2. AZ IRODALMI „KITŰNŐSÉGEK” LAPJA

A folyóiratot Fekete József (1854–1928) és Hevesi József (1857–1929) indította meg és szerkesztette. Fekete inkább szervezőként játszott jelentős szerepet, bár írt színdarabokat, tanulmányokat és tárcákat is. Már németországi tanulmányai idején lapot szerkesztett, aztán a Kecskeméti Lapok szerkesztője volt, később pedig az „Otthon” Írók és Hírlapírók Körének, a Vígszínháznak és a Nemzeti Szalonnak egyik alapítója lett. A Magyar Salont megelőzően Budapesten szerkesztette a Képes Családi Lapokat. A néhány évvel fiatalabb Hevesi Józsefnek ekkor már négy elbeszéléskötete megjelent és a megelőző években szerkesztette a Vasárnapi Lapokat és az Ellenőrt.

A két szerkesztő az ötvenes évek szülötte volt, a polgári értelmiség megtestesítője származása, életmódja, törekvései mellett abban is, hogy rendkívül erős asszimilációs vággyal vette körül a magyarországi feudalizmus társadalmi maradványait, elsősorban az arisztokráciát. A korabeli magyar nyelvű közművelődési sajtóban páratlanul, fiatal életkorukat meghazudtolóan, fenntartások nélküli tekintélytisztelettel kizárólag a már ismert és sikeres írók, publicisták fórumának tették meg lapjukat rögtön az induláskor. Első előfizetési felhívásukban így adták meg programjukat: „…a művelt magyar olvasó közönség benső szükségét érzi egy olyan irodalmi vállalatnak, mely a míg egyrészről a napi társadalmi, tudományos, művészeti stb. kérdések elfogulatlan, megbízható, könnyed és alapos tárgyalását tűzte ki czélul, másrészről azon van, hogy ami irodalmunkban és művészetünkben nagyszabású, előkelő és elismert tehetség és kitűnőség csak létezik, együtt csoportosítva mutassa be.” Most eltekintve az egymásnak ellentmondó, egymást kizáró célkitűzésektől, egyetlen jelenséget kétségtelenné tesz ez a program: a tökéletes sznobizmust. Ezt lépten-nyomon újra bizonyította is a lap az egyes számok munkatársait egy-egy mondattal bemutatva, amikor is mindenkire a {II-2-478.} legszelídebb jelzőként a „zseniálist” használta. Így az olvasók számára megítélhetetlen, egyforma nagyságok gyülekezete tette ki a lap szerzői gárdáját, s egy-két túlzó jelző nélkül senkivel sem találkozhattak. Első címlapjukat például így mutatták be a szerkesztők: „méltó büszkeséggel utalhatunk arra, hogy czímképünkhöz koszorús regényírónk Jókai Mór adta az eszmét geniális leányának Jókai Róza kisasszonynak, a ki nagy ügyességgel és sok gonddal teremtette meg a ’Magyar Salon’ külsejét.” (1884. I. 2.)

Az irodalmi és közéleti nagyságok publikálása évekig kizárta a szerkesztők nemzedéktársait a Magyar Salon hasábjairól. Állandó munkatársai valószínűleg nem voltak, hiszen két szerkesztő önmagában elég volt a folyóirat szerkesztői munkáihoz. Munkatársainak legfeljebb néhány rendszeresen publikáló szerzőt tekinthetünk annyiban, hogy írásaik egy-egy területen állandóságot biztosítottak a lap szemléletében és stílusában. Ilyen volt Szana Tamás (1844–1908), aki a művészetkritikai írások többségét írta s évente elemezte a Műcsarnok őszi tárlatát. Mellé másfél év múlva társult id. Ábrányi Kornél (1822–1903) zenekritikai írásaival. Vele egy időben jelentkezett itt Bodnár Zsigmond (1839–1907), ki szintén már a korábbi évtizedből ismert esztéta és irodalomtudós volt. Június álnéven Zilahi Kiss Béla (1857–1911) írt társadalmi kérdésekről, olykor igen jó szemű tárcákat. Márius Pál neve alatt egy arisztokrata nő rejlett, ki számos, szaloncsevegési hangnemben megírt cikkben számolt be osztálya társasági életéről-, a „High Life”-ról. Két fiatalabb író csak a nyolcvanas évek legvégétől írt rendszeresen a Magyar Salonban. Justh Zsigmond (1863–1894) már Káprázatok című kötetének megjelenése után tűnt fel itt művészportréival. A magyar sportéletet megszervező és a testi nevelést propagáló Porzsolt-fivérek közül Porzsolt Kálmán (1860–1940) immár neves kulturális publicistaként a Magyar Salonban is sporttárgyú sorozatot írt.

A többé-kevésbé rendszeresen írók mellett alkalmilag a kor szinte összes jelentős társadalomtudósának, történészének, irodalmárának, újságírójának tanulmánya és cikke megjelent a Magyar Salonban, legidősebbként Pulszky Ferenctől, Falk Miksától legfiatalabbként a költő és kritikus Koroda Pálig, a nyelvész Simonyi Zsigmondig és a történész Marczali Henrikig.

Elbeszélések, regények és költemények között fordítást csak ritkán közölt a lap. A magyar írók névsora a szerkesztés általános elvei alapján ugyancsak a befutottakéból állt össze. Így újabb nevek csak lassan kerültek lapjaira, nem volt jelentős különbség az I. (1884) és a XIII. (1890) kötet szépirodalmi szerzői között. Költői Szász Károly, Kiss József, Vajda, Reviczky, Ábrányi Emil, Endrődi Sándor, Komócsy József, Benedek Elek, Szabó Endre, Jeszenszky Danó, Palágyi Lajos, Barna Izidor, Bartók Lajos – és hosszan lehet folytatni a Vasárnapi Újság, az Ország-Világ és a többi közművelődési és szépirodalmi lap költői gárdáját. Prózát ugyanígy Jókaitól, Beniczkynétől, Mikszáthtól, Hentaller Elmától, Tábori Róberttől, Tolnai Lajostól, Gabányi Árpádtól, később Tömörkénytől, Rákosi Viktortól, Fanghné Gyújtó Izabellától, Gyárfás Jenőtől, Bing Gyulától, Tutsek Annától, Abonyi Árpádtól és {II-2-479.} természetesen maguktól a szerkesztőktől közölt. Miután az irodalomban is a siker és hírnév volt a közlés egyedüli feltétele, még a méltán neves írók is többnyire kevéssé időálló oldalukról mutatkoztak a Magyar Salonban.