1. A MAGYAR SAJTÓ (1860–1865)

Magyarország Világos utáni történetének fordulópontjául ígérkezett Ferenc József 1860. október 20-án kiadott diplomája. A magyar konzervatív politikusok javaslatait figyelembe vevő dokumentum – úgy hitték készítői – a kölcsönös engedmények alapján feloldja a nemzet és az uralkodó konfliktusát. A politikai közvélemény helyi törvényhatósági és országos szintű fórumainak korlátozott helyreállítását megelőző időszakban (hiszen újjászervezésükre éppen az Októberi Diploma, ill. az alkotmányos centralizmus jegyében újabb intézkedéseket hozó 1861. februári pátens ad majd lehetőséget) továbbra is a sajtó maradt a közhangulat, közvélemény legfontosabb tükrözője.

A Magyar Sajtó természetesen részletesen ismerteti az Októberi Diplomát és a vele kapcsolatos uralkodói kéziratokat. A lap ugyan nem nyilvánít véleményt, az elkövetkezendő néhány hét során azonban mégis világosan kirajzolódik álláspontja. Nem programcikkek, elvi kérdéseket feszegető politikai fejtegetések jelennek meg, hanem a híranyagból, a főleg bécsi lapokból átvett információkból derül ki: az Októberi Diploma nem megoldás. Az első átfogóbb eszmefuttatás a diplomáról a november 6-i számban sem eredeti cikk: a nagy tekintélyű, de politikailag nem közvetlenül elkötelezett Zay Károly gróf Wandererben megjelent írásának ismertetése. Zay tételesen foglalja össze, hogy a diploma miért nem vezetett a várt elégedettséghez: így hiányolja az általános amnesztiát, lényegesen nagyobb hatáskört kellett volna szerinte adni a már az év folyamán összehívandó országgyűlésnek és igen sérelmesnek tartja, hogy annak határozatait szentesítés előtt még más testület vizsgálata alá is kell bocsátani. Nem veszi figyelembe a diploma Erdély törvény szentesítette unióját Magyarországgal és bár azok ellentétesek a magyar törvényekkel, nem említik a császári rendeletek az osztrák törvénykönyv érvénytelenségét Magyarországon. Nem került sor a sajtóviszonyok új alapú szabályozására sem. Végül pedig az a gondolat, amely az 1860-as évek során annyiszor kap újabb és újabb megfogalmazást a Magyar Sajtó hasábjain (és nemcsak ott): a birodalom csak akkor maradhat fenn és lehet népei létének őrzője, ha „… testvéreink, a német és szláv szomszéd népek viszonyaiknak megfelelő s a magyarral ugyanazon alkotmányszerű önkormányzati elvekre alapított alkotmányt fognak nyerni…” Ezt a gondolatot {II-1-612.} terjeszti ki gróf Bethlen Miklós párizsi levele: az alkotmányos Ausztria az európai béke garanciája lehetne.

A nyíltabb vagy burkoltabb aktuálpolitikai állásfoglaláson kívül miről olvashatott a Magyar Sajtó néhány ezernél bizonyára nem több előfizetője 1860–61 fordulóján a továbbra is Hajnik Károly szerkesztette lapban? A mai nyugat-európai napilapokra emlékeztető nagy formátumú, három hasábra (1860. november 19-től kissé megnövelt formátum mellett négy hasábra) tördelt lap napi terjedelme 4–8 oldal között váltakozott. Az első lap első hasábja mindig a Politikai Szemlével, a legfrissebb eseményeket legtöbbször más sajtótermékek jelentései alapján áttekintő, értékelést mellőző cikkel kezdődött. A szerző általában Urházy György, a külföldi hírek rovatának gondozója. Külön rovatot szentelnek ebben az időben a magyar függetlenség ügye, a magyar emigráció lehetőségei szempontjából kulcsfontosságú olaszországi eseményeknek. Ezt követik – sokszor igen nagy terjedelemben – a bel- és külföldi levelek, amelyeknek igen nagy jelentősége volt a korabeli sajtóban. Messze volt még a kül- és belföldi tudósítók kiterjedt hálózata, a hírügynökségek, a telex és telefon kora, egy-egy lap érdekességét, információgazdagságát leginkább levelezői biztosíthatták. Külön-külön rovatok vették sorra az Ausztriai Birodalom eseményeit, a legújabb táviratokkal érkezett híreket, a közgazdasági ügyeket (ideértve az időjárást is), valamint bel- és külföldi krónika cím alatt a legkülönbözőbb, máshova nem besorolható újdonságokat. Az információ helye korántsem volt arányban fontosságával, így az október 23-i pesti nagy tüntetésről az Októberi Diploma ellen német lapok jelentései alapján a harmadik oldalon, a bel- és külföldi krónikában számolnak be, míg az első oldalon hosszú cikk értékel egy új Shakespeare-kiadást. Könnyebb fajsúlyú olvasnivalót még hiába kerestek az előfizetők, végül is valamilyen módon szinte valamennyi írás politikai kérdésekkel foglalkozott.

A központi problémakör: az országgyűlés előkészítésével kapcsolatos események. Részletesen beszámol a lap a megyei törvényhatóságok újjáalakulásáról, közli a megyei feliratokat. 1861. március 8-án (r.t.), vagyis Pálffy Albert írja az első igazi vezércikket, amely elveti a februári alkotmányt, bár örvendetesnek tartja, ha a Lajtán túli területekre szorítkozva Bécs alkotmányosan kormányoz. Külön cikk emeli ki: ha vannak is Bécsben olyan rövidlátók, akik azt hiszik, Deák egyes kijelentései értelmezhetők úgy, hogy Magyarország hajlandó követeket küldeni a Birodalmi Tanácsba, ez félreértés. Sőt ha netán mondana is ilyet Deák, a Magyar Sajtó ebben nem követi.

Nem egy írás foglalkozik már ekkor is a nemzetiségi kérdéssel: a szerb-horvát probléma áll az előtérben, a szerbek álláspontja a szerb vajdaság és a temesi bánság hovatartozásával kapcsolatban. Teret adnak a magyarellenes és a magyar országgyűléstől sokat remélő magyarbarát nézeteknek egyaránt. A kérdés specialistája Petőfi egykori kortese, a későbbi tekintélyes jogász, Kelemen Mór.

Februárban új műfajjal gazdagodik a lap, az első oldal alján (néha a {II-1-613.} második, sőt harmadik oldalra is átnyúlva vagy csak ezekre az oldalakra szorítva) megjelenik a nyugat-európai feuilleton magyar megfelelője, a tárcarovat. Főleg irodalmi, művészeti témák kerülnek itt terítékre.

Periódushatárt jelent a lap életében az országgyűlés megnyitása. 1861. április 2-től még nagyobb formátumú lesz a lap és öt hasábra tördelik. Evvel a legnagyobb terjedelmű magyar politikai napilappá lesz a Magyar Sajtó. A magyar gyorsírást megalapozó szerkesztő jóvoltából szinte teljes terjedelemben olvashatók az országgyűlés vitái s a lap beváltja előfizetési felhívásában tett ígéretét, mely szerint „…lapunk ezen nagyobbítása következtében t. olvasónk minden érdekeit, mind a napi politika és napi események, a tudomány és művészet mezején, mind a mezei gazdaság, kereskedelem s ipar terén nagyobb mértékben fogjuk képviselhetni, intézkedvén egyszersmind aziránt, hogy lapunk jövőre nevezetes bel- s külföldi capacitások tollából folyt vezércikkek s levelezésekkel gazdagítva, minél érdekesebbé tétessék”. Kitér az előfizetési felhívás a lap politikai irányára is, megerősíti az addigi „szigorúan szabadelvű és nemzeti” vonalat, „kellő méltánylásával a honunkban élő nemzetiségek jogos igényeinek”.

Ettől kezdve minden számban egynegyed, egyharmad, néha fél oldalnyi terjedelmet kap a Buda-pesti útmutató, amely pontos információt ad a társaskocsik, gyorskocsik, postaszekerek, vonatok, hajók közlekedéséről, a különböző művészeti és tudományos intézmények helyéről, programjairól, szórakozóhelyekről és gyógyintézetekről.

Külön rovatot (Gazdasági, kereskedelmi és közlekedési napló) kap a gazdasági élet, amelyben a napi információkon kívül átfogóbb, elemző írások is megjelennek. Itt közlik például Szontagh Pál Az ipar és kereskedelem országos fontossága című előadását, amely szerint őseinket elfoglalta a folytonos harc a nemzet fenntartásáért, így iparral és kereskedelemmel mint nemes emberhez méltatlannak ítélt tevékenységgel főleg megvetett idegenek foglalkoztak. „Ez előítéletben, mely magát az 1846-ki védegylet ideéig meglehetős épségben feltartotta s nemzeti kereskedelmi politikát fejlődni nem engedett, a haza elszegényedésének nagyobb részben ősoka keresendő” – írja a jó problémaérzékenységű szerző.

Önérzetes, magabiztos hangot üt meg az 1861. júliusi, a második félévre vonatkozó előfizetői felhívás: sugárzik belőle az a meggyőződés, hogy az országgyűlés összeülése a számtalan megoldatlan kérdés ellenére lényegében megnyitotta az utat Magyarország politikai helyzetének rendezése felé. „A Magyar Sajtó tehát, a mint a szomorú emlékű időkben legalább sejteni engedett, vagy mint mondani szokták csak a sorok között kívánt kiolvastatni, most már nyílt sisakkal és mellékes tekintetek nélkül fog küzdeni azon elvek mellett, miket a XIX.-dik század második fele (mely a szabadság és nemzetiség korszakának méltán nevezhető) minden felvilágosodott és önzéstől ment publicistája zászlójára tartozik tűzni.”

A vezércikkek, politikai kommentárok legtöbbjét (rt.) vagyis Pálffy Albert (bár a felirat felküldése után cikkei inkább már csak a várható események {II-1-614.} felületes áttekintései) és Jósika Miklós írja. Pálffy őszinte várakozással, reményekkel telve kommentálja az országgyűlést: a birodalom adott helyzetében, miközben egész Európa figyelemmel kíséri a magyarországi fejleményeket, talán megoldható a „kiegyenlítés”. Élesen elítéli azonban azt az álláspontot, amely a kiutat abban látná, hogy Magyarország lesz a birodalom súlypontja. Ez ténylegesen azt jelentené, hogy a magyarság venné át az osztrák–németek centralizáló, elnyomó szerepét – fékezné a német egység megvalósítását, elnyomná a nemzetiségeket. Jósika Miklós Brüsszelből írott leveleiben igen pesszimista nézeteket vall, különösen Teleki László halála után. Csak 1848 vívmányainak csorbítatlan visszaállítását tartja megoldásnak, erre pedig nem lát esélyt. Leginkább Erdély különállását fájlalja: a külön – oktrojált – erdélyi országgyűlés szerinte nem megoldás. Az erdélyi románokkal szemben meglehetősen kemény hangot üt meg: feltétlenül szükségesnek tartja a kibékülést, de „nem nekünk kell bókolni, hanem fordítva”. (1861. szeptember 20.) Jósika szerint sok román birtokosnak az a baja, hogy Erdélyben nem nyomhatja el úgy a jobbágyot – az Unió esetében még kevésbé – mint Moldvában és Oláhországban. Az Erdéllyel kapcsolatos cikkek – így az ott élőktől közölt levelek – kifejtik: nemcsak Magyarország és az erdélyi magyarság számára az egyetlen helyes és igazságos megoldás az Unió, hanem az erdélyi nemzetiségi és társadalmi ellentétek „kiegyenlítését csak a magyarsággal való egyesülés s …e magyarországi liberálisabb szellemnek mi reánk is kiterjedése eszközölheti!” (Magyarország és Erdélyország 1862. január 16.) Igen barátságos és békülékeny a hang a szerbek irányában: rendszeresen hírt adnak poltikai életük eseményeiről: „Belgrád… az ős Nándor nem tagadja meg múltját, most már a közös szabadság érdekében felénk kezdi nyújtani baráti jobbját”. (1861. április 2.) Elismerő kommentár kíséretében közlik Polit Mihály volt montenegrói államtitkár cikkét a Szerbszki Dnevnikből, amely szerint „szabadelvűleg gondolkodva… a magyar alkotmány sokkal jobb az osztráknál – a megyerendszer inkább felel meg nemzeti jellemünknek, mint az osztrák hon másik részében létező tiszta bureaucraticus igazgatás”. (1861. május 24.)

Az országgyűlés feloszlatása, a provizórium bevezetése (november 5.) után természetesen visszafogottabbá válik a Magyar Sajtó hangja. Pálffy Albert cikkei eltűnnek, a betűk helyett most már jelekkel szignált vezércikkek inkább csak a bécsi sajtó cikkeit, mint a bécsi kormány intézkedéseit vitatják. Az 1862. évre szóló előfizetési felhívás hangja azonban – reklámszövegnél persze ez természetes – optimista: „Ne vezesse félre az olvasót azon körülmény, hogy e pillanatban a viszonyok hatalma által sok oly tárgy marad bővebb megvitatás nélkül, melyet a közönség rég megszokott szeretni – e helyzet sokáig így nem tarthat”. Politikai érdekességek hiányában sem vált azonban a „Magyar Sajtó” unalmas lappá, így például egy jó tollú volt színész, Bolnai (gr. Bethlen Miklós) 1862. január 5-től vasárnaponként rendszeresen ír könnyed, csevegő hangvételű tárcákat. Ugyanez a rovat kezdi közölni 1862. január 16-tól Jósika Miklós Két élet című regényét. Ugyanitt {II-1-615.} recenziókat is közölnek jelentősebb új tudományos művekről, beszámolókat, kritikákat a művészeti élet eseményeiről. Elég jelentős (egy, néha másfél oldalnyi) terjedelmet kapnak már ebben az időben a hirdetések.

1862. január 29-én egy apró közlemény fordulópontot jelent a lap történetében: Almásy Pál, id. gróf Bethlen János, Benyiczky Alajos, Ivánka Imre, gróf Károlyi Sándor, Komáromy György, báró Podmaniczky Frigyes, Tisza Kálmán és Jókai Mór írja alá a szerkesztőhöz, Hajnik Károlyhoz intézett levelet: kérik, hogy „a szabadelvű Magyarország létrehozásán fáradozó csoportjuk” számára nyissa meg a Magyar Sajtó hasábjait. A közvetlen előzmény az volt, hogy a határozatiaktól balra álló csoport egyik vezéralakja, Szilágyi Virgil Kövér Lajos Jövő című hetilapjában cikksorozatot jelentetett meg A nemzetiségi kérdés hazánkban címmel. Az írás egy radikális társadalmi átalakulás alapján vélte megoldhatónak a nemzetiségi kérdést: „…az 1848 előtti politikai tényezők túlsúlyának meg kell szűnni, hogy a polgári szabadság diadalával a testvér népfajok irántunki bizalmatlanságának legfőbb okai megszűnhessenek.” (január 23.) A határozatiak veszélyesnek tartották ezeket a nézeteket és ellenvéleményük kifejtéséhez akarták fórumul megnyerni a Magyar Sajtót. 1862. január 21-i összejövetelükön állapodtak meg erről gyakorlatilag ugyanazok, akik a felhívást aláírták (csak Bethlen János az, aki ezen az összejövetelen nem vett részt, Oszterlamm Károly könyvkereskedő viszont itt igen, az aláírók között pedig nem szerepel) írásban kötelezettséget vállalva arra, hogy féléves részletekben fizetve fejenként 50 forintos részvények vásárlásával járulnak hozzá a Magyar Sajtó 1862-es költségeihez. Bár Worafka rendőrtanácsos – a buda-pesti rendőrigazgatóság igen jól tájékozott sajtószakértője – egyértelműen negatív véleményt adott Jókairól és általában nemkívánatosnak tartja a Magyar Sajtó tevékenységét (a január 28-i számot az Ausztriára nem hízelgő külföldi hírek közlése miatt el is koboztatja), Forgách Antal kancellár eleget tesz Heckenast Gusztáv laptulajdonos kérésének. Az sem befolyásolta a kancellár állásfoglalását, hogy a pesti rendőrigazgatóság rendelkezésére bocsátott, bár bizonyíthatatlan információja szerint az emigrációtól érkezett az utasítás: Jókai vegye át a Magyar Sajtó szerkesztését.

Alig hat héttel azután, hogy Jókai főmunkatárs lett, a Magyar Sajtó előfizetői szerkesztőváltozásról kapnak hírt: Hajnik Károly „egészségügyi okokból” visszalép, az új szerkesztő Jókai Mór. Így lesz a Magyar Sajtó egyértelműen és bevallottan a Határozati Párt lapja. Beköszöntőjében Jókai a magyarországi politikai erők egységét hangsúlyozza: „Hazánkban pártok nem léteznek; a honboldogítás célja ugyanegy, a hozzá vezető szabadelvűség útja is kevés eltérést enged… Nehéz szabadelvűnek s nehéz magyarnak lenni ez időben, de annak nem lennünk lehetetlen.” (március 12.)

Jókai fennmaradt feljegyzései és levelei betekintést engednek a lap ekkori anyagi ügyeibe. Ezekből úgy látszik, hogy a lap nagymértékben adományokra volt utalva (így az 1862 második félévi költségekhez Tisza Kálmán 100, {II-1-616.} Almásy Pál 200 forinttal járult hozzá), egy-egy átlagos cikkért pedig 5–10 forintot fizettek.

A lap szembetűnően felfrissül Jókai hivatalba lépésétől, mind kül-, mind belpolitikai témái bővülnek, egyre több az általánosabb összefüggéseket vizsgáló, nem pusztán egyes információkat kommentáló cikk. Jókai már februárban elkezdett Politikai nemzetiség című hosszú cikksorozatában fejti ki a határozatiak álláspontját a nemzetiségi kérdésben. Magyarországot nem lehet etnikai határok alapján feldarabolni és az erőszak sem hozhat megoldást – érvel – a közös érdekek egymás szempontjait figyelembe vevő kielégítése lehet csak megoldás. A históriai határ, a vallásszabadság, az alkotmány védelme nemzetiségre való tekintet nélkül közös érdek. A nemzetiségek művelődési és anyagi érdekei csakis az ország területi integritásának fenntartása mellett elégíthetők ki, a problémákat alkotmányos úton, az országgyűlésen kell megoldani. A fellengzős ígéretek helyett vasutak, kereskedelmi telepek, szabad kikötők, tartományi bankok, gazdászati egyletek szolgálják a jobb létre törekvő nemzetiségek érdekeit. „…kenyeret és lelket a népnek! nem betűket és hiú álmokat!” – írja.

Tisza Kálmánnak a demokrácia fogalmáról írt cikksorozata (1862. február 22., 26–27.) a határozatiak társadalmi programja: „…nem ismerünk e hazában külön osztályi érdekeket – egyformán bűnösök azok, akár az úgynevezett felsőbb, akár az úgymondott alsóbb osztályok nevében támasztják követeléseiket.” Nem a műveletlenek politikai befolyásának kell utat engedni, hanem a műveltséget kell mindenki számáa elérhetővé tenni. Tisza ír a közigazgatási problémákról is, így például Felelős parlamenti kormány és megyei rendszer című tanulmányában (1862. október 25.–november 4.), amely szerint „a megyei önkormányzattal párosult parlamentáris kormány a legtökéletesebb kormányforma leend.” Ivánka Imre Elszegényedés című cikksorozata a politikai viszonyok rendezetlenségével hozza öszefüggésbe azt a tényt, hogy „Nincsen talán ország e földön, melyben annyi megromlott existenciát találhatni, mint hazánkban…”. A hitelhiány, az államadósság kamatai, a passzív mérlegű külkereskedelem, a konjunkturális időszakhoz mért magas adók, az úrbéri kárpótlások késedelmes és nem teljes kifizetése végül is egyaránt sújtja a középbirtokosokat és a volt jobbágyokat. Változást csak a politikai viszonyok alapvető átrendezése hozhat.

Az addiginál sokkal több a külpolitikai információ. Rendszeresen jelennek meg turini, firenzei, párizsi levelek, különös figyelemmel kísérik a bukaresti és belgrádi fejleményeket. Igen figyelemre méltó az „Észak-amerikai viszály” Ivánka Imre tollából származó, magyar problémákat tükröző elemzése (1862. március 5–11.). Szimpátiával ír a szerző a déli államokról, vonzónak találja politikájukban azt, hogy „az egyes államokat nem akarják nullifikáltatni centralisatióval”, az északi unionisták ellenben a végrehajtó hatalomnak az egyes államok autonómiája megnyirbálásával járó öregbítését kívánják életbe léptetni.

Könnyedebb olvasmányt se hiába keresnek az olvasók az új szerkesztő {II-1-617.} irányítása alatt megjelenő Magyar Sajtó hasábjain. Jókai tréfás, anekdotizáló tárcaírásain nevethetnek és Jósika Miklós is új oldaláról, csevegő hangvételű tárcák írójaként mutatkozik be.

1862 novemberének végén Jókai bejelentése, mely szerint „A jelen szerkesztőség az év végével a Magyar Sajtó vezetésétől visszalép s egy önálló, saját tulajdonunk és kiadásunk alatt megjelenő politikai napilapnak szentelendi erejét”, nem periódust, korszakot zár a Magyar Sajtó történetében s ugyanakkor a lap körül addig tömörülő politikai erők differenciálódását jelzi. A szerkesztőváltozásról akkor már jó néhány hete beszéltek pesti és bécsi újságíró körökben, október végére pedig már számos kisebb híradás is jelenik meg különböző lapokban arról, hogy az elkövetkezendő év elején Vajda János veszi át Jókaitól a szerkesztést. A híradások arra is utalnak, hogy a szerkesztőváltozás következtében a lap iránya minden bizonnyal a következetes, mondhatni csökönyös ellenzékiségtől a „kiegyenlítés” előkészítésének iránya felé fog változni. Főleg D. Szemző Piroska kutatásainak jóvoltából ma már jól ismerjük az eseményeket. A Magyar Sajtó nagy tekintélyű, nagy múltú kiadója, Heckenast Gusztáv, miután Jókai szerkesztői kinevezésével a Határozati Párt befolyása alá engedte jutni lapját, üzletemberi és politikusi érzékére hallgatva egy új politikai hetilap alapításával kívánta ellensúlyozni legelterjedtebb lapja veszélyesen népszerűvé váló éles közjogi ellenzékieskedését. Az új sajtóorgánumnak a Való címet szánta, szerkesztőjének pedig Vajda Jánost kívánta felkérni, akinek akkoriban megjelent Önbírálat és Polgárosodás című röpiratai igen kritikus hangvétellel vizsgálták a magyar nemesség magatartását, történeti szerepét. A külső tényezők szakadatlan átkozása helyett inkább a saját hibákat kereső, szigorú önvizsgálatra felszólító röpiratok szerzője ideális embernek látszott egy olyan lap szerkesztéséhez, amely a rendőrhatósághoz benyújtott engedélyezési kérvény szavaival élve „a nagy politikai kérdések időszerűtlen feszegetése helyett inkább társadalmi és belső közéleti ügyek tárgyalását tűzte feladatává”. A „Való” azonban nem született meg, ugyanis időközben (1862. október 28.) Jókai is kérvénnyel fordult a pesti rendőrhatósághoz. A Hon címmel „nemzetgazdászati és irodalmi lap” indítására kér engedélyt, kiadója Emich Gusztáv. Jókai lapindítási terve új helyzet elé állította Heckenastot, aki gyorsan döntött: nem indít új lapot, hanem a gazdátlanul maradt Magyar Sajtó-t bízza Vajda Jánosra. Azonnal be is adja a rendőrigazgatósághoz új kérvényét, amelyet – mivel a helytartótanácshoz intézett rendőrségi jelentés úgy ítéli meg, hogy Vajda két legutóbbi röpirata tanúsága szerint vitathatatlan szellemi képességeit a közjogi kérdések terméketlen feszegetése helyett inkább a belső problémák, a polgárosodás lehetőségeinek elemzésére kívánja felhasználni a békés politikai fejlődés érdekében – engedélyeznek.

Már december 13-án megjelenik a Magyar Sajtó 1863-ra szóló előfizetési felhívása. Ebben Vajda lapjának függetlenségét hangsúlyozza. „Irányára nézve lapunk a gyökeres javítás (radikál reform), az európai emelkedett szabadelvűség, szellemére nézve a polgárosuló népiség képviselője lesz” – {II-1-618.} írja. A főbb további programpontok az Önbírálat és a Polgárosodás főbb tételei; Széchenyi politikájához kell szerinte visszatérni, amelynek lényege: „gyors és biztos haladás szellemi és anyagi téren; ezt lehetősítő, illetőleg előmozdító viszony a törvényes hatalommal.” Az önállóságot csak az anyagi jólét biztosíthatja. 1848-as alapon kíván politikai rendezést, de az aktuális függő kérdések megoldási módjaival nem kíván foglalkozni; az általános politikai elvek és a társadalmi reformok fejtegetésére szorítkozik.

A Magyar Sajtó korábbi szerkesztősége messzemenően elhatárolta magát Vajdától. A közgazdasági rovat vezetője, a közgazdasági és katonai szaktekintély, Ivánka Imre vezércikkben búcsúzik (december 24.), valamint többek között Podmaniczky Frigyes és Tisza Kálmán is (december 7., december 2.) a szerkesztőséghez intézett levélben jelenti be, hogy az új évtől kezdve Jókai új lapját fogják majd támogatni. Végül pedig december 31-én a Magyar Sajtó „volt szerkesztősége” közleményben jelenti be: „Összes szerkesztőségünk megválik e lap hasábjaitól.”

1863 első félévét Vajda János és Zilahy Károly neve fémjelzi a Magyar Sajtó-ban. Főleg az utóbbi árasztja el kisebb-nagyobb aláírt vagy három csillaggal jelzett cikkeivel a külcsínyében is átalakult, kisebb formátumot öltött, apróbb, de jól olvasható betűkkel nyomott lapot. Maga Vajda az első hetekben nem ír; úgymond betegsége kényszeríti arra, hogy hallgasson és a tényleges szerkesztést is Zilahy Károlynak engedje át. Jó néhány cikk jelenik meg azonban Tátrai álnév alatt, és stílusuk, témaválasztásuk alapján okunk van feltételezni, hogy ezek Vajdától származnak. A Vajda-életmű szakértője szerint elképzelhető, hogy Vajda „a lap indulásának első heteiben taktikából vonult illegalitásba. Úgy vélte: személye kikapcsolásával talán reálisabban felmérhető a Magyar Sajtó működésének hatása. Politikai és irodalmi ellenfelei is inkább a lap képviselte elvekkel, mint a mögöttük meghúzódó író személyével bíbelődnek majd.” Minden oka megvolt Vajdának erre a magatartásra, hiszen úton-útfélen azt terjesztették róla, hogy Bécs bértollnoka, lapját a kormány pénzeli. Az Önbírálat-ot és Polgárosodás-t elutasító, a passzív rezisztencia hatékonyságában hivő, a birtokos nemesség nemzeti értékmegőrző szerepét hirdető közvélemény hárította el azt a felfogást, mely szerint „a polgárosodás legyen bel- és nemzetközi politikánk irányadója”, mert minden egyéb, „még maga a politikai önállás is szinte másodrendűvé, mintegy tőle függővé válik mellette.”

A tulajdonképpeni programcikket Zilahy Károly írja Szabad sajtó címmel arról, hogy nemcsak a kormánnyal, hanem még inkább a közvélemény terrorjával szemben kell védelmezni a sajtó szabadságát, ugyanis a közvélemény azokat, akik vele elvben vagy irányban nem egyeznek, nemcsak, hogy nem követi, de rendszerint lehetetlenné is teszi. Ezért először inkább egymás között kellene biztosítani a szólás szabadságát. Világos munkamegosztás alakul ki: Vajda írja a Tátrai álnévvel jegyzett, majd később aláírt vezércikkeket, a zseniális ifjú költő és újságíró főmunkatárs pedig főleg irodalmi és kulturális eseményekkel foglalkozó glosszákat, néha terjedelmesebb útleírásokat, {II-1-619.} kritikákat közöl. A szerkesztőség további állandó munkatársai Szokoly Viktor, a Bolond Miska szerkesztője, Szathmári Károly, a Magyarország volt főszerkesztője, az erdélyi fejedelmek korának Jósika mellett legismertebb regényírója (ők ketten valószínűleg csak belső szerkesztői munkát végeztek, írásuk alig jelent meg), Kondor Lajos, a szláv ügyek és irodalmak ismerője. Az erdélyi tudósító a dési református lelkész, Medgyes Lajos, Bécsből a kancellária munkatársa, Kelemen Mór küld tudósításokat (ő hivatali állásából kifolyóan ellenőre volt a Magyar Sajtó-nak, ezért név nélkül, § jel alatt ír). A külpolitikai szemlék és jogi értekezések szerzője a fényes pálya előtt álló Szilágyi Dezső, a „Különféle” rovat szerkesztésében a Vasárnapi Újság későbbi szerkesztője, Nagy Miklós segédkezett.

A 27–28 éves átlagkorú gárda minden odaadása, lelkesedése ellenére azonban meglehetősen légüres térben szerkeszti a korabeli viszonyokat, lehetőségeket figyelembe véve igen érdekes, változatos, színvonalas lapot. Míg Jókai szerkesztősége idején mintegy kétezer előfizetőjük volt, most csak néhány száz olvasóra számíthatnak. Sem a kormány, sem más szervezett vagy szerveződő, politikai befolyással rendelkező csoport nem áll mögöttük. Éles szemmel veszik észre a nemesi liberalizmus elerőtlenedését, olvasótáboruk az a polgári középosztály lehetett volna, amelynek megteremtését a magyar társadalomfejlődés központi feladatának tekintették. Hiába adtak szót a Zilahy Károly programcikkében kifejtett elvek szellemében az 1849-ben békepárti Zichy Antalnak, aki a mielőbbi magyar–osztrák megegyezés érdekében cikkezett, ugyanúgy, mint az 1848–49-es gerillavezérnek, a szélsőségesen radikális Oroszhegyi Józsa orvosnak vagy a párizsi emigrációban élő, nagy nemzetközi tekintélyű közgazdásznak, a Magyarország felszabadítása érdekében a külföldi közvéleményt mozgósítani próbáló Horn Edének, hiába színvonalas művészeti-irodalmi írásaik (Turgenyevet is fordítják), hiába a sikeres próbálkozás a tematikai változatosságra, a nemzeti sorskérdések több oldalú bemutatására. Ahelyett, hogy minden oldalról toborzódtak volna híveik, az ellenkező hatást érték el: mindenki talált olyat a lapban, ami nem nyerte el tetszését. A Pesti Napló értékelése szerint: „a ’Magyar Sajtó’ csinos lap, s fő érdekét valóban a különféle apró noticek, mendemondák, furcsaságok képezik, de irányát se szemmel, se ésszel, se így, se amúgy ki nem vehetni. Mindjárt az első számban egyik cikke, irányánál fogva, ha jobban volna írva a Pesti Napló-ba illenék, a másik már a ’Független’-be való, a harmadikat, a Szabad Sajtó címűt a ’Pesti Hírnök’ és a Sürgöny átvették volna ugyan, de kétkedünk, hogy magok megírták volna. Egy kis irányt tisztelt Magyar Sajtó, ha mindjárt azt a furcsát is, amit a program ígért…” (1863. január 10.)

Igen tekintélyes támogatója is akad azonban Vajda Magyar Sajtó-jának a sok – szinte a becsületsértés határát súroló hangvételű – kritikus mellett. Horváth Mihály, akinek politikusi és történetírói tekintélyét senki sem vonta kétségbe, Genfből levélben üdvözli az új szerkesztőt és régi kiadóját, Heckenastot. Egyetért a programmal, figyelmét azonban – és történetírói felfogását ismerve ez nem lehet véletlen – inkább az kelti fel, hogy végre olyan lapot {II-1-620.} olvashat (bár ezen a téren, mint megjegyzi, A Hont jobbnak tartja), amely nem csupán politikai, esetleg még mezőgazdasági problémákkal foglalkozik, hanem „összes műveltségünk” ügyeivel. Bár némileg túlzottnak tartja, alapjában véve helyesli hangvételét is: „A magyar embernek gyakran van szüksége… kissé pirító igazságok elmondására, hogy dús erejének pezsgését mérsékelje.” – írja. (január 28.)

Horváth Mihály megjegyzése találó, hiszen ha szélesre is tárta hasábjait és eltérő véleményeknek is hangot adott a Magyar Sajtó, Vajda János nézetei (amelyeket a költő-publicista bőven fejtegetett) taszították a közvéleményt. Alapeszméjét, Magyarország integritásának mindenek felett álló célját, valamennyi politikai tényező osztotta, ő azonban ezt – és ebben igencsak kevesen értettek egyet vele – reálisan megvalósíthatónak csak Ausztria védőszárnyai alatt tartotta. Az érdek szerinte kölcsönös: „…amint először tettleg meglőn csonkítva Magyarország állami épsége (1849–59) Ausztria is azonnal elveszté területi és hatalmi épségét Lombardiában” – fejtegeti (Irányeszmék I., február 1.), máshol hozzátéve (e néhány sorral is bizonyára sok haragost szerezvén): a pártoló szövetségre elengedhetetlen szüksége van a magyarságnak, „mivel mi rokontalan árvák – csekély számúak – culturában elmaradottak – szellemileg minden kellő ravaszság s ildom hiányában szenvedők, könnyen rászedhetők, élelmességben mindig rövidebbet húzók vagyunk” (március 12.). Újszerű, a nemzetet egységes Habsburg-ellenes tömbként látni akarók számára felháborító gondolat, hogy míg 1848 előtt egymásba ötvöződött az „európai emelkedett szabadelvűség, a radikál reform és a népiesség, addig a 60-as évekre ezekből csak a nemzetiség eszméje él tovább”, ám „ki hallott valamit a nép ügyéről?”, pedig társadalmi reform nélkül politikai reform elképzelhetetlen. (Magasabb szempontok, február 20.)

Igen gyakori a vita, a torzsalkodás a sokkal „nemzetibb” Honnal számos témával kapcsolatban. Mivel mindkét lap szükségesnek tartja a közgazdasági kérdések szem előtt tartását – és ebben együttesen képviselnek új színt sajtónk történetében – különösen érdekesek az evvel kapcsolatos pengevillogtatások. A Hon február 19-i számában I. I. (Ivánka Imre), az ipari, kereskedelmi, közgazdászati rovat vezetője felháborodottan, a vétkesek pellengérre állítását követelve fejti ki: a nem fizető magyar adósok a felelősek azért, hogy a bécsi Nemzeti Bank megszüntette a kölcsönadást a magyarországi birtokokra. Vajda (s itt neki adhatunk igazat) metsző gúnnyal érvel egy modern hitelrendszer kialakításának szükségessége mellett: „A tizenkilencedik századnak nincs szüksége vándor lovagokra, kik az egyesek ártatlanságát védjék, s az egyesek bűneit megtorolják. A 19-dik századnak korszerű intézményekre van szüksége.”

Irodalmunk története szempontjából is emlékezetes a Magyar Sajtó történetének ez a rövid szakasza. A hatvanas évek elején a politikai mozgalmakkal párhuzamosan formálódnak a irodalmi élet frontjai: kikristályosodik az „irodalmi Deák-párt” és ellenzéke, amelynek domináns egyénisége Vajda, aki az irodalomtól is azt várta el, hogy „a nemzetiségi és osztályérdekek {II-1-621.} ellenében az ember és polgár jogait védő, a speciális hazain kívül az európai szempontot is figyelembe vevő tágasb, valódi értelembeni” hangján szóljon. A fiatal ellenzékiek vezéralakja Vajda legközelebbi munkatársa, Zilahy Károly, a már említett rendkívüli érzékenységű, a magyar sorskérdéseken kívül tüdőbajával és depresszióival is korai haláláig szüntelenül küszködő író. Zilahy sivár, megmagyarázhatatlanul sötét hangulatokat, tárgytalan félelmeket tükröző lírája Vajdának a modern ember új típusú szorongásait, lelki feszültségeit a magyar irodalomban elsőnek észrevevő verseihez hasonlóan ugyanúgy magányos sziget az egykorú magyar irodalom történetében, mint amilyen társtalanul roppan össze Magyar Sajtójuk a rosszindulatú támadások és részvétlenség csapásai alatt. És mivel nem létezik egy külön lírikus és egy külön lapszerkesztő-politikus Vajda, nem érezném erőltetettnek a párhuzamot a Gina-szerelem tragédiája és Vajda politikusi sikertelensége között. Nem volt érzéke az árnyalatokhoz, a lélek és a politika összetettségéhez. Ahogy csak a másik érzéseit, egyéniségét figyelembe véve találhatott volna igaz, viszonzott szerelemre, ugyanúgy ügyelnie kellett volna a birtokos nemesség érzékenységére politikusként. „Szépségedet látom én csak, /szivedet nem kutatom” – írja Ginához (Szerelem átka XI.) a Polgárosodás-nak a nemességnek csak restségét, a polgári átalakulást gátló szerepét észlelő szerzője.

Jól mutatja Vajda egyéniségét a lap körüli érdektelenséget 1863 márciusában megbolydító botrány: nyilvánosan megveri Thaly Kálmánt, aki állítólag azt terjesztette róla, hogy fölkérték a félhivatalos Sürgöny szerkesztésére.

Május közepén terjeszti be kérvényét Heckenast Gusztáv a Helytartótanács elnökségéhez: Szilágyi Dezsőt szeretné Vajda helyett szerkesztőnek. A végső soron illetékes kancellár Szilágyi fiatalsága miatt nem tesz eleget a kérésnek. A két évvel idősebb Zilahy is aspirálna a posztra (teljes joggal, hiszen amikor június elején bejelentik az olvasóknak, hogy Vajda „betegsége miatt” visszavonul a szerkesztéstől, egy hónapig ő látja el munkáját), azonban végül Pákh Albertre esik Heckenast választása. Június 15-én megkapja a kancellári jóváhagyást és így július 1-től ismét új szerkesztője van a Magyar Sajtónak.

Nem kedvezett a provizórium légköre Vajda lapjának, bizalmatlanul fogadták Bécsben ugyanúgy, mint Pesten vagy a nemesi kúriákban. Híranyagban – bár a frisseséget elősegítendő április 20-tól esti lapként jelenik meg – sem tudott többet nyújtani, mint a többi lap, ezért, ha lapját továbbra is fenn akarta tartani, Heckenastnak újítania kellett. Pákh Albert személyében tekintélyes szakembert nyert meg: a 40-es évek sikeres humoristájában, a már 9 éve sikeresen működő Vasárnapi Újság szerkesztőjében joggal bízhatott. Pákh szerkesztősége a lap utolsó hosszabb korszaka, 1865. április 1-ig jegyzi ő a lapot (1864 első felében Greguss Ágost társszerkesztő).

Külsejében is átalakul a lap: kisebb formátumban, három hasábra nyomják, féléves előfizetési ára 10-ről 6 forintra csökken. Az e változásokat értelmező-magyarázó, aláírás nélküli szerkesztőségi cikk rezignált hangvételű: {II-1-622.} „… lapunk új alakja első pillantásra is azt tanúsítja, hogy a mai idők csendes lefolyásához mért szerényebb igényekkel lép fel. Le kell mondanunk egyelőre azon ambitióról, hogy új utak felfedezői, hogy a politikai bonyodalmakból kivezető úttörők legyünk …pártot kijelölni, s ahhoz csatlakozni, ha netalán hajlamunk volna is, e percben nem lehet…”. ×-szel jelölt tárcájában (amely, ahogy írja, igazi feuilleton akar lenni) Pákh tréfás hangon összegezi a Magyar Sajtó addigi történetét: „Szolgáltam én e járművön még mikor mint nagy hadihajó kötött ki Bécsben; de ott csakhamar beszegezték ágyúinkat s a Magyar Sajtó-t visszavontatták a pesti hajógyárba. Lett belőle aztán egy aféle kis ’Lokaldampfboot’, de úgylátszik nem olajozták a gépet s a hajócska elült. Sokáig ült. Egyszerre azonban mint nagy ’Leviathan’ került ismét fölszínre, s mint aféle határozott irányú jármű egy darabig igen szépen hasogatta a hullámokat. Élete legutóbbi szakaszában ismét új próféta keze alá került, de úgy látszik nem volt az igazi próféta, dicsősége tűnékeny, passzazsírja kevés volt, ezen felül meg nem a legjobban lavírozott tán, s így történt, hogy kisebb corvettet faragtak belőle. Kisebb teherrel, új vitorlákkal… s iránytűvel tán elérjük a jóreménység fokát…” (július 1.)

Pákh mindent megtesz a lap fellendítésére. Sok apró hírt közöl az élet számos területéről, rendszeresen, több hírforrás alapján foglalkozik a nemzetközi élet eseményeivel, különös tekintettel a lengyelországi és észak-amerikai fejleményekre, illetve később a schleswig-holsteini eseményekre (a düppeli sáncokról még magyarázatokkal ellátott rajzot is adnak), Értesülhet az olvasó a börzén történtekről, a színházak programjáról, menetrendekről, törvényekről, rendeletekről és maga is szót kaphat az újra jelentősebb szerephez jutó vidéki és külföldi levelezői rovatban. Szó esik a betyárok kalandjairól ugyanúgy, mint a nagyobb balesetekről, szerencsétlenségekről.

Általánosabb témákat részletesen elemző hosszabb, több részes írások sem hiányoznak Pákh Magyar Sajtó-jának hasábjairól, ezek elsősorban a nemzet, nemzetiség, hazafiság kérdéseit feszegetik. A terjedelmes tanulmányok főleg a politikai nemzet fogalmát járják körül, gondosan elkülönítve azt a faji nemzetiségtől: „A hazafiság, a haza érdeke, különbözik a népfajok, nemzetiségek érdekétől: itt a nyelvhez és szokásokhoz ragaszkodás nyilvánul, ott a hűség a hazához, a közös alkotmányhoz és intézményeihez” (?: A hazafiságról, 1863. november 21.) Ha ugyanis több politikai jelentőségű nemzet lenne egy hazában, akkor – értelemszerűen – több alkotmánynak és törvénynek is kéne lennie, így pedig egyik törvény a másikat paralelizálná (?: Hazafiság és nemzetiség. 1864. február 27.). „…ha a haza boldogsága azt kívánja, hogy némileg háttérbe szorítsuk a nemzetiséget, az által csak nyerünk és pedig… biztos tért, melyen nemzeti érdekeinket érvényesíthetjük, ellenben ha a nemzetiségért a hazafiságot áldozzuk fel, önmagunkat fojtjuk meg, mert ha szenved a haza, a nemzetiségek is szenvednek benne…” (?: Hazafiság és nemzetiség. 1864. február 13.).

A nemzeti probléma gyakori vizsgálata nem jelenti más alapkérdések mellőzését, a polgárosodás feltételeinek is szentelnek teret. Szathmári Károly {II-1-623.} több cikkben vizsgálja a zimony-fiumei vasút szerepét a magyar mezőgazdaság értékesítési problémáinak megoldásában. T-i Reformlevelei-ben arra szólít, hogy – és ez bátor hang – „ne használjuk ki a hazafiságot dologkerülésünk szépítésére” (1864. augusztus 13.), mert – egy másik aláíratlan cikk szavaival – „míg a politikailag vezérnemzetiség vezérré nem avatja föl magát az iparban s kereskedésben is… gazdag és hatalmas nemzetté addig sohasem válunk” (1864. október 25.). Állást foglal a lap az igazságszolgáltatás javításának szükségessége mellett; ugyanúgy, ahogy a közigazgatásban, itt is a modern alkotmányosság és az ősi magyar hagyományok összeegyeztetését szorgalmazza. Az előbbi esetben ez a bírók életfogytiglani választása lenne megőrizve a municipális jogokat, amely létkérdés „…hiszen politikai nemzetiségünk főalapja az ősi alkotmány és intézményei” (?: Az igazságszolgáltatás javítása. 1864. június 4.). Egy érdekes, szintén aláíratlan cikk a magyar társadalomfejlődés kulcsproblémáját érinti, azonban „nemzeti szemüvege” megakadályozza a tisztánlátásban. Megállapítja, hogy „Magyarországban tiers-état soha nem volt, középrend pedig mint külön politikai jog által elkülönült osztály nem létezik”. Ezt a tényt azonban örvendetesnek tartja, ugyanis értelmezése szerint 1848 legnagyobb vívmánya, hogy a rendek és kasztok érdekei helyébe az érdekek szolidaritása lépett, az országgyűlési képviselők nem saját kasztjaikat és osztályaikat képviselik, hanem a nemzet közös érdekeit (?: A középrend. 1864. március 12–14.).

Meglehetősen gazdag a kulturális rovat: Deák Farkas jogi könyvekről, Urvári Lajos szépirodalomról ír, és többször esik szó az 1864 tavaszán megjelent székely népköltési gyűjteményről, kiemelve a székelyek tiszta magyarságát.

1864 vége felé ritkulnak az elemző cikkek, előtérbe kerülnek a magyar–osztrák viszony erjedésben lévő napi problémái. Az evvel kapcsolatos cikkek többnyire abból indulnak ki, hogy az alkotmányosság az a közös érdek, amelynek alapján a közeledés elképzelhető. Az alkotmányosság két pillére a felelős parlamentáris kormány és a saját ügyeiket önállóan vivő erős törvényhatóságok. Magyarországnak már megvannak ezek az intézményei, „…a Lajtán-túliak föladata tehát elérni bennünket” – szól a reálisnak nem nevezhető program.

1864. november 5-én egy vidéki levelező azt kérdezi a szerkesztőségtől, hogy igaz-e a pletyka, amely szerint a Magyar Sajtó újévre megszűnik vagy legalábbis nem lesz többé napilap. A szerkesztőség határozottan cáfolja a híresztelést, leszögezi, hogy a lap „továbbra is ugyanazon független és szabadelvű irányban fog naponta megjelenni”. Lehet, hogy ekkor még igazat írnak, 1865 márciusában azonban a lap tulajdonosa és kiadója, Heckenast Gusztáv bejelenti a Helytartótanács elnökségének, hogy lapját április 1-től csak hetenként kétszer akarja megjelentetni és a szerkesztőséget Hajnik Károlyra kívánja ruházni. A rendőrhatóság véleményezése szerint Hajnik előző szerkesztői korszakában (1857–1862. március) határozottan kormányellenes tendenciát képviselt, de többszöri figyelmeztetése nem volt eredménytelen, {II-1-624.} ezért újabb megbízatásához nyugodtan meg lehet adni az engedélyt.

1865. március 31-én búcsúzik az olvasóktól a régi szerkesztőség. Az új lap már csak árnyéka saját magának. A hetenként kétszeri négy oldal ugyan eleget tesz az előfizetési felhívás ígéretének, és a kevés pénzzel vagy idővel rendelkezőknek átfogó tájékoztatást ad az elmúlt fél hétről, ez azonban (hiába mérsékelik öt forintra a félévi előfizetési díjat) nem vonzza az olvasókat. Hajnik mellett ebben az időben a később oly nagy sikerű német nyelvű lapot indító Bródy Zsigmond dolgozik a szerkesztőségben. Lassan eltűnnek a levelezők, az anyag egyre nagyobb része átvétel más lapokból. Főleg Paláthy István, fiatal ügyvéd tollából jelenik meg néhány elemzőbb cikk a magyar–osztrák viszony alakulásának lehetőségeiről. A kiindulópont a „Magyar Sajtó” régi platformja, Paláthy egyik cikkcímének szavaival: Alkotmányosság karöltve az önkormányzattal (augusztus 29.).

Heckenast december elején újabb kérvénnyel fordul a Helytartótanács elnökségéhez: kéri, hogy lapjának címét Magyar Világra változtathassa, újra naponta jelenhessen meg, új szerkesztőnek pedig Székely Józsefet kéri fel, aki annak idején még Bécsben munkatársa volt a Magyar Sajtó-nak. Az engedélyt megkapja Heckenast, és így meghal a Magyar Sajtó (december 8-án jelenik meg utolsó száma), hogy Magyar Világ-ként még egy évre feltámadjon.

A Magyar Sajtó a magyar sajtó történetének kiemelkedő vállalkozása, azonban megújulási kísérletei sorra kudarcot vallottak. A magyar olvasóközönség csak korlátozott számú lapot tudott eltartani, a Magyar Sajtó, noha hősiesen küzdött, elvérzett a létharcban.

Az új lap, a Magyar Világ végül is már nem Heckenast, hanem Ludasi Mór, a bécsi Debatte tulajdonosának lapjaként jelenik meg december 12-én. 1866 márciusában Heckenast kaucióját is visszakapja, így teljes egészében lezárul a Magyar Sajtó története. Az új lap szerkesztője és kiadója, Székely József, valamint a tulajdonos, Ludasi ellen nem emel kifogást a rendőrkapitányság, a kauciót azonban duplájára, 5250 forintról 10 500-ra emelik.

Ludasi a mielőbbi „kiegyenlítés” szolgálatába akarja állítani a lapot, amelyet az ezt az ügyet Bécsben már évek óta szolgáló Debatte ikertestvérének tekint. A szerkesztőségi beköszöntő a következőképpen fogalmazza meg a lap célját: „Egyezkedés a magyar társországokkal s a birodalom Lajtán-túli népeivel – egyezkedés a magyar ősjog, s a magyar önállóságnak alapján az alkotmányos elvek s a szabadság kívánalmainak megóvása mellett”. Ludasi szavaival „E lapunk, úgy miként a Debatte, magát a közvetítési párt hívének vallja” – s ezt a politikai alapállást igen következtesen képviseli a lap rendkívül részletes országgyűlési beszámolóiban szintúgy, mint más cikkeiben. Egy szerkesztői megjegyzés januárból: „… – a politikumokat kivéve – munkatársaimnak minden egyébben teljes szólásszabadságot engedek.” (1866. január 20.) A szerkesztőség saját bevallása szerint egy hónap alatt 3500 előfizetőt szereztek, ami a korabeli viszonyokhoz képest igen szép szám – {II-1-625.} de nehezen ellenőrizhető. Általában olvasmányos, érdekes a lap – tárcarovatába Vajda János is ír – de így is csak egy évig él; a kiegyezés küszöbén, 1866. december 30-án, feladatát teljesítve megszűnik.

IRODALOM

Az Országos Levéltárban található, vonatkozó iratok (helyreállított Helytartótanács elnöki iratok D 191 IV b 1860–1866 évek, kéziratos katalógusban felsorolt számok) – Jókai politikai beszédei. Budapest, é. n. [1930] Takáts Sándor előszava – Jókai Mór Összes Művei: Feljegyzések I–II. Bp., 1967. Levelezés 1860–1875. Bp., 1975; Cikkek és beszédek VI. Bp., 1975; D. Szemző Piroska: Heckenast és Vajda szerepe Jókai A Hon című lapjának megindulásában. = MKsz, 1969/3/253–267. – Szabad György: Az önkényuralom kora. In: Magyarország története 6. Bp., 1979. 435–762. – Vajda János Összes Művei: VI. Budapest, 1970.; VII. Bp. 1979.