KOSSUTH ÉS AZ ORSZÁGGYŰLÉSI TUDÓSÍTÁSOK

Az országgyűlés nyilvánossága mindenütt egyik fontos célja volt a sajtószabadságért vívott küzdelemnek. Angliában az újságírókat a 18. század második felében engedték be a parlamentbe. Az első francia parlamenti újság 1789-ben látott napvilágot. A magyar feudális diéta tárgyalásai elvben nyilvánosak voltak, amennyiben az ülésterembe látogatók is beléphettek, ténylegesen azonban annál kevésbé. A meglevő néhány pozsonyi és pesti lap ugyanis a szigorú cenzúra miatt, mint láttuk, legfeljebb az országgyűlés főbb eredményeiről közölhetett szűkszavú híreket, a vitákról, tehát a lényegről már nem. Az alsó tábla inkább formális jellegű, úgynevezett országos üléseinek naplóját utólag kinyomtatták ugyan de ezekben a drága, nehézkes és nehezen hozzáférhető fóliánsokban jól el volt temetve az is, ami a rég elhangzott vitákból egyáltalán beléjük került. Az érdekesebb kerületi ülések anyaga pedig teljesen hiányzott belőlük, már pedig az igazi küzdelem ezeken folyt, ha folyt. Így aztán a kormányzat és a régi feudális rendszer hívei nyugodtak lehettek afelől, hogy ami itt, az ország nyugati határszélén, Pozsonyban, viszonylag szűk körben lefolyik, arról nemcsak a szélesebb nyilvánosság nem értesül, hanem még a kiváltságosak is legfeljebb csak a követjelentő megyegyűléseken, utólag, kivonatosan szereznek tudomást.

Az 1830-i diéta alkalmával, a szeptember 13-i kerületi ülésen, gr. Andrássy György tornai követ vetette fel egy országgyűlési újság gondolatát, egyebek közt azzal a megnyugtatónak szánt indokkal, hogy a megyék így jobban ellenőrizhetik követeik szereplését. A többség persze visszariadt attól, hogy a sajtószabadság ügyét így bolygatni kezdje. Végül szeptember 16-án az a megállapodás született, hogy felfelé a dolgot nem erőltetik, de ha valaki egy olyan lap kiadásának engedélyezését {I-381.} kérné, illetve ha a cenzúra útjába állana, akkor a rendek az ügyet majd pártolni fogják, vagyis magyarul: sérelmi ügyet csinálnak belőle. Az új országgyűlés közeledtekor sok megye vette be követi utasításai közé a sajtószabadság, illetve az országgyűlési újság sürgetését. Nem volt meglepő tehát, hogy az alsó táblán a kérdés mindjárt a diéta megnyitása után, 1832. december 22-én újra felmerült. Ismét Andrássy kezdeményezéséből, aki azt hangsúlyozta, hogy „neki mindegy, bár újság, bár havi írás, bár valami más legyen, csak a dolog egyszer kezdessék meg”. A vita a következő napokon át is folytatódott, méghozzá úgy, hogy a lap ügyével a kerületi ülésekről készítendő napló is összefonódott, ami csak fokozta az amúgyis szétágazó nézetek konfúzióját. A reformellenzék vezetői, főleg Wesselényi és Kölcsey, közben külön, szűkebb körű megbeszéléseket folytattak arról, hogy miként lehetne a lapot életre segíteni. Egy ilyen alkalommal, december 25-én Wesselényi azt vetette fel, hogy maguk a követek szerezzenek be egy kősajtót és teremtsenek kész helyzetet: ha a kormány ezt eltűri, „úgy birtokában s gyakorlatában leszünk a sajtószabadságnak”, ha viszont nem tűri el, akkor sem történhetne más, „mint hogy azt fegyveres erővel vennék el, ezen erőszak pedig minket erkölcsileg erősítvén csak nekik ártana”. Két évvel később Wesselényi a kolozsvári országgyűlésen ilyesmivel valóban megpróbálkozott – ez volt az, amiért először perbe fogták. Most azonban a pozsonyi ellenzékiek ezt nem tartották kivihetőnek. Az alsó tábla pedig a többség nyomására december 26-án meghátrált az új kezdemények elől. Megismételte 1830-i határozatát arról, hogy ha a lapra esetleg vállalkozó akad, azt majd pártolni fogja. A kerületi napló ügyében pedig úgy határozott, hogy azt kézzel fogja másoltatni, hiszen a kinyomtatást amúgysem engedné a kormány. A valóságban persze emögött ott volt sok olyan nemesi követ maradisága is, aki saját kiváltságait féltette a sajtószabadságtól még szerény formában is, és aki maga is visszariadt attól, hogy a nyilvánosság előtt tárgyalják például a jobbágy-földesúri viszony, az úrbér ügyét. Végeredményben ezért kellett ekkor végül is elbuknia a reformellenzék azon kísérletének, hogy a diétával elfogadtassa és megvalósítsa a külön országgyűlési újság tervét. Ezért mondta Kölcsey 1832-ben azt, hogy „mi még sajtószabadságra meg nem értünk”.

Az ellenzéki vezetők megbeszélésein persze közben arról is szó esett, hogy ki legyen a lap, illetve az új napló szerkesztője. A jelöltek közt volt Bertha Sándor, aki mint jurátus már 1830-ban készített naplószerű feljegyzéseket. Azután Orosz József, egy pozsonyi újságíró, aki könyv formában feldolgozva nyomtatásban is közzétette az 1830-i országgyűlésről készült jegyzeteit. (Ungarns gesetzgebende Körper im Jahre 1830, 1831.) Végül pedig egy akkor még alig ismert, fiatal zempléni ügyvéd, Kossuth Lajos, aki éppen azzal jött Pozsonyba, hogy kéziratos országgyűlési tudósításokat küld haza megbízóinak, és aki végül így, saját erejéből, úttörőként nem hivatalosan, de annál kézzelfoghatóbban, a cenzúrát megkerülve, levélformában valóban megteremtett egy olyan országgyűlési lapot, amilyent az országgyűlés hivatalosan képtelen volt létrehozni.

Kossuth reformkori politikai pályája szorosan összefügg a magyar sajtó történetével. Főbb szakaszait nem egyszer egy-egy lapalapítás nyitotta meg. Ő az első olyan jelentős politikai vezető Magyarországon, aki maga is szerkesztő és publicista volt. {I-382.} A sajtó az ő kezében vált először igazán a polgári-nemzeti átalakulásért vívott küzdelem nagyhatású eszközévé.

Vagyontalan köznemesi család fiaként eleinte, apjához hasonlóan, jogi, ügyvédi pályán, otthon, Zemplén megyében keresett megélhetést. Egyéni politikai fejlődése lényegében véve a nemesi reformellenzékét követte, azon fordulókon át, amelyekről fent már szó esett. Az 1820-as években még a rendi-nemzeti ellenállás ügyéért lelkesült. Első írásai azt a korábbi, felvilágosult rendi (és még nem polgári) felfogást tükrözik, amely 1790 óta a magyar rendi alkotmányt az angollal szerette párhuzamba állítani, és amely Zemplén vidékén különösen, erős ellenzéki, Habsburg-ellenes hagyománnyal párosult. Az ifjú Kossuth ekkor még a parasztság fő baját nem a feudális elnyomásban, hanem egyebek közt restségében és abban látta, hogy nincs eléggé felvilágosítva saját teendőit és helyzetét illetően. Az 1831. január 24-i megyei beszámoló közgyűlésen elhatárolta ugyan magát a francia forradalomtól, de már oly élesen követelte azon követek felelősségre vonását, akik a diétán az újoncokat a kormánynak megszavazták, hogy a szemtanú öreg Kazinczy „a zendítés szövétnekét” pillantotta meg kezében. Kossuth külön hangsúlyozta, hogy „a sajtó szabadságától megfosztott, szegény hazánkban” a közvélemény akarata nem érvényesülhet megfelelően. S már nem egyedül lépett fel, hanem egy helyi „factio” tagjaként. Mint Szatmárban vagy Pest megyében, Zemplénben is kialakult ugyanis egy helyi reformellenzéki csoport, fiatal nemesekből. Ezek élén Lónyay Gábor állt, jómódú birtokos, aki a korszerű gazdálkodás úttörője, liberális felfogású, művelt, a nyugati politikai irodalomban is járatos férfi volt. Kossuth, ha nem is állt vele egészen egyenlő társadalmi szinten, másokkal együtt szintén az ő köréhez tartozott és résztvett abban a küzdelemben, amelyet a helyi reformellenzékiek vívtak a megyei politikán belül az új országgyűlés előtt. Az operátumok elemzésére kiküldött megyei bizottság közigazgatási albizottságának tagjaként résztvett a munkálatok megvitatásában is, amely itt is 1831 tavaszán kezdődött, majd a kényszerű szünet után, 1832 elején folytatódott. A sajtó ügyében a közigazgatási albizottság Kossuth igyekezete ellenére úgy foglalt állást, hogy bár helyesli a gondolat szabadságát, a „sajtó határtalan szabadságából” származó veszedelmek miatt a mérsékelt cenzúrát fenn kell tartani, csak éppen a diéta válassza meg a cenzorokat. A megyei közgyűlés 1832 szeptember elején kezdett azután a különböző bizottsági javaslatok megtárgyalásához. A reformellenzék programjának fő társadalmi és politikai követeléseit itt Lónyay Gábor fejtette ki, hangsúlyozva, hogy ezeket „az egész nemzet, nem pedig csak egy privilegizált classis” szempontjából kell mérlegre vetni, rámutatva a „feudális systema” veszélyeire és arra, hogy át kell hidalni a „szédítő mélységet” nemes és paraszt között. Kossuth ezúttal is azt a feladatot vállalta, hogy a cenzúra és a sajtószabadság ügyében próbálja mégis áttörni a nemesi ellenkezést. Szeptember 5-i beszédében gr. Dessewffy József említett külön véleményére hivatkozott, cáfolta az ellenérveket, kifejtette, hogy a sajtószabadság a kormánynak sem árthat, hiszen azt éppen az átkos emlékű Robespierre törölte el, sőt az alkotmánynak sem, bár kérdés: mennyiben tökéletes az olyan alkotmány, amely „a nép egy osztályának privilégiumain épül”. Az állásfoglalás félreérthetetlen: Kossuth a reform-ellenzék tagjaként {I-383.} immár végképp túllépett a feudalizmus korlátain. Javaslatát egyébként a közgyűlés elvetette. Kossuth utóbb, 1883-ban egy emlékezésében arról írt, hogy emiatt hagyta el Zemplén megyét s keresett az ügynek szélesebb küzdőteret. A szándék mögött azonban ott volt egy nyomósabb, egzisztenciálisabb indok is: politikai ellenfeleinek még az év elején sikerült alkalmat találniok arra, hogy megyei karrierjét derékba törjék, aminek következtében megbízásai és megélhetési forrásai sorra elapadtak. E nehéz helyzetben reformellenzéki barátai nyújtottak neki segítő kezet. Br. Vécsey Pál jóvoltából távollevő főrendek követeként, mint absentium ablegatus indulhatott Pozsonyba. Lónyay Gábor pedig arra kérte fel, hogy némi tiszteletdíj fejében rendszeres tudósításokban tájékoztassa őt az országgyűlés eredményeiről. A felkéréshez azután más helyi ellenzékiek is csatlakoztak.

Így történt, hogy Kossuth már az országgyűlés első napjától, 1832. december 16-tól kezdve ott jegyezgetett az üléseken. Az Országgyűlési Tudósítások első száma december 27-ig számolt be a történtekről, így érthető figyelemmel a diétai újság és a kerületi napló már említett vitájáról is. Elítélte a december 26-i határozatot: „azt lehetett hinni, hegyeket mozdít ezen egyesült akarat … s mi lett a resultatum? semmi. Köz lélekkel törvénytelennek declarálják a censúrát, s még el is ijjed tőlle egy Törvényhozó Test, nem mer vele meg vívni, mert nem remél győzni, nem bízik erejébe”. Sőt, december 27-én Kossuth maga is felszólalt az ülésen, távollevők követétől szokatlanul s így hideg fogadtatásban részesülve. Beszámolójában pedig felháborodva írta: „a független Törvényhozó Test, ezek a Nemzet jussainak bátor védjei? … Mi lesz belőlünk azon kérdésekbe, mellyek kormány s nemzet közötti viszonyokat fogják érdekelni, ezen enunciált gyávaság mellett!”

Egy ugyanakkor kelt, de szét nem küldött toldalék jegyzetben még élesebben nyilatkozott a napló kinyomtatásának kérdéséről: „Én nem hiszek oly kormányt, mely ezt meg merné gátolni, s ha merné, kívánnám tapasztalni, hogy legalább vége legyen azon mystificationak, a mely azzal ketsegtet, hogy mi szabad nemzet vagyunk, … kezdjük érezni, hogy önkény s nem a nemzeti akarat szabta törvény uralkodott felettünk, s ha ezt érezni, igazán érezni kezdjük, az önkény nem fog felettünk sokáig uralkodni …”

Annak azonban mégis örült Kossuth, hogy a kerületi napló legalább kéziratban létrejön. Ennek szerkesztői megbízatását szerette volna megszerezni hiszen ez jobb politikai és anyagi boldogulást látszott ígérni, mint egyelőre szerény, saját vállalkozása, amelyet egyébként amellett is folytathatott. Így már első jegyzeteit is külön gonddal készítette, hogy bemutatáskor jó hatást keltsenek. Azután felkereste és „szövetségre” kérte fel Orosz Józsefet, akinek munkáját már Zemplénben ismerte, sőt némileg első mintának is tekintette tervezett tudósításaihoz. Orosz hajlandónak is mutatkozott, hogy társuljon vele, hiszen a levélformájú tudósítás, „Kossuth úr találmánya”, már tényleg megindult, midőn a hivatalos országgyűlési újság és a kerületi napló még csak a viták szavaiban létezett. Zempléni ismerősei révén végül elérte Kossuth, hogy az ellenzék vezetői Wesselényinél december 29-én meghallgassák. Kölcsey naplója szerint Kossuth „az eddigi ülésekről tett jegyzeteit felolvasá, tetszést nyert, és azonnal egyezés lőn, hogy a napló alkotása reá, Oroszra és két gyors íróra bízassék s fáradozásaikért a fizetés aláírás útján gyűjtessék”. {I-384.} A megbízatást azonban Kossuth mégsem kapta meg. Hatalmas zempléni ellenségei keze érte utol. Gr. Andrássy György lépett közbe az ellenzék vezetőinél. Alapjában véve azonban ezzel nem sokat vesztett Kossuth. A rendek az újságról, naplóról sokat szónokoltak, de a meddő vitáknak nem sok eredménye lett. Kossuth meg is írta Tudósításaiban, hogy a rendek tüzetesen magasztalták ugyan a nyilvánosság becsét, de újság még sincs, „állítom, hogy nem is lesz”. A kerületi naplónak és kivonatának: az „óriásból törpévé degradált” újságnak készítésével végül megbízták Bertha Sándort és Munkácsi Jánost, de a sok nehézség miatt ők is hamarosan lemondtak, hiszen a szükséges 346 forintot sem lehetett összeszedni. Ekkor még Kölcsey kitűnő érvelésével szemben is győzött az a jellemzően rendi, feudális álláspont, amelyet a beregi követek fogalmaztak meg úgy, hogy „ha nyolcszáz esztendők lefolyta alatt ősi alkotmányunk újságok nélkül fennmaradhatott”, akkor most is megleszünk nélkülük, hiszen a nemzet ilyesmire még „megérve nincsen”. Utóbb az alsó tábla elkészített ugyan az országgyűlési újság ügyéről egy 11 pontból álló törvényjavaslatot, de abban igen nagy: 5000 forint óvadékot kívánt az esetleges jelentkezőtől.

Miután az országgyűlési újság és a kerületi napló terve meghiúsult, Kossuth, érthető módon, saját vállalkozását igyekezett továbbfejleszteni. 1833 január végén körlevélben közölte előfizetőivel, hogy a szerkesztésben társult Orosz Józseffel, és hogy február 1-től már „rendesebben, tisztábban, érdekesebben” küldi majd szét Tudósításait. Az első idők még nem egyszer gyakorlatlan, vázlatos jegyzetei valóban mind rutinosabbá váltak. A lap kezdett állandó formát ölteni és szabályos időközökben „megjelenni”. Az üléseken a legtöbbször Kossuth maga jegyzett, mégpedig, a gyorsírást nem tudván, saját módszerével: „A kimagasló szónoki szépségeken, a jellegző mondatokon és sarkalatos adatokon kívül jóformán csak a vezérszókat jegyeztem fel, melyek az okoskodás fonalát kiczövekelik, jegyzeteim amolyan csontváz voltak, melyre testet rakni az emlékező tehetség feladata volt .. . Mikor mások az ülések után szórakozást kerestek, nekem íróasztalomhoz kellett sietnem, nehogy emlékezetem cserben hagyjon s a csontváz váz maradjon.” 1833 tavaszán arról ír, hogy mily nehéz jól végezni mindent, ha az ember „naponként 5 – 6 órát az ülésben töltött, otthon jegyző könyvet redigált, … levelezett, a rosz hibás írások lehető correctúrájával napokat vesztett, egyes nevezetesebb beszédek után végig hajházta a várost, s ha egy nap két felé is volt ülés, azon ülésnek, mellyben jelen nem lehetett, tetteit nagy bajjal gyűjtögette”. A Tudósítások valóban szüntelen munkát adtak s Kossuth az ifjak zajos társaséletétől visszahúzódva fáradhatatlanul, kitartó szorgalommal dolgozott. Még valaminő apparátust is üzemben kellett tartania. Az elkészült szöveget ugyanis a kellő példányszámban leíratta. Az első évben mintegy 25, utóbb állítólag 40 ilyen szegénysorsú ifjú másoló, jurátus dolgozott nála szerény fizetésért, az „irodát” vezető Gönczy Gedeon, majd Farkas János expeditor irányítása alatt. Az előfizetők száma 1833 elején 30 körül mozgott. Március 6-án Kossuth közös előfizetési felhívást küldött szét Orosszal. A tavasz folyamán az érdeklődés növekedett. „A nemzet – írta utóbb Kossuth – érezte a nyilvánosság szükségét s a nagy szükség érzetében a csekély, hiányos, nyomorult kis pótlékot érdemén felül méltatta.” 1833 tavaszán {I-385.} már örömmel írta Lónyay Gábornak, hogy a Tudósítások napról napra jobban terjednek az ország különböző megyéiben, ami annak jele, hogy a magyar már a „magasb, nemesebb, az emberiségi és nemzetiségi” kérdésekre is figyelni kezd. Az ősz folyamán a lapnak már több mint száz előfizetője volt.

Az erősödő visszhang okát a híréhség mellett főleg a Tudósítások ellenzéki hangnemében kell felfedeznünk. A lap persze csak azt adta vissza kivonatosan, ami az országgyűlésen elhangzott. Más, külön cikket vagy rovatot nem tartalmazott. Önálló jelleget inkább csak azok a „toldalékok” öltöttek magukra, amelyekben Kossuth a közvetlenül az újság szétküldése előtt lezajlott eseményeket foglalta össze vázlatosan, ha azok részletesebb ismertetésére már nem volt idő. Ezek a 30-40 soros, kis cikkfélék voltak a Pesti Hírlap eljövendő vezércikkeinek szerény előfutárai. Kossuth beszámolói annyira részletesek, alaposak, pontosak, hogy az országgyűlés történetének ma is legfontosabb forrásanyagát képezik. Az 1832. december 17. és 1836. május 15. közt megjelent 344 szám, miután több mint egy évszázad múltán napvilágot látott, öt hatalmas kötetet tesz ki nyomtatásban.

De ha valaki a köteteket kézbeveszi, azonnal meggyőződhet arról is, hogy Kossuth nem valami színtelen és „objektív” eseménykrónikát küldött szét olvasóinak, hanem már ekkor is határozott politikai iránnyal bíró lapot, amely a puszta hírközlésen túl értékel: bírál és buzdít, tehát lehetőségei szerint maga is politikai harcot vív a nemzeti reformellenzék oldalán. Nyissuk fel akár mindjárt a legelső számot: a szerkesztő felveti a kérdést, hogy a többség „milyen politicus árnyékolatú leend”, s mindjárt hozzáteszi; „a hirelkedést Füzeséry a bereghi, a popularis oppositiót Péchy, a pesti követ kezdték s Prónay, a derék erősen pártolá”; majd azt kívánja, hogy „az úri lélek ne szállott légyen meg igen vastagon, mert úgy mi lesz az uraság alatt szenvedő népből”. A 4. számban rámutat arra, hogy a kormány az úrbéri ügyet a javaslatok élére helyezve „igen practicus fogással” nehéz helyzetbe hozta a rendeket. Mert ha ezt elfogadják s félreteszik a kereskedelmi munkálatot, elszalaszthatják azon lehetőségeket, „mellyek nemzeti boldogulásunkat ezen sorvasztó coloniális systema alól valahára kiszabadíthatnék”. Ha viszont az úrbéri ügyet teszik félre, „valósággal compromittálva vagynak, nem tsak a mi népünk, de egész Európa előtt”. Kossuth helyesen úgy foglal állást, hogy igenis az úrbéri ügyet kell előre venni, s mindjárt figyelmébe is ajánlja Zemplénnek, hogy ilyen értelmű pótutasítással lássa el követeit. Mikor pedig 1833. január végén az alsó tábla valóban nekikezd az úrbéri javaslat tárgyalásának, Kossuth lapjában felháborodva számol be arról, hogyan gátolják a reformellenzék haladó törekvéseit a minden szóba beleakaszkodó maradiak végtelen vitái. A reformerek, „azon derék férfiak, kiket leveleinkből már esmérni lehet, itt is tiszteletre méltók maradtak, de a többség …!” A reformellenzék követelései, amelyek sorsát Kossuth ily aggódó figyelemmel kísérte, nagyrészt olyan javaslatokat tartalmaztak, amelyek bizonyos fokig enyhíteni próbálták a jobbágy és földesúr kiélezett viszonyát, de magát a jobbágyság lényegét, a feudális rendszert igazában még nem érintették. Egy javaslat: az önkéntes örökváltságé azonban már mégis tovább mutatott, mivel, ha igen szerény formában is, a jobbágyság szabadulása felé nyitott valami {I-386.} kis utat. Igaz: az örökváltságot e megoldás is még a földesúr és jobbágy magánegyezségétől, alkujától tette volna függővé, sőt a földesúr joghatóságát továbbra is fenntartotta volna – de e súlyos hiányosságok ellenére megvolt az az elvi jelentősége, amely indokolta az érdekegyesítés híveinek odaadó támogatását. Ezért támogatta Kossuth is. A reformereket buzdítva és az ősi alkotmányt és a patriarkális bánásmód hazug szólamait emlegető követeket bírálva kísérte az ügyet további útján, ma a vonakodó főrendi táblán át 1833 novemberében végre feljutott az uralkodó elé.

Mindezek után aligha meglepő, hogy a kormány már kezdettől fogva növekvő haraggal figyelte, hogyan hoz létre Kossuth a cenzúra megkerülésével egy ellenzéki szellemi lapot akkor, amidőn a régi rendszer hívei még egy hivatalosan ellenőrzött országgyűlési újságot sem tartottak kívánatosnak. Reviczky kancellár már az újévet azzal kezdte, hogy a nádornak, Mérey personalisnak és a Kossuth szerepét még Zemplénből ismerő Majláth Antalnak írt levelet a veszedelmes vállalkozás ügyében. 1833. február 20-án Metternichnek számolt be a Tudósítások elterjedéséről és visszhangjáról. Március 17-én pedig már királyi leirat ment a kancellárhoz, a nádorhoz és az erdélyi guberniumhoz a lap ügyében. Kossuth, igaz, egy darabig elképzelhetőnek tartotta, hogy a kormány, ha már a szót nem tudja beléfojtani, végül hozzájárul egy rendes sajtóorgánum létrehozásához, hiszen azt mégis jobban ellenőrizheti. A politikai viszonyoknak azonban nagyon sokat kellett még ahhoz változniok, amíg utóbb, az 1839–40-i országgyűlésről Stuller Ferenc és Bodon Ábrahám, az 1843–44-iről pedig Záborszky Alajos különösebb felzúdulás és feltűnés nélkül készíthetett kéziratos diétai tudósításokat. Akkor, lényegesen más sajtóviszonyok között, az efféle vállalkozás már megszokott dolognak számított, és elvesztette azt a politikai jelentőségét, amellyel Kossuth lapja bírt. Hozzátehetjük: annyival is inkább bírt, mivel szorosan Wesselényi mozgalmához kapcsolódott. Nem volt titok, hogy Kossuth hamarosan maga is bekerült Wesselényi bizalmas körébe, és teljes szívvel az ő irányzatát képviselte. Annál veszélyesebbnek tűnt a kormány szemében. Széchenyi, aki mint tudjuk, főleg éppen azért helytelenítette Wesselényi akcióját, mivel úgy látta: konfliktushoz vezet, a kormánykörök véleményének ismeretében írta már 1833. április 15-én Helmeczynek, hogy Kossuth Tudósításai veszélyes ellenzéki irányt képviselnek. Nyílt erőszakkal persze nem mert eljárni a kormányzat a diétai követ ellen, országgyűlés idején, hiszen ez éppen Wesselényi mozgalmának erejét növelte volna. Még akkor is inkább más eszközökkel próbálkozott, midőn Kossuth, hogy az írnokok diktálás nyomán készült, „hibás, félszeg” munkáján segítsen,1833 nyarán 165 forintért kősajtót vett Bécsben, és a 69. számtól litografált példányokkal lepte meg előfizetőit. Maga is sejtette persze, hogy a kormányzat ezt: a saját sokszorosító üzem berendezését már nem fogja tűrni, de remélte, hogy az ellenzék védelmet tud neki nyújtani. Reviczky kancellár szeptember 20-án olyan értelmű felterjesztést tett, hogy Kossuthot szólítsák fel a kősajtó átadására, és ha erre nem volna hajlandó, éjnek idején erőszakkal vigyék el tőle. Az államértekezleten már az a gondolat is felmerült – most először – hogy Kossuthot, ha ellenszegül, el kell fogatni, vagy legalábbis perbe kell idézni. Végül azonban mégis Reviczky javaslata mellett döntöttek. {I-387.} Ennek értelmében gr. Zichy Ferenc főlovászmester október 7-én maga elé idézte Kossuthot, felolvastatta neki a királyi rendeletet és felszólította a gép átadására. Kossuth, aki ilyen eshetőségekről az ellenzék vezetőivel már előzőleg beszélgetett, tudta, mire számíthat, és hogy a látszólag tetszetős, merev ellenkezéssel egész vállalkozását és helyzetét veszélyeztetné. Ezért hajlandónak mutatkozott a kősajtót kártérítési összeg fejében kiadni, sőt – legalább egy időre – Zemplénbe is hazatérni, ugyanakkor azonban azt kérte, hogy adjanak neki hivatalosan engedélyt egy olyan kőnyomatos országgyűlési újságra, amelyet azután a cenzúra ellenőrizhet. Kossuth nyilván arra számított, hogy a kormánynak még mindig megfelelőbb egy szabályosan engedélyezett, ellenőrzött lap, mint az ő cenzúrát megkerülő Tudósításai – ő viszont így is hatásosan szolgálhatja a nyilvánosság ügyét. Zichy pedig nemcsak a Kossuth által kért, 1041 forint 14 krajcár kárpótlási összeget fizette ki, hanem kilátásba helyezte azt is, hogy a lapengedélyre vonatkozó folyamodványát felterjeszti – persze azzal a hátsó gondolattal, hogy eredménye úgy sem lehet. Kossuth, igaz, még elutazása előtt úgy értesült, hogy Zichy fel sem terjesztette a kérelmet, és ezért október 17-én levélben emlékeztette őt erre a feltételre – a helyzeten azonban ez már nem változtatott. Kossuth pár hónapra valóban hazatért Zemplénbe, miután Orosz Józseffel megegyezett, hogy visszajöveteléig ellátja a szerkesztés teendőit. Távollétében azonban Wirkner Lajos, a kormány bizalmas ügynöke, havidíjjal és lapengedély ígéretével megvásárolta Oroszt, aki 1833. december 8-án körlevélben jelentette be, hogy mivel társa „bizonytalan időre” eltávozott, a köztük volt „szövetkezés” felbomlott, s hogy februártól kezdve egyedül ő folytatja majd a vállalkozást Diaeta-Közlő címen. Kossuth e váratlan fordulatról Zemplénben értesülvén, december 20-án sietett szétküldeni válaszát, amelyben – ügyes taktikával – támadás helyett „nyílt vetélkedésre” szólította fel Oroszt, és egyben leszállította az előfizetési díjat. Orosz egy új Világosításban próbálta őt e téren utánozni, de a kezdeményezés kiesett kezéből. A „mérsékelt közepiség”-ről tett nyilatkozata pedig nem volt alkalmas az ellenzéki nemesek megnyerésére, hiszen azokra éppen az Orosz által kifogásolt, Kossuth-féle „holmi glosszák, észrevételek, felkiáltási s más mintegy kritizáló jegyek”, vagyis Kossuth nyílt ellenzékiségének jelei hatottak. A Diaeta-Közlő 1834 szeptember végéig jelent meg, a Tudósításokkal azonban nem bizonyult versenyképesnek. Kossuth Pozsonyba visszatérve 1834. február 1-én körlevélben jelentette be, hogy újból átvette a szerkesztést, amelyet ezentúl egyedül fog végezni. S továbbra is ellenzéki hangnemben folytatta lapját. Olykor panaszkodott is, hogy beszámolóit kénytelen „a történtek száraz jelentésére” korlátozni, 1834 tavaszán és nyarán változatlan elvi álláspontról ismertette a törvényszékek reformjavaslatának és a polgári törvénykönyv tervezetének tárgyalását, és egyáltalán nem titkolta örömét, midőn az utóbbival kapcsolatban az alsó tábla többsége heves viták után állást foglalt a majorátusok megszüntetése mellett: „örvendő zajgás kíséré a teremből vidorult arczú képviselőjit nemzetünknek, kik bajjal győzhetvén, reménylék, hogy az emelkedő közvélemény erősödve fogja fenntartani, mit emez európai kérdésben végeztenek.” S még határozottabbá vált hangja, midőn ismét az országgyűlés legfőbb kérdése került napirendre, az úrbéri javaslaté, amelyet a kormány kilenc hónapi {I-388.} (és az ellenzéki megyék letörésére használt) szünet után azzal az átlátszó kifogással vetett vissza, hogy a reform ügye az operátumokkal együtt tárgyalandó. A Tudósítások részletes beszámolói drámai feszültséggel adták vissza a reformellenzék küzdelmét 1834 novemberében az örökváltságért, „mellynek álltához buktához annyi remény, aggódás, annyi várakozás csatlakozik”. A november 10-i emlékezetes ülés, Kölcsey megrázó erejű beszéde után, amely a kormány taktikája ellen „felkiáltva” szabadságot és tulajdonjogot követelt a népnek, közös érdeket, „melly a társaság tagjait egyformán kösse a hazához”, Kossuth lelkesen s még bizakodva írta: a nemzet „képviselői még soha nem szóllamlottak fel ily roppant erővel a nép ügyében, mint tegnap előtt. Kételkedem, vajjon a történetek évrajzai képesek-e példát mutatni, hogy egy tisztán kiváltságolt elemből alkotott törvényhozó gyülekezet, mellyet sem külső, sem belső erőszak nem nógatott s csupán az igazság s emberiség magas érzelmei ösztönöztenek, illy nemes lelkesedéssel lépett volna fel valaha a nép mellett… Szabad legyen reménylenünk, hogy ennyi erőnyilatkozás nem vész el gyümölcstelen”. Reviczky kancellár oly veszélyesnek tartotta politikailag az „ismert Kossuth” leírását a november 10-i ülésről, különösen a nemesi önzetlenség hangsúlyozását, mintha az úrbéri kérdést nem a kormány vetette volna fel, hogy sürgősen intézkedett a pozsonyi postán a lap e számának elkobzása érdekében, és már november 13-án az uralkodót is tájékoztatták e lépéséről. Midőn azután a főrendi tábla által ismét visszavetett örökváltsági javaslat s vele az országgyűlés egyetlen komolyabb reformígérete a többség ingadozása és a haladó utasítások csökkenése miatt 1834. december 10-én az alsó táblán is végleg elbukott, Kossuth fájdalommal és haraggal kiáltott fel: „Megtörtént, a mitől régen rettegénk! Édes reményinket, mellyeket hazánk jövendője felől két évek óta hő kebellel ápolánk, egy kérlelhetetlen napnak aczél keze gyökerestől zúzta szét! … a magyar földművesnek ingatlan sajátot bírni még 1834-ben sem engedetik!” S figyelmeztetőn tette hozzá, hogy a bizalmat sem úr és paraszt, sem kormány és nemzet között nem pótolhatja erőszak és félelem.

Midőn Kölcsey, megváltozott megyei utasításai miatt, 1835 elején kénytelen volt az országgyűlésről végleg hazatérni, Kossuth gyászkeretes számban búcsúzott tőle: „lapjaimnak gyász színű szegzete nem mindennapi veszteség jele! Hű védjeid sorában csorbát szenvedél oh! Hazám”. S bár ezidőben maga is úgy látta, hogy „a reformáló szalmatűz az úgynevezett nemzetnél naponként enyészik”, továbbra is határozottan elkötelezte magát az ellenzéki politikával. Midőn 1835. február közepén br. Perényi ugocsai követ az országgyűlési újságnak az ellenzéki Balogh János által újra felvetett gondolatát azzal pártfogolta, hogy ilyen lap híján „írott tudósításokra szorul a közönség”, ezek pedig részrehajlók, igazságtalanok, „az egyik rész előadásai nagyon ki emeltetnek, a másik részé pedig vagy elhallgattatnak, vagy épen nevetségessé is tétetik”, Kossuth nyugodt önérzettel szögezte le: „hamissan – tudva még soha nem írtam, az igazat pedig megírni soha sem féltem”. Hogy pedig Tudósításai „egy bizonyos színt” viselnek? „Igen is viselnek! lelkem soha nem változandó meggyőződésének, keblem soha meg nem hidegülendő érzéseinek színét viselik. Én ezt soha nem titkoltam, … ezen érzelmekre büszke vagyok, s azokat … megtagadni soha nem fogom”.

{I-389.} IRODALOM

Lónyai Gábor: Kossuth Lajos elfelejtett leveleiről. Az Országgyűlési Tudósítások és a Törvényhatósági Tudósítások keletkezése. = PN 1880. 159. sz. – Erdélyi Pál: Kossuth Lajos, az Országgyűlési Tudósítások szerkesztője. = Hazánk 1894. 86. sz. – Lukinich Imre: Kossuth Országgyűlési Tudósításainak történetéhez. = MKsz 1926. 279-289. – Viszota Gyula: Kossuth Lajos írott hírlapjai. = BpSz 1927. 206. köt. 90–113, 231-252, 381-414. – Lukcsics Pál: Kossuth Országgyűlési Tudósításainak történetéhez. = MKsz 1929. 190–192. – Siklóssy László: Az országgyűlési sajtószolgálat centenáriuma. = A Sajtó 1932. 355-360. – Uő: Az országgyűlési beszéd útja. A hírlaptudósítás története. Bp. 1939. – Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Bp. 1946. 396 l. – Barta István (kiad.): Kossuth Lajos összes munkái I–II. Bp. 1948–1961. – Major Jenő: Kossuth a publicista. = HSz 1949. 155–159. – Dezsényi Béla: Kossuth a forradalmi publicista. = It 1953. 5-63. – Barta István: A fiatal Kossuth. Bp. 1966. 283 l. – Uő: (kiad.): Kossuth Lajos összes munkái. VI. Ifjúkori iratok. Bp. 1966. 1202 l.