1. A „FENEGYEREK” BARTÓK LAJOS

A Bolond Miska utódjaként, két azonos című, sikertelen kísérlet után 1878. január 6-án indította meg Don Pedrő, azaz Bartók Lajos Bolond Istók című élclapját. Maga volt szerkesztője is, kiadó-tulajdonosa is, csupán a lap nyomását végezte a Schlesinger és Wohlauer nyomda, 1883. június 1-től a Franklin Társulat nyomdája.

Bartók Lajos (1851–1902) –1887 és 1896 között Függetlenségi párti képviselő – egyénisége akkor tudott igazán kibontakozni, amikor lapjának minden hasábján közvetlenül vagy közvetve önmagát mutathatta. A kis termetű és sérült lelkű Bartók élclapszerkesztő társai közül a leginkább megvalósította az egyszemélyi uralmat. Nemcsak sokat írt lapjában, hanem a modern nevű „Szerkesztői telefon” rovatban rendszeresen, kategorikus formában leszögezte politikai és társadalmi nézeteit, sőt megrótta munkatársait, ha az övétől eltérő nézetet képviseltek, akárcsak részkérdésben is. Írásai gondolatilag kuszák voltak, terjedelmesek, széthulló szerkezetűek és fegyelmezetlenek. Sokszor az sem derült ki belőlük, hova és mire akar sújtani. {II-2-414.} Jellemző Bartók önértékelésére kijelentése: apránként mindenki beadta a derekát a kormánynak, csak ő a kivétel. „D[onj P[edrő] fenegyerek volt azelőtt, az marad ezután is.” (1878. június 9. 11.)

Durva, éles hangot ütött meg élcelés címén, mindig személyre szólóan, sőt elment egészen a rágalmazásig is. A kipécézett alakokat azonban nem látta egészében, sem személyiségként, sem társadalmi osztály képviselőjeként, csakis egy-egy kiragadott tulajdonságként vagy cselekedetként.

Miután e korban az élclapi grafikusok a szerkesztő szóbeli utasításai alapján dolgoztak, Bartók egyéniségének vetületeiként kell látnunk a Bolond Istók feltűnően nagy számú, furcsán torzított, már-már gusztustalan vagy szadisztikus karikatúráját. Ebben emlékeztetett Lonkay Antal ultramontán-konzervatív élclapjára, az 1871 és 1875 között megjelenő Mátyás Deákra, mint szellemét, hangnemét tekintve gyakran egyébként is.

Bartók sajátos ellenzéki szemlélete magyarázza a lap egyik állandó támadási formáját: a múlt felől bírálta a jelent. „A Deák Ferenc féle ó zamatú magyar liberalizmus: ez az, amit valódinak tartunk”– üzente például 1894-ben, mit sem törődve a korábban ez ellen vívott ádáz csatáival. Ugyanakkor mindenkit a korábbi állásfoglalásaival történő szembesítéssel vélt megsemmisíteni.

Másrészt viszont Bartóknak kiterjedt irodalmi műveltsége és meglehetős imitációs stílusérzéke volt, ez teremthetett több színvonalas irodalmi és főleg színdarab-paródiát a Bolond Istókban.

Bartók Lajos költészetének egykorú méltatói elkülönítették egymástól a lírikus és az élclapszerkesztő-író Bartókot, s ez utóbbitól el is határolták magukat. Az 1880-as évek végén ifj. Ábrányi Kornél a Magyar Salonban rámutatott, hogy a művészi formátlanságokat és „a kiforrással együtt járó éretlenségeket” vezette le Bartók az élclapszerkesztéssel, Zilahi Kiss Béla pedig találó portrét rajzolt róla az Ország-Világban, mondván: „könnyen irritálódik, könnyen elveszíti mérsékletét s mintegy öntudatlanul sebez meg nemegyszer teljesen ártatlan embereket. Középutat nem ismer. Szertelen a dicséretben, szertelen a ledorongolásban.” Sőt még 1896-ban is, még a mindenkin valami dicsérni valót találó Lenkei Henrik is azt írta, hogy „Bartóknál szeretnők, ha a politika áradatából még idejekorán a természet, gondolat- és érzés szabadság örökké virágzó szigetére tudna menekülni”.

Bartók dinamizmusa és szertelensége együttesen tette népszerűvé a Bolond Istókot. Megindulása után hamarosan már úgy értékelte a Vasárnapi Újság, hogy „e lap a legifjabb magyar élclapjaink között, de eleven, pezsgő humorával, éles – néha kíméletlen – szatírájával rövid félévi fennállása alatt föl tudta költeni maga iránt a közönség érdeklődését. Képei … sokszor igen találóak, sikerültek…”(Vasárnapi Újság. 1878. 26. 415.)

Hangnemének megfelelően a Bolond Istók története dúslakodott sajtóperekben és élceinek kényszerű visszavonásában is. Már 1880-ban antiszemitizmusa miatt kitiltotta a hajdúböszörményi 48-as kör, 1894-ben pedig felségsértés miatt a kecskeméti kaszinó. Több londoni lap ugyancsak már 1880-ban {II-2-415.} „a magyar exaltaldók főorgánumának” bélyegezte sovinizmusa miatt, s ennek híre Európa-szerte elterjedt. 1888-ban pedig majdnem diplomáciai tiltakozást idézett elő Vilmos császárról készített egyik karikatúrája. Csak egy évtizedes fennállás után jutott el addig az óvatosságig, hogy legalább a megyei tisztviselőkről a szerkesztőségbe érkező anyagok közlésével várjon egy keveset, amíg meggyőződik vádjaik jogosságáról.

Formailag, szerkezetileg alig változott a lap fennállása elsőévtizedeiben. Először teljes oldalas címlapkép borította, amely stílusában a Borsszem Jankótíz évvel korábbi, első állandó borítólapját idézte. A 12. számmal, március 24-én ezt felváltotta Vastagh György ezután állandósult, szintén egészoldalas képe. Bartók magyarázata szerint „az új címkép emelkedett, költői felfogásban tünteti föl a magyar néprege és népfilosofia mithoszszerű alakját Bolond Istókot, úgy amint őt Arany s még teljesebben Petőfi megörökítette. A symbolikus rajz azt ábrázolja, amint B. Istók (mögötte Debrecen városa) könnyű kebellel lép a világba, szemben a szél fújja, de hátul felmosolyog a nap. A többi jelenetek humoros staffageul egészítik ki a képet.” (1878. márc. 31. 11.) Mindössze rövid ideig (1880. április 3–május 31.) váltotta fel ezt egy fadarabokból összetákolt feliratot utánzó fejléc, alatta címlapi portréval.

Bartók lapját szerzői névtelenség jellemezte, képviselősége idején csakis saját neve volt rendszeresen kinyomtatva versei és egyéb írásai alá. Grafikusai Jankó János, ifj. Jankó János, Homicskó Atanáz és Cserépy Árpád voltak. Munkatársait inkább pártállásuk, mintsem írói színvonaluk vagy irodalmi irányzathoz való tartozásuk minősítette. Több éven át állandó cikkírója volt a leginkább emlékiratairól ismert Teleki Sándor (1821–1892), a nyolcvanas évek közepétől a mindenki ellen nemzeti harcra lelkesítő vezérverseket író Veszeley-Lévay Sándor (1862–?), Ábrányi Emil (1850–1920), az évtized végétől Haan Béla (1868–?) s a fiatal és itt igazi költői értékeiből keveset mutató Palágyi Lajos (1866–1933). Kívülük a nyolcvanas évek első felében egyszer-egyszer publikált ifj. Ábrányi Kornél, Eötvös Károly, Csiky Gergely és Mikszáth Kálmán is. Az összes többi, az álnevekből kideríthető szerző neve irodalom- és művelődéstörténeti szempontból semmitmondó.