{II-1-272.} 4. A radikális MARCZIUS betiltása

Adósak vagyunk még azonban annak történetével, hogy a Marczius Tizenötödike, a forradalmi sajtó elsőszülöttje miként végezte be életét még a végső bukás előtt. Pálffy egyre élesebben, mondhatni személyes szenvedéllyel bírálta és támadta Szemere kormányát és politikáját, amely az ő szemében a nemesi uralom visszaálltának elősegítője, szinte jelképe volt. Az ő radikalizmusa nem halványodott, sőt – mint láttuk – inkább elmélyült a társadalmi problémákat illetően. S lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy sok mindent találóan megfigyelt, ha olykor úgy is, ahogy egy karikatúra gyilkosan találó lehet. Az előző évhez képest azonban két olyan lényeges változás következtt be, amely a Marczius funkcióját és lehetőségeit is módosította. Az egyik a forradalmi hullám elapadása volt, nemcsak Európa más országaiban, de mindinkább Magyarországon is, elsősorban a nemesi rétegekben, országosan, de magában a fővárosban is. A márciusi ifjak kis gárdája szétszóródott. Egyre kevésbé voltak meg azok a sajátos feltételek, amelyek egy évvel korábban lehetővé tették, hogy a Marczius a forradalmi erők nevében beszélni és hatni tudjon. Pálffy szinte személyessé váló indulatában mintha benne lett volna az elszigetelődéssel való dacolás motívuma is. A másik, alapvető változás pedig – természetesen – a szabadságharc ügyének katonai hanyatlása volt, az európai forradalmak utóvédharcaként, magára maradva a nemzetközi politika színterén, két nagyhatalom harapófogója közt. S ez egyrészt gyötrően, lázasan sürgetővé tette a kiútkeresést, hogy hátha még megfelelő, erélyes intézkedésekkel meg lehet fordítani a helyzetet, de másrészt egyre csökkentette is a lehetséges vagy annak vélt alternatívák körüli viták objektív jelentőségét és realitását a lét és nemlét alapkérdéséhez mérten, a közelgő katasztrófa árnyékában. Ha a történeti lélektanhoz kutatásunk jobban értene, világosabban le tudnánk vezetni az ilyen helyzetekből szereplőik bizonyos jellemzőit is, így a hajlamot arra, hogy az objektív feltételek hiányosságait szubjektív erőfeszítésekkel tartsák pótolhatónak, és így a helyzetet kevésbé mérjék fel reálisan, továbbá azt, hogy a személyes motívumoknak, feszültségeknek, ellentéteknek vagy reményeknek túlzott jelentőséget tulajdonítsanak, ami elkerülhetetlenül magával hoz bizonyos leszűkülést. Ezt nemcsak és talán nem is elsősorban Pálffyról, hanem elkerülhetetlen történeti jelenségként, a kormányzatról, a szabadságharc vezetéséről is el kell mondanunk.

Pálffy a Marczius június 20-i számában vezércikkben körvonalazta, hogy mi „kívánataink minimuma a forradalmi, republicanus és democrata kormány ellenében”. Ennek során egyebek közt botrányosnak nevezte, hogy a képviselőket tömegesen nevezik ki „a legfőbb hivatalokra”. Egy „hivatalnokokból álló parlamenti többség zsarnoksága” ugyanis egy mákszemnyivel sem volna kellemesebb – írta –, mint Metternich, Windischgrätz és a Habsburgok uralma. Ez ellen azután már csak egyetlen gyógyszer alkalmazható: „a nyílt revolutió”. Vagyis egy új forradalom, a forradalomból született új rendszeren belül – ami a szabadságharc utolsó szakaszában, az említett {II-1-273.} változások után, valóban már csak szubjektív óhajként volt elképzelhető. A lap június 27-i száma személyes élű, névtelen cikket közölt e cím alatt: „Két piquant adatka arra, hogy millyen echt democrata ember az a Szemere Bertalan.” Ez egyik adatként az 1848-as sajtótörvényre hivatkozik, amely végső formájában is a gazdagok eszköze lett a szegények ellen, amely eredetileg, Szemere első fogalmazásában, még rosszabbnak indult, ezt azonban „itt Pesten a városház piaczán, mint a nemzet szabadságát kigúnyoló, jezsuita csinálmányt, megégettük”. Másik adatként pedig most a megyei fizetések újabb szabályozására hivatkozik, amelynek következtében „a birtokos urak és porontyaik” részesülnek előnyben.

Ugyancsak június 27-én azonban a kormány is meghozta az első ellenintézkedést. Kossuth rendeletet adott ki a hadititkokat kifecsegő hírlapok elleni eljárásról. Ennek szövegét Szemere fogalmazta, belügyminiszterként maga is aláírta, majd pedig június 28-án közzétette a hivatalos Közlönyben. Említettük, hogy a Marczius mennyit hiányolta a Közlönyben az alaposabb haditudósításokat, és hogy például a csallóközi eseményekről maga próbált bővebben beszámolni. Most viszont a rendelet azokra sújtott le, akik túl sokat közölnek. Szerinte „a haza ellenségeinek hírlapjaink adják a leghitelesb s leggyorsabb tudósításokat”, ami súlyos következményekkel járhat, akár vigyázatlanságból, akár rosszakaratból származik. Mivel pedig – folytatja a rendelet – az ismételt figyelmeztetések, megintések eredménytelennek bizonyultak, ezentúl ily esetben a lapot azonnal betiltják és szerkesztőjét rögtönítélő bíróság elé fogják állítani. „Hírlap s bármi nyomtatvány Budapesten csak a rendőri középponti osztály átolvasása és engedelme után fog kihordathatni, egyéb helyeken megjelenő pedig a helybeli hatóság elnökének engedelme után osztathatik ki.”

A hírkorlátozás veszélyes hadi helyzetben valóban indokolt lehet. Annak idején, 1848 decemberében, midőn Windischgrätz közelgett a főváros felé, a Honvédelmi Bizottmány is joggal figyelmeztette a sajtót, hogy vigyázzon és ne közöljön az ellenség által felhasználható híreket. De akkor nem hozott ily drasztikus intézkedést, amely lényegében véve újra bevezette az 1848. március 15-én eltörölt, előzetes cenzúrát. Pedig akkor a sajtó jóval több lapot képviselt, és valóban hajlamos volt olykor a hadműveleti kérdésekről, elképzelésekről szükségtelen részleteket közölni. Most viszont, bár valóban még súlyosabb volt a helyzet, a lapokat sorra kézbe véve nemigen találunk bennük olyasmit, ami valóban hadititkok kifecsegésének, katonai jellegű információnak volna minősíthető. Kivéve persze azt a közvetett információt, éppen a Marczius hasábjain, hogy a magyar vezetésen belül a belső viták kiéleződnek, és hogy az ellenzéki sajtó a reális hadihelyzet elhallgatásával vádolja a kormányzatot. Vagyis magyarul és világosan: a hadititkok kifecsegése elleni, magában véve igen plauzibilis rendszabály itt inkább csak megfelelő, mert mindenre alkalmazható jogcím, vagy ha úgy tetszik, ürügy volt arra, hogy a Marczius Tizenötödike radikális, ellenzéki támadásainak adott esetben véget vessenek.

{II-1-274.} Pálffy ezt nyilvánvalóan felismerte, de ennek ellenére – vagy éppen ezért – egy percig sem gondolt arra, hogy meghátráljon. A Marczius június 29-i számának „Richardo” aláírású cikke élesen reagált a kormányrendeletre. „Mint tudva van – írta – a kormány tegnap a sajtószabadságot megszüntetteté s behozá a censurát.” „Szép híre fog ennek lenni külföldön” …„A mi véleményünk szerint a sajtószabadságon ejtett ezen infámia e földkerekségén a legszemtelenebb hálátlanság, mit valaha kormány elkövetett.” Méghozzá tulajdonképpen indokolatlanul, hiszen „a mi véleményünk szerint a magyar sajtónál szerényebb és becsületesebb sajtó a világon soha sem volt”. Viták természetesen folytak a lapok hasábjain, de a közös, szent ügyet nem támadta, nem károsította senki.

A június 30-i szám változatlan hangnemben hányta a kormány szemére, hogy a győri csatavesztés hírére megijedt, „úgy látszik elvesztette fejét”, pedig nem szabad kishitűnek lennünk. Majd pedig kifejtette, hogy a győzelemben az orosz beavatkozás ellenére sem kételkedhetünk. Sőt kérdés formájában még azt is felvetette, hogy „a muszka interventio okozandja-e a nyugoteurópai nemzeteknek is interventióját mellettünk”, és „általában, hogy szabadságháborúnk fog-e európai háborúvá válni”. S a Marczius, kétségbeesett reményként, most már olyan, ki tudja honnan vett hírekbe is képes belefogózni, hogy Franciaországban állítólag elűzték Napóleon Lajos elnököt és Ledru Rollin lett az új, ideiglenes kormány elnöke. Annál jelentősebb volt viszont egy D. jelű cikk arról, hogy a július 2-án összeülő képviselőház egyik legfőbb teendője „a hűbéri maradványok megszüntetése” lesz. Ennek elmaradása ugyanis „helyrehozhatatlanul csökkentené a népnek irántai bizalmát, mellyre olly mérhetlen szüksége van a haza megmentésének érdekében”. „Mi szörnyes resteljük, hogy a mit a forradalom ösztönétől vezérelve ezelőtt egy évvel kellett volna a nemzetgyűlésnek tenni, egy év után is sürgetnünk kell”. De ha az országgyűlés ezt elmulasztja, „tegye meg a kormány”, és „ne csak szóval legyen forradalmi, hanem használja is a forradalom eszközeit”.

A Marczius éles ellenzéki támadásainak végül az vetett véget, hogy a lapot a kormány betiltotta. Az erről szóló, július 7-én kelt rendelkezés, amelyet Vukovics Sebő igazságügy-miniszter fogalmazott, Szemere pedig átjavított, kettőjük aláírása mellett Kossuthét is viselte. A szövegnek, amely azután már csak Szegeden, a Közlöny július 14-i számában látott napvilágot, nemcsak szokatlan keménysége érdemel figyelmet, hanem indokolása is.

A rendelet szerint „jelen terhes viszonyokban a hon megmentésének semmi sem ártalmasabb, mint a kormány rendeleteinek kigúnyolása, azok elleni izgatás, a kormányzók bizodalom-megölő rágalmazása, azok oly aljas vádakkal gyanúsítása, mely a védelmi törekvésnek elölésére czéloz”, a kormánynak pedig „nincs szentebb kötelessége, mint az ily bűnös merényleteket a törvény egész súlyával megtorlani”. A Marczius Tizenötödikében viszont „a közbékét veszélyeztető és a haza védelmét nehezítő, gátoló izgatás a kormány és a hadviselési intézkedések ellen naponkint vakmerőbben folytattatik, s a 63, 64, 65, 66. és 67. számokban a kormány tagjai elleni izgatások {II-1-275.} tettleges kihágásokra ingerlésig törtek ki”, továbbá a szerkesztő ismételten elmulasztotta lapját előzetesen bemutatni, sőt „ugyanakkor azon bűnt is elkövette” – a hadititkok kibeszélését –, amely ellen a bemutatási kötelezettséget elrendelték. Ezért tehát a lapot betiltják, és „annak felelős szerkesztője az ország védelmére kárhozatosan ható lázításaiért … esküdtszéki bíróság elébe idéztetik, a törvény előli elvonulhatásának megakadályozása iránti szükséges intézkedések is megtétetvén”.

Mivel azonban a Marczius már jó ideje, mondhatni kezdettől fogva támadta a Szemere-kormányt, nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy vajon mi volt az a közvetlen ok, amely éppen ekkor, két hónap múltán, kiváltotta e szigorú intézkedést azzal a lappal szemben, amely az új sajtószabadság és a forradalmi sajtó elsőszülöttje volt.

Kossuth összes munkái XV. kötetének gondos összeállítója, Barta István, aki ezt a rendeletet is újból kiadta, azt a kommentárt fűzte hozzá, hogy az inkriminált számok cikkei „elsősorban a védelmi intézkedések elmulasztását kérik számon a kormánytól”. E megállapítás azonban részint nem egészen helytálló, részint pedig még mindig annyira általános, hogy máris sejthető: valami olyasmit takar, amit 1955-ben még „kényes” kérdésként jobbnak látszott nem részletezni.

De jobban megnézve nem tűnik egészen meggyőzőnek az a másik, már jóval konkrétebb változat sem, amelyet Ferenczy József úgy fogalmazott meg, hogy Kossuth a lapot akkor tiltotta be, midőn Pálffy már az ő családi környezetét, a „női kamarillát” is bírálni kezdte. Szinnyei is arra vezette vissza az intézkedést, hogy a Marczius most már „magát a kormányelnököt” támadta meg. S ezt a változatot találjuk az eset egyik főszereplője: Vukovics emlékirataiban is. Szerinte „míg e lap csupán a ministereket gyalázta, Kossuth nem tüntetett ki semmi neheztelést. Midőn azonban a Görgei-féle vitában Kossuthot is, s különösen az úgy hívott asszonyi camarillát suhintá meg, ő is elérkezettnek hivé az időt, mellyben a botránynak vége szakíttassék”. Szemere viszont – még mindig Vukovics szerint – ragaszkodott ahhoz, hogy a rendeletet kettőjük ellenjegyzésével Kossuth adja ki, és hogy ily módon ő is „osztozzék a lépés népszerűtlenségében”. Azt egyébként, hogy 1849 új politikai vezetőit milyen, minden korábbit meghaladó ellentét és gyűlölet választotta már el a márciusi radikálisoktól, jellemzően mutatja Vukovicsnak az utóbbiakról alkotott véleménye. Vukovics ugyanis, Csányira is hivatkozva, komolyan állítja, hogy Pálffy ellen az „a legsúlyosabb gyanú forgott fel”, miszerint ő „hazaáruló s az ellenség zsoldjában izgat a magyar kormány ellen” (!), meg hogy a Marczius munkatársai, akik közül Nyíri Józsát és Vas Gerebent (!) említi név szerint, „a feletti boszonkodásukban, hogy szerénytelen igényeiket, miket hivataladásért terjesztének elő, a kormány és különösen Szemere félre vetette”, vagyis csak egyéni bosszúból támadták oly „aljas becsmérléssel” az ország vezetését.

Ez a Vukovics-féle változat azonban még mindig nem teljesen kielégítő. Már csak azért sem, mivel Kossuth személyéről Pálffy most is, változatlanul {II-1-276.} nagy tisztelettel nyilatkozott, sőt még a környezetével kapcsolatos észrevételeit is körültekintően, mintegy az ő védelmében fogalmazta meg, holott egyébként igen szókimondó élességgel fejtette ki véleményét. Emlékezzünk csak: egyszer már korában, március elején is találkoztunk ilyenféle esettel. S ha az inkriminált számokat kézbe vesszük, azonnal kiderül, hogy az ellentét most is ugyanazon kérdés: Görgey vezéri szerepének kérdése körül éleződött ki. Akkor, márciusban, ebből csak a Honvédelmi Bizottmány burkolt figyelmeztetése következett, hogy a sajtó ne beszélje ki a hadi titkokat. Akkor ugyanis, a személyes találkozás után, Kossuth ismét megbízott Görgeyben, annyival is inkább, mivel jöttek a tavaszi sikerek. Most viszont Kossuth alapjában véve már szakított Görgeyvel, és többé nem vele, hanem – Vukovics szerint – inkább Perczellel állt személyes kapcsolatban. S így a Marczius ismételt, határozott állásfoglalásának Görgey mellett az adott kényes és nehéz helyzetben szinte elkerülhetetlenül a lap betiltását kellett maga után vonnia. Minden valószínűség szerint ez volt Kossuth kemény intézkedésének fő indítéka, és legfeljebb csak járulékosan a környezetét érintő utalás. Hadműveleti titkot ezúttal sem beszélt ki a Marczius, hacsak magát a Görgey körüli vitát annak nem tekintjük. S így már némi fény derül arra a „kényes” kérdésre is, amelyet az ötvenes évek első felében, úgy látszik, nem szívesen bolygattak történészeink. Nehéz ugyanis az egyik oldalon lelkesen ünnepelni a Marczius radikalizmusát, elítélve a békepárt hátrahúzó törekvéseit, és ugyanakkor megmondani, hogy ez a radikális Marczius volt mindvégig, saját létének veszélyeztetésével is, legharcosabb híve annak a Görgeynek, akit viszont, a másik oldalon, békepárti összeesküvőnek és árulónak szokás tekinteni. Vagy talán Pálffy, a magyar forradalmi sajtó egyik fő kezdeményezője, aki oly világosan meglátta a meghódolási hajlam és a visszaálló nemesi uralom veszélyeit, éppen e ponton lett volna teljesen tájékozatlan, vak és ostoba? Az elhallgatás ezen az ellentmondáson éppúgy nem segít, mint azon a másikon sem, hogy akkor viszont mi fordította így szembe Kossuthot a magyar radikalizmus egyetlen megmaradt és leghaladóbb orgánumával? Valóban csak a sértett, személyi hiúság? S vajon ez a méltatlan lebecsülés hogy lett volna összeegyeztethető, a másik oldalon, a forradalom ünnepelt vezéréről alkotott képpel?

Az utolsó támadó, tiltakozó akciót a Marczius tulajdonképpen július 4-én, a 65. számban, akkor indította meg, midőn híre ment, hogy Görgeyt vezéri posztjáról letették és helyébe Mészáros Lázárt nevezték ki. Az előzményekről itt elég csak néhány szót mondanunk. Az 1849. június 26-i minisztertanács elfogadta Görgey elképzelését, hogy a két ellenfél közül a már itt lévőt, a kisebbiket, vagyis Ausztriát kell, ha lehet, leteríteni, mielőbb még a nagyobbik, a cár serege is a helyszínre ér és a kettő egyesülten lebírhatatlan túlerőt alkot ellenünk. E terv szerint minden erőt minél előbb Komáromnál kellett volna összpontosítani, hogy csapást csapásra mérjen Ausztria ellen. Erre az összpontosításra azonban nem került sor, mivel Győr elvesztése hírére a június 29-i minisztertanács – Görgey hadügyminiszter távollétében – a {II-1-277.} döntést úgy módosította, hogy a kormány inkább Szegedre hátrál és Görgeynek is oda kell vonulnia. E módosításba a helyzet súlyosságán, a körülzáratás veszélyén túl kétségtelenül belejátszottak a vezetés belső ellentétei is. Midőn pedig Görgey vonakodott belenyugodni e változtatásba, Kossuth július 1-én a sereg éléről elmozdította őt, és helyébe Mészárost, mellé pedig Dembinszkyt nevezte ki. Mire azonban ezek a helyszínre értek, lezajlott a július 2-i ácsi csata, amelyben a honvédek Haynaut, bár nem könnyen, újabb erősítés nélkül is visszaverték, és amelyben Görgey maga is fejsebet kapott. A sereg adott hangulatát tekintve Kossuth is jobbnak látta Görgeyt egyelőre meghagyni a sereg élén, bár Mészárosnak alárendelve. A fel-dunai sereg nyári levonulása, hosszú kerülővel, végül július 11-én vette kezdetét.

Görgey letételének hírére írta Pálffy július 4-én, hogy „az egész főváros a legújabb vezéri változásokról beszél és a bosszúság leírhatlan… Meg nem foghatja senki, hogy mi bajuk van egy némellyeknek most ismét Görgeivel”. Majd így folytatta, egyre élesebben: „Ezt, bár kitől eredjen, tűrni nem lehet. Az utóbbi kinevezésekből ítélve az ember nem tudja, mit gondoljon. Ki parancsol Magyarországban? Felelős kormányunk van-e, vagy e mellett uralkodik még egy titkos honi, védegyleti camarilla is?” E nem kis részben Perczelnek szóló utalás után Pálffy leszögezi, hogy ha Görgey valóban egyszerűen az engedelmességet mondta volna fel, akkor nem elmozdítást, hanem egyenesen főbelövést érdemelne. De hátha csak mást, valami jobb tervet javasol? „Félre az ollyan boldogtalan ministeriummal, melly nem irtózik illy vészes perczekben vezéri kravallokat előidézni. És még inkább félre azért, mert nyomorú rendelkezéseivel árt legnagyobb erősségünknek”, vagyis Kossuthnak. Hiszen így mindenki arra gondol, hogy „megjelennek változtatott alakban mindezen symptomák, a körülvevők befolyásai stb., mellyek eddig csak a korona alól szoktak kikukucskálni”. S az ilyen „félreértésekről nem tudják a ministerek megóvni a kormányzó nevét? Iszonyú!”

A lényeg tulajdonképpen már ebben a cikkben benne volt. Ezt csak kiegészítette ugyanabban a számban egy másik cikk arról, hogy „kormány-e ez a mienk”, a válasszal, hogy „nem az”, majd pedig a július 5-i és 6-i számok újabb állásfoglalása Görgey mellett, félreérthetetlen utalásokkal arra, hogy neki fő dolga a nagy ügy védelmével, és nem egyesek személyi biztonságával, vagy éppen menekülésének fedezésével törődni, és azok ellen, akik a vezérségtől meg akarják őt fosztani, holott a hazát eddig is ő segített megmenteni, és csak azt vonakodott végrehajtani, amit veszélyesnek tartott a haza ügyére; „a magyarok istene jó kedvében teremté Görgeit s ajándékozta meg vele szabadságügyünket”.

Pontosítsunk tehát: a Marczius betiltását nem az idézte elő, hogy a kormányt támadta általában, vagy éppen „védelmi intézkedések elmulasztása miatt” közelebbről. Még csak nem is egészen az, hogy Kossuth politikai környezetét és közvetve magát Kossuthot is bírálni kezdte. Hanem közvetlenül az, hogy Görgey vezérsége mellett és a leváltására irányuló intézkedések ellen foglalt állást még akkor is, midőn Kossuth már elszánta magát a {II-1-278.} Görgeyvel való – az adott helyzetben nem könnyű – leszámolásra. Ez volt az a pont, amelynél Kossuth lesújtott a lapra. Pálffyt a bíróság elé állítástól csak az mentette meg, hogy a kormány a menekülés küszöbén már nem tudott esküdtszéket összeállítani. Letartóztatására nem került sor, miután az igazságügy-miniszter óhajára írásban kötelezte magát, hogy a kormányt követni fogja és jelen lesz, ha bíróság elé idézik. Pálffy azonban ettől függetlenül sem óhajtott a törvény elől „elvonulni”, hanem férfias nyugalommal és rezignációval várta a fejleményeket, és követte a kormányt egészen Aradig és a bukásig, amely az ellene indított eljárásnál jóval nagyobb ügyeknek is véget vetett.