A MAGYAR HÍRMONDÓ A NEMESI ELLENÁLLÁS KIFEJLŐDÉSÉNEK ÉVEIBEN


FEJEZETEK

Barczafalvi Szabó nyelvújítási kísérlete

Szacsvay kiválása után ismét Barczafalvi Szabó Dávid vette át a Magyar Hírmondó szerkesztését. A pozsonyi magyar újság ettől kezdve fokozatosan eltávolodott attól az egyoldalú bécsi orientációtól, amely Szacsvay alatt jellemezte és míg ezt az irányt a Magyar Kurír folytatta, addig a Magyar Hírmondó egyre többször adott hangot annak a növekvő ellenállásnak, amely a nemesség, de az értelmiség és a parasztság bizonyos köreiben is kifejlődött II. József uralma ellen.

Barczafalvi 1786. június 21-én kapcsolódott be újra, szerkesztői minőségben, a pozsonyi újság kiadásába. Utaltunk rá, hogy Szacsvay évei alatt sem szüntette meg teljesen kapcsolatait a lappal, és hogy az akkor írt cikkei már lényeges változásra {I-102.} utalnak korábbi nézeteihez képest. Ezek közül is a legszembetűnőbb az a módosulás, amely a nyelvújítással kapcsolatos elvein figyelhető meg. Korábban ugyanis azt hangoztatta, hogy az újság célja nem egyedül a nyelv pallérozása, ezt a feladatot inkább egy tudós társaság körébe utalta. Nem volt híve a szóújításnak, és a Rát-féle purista törekvéseknek. De már 1785 folyamán, a még Szacsvay szerkesztése alatt megjelent cikkeiben már számos új szóalkotásával találkozunk; amikor pedig másodszor is átvette az újságírói munkakört, meg is fogalmazta a szóújítással kapcsolatban megváltoztatott véleményét. Engedélyt kért olvasóitól ahhoz, hogy élhessen az új szókkal, mert különben nem tökéletesedhetik a nyelv. És ezúttal már nem tartja elegendőnek megvárni, amíg létrejön egy tudós társaság, hanem – akárcsak Révai annak idején – lapját és annak olvasóit kívánja az új szóalkotások érdekében felhasználni.

A nyelv ügye ekkor Barczafalvinál is – akárcsak Rátnál és Révainál – előtérbe kerül. Azt írja, hogy az újságírást „kedves hazai nyelvemnek lehető tökéletesítése végett” vállalta ismét magára. Az új szók elbírálásával kapcsolatban ő vetette fel elsőként a Magyar Múzsa és más tudományos újságok kiadásának szükségességét, sőt, azt ígérte, hogy megpróbálja ezek létrehozását. Addig is arra kérte olvasóit, küldjék be számára az új szavakat, ő azokat lapjában rendszeresen közzéteszi, hogy a közönség megrostálhassa őket. De mivel ilyeneket nem kapott, maga fogott hozzá a szófaragáshoz. Ezt azonban – elődei mérsékelt és a nyelv szellemét figyelembe vevő eljárásával ellentétben – olyan formában csinálta, hogy széles körű tiltakozást váltott ki általuk, és még Kazinczy szerint is az ortológusok malmára hajtotta a vizet.

A hozzá érkezett tiltakozó levelekre válaszolva elismerte tévedéseit, de hangsúlyozta azt is, hogy szándékai jók voltak; nyelvének, hazájának akart szolgálni. Véleménye szerint ebben nem akadályozni, hanem segíteni kellett volna őt. Történeti áttekintéssel bizonygatta, hogy a fejlődés révén előálló új fogalmak új szavakat tesznek szükségessé, márcsak azért is, hogy a nép is olvashasson könyveket, amelyekből ezért a német és más nyelvek esetében is kiirtották az idegen kifejezéseket. Vázolta azokat a nehézségeket is, amelyek újságírói munkájában gátolták és egyúttal bepillantást adott a korabeli lapszerkesztés egyik legáltalánosabb gyakorlatába.

„Itt van nálam mindenkor hatféle külföldi újság; – írja – jöjj ide, mikor írok, majd megláthatod, hogy írom az újságot.” Felsorolja egy sor katonai tiszti rendfokozat és hajófajta idegen nevét, és utal arra a nehézségre, hogy nincs a magyar nyelvben ezeknek megfelelő szó. „Már kapom – folytatja – kitészem őket, de hogy? Bizony, ha tisztán magyarul akarom, csak így: Fővezér, Fel-tiszt, al-tiszt … Látod-e, hogy kell elmellőznöm a dolgot? S így mellőzvén el a szókat, szépen elmellőzzük egyszersmind a tudományt: mert nem tudomány az, mikor egyik dolgot a másiktól nem tudom jól megkülönböztetni: csak Tiszt, csak Tiszt, mind csak Tiszt, s a. t.” (MH 1786. augusztus 30.)

Az volt a véleménye, hogy a „szócsinálás” nem egy ember ügye, hanem az egész nemzeté. Ő éppen a közvélemény segítségével szerette volna eldönteni egy-egy szó helyességét, és így „őbenne koncentrálódott volna az egész haza”. Kudarca után {I-103.} mellőzni igyekezett az új szavakat, és helyettük az új fogalmak esetében körülíráshoz folyamodott.

Barczafalvi kísérlete, a nyelvújítás történetének egyik érdekes epizódján túl, publicisztika-történetünknek is érdekessége, hiszen az olvasók véleményének a kikérése és figyelembe vevése egy bizonyos kérdéssel kapcsolatban – Révai tervei mellett – nála fogalmazódtak meg leghatározottabban. Amit el akart érni, az a közvélemény kutatásának és felhasználásának az első homályos jelentkezése sajtónkban.

Szándékai és azok megvalósítása között a kortársak még nem tudtak különbséget tenni. Csak Kazinczy ismerte el később az előbbi helyességét. Pedig ellenzői között kétségkívül szép számmal voltak olyanok is, akiket Révai a „Ferenc deákék” konzervativizmusával vádolt, hiszen bizonyos ellenvéleményt Rát és Révai sikerült szóújításai is kiváltottak. Barczafalvi esetében azonban a tiltakozás olyan méreteket öltött, hogy valószínűleg a kiadó sem nézte már jó szemmel az újság népszerűségének további hanyatlását. Ez lehetett az oka annak, hogy év végén a szerkesztő elbúcsúzott olvasóitól, és annak a reményének adott kifejezést, hogy utódja szebben és jobb magyarsággal fog írni.

Az a változás, amely Barczafalvi Szabó 1784-es és a két évvel későbbi, nyelvvel kapcsolatos nézeteiben bekövetkezett, nemcsak a közben nyilvánvalóan jobban megismert német purista törekvések hatása volt, hanem a nemzeti nyelv kérdéseinek a nyelvrendelet visszahatásaként megfigyelhető előtérbe kerülése is. Jól tükrözi ezt az a szemléletbeli változás, amely a nyelvrendelettel kapcsolatosan megfigyelhető Barczafalvinál. Ő, aki 1784-ben még főleg a régi magyar királyokat hibáztatta, mert elhanyagolták az anyanyelvet, két év múlva egy gondolatjelekkel és öt felkiáltójellel befejezett közleményben már azt a felfogást vallotta, amely az uralkodó nyelvrendeletében erőszakos beavatkozást látott: „Nagy boldogság, midőn valamely nemzet otthon van a maga hazájában, és nem kénteleníttetik – – – !!!!!” Ez a hang a Magyar Hírmondó utolsó évfolyamaiból már egyre gyakrabban kicsendül, kifejezést adva a hazai társadalmi és politikai viszonyok közt végbemenő változásoknak.

A Magyar Hírmondó utolsó évei

1787-től kezdve már két magyar újság jelent meg rendszeresen: Szacsvay bécsi Magyar Kurírja és a pozsonyi Magyar Hírmondó, amelynek élén ebben az időszakban már nem találkozunk a korábbiakhoz hasonlítható, kiemelkedő szerkesztőkkel. Maga a lap utolsó két esztendeje nem nyújt ugyan egységes képet: az 1787-es évfolyam meglehetősen száraz, érdektelen, tükrözve ezzel is részben a gyakori szerkesztőváltozást, de az átmeneti politikai helyzetet is. A következő, utolsó évében azonban ismét felélénkül a lap s egyre inkább kifejezést ad a hazai politikai elégedetlenségnek és az ezt leginkább kiélező török háború eseményeiről is rendszeresen tudósít.

A Magyar Hírmondó szerkesztését 1787 első felében állítólag Tállyai Dániel folytatta, aki talán ezzel igyekezett kárpótolni magát az elmaradt önálló lapért. Az év derekán Ungi Pál vette át tőle a szerkesztést, de rövid idő múlva, 1788-ban {I-104.} ő is kénytelen volt azt átadni Szabó Mártonnak, aki már előzőleg is, talán már 1787 elejétől kezdve, Tállyaival együtt részt vett az újság előállításában.

Az új szerkesztő, bemutatkozásakor utal az újságírók gyakori váltakozására és arra, hogy mint a vízikígyó fejének levágása után, egy helyett kettő is nő. Érdekes változást jelez az a közlemény, amelyben a szerkesztőket előfizetőik a hazai hírek bővebb és gyakoribb közlésére serkentik. Meg is ígérik: gondjuk lesz arra, hogy a belföldi híreket hiteles forrásokból közöljék, a külföldiekkel kapcsolatban pedig azt írják, – talán a versenytárs Magyar Kurírra gondolva – hogy igyekezni fognak más újságleveleket megelőzni.

A későbbiek során azonban azt kell tapasztalniok, hogy a hitelességre való törekvést nem olyan egyszerű megvalósítani, mert gyakran „magukkal ellenkező” hírből kellett az igazságot kihámozni. Az ellentétes felfogást pedig gyakran éppen a másik magyar lap, Szacsvay Magyar Kurírja képviselte. Ez különösen nyilvánvalóvá vált a belgiumi eseményekkel kapcsolatban. A Magyar Hírmondó, amely a hazai nemesi mozgalom rokonszenvével figyelte a függetlenségi mozgalmat, megrótta a Magyar Kurírt, (amelyben Szacsvay a hivatalos bécsi nézőpont szerint, elítélően írt a felkelésről), és azzal vádolta, hogy az eseményekről eltorzítva ad tájékoztatást. A bécsi magyar újságot „Krajcáros Vásárkiáltó”-nak nevezi, amelyikben Szacsvay bolondoknak és vakmerőknek minősítette a „bőrükbe nem férő” hollandokat és belgákat.

De nemcsak a Magyar Kurírral, hanem a bécsi osztrák lapokkal is vitába keveredett a pozsonyi Magyar Hírmondó. A bécsi hivatalos lapot az „újságok orákulumának” nevezi, utalva arra, hogy a birodalom többi újságja csak ennek nyomán adhatott hírt a belgiumi fejleményekről. Máskor visszautasítja a bécsi lapoknak azt az igyekezetét, amellyel a belgiumi eseményekért a magyarokat is hibáztatják.

Az újság hangja, az ellenzéki hangulat hatása ellenére is, meglehetősen száraz volt. Ezt a fokozódó cenzúrai szigor mellett, Ungi Pál betegeskedésével mentegeti. 1787 végén, mégis azt ígérték, hogy a lap a jövőben hű krónikása lesz a „mostani idők új históriái”-nak.

1788-ban az újság szerkesztését zömmel Szabó Márton végezte, Ungi Pál betegségébe visszaesve hamarosan meg is halt … A fiatal Szabó Márton az év elején azt fejtegeti olvasóinak, hogy a „vallásbeli csodák” helyét a „politikai csodák” foglalták el. Ezeken elsősorban azokat a külföldi eseményeket értette, amelyek iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a nemesség és az értelmiség. A Magyar Hírmondó egyre inkább e rétegek szemüvegén nézte az eseményeket, míg Szacsvay lapja változatlanul az elítélés hangján nyilatkozott a felkelésekről.

Szabó Márton, akárcsak a német felvilágosult írók, élesen elítélte a német fejedelmeknek Angliával folytatott emberkereskedését. Azt is észreveszi, hogy az angol lapok a franciaországi helyzetet „éles és bátor pennával”írják le, meg azt, hogy „maguk a franciák is igen bátran kezdenek az ő rossz igazgatások ellen írni”.

Már ekkor élénk figyelemmel kísérte a franciaországi fejleményeket a Magyar Hírmondó. Hírt adott az ellenzéki követelésekről, részletesen ismertette a nantes-i ediktumot, és a rendi gyűlés egybehívására irányuló követeléseket.

{I-105.} Láttuk, hogy ebben az időszakban honosodott meg a magyar sajtóban az úgynevezett „eliziumi lelkek, vagy halottak beszélgetései” -műfajának alkalmazása.

A magyar sajtóban – nagyjából egyidőben – Szabó Márton és Szacsvay kezdte közölni e dialógusokat.

Nagy érdeklődéssel követte nyomon a Magyar Hírmondó a török háború eseményeit is, hiszen ez iránt a nemesi társadalom is fokozott érdeklődést tanúsított. Amikor pedig a háború kapcsán újabb cenzúraszigorításokat vezettek be, a pozsonyi újságszerkesztő síkraszállt a teljesebb sajtószabadság érdekében, és példaként az angol sajtót emlegette, ahol bármit meg lehet írni.

Bár a politikai események hírei meglehetősen háttérbe szorították az irodalmi és kulturális jellegű közleményeket, néha mégis olvashatunk ilyeneket is a lapban. A Kassai Magyar Társaság megalakulásakor például részletesen beszámolt az eseményről, és ezt fűzte a közleményhez: „Csak addig lesz a magyar magyar, míg ez a nyelv virágzik.”

A nyelvi-irodalmi vonatkozású közlemények ritkaságát indokolja egyébként az is, hogy közben megvalósult az a Magyar Múzsa nevű melléklap, amelyre Barczafalvi Szabó Dávid tett javaslatot. Ide került az irodalmi jellegű közlemények nagy része. (Egyébként Szacsvay is létrehozott egy ilyen melléklapot; mindkettővel a folyóiratokról szóló fejezetben foglalkozunk részletesebben.)

A Magyar Hírmondó 1788 folyamán egyre inkább az ellenzéki hangulat hatását mutatta: hol nyíltan, hol burkoltan egyre több cikk tiltakozott a nemesi és a nemzeti érdekeket mellőző bécsi politika ellen. A nyár végén azonban ismét megszűntek e közlemények és helyüket szinte kizárólagosan a hivatalos jelentések foglalták el. Majd az október 8-i számban bejelentették, hogy a „nagy és fontos okokra nézve” a jövőben Pesten fogják kiadni az újságot, de már Magyar Merkurius címmel.

1788. október 8-án megszűnt tehát a pozsonyi Magyar Hírmondó, amely 9 éven keresztül az ország határain belül egyedül képviselte a magyar újságírást. Belőle sarjadt ki 1786 végén a magyar hírlapirodalom bécsi ága; majd 1788-ban Pozsonyból Pestre került át a hazai magyar újságírás székhelye.