4. Olvasók, lapok, újságírók

A magyar sajtó differenciálódása és kifejlődése különösen figyelemre méltó jelenség, ha kulturális-civilizációs környezetével, lehetőségeivel és az ezekből adódó anyagi feltételekkel együttesen szemléljük. A postai-közlekedési viszonyok, a legnépesebb potenciális hírlapolvasó osztály, a földbirtokosság jobbágyfelszabadítás utáni gazdasági nehézségei és a művelődésre, az olvasásra is bizonyos fokig kiterjeszkedő passzív ellenállás együttesen nemhogy üzletté nem tette a sajtót, sőt évekig komoly anyagi áldozatokat követelt meg a kiadóktól, olykor a szerkesztőktől, íróktól is. Mindezt azonban vállalták előrelátásból is, presztízsből is – egyesek olykor hivatástudatból is.

Magyar nyelvű lapok kiadása tulajdonképpen csak az évtized végére vált kapitalista vállalkozássá. Napilapok esetében 1200 eladott példány fedezte {II-1-300.} a kiadásokat; 1858, a hírlapbélyeg bevezetése után körülbelül 1500 példány. Ezt a példányszámot azonban felváltva és időlegesen tudta elérni vagy meghaladni egy-egy magyar nyelvű lap, s a nyár és ősz – talán a mezőgazdasági munkák, illetve a hivatalnokok és az értelmiség nyaralása miatt – rendszeresen néhány száz főnyi visszaesést hozott. A hatóságok anyagi terheket is vállaltak azért, hogy a lakosságot céljaiknak megfelelően befolyásolhassák, illetve hogy a sajtó útján téjékozódhassanak a közvélemény és a felmerülő nézetek, programok felől. A kiadók inkább beletörődtek a lapkiadással járó kisebb üzletbe, olykor a mérsékelt ráfizetésbe is, mintsem vállalják a könyvkiadással járó nagy kockázatot. A szerkesztők és a hátterükben álló – 1858-tól határozottan politikai arculatot öltő – csoportosulások pedig közéleti fórumok híján a lapok ráfizetéseinek pótlásával igyekeztek biztosítani a népesség legalább kis töredékének tájékoztatását és befolyásolását.

Az olvasóközönség összetételére és nagyságára vonatkozóan mindössze valószínűsíthető következtetésekre vagyunk utalva. Az évtized kezdetén mintegy 250–500 főre tehetjük azok számát, akik különleges (politikai) események vagy remények nélkül is az országos lapok állandó vagy rendszeres olvasói voltak; az évtized végére ez a szám megduplázódhatott. Ezek voltak azok az előfizetők, akiket a népszerűtlen vagy a kellő propaganda nélkül megjelenő lapok is megszereztek, és ezt az előfizetői számot alsó határként meg is tudták tartani. A korábbi évekre vonatkozó szám nagyrészt egyéneket takarhatott, mert az ötvenes évek elején az egyesületi élet minden formája szünetelt; az évtized végére vonatkozó becslés valószínűleg több olvasóegyletet is magában foglal, mégis a többség ekkor szintén magánszemély maradhatott. Mindkettő igen alacsony szám, nagyrészt a fővárosi magyar értelmiséget fedheti. A földbirtokosság egy-kétezer főnyi hírlapolvasó rétege már csak alkalmilag volt előfizető, amiből arra következtethetünk, hogy nem állandó és általános tájékozódási, művelédősi igény vezette, hanem politikus érdeklődés. A különböző magyar nyelvű napilapok példányszámának felszökése Kossuth Angliába érkezésekor (1851 ősz) következett be, illetve a Pesti Napló esetében 1858 közepétől lett tartóssá. A két időpont között Török János volt a legeredményesebb publicista és szerkesztő, az általa szerkesztett vagy a cikkeivel megjelenő lapok érték el a legmagasabb példányszámokat: 1852-ben a Magyar Hírlap, 1853 és 1855 között a Pesti Napló – ez utóbbi 1855 első negyedében a kiemelkedően magas 3100 előfizetőt – és 1855–56-ban a Magyar Sajtó. 1858 után a régi lapok már állandóan biztosítani tudták a szükségesnél magasabb előfizetői létszámot, sőt az 1860-ban alapított Idők Tanúja is közel 1200 előfizetővel indult.

Ez utóbbi lap egyik cikkében részletesen elmagyarázta, hogy milyen gazdasági nehézségekkel küzd. Pontos költségvetést tett közzé, melyből rekonstruálhatjuk a kor sajtóéletének anyagi oldalát (Idők Tanúja, 1860. február 9.). A kötelespéldányokkal és a kötelező ingyenpéldányokkal együtt mindennap átlag 150 példánnyal többet kellett nyomatni a lapokból, mint amennyit az előfizetők megrendeltek. Az Idők Tanúja 1160 előfizető mellett 1300 példányban {II-1-301.} készült. 1200 előfizetőt véve, a 16 forint éves előfizetési árral 19 200 forint évi jövedelme volt. (A hirdetésekről nem szólt a cikk, pedig ezek növekvő mértékben emelték a bevételeket. A Budapesti Hírlap például 1854-ben csupán ezekből 14 000 forintra tett szert.) A jövedelemmel szemben a kiadások így alakultak: egy szám nyomása 1300 példányban 26 forintba, erre a hírlapbélyeg 13 forintba került, és még egyszer ugyanennyibe a postai bélyeg is. Ezek a tételek havi 1300 forintot tettek ki, amelyhez a munkatársak 305 forintos összfizetése járult. A szerkesztőségi helyiségbérletet, a szolgát, az expeditort, hajtogatókat és kihordókat évi összegben fizették, ez mindössze 95 forintot jelentett. Mindezek a tételek összesítve évi 20 400 forintra rúgtak, vagyis több mint ezer forinttal haladták meg az előfizetői bevételt.

A szerkesztők és az újságírók bérezése, a lapok gazdasági nehézségei ellenére, az évtized folyamán növekedett, sőt már eleve elég magas volt. Összehasonlítási alapul az 1857. évi hivatalnoki átlagfizetést idézhetjük, mely mindössze 800 forint volt, vagyis havi nem egészen 67 forint (igaz, ezt többnyire kiegészítette a lakás, a tüzelő vagy a fűtéspénz). A szerkesztői fizetések két-két és félszer magasabbak voltak (1500 vagy 2000 frt. évenként), sőt Szilágyi Ferenc 1849-ben évi 4000 forint fizetést alkudott ki kiadójától. A cikkek után járó honorárium 5 forint volt, az évtized közepétől az iránycikkekért és a legnevesebb újságírók cikkeiért 6 forintot fizettek. A külföldi levelezők havi 40–60 forintot kaptak, a belső munkatársak fizetése havi 40–50 forint volt. A főmunkatársak és a két legmegbecsültebb újságíró, Kecskeméthy Aurél és Falk Miksa havi 100 forintot kaptak, 1858 után 125–150 forintot.

Az írói levelezések gyakran panaszkodtak a kiadói honoráriumok miatt, amelyen azonban elsősorban a könyvekért kiutalt összegeket értették. A sajtó igen jól fizetett, aminek politikai és társadalmi okai egyaránt voltak; együttes következményük pedig az lett, hogy meggyökeresedésének korában a polgári sajtó a magyar kulturális életben olyan színvonalra emelkedett és olyan kiemelt szerepet játszott, mely hagyományként később is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország – pontosabban Budapest – Európa egyik jelentős sajtóközpontja legyen.

Jeles írók dolgoztak szívesen a lapok részére, ami egyrészt megnövelte a magyar sajtó színvonalát, s Nyugat-Európához viszonyítva erősen elmosta a határokat a sajtó és a szépirodalom, a könyvet író és az újságíró literátorok között, másrészt viszont gyakran szét is forgácsolta az írók tevékenységét. Az új jelenségnek számos elítélője akadt, általában elvonatkoztatott etikai indokok alapján. Például a lapokkal csak távoli, alkalmi kapcsolatba lépő Eötvös gyakran tett rosszalló megjegyzéseket Keményre, aki szerinte csupán a pénzkereseti lehetőség miatt csapott fel újságírónak. Ez a szemrehányás azonban inkább Eötvös normáira jellemző, mintsem jogos lett volna Keménnyel szemben.

A polgárosodással nehezen egyeztethető össze az a korban gyakran hangoztatott nézet, amely a megélhetésért, foglalkozásként űzött írói munkát – {II-1-302.} amilyen a hírlapírás is – önmagában elítélendőnek tartotta és lenézte; s ez az álláspont figyelmen kívül hagyta a cenzúra- és kiadói viszonyokat is. A Bach-korszakban ugyanis az íróknak sokkal könnyebben megközelíthető publikálási forma volt a sajtó, mint a könyvkiadás. A fennálló rendelkezések és az utólagos ellenőrzés miatt a kiadók a könyveknél szívesebben foglalkoztak a lapokkal. A sajtóengedély megadása, ha nem is jelentett garanciát számukra, legalább némi támpont volt; könyv esetében viszont, ha azt kinyomtatás után letiltották, hatalmas veszteség érte őket. Ezért a könyvekkel kapcsolatban nagyon is óvatosak voltak, és megkövetelték az íróktól, hogy már előre gyűjtsenek előfizetőket. E nehézségektől és fáradságos munkától – mely az egy századdal korábbi nyugat-európai viszonyokra emlékeztetett – a hírlapi közlésekkel megmenekültek az írók. Azután pedig már könnyebben ment művük önálló kiadása, hiszen az egyszer már engedélyezett publikálás után a kiadók félsze is felengedett. Mindennek eredményeképpen, ellentétben a reformkorral, amikor a politikai lapok nem közöltek elbeszéléseket, regényeket, most a napilapok tárcarovatai megteltek magyar írók szépirodalmi műveivel, s szokássá vált az önálló kiadás előtti sorozatos hírlapi közlés.

Bécs versenye szintén hatott a magyar sajtóra – e téren előnyösen. Az ottani élénkebb sajtóélet, a néhány évtizeddel, egy generációval korábban kialakult önálló újságírói szakma és megbecsülése, s a magyarországihoz viszonyítva nagyvonalúbb sajtóirányítás vonzotta a magyar újságírókat, szerkesztőket. A magyar lapokban nélkülözhetetlen vonzerőt jelentő, főfoglalkozású újságírókat – mint Kecskeméthyt és Falkot – csak akkor őrizhették meg a magyar kiadók, ha a bécsi vagy általában a német lapokkal azonos mértékben honorálták írásaikat, hiszen ők is, a nyomukban jelentkező újságírók is éppúgy publikáltak a német, mint a magyar lapokban. Kecskeméthynek, Falknak, Gans (Ludassy) Mórnak jó neve volt a német sajtóban is, legfeljebb az ottani népesebb szakmában nem volt olyan kiemelt helyük, mint a magyarországiban. A nyolcvanas évek közepéig a magyar újságírók jelentős része nyelvileg azonos eséllyel választhatott, hogy magyar vagy német publicista legyen-e, s hogy az előbbi mellett döntsenek, az nem kis részben a kiadók által teremtett lehetőségeken múlt.