5. Az évtized sajtójának vezéralakjai: Török János, Kecskeméthy Aurél, Falk Miksa és Kemény Zsigmond

Mintegy húszra tehetjük ez évtized magyar nyelvű lapjainak szerkesztői és belső munkatársi létszámát s félszázra azokét, akik állandóan publikálva rendszeres újságírói munkát végeztek. A magyar sajtóéletre gyakorolt hatásukat, irányításukat és hangadó szerepüket, művelődéstörténeti jelentőségüket tekintve négyen emelkedtek ki közülük: Török János, Kecskeméthy Aurél, Falk Miksa és sajátos szerepével Kemény Zsigmond.

{II-1-303.} A személyileg kevesek által elviselt, senkitől sem szeretett Török János (1807–1874) – mint már említettük – a Bach-korszak legsikeresebb magyar szerkesztője volt. Személyének és lapjai népszerűségének ellentmondása érdekes jelenség.

Apja, egy szegény tapolcai tanító paptanárnak neveltette fiát, az azonban megszökött a papneveldéből és huszárnak állt, hogy végül gazdatisztként fejezze be tanulmányait és kezdje meg tényleges pályáját. A gazdasági szervezés terén rendkívüli energiával, maradandó munkásságot fejtett ki. 1843-tól a Magyar Gazdasági Egylet titkára volt, a negyvenes években a Magyar Gazda című hetilapot szerkesztette. Lapjában a hazai mezőgazdaság fejlesztésének elsőségét hirdette és állította szembe Kossuth iparfejlesztő politikájával. Ekkor kötelezte el magát Széchenyi programja és személye mellett, s a viszonyokból adódóan szerkesztői működése politikai jellegűvé is vált. Nagyobb szerkesztői érdeme volt a lap magas színvonalának megteremtése, a korszak legjobb gazdasági szakembereinek megszólaltatása. Az irodalom mellett reformkori gyakorlati működése is jelentős volt: Cegléd mellett létesített gazdaképző intézete a szakemberképzés, az ott létesített faiskola az Alföld fásítása szempontjából vált jelentőssé. Török János tisztként vett részt a szabadságharcban, utána rövid ideig raboskodott. 1852-ben jelent meg Pesten, s kezdte meg politikai újságírói pályáját. Előbb a Magyar Hírlapban közzétette negyvenrészes cikksorozatát Magyar életkérdések címmel, lefektetve benne Széchenyire hivatkozó, de a valóságban Széchenyiénél jóval konzervatívabb és „lojálisabb”, átfogó programját: ezzel Szilágyi Ferenc lapját népszerűvé tette. A következő évtől 1855 közepéig a Pesti Napló szerkesztőjeként működött, még nagyobb sikerrel, majd pedig a bécsi Magyar Sajtó szerkesztője lett, a magyar lapok közül ugyancsak a legmagasabb előfizetői számot vonzva. 1857 után nézetei miatt is egyre népszerűtlenebb lett, s a sajtó terén néhány év alatt elvesztette befolyását.

Török Jánosról igen sok rosszat terjesztettek a kortársak, s ha tényleges tulajdonságait nem találták elegendőnek, rágalmazták is, például azzal, hogy a hatóságok fizetett besúgója – miközben ténylegesen rendőri megfigyelés alatt állt. Életrajzába és a róla szóló emlékezésekbe számos tévedés is bekerült egyszerűen amiatt, hogy a korban szereplő több azonos nevű személyt összekevertek.

Török erőszakosságot, gőgöt, megalázkodást, mások tömjénezését és sértő lenézését elegyítő s monomániákus egyénisége volt a fő oka annak, hogy Kemény és Csengery köre odahagyta lapját. Ám Csengery és Gyulai évekig hajtóvadászatot is folytattak ellene. Érveiket főleg aköré csoportosították, hogy Török jellemtelen, mert miután évtizedekre áttért a kálvini vallásra, az ötvenes években ismét katolizált. Azt is rossz néven vették tőle, hogy a Pesti Napló szerkesztőjeként nem hagyta magát befolyásolni. Gyulai „Törököt mint irodalmi aljasodásunk személyesítőjét” gyűlölte. Greguss rámutatott, hogy Gyulai elvakultan már-már mitikus alakká tette, és mértéktartó szavakkal, találóan jellemezte Török Jánost, mondván: „Higyje meg ön, ő sokkal {II-1-304.} jobb, mint a minőnek látszik, csakhogy a »köz«t a »magán«nal szokta mindig összezavarni. Követljen tőle elevenséget, ügyes alkalmazkodást, diplomatiai ügyességet, – de egyebet semmit. Tekintse élesztőnek a tésztában, – és az is kell.”

Török az ötvenes években egyetlen cikket, könyvet sem tudott megírni úgy, hogy ne hivatkozott volna Széchenyire: önmagát az egyetlen üdvözítő egyedüli hiteles földi helytartójának nevezte ki. Cikkeinek jelzésére is a Széchenyi-címer egyik alakzatát választotta, a hármas halmon álló, koronából kinövő kettőskeresztet. Széchenyit, akit joggal lehet „az eldöntetlen lehetőségek írójá”-nak nevezni, Török alapjában meghamisította, és a saját dogmáinak címkéjévé tette. Széchenyinek gondolkodásmódja nem, csak stílusa volt alkalmas arra, hogy jelszavakat ragadjanak ki mondandójából; Török programjának sem volt több köze Széchenyi nézeteihez, mint bárki másnak, aki Széchenyi-mottót tett írása elé. Török folytatta és megerősítette Széchenyi kisajátítását, azt a folyamatot, mely egyre inkább reakciós és klerikális irányban haladt tovább.

Török képes volt átfogó programot alkotni, s ezzel a puszta ténnyel – színvonalától és mélységétől függetlenül – 1858-ig egyedülálló volt a magyar sajtóvilágban. Programjának kora az 1852 és 1857 közötti fél évtized volt, amikor eszméivel és stílusával a szabadságharc óta elsőként ő tudta lapjai mögé állítani a földbirtokos vezető osztályt.

A nemzeti egység kérdése 1852 előtt is szüntelenül fel-felbukkant a sajtóban, de csakis ó-konzervatív politikai színezettel és az ellenzéki magatartás szimbólumaként. Török a pusztán negatív, ellenállási tartalmú fogalomnak pozitív tartalmat adott – részben ezért szerzett népszerűséget az olvasóközönség körében, és ezért fogadta el őt a hatalom is. Egyfelől hitt abban, hogy a magyar nemzet kifejlesztésére, a földbirtokosság gazdasági megerősítésére és társadalmi vezetőszerepének megőrzésére egyedül a Habsburg-birodalom keretében van mód, másrészt viszont azt is hirdette, hogy szükséges és lehetséges a nemzet- és gazdaságfejlesztés kérdéseivel az alkotmányjogi kérdések feszegetése – vagyis ebben az értelemben: politizálás – nélkül foglalkozni. Mindezekben a kérdésekben élesen szemben állt a passzív ellenállás politikájának hirdetőivel, a Deák és Kemény által megfogalmazott politikai, magatartásbeli követelményekkel; mégis eszmerendszerük és átfogóbb, koncepciózusabb programjuk befogadásának, hatásának közvetlen előkészítője lett a legfontosabb programpontjaival, amelyekbe beletartozott a hűbéri maradványok felszámolása, az elmaradt gazdasági élet modernizálása, a németesítés elleni harc, a nemzet szervezőerejének megteremtése művelődés útján, a polgáriasult nemzet vezetőerejeként a földbirtokosság köré szervezett középosztály megteremtése.

Töröknek ez a programja és az ezzel betöltött előkészítő szerepe kitérő volt pályafutása során. Bizonyos fokig rákényszerítették: Kecskeméthy Aurél hangsúlyozta ki programjának polgárosító oldalát és irányította úgy a Magyar Sajtó politikáját, hogy abban ez kerüljön a központba. 1857-től Török {II-1-305.} hamarosan már csakis restaurációs nézeteket fejtegetett, ragaszkodott az arisztokrácia és a klérus társadalmi vezető szerepéhez. Jól mutatja tájékozódásának változását, hogy milyen szempontok szerint válogatta össze 1858-ban megjelent kötetének anyagát korábbi vezércikkeiből. Helytelen lenne azonban, ha hinnénk Török összeállításának, s ekkori magatartását akár csak néhány évvel korábbra is kiterjesztenénk.

Kecskeméthy Aurél (1824–1878) 19. századi értelmiségünk egyik igen színes és összetett alakja volt. Egyéniségét a kortársak – pártállásuktól függetlenül – kedvelték, és műveit nagyra tartották, ha nézeteivel vitatkoztak is. Századunk eleje óta viszont a minden oldalú jellemtelenség mintaképeként szokás emlegetni őt. Mindez főleg egy elrettentően tudománytalan, és a nemzeti „ellenállást” mindenáron, alapvető történeti ismeretek híján is szolgálni akaró forráskiadás következménye: 1909-ben Rózsa Miklós megjelentette Kecskeméthy magánhasználatra vezetett naplóját. Rózsa terjedelmes bevezető tanulmányban ítélkezett értelmezés helyett, és anélkül, hogy Kecskeméthy műveit olvasta, hírlapi cikkeit ismerte volna. Azóta Kecskeméthy történeti szakirodalmunkban is Rózsa megállapításai alapján – és írásainak ismerete nélkül – szerepel.

Kecskeméthy egy, az életét és családját a nyomor határán tengető helytartósági hivatalnok gyermeke volt. Meghatározó gyermekkori élménye volt az éhezés és az, hogy nem akar olyan lenni, mint az apja. Tehetsége és műveltsége fiatalon elkápráztatta ismerőseit: joghallgató társai zseninek tartották. A negyvenes években Petőfi baráti köréhez tartozott, 1849-ben Görgey tervezett katonai lapjának lett volna a szerkesztője. Világos után anyagi háttér és állás nélkül, ugyanúgy mint később, népszerűsége csúcsán, most is már-már patologikusan rettegve attól, hogy lesz-e betevő falatja, a feudális Magyarország párját ritkító gyűlöletével és nagy pálya befutására való elhivatottságának öntudatával maradt Pesten. A Magyar Hírlap első munkatársai közé tartozott, de fél év alatt kivált közülük, és szakított Szilágyival. 1851-től Bécsbe költözött, majd hogy biztos keresete legyen, az újonnan szervezett rendőri főhatóság könyvvizsgáló hivatalának alkalmazottja lett. Hivatalnokként saját politikai meggyőződését szolgálta, messzemenő toleranciával és körültekintő óvatossággal vagy alkalomadtán bátorsággal. Azokat a külföldi könyveket például, amelyeket feladatánál fogva be kellett tiltania, de valamilyen szempontból figyelemre méltónak ítélt, a Budapesti Hírlap bécsi politikai leveleiben ismertette. A segítségért hozzá forduló magyar írókat minden esetben támogatta, még olyankor is, amikor politikailag távol állt tőlük – persze eleve nem volt túl nagy réteg az, amely egy „Bach-huszárhoz” segítségért fordult. Ám még így is elég széles volt a skála, nem mardtak ki belőle a szélsőséges ellenzékiek sem. Segített Emichnek, hogy Petőfi 1851-ben betiltott Újabb költeményei kötetét kiadhassa, Vajda János, Bus Vitéz (Matkovich Pál), Hunfalvy János, a csángó költő, Zajzoni Rab István, Tóth Kálmán köteteinek, műveinek megjelentetése elől hárította el az akadályt, Zilahy Károlyt elhelyezte német lapoknál, sőt a helyi hatóságoknál közbenjárt azért, {II-1-306.} hogy Aradon megnyithassa könyvkereskedését Goldscheider Henrik. 1857 nyarától Széchenyi szűkebb döblingi társaságának tagja lett. Miközben egyrészt ő maga igyekezett megszabadulni hivatalától, másrészt a rendőrség is egyre bizalmatlanabb lett iránta, s végül már levelezését is megfigyeltették. De hivatali pályafutása csak akkor szakadt félbe, amikor a Széchenyinél tartott házkutatással egy időben nála is megjelent a rendőrség, iratainak egy részét lefoglalta; egy napra be is zárták, majd eljárást indítottak ellene. 1861-ben ismét Pestre költözött, s ettől kezdve már csakis magyar újságíró volt. Az 1861-től Kákay Aranyos néven háromszor is megírt Országgyűlési árny- és fényképekkel, ezekkel a kitűnő és a magyar irodalomban újszerű szatirikus portrégyűjteményekkel korának népszerű és utánzott írója lett. Kákay Aranyos néven utóbb ifj. Ábrányi Kornél, majd Mikszáth Kálmán is folytatni próbálta e műfajt.

Kecskeméthy bécsi hivatalnoki működése idején is folytatta Pesten megkezdett újságírói működését. Politikai cikket viszonylag keveset írt, a Budapesti Hírlap bécsi leveleit; ezekben elsősorban az eseményekről és állásfoglalásokról tudósított. Ő is szeretett volna szerkesztő lenni, de különböző szempontok miatt sosem tartották elég megbízhatónak. Így nem lehetetlen, hogy amikor Török János számára ő biztosította a Magyar Sajtó bécsi kiadási lehetőségét, tulajdonképpen a saját maga számára szerzett lapot. Az évtized közepére alakította ki igazi újságírói műfaját, a tárcalevelet. A filozófiától a „népisméig” és a zenétől a történettudományig terjedő széles körű ismereteivel, érdeklődésével, nagy jellemző erejével és szellemes stílusával magyar nyelven ő teremtette meg ezt a nagy jövő elé néző cikkformát.

A társaságot kedvelő és elszórakoztató, a jó ételt és a sörözést, pezsgőzést kedvelő Kecskeméthy, aki szenvedélyes turista volt, és olyan felszereléssel indult hegyi kirándulásaira, mint egy különc angol lord – még megjelenésénél és szenvedélyeinél is jobban gondolkodásmódjával ütött el magyar kortársaitól. Cinikusnak nevezték, de ezen azt értették, hogy észérvek irányították magatartását, nem érzelmek. A nacionalizmus korában idegenkedő gyanakvással szemlélt mindenféle nacionalizmust, s hiányzott belőle az általánosan elfogadott tekintélyek automatikus tisztelete. Eszmékről és egyénekről maró gúnnyal szedte le a leplet, s ráadásul mindig szórakoztatóan, vibráló szellemességgel, olvasóit lekötve.

„Nem értek egyet senkivel, túlságai mindeniknek idegenítenek…” – írta önmagáról, világosan jellemezve politikai magatartását. Konzervatívnak nevezték, minthogy azonban Magyarországon épp oly megfoghatatlanul általános értelmű volt ez a fogalom, mint a liberális megjelölés, egyformán illet is rá, nem is. Az ötvenes évek magyar sajtójában nála hevesebb szavakkal és körültekintőbb érvekkel senki sem ostorozta a feudalizmust és az ó-konzervatív politikát, képviselőit. Később ez utóbbiak még veszélyesebb, mert műveletlen, szűk látókörű és erőszakosan nacionalista folytatóinak tekintette a hatalomra törő köznemességet, a táblabírókat. Majd csak a hatvanas években, ezzel a még nagyobbnak tartott veszéllyel szemben fordult {II-1-307.} néhány olyan arisztokrata felé, aki nyíltan elvetette a restaurációs törekvéseket – de a főrend egészét illető bírálata ekkor sem tompult. A polgári és a polgáriasított földbirtokosi középosztályon nyugodott a nemzet és ország átfogó polgárosítását célzó programja – bár egész életében hiába kutatott az után a mag után, amelyből a nyugat-európai értelemben vett polgári középosztály kinőhet.

Jóllehet a német irodalommal foglalkozott behatóan, szemlélete inkább egy brit polgáréhoz hasonlított. Mindvégig a birodalom polgárának tekintette magát, s ha összeütközni látta a nemzetet, amelyből származott, a birodalommal, ezt sokáig a feudalizmus restaurációs kísérletének tekintette a polgárosodással szemben. Talán az egyetlen magyar író volt, akiben Világos után megdöbbenéssel merült fel a kérdés, hogy képes-e az államalkotásra, egyáltalán milyen jövőt várhat egy olyan nemzet, amelyet már harmadik nemzedék óta abban a hitben nevelnek tanítói, politikusai és írói, hogy mindaz, amit a kormány, az ország vezetői csinálnak, eleve csak rossz, káros lehet a legapróbb részletekig. Reakciósnak nevezett nézetei abból az alapelvéből következtek, hogy a viszonyokat, sőt a mentalitást alapjában megváltoztató reformokat csak politikai stabilitás, legalábbis biztos kormányforma mellett lehet végrehajtani. Ebben az értelemben ő is jozefinista volt. Bachot uralmának első éveiben kiemelkedően nagy jelentőségű reformernek tekintette, s polgári programjának odaadó híve lett.

Kecskeméthy olyan polgári reformer volt, aki hazafiságát integrálta a birodalmi patriótáéba. Ez tette őt kortársai számára érthetetlenné. Álláspontja nem volt alkalmas átfogó program kidolgozására, annál inkább a megfigyelésre és kritikára; s kritikájának egy valóban polgárivá váló országtársadalom terveinek kidolgozásában fontos előkészítő szerep juthatott volna.

Kecskeméthynek bécsi éveiben közeli barátja volt a korszak legnagyobbnak tartott politikai újságírója, Falk Miksa (1828–1908). A két újságíró érdeklődési köre, magatartása és sorsa jelentősen különbözött egymástól. Például Kecskeméthy mint moralizáló szatíraíró alkat, olykor kevéssé vette figyelembe írásai visszhangját, Falk viszont politikus módon ügyelt arra, hogy miről hol beszél vagy ír. Falk újságíróként szinte robotolt, cikkei számával minden más magyar kortársát felülmúlta. Tudatában volt saját szerepének, fontosságának, s önmagát tekintélyként tisztelte; elért eredményeit gondosan számon tartotta és hirdette. Kecskeméthy magára maradva, vagyontalanul halt meg, gyorsan elfeledve – Falk szinte minden hivatalos és társadalmi elismerést megszerezve, akadémiai levelező tagsággal, lovagi címmel, három évtizedes képviselőséggel, a Pester Lloyd nagy befolyású főszerkesztőjeként és tekintélyes vagyont gyűjtve; sőt még utcát is elneveztek róla. Életútja a hazai nagypolgárság felemelkedésének egyik modelljét nyújtotta.

Falk Miksa a német anyanyelvű pesti zsidó kispolgárságból indult, apja elszegényedett kereskedő volt. Német nevelést kapott, s tizenöt éves korától {II-1-308.} német lapok cikkírójaként, a magyar irodalom németre fordítójaként kezdte meg pályáját az 1840-es években; lelkesen dicsérő bírálatainak az Életképek is helyet adott. 1847-től a bécsi Polytechnikum tanulója lett, majd a forradalom alatt végképp eljegyezte magát az újságírással. A korábban Pesten is működő fiatal bécsi újságírókkal radikális lapokat szerkesztettek és írtak. Társainak – Adolf Buchheimnak, Moritz Mahlernak – utóbb menekülniük kellett, Falk azonban bántatlanul maradt Bécsben. Hamarosan az Oesterreichische Zeitung vezércikkírója, utóbb pedig a Magyarországon is népszerűvé váló, liberális, a magyar vonatkozásokat kitüntető figyelemmel kísérő bécsi Wanderer főmunkatársa lett. Ottani szerkesztője, a Julius Seidlitz néven publikáló Ignatz Jeitteles volt Falk mestere, tőle tanulta meg, hogyan kell érdekesen újságcikket írni, az érzelmesség mellett frappírozni, poentírozni.

A Wanderert követve hamarosan magyar lapokban is kezdett publikálni: Vida Figyelmezőjétől, 1849-től kezdve előbb különféle jelzések, 1856-tól kezdve pedig az (Fk) jelzés alatt egyszerre volt a hivatalos lap és az ellenzéki napilap politikai cikkírója, főmunkatársa. Az ötvenes évek második felében egyre nagyobb híre lett politikai napi szemléinek, főleg amiatt, mert az ellenzéki indulat mindig újabb kellemes táplálékot fedezhetett fel sorai között – de ő volt az egyetlen magyar újságíró, aki 1857-ben a császár magyarországi körútjának kísérői szerepét elvállalta. Név nélkül tette közzé rajongóan lojális beszámolóit, s a kortársaknak fogalma sem volt arról, hogy kedvelt ellenzéki újságírójuk e felháborodást szülő cikksorozatok szerzője. Politikai újságíróként az abszolutizmus viszonyai között természetesen kénytelen volt olykor uralkodó- és kormánypárti gesztusokat tenni – de hogy erre éppen ez esetben került sor, ahhoz hozzájárulhatott az érte kapott hatalmas összeg csábereje. Falk ugyanebben az évben Széchenyi társaságának is tagja lett, de ott is óvatosabb volt Kecskeméthynél, aki röpirattal kívánta szolgálni Széchenyi politikai megelevenedését és Széchenyihez titokban eljuttatta a betiltott könyveket. Falk csak a beszélgetésekben vett részt, s ha a tollára lett volna szükség kényesebb kérdésben, igyekezett kitérni a feladat elől vagy hosszabb ideig nem jelentkezett Döblingben.

Az 1850-es években elsősorban külpolitikai összefoglaló cikkeket írt a magyar lapoknak, ezek mellett számos nemzetgazdasági és pénzügyi írása is megjelent; hiszen mint bécsi banktisztviselőnek, valóban komoly ismeretei voltak e szakterületekről. Politikai programja nem volt önálló: úgy látszik, a Magyar Sajtónál Török, az 1858 utáni Pesti Naplónál pedig Kemény sugalmazta ezt. Elsősorban alkalmi megjegyzéseket fűzött az adott eseményekhez, nem eszmerendszere, inkább stílusa volt. Az ötvenes évek közepére alakította ki sajátos cikkírói modorát. Minden tárgyról tudott írni a hivatkozásokból, utalásokból látható felkészültséggel, ugyanakkor az érzelmek felkeltésének szándékával, s virtuóz glissandókkal haladva témáról témára. Népszerűségének egyik oka az volt, hogy gyakori nemzetakarakterológiai megjegyzéseiben kiváló, nemes tulajdonságokkal ruházta fel a magyarságot {II-1-309.} teljes egészében, és minden eseményből a nemzetre nézve biztató következtetéseket vont le.

Nyelvi stílusa eredeti volt, a latinos és a jogi nyelvhez szokott magyar újságíró kortársaiétól eltérően könnyed és friss. Mondatai nagyrészt rövidek, tömörek és kihegyezettek voltak, bár számos germanizmust is fellelhetünk bennük. A magyar újságírói nyelv egyik megteremtője volt. Szövegei ma is olvasmányosnak hatnak, s ami régies és bombasztikus, szónoki íz érződik rajtuk, az annak köszönhető, hogy a magyar újságírói nyelvben Török Jánost tartotta mesterének. Márpedig Török, Angyal Dávid találó megállapítása szerint, „…mint vezércikkíró mindig a szószéken érezte magát…”

A Bach-korszakban nem a leghatásosabb, de a leginkább ideologikus hajlamú és egyes politikai kérdésekben a legmélyebbre hatoló újságíró báró Kemény Zsigmon (1814–1875) volt. A regényíró, a politikus és a vezércikkíró Kemény hatalmas és korszerű történetírói igénnyel máig sem feldolgozott életművének csak e legutóbbi, egy töredék évtizedre korlátozódó oldala, ennek felvázolása lehet feladatunk. E feladat megoldását is nehezíti, hogy ez az évtized volt Kemény pályájának csúcsa; ekkor jelentek meg legfontosabb művei: röpiratai, legnagyobb történelmi értekezése, esszéi, portréi, társadalmi és történelmi regényei. Újságírói működése nem is választható el egyéb munkásságától, a természetes összefüggéseken túlmenően azért sem, mert műveinek egy részét egészében vagy részeiben a sajtóban is közzétette.

Kemény Zsigmond neve összeforrott a Pesti Naplóval, minden vezércikkét ott jelentette meg, esszéinek jelentős részével együtt, s 1855 nyarától – ha formálisan vissza is lépett olykor – ő szerkesztette is a lapot.

Világost követő első publikációja egy röpirat volt, a közeli barátai és a hatalom által egyaránt elhibázottnak tartott, elutasított Forradalom után (1850). Számos, főleg a negyvennyolc előtti hazai társadalmi viszonyokra, magatartásformákra vonatkozó találó megállapítása és mélyértelmű elemzése ellenére senkit sem győzött meg célkitűzésének egésze: hogy az ausztriai birodalomtól való elszakadási kísérlet előre kiszámíthatóan végzetes lépés volt, mert az európai „súlyegyen” felborítását célozta, és hogy a nemzet alapjában véve monarchikus hajlamú. Ám ebben a művében körvonalazta Kemény először a liberális ellenzék két, a későbbiekben meghatározó fontosságú alapelvét is, azt, hogy a feudalizmus felszámolásának és a szabadságharc idegen erővel történt leverésének közös eredményeként lehetőség és szükség van „minden hű magyar egyesített törekvései”-re, és azt az alapelvet, amelynek nevében az ötven-hatvanas években elutasították mind a birodalmi centralizációt, mind a kossuthi forradalom lehetőségét: az organikus fejlődés elvét. „…E nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni” – írta. Kemény politikai nézeteinek és programpontjainak összes lényegbevágó eleme feltűnt már e röpiratban, a későbbiekben az egyes kérdéseket behatóbban tanulmányozta, szélesebb körben érvelt álláspontja mellett.

A Bánffay Simon szerkesztése idején korábbi irányával radikálisan szakító {II-1-310.} Pesti Napló 1851. január 3-tól jelentette meg Kemény ekkor még aláírás nélküli vezércikkeit. Több más vezércikkén kívül Az 1850-dik év története és irányai, A telepítésekről Magyarországon, A politikai nemzetiség fejleményei Magyarországon és az Elmélkedések című sorozatok Még egy szó a forradalom után című röpiratának (1851) egyes részletei voltak. 1851 első féléve után 1852 októberében jelentkezett ismét a Pesti Naplóban, s a következő év végéig négy fontos sorozatot jelentetett meg Élet és Irodalom, Újabb nemzeti könyvtár, Szellemi tér és Színművészetünk ügyében címekkel; mellettük Szalay László és Macaulay történeti munkáit is bírálta. 1853 december és 1854 február között publikálta a Pesti Napló általános társadalomelméleti cikksorozatait Karácson előtti eszmék és Állandó kérdések címmel; ezekről utóbb kimutatták, hogy Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művének hatását tükrözik. Hozzájuk kapcsolódott még a kétrészes Eszmék és jámbor óhajtások című cikk, mint az angliai viszonyok összehasonlítása a hazaiakkal. Az újabb cikkírási szünet után Kemény már mint a lap szerkesztője tűnt fel ismét: 1855–56-ban, másfél év alatt 107 terjedelmes, nagyrészt külpolitikai tárgyú vezércikket tett közzé, és ez időszak végén jelentek meg a közlekedésügyre s iparra vonatkozó cikksorozatai A vasutakról, A jobbparti vasúthálózatról, A közlekedésügyről hazánkban és A kőszénügy Magyarországon címmel. 1857 végétől kezdve teljes névaláírással közölte vezércikkeit – egy ideig munkatársaitól is ugyanezt követelte –, s továbbra is nagy termékenységgel, éves átlagban 30 vezércikket írt, 1860. október 20-ig újabb összesen 87-et szerkesztőségi ügyekről, kül- és belpolitikai, gazdasági, társadalmi és művelődési kérdésekről.

Kemény tehát ebben az évtizedben – feltehetően tervszerűen – vezércikkeiben sorra vette a legfontosabbnak ítélt politikai kérdéseket: 1851-ben a nemzet és a társadalom forradalom utáni állapotával, 1852–53-ban a művelődéssel, 1853–54 fordulóján a társadalmi, 1855-től egy éven át a külpolitikai, 1856 második felében közlekedési és ipari kérdésekkel foglalkozott, szinte kizárólag. A témáknak ez a csoportosított tárgyalása sajátos jelenség volt a sajtóban: a módszer lényegét tekintve elmélyülést igényel és didaktikus, inkább folyóiratba, mintsem politikai napilapba illik; legalábbis nem a napilapok közép-európai típusába. A tárgyköri rend csak 1858-tól lazult fel Keménynél, idomult jobban az eseményekhez, feltehetően annak eredményeként, hogy a Pesti Napló a Deák-párt és személyesen Deák Ferenc politikájának orgánumává, vagyis pártlappá alakult.

Kemény újságírói pályáján végig küszködött a programkészítéssel: bár vezércikkíróként és szerkesztőként nem kerülhette el ezt, gondolkodásmódjával, alkatával nehezen volt összeegyeztethető. Amint Szegedy-Maszák Mihály kimutatta, Kemény munkásságának semelyik területén sem alakított ki átfogó politikai eszmerendszert, s „állandóan belső kétségek gyötörték az általa választott politika helyességével szemben.” Gyakran ellentmondott egyes programpontjainak, mert olyan erős kétségei voltak az iránt, hogy lehet-e egyáltalán programot készíteni. Miközben az európai „súlyegyen” {II-1-311.} szempontjából nélkülözhetetlen Habsburg-birodalmon kívül nem látott életteret a két egyformán agresszívnak tartott nép, állam, Oroszország és Németország közé ékelődött magyarság számára, de a birodalom részeként reményteljes jövőt is el tudott képzelni – azalatt reményvesztetten foglalkozott a kivándorlás gondolatával, sőt felmerült benne, hogy hátha a kossuthi politikának van igaza, s 1859-es svájci látogatása Kossuthnál olyan „harmonikusra” sikerült, hogy emiatt magyarázkodnia kellett Deák előtt.

Kifejtette, hogy a magyarságnak csak akkor van jövője, ha figyelembe veszi, hogy a vesztfáliai béke óta egyre szorosabb szálakkal fűződnek össze az európai országok, mindegyikük helyét és szerepét az egész összefüggésrendszere határozza meg, egyre szűkebb térre korlátozva az önálló cselekvés lehetőségét. A másik meghatározó tényezőt a társadalmi, gazdasági és politikai szerves fejlődés meghatározó erejében jelölte meg, amiből az következett számára, hogy Magyarországon a földbirtok megerősítésében és a földbirtokosság polgárosításában látta a nemzet fennmaradásának feltételét. A külpolitikai függéstől eljutott oda, hogy a magyarság európai hivatása a nyugati polgárosodást és civilizációt kelet felé közvetíteni, az egyetlen olyan közép-európai nemzet lévén, mely az itt összeütköző szláv és germán népfaj között semelyiknek féltékenységét sem kelti fel. Ezt a végsősoron optimista politikai célt azonban csak hirdette, hit nélkül, elemzéseivel szüntelenül ellentmondva elérése lehetőségének: politikája sem volt kivétel általános létértelmezése alól, amelyet a tragikum jellemzett. Ugyanilyen sorsa volt eszmerendszerében az organikus fejlődés tételéből következő társadalmi programnak, a birtokosság és arisztokrácia vezető szerepe fenntartásának: amikor gazdálkodási módjukat, művelődési helyzetüket és a művelődésre való képességüket elemezte, mindig ugyanarra az – elhallgatott, de meggyőzően bizonyított – eredményre jutott, hogy a nekik szánt szerep betöltésére alkalmatlanok.

Következetes politikai elveket csupán két területen dolgozott ki, a művelődés, a szellemi polgárosodás kérdésében – ezt odáig feszítve, hogy szinte a nemzet fennmaradása egyedüli feltételének tekintette – és a nemzetiségi kérdésben; e téren megnyilatkozó liberalizmusán egyetlen kortársa sem haladt túl. A nemzetiségekkel történő összeütközést végzetesnek tartotta volna, kikerülését úgy látta lehetségesnek, ha a nemzetiségek igényeit messzemenően figyelembe veszi a magyarság, önmaga pedig példát mutat világpolgárrá nevelődésével.

Keményben újságíróként is gyakran a szépíró kerekedett felül. Például III. Napóleon alakjával sokszor foglalkozott, hosszan belefeledkezve lélektani tanulmányozásába, magatartása rugóinak kitapogatásába, annak megfejtésébe, hogyan hat egymásra az egy testbe szorult álmodozó lelkialkat és a gyakorlati ész. Az események szereplőit lélektani oldalról, a folyamatokat történetfilozófiai kiindulópontból közelítette meg, anélkül azonban, hogy filozófiát dolgozott volna ki. Mindvégig megmaradt a politikus és a történetfilozófus közötti félúton; még leginkább ideológusnak nevezhetjük. Igényes és nehézkes, teljes gondolatmeneteket tartalmazó cikkei csak szűk olvasói {II-1-312.} körben hatottak. Kecskeméthy Aurél jellemzése szerint „ő hírlapi cikkeivel nem gyűjt. Sem el nem ragadja, sem bengaliai tűzzel nem vakítja a tömeget. Vezércikkeinek pártja zömétől rendszerint csak a »succès d’estime« jut osztályrészül. Elhiszik hogy szépek; és tudják hogy okosak. De csak kevesen értik.” Ezt Kemény maga is felismerve, az évtized végén már Falkot irányítva, annak népszerű tolla révén kívánta a Pesti Naplóban szolgálni pártja politikai érdekeit.