppant szemérmes volt őelőtte – míg körülbelül négy évvel ezelőtt egyszerre csak szerelmi ajánlatot nem tett neki. Apjának akkori viselkedése erősen alátámasztja azt a feltevésünket, hogy a megerőszakoltatásos fantáziáknak valóságos az alapjuk.

Amit most tőlem vár, az 1. hogy higgyek az esemény igazságában, 2. nyugtassam meg, hogy ártatlannak tartom őt, 3. ártatlannak még akkor is, ha kiderül, hogy a támadáskor ő kielégült, és apjának csodálattal adózott. 4. Bizonyosság afelől, hogy én nem ragadtatom magam hasonló szenvedélyre.

A traumatikus egyedüllét, az apa tiltása és tiltó szándéka, és hogy az anya süketnek és vaknak tetteti magát, teszi leginkább traumatikussá, azaz a lelket hasítóvá a támadást. Az egyedül maradó lénynek segítenie kell önmagán, e célból szét kell szakítani magát segítőre és segítettre. Csak miután elnyertem a beteg bizalmát, adható fel ez az önsegítés, önmegfigyelés és önkontroll (mind-mind a szabad asszociáció ellenségei), – lásd fenn – ő csak ekkor képes átérezni az egykori, a trauma utáni teljes egyedüllét során átélt állapotokat.

B. betegnek saját magától jutott eszébe, hogy az apja teljes hasadása (epilepszia, ittasság) őbenne is hasonlót váltott ki: Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Bizonyos szavak suttogása nem más, mint az apa akaratának akusztikusan kifejezett hatása, talán gondolatátvitel (bizonyára fel kell adni azt az eddigi elképzelésemet, hogy a gondolatátvitel különbözik a cumberlandizmustól).* Mindenfajta gondolkodás motorikus, kiválthat tehát együttmozgást. Lásd a felhangosodó gondolatokat fülzsír esetében.

A trauma reprodukciójának önmagában nincs terápiás hatása. R. N.: Körülbelül három évvel ezelőtt az amnézia felfedezése, két évvel ezelőtt a trauma reprodukálása, ami mindannyiszor rettenetes fájdalmakkal és nevetőgörccsel végződik. Azóta szinte kivétel nélkül mindennap egy roham. Erősen tartva magamat ahhoz az elmélethez, hogy bizonyos számú lereagálás végül kimerüléshez, ez pedig biztosan gyógyuláshoz vezet, folytattam a rohamok produkáltatását. Anyagi nehézségek miatt az analízis majdnem megszakadt, szilárd hitem azonban arra késztetett, hogy fizetség nélkül is folytassam. Haladás szinte semmi. A velem szemben támasztott növekvő anyagi elvárások, valamint egyre több idő és érdeklődés követelése kimerítették a türelmemet, és csaknem szakításra került sor, mikor nem várt helyről segítség érkezett. Addig fáradhatatlan segítőkészségem alábbhagyása volt „a kölcsönös analízis” kezdete (lásd fenn), amelyben beismertem az addig visszatartott ellenszenvemet és a túl nagy szenvedéssel szembeni ellenállásomat, és mindezt a bennem lévő infantilisre vezettem vissza. Ennek az analízisnek a hatására jó néhány dolog megváltozott minden tekintetben kapcsolataimban és beállítódásomban; a rokonszenv azonban még mindig nem érte el azt a fokot, amit például B. oly könnyen, azaz annyival könnyebben elnyert a maga számára (persze már az R. N. esetéből tanultak hatása alatt).

A latens szadizmus és az erotománia veszélye az analitikusnál. Az analitikus helyzet, különösen azonban merev technikai szabályai a betegnél többnyire hosszú szenvedést [lenteszierendes* Leiden] idéznek elő, az analitikusban pedig indokolatlan fölényt keltenek, amihez a beteg bizonyos megvetése társul. Ha ehhez még hozzávesszük a színlelt barátságosságot, a részletek iránti érdeklődést és az alkalmankénti valódi részvétet (ha túl nagy a szenvedés), akkor látni fogjuk, hogy a beteg megoldhatatlan ambivalencia-konfliktusba bonyolódik, amiből nincs menekvés. Ekkor bármely adandó alkalmat felhasználnak arra, hogy az analízist „a beteg ellenállásán” zátonyra futtassák.

Nem ismerek egyetlen olyan analitikust sem, akinek az analízisét elméletileg befejezettnek nyilváníthatnám (legkevésbé a sajátomat). Tehát minden egyes analízisből éppen eleget tanulhatunk önmagunkról.

Az analízis alkalmat ad a máskülönben meglehetősen gátolt, önérzetükben és potenciájukban zavart személyeknek arra, hogy fáradság nélkül szultánnak érezhessék magukat,+ ami kárpótolja őket azért, hogy nincs meg bennük a szeretni tudás képessége. Ennek az állapotnak az analízise oda vezet, hogy az ember jótékonyan kiábrándul önmagából, és felébred benne a mások iránti valódi érdeklődés. Ily módon legyőzve a narcizmust, hamarosan felébred az a rokonszenv és emberszeretet is, amely nélkül az analízis pusztán elhúzódó szekatúra.

1932. augusztus 11.

A kriminalitásról

Egy korábban bizonyos ideig analizált és az analízis révén szorongásától jórészt megszabadult beteg ismét felkeres: pillanatnyilag bizonyos nehézségei támadtak, de ezek nem nagyon zavarják a kedélyét. Olyan vállalkozásokba kezdett, amelyek sokkal nagyobbak, mint a rendelkezésére álló tőke. Az első analízis során felbátorítottam minden lehetséges tudományos és üzleti fantáziára, és magam is bizonyos örömet leltem abban, ahogy minden tudóssal, akivel találkozott (a matematikus kivételével), intellektuális párbajba bocsátkozott. Néhány hónapon belül ez a férfi, aki alig tudta leírni a saját nevét, szakértőkkel vitatta meg a fizika, a kémia, a fiziológia, a filozófia és a pszichológia legbonyolultabb problémáit. Ugyanakkor – egyidejűleg vagy egymást követően – tizenkét vagy tizennégy nővel kezdett szerelmi viszonyt. Utoljára elég tartósan egyszerre hárommal: 1. a szakácsnője, aki olyan odaadással volt iránta, mint egy szuka, 2. az elit társaság egyik legvonzóbb, legintelligensebb fiatal hölgye, aki tudományosan is tehetséges (ezt a kapcsolatot a beteg megszakította, mert a hölgy vonakodott attól, hogy a kapcsolatot nyilvánossá tegyék, tudva, hogy ezzel a jobb arisztokrata körökben elvesztené a jóhírét, és tönkremenne a karrierje), 3. egy kitűnő magyar orvosnő, aki viszont túl nyíltan fitogtatta kapcsolatukat, és úgy viselkedett, mintha a felesége volna. Tőle legombolt egy tetemes pénzösszeget, és nekem is adósom maradt hónapokon át az analízis honoráriumával.

Most látva, hogy nem tud gyorsan meggazdagodni, azon töri a fejét, hogy kivonja magát kötelezettségei alól. Egyúttal azzal a hírrel jön, hogy Párizsban gonorrhoeát kapott egy prostituálttól, azóta azonban a szakácsnővel és az orvosnővel is érintkezett. Megmondtam neki, hogy kezeltetnie kell magát, és meg kell vizsgáltatnia mindkét nőt.

Kihasználtam az alkalmat, hogy közöljem vele, mostantól fogva fizetnie kell nekem; mindazonáltal azt az ajánlatot tettem neki, hogy egyelőre csak a felét fizesse, a korábbi összeggel pedig ideiglenesen maradjon adósom. Furcsa módon az első megbeszélés során még hajlottam arra, hogy ismét mindent meghitelezzek neki, és csak további megfontolás után mondtam azt magamnak, hogy legfőbb ideje itt az analízisben is megmutatni ennek a férfinak a realitás határait. (A lassúságra, amivel ezt beláttam, saját analízisemben derült fény: azonosulás a gyávával, aki félelmét legyőzve hőssé válik, túl a jón és a gonoszon.) Egy megbeszélésen az alkalmazottaival a legnagyobb gorombaságra ragadtatta magát; erre kihívták párbajra. Feltételeim elfogadását egyelőre visszautasította, én azonban hajthatatlan maradtam, és várom, hogy ő intézze el a dolgot; valószínűleg holnap. A következő lépés, amire elszánta magát az volt, hogy megszakítsa a barátságát az orvosnővel. Azt hiszi, hogy én az orvosnő miatt megrövidítem őt, s hogy rá akarom bírni, hogy nőül vegye ezt a son of a witch;+ azt is meg akarja mondani neki, hogy többé nem használhatja őt fucking instrumentként,+ nem kellett volna szájába vennie a my cock.+ Ráhagytam mindent, és remélem, hogy ez a megbeszélés tisztázni fogja a helyzetet. A neurotikus orvosnő ellenszenve most megalapozottabb lesz, kihívó viselkedése, hiszékenysége stb. analitikus magyarázatot kap.

Fontos azonban az a lassúság és késedelmesség, amivel én végre mindezt beláttam. Nincs mit tenni, az okokat saját elfojtott kriminalitásomban kell keresnem. Bizonyos mértékig csodálom azt a férfit, aki meg mer tenni olyan dolgokat, amelyeket én megtagadok magamtól. Még azért a pimaszságért is csodálom, amivel engem becsap. Az alapvető ok csak az ilyen gonosztevőktől való félelem lehet; ilyenek engem valamikor valószínűleg tényleg legyőztek és elbátortalanítottak.

Érdekes az az ötlet, ami ezzel a férfival kapcsolatban ma felmerült bennem: azt gondoltam, hogy tettlegesen meg fog támadni, és ezért a riasztópisztolyomat a zsebemben tartom. A dolog elintézését egyelőre holnapig elhalasztottam, de eltökéltem magam, hogy hajthatatlan maradok, és adott esetben hagyom elmenni. Az az érzésem, hogy ha engedek, engem is – éppúgy, ahogy szinte mindenkit – ostoba fickó gyanánt fog kezelni, és ki fog használni. Ha hajthatatlan maradok, akkor valóban megtámadhat; már kezdett célzásokat tenni arra, hogy régebben épp elég pénzt adott már nekem (tehát többé nem akar fizetni), nyilvánossággal fenyegetőzhet, a barátok körében becsmérelhet stb. Engem mindez hidegen hagy. Ekkor talán majd megpróbálkozik az idegösszeomlással, hogy készségessé tegyen, s ez esetben fel fogom ajánlani, hogy tovább kezelem, ha elfogadja a feltételeimet. A probléma: mikor gyógyítható a kriminalitás? Mennyi betegségbelátásra van itt, mint a pszichózisoknál, szükség? Az analízis során élesebb határokat kell vonni a fantázia és a realitás között. (Idézni két másik esetet: dr. J. G., aki Freudot becsapta és B. apja.)

1932. augusztus 12.

A funkcióhasadás szubjektív ábrázolása

O. S. nőbeteg elhízásban szenved. A leghatékonyabb fogyasztószerek, tireoidea és hipofízis, higany, hatástalannak bizonyultak. Diétázni nem volt képes, mert ha nem eszik sokat és jól, gyámoltalannak érzi magát. Egy mélyreható depresszió (belátta, hogy hiábavaló volt minden arra irányuló erőfeszítése, hogy megváltoztassa mániásnak nevezhető barátnőjének vele szembeni viselkedését) mégis alkalom volt számára arra, hogy a gyógyszeres kezelések mellett éhségkúrának is alávesse magát. Apatikus állapotban van, úgyhogy semmi sem számít neki, még az éhségérzet sem. Immár hat napja koplal, naponta egy-két pohárka konyakot és egy pohár narancsvizet iszik.

Hogylétét a következőképpen írja le: hacsak lehet, nem végez semmiféle munkát, ha mégis muszáj, nagyon fáradtnak érzi magát. Minden hozzá intézett kérésre különös hastáji észleléssel reagál. Bár tudatosan nem érez sem félelmet, sem szorongást, és semmilyen más érzelmet sem, a hastáji észlelés speciális jellegéből tudja, hogy az most éppen ezt vagy azt az érzést jelenti. De őszintén állíthatja, hogy amit erről tud, az tisztán intellektuális jellegű. Személyisége tökéletes osztottságáról beszél. Ebben az érzéketlen állapotban minden kellemetlenségre csak a test reagál (lásd a fenti leírást). Kedélyállapota teljesen érintetlen és befolyásolatlan marad. Ha ezt a belső testi reakciót „a plexus solaris+ tájékán” közelebbről le akarja írni, azt mondja, hogy olyan érzés ez, mintha „az ember valamit eltaszítana magától, vagy valami elől elhúzódna”. Tüzetesebb kikérdezésre megtudjuk, hogy a beteg étkezési szokásai időről időre változnak. Némelykor ama belső észleletet kell a lehető leggyorsabban azzal csillapítani, hogy odanyújtják neki az üveget vagy a mellet. Egy mélyebb kínhelyzet még ezt a megnyugvási vagy az önmaga megnyugtatásának képességét is megbénítja.

A beteg maga hivatkozik arra a traumára, amit hathetes korában szenvedett el, mikor elmebeteg anyjával körülbelül 2–3 napot egy szállodában töltött, és nem lehet tudni, milyen bánásmódban volt része, míg végül rájuk találtak. Ez bizonyára olyan pillanat volt, amikor a gyermek heves rémületet élt át, és táplálékot követelt, anyja azonban valószínűleg hagyta éhezni, úgyhogy végül a gyermek annyira kimerült, hogy még a táplálék követelésével is felhagyott, és attól kezdve mintegy csak az elmúlást érzékelte. Még ha, miután megtalálták, életre keltették és a lehető legjobban táplálták is, úgy tűnik, hogy az élethez való újbóli alkalmazkodást a személyiségnek csak egy felületes része, és már csak automatikus módon tanulta meg. Egy, mondjuk hathetes ikertestvér van benne eltemetve ugyanabban a megdermedt állapotban, amelybe ő került a trauma során. Ájult (tehetetlen, minden motorikus megnyilvánulásra képtelen), talán csak menekülési reflexszel vagy védekező rúgkapálással reagál, szoptatással egy ideig esetleg még megnyugtatható; a reménytelen kín további elhúzódására azonban a motilitás megszűnik, és valószínűleg az életkedv is teljesen kialszik. (Itt az „orálerotika” és a depresszió, illetve a melankólia közötti kapcsolat valódi magyarázata; Abraham,* Radó.)*

Talán itt alkalom nyílik arra, hogy bepillantást nyerjünk a „mániás-depressziósok” táplálkozási furcsaságaiba. Ez a beteg, úgy tűnik, bizonyos körülmények között képes arra, hogy hízzon anélkül, hogy táplálékot venne magához, és állítólag inni sem iszik többet, mint a fent közöltek. Koplalása kezdete óta tegnapig négy kilogrammot fogyott anélkül, hogy diétáján (koplalásán) bármit is változtatott volna, és a korábban említett gyógyszerek ellenére tegnap óta egy kilogrammot hízott. Feltéve, hogy nem csalásról van szó, nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy a „biológiailag tudattalan, tisztán vegetatív” (talán egy növényhez, vagy egy embrióhoz hasonlítható), a környező közegből oxigént, CO2-t és H2O-t abszorbeáló ikertestvér egy ilyen látszólagos csodát véghezvigyen… A szkizofrének testi gyarapodása. S. I. asszony: a felettes-én kövérré tesz. (S. I. esetét az ikertestvér-elméletnek megfelelően felül kell vizsgálni.) O. S. beteg munkanapokon (hétköznap) nyugtalanságot, tevékenykedési kényszert érez, pihenőnapokon még ettől a kiúttól is nyilvánvalóan meg van fosztva, csak a teljesen elviselhetetlen mozdulatlanságot érzi, amitől jobban fél, mint bármi mástól. (Vasárnapi neurózis.)* Az ünnepnap csendje elkerülhetetlenné teszi, hogy meghallja az iker belső hangjait.

B.: Álom: 1. Egy őrült sofőr olyan éles ívben kanyarodik a teli autóbusszal, hogy az felborul. A beteg látja a veszélyt, a külső oldalra ül, és kiszáll a felborult kocsiból; mindenki más (ruhával fedett) precízen levágott végtagokkal: például egy férfi levágott lába. A kiszálláskor csak üvegszilánkokat érez a külső halló járatában. Az elszenvedett sérülés, a vágyott bosszú, a felébredés utáni eltolt emlékezés (szimbolikus sűrítése annak, hogy valami emlékezteti), s esetleg a kellemetlen zajok vagy a saját kiáltozásának homályos észlelése. 2. Egy férfi tettleg megtámadja. 3.…*

1932. augusztus 13.

A pszichoanalízis bűneinek lajstroma

(Egy nőbeteg szemrehányásai):

1. A pszichoanalízis „áttételbe” csábítja a betegeket. A mélyreható megértést, az élettörténet legapróbb részletei és a lelki impulzusok iránti nagy érdeklődést a betegek természetszerűen mélyreható személyes barátságosság, sőt gyengédség jeleként értelmezik. 2. Mivel a legtöbb beteg hajótörött, aki minden szalmaszálba belekapaszkodik, vakká és süketté válik azokkal a tényekkel szemben, melyek megmutathatnák neki, hogy milyen kevés személyes érdeklődést tanúsít az analitikus a betegei iránt. 3. Eközben a beteg tudattalanja az analitikus összes negatív érzését észleli (unalom, bosszúság, gyűlölet, ha a beteg valami kellemetlent vagy olyat mond, ami az orvos komplexusait ingerli). 4. Az analízis könnyen nyújt alkalmat tudattalan, tisztán önző, kíméletlen, erkölcstelen, sőt kriminálisnak nevezhető cselekedetek és ugyanilyen viselkedések ártatlan (bűntudat nélküli) megvalósítására; például az az érzés, hogy hatalma van egy sor tehetetlen, áhítatos beteg felett, akik fenntartás nélkül csodálják őt. Szenvedésük és tehetetlenségük szadista élvezete. Mit sem törődve azzal, hogy meddig húzódik el az analízis, sőt törekedve arra – tisztán anyagi okokból –, hogy minél tovább tartson: ha úgy akarja, az orvos örökös adófizetővé teszi a betegeket.

Ugyanilyen jellegű infantilis élményei következtében lehetetlenné válik (és az analitikus, mivel az analitikus helyzetet és saját viselkedését nem világítja meg, nem segít tisztázni a helyzetet és következtetni a jelenből a múltra) [a beteg] számára mégoly hosszú eredménytelen munka után is, hogy elszakadjon tőle éppen úgy, ahogy egy gyermek sem tud elfutni otthonról (mert magára hagyatva tehetetlennek érzi magát).

Az analízis létrejöttében túlságosan is nagymértékben fellelhető áttétel, amelynek megoldásához az analitikus tudatlanságból nem ért (jobban kellene ismernie önmagát és viselkedését, hogy erre képes legyen), végül is ugyanazt a szerepet játssza az analízisben, mint a szülők önzése (egoizmusa) a nevelésben.

(A kimondatlan gyűlölet még inkább fixációhoz vezet, mint a félrevezetés. Az erre adott reakció: túlzott jóság bűntudatból, ami külső segítség nélkül nem szüntethető meg.)*

A betegek érzik a képmutatást az analitikus viselkedésében, apró jelek százaiból látják. (Némelyikük azt gondolja, hogy még az analitikus érzéseiben és gondolataiban is olvas.) Ezek a dolgok nagyon is ritkán válnak az analízis (és az analitikus vallomásainak) tárgyává.

Segítség ezen, ha mégoly messzire is „jutott” mindez, a valódi contrition+ az analitikus részéről. Az ember általában az ellenkezőjével reagál: kedvetlenséggel, hallgatással, bosszúsággal, azzal az érzéssel, hogy a legjobbat akarta, s ezért még meg is szidják. Kedve támad megszakítani az analízist, és esetleg meg is teszi.

(Talán egyetlen analitikus sem olyan „perfekt”, hogy el tudná kerülni az efféle dolgokat. Ha azonban az ember idejében gondol erre, és dolgozni kezd rajta, lényegesen lefogja rövidíti az analízist. Vajon nem ebben rejlik-e a traumatikus ismétlések végtelenségének (6-8 év) alapvető oka – mivel hiányzik a kontraszt a múlttal, és e nélkül a kontraszt nélkül a beteg a múlt boldogtalanságát jelen asszociációi segítségével az ismétlési boldogtalansághoz kapcsolódóan még mindig jelenlévőnek érzi, és a traumára való emlékezés hasadással, a tünetek és a trauma felerősödésével végződik.)

Rokonszenv nélkül nincs gyógyulás (Healing.)+*

A megértésre azért van szükség, hogy a rokonszenvet a megfelelő helyen (analízis) és a megfelelő módon juttassuk érvényre. Rokonszenv nélkül nincs gyógyítás. (Legfeljebb betekintés a szenvedés genezisébe.)

Szerethetünk-e minden embert? Nincsenek-e ennek határai?

Az uralkodó rezsim (gyermeknevelés, a felnőttek szenvedélyessége) mindenki számára megnehezíti, hogy a rokon- és ellenszenvektől és igazságtalanságuktól megszabaduljon. Az emberiség karaktere talán egyszer majd jobb lesz (a változás képességének határai). Még a tudomány is „szenvedélyes”, mikor csak az egoisztikus ösztönöket látja meg és ismeri el. Az a természetes szükséglet, hogy megfelelő normális kielégültség után megosszuk az örömérzéseket valamint a természet harmóniaelve azonban nincs kellőképpen figyelembe véve.

A halálösztön gondolata túl messzire megy, már-már szadisztikusan színezett; a nyugalmi ösztön [Ruhetrieb] és a felhalmozódott „fölösleges” öröm és kín megosztása+ (közlése,+ sharing)+ az igazi, vagy volt az igazi, mielőtt mesterségesen – traumásan – megzavarták.

Az EGYEDÜLLÉT hasadáshoz vezet.

A traumát olyan valaki jelenléte gyógyítja, akivel az ember közölheti és megoszthatja örömét és bánatát (szeretet és megértés).

A személyiség egységessé, „gyógyulttá” válik. (Mint a „glue”.)+

Az orvosnak a betegek iránti képmutató barátságossága mögött a betegek gyűlölete rejlik. Fel kell ezt kelteni és vissza kell vezetni (belső) okaira; ezután tud csak az ember segíteni – tudja a saját szenvedését közölni és megosztani, és tud a másokéban osztozni. Ha az ember maga telített, és nem sóvárgó, akkor magától értetődő a jóindulat, a jóérzés és a jótett.

 

A GENITALE nem az a szerv, amelynek segítségével az ember megszabadul a szenvedéstől (a szenvedés rezervoárja!),

hanem a fölösleges energia (öröm) közlésének és megosztásának a szerve.

 

1. A gyermeket szeretettel és táplálékkal kell kielégíteni.

 

2. Pubertás – örömmel való túlterheltség.

Megszabadulni tőle   Egyfajta anyaság
 }a nemi szervek útján{A lehasadt rész iránti szeretet:
közölni azt   sperma, gyermek
    Az önszeretet maradványa
A fenti szeretet:1. A hímivarsejtek és a petesejt iránti szeretet
 2. Szeretet az iránt, akivel az ember megosztja őket

Veszélyes bomba elraktározása. (F).

A szeretettlény
 fragmentum

depozíciója. (F.)*

 

Az analitikus, miután megkapta a bűnlajstromot, és legyőzte dacreakcióját: le van törve – „a legjobbat akartam, és ez lett belőle!”

 

A beteg: kész megbocsátásra. Hogy meg lehetett tenni az első lépést a trauma indítékának megbocsátása felé, azt jelenti, hogy belátók lettek. Az, hogy egyáltalán lehetséges volt a belátás és a magába szállás, véget vet az általános embergyűlöletnek. Végül még az is lehetséges, hogy megbocsátó és ezért megértő érzésekkel tekintsenek – emlékezzenek – a traumára.

 

Az az analitikus, akinek megbocsátottak:

az analízisben részesül abban, amit az élet megtagadott tőle, és ami a szívét megkeményítette. Kölcsönös megbocsátás!! – Végső siker.

1932. augusztus 14.

Trauma és személyiséghasadás; az érzések és az intelligencia szétszakadása

G. esete: Hirtelen (gyorsan, készületlenül) sokk éri a szülői érintkezés láttán. Amit egyszerre csak megpillantott, és amit érzett (a szülők verekednek; az apa megfojtja az anyát, úgy tűnik, az anya teljes beleegyezésével, senki sem gondol rám, senkihez sem menekülhetek, magamra vagyok utalva, de hogy tudok egyedül megmaradni? Ha ennék valamit, az megnyugtatna, de senki sem gondol rám; üvölteni szeretnék, de nem merek, jobb, ha néma és észrevétlen maradok, különben még valamit tesznek velem, gyűlölöm mindkettejüket, szeretném eltaszítani őket – lehetetlen, túl gyenge vagyok, túl veszélyes is lenne, szeretnék elfutni, de nem tudom hova, szeretném ezt az egész eseményt kiköpni, mint valami undorító dolgot), mindez elviselhetetlen volt számára, és mégis ki kellett bírnia; rá volt kényszerítve. A helyzet elviselhetetlensége alváshoz hasonló szellemi állapothoz vezet, amelyben [a dolgok] a lehetőség szerint álomszerűen megváltozhatnak, negatív és pozitív hallucinatorikus módon torzulhatnak. Ebben a helyzetben undort érez, és ezt álmodja: semmiség az egész, csak valami rosszat ettem; kihányom és megszabadulok tőle, vagy: „jönni fog valaki, és ad majd valami jobbat enni”. Ha azonban tovább tart a kín anélkül, hogy segítség érkezne, akkor az ember még mélyebb regresszióba jut: „Olyan borzasztóan egyedül vagyok, persze, hisz még meg sem születtem, az anyaméhben lebegek.”

Ha viszont egyszer sikerül az ilyen éber álom segítségével a pszichés szenvedéstől megszabadulnia, akkor kialakul az egész jövőjét meghatározó gyenge pont, amelyre az Én (az érzések) könnyen regrediálnak, mihelyst valami kellemetlen történik. (Így a betegünknél is, mikor anyja hirtelen elhagyta a házat, és midőn sokkal később, hőn szeretett férjével kapcsolatban csalódást élt át.)

A sokkhatás azonban betegünknél még mélyebbre terjed. Teljes érzelmi élete a regresszióba menekült, úgyhogy többé semmiféle érzelmet nem él át teljes egészében, tulajdonképpen sohasem ő az, akivel a dolgok történnek, ő csak más személyekkel azonosul. Miközben tehát érzelmi élete eltűnik a tudattalanságban, tisztán testi érzésre csökken, a minden érzéstől mentesült intelligencia hatalmas, de – ahogy mondtuk – tökéletesen érzelem nélküli fejlődésen megy keresztül: ez a teljesítmény nem más, mint alkalmazkodás. A beteg félelmetesen intelligenssé vált; ahelyett, hogy gyűlölte volna az apját vagy az anyját, gondolataival oly mélyre hatolt lelki mechanizmusaikba, indítékaikba, sőt érzéseikbe (de még ez utóbbiakba is csak a tudása segítségével), hogy – mivel ő maga megszűnt érző embernek lenni – az addig elviselhetetlen helyzetet világosan fel tudta fogni. A trauma érzelmileg embrionálissá, intellektuálisan azonban bölccsé tette őt, olyanná, mint egy teljesen objektív és érzéketlenül értelmező filozófus.*

Ami új ebben az egész folyamatban, az az, hogy a regresszív értelmű realitástól való menekülés mellett létezik egy progresszív értelmű menekülés is, amikor valaki hirtelen intelligenssé, sőt tisztánlátóvá válik, tehát egy progresszív menekülés, bizonyos virtuálisan előre megadott, de eddig funkcionálisan nem használt fejlődési lehetőségek hirtelen kibontakozása, azt lehet mondani, hirtelen öregedés (az érzések egyidejű embrionálissá válásával). Azt gondolhatnánk tehát, hogy a sokk során az érzések lehasadnak a képzetekről és a gondolkodási folyamatokról, mélyen a tudattalanba, sőt a tudattalan testibe záratnak, míg az intelligencia maga az imént leírt progresszív menekülést hajtja végre. A rémület volt az az erő, ami az érzéseket és a gondolatokat erőszakkal szétválasztotta; ugyanez a rémület azonban még mindig működésben van, ez az, ami a szétválasztott lelki tartalmakat még mindig elkülönítve tartja. Ha sikerül meglepetésszerű lerohanás vagy a szabad asszociáció segítségével egy pillanatra kikapcsolni a szorongást, akkor az eddig szétválasztott lelki részek hirtelen érintkezésekor hangos robbanás következik be: konvulziók, érzékeny szenzoros és motoros testi tünetek, mániás dühkitörés, legtöbbször – az ellenőrizhetetlen érzelmi felindultság kifejezéseképpen – feltartóztathatatlan nevetés; végül a teljes kimerülés után relatív megnyugvás következik be éppúgy, mint amikor rossz álomból ébredünk fel. De ez megint csak álom volt, a történtek valósága felőli bármiféle tartós meggyőződés nélkül. Az ismétlési kísérlet tehát emlékezés helyett csak hisztériás rohamhoz vezetett, rákövetkező érzelmi amnéziával.

Mi hozhat itt változást? Egyes-egyedül az analitikus jóságába és megértésébe vetett bizalom. Az analitikusnak képesnek kell lenni arra, hogy beismerje minden negatív érzelmi impulzusát, és ezáltal megszabadítsa betegét attól, hogy őt képmutatónak tartsa. Ezzel együtt azonban a betegnek az analitikus igazi jóságát is meg kell éreznie. Ez a rokonszenv teszi lehetővé, hogy a betegek megosszák velünk szenvedéseiket, és ezáltal úgy érezzék, hogy nagyrészt megszabadultak azoktól. Ilyen körülmények között az analitikus jósága és energiája elkerülhetővé teszi az érzés- és gondolatvilág érintkezésekor fellépő robbanást, és az ismétlés helyébe végre az emlékezés léphet.

1932. augusztus 17. [I.]

A saját, valóságos incesztuózus hajlamok projekciója a gyermekekre és a betegekre;
nem értjük az infantilis fantáziák és az ezek megvalósítása közötti különbséget

A) Az életben.

B) Az analízisben.

G. esete: Kissé belefáradtam megszakítás nélküli önanalízisébe, a szüntelen panaszkodásába arról, hogy képtelen a saját életét élni, és ahelyett, hogy szeretne és gyűlölne, arra kényszerül, hogy tárgyakkal azonosuljon. Ezért a szabad asszociáció segítségével megkíséreltem rávenni a beteget, hogy beismerje azokat az apjával szembeni érzéseket, melyeket tudattalanjában táplálhat. Apja, akit anyja hirtelen elhagyott, érzelmi követelésekkel fordult lánya felé. Barátok lettek. Amikor a beteg megpróbált vele egykorú fiatalemberekkel baráti s talán kissé erotikusan is színezett kapcsolatba lépni, komoly feddéseket kapott, sőt apja figyelmeztette, nehogy olyanná legyen mint az anyja. Miközben minderről beszélt, én a következő megjegyzést tettem: „Tulajdonképpen ez boldog házasság volt az apja és Ön között.”

Másnap arról értesültem, hogy a beteg az egész napot mély depresszióban töltötte, elveszítve hozzám fűzött reményeit: „Ha tőle (tőlem) sem kapok több megértést, mit remélhetek egyáltalán? Még ő is boldog házasságnak nevezi ezt, tehát olyasvalaminek, amit én akartam. Ahelyett, hogy észrevenné, hogy bár gyermekként, fantáziában lehet, hogy kívántam valami hasonlót, de mi sem állt tőlem távolabb, mint hogy ez a kívánság vagy vágy a valóságban realizálódjon. Ezt a valóságot azonban mégis rám erőltették, és ezáltal a fejlődés normális útja bezárult előttem: ahelyett, hogy szerettem és gyűlöltem volna, már csak azonosulni voltam képes.” Jellegzetesek a rákövetkező éjszaka álmai: 1. Analizálom őt, de mellette fekszem az ágyban. 2. Dr. Brill* analizálja, föléhajol, megcsókolja; életében először van kezdődő orgazmusa egy csók után. Hirtelen felébredés, az orgazmus befejezése nélkül. Értelmezés: Tegnapi állításom arra vall, hogy én sem tanúsítok több megértést valódi érzései iránt, mint az apja, Brill (vagy Horace); a beteg semmit sem várhat az analízisemtől, a vágyaimmal való azonosulás útján nem tudom rábírni még arra sem, hogy orgazmusa legyen Brill-lel (a legellenszenvesebb emberrel). Tőlünk, férfiaktól való félelmében teszi ezt. Ez a félelem volt az, ami az ősjelenet során arra kényszerítette, hogy ne az apjával, hanem az anyjával azonosuljon; ebben a rettenetes pillanatban anyja volt a kevésbé ijesztő.

Elismertem, hogy elméleti feltevéseimtől elfogultan, felszínesen és gondatlanul egy felnőtt, ivarérett személy érzelmeit feltételeztem ott, ahol valószínűleg csak infantilis, irreális erotikus fantáziák voltak.

Remélem, hogy a képesség hibám belátására, valamint az, hogy ezt követően elfogulatlanul elkísértem a beteget az azonosulás fájdalmas élményének útján, meg tudta menteni a veszélyeztetett analízist. Több fontos tanulságot kell ebből levonni: 1. mi, analitikusok, szexualitáselméleteinknek isten tudja, mekkora részét vetítjük rá a gyermekekre, és nem kevésbé a betegeinkre az áttételt illetően; képtelenek vagyunk megérteni, hogy a betegek, bár felnőttek, valójában kisgyermekek maradtak, és csak játszani akarnak a dolgokkal, a valóságtól még az áttételben is megrettennek, amit tőlünk való félelmükben nem mondanak meg nekünk, és a kedvünkért úgy viselkednek, mintha szerelmesek volnának belénk; s ennek jó része csak azért történik, mert nekünk, analitikusoknak ilyen anticipált képzeteink vagy talán tudattalan vágyaink vannak. 2. Nem teszünk kellőképpen különbséget a gyermekek fantáziabeli, játékos és erotikus felbuzdulásai között (és itt körülbelül úgy viselkedünk, mint B. apja, aki elvesztve fejét a lánya szexuális játékától, erőszakot követett el rajta). 3. A fixációnak gyermeki fejlődési fokon a következők az okai: a) a felnőtt jellegű libidó ráerőszakolása, b) a megalázó szidalmak, verés stb. az Ödipusz-fantáziák miatt, amelyeket valójában csak ez a komolyan vétel tesz valóságossá; c) a fixáció annál rosszabb, ha – mint oly gyakran – először pozitív módon megengedik, hogy a gyermek igazinak vegye a dolgokat, azután lelkiismereti okokból tartózkodók lesznek, és büntetést alkalmaznak (hogy a gyermeket felejtésre bírják, és hogy saját lelkiismeretüket megnyugtassák).

A szenvedélyesség mellett a gyermeki lénynek ez a fajta meg nem értése és különösen a gyermekek (és a betegek) ártatlanságába vetett hit hiánya az utóbbiakat kétségbeesésbe kell hogy kergesse, amely aztán a felnőttek segítségével bátortalanság vagy dac, némelykor eltúlzott ambíció, de mindenképpen szerencsétlen jellemvonások képét ölti; ugyanez az analízisben „elakadáshoz” vezet, amit az analitikus a beteg ellenállásaként értelmez ahelyett, hogy önmagában keresné a hibát. Csak az olyan analízis segíthet, amely még az analitikust és az analitikus elméletet sem kíméli. Ha saját analitikusunk nem teszi ezt meg, akkor nagyon oda kell figyelnünk betegeink szavára és fel kell dolgoznunk az általuk tett célzásokat, majd ki kell szednünk a betegekből mindazt, amit bennük gyanítunk. Az eredmény: megkönnyebbülés, valamint az, hogy képesek leszünk átérezni a dolgokat, függetlenül attól, hogy számunkra kellemesek vagy kellemetlenek. Ez a bevezetője az azonosulás befejezésének.

1932. augusztus 17. [II.]

Utóirat a fragmentációhoz

(R. N.) Felhasználva a G.-nél tett megfigyelést: az érzések visszaesése embrionális szintre és az értelem előrehaladása (a támadóval félelemből létrejött azonosulás során) a virtuális fejlődési lehetőségek (a mazochizmus vagy az anyaság) irányába, R. N.-nél az egyik érzelmi kitörés közepette a fragmentáció egy harmadik fajtájának képszerű ábrázolását eredményezte: a lélek a koponya egy lyukán át az univerzumba távozik; a messzi távolban ragyog, mint egy csillag (ez lenne a clairvoyance, ami több, mint a támadó megértése; úgymond megérti az egész univerzumot, és így még egy ilyen iszonyatos dolog létezését is képes lesz felfogni). A sokk nyomása alatt tehát a személyiség egy része elhagyja a földi lét önző szféráit, és mindentudóvá válik. Ez a mindentudó rész a távolság, a világosság és minden összefüggés ismerete következtében még ott is képes a segítő közbelépésre, ahol úgy tűnik, minden elveszett és reménytelen. Szélsőséges példa: a csillagtöredék meglátja a messzi távolban azt az egyetlen személyt, akinek sorsa és szenvedései a hasonlóság ellenére lehetőséget adnak arra, hogy magába szálljon, tehát teljes megértésre, valamint a puszta agresszió (apa) helyett jóindulatra leljen. Csak akkor, ha a többi töredék mellett még hisz valaki ebben (úgymond egyik szemével a koponya lyukán át a messzi csillagra tekint, a másikkal pedig a testben és a lélekben zajló folyamatokat figyeli).

Ide közbeszúrandó: az érzések az asztrális töredékben is jelen vannak, ahogy a narkózisban sem lehet megtakarítani a fájdalmat, az csak eltolódik a végtelen távolba. Az asztrális töredék segít az individuumnak, amikor azt az őrületbe kergeti. Sok esetben nincs más lehetőség; ez az utolsó a halál vagy az öngyilkosság előtt. Asztra álomképeket és boldogságfantáziákat is teremt, például az ideális szeretőről, csodálatos házassági kapcsolatokról, miközben a valóságban a gyermeket esetleg kegyetlenül megerőszakolják, a szervet narkotikus relaxációban túltágítják, az uterusban idő előtt anyai funkciókat erőltetnek.

A töredékek intellektuális egyesítésének képessége mellett a jóságnak is meg kell jelennie, mert egyedül ez teszi tartóssá az egyesülést.

Az analízis magában nem más, mint intellektuális bonctan. A gyermeket nem lehet csak megértéssel meggyógyítani. Először valóságosan, másodszor pedig megnyugtatással és a remény felkeltésével kell őt segíteni. Fel kell adnunk a szuggesztió iránti megvetésünket a tisztán infantilis neurotikus szorultsága láttán. Önmagában a jóság sem sokat segítene, csak a kettő együtt.

1932. augusztus 22.

A spontaneitás üdítő – a provokáció lehangoló

U. férfibeteg beleszeret egy idősebb hölgybe; az órákon gyalázza, de az intim kapcsolatot nem tudja nélkülözni. Ugyanakkor 5 vagy 6 másik nővel is viszonyt folytat, és ezt egyáltalán nem titkolja a hölgy előtt. A hölgy komolyan veszi udvarlását, és viselkedése kezd olyan lenni, mintha a fiatalember menyasszonya lenne, amit a beteg nem elég határozottan utasít el. Emellett alkalmanként kielégítőbb vele a szexuális érintkezés, mint bárki mással. A beteg végül a fertőzés veszélyének is kiteszi a hölgyet. Erre manifeszt harag- és gyűlölet-megnyilvánulások pillanatai a nő részéről. Ez nagyon fájdalmasan érintette U.-t; majd barátként érzett iránta. Nem sokkal ezután azonban a nő ismét elkezdte a kegyeit keresni, mintha megbocsátott volna neki; viselkedése egyszersmind szenvedő és deprimált. Ezt U.-nál ismét hirtelen érzelmi fordulat követte: ha korábban kissé szomorú is volt az elkerülhetetlen elválás miatt, és boldog, hogy valódi érzelmei vannak, még hála és barátság is: most megint lekötve (kötelezettség) és kényszerítve érzi magát, hogy segítsen a nőnek, és mellette maradjon. Ugyanakkor ismét fellobban egy másik fiatalemberrel szembeni féltékenysége.

Íme egy példa arra, hogy az idősebb személyek (felnőttek) részvétet keltő viselkedésükkel bűntudatossá tehetnek egy gyermeket, és gyámoltalanságában tartósan magukhoz köthetik, ez a helyzet azonban tudattalan gyűlöletet, sőt kriminális impulzusokat hívhat elő. Ezeknek az impulzusoknak egy része azután valóban meg is valósulhat (gondatlanság a fertőzésveszélynél). Ha ezt a helyzet megértő és megfelelő megváltoztatása helyett büntetés és szidás követi, a bűntudaton át a gyermek ismét csak fixált lesz.

Így következik be az ismétlési törekvés: feleségül venni az anyát, vagy belészeretni bűntudat és gyűlölet kíséretében. A féltékenység voltaképpen vágy, annak a vágya, hogy egy nemkívánatos kötelékből egy harmadik segítségével kiszabaduljunk. (Szegény tatár.)+*

A gyermek mindenekelőtt boldognak szeretné látni a szüleit, és ha nem azok, úgy érzi, a boldogtalan házasság minden terhét a vállára kell vennie. A gyermek leginkább játszani szeretne papát vagy mamát, de csak játszani, nem pedig az lenni. (Még mi, pszichoanalitikusok is, mint már sokszor mondtam – lásd fenn –, az infantilis helyzetet túlságosan a mi felnőtt nézőpontunkból szemléljük, és megfeledkezünk a gyermekkor autoplaszticitásáról és a gyermekek egész pszichés létének álomszerű természetéről. – Elsődleges folyamat.) A betegek olyanok, mint a gyermekek, nem mernek ellentmondani. Erre nevelni kell őket; némelyikük annyira meg van rémülve, hogy csak ismételt ráijesztéssel lehet haragra gerjeszteni.

1932. augusztus 24.

Vajon az incesztus-tabu szigora az oka az incesztus fixációjának?

G. esetében a gyermek fantáziái az anya távozásával és az apa közeledésével hirtelen megvalósulnak. A pubertás alatt alig valamivel önállóbb, szexuális vonatkozásokban alig tekint kifelé: az apja inti, nehogy olyan legyen, mint az anyja. Ez arra kényszerítette a gyermeket, hogy az incesztus-fantáziát valósnak tartsa. Erre azonban egyetlen gyermek sem képes, van a gyermekekben valami, ami irtózik a valódi incesztustól, az anya öreg, nevetséges, és mindenképpen alkalmatlan arra, hogy beleszeressenek. Hogy a szülőt ne sértsük, nem szabad rámutatnunk arra, hogy ráerőszakolt az incesztus. (Analógia a pszichoanalízisben, ha az incesztuózus vágyakat igazi vágyaknak tekintjük.) – A tabu szigora nélkül az indíttatást a tabu megsértésére az ember valószínűleg részben magától „kinőtte” volna, az indíttatás magától eltűnt volna.

(Lehetséges feltevés az ősjelenet sokkhatásáról: fantáziájában az ember játszhatott ezzel a lehetőséggel – állatok megfigyelése –; a félelmetes a dologban az volt, hogy ezt a fantáziát valóságként kellett meglátnia.)

A test túlzott egészsége vagy adaptációs képessége mint a szellemi inkapacitással szembeni védőintézkedés. A családban körülbelül 300 éve igen sok az elmebeteg, testi egészségük ezzel szemben rendkívül jó. Emellett általános hajlam az elhízásra, csak a legerősebb gyógyszerek és csak különösen nagy adagban hatnak. Úgy tűnik, mintha a robusztus test erőtartalékokat és életfenntartó mechanizmusokat halmozna fel, még arra az esetre is, ha az elme teljesen felmondaná a szolgálatot. Összehasonlítandó ezzel a paralitikusok* elhízása kezdődő dementiában.

A bűnlajstrom revíziója. Úgy tűnik, hogy nem elég általános vallomást tennünk és erre általános feloldozást nyernünk; a betegek azt akarják látni, hogy minden általunk okozott szenvedésüket egyenként helyesbítjük, meg akarnak minket büntetni értűk, aztán ki akarják várni, míg erre nem daccal vagy sértettséggel, hanem belátással, sajnálkozással, sőt szeretetteljes együttérzéssel reagálunk. Végül (saját analízisünk segítségével) olyan erőssé kell lennünk, hogy a jelenben az ilyen hibák megismétlése ellen fel legyünk vértezve. Ez az a stádium, amelyben a beteg bizalomra ébred irántunk, és most először lesz képes egy biztos, jelen idejű nézőpontból, a robbanás megismétlése nélkül visszatekinteni a múltra.

A beteg ekképpen kiérdemelt bizalma most már lehetővé teszi, hogy valóságként tárjuk elé azt, amit a transzban átélt, és az infantilis, poszthipnotikusan rögzült parancsautomatizmusoknak ellenszuggesztiókkal véget vessünk; szavakban is kifejezett valódi szándék segítségével meg tudjuk előzni, hogy a beteg szükségtelenül megismételje szenvedéseit (katalitikus folyamat).

A pszichoanalízis félelme a szuggesztiótól. A pszichoanalízis a traumatikus élményre való szűkítést és az elfojtás helyetti tudatosulást (később pedig az eme tudással szembeni ellenállás legyőzését) egyúttal a gyógyulás eszközeként is tekintette. Breuer betege tudatosítás és lereagálás segítségével szabadult meg tüneteitől. Később Freud azt tanította nekünk, hogy a fő hatótényező a látens áttétel, tehát valami emocionális. Az analitikus technika áttételt provokál, azután azonban visszavonul; megsebzi a beteget anélkül, hogy esélyt adna neki a tiltakozásra vagy arra, hogy továbbálljon; ezért a vég nélküli rögzülés az analízishez, miközben a konfliktus tudattalan marad.

Ha a beteg megszabadul ezektől a láncoktól, akkor tiltakozik a szadisztikus eljárás ellen; majd ha igazán érzi, hogy valóban törődünk vele, hogy gyermekes segítségre szorulását komolyan vesszük (és a gyámoltalan gyermeket – a betegek nagy része pedig az – nem traktálhatjuk elméletekkel, mikor rettenetesen szenved), akkor rá tudjuk bírni, hogy félelem nélkül tekintsen vissza a múltba. Újabb bizonyíték arra, hogy a trauma maradandó hatása a jó, a megértő, a felvilágosító környezet hiányából ered.

Az egyedüllétről. A még kevéssé kialakult gyermeki személyiség jóformán semmi életképességgel nem rendelkezik, ha a környezet nem támogatja minden oldalról. E nélkül a támasz nélkül a pszichés és organikus részmechanizmusok divergálnak, mintegy szétrobbannak; nincs még meg a megfelelő Én-centrum sem, ami egymagában is fenntartaná az egészet. A gyermekeknek nincs még énjük, csak ösztön-énjük, az ösztön-én pedig még alloplasztikusan és nem motorosan reagál. Az analízisnek képesnek kellene lennie arra, hogy megteremtse az Én felépítéséhez szükséges, annak idején nélkülözött kedvező környezetet, és ily módon véget vessen a mimikriállapotnak, ami, mint egy kondicionált reflex, csak ismétlésekre késztet. Úgyszólván egy újabb couvade és újabb szárnyra kelés. (Ha a trauma egy már fejlettebb Ént ér, akkor dühreakciók és dacos attitűdök követik; kriminalitás. – U.)

„A szenvedés terrorja”

Rémület: Egy rész „magán kívül” kerül. Hasadás. Az üressé vált helyet a támadó foglalja el. Azonosulás.

 

A gyermek ábrázolása: „őrültek vagytok”; utánzással. (Képtelenség.)

 

Grimasz.

                                                                           
elmebetegek
 gyermekek
  {kétségbeesésben
 tehetetlenség
}

                                                                                                                          

                                                                           
Őrült ember
 (elmebeteg szülők)
}!{Hagyomány
 nemzedékeken át.

                                                                                                                       

                                                                           
Orvosok
 Férfiak
  {Egy gyermek sem
 ápolónő.
 

                                                                                                                         

                                                                           
Trauma-ismétlés   Mítosz 
    Healing!+ 

                                                                                                                           

Igazán hinni a hasadásban. (Nem tudományos előadásokat tartani.) Technikai kurzus.

                                                                                                                           

Valódi coitus gyermekekkel (incesztuózus cselekmények). A következmények sokkal gyakoribbak!

                                                                                                                           

1932. október 2.

Regresszió (organikus szétesésben) a ψ–φ-embrionalitásba analízis alatt+

További regresszió a halálba. (Még meg nem születettnek lenni, ez a veszély. Elképzelhető-e egy újfajta megoldás a személyiségproblémára, miután az ember így lemerült a traumatikusba?)

Az én esetemben vérkrízishez* vezetett abban a pillanatban, amikor beláttam, hogy nemcsak hogy nem számíthatok egy „felsőbb hatalom” védelmére, hanem éppen ellenkezőleg, ez a közömbös hatalom eltipor, mihelyst a magam útján – és nem az övén – járok.

Ez a tapasztalat segített hozzá annak belátásához, hogy csak addig voltam bátor (és teljesítőképes), amíg (tudattalanul) egy másik hatalomra támaszkodtam, tehát valójában sosem voltam „felnőtt”. Tudományos teljesítmények, házasság, harc a nagyon tehetséges kollégákkal, – mindez csak annak a képzetnek a védelmében volt lehetséges, hogy minden körülmények között számíthatok az apapótlékra. A felsőbb hatalommal való „azonosulás”, a nagyon hirtelen „felettes-én képzés” lenne az a támasz, ami engem a végérvényes széteséstől egykor megóvott? A továbbiakban az egyetlen lehetőség a létezésre önmagam legnagyobb részének feladása lenne, hogy teljes mértékben megvalósítsam azon felsőbb hatalom akaratát (mintha az az én saját akaratom volna)?

És amiként most új vörösvérsejteket kell felépítenem, szükséges-e (ha képes vagyok rá) személyiségemet is új alapokra helyezni, az eddigit pedig hamisként és megbízhatatlanként feladni? Az lenne a választásom, hogy vagy meghalok, vagy „újra berendezkedem” – és ezt 59 évesen? Másfelől: érdemes-e mindig csak egy másik személy életét (akaratát) élni – az ilyen élet nem egyenlő-e már-már a halállal? Nagyon sokat veszítek, ha egy ilyen életet kockára teszek? Chi lo sa?+

A tanítványok irántam érzett bizalma némi bizonyosságot adhat önmagam iránt, különösen egyvalakinek a bizalma, aki egyszerre tanítvány és tanító.

(Ebben a pillanatban kaptam kézhez Jones személyes hangú, barátságos sorait. (Rózsákat ígér, körlevelet indítványozott.) Nem tagadhatom, hogy ez még kellemesen is érintett. Úgy éreztem, hogy a kollégák is (Radó stb.) elhagytak; ahhoz mindannyian túlságosan félnek Freudtól, hogy még akkor is képesek legyenek tárgyilagosan viselkedni vagy talán még rokonszenvezni is velem, ha vita van Freud és köztem, közben Freud, Jones és Eitingon* biztosan már régen leveleznek egymással. Engem úgy kezelnek, mint holmi kíméletre szoruló beteget. Az én beavatkozásom ráér, míg felépülök, amikor felesleges lesz már a „kímélet”.

Úgy tűnik, hogy pszichológiai szervezetem bizonyos mértékig megtartotta erejét, úgyhogy ahelyett, hogy pszichésen megbetegednék, csak organikus mélységeimben tudok pusztítani – vagy elpusztulni.

Meghatódtam, amikor eszembe jutott, ahogy egyszer katonaként (egyéves – önkéntes) kiemelkedő (és spontán) harctéri tevékenységért (manőverért) nyilvánosan megdicsértek. Úgy tűnik, ez hiányzik és hiányzott nekem gyermekkoromban. A szigor és az oktalanság révén a „rossz fiú” szerepébe kényszerültem. Az, hogy megvetnek, különösen legidősebb nővérem* – akibe, úgy tűnik, reménytelenül szerelmes voltam –, érzékenyen érintett. A szenvedélyes önkielégítésben találtam kárpótlást. Az önkielégítés mindig pszichopátiás – a személyiség hasadása –, az egyik rész kielégíti a másikat (fantáziavilág). A valóságban azután 1. kimerültnek, 2. bűntudatosnak érzi magát az ember. (Azonosulás a szeretett tárggyal, s eközben ugyanazon személy megvető gondolatainak és ítéleteinek átvétele: megvetem magam, ugyanúgy, ahogy ő megvetne, ha mindent tudna rólam. (Voyeurizmus!) Az a rész azonban, amit azonosulással introjiciáltam, olyan azonosulásnak felel meg, ami egyszerre mindent tud rólunk.)

Érdekes módon, afférom J. bátyámmal* alkalmat ad arra, hogy (a freudi ellentéttel egyidejűleg) J.-vel is megállapodjak – azaz, hogy a realitást (reménytelenséget) ebben az irányban is belássam, és a partnerrel is közöljem. Nyílt ellenszenv a színlelt kedvesség helyett.

Kölcsönösség – sine qua non

Kísérlet arra, hogy az analízis a továbbiakban egyoldalú legyen. Az emocionalitás eltűnik; az analízis unalmas. Relationship – distant.+ Ha valahol egyszer belekóstoltunk a kölcsönösségbe, akkor az egyoldalúság többé már nem lehetséges – nem gyümölcsöző.

Mármost az a kérdés: minden esetnek kölcsönösnek kell-e lennie – és milyen mértékben?

1. U.: gyengeségem beismerése szorongóvá, tehetetlenné, megvetővé tette.

2. Dm.: önállósította magát – meg van sértődve amiatt, hogy részemről hiányzik a kölcsönösség. Ugyanakkor arra a meggyőződésre jut, hogy túlértékelte az apa jelentőségét (és az enyémet). Minden az anyától jön.

3. R. N.: „Inkompetenciám” végül segíteni nem akaró (tudó) apává tett. (Végül belátta, hogy sok agresszivitás és ellenállás volt benne velem mint apapótlékkal szemben. Ideal lover-tulajdonságom+ így elveszett (azaz még a remény is, hogy ezt bennem megtalálja). Ugyanakkor folytonos „vájkálásomat” fájdalmasnak és fölöslegesnek találja: eszköz a betegek megtartására (és kínzására).

Az én analízisemtől várja a betekintést a betegekkel szemben tanúsított viselkedésem személyes (tőle teljesen független) történeti meghatározottságaiba – és ettől várja azt, hogy véglegesen le tudjon válni rólam. Maradandónak reméli a kétoldalú teljesítmény – hogy egy ilyen esettel zöld ágra vergődtünk – kölcsönös „dicsérő” elismerését.

R. N.:KölcsönösségF.:A kölcsönösség elfogadása
 Kitartás Rálátás a saját gyengeségekre – beismerés

Megszabadítottam R. N.-t szenvedéseitől azáltal, hogy az apa bűnét megismételtem, majd ezt beismertem és bocsánatot nyertem.

Progresszió

Sudden Motherhood+

Eclore intellectuelle+

(Megrágta a féreg.)

Racial progression.+

Omniscience+

Médiumizmus

(Healer.)+

Zseni és őrült.

(Fejére esett.)+

Insanity of the body only (R. S.)+

Ciklikus hízás stb.

 

Bűnlajstrom

A szakma megbotránkozása, mikor azt mondtam: „A kollégák bizonyára követnek el hibákat.” (Vicc.)

1. Szadizmus. A betegek szenvedésének semmibe vétele. 2. Nagyzási hóbort: úgy hiszi, imádók veszik körül. – Erotománia. 3. Értéktelen elméletek. Elvakult. Saját komplexusaitól függ. Ezeket a betegekre ráerőlteti. A betegek nem mernek fellázadni. 4. Meg kell nekik bocsátani (erre számítanak az emberek).

 

Bűn

Beismerés

Megbocsátás

 

Kell lenni büntetésnek. (Contrition.)+




Hátra Kezdőlap Előre