RÁT MÁTYÁS ÉS A MAGYAR HÍRMONDÓ


FEJEZETEK

A magyar nyelvű újságírás úttörőjében, Rát Mátyásban szerencsésen egyesültek azok az adottságok, amelyek alkalmassá tették őt erre a korszakos jelentőségű kezdeményezésre. Egy zömében magyar anyanyelvű városnak, Győrnek az iparos-kereskedő családjából származó, tanulmányait a Bél Mátyás-i, pietista hagyományokat falai között őrző pozsonyi evangélikus líceumban végző, és külföldi tanulmányútja alatt a kor leghaladóbb német egyetemét, a göttingai universitást látogató Rát Mátyásnál több indítást kortársai közül talán valóban senki sem kaphatott ahhoz, hogy az anyanyelvű sajtó fontosságát felismerje.

A pozsonyi iskola, amelynek tanulmányi rendszerét Bél Mátyás, valamint utódai, Thomasius és Francke nyomán alakították ki, a német államismereti iskola hatását viselte magán a század második felében is. Így volt ez a hetvenes évek körül, amikor Benczur József volt az iskola nagyhatású nevelője, akinek keze alól az evangélikus értelmiségnek olyan neves képviselői kerültek ki, mint Hajnóczy József és Berzeviczy Gergely. Az ő tanítványa volt Rát Mátyás is, aki úgy emlékezett meg egykori tanáráról, mint akinek az újságírással kapcsolatos ismereteit köszönheti. A későbbiek során azonban Rát túl is nőtt Benczur Habsburg-hű aufklérizmusán, és azt Göttingában a felvilágosodás modernebb irányzataival egészítette ki. Már a pozsonyi iskola korszerű könyvtárában alkalma volt megismerkedni a század nevezetes újságaival és folyóirataival, köztük Steele és Addison, valamint Gottsched erkölcsi hetilapjaival; később, a göttingeni egyetem híres könyvgyűjteményében pedig találkozott a felvilágosodás még sokkal gazdagabb könyv- és folyóiratirodalmával. Az 1773-tól kezdve négy évet Göttingában töltő Rát, bár teológusnak készült, tanítványa lett Schlözernek is, akinek a statisztikai előadásain továbbfejlesztette államismereti iskolázottságát. De ezenkívül alkalma volt Schlözer újságkollégiumain is résztvenni, amelyeken a neves felvilágosult professzor a jövő államférfiait és szakembereit az újságolvasás művészetére és általában a hírlapokban való tájékozódás fontosságára igyekezett megtanítani. Tanításainak hatását felismerhetjük az első magyar újságíró tevékenységén. {I-72.} Schlözeren kívül megfigyelhető Rát publicisztikai munkásságán még a német újhumanizmus előfutárának, Heynének, a matematikus Kästnernek, és a Herderért lelkesedő, már a Sturm und Drang irányába mutató Hainbund patrióta fiataljainak a hatása is.

Hazatérése, majd rövid nevelői tevékenysége után kapcsolatba kerül az olmützi Paczkó Ferenc Ágoston pozsonyi nyomdásszal, aki Landerer János Mihály nyomdája mellett, egy második pozsonyi nyomda alapítására kapott engedélyt. Abban az elhatározásában, hogy 1779-ben ő is újságkiadási kérelmet nyújtson be, Landerer példája mellett (ő volt a Pressburger Zeitung kiadója), jelentős mértékben hozzájárult az a biztos és folyamatos bevétel utáni vágy, amit egy újság kiadása biztosított a nyomdának. A nyomdaüzem folyamatos működésének korábban főleg a kalendáriumok kiadása volt a biztosítéka. Azonban éppen ez idő tájt vették el a nyomdász-kiadóktól a kalendáriumkiadás jogát, és ez erősen visszavetette bevételüket.

Az újságkiadás, a megjelenés gyakorisága miatt, természetesen a kalendáriumoknál is kifizetődőbb vállalkozásnak bizonyult. Maguk az újságírók, akik csupán csak alkalmazottai voltak a nyomdászoknak, többször panaszkodtak is a haszon aránytalan elosztása miatt: hamissággal és fösvénységgel vádolták „az uzsorával nemességet kereső és könnyen nyerő” könyvnyomtatókat. A lapkiadás számukra üzleti vállalkozás volt; de általa nem polgári öntudatukban erősödtek meg, hanem a feudális előjogok birtokosaivá kívántak válni. Ezzel függ össze az a jelenség is, hogy a feudális privilégiumok rendszerét a lapkiadás terén továbbra is sikerült megőrizniük akkor is, amikor II. József már eltörölte az újságkiadói privilégiumokat.

Paczkó 1779-es folyamodványában szintén nemcsak arra kért engedélyt, hogy magyar nyelvű újságot jelentethessen meg, hanem arra is, hogy 10 évig erre Magyarországon kizárólagos jogot is kapjon. A pozsonyi magisztrátus tagjai, köztük Benczur József és Windisch Károly Gottlieb, támogatták a kérelmet, mert kívánatosnak tartották, hogy a városoktól távol élő, magyar nyelvű lakosság is értesüljön a világ eseményeiről; ezenkívül a kereskedelem és a királyi kincstár számára is hasznosnak nevezték az újabb lapvállalkozást. A Helytartótanács javaslatára még kikérték Landerer beleegyezését is, aki azonban nem érezte a magyar újságot veszélyesnek az általa kiadott Pressburger Zeitungra, és ezért nem állt útjába Paczkó tervének.

Nehezebb akadálynak bizonyult a Helytartótanács támogatásának a megszerzése. Révai szerint éppen a magyar Helytartótanács igyekezett „hízelkedésből” meggátolni az újság engedélyezését. E magatartását azzal az aggodalmával indokolta, hogy az újság által a magyar nyelv gyarapodása nagyobb lendületet vesz. Csak Rát Mátyás utánjárásának és „könyörgései”-nek köszönhető, hogy Mária Terézia jóindulatát sikerült megnyernie, aki végül is engedélyezte a magyar nyelvű újság megjelentetését azzal a kikötéssel, hogy a lapot a Helytartótanáccsal cenzúráztatni kell.

Az újság jelentőségét Rát már az előzetesen kiadott Előre való tudakozásában kifejtette. A magyar nyelvű újság szükségességét a külföldi példákra való hivatkozással és a hazai igényekkel indokolja, valamint azzal a provinciális életformával, amely a magyar társadalmat jellemezte. Azt írta erről, hogy nemcsak a nagyvilággal, hanem „saját hazánkkal és hazafiaival is olly szertelen esméretlenségben élünk, mint féreg a dióban; azt sem tudván, ami körülöttünk történik, s minket a legközelebbről illet”. A tájékozódás jelentősége mellett rámutat a külföld tájékoztatásának a fontosságára is, mert Göttingában tapasztalnia kellett, hogy alig tudnak valamit a magyarságról. (Ezt a feladatot pedig már célul tűzték ki a korábbi német és latin nyelvű hazai lapok is, és bár a nyelvi okok miatt erre alkalmasabbnak bizonyulhattak volna, mint a magyar nyelvű újság, de mert e lapok nem annyira a hazai valóságot tükrözték, mint a külföldit, nem tudtak e célkitűzésnek eleget tenni.)

Egy későbbi alkalommal kifejtette Rát újságírói programját is. Sietett megnyugtatni olvasóit, hogy lapja nem idegen újságok fordítása lesz, noha természetesen a külföldi híreket nagyrészben ő is az idegen hírlapokból meríti. Már itt felhasználta mindazt, amit Schlözer újságkollégiumain hallott; a híreket, hogy az olvasók számára érthetők legyenek, szinte feldolgozta: rövid földrajzi, történelmi magyarázatokkal kísérte. Tudatosan igyekezett eltávolodni a hazai német újságok száraz, önállótlan hírszolgálatától.

A külföldi híreknél is fontosabbnak tartotta azonban a hazai eseményekről szóló tájékoztatást. Széles körű levelezőgárdát szervezett ismerősei és olvasói köréből, és arra kérte őket, hogy rendszeresen tudósítsák lakóhelyük nevezetesebb eseményeiről. De előre is figyelmeztette olvasóit, hogy ne csodálkozzanak, ha nem közölhet minden levelet, „mert nem lehet, nem tanácsos, nem illő, nem is szabad mindent kimondani, nem hogy írásban hírlelni”.

Az újság nyelvével kapcsolatban azt hangoztatta, hogy mivel lapját az egész országnak szánja, ezért valamennyi tájnyelvet figyelembe kívánja venni anélkül azonban, hogy bármelyikhez is kizárólagosan lekötné magát. Rát a nyelvjárásoknak ezzel az ötvözetével tudatosan szolgálni akarta az irodalmi nyelv kifejlesztését.

Az előzetes programnyilatkozatok és előfizetési felhívások után, 1780. január 1-én megjelent a Magyar Hírmondó első száma.

Munkatársak és olvasók

Az első magyar nyelvű újság külsejével is eltért a korábbi magyarországi lapoktól. A Magyar Hírmondó, ellentétben az e téren is a bécsi hivatalos lapot utánzó Pressburger Zeitunggal, nem két-, hanem egyhasábos formában jelent meg. Az újság szerkezete is újszerű volt: míg a pozsonyi német lap a híreket a megfelelő város neve alatt közölte úgy, hogy elöl mindig a bécsi és a végén a pozsonyi hírek álltak, Rát nem ragaszkodott a referáló sajtónak ehhez a hagyományos és merev formájához. A híreket és közleményeket nem meghatározott rend szerint, hanem szabadon, az anyagtól függően csoportosította. Voltak ugyan bizonyos rovatai, amelyek visszatérően ismétlődtek, de ezeket sem mereven, hanem az anyaghoz {I-74.} szabva alkalmazta. Az újságnak ez a szabadabb formája, amelyet Rát tudatosan alakított ki, külsőleg is kifejezte azt, hogy a Magyar Hírmondótartalmilag is szétfeszítette a referáló újságírás kereteit. Látni fogjuk, hogy ez főleg a hírekkel kapcsolatos elmélkedések, megjegyzések és az olyan jellegű témák benyomulása révén valósult meg, amelyek a 18. századi felfogás értelmében a folyóiratokba illettek volna.

Az újság a kor általános gyakorlata szerint, csupán a kiadó-nyomdász nevét tüntette fel, a szerkesztőét nem. Pedig a szerkesztő személye nemcsak hogy alapvetően meghatározta a lap jellegét, de az újságszerkesztés körül csaknem valamennyi munkafolyamat őreá zúdult. Rát és utódai többször is elpanaszolták, hogy milyen sok munkát jelent a hetenként kétszer, folyamatosan megjelenő újság előállítása egy személy részére. Mert az újságszerkesztő, akit akkor az újság írójának neveztek, egy személyben gondoskodott a „hírszolgálat” megszervezéséről (ami a külföldi lapok járatásából, olvasásából, az átvételre alkalmasnak látszó hírek kiválasztásából, azok lefordításából, illetve a hazai tudósítók megszervezéséből és a leveleikben írt tudósítások átfogalmazásából, valamint az egyes újságszámok e két csatornából összegyűlő anyagának összeállításából és megírásából állt). De emellett az ő feladata volt a nyomdai korrektúra is, amit gyakran nehezített az a körülmény is, hogy a szedők nem tudtak magyarul, továbbá az újság cenzúrázásából gyakran adódó változtatások szükségessége. Végül neki kellett ellátnia az expediálással és postázással kapcsolatos teljes adminisztrációt, beleértve még a borítékok címzésének írását is.

Rát maga is úgy nyilatkozott, hogy egyetlen segítői azok a „levelező jóakarói” voltak, akik a hazai hírekről, nevezetességekről hírt adtak. Szervezésüket nyomban, a lap megindulásakor megkezdte, de így is eltartott egy darabig, amíg kialakult levelező hálózata. Tudósítói apró-cseprő, helyi jelentőségű eseményeket éppen úgy megírtak a Magyar Hírmondó szerkesztőjének, mint nagyjelentőségű kezdeményezéseket, javaslatokat. Levelezése végül is behálózta az egész országot, mint ahogy az újság olvasói is megtalálhatók voltak szinte mindenfelé, Soprontól Máramarosszigetig, és Lőcsétől Varasdig.

A legtöbb előfizető a nagyobb városokból jelentkezett. Az újságból aránylag legtöbb példány Pozsonyba, Sopronba, Nagyszombatba, Nyitrára, Eperjesre, Győrbe, Komáromba, Székesfehérvárra, Pápára, Veszprémbe, Pécsre, Pestre, Budára, Egerbe, Gyulára, Ónodra, Máramarosszigetre, Marosvásárhelyre, Kolozsvárra, Nagyváradra és Nagyszebenbe járt; de ezeken kívül még az ország 184 helyiségébe járatták a lapot. Az olvasók között megtaláljuk a kapitalizálódó főnemeseket: Festeticset, Orczyt, Rádayt; az erdélyi felvilágosodás képviselőit: Teleki Sámuelt, Bethlen Miklóst, Benkő Józsefet, a pozsonyi és a soproni evangélikusokat, a piarista Horányit, Révait és Valero Jakabot, az ex-jezsuita Keresztury Józsefet, Szarvasról Tessedik Sámuelt, továbbá a korabeli írók közül is még számos nevet. Az első évfolyamra 320 előfizető jelentkezett, de ez a szám a következő években tovább emelkedett. Foglalkozásra nézve az olvasók nagy többsége (133), a birtokos nemességből került ki; rajtuk kívül még 45 katolikus pap, 28 megyei tisztviselő, 18 protestáns lelkész és tanító, 18 ügyvéd, 18 jószágigazgató, {I-75.} 12 katonatiszt, 12 postatiszt, 9 városi polgár, 8 nevelő és tanuló, 12 állami és városi hivatalnok, 4 főiskolai igazgató és 3 orvos járatta a Magyar Hírmondót 1780-ban.

Rát Mátyás és a Magyar Hírmondó hírszolgálata

Rát publicisztikai tevékenységéből kezdettől fogva leszűrhető az a nagy reménykedés, amely Mária Terézia és II. József reformjaival kapcsolatban eltöltötte. A felvilágosult uralkodókkal kapcsolatos optimizmusa azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy hangot adjon azoknak a gazdasági és kulturális téren jelentkező igényeknek, amelyek az elmaradt hazai viszonyokon való változtatást sürgették. Megjegyzéseiből az is kitűnt, hogy Rát ezekért az állapotokért a magyar főrendeket éppen úgy felelőssé tette, mint a bécsi gazdaságpolitikát.

A Magyar Hírmondó hazai vonatkozású hírei, közleményei sokrétűen bemutatják a korabeli magyar életet. Rát maga úgy nyilatkozott, hogy e hazai tudósítások érdekelték őt jobban, és ezzel is lényegesen eltért a korábbi hazai sajtótól és általában az abszolutizmusok újságjaitól, amelyeket a külföldi hírek túlsúlya jellemzett. Az első magyar újságszerkesztőnek a gazdasági, társadalmi kérdések és a különböző életformák iránti érdeklődése visszavezethető arra az iskolázottságra, amelyet Pozsonyban és Göttingában szerzett meg a német államismereti iskola terén. A tudósítók által beküldött javaslatokat, amelyek az életkörülmények megjavítását célozták, éppen úgy közzétette, mint azokat a statisztikai és népismereti adatokat, amelyeket más folyóiratokból gyűjtött.

A mezőgazdaság elmaradottságát a korabeli eredmények felhasználásával és gazdasági reformokkal kívánta megszüntetni, s ettől a nép nélkülözésének és szegénységének a megszűnését is remélte. Cikkeiben nem egyszer a mezőgazdaság belterjességének szükségességét hangoztatta, akárcsak Tessedik Sámuel, a néhány évvel később megjelent könyvében. Tessedik egyébként tudósító munkatársai közé tartozott; a gazdasági vonatkozású cikkek egy része mögött bizonyosan az ő személye rejlik.

Rát közleményeiben gyakran kitér azokra a helytelen szokásokra és pazarló életmódra, amelyeket szintén felelőssé tett az általános szegénységért és nélkülözésért. Különösen elítélte azt a szokást, hogy falun, bizonyos alkalmakkor – lakodalmakban, torokon, keresztelőkön – egész vagyonokat tékozolnak el. A városi életformát állítja eszményképül, ahol már nem divatoznak ilyen káros szokások, s egy alkalommal fellebbenti az angol társadalom viszonyaiból azt a hazai feudális világ számára szolgáló nagy tanulságot is, hogy ott nincsen jobbágyság; a parasztok mindenképpen szabad emberek.

A mezőgazdaság mellett Rátot behatóan foglalkoztatta a hazai ipar és kereskedelem helyzete is. Hírt adott azokról a kezdeményezésekről, amelyek, a feudális viszonyok és a függő helyzet miatt csak elszórtan és erőtlenül, de igyekeztek felülkerekedni az akadályokon. Ezek között az akadályok között különösen a hazai borkereskedelmet megbénító osztrák gazdaságpolitikát érezte súlyosnak és erre hol nyíltan, hol burkoltan, rá is mutatott. Annyira kilátástalannak érezte a magyar {I-76.} borokat sújtó vámok megszüntetését, hogy egyenesen azt javasolta a magyar termelőknek: térjenek át a dohánytermelésre. A dohánykereskedelem ugyanis – úgy vélte – nem keresztezi annyira a bécsi érdekeket. Fiuméhoz, mint magyar tengeri kikötőhöz, szintén azért fűzött reményeket, mert úgy gondolta: általa a magyar árutermelők közvetlen érintkezésbe kerülhetnek a külfölddel, a bécsi zsibbasztó vámrendszer közvetítése nélkül. Amit egy „florenci” hírhez fűzött egy alkalommal, hogy tudniillik legjobb a kereskedést mindenképpen szabadjára hagyni, a hazai viszonyokra is érvényesnek érezte.

A külföldi hírek kiválogatásánál és magyarázásánál is a hazai, az „országos kereskedés” szempontjai vezetik. Általuk a magyar árutermelő nemességben a „kereskedés lelkét” kívánta felébreszteni és a szükséges tájékoztatást megadni a külföldi igényekkel kapcsolatban. Így például több alkalommal hivatkozott arra, hogy az amerikai függetlenségi háború milyen kedvezően befolyásolhatja a magyar dohánykivitelt.

A függetlenségi harc egyébként is gyakran foglalkoztatta, és ezt, miként Schlözer tanította, folytatólagos cikkekben, a kellő magyarázatokkal kommentálta. A háborút azonban már Schlözertől eltérően értékelte: míg Schlözer a függetlenségi harcot angol szemüvegen keresztül nézte, és az amerikaiakat rebelliseknek nevezte, Rát többször is kinyilvánította, hogy az amerikaiakkal érez együtt. Rokonszenvét kétségkívül ugyanaz az analógia váltotta ki, ami máskor az írek iránti szimpátiáját: az Angliától függő helyzetben levő népeknek az osztrák – magyar viszonnyal való hasonlósága.

De Rát az angolokban elismerésre méltó vonásokat is talál. Mindenekelőtt azt emeli ki velük kapcsolatban, hogy kiváló kereskedők. Ugyancsak a kereskedelemben elért fejlődést hangsúlyozta Oroszország vonatkozásában: a gyors fejlődést Nagy Péter és II. Katalin érdemeinek tulajdonította.

Ugyanakkor élesen elítélte az európai gyarmatosítóknak négerekkel való kereskedését és kegyetlen bánásmódját. A spanyolországi inkvizíció megléte és működése is szomorúsággal töltötte el. A hazai felvilágosultak körében is népszerű Raynal könyvének franciaországi, máglyán történt elégetéséről hírt adva, elismeréssel szólt a szerzőről és hozzátette, hogy Amerikában is tisztelettel nyilatkoztak róla. Megelégedéssel adta viszont hírül Lengyelországból, hogy végre ott is eltörölték a boszorkányüldözést.

Rát Schlözer újság-kurzusain tanulhatta meg azt, hogy az újságokban egy-egy kereskedelemmel vagy vámmal kapcsolatos rövid hír értékesebb, mint ünnepségek vagy neves személyiségek családi eseményeinek terjengős leírása. Ezért szentelt a Magyar Hírmondóban oly nagy figyelmet a gazdasági jellegű közleményeknek a hazai és a külföldi hírek között egyaránt, és ezért váltották fel nála a barokkos ünnepségekről szóló beszámolókat a gazdasági és politikai élet realitásai.

A Magyar Hírmondó első szerkesztőjének cikkei és a hírekhez fűzött megjegyzései tanúskodnak arról, hogy a felvilágosodás eszméi milyen mélyen átjárták gondolkodását.

Bár az újság műfaja csak a profán tartalomra fejtett ki vonzást – az újság eleve világi és polgári intézmény volt – mégis, különösen Kelet-Európában találunk {I-77.} kivételeket is. Rát lapja, bár őmaga evangélikus lelkész volt, vallási vagy egyházi kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozott. Nem kapcsolódott be a bécsi lapok egyházpolitikai vitáiba sem, ugyanakkor kivette részét a vakbuzgóság és a babonaság elleni harcból.

Sorra cáfolja és leleplezi azokat a babonás hiedelmeket, amelyekről különböző tudósítói értesítik. Nem hallgatja el e téren Mária Terézia és II. József érdemeit, akik a boszorkánypereket is végleg beszüntették. Teljes terjedelemben közli a türelmi rendelet szövegét és azokat a pozitív megnyilatkozásokat, amelyeket a különböző vallásúak körében tapasztalt e téren.

A vallási tolerancián túl, türelmességet és megértést tanusított Rát a hazai nemzetiségekkel kapcsolatban is. Rokonszenvvel viseltetik a többi magyarországi nép kulturális törekvései iránt olyan időszakban, amikor az ébredő nemzeti öntudat hatására sokan intoleránsan nézték e kérdést, sőt igyekeztek más népek nemzeti törekvéseit elfojtani. Rát a hazai népek, főleg a szlávok ébredő nemzeti kulturális törekvéseit nem csak elfojtani nem kívánta, hanem még arra is felhasználta, hogy Magyarország kultúrájának bizonyítékai között, e népek kulturális eredményeit is felsorakoztassa. Ahogy síkraszállt a magyar nyelv kiművelése érdekében, ugyanúgy helyeselte a többi hazai nép hasonló törekvését.

A nemzeti kérdésben tanúsított toleráns magatartásának magyarázata részben a 18. századi pozsonyi hungarus-hagyományra, részben pedig a modernebb, Göttingában megismert példákra, különösen Schlözer és Herder szláv-szimpátiájára, valamint patriotizmusának humanista tartalmára vezethető vissza.

Rát, lapja által – programja szerint – a külföldi közvéleményt is tájékoztatni kívánta Magyarországot illetően, mert úgy tapasztalta, hogy alig tudnak valamit rólunk. E tájékoztatást ki akarta terjeszteni a többi hazai népre is, amelyek alkalmat adtak neki arra, hogy Magyarország kultúrhivatását újból megfogalmazza. E szerint Magyarországot úgy tekintette, mint egész Európa tudományosságának a tárházát, ahol a hazai népek, saját anyanyelvük révén, közvetítő szerepet tölthetnek be kelet és nyugat között.

Az első magyar nyelvű újság megindítója tehát olyan hazai és külföldi információkkal látta el olvasóit, amelyekhez hasonlókat a korábbi, hazai idegen nyelvű lapok száraz hírei alig tartalmaztak. A magyar újságolvasók közül mindazok számára, akik nem jutottak hozzá külföldi újságokhoz, szinte egy teljesen ismeretlen világ nyílt meg Rát publicisztikája révén. E feldolgozott, kommentárokkal és magyarázatokkal ellátott hírek ismertté tették a hazai szerény gazdasági és kulturális kezdeményezéseket, elterjesztették a babonás hiedelmek elleni nézeteket és általában a felvilágosult eszméket; s ugyanakkor ablakot nyitottak a fejlettebb nyugati társadalmak felé. Kazinczy, amikor Rát Mátyásról emlékezett meg, ennek a tájékoztatásnak a nagy jelentőségét emelte ki, amikor így írt a Magyar Hírmondó előtti állapotokról: „Mik valának addig összejövéseink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy a fekete, s hanyadikunk tudá: az atlanticus tenger keletre fekszik-e tőlünk vagy nyugatra?”(Pályám emlékezete). És ha nem is tudott e szerény újság a nemesi társadalom egészére hatni, annak és a korabeli magyar értelmiségnek a legértékesebb rétegeihez eljutva, mégis csak {I-78.} fontos szerepet töltött be, hiszen hozzávetőleg legalább ezer emberhez került el rendszeresen, hetenként kétszer a lap egy-egy füzete. (Az előfizetők száma 4 – 500-ra emelkedett, s átlagban egy újságra legalább 2 olvasót számíthatunk.) Ebben a rendszeres újságolvasáshoz hozzászokó olvasótáborban már ekkor számos olyan olvasó rejlett, akik egy évtized múlva maguk is aktív szereplői lettek az irodalmi újjászületésnek és a nemesi, majd a magyar jakobinus mozgalomnak.

A folyóirat szerepében

Rát Mátyás a magyar folyóiratok hiányával indokolta meg azt a jelenséget, hogy lapjába a politikai és gazdasági jellegű hírek mellett bevonultatta az irodalmi és tudományos témákat is. Ez az eljárás azonban, bár kényszerűségből: a magyar időszaki sajtó kezdetlegességéből és differenciálatlanságából folyt, egyszersmind hozzájárult ahhoz, hogy az első magyar lap a szellemi életnek is aktív tényezőjévé váljon. Ugyanakkor megalapozott e laptípus hazánkban egy olyan hagyományt, amely hosszú ideig jellemző maradt: a politikai publicisztikának és az irodalmi-tudományos témáknak az újságokban megfigyelhető szoros kapcsolatát, sőt, bizonyos időszakokban az utóbbiak túlsúlyba jutását. Ennek magyarázata azonban a kedvezőtlen társadalmi és politikai viszonyokban rejlik, amelyek nálunk sokkal tovább fennálltak, mint Nyugat-Európában. A 17. századi és a 18. század első felének európai sajtójában is felismerhető volt egy olyan jelenség, hogy noha az abszolút államhatalom gátolta a politikai újságírás kifejlődését, a folyóiratokban megjelenő és az aktualitásokat kevésbé, vagy nem közvetlenül érintő, de azért politikumot közvetve mégis tartalmazó irodalmi és tudományos témákat jobban megtűrte. Amikor azonban a 18. század végére angol, francia és holland földön megvalósult a polgári sajtószabadság, nem volt szükség tovább arra, hogy az irodalom és a szellemi-világnézeti téma képviselje továbbra is a politikumot, és ezért létrejött a differenciálódás a nyílt politikai hírlapok és a nem politikai tartalmú folyóiratok között.

A nyolcvanas évek nagy részében a Magyar Hírmondónak kellett betöltenie a folyóirat szerepét is, és mint látni fogjuk, a magyar nyelvű folyóiratok megszületése és rövid virágzása után, ismét a hírlapnak kellett hiányukat pótolnia. A későbbiek során pedig újabb szerepcserének lehetünk majd tanúi: a 19. század első felében gyakran előfordul a fordítottja is: a folyóiratok kényszerülnek átvenni átmenetileg a politikai-szellemi vezető- és irányító szerepet.

A hírlap és folyóirat műfajának e sajátos és sokszor rendhagyó keveredéséhez még hozzá kell számítanunk a 18. század legjelentősebb európai folyóirattípusának az egész európai sajtóra gyakorolt hatását. Az Angliából a század elején elterjedt erkölcsi hetilapok példája Rátra és utódaira is nagymértékben hatott. Windisch német nyelvű folyóiratai a gottschedi, megszűrt, osztrák változatát képviselték e műfajnak. Rátnál a Göttingában megismert modern német kritikai és irodalmi folyóiratok nyelvi-filológiai érdeklődésének a hatásával találkozunk inkább. A kettejük közti különbséget – a közös pozsonyi hungarus és líceumbeli hagyományok {I-79.} ellenére – jól jellemzi az a válasz, amelyet Rát adott lapjában az Ungrisches Magazin azon – bizonyára nem célzatosság nélküli – kérdésére: hasznos-e a tudományok gyarapodására nézve, a magyar nyelv kifejlesztése? Rát Bessenyeihez hasonlóan válaszolt: „Mindenkor együtt szokott járni a nyelvnek ékesedése a nemzetnek tudósodásával és híresedésével.”

Rát a hírközlő újság műfajának határait kezdetben csak azon a területen törte át, ahol a század folyamán ez általános is volt a régi típusú referáló újságoknál, a könyvekről írt recenziók meghonosítása által. A folyóiratokból a hírlapokba is behatoló könyvbírálatok révén lopódzott be az európai sajtóba a véleménynyilvánítás, hogy azután a bírálat a tudomány és az irodalom termékei mellett átterjedjen a gazdasági, társadalmi és politikai jelenségekre is. Különösen felgyorsult e folyamat a század hetvenes-nyolcvanas éveiben, részben az angol polgári sajtószabadság megvalósulása, részben pedig az amerikai függetlenségi háború következményeként.

A magyar hírlapirodalom megindítójának alkalma volt a hetvenes évek folyamán Göttingában megismerni ezt az átformálódó sajtót. Itt – az Angliával perszonálunióban levő Hannover állam egyetemén – kezébe kerülhettek az angol és a német újságok, a nevezetes göttingai folyóiratok, köztük Schlözer Briefwechsele, a Göttinger Musenalmanach és a Göttingische Gelehrte Anzeigen. Ez utóbbi különösen sok recenziót tartalmazott, Heyne maga nyolcezret írt bele. Jórészt ezek nyomán honosította meg Rát a magyar nyelvű hírlapi könyvkritikát és általában a nyelvi, irodalmi és a tudományos kérdések iránt érdeklődő újságírói magatartást. Mert a Magyar Hírmondó a recenziók mellett bő teret engedett annak a nyelvi-irodalmi mozgalomnak is, amely a teréziánus kor végén és a nyolcvanas évek folyamán lépett fel a magyar kultúra megújítása érdekében.

Derekasan és programszerűen kivette részét a nemzeti nyelv fejlesztéséből, hiszen egyik alapvető törekvése az újság által éppen az volt, hogy segítse a különböző nyelvjárások összeegyeztetését, a „tudós és könyvbéli” nyelv kialakítását. A tudományok fejlesztésének és a felvilágosodás terjesztésének legfőbb eszközét látta az anyanyelvben. Bessenyeivel megegyezően hirdette a „nyelv ékesedésé”-nek és a „nemzet tudósodásá”-nak szoros kapcsolatát. Demokratizmusára jellemző, hogy az idegen nyelven írt könyvek ellen azért harcolt, mert azokat a latinul vagy németül nem tudó, „deáktalanok”, és a „könyveket nem olvasó köznép” nem értheti meg. Ugyanezért tartotta szükségesnek a többi magyarországi nép anyanyelvének kifejlesztését is.

Nagy hozzáértést mutatott a nyelv fejlesztésének különböző eszközeivel – a verseléssel, a szótárakkal, lexikonokkal és a különböző grammatikai és helyesírási kérdésekkel – kapcsolatban. Az új szavak alkotása terén pedig kezdeményezései azért is kiemelkedő jelentőségűek, mert általuk a nyelvújítás mozgalma is ösztönzést kapott: az ő tevékenysége révén lépett ki a mozgalom korábbi, szűkebb medréből, és vált szélesebb körben is fontosnak tartott feladattá. Az újság gyors előállítása és a külföldi hírforrások anyagának átültetése szinte kényszerítette az újságírót, hogy nyelvújító legyen, hiszen a korabeli magyar nyelv elhanyagoltsága és az új fogalmak felbukkanása egyaránt új szavak alkotását kívánta meg. De míg {I-80.} egyes későbbi újságírók e feladatot kellő nyelvi érzék híján próbálták megoldani, addig Rát nagy hozzáértéssel és mértéktartással alkotta az új szavakat, és méltó elődje lett Kazinczynak, aki szerint „Pázmány és Szenci Molnár óta senki sem tett többet a magyar nyelv érdekében”, mint az első magyar újság megindítója.

Nyelvi törekvései szorosan kapcsolódtak társadalmi-politikai jellegű publicisztikájához. A latin és német szavakat, a közérthetőségre való törekvés mellett, ugyanolyan polgári színezetű patriotizmusból kívánta száműzni az irodalmi nyelvből, mint amilyen patriotizmus jellemezte politikai újságírását. Ahogy gazdasági téren az „országos kereskedés” kifejlesztéséért harcolt, az egységes magyar irodalmi nyelv kialakításával a polgári fejlődés nyelvi előfeltételeit kívánta megteremteni. A nyelv nála vált első ízben a nemzet szimbólumává: a nyelv keveredése és végső romlása a nemzet sorsa iránti aggodalmát ébresztette fel.

Élénken bekapcsolódott a kor irodalmi és tudományos törekvéseibe is: hírt adott a megjelent könyvekről, ismertetéseket közölt és buzdította a főrangúakat az írók támogatására. Bár irodalomszemlélete még szorosan kapcsolódott a hagyományos felfogáshoz: irodalmon a szépirodalom mellett a tudományos munkákat is értette, nézetei között felismerhetők az újabb irodalmi irányzatok hatásai is.

Harcolt a feudális-barokkos ízlés megnyilvánulásai: a latin nyelv, az alkalmi költészet és a leoninus ellen. Ugyanakkor miként Herder, kiemelte ő is a költészet nagy szerepét a műveltség alacsonyabb fokán álló népek irodalmában. Vitába szállt viszont azokkal a német szerzőkkel, akik nem vettek tudomást arról, hogy a magyarok, de a csehek és a szlovákok is ismerik az időmértékes verselést. Ennek igazolására múltbeli példákat idéz; de a nemzeti hagyományokhoz fordul akkor is, amikor – Révai Miklós közreműködésével – felhívásokat tesz közzé lapjában a régi költői emlékek, és – hazánkban elsőként – a népköltészet gyűjtésére.

Irodalmi jellegű megnyilatkozásai többnyire recenziók formájában jelentek meg. E könyvismertetések a korábbi hazai idegen nyelvű hírlapokban található recenziókhoz képest jelentős fejlődést mutatnak. Míg azokban csak a könyv címét közölték és legfeljebb csak egy-két mondatban találtunk a tartalomra vonatkozó utalást, addig Rát már behatóbban ír a megjelent könyvekről. Tény, hogy a kritikai megjegyzésekkel még ő is takarékoskodik: szeret dicsérni, s ha nem tud, inkább hallgat. De néhány bírálata azért azt bizonyítja, hogy nem a kritikai készség hiányzott belőle, hanem a kezdetleges hazai irodalmi viszonyok késztették a bírálatok élének tompítására. Az a Rát, aki a divatos barokkos dicsőítő versekkel kapcsolatban le merte írni azt, hogy a nagy urak tiszteletére rossz verseket is szoktak írni, bírálatainak enyhítése során nem annyira a felső rétegekre, mint maguknak az íróknak az érzékenységére volt tekintettel.

A pedagógiai célzatú dicséretek és buzdítások, amelyekkel a megjelenő magyar munkákat üdvözölte, éppúgy a kor viszonyaiból érthetők meg, mint a szerzők érzékenysége a kritika iránt. A Rájnis József műveinek bírálatával kapcsolatos vita, amelynek során Rájnis a hitviták éles és vaskos hangján utasította rendre Rátot, és vonta kétségbe az újságíró kritikai jogát, jól mutatja azt a nehéz helyzetet, amelyben az első magyar újság megindítója a hírlapi kritikát meghonosította. Rájnis fölényes hangon utasította vissza Rát bírálatát; őt magát gúnyosan „hírközlő”-nek {I-81.} csúfolta, a mérsékelt hangú recenziót „ok nélkül való garázdálkodás”-nak nevezte, Rátot pedig így fenyegette meg: „Vegye észre, hogy nem jó a poétákkal kötődni.”

A kor íróinak nagy része, akikről Rát valamilyen formában megemlékezett lapjában, nem ilyen barátságtalanul viszonozta a Magyar Hírmondó érdeklődését, hanem ellenkezőleg: hálásan fogadták a róluk szóló cikkeket, tudósításokat. A legtöbbet Rát a „klasszikus triász” másik két tagjával, Révaival és Baróti Szabóval foglalkozott; ismertette munkáikat és személyes kapcsolatba is került velük. A piarista Révai Miklóssal, aki a gráci reformkatolicizmus szellemének és a bécsi testőrírók kezdeményezésének hatására, szintén egyszerre volt lelkes híve a jozefinista reformoknak és a nemzeti nyelv és irodalom kifejlesztését célzó mozgalomnak, különösen közeli összeköttetésbe került. Révai éppen saját példáján is felmérhette azt a szerepet, amit az időszaki sajtó játszhat a költők és írók támogatása, buzdítása és általában a nyelvi-irodalmi megújulás terén. Rát ismertetései és a Magyar Hírmondóban közölt közleményei bátorították őt arra, hogy Bessenyei visszavonulása után átvegye tőle és továbbvigye a tudós társaság és bizonyos mértékben: az egész mozgalom szervezésének munkáját. Rát modernebb, herderi és heynei hatásokat magábafoglaló felvilágosultságának hatása nyilvánult meg abban a Révaival közösen meghirdetett felhívásban, amely – eredménytelensége ellenére is – jelentős szerepet játszik népköltészetünk gyűjtésének történetében. Révai e tisztán hazai szempontú felhívásának megalapozásában és európai háttérrel való kiegészítésében nagy szerepe volt a németországi előzményeket jól ismerő Rát Mátyásnak, aki Révai felhívása elé írt bevezetésében először írta körül nyelvünkön a népdal fogalmát, amit a „Volkslied” nyomán „a köznépnek szájában forogni szokott régi versek”-nek nevezett. A régi és eredeti nemzeti költői hagyományok összegyűjtését Rát vállalta magára és a hozzáküldött kéziratokat, könyveket Révaihoz továbbította. A Magyar Hírmondónak az ismeretek terjesztése és a nyelvi mozgalom szempontjából nyújtott lehetőségeit Révai hamar felismerte és – Rát távozása után – hamarosan ő foglalta el az első szerkesztő helyét. Kapcsolatuk továbbra is fennmaradt, és Révai a későbbiek során is nagy elismeréssel emlékezett vissza Rátra: „Amíg csak fennmarad a magyar név, halhatatlan lészen Rát Mátyás az ő dicső fáradságáért, melyet a hazának számtalan hasznára kezdett …”

Révain kívül más írókkal is sokat foglalkozott Rát a Magyar Hírmondóban. A Baróti Szabó Dáviddal kapcsolatban írt recenziókban fejtette ki többek között a hírlapi könyvkritikával kapcsolatos nézeteit. Hangsúlyozta, hogy a magyar szerzők – a nyelvi nehézségek miatt – a külföldi lapok recenzenseitől nem várhatják, hogy foglalkozzanak velük; ez a feladat egyedül a hazai kritikára vár. Ennek pedig már csak azért is illik megadni a megérdemelt elismerést, mert a magyar írók számára egyéb jutalom úgysem vár.

A „deákos” költőkön kívül főleg Ányos költészetéről nyilatkozott elismerően, de foglalkozott Kazinczyval, Ráday Gedeonnal, Benyák Bernáttal, Teleki Józseffel, valamint a korabeli tudományos irodalom képviselőivel is.

Amennyire optimizmussal töltötte el az a tudat, hogy „nagy szaporodások vagyon mostanság a poétáknak”, annyira fájlalta az olvasóközönség hiányát és a {I-82.} főrendek közönyét a megindult szellemi pezsgés iránt. Azt a társadalmilag szinte légüres közeget, amelyben a hazai kezdeményezések, még a szinte emberfeletti áldozatok ellenére is, halálra voltak ítélve, Rát az elsők között ismerte fel, és miként Kazinczy, Batsányi, Csokonai és Kármán, ő is megkísérelt e helyzeten változtatni. Ennek érdekében lapjában megpróbált a társadalomkritika és a szatíra fegyverével csakúgy, mint a meggyőzés eszközével hatni a főnemességre, hogy hozzon áldozatot a nemzeti kultúra érdekében. A régi magyar tudománypártoló főurak példájára hivatkozva igyekezett hatni kora főrendjeire, mert őket kívánta a nyelvi és irodalmi mozgalmak támogatására megnyerni. Nagy reményeket fűzött még – talán a göttingai universitas példájára – az újonnan átszervezett budai egyetemhez is. Ő, Bessenyeivel – akiről alig történik említés a lap első évfolyamaiban – és Révaival ellentétben, nem annyira az akadémiától, mint az egyetemtől várta a felvilágosult magyar szellemi élet megújulását, és büszkeséggel tekintett az egyetem magyar nyelven előadó és publikáló tanáraira: Molnár Jánosra, Rácz Sámuelre, Horányi Elekre és Szerdahelyi Györgyre.

Három évi szerkesztői tevékenységével Rát Mátyás nemcsak megindította az első magyar újságot, hanem azt mindjárt az első években, viszonyaink között, magas színvonalúvá is tette. Kialakított egy olyan munkatársi gárdát, és levelezői hálózatot, amelynek segítségével lapja a korábbi hazai újságoknál sokkal fogékonyabbá vált az ország gazdasági, társadalmi és kulturális problémái iránt. De az ő nevéhez fűződik a magyar újságolvasó közönség kifejlesztése is, amely, ha kezdetben szerény számú is volt, mégis kiterjedt csaknem az egész országra.

1782 végén Rát Mátyás felhagyott az újságírással. Bár ezután is többször megkísérelte, hogy világi pályán tevékenykedjen, élete legnagyobb részében mégis lelkészi teendőket látott el. Újabb lapalapítási kísérletei éppen úgy kudarcot szenvedtek, mint az a terve, hogy a budai egyetem matematika tanszékét elnyerje. Tervezett tudományos munkáit sem tudta elkészíteni, pedig azoknál ismét felhasználhatta volna göttingai műveltségét. Egy röpiratával, amelyben 1787-ben éles hangon tiltakozott a németesítő törekvések ellen, majd a kilencvenes évek körüli egyházi reformtevékenységével hallatott még magáról, majd szinte teljesen elsüllyedt a feledésbe. De Kazinczy, Batsányi elismerése, és úttörésének, a magyar újságírásnak általa elindított folyamata egyaránt tanúskodik a „jó hazafi”-nak és a „világosság fiá”-nak sajtótörténeti és az azon túl is mutató érdemeiről.

Átmeneti visszaesés a referáló színvonalra

II. József kiadói privilégiumokat megszüntető rendelete ellenére, mint láttuk, Magyarország területén a pozsonyi nyomdász-kiadónak sikerült megőriznie a magyar újság kiadásához nyert kizárólagos jogát, s ennek következtében a Magyar Hírmondó maradt az évtized végéig az egyetlen hazai magyar nyelvű újság. De mégis, a különböző szerkesztők alatt, lényeges eltéréseket tapasztalhatunk a lap különböző szakaszai között, amelyek már szinte egy-egy teljesen új hírlap hatását keltik. Ez a jelenség is bizonyítja, hogy az újság profilját nem a változatlan nyomdász-kiadó, {I-83.} hanem az egymást követő és általa felfogadott újságírók határozták meg. Ezeknek személye csak annyiban nem volt közömbös a kiadó számára – amint ezt mindjárt Rát távozása után tapasztalni kellett –, hogy a kevésbé rátermett és képzett szerkesztő alatt az újságvállalkozás anyagilag is kevesebb haszonnal jár.

Rát Mátyás közvetlen utódjául Révai Miklóst ajánlotta, akivel szerkesztői tevékenysége során közeli kapcsolatba került, és akire, úgy érezte, nyugodtan bízhatja kezdeményezését. Paczkó azonban, rövidlátó üzleti megfontolásból, egy olyan vállalkozóra bízta az újság szerkesztését, aki megelégedett a Rát Mátyásénál kisebb honoráriummal is: Mátyus Péter lett ezért a Magyar Hírmondó szerkesztője 1783 elején. Rövid idő alatt bebizonyosodott azonban, hogy a kiadó számításai nem váltak be: az új szerkesztő alatt annyira elszürkült az újság, hogy előfizetőinek jelentékeny részét elvesztette.

Az új szerkesztő semmi jelét nem adta annak, hogy számára az újságírás valamilyen – Rát Mátyáséhoz hasonló – hivatást jelentett volna: nem emlegetett soha semmilyen újságírói programot, hanem megelégedett a hírek száraz felsorolásával. A hazai hírek egyre inkább a jelentéktelenségekre korlátozódtak, majd szinte teljesen átadták helyüket az idegen lapokból kiollózott külföldi híreknek. A referáló újság szintjére süllyedő lapból kiszorultak a szellemi élettel kapcsolatos közlemények és a könyvismertetések is; ez utóbbiak helyett legfeljebb a Paczkó-nyomdából kikerült munkák címeit sorolta fel néha. A lap nyelve és stílusa is visszaesést mutat Rát újító stilisztikai törekvéseihez képest: a 18. század eleji magyar nyelv szintjére zuhant vissza.

Mivel mindez az olvasók tiltakozását és nagyméretű lemorzsolódását eredményezte – a Rát szerkesztése alatt elért 500 fölötti előfizetői szám Mátyus alatt 200-ra csökkent – a kiadó kénytelen volt megváltoztatni elhatározását, és jobbnak látta teljesíteni Révai anyagi feltételeit. 1783 decemberében, Rát eredeti kívánságának megfelelően, Révai Miklóst bízta meg a Magyar Hírmondó szerkesztésével.