SZÉCHENYI ÉS A JELENKOR

Az új feladatot elsőnek Széchenyi ismerte fel. Már a Hitel megjelenése és a tulajdonképpeni fordulat előtt megindította az akciót a még hiányzó, új típusú, olyan magyar politikai lap megteremtése érdekében, amely a korszerű igényeknek a Kulcsárné-féle Hazai és Külföldi Tudósításoknál jobban megfelel. Az engedélyt {I-373.} Pest megye, illetve a főispán-nádor segítségével akarta megszerezni. Arra nem gondolt, hogy a szerkesztés munkájában közvetlenül, személyesen is részt vegyen. Ez nemcsak vállalkozásainak sokféleségével, gyakori utazásaival, hanem egész életformájával és társadalmi helyzetével sem igen lett volna összeegyeztethető. Biztos érzékkel szemelte ki azonban szerkesztőül a legjobbat: azt a Kisfaludy Károlyt, akitől leginkább volt várható, hogy az új irodalom és a politikai haladás ügyét az ország központjában egy új lap élén egyesítse. Ismerve Kisfaludy irodalmi szerepét, polgárias vonásait és az Aurora előkészítő funkcióját, amelyről fent már szó esett, a választást kitűnőnek kell mondanunk. Kisfaludy szívesen vállalta a feladatot és már 1829 végén be is nyújtotta folyamodását, amelyben az új lap: a Jelenkor és melléklapja: a Társalkodó engedélyezését kérte. A folyamodás először Pest megye 1830. február 8-i közgyűlése elé került, amely sietett támogatásáról biztosítani Kisfaludyt, mint aki eddig is nagy érdemeket szerzett a magyar nyelv „csinosodása” körül, azt is hozzátéve, hogy Kulcsárné halála esetén a közönség végképp újság nélkül maradna. A Helytartótanács is pártolólag továbbította a kérelmet, Bécsbe, a magyar udvari kancelláriához, amelynek óhajára azután Kisfaludy bővebb programját is felterjesztette. Persze nem arról, amire valójában készült, hogy az „oppositio és reform” zászlaját óhajtja magasra emelni, hanem inkább csak általánosságokról és a színtelen technikai részletekről, úgy, ahogy az a hivatalos bürokráciának megfelelt. Vagyis arról, hogy a lap hasábjain előbb a hazai, majd a külföldi politikai és irodalmi híreket közölné, hiteles forrásokból, a bécsi lapok felhasználásával, és alkalmazkodva a cenzúrához. Meg arról, hogy a melléklapot széles témakörűnek tervezi, a tudományoktól a művészeteken át a mesterségekig minden olyasmit ismertetnének, ami az olvasók értelmi, erkölcsi, anyagi emelkedését segítheti. A Kancellária 1830. május 25-én az engedély megadását javasolta az uralkodónak, bár azzal a megkötéssel, hogy a külföldi politikai hírek rovatában a szerkesztő ne közölhessen mást, mint ami a bécsi lapokban megjelenhetett. Az ügy tehát viszonylag gyorsan haladt előre a bürokrácia nehézkes gépezetében, bár Széchenyi június 4-én, az Aldunára indulva Reviczky kancellárt látható türelmetlenséggel sürgette meg: elszomorító – írta –, hogy Kisfaludy az engedélyt még mindig nem kapta meg, „ilymódon a bizodalom nem nő”. Az udvar végül július 17-én hagyta jóvá a lapot, amelynek, Kulcsárné, hiábavaló tiltakozása ellenére, 1831 elején kellett volna megindulnia. Kisfaludy azonban, aki már súlyos betegen tette meg az előkészítő lépéseket, 1830. november 21-én meghalt. A legjobb erő kiesett, és azért az egész ügyet mással kellett elölről újra kezdeni.

Széchenyi nem sokat habozott. A szomorú fordulatról értesülve már november 24-én arról írt naplójában, hogy a lap jogát Helmeczynek kell megkapnia. „Ezt akarom, kíváncsi vagyok, keresztül tudom-e vinni.” S december végén személyesen járt el a nádornál az új jelölt érdekében. Helmeczy (Bierbrauer) Mihály (1792 – 1853) szintén az Aurora-kör tagja volt, csak persze a szerényebb, másodvonalbeli tehetségek közül. Piaristának indult, de az egyházi pályát hamar világival, a jogival cserélte fel. Az irodalomban Tasso-fordításával, illetve még pontosabban azzal vált nevezetessé, hogy a szavakat a versfoma kedvéért hajlamos volt megnyírni, {I-374.} „elmetszeni”, túlhajtva Kazinczy nyelvújítását, amelynek egyébként lelkes híve volt. Ez az irodalmi furcsasága, amely azonban az új Magyar Tudós Társaságot nem akadályozta meg abban, hogy tagjai közé fogadja, kissé elfedi az utókor előtt a lényeget, hogy szolid és szorgalmas szerkesztő volt, különösebb eredetiség és merészség nélkül, de elég alkalmazkodó érzékkel a mindennap realitásai és a közönség iránt, – ezért lehetett Trattnerék baráti tanácsadója is. A szerkesztés technikai munkáját az Aurora-kör azon tagjai is rá akarták bízni, akik egyébként Vörösmartyt szerették volna a lap élére tenni, költői érdemeinek szerény, bár nagyon is jól jövő anyagi elismeréseként. A magyar költészetben persze a két név együtt szinte nem is említhető. De a sajtó funkcióját tekintve talán mégsem pusztán Helmeczy szerkesztői képességein múlt, ha a lap az adott viszonyok között nem válhatott egyszerre határozott, harcos politikai orgánummá, és az sem bizonyos, hogy azzá válhatott volna Vörösmarty, mint szerkesztő kezében. Az engedélyért, amely egyébként sem szólhatott két ember nevére, Helmeczy folyamodott. Megint Pest megyén át, amelynek 1831. február 4-i közgyűlése őt is pártfogásába vette, mint aki hasznos munkásságot fejtett ki „a magyar literatúra körében”. A kormányszékek pozitív állásfoglalása után az udvar 1831. március 11-én valóban Helmeczyre ruházta át a lapengedélyt, szemben az ugyancsak folyamodó Szemere Pállal és Puky Károllyal. Az eredményt Pest megye azzal hozta az új szerkesztő tudomására, hogy „a közönségnek kedves dolgot tenne, ha a lap megindítását „a lehetőségig siettetné”. A sürgetés mögött alighanem megint Széchenyi igyekezetét kell felfedeznünk, aki szeptember elején türelmetlenül kérdezte meg levélben Schedel-Toldy Ferenctől, hogy Helmeczy megtette-e már a kellő előkészületeket; biztatni kellene – fűzte hozzá– mivel nagyon hasznát vehetnénk már „egy jó magyar újságnak”. Helmeczy előfizetési felhívását, kérelmére, Pest megye oly mértékben pártfogásába vette, hogy maga sietett a többi megyének szétküldeni, külön ajánlás kíséretében. A „nemzeti csinosodásnak baráti” – írta ebben – még meg sem szűntek gyászolni Kisfaludyt, aki egy „politicai újság levél kiadásával szándékozott a nemzeti nyelv pallérozását előmozdítani”, midőn máris akadt egy „lelkes férfiú”, aki a vállalkozást ismét felkarolta. A nemzeti nyelv ügye nem véletlenül került így előtérbe itt: ebben haladó és maradi nemesek mind egyet tudtak érteni.

Az új lap első száma 1832. január 4-én látott napvilágot. Hetenként kétszer követték ezt a továbbiak. A lap pályafutása, 1848 júniusáig, végigívelt a reformkoron. Teljes címe így hangzott: Jelenkor politikai tekintetben, „a két haza s külföld hírleveleiből szerkeszteti s kiadja Helmeczy Mihály”. A névtelen segédszerkesztői posztot az első két évben Csató Pál (1804–1841) töltötte be, ki ugyancsak papnövendékből lett jogász, nevelő, majd tehetséges és polgári szellemű író és színpadi fordító, az Aurora és más folyóiratok munkatársa, és aki a legfrissebb, baloldali francia politikai irányzatokat is figyelemmel kísérte, de utóbb a kormányzat oldalán talált magának jövedelmezőbb újságírói posztot. Tájékozottságára jellemző, hogy 1835-ben a Magyar Tudós Társaság folyóirata: a Tudománytár hasábjain a francia Revue du progrès social törekvéseit s egyebek közt Fourier eszméit ismertette, majd Egy pillanat a közgazdaság tudományára címen Quesney, Adam {I-375.} Smith, Ricardo és Saint-Simon tanait. A lapot eleinte Landerer, majd 1835-ben egy ideig Beimel esztergomi nyomdája nyomta. Eleinte a régies, kisebb, negyedrét formában, kéthasábos szedéssel, az oldalakat folytatólag számozva – az első évfolyam 828 oldalt tett ki. A hagyományt Széchenyi segített áttörni, aki 1835 elején a melléklap: a Társalkodó hasábjain nyílt levélben kérte fel a Jelenkor szerkesztőjét az új, angol típusú, nagy újságformátum bevezetésére. Helmeczy, miután olvasói véleményét is kikérte, 1836 elején valóban áttért az új alakra és a három hasábos tördelésre. Az újítást innen vette át azután a többi lap. A lap elől a hazai, majd országok szerinti külföldi híreket közölte. Új igények kielégítése érdekében rendszeresen kezdett a tőzsdei árfolyamról és a piaci árakról is híreket közölni, és 1834-től kezdve Értesítő címen külön rovatot, szinte mellékletet nyitott a hirdetéseknek. Előfizetési ára 4 ezüst forint volt a Társalkodóval együtt. Előfizetőinek száma hamar felszökött: 1835-ben több mint 3000, 1837-ben már több mint 4000 volt, jóval magasabb, mint a többi lapnál. A közönség tehát nyilvánvalóan szükségét érezte az új orgánumnak. A kérdés csak az volt, hogy az adott körülmények között ez mennyiben fejlődhetetett valóban új típusú, határozott vonalú politikai lappá.

A beköszöntő cikk, az első szám élén, tehát a legfeltűnőbb helyen, Helmeczy vagy Csató tollából, aláíratlanul, eleve nem sok merészet nyújthatott. Hangsúlyozta, hogy a lap „a nemzeti köz értelemnek s haza- és királyszeretetnek” akar új tápot adni. Azokkal szemben, akik szeretik „veszteg magasztalni egyedül a régit”, a haladás és a dolgos élet híveinek oldalára állt, bár elhatárolta magát az olyan ábrándoktól is, amelyek a „meglevő jót” veszélyeztetik. A jelent a múlthoz képest biztatónak találta: „az önkény és vakság uralkodása szűnik, a világ nagy része szabadon lehel, … a művelt Európában s Amerikában alig van státus, melly többé vagy kevesebbé constitutionalis, azaz nemzeti szabad szerződésből eredő törvények szerint ne kormányoztatnék”. E bizakodása azonban némi rendi és kincstári jelleget ölt, midőn azzal folytatódik, hogy Magyarország nyolc százados konstitucióval rendelkezik, hogy belső békéjét az elmúlt nehéz évtizedek alatt is megőrizte, meg hogy 1825 óta a király és nemzet egyetértése helyreállt. A maradiak és reformerek egybemosása így aztán bizonytalan tartalmat ad annak a magában véve jó megállapításnak is, hogy a fő cél „a nemzeti erőknek minden oldalú, szabad, de józan kifejtése, egyesítése”.

Ily elvi megnyilatkozásra egyébként nem igen került sor a továbbiakban. A hazai, belpolitikai hírek rovata, a lap első egy-két oldalán, Magyarország és Erdély cím alatt, a korábbi lapokhoz hasonlóan igen szerény volt, rövidebb és színtelenebb, mint utána a külföldi híranyag. S kifejezetten politikai kérdésekkel e kis helyen is alig foglalkozhatott. Ritka eset, ha például Pest megye közgyűlésén az operátumok vitájáról olvashatunk (1832/3.), hiszen a megyei tudósítások is inkább csak az új tisztikar megválasztásáról, összetételéről számoltak be. A hely nagy részét kinevezések, halálesetek, főispáni és püspöki beiktatások, nem egyszer kuriózumok, természeti csapások, tűzvészek foglalják el, vagy olykor helyi levelek Debrecenből, Szabadkáról, Kalocsáról – a beküldő munkatársak nevének csak kezdőbetűivel. A helyi híradások közt is kevés olyan akad, mint Szepes megyéből az, {I-376.} amely követendő példaként emlegette, hogy némely helység 32 évre megváltotta földesúri tartozásait. (1832/12.) Több helyet szentelt a lap a helyi olvasó társaságok gyarapodásának, olykor új irodalmi kiadványoknak, és főként olyan híreknek, amelyek a magyar nyelv terjedéséről, a magyarosodásról számoltak be Békés, Bars, Liptó, Szatmár vagy Temes megyében, különösen az iskolákban. A legtöbb figyelemmel azonban Széchenyi vállalkozásait kísérte, s Hídegyesület működését, a Lánchíd ügyét, a Magyar Tudós Társaság közgyűléseit, több folytatásban, a Vaskapu, a Duna-szabályozás, vagy éppen a pesti lóverseny dolgait.

A cenzúrával azonban a lap ily megszabdalt, összeszorult állapotban is állandó súrlódásban állt. Széchenyi naplójában már 1832. február 22-én olvasunk arról, hogy Helmeczy fejmosást kapott, majd pedig pár nap múlva arról, hogy Komáromi Péter helytartótanácsi cenzor állandóan sokat kihúzgál a lapból, a liberális ízű szövegrészeket azzal a felkiáltással törölve, hogy ezek már megint Széchenyi elvei („adhuc principia comitis Széchenyi”). Erre azután Helmeczy 1832 március elején jobbnak látta több számon át ismertetni azokat az egyházi és világi ünnepélyeket, amelyek I. Ferenc trónraléptének 40. évfordulója alkalmából magasztalták az ország különböző helyein a „boldogító kormány” és a vallás áldásait. S legfeljebb csak a sorok közé rejtve mert olyan szerény utalást beszúrni, hogy Poroszországban „a legfőbb hivatalokra sem kívántatik nemesi születés”. (1832/20.)

Egyszer, az új országgyűlés elején, a lap mégis megkísérelte, hogy áttörjön a korlátokon. Miután a választásokról és a megnyitás formaságairól 1832 végén csak néhány hírt közölhetett, az 1833. január 5-i számban egyszerre, váratlanul, 3 sűrűn szedett oldalon, külön tudósítással lepte meg olvasóit az országgyűlés eseményeiről és fontosabb problémáiról, visszamenőleg is, így a december 22-i vitáról az országgyűlési napló körül, meg arról, hogy december 23-án Beöthy Ödön és Borsiczky István „csípősen” bírálta a cenzúrát, míg mások viszont a sajtószabadság ellen foglaltak állást. A beszámoló szövege, tudjuk, a fiatal Kossuthtól származott, aki akkoriban kezdte Pozsonyból kéziratos országgyűlési tudósításait szétküldeni. Az újszerű kísérlet, ha folytatódhatik, valóban közvetlen utat nyithatott volna a lapnak a politika felé, és egyben az országgyűlés vitáinak is nyilvánosságot biztosított volna a sajtó nyomtatott hasábjain. Az ellenakció azonban azonnal megindult, mégpedig ezúttal nem is a cenzor részéről, aki első meglepetésében átengedte a szokatlan szöveget. Az országgyűlés alsó táblájának néhány maradi szellemű követe volt az, a nemesurak sorából, aki a nádorhoz sietett tiltakozni. A nádor az ő sürgetésükre intette meg a pesti cenzort, aki persze ezután óvakodott ily önálló tudósításokat átereszteni, bár a sürgős nyugdíjaztatástól, ha igaz, már ez sem mentette meg. A Jelenkor 1833. január 16-i száma az országgyűlés dolgairól megint csak néhány semmitmondó sort közölt, azzal a megjegyzéssel, hogy „a pozsonyi két újság” (a Pressburger Zeitung és az Ephemerides Posonienses) „előnkbe tűzött vezérlete után ennyit mondhatunk”. (1833/5.) Február elején már külön az államtanács elé kerültek a Jelenkor „bűnei”. S a cenzúra a továbbiakban sem enyhült, sőt mind szorongatóbbá vált, annyira, hogy Széchenyi cikkét sem kímélte már, amelyet a Társalkodó számára írt. „Igen tisztelt, de kegyetlen Nagyságos Uram” – írta erre Széchenyi 1835. június 28-án Stankovich János {I-377.} címzetes püspöknek, aki ekkoriban a Helytartótanács cenzora volt Budán. A cikkből „valóban minden kis fűszer, mi oly száraz tárgyat, mint a hajózási, emészthetővé tenne, ki van törülve”. Ez bizony „igen igen elszomorító”, mivel a „legjobb szándék, legtisztább akarat is meg van oly módon bilincselve”. A legjobb így valóban az, ha az ember nemcsak tenni nem próbál semmit, „hanem még gondolkozni sem”. A levélből kitűnik, hogy az egyik kitörölt szövegrész azok ellen irányult, akik legszívesebben „a középkor sötétségébe löknék vissza a hazát”.

A cenzúra persze a külföldi híranyagot is átszitálta, bár ennek nagyobb teret engedett. A szokott eljárás az volt, hogy a szerkesztő járatott egy pár külföldi lapot s azokból munkatársaival kiírta, kiollózta, lefordította a megfelelőnek tűnő szövegrészeket, a kívánt terjedelemben. A kimásolás és átvétel így ment akkoriban nem egy más, külföldi országban is, főleg kisebb helyek, kisebb lapok esetében. A Jelenkor részben az osztrák lapokat, főleg az Oesterreichischer Beobachtert idézte, bár a szűkebb Ausztriától rendszerint kevés hírt közölt azután az Augsburger Allgemeine Zeitungot, német és angol vonatkozásban, végül néhány francia újságot, sőt néha a „moszkvai Journal”-t is. Tudjuk persze, hogy a külföldi, távoli hírek kissé aránytalan túltengése a hazai sajtóban rendszerint nem annyira a sokágú érdeklődés, mint inkább az önállótlanság és fejletlenség hagyományos jele volt. De arra viszont mégis lehetőséget nyújtott, hogy közvetve a lap bizonyos politikai tanulságokkal szolgáljon a hazai olvasónak is. Beszámolhatott arról, mint fejtette ki Rotteck a német történészek freiburgi ülésén, hogy a német nép egységre és szabadságra törekszik, és hogy sorrendben a szabadságot kell előbb kivívnia (1832/28.) Részletesen beszámolhatott az angol parlament vitáiról, vagy éppen a francia követi kamara politikai küzdelmeiről, így a szélsőbalt képviselő Cabet elfogatásáról, méltatlan meghurcolásáról, felmentéséről, majd lapja: az 1833 őszén indult Le Populaire ellen indult akciókról. Többször szót ejtett Saint-Simon „ábrándos felekezetéről”, persze elhatárolódva tőle, de mégsem oly éles reagálással, mint amilyet valóban itthon is aktuális politikai és társadalmi kérdések tudnak kiváltani. Az olvasó végeredményben azon is elgondolkozhatott, hogy ha külföldön igenis vannak „izzó politikai eszmék”, haladók és konzervatívok, akik egymással oly keményen küzdenek, és ha Franciaországban „a politikai pártok folyvást forrongnak”, és „hírlapokat törekszenek maguknak szervezni”, akkor a hasonló hazai jelenségek miért nem érvényesülhetnek a politika s főleg a sajtó terén.

A Jelenkor feltétlenül jobb, színvonalasabb, érdekesebb volt, mint elődei. Valódi új típusú politikai lappá azonban az adott feltételek közt nem válhatott. Főként a cenzúra miatt: ez volt az ára annak, hogy egyáltalán megjelenhetett. De részben azért is, mivel saját gárdája sem mindig tudta pontosan, hogy milyen módszerekkel kell élnie. Általában Széchenyi vállalkozásait s ezeken át politikai törekvéseit támogatta. De kísérletet sem nagyon tett olyan határozott elvi irányba mutató, véleményformáló, rábeszélő műfaj kidolgozására, amely utóbb vezércikk néven vált ismeretessé. Közvetlen politikai funkciót így nem igen tudott kifejteni. De a liberális haladás eszméinek terjesztésével mégis jelentős hatása volt a közvéleményre. Hozzátehetjük, hogy ez elsősorban melléklapjának volt köszönhető, {I-378.} amely Társalkodó, tudományos művészeti s mesterségi tekintetben címen ugyancsak hetenként kétszer látott napvilágot.

A Társalkodó a korábbi, hasonló melléklapokhoz képest jóval nagyobbat lépett előre, mint főlapja a saját műfaján belül. Nemcsak szórakoztató, ismeretterjesztő, vagy éppen gazdasági cikkeket s olykor verseket és színikritikákat közölt, hanem olyan írásokat is, amelyek burkoltan, de felismerhetően politikai kérdésekkel foglalkoztak és olykor már szinte iránycikkeknek voltak tekinthetők. Úgy látszik, hogy a fejletlen hazai viszonyok közt a kerülő út könnyebben volt járható.

A Társalkodó élén is Helmeczy neve olvasható. A közvetlen szerkesztői munkát azonban az elején, 1832 első felében, Bajza József, majd utána, nyolc éven át Szenvey József látta el. Bajza (1804–1858) ekkoriban már, mint láttuk, a reformkor irodalmi életének egyik vezéralakja volt. Birtokos nemesi család fiaként az 1820-as években még a rendi-nemesi ellenállás politikai vonalához kapcsolódott. Rövidesen azonban túllépett ezen, birtokát bérbe adva végleg Pestre költözött, Kisfaludy Károly köréhez kapcsolódott és 1830 után már kifejezetten a liberális reformellenzék politikai irányzatát képviselte, nagy visszhangot keltő éles elvi polémiákban is, 1831-től az Aurora, majd a Kritikai Lapok szerkesztőjeként. A Társalkodóban egyebek közt Voltaire és Rousseau hatásának jelentőségét elemezte a francia fejlődésben. (1832/83 – 84.) Széplaki Erneszt néven ő volt szerzője annak a tanulmánynak is, amely Franciaország 1833-ban politikai és értelmi tekintetben címen a Tudománytár hasábjain (1834) látott napvilágot. Ekkoriban Toldy Ferenccel együtt kifejezetten politikai lap megszerzésével is megpróbálkozott: az 1834-ben megszűnt bécsi Magyar Kurír folytatására kért engedélyt, amit azonban nem kapott meg, miután a rendőri jelentések Széchenyi és Wesselényi „ügynökeként” minősítették. A pozsonyi születésű Szenvey (eredetileg Kvicsola) József (1800–1857) nevelő, több pesti lap munkatársa, Schiller fordítója, a Magyar Tudós Társaság tagja volt. Mindezek után nem meglepő, hogy a lap mindjárt a 2. számban Kölcsey versét közölte, és utóbb, az országgyűlés idején külön is megemlékezett róla, mint aki „most honi törvényt alkot”. Kölcsey, mint tudjuk, az országgyűlési reformellenzék egyik vezéralakja volt. A lap a reformellenzék nacionalizmusát képviselte a magyar nyelvnek nemcsak fejlesztése, hanem terjesztése dolgában is. Örömét fejezte ki, hogy Budán az utcaneveket már magyarul írják, hogy Esztergom megye végzést hozott „a magyar nyelv iránt”. Örömmel közölt leveleket a magyar nyelv sikereiről az ország különböző vidékein, így arról, hogy Jolsván a „tót ajkú ifjúság magyarosodása” folyik. (1832/81.) Nem nehéz megértenünk, miért közölt oly sok cikket Angliáról, ahol éppen akkoriban a Reform Bill vitája folyt. A cikkíró lelkesen dicsérte az angolok józan reformhajlandóságát, amelynek köszönhető, hogy náluk 1830-ban sem történt „rémítő rázódás”. (1832/10.) S ha hazai politikai pártokról a lap nem is írhatott, azt bőven és tanulságosan kifejthette, hogy mit képvisel „a wigh és tory párt Angliában”. (1832/46.) De sor kerül Lord Grey, Canning, Robert Peel és Brougham jellemzésére, külön ismertetőre arról, hogy az angol sajtó, speciálisan a Times milyen szerkesztőségi, nyomdai apparátussal működik. (1832/62.) S a nők vagy a népoktatás helyzetére is Angliában, bár arra is utalva egy angol lap nyomán, hogy milyen a „gyermekek {I-379.} rabszolgasága az angol fonó házakban”. (1832/59.) Igen nagy figyelmet szentelt a lap Amerikának is, amely egykor az ifjú Széchenyi és Wesselényi szemében a szabadság országa volt. Szerepe volt ebben a matematikus, természettudós és közgazdász Nagy Károlynak (1797–1868) is, aki előbb Párizsban az utópista szocialista eszmékkel ismerkedett, majd 1832-ben Észak-Amerikában járt, ahol tudjuk, közvetlen kapcsolatot teremtett a philadelphiai Philosophical Society és a Magyar Tudós Társaság között. Nagy Károly egyebek közt a Társalkodónak is munkatársa volt. Saját neve alatt ugyan inkább csillagászati és más kérdésekről közölt ismeretterjesztő cikkeket, de az amerikai úti beszámolók „egy magyar tudós társasági tagtól” (1832/101; 1833/11, 13.) ugyancsak az ő tollából eredtek. A különböző amerikai vonatkozású közlemények közül az egyik például Washington emlékezetével foglalkozik (1832/50.), mint aki „egyike a legnemesebb lelkeknek”, akinek neve „a polgári függetlenségnek örökké jelszava lesz”, és akinek országa „a szabadság és polgári jólét legragyogóbb diadalmait” képviseli. Egy másik közlemény Benjamin Franklin nyomán „egy philadelphiai clubnak törvényeit” ismerteti (1832/81.), egyebek közt ily idézetekkel: „Vettél-e a hazai törvényekben hiányt vagy fogyatkozást észre?”; vagy: „Vetted-e észre a nép állapított törvényes igazaiba az önkényt s erőszakot avatkozni?” Az ilyen kérdésekre a magyar olvasónak sem volt nehéz válaszolnia. Részletet közölt a lap Bölöni Farkas Sándor amerikai útleírásából is, amelyet külön jegyzetben ajánlott olvasói figyelmébe. E részlet is Washington otthonáról és szerepéről emlékezett meg. „Végig lebbent lelkemen – írta a szerző – Amerikának sok szenvedése, sok küzdése, mostani dicső és boldog állapotja s az emberiség kivívott jusai”. (1834/68.)

Úgy látszik, maga Széchenyi is a Társalkodót tartotta fontosabbnak. A Jelenkorba nem írt, Helmeczynek ritkán szolgált tanáccsal, levélben is inkább titkára: Tasner Antal útján érintkezett vele. Annyira önállósághoz szoktatta, hogy végül már némileg méltatlankodva tette szóvá Tasner előtt: Helmeczy „semmi figyelemmel” nincs iránta. Széchenyi hírlapi cikkei a Társalkodóban láttak napvilágot, főleg a dunai gőzhajózásról, hosszúra nyúlt, laza cikksorozatban 1834–38 között, de közben a magyar játékszín ügyéről is (1835.). A dunai hajózás persze nemcsak közelekedési avagy gazdasági ügy volt, még csak nem is pusztán társadalmi téma, amelyet olykor színes, szatirikus útirajz formájában, a pipás, köpködő, rendetlen hazai közönséget bírálva dolgozott fel Széchenyi. A dunai vonal megnyitása nemzetközi politikai jelentőséggel bírt Széchenyi szemében. Egyrészt Magyarország nemzetközi megismertetését szolgálta – hogy bizonyos sikerrel, arról egy egész sor egykorú angol útleírás tanúskodik. De másrészt lehetőséget nyújtott arra is, hogy a magyar reformmozgalom szóhoz jusson a nemzetközi politikában, az osztrák – török – orosz hatalmi szférák találkozó pontján, Széchenyi kezdeményéből, aki személyesen keresett barátságos érintkezést az önállósuló szerb és román politika vezetőivel, és aki mindezt a Habsburg-kormányzat antagonizálása nélkül, sőt bizonyos fokú közreműködésével tudta véghezvinni. Burkoltan tehát e hírlapi cikkeinek is politikai tartalma volt. S az sem véletlen, hogy maradi oldalról a dunai hajózás tervét is támadások érték, így többször is a pozsonyi szerkesztő, Orosz József tollából, akivel a továbbiakban még találkozunk, és akinek Széchenyi {I-380.} végül a sajtóban válaszolt, annak ellenére, hogy „írásaiban jobbadán ügyesen elburkolt személyességek fordulának elő”. Jó példája ez a burkolt politikai vitának, amely az adott viszonyok közt egy „politikai” újság ismeretterjesztő melléklapjának hasábjain, egy „közlekedési” téma kapcsán, tehát közvetett módon, kerülő úton folyhatott Magyarországon.

IRODALOM

Toldy Ferenc: Szenvey József = T. F. összegyűjtött munkái. VI. Pest, 1871. 226– 230. – Majláth Béla (kiad.): Gr. Széchenyi István levelei. II. Bp. 1890 729. l. – Zichy Antal (kiad.): Széchenyi István hírlapi cikkei I–II. Bp. 1893–1894. 564, 692 I. – Viszota Gyula (kiad.): Gr. Széchenyi István naplói IV. Bp. 1934. (főleg 246-247). – Siklóssy László: A magyar sajtó száz év előtt. = A Sajtó 1932. 71–77. – Lukácsy Sándor (bev.): Bajza József: Válogatott cikkek és tanulmányok. Bp. 1954. 304 l. – Tóth Dezső: Bajza József. = It 1954. 121–135. – Turóczi-Trostler József: A saint-simonizmus magyar visszhangja. = Magyar irodalom –világirodalom. II. Bp. 1961. 591-595. – Zsoldos Jenő: Cabet az 1830-as évek magyar sajtójában. = ItK 1967. 444–449. – Fenyő István: Korai szocialista eszmék jelentkezése a reformkori magyar sajtóban. = Két évtized. Bp. 1968. 168–187. – Pándi Pál: „Kísértetjárás” Magyarországon. I–II. Bp. 1972. 570, 484 l.