{I-140.} A MAGYAR KURÍR (1790–1792)


FEJEZETEK

A Hadi Történetekkel, illetve 1792-től a Magyar Hírmondóval párhuzamosan továbbra is megjelent az első bécsi magyar lap, Szacsvay Magyar Kurírja is. Szerkesztője, miként megfigyeltük, a nyolcvanas évek végére, a nemzeti ellenállás kifejlődésének hatására, módosította lapja korábbi irányvonalát: jozefinista meggyőződését úgy változtatta meg, hogy a nemzeti szempontokat is egyre inkább figyelembe vette, de nem tagadta meg felvilágosult nézeteit sem. Szacsvaynak, a jozefinista értelmiség egyik tagjának, II. József halála után a nemesi patriótákhoz történt csatlakozása tipikus jelenség. Ez az együttműködés 1790–91-ben a magyar sajtóra igen jó hatással volt egészen addig, amíg a francia forradalomtól megriadt nemesség és az udvar kompromisszuma ismét meg nem szilárdult. Lehetővé vált ugyanis ez alatt a rövid idő alatt a magyar sajtóban – a cenzúrautasítások szigorításai ellenére – egy olyan sajtószabadság, amely sem korábban, II. József alatt, sem később, I. Ferenc idejében, nem volt meg. A II. József halála után közvetlenül kiadott „cenzúraszigorító” utasítások és rendeletek – a jozefinista évtized újonnan feltárt és ismertetett állásfoglalásaihoz képest – lényegesen újat alig jelentettek. És ehhez hozzá kell vennünk azt, hogy a kilencvenes évek elején a jozefinista értelmiséggel megerősített nemesi patrióta tábor ereje egy darabig elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a cenzúrát ellensúlyozza, és az újságírókat merészebb állásfoglalásra bátorítsa. Lehetővé tette ezt még az az engedékenység is, amelyet – taktikai okokból – II. Lipót tanúsított a nemesség irányában, uralkodása kezdetén.

A kilencvenes évek legelején, Szacsvay publicisztikája kihasználta az átmenetileg kínálkozó lehetőségeket. Az az újságíró, akit korábban az uralkodóba vetett vak bizalma, és egyoldalú orientációja gátolt meg abban, hogy tehetségét ki tudja bontakoztatni, és hogy a hazai haladó körök előtt is népszerű és tisztelt újságíróvá váljék, ezekben az években, mint író is nagyot fejlődött. A politikai újságírás terén ekkor érte el fejlődése tetőpontját. Ezekben az években, amikor a bécsi aufklérista röpiratirodalom átültetése helyett egyre inkább a hazai valóság eleven kérdései és jelenségei felé fordult a figyelme, hozta létre azt a műfajt, amellyel hazai viszonylatban messze megelőzte korát. Ekkor írta Szacsvay azokat a rövid, az aktuális politikai jelenségekhez kapcsolódó cikkeit, glosszáit, amelyeknek magyarországi kialakulását joggal kapcsolhatjuk az ő nevéhez.

Szacsvay lapja akkor vált igazán népszerűvé, és ugrott fel előfizetőinek száma 1000 fölé, amikor – korábbi magatartásától eltérően – hangot kezdett adni a nemzeti sérelmeknek is. II. József rendeletei visszavonása, és halála után a Magyar Kurír továbbra is hangot adott e követeléseknek, amelyek közül a legáltalánosabban emlegetett kérdés: a nemzeti nyelv ügye volt. Olvasói örömmel nyugtázzák, hogy Szacsvay is belekapcsolódott a nemzeti nyelvért folyó küzdelembe. Egy kassai levélíró azt írja, hogy most valóban sokat tehet az újságíró a nemzeti nyelv érdekében, mert míg a könyveket alig olvassák, az újságokat, ezek között is főleg a Magyar Kurírt, „különösen kapkodják”. Egy Szántódról érkezett levél is köszönettel ír Szacsvaynak azért az ösztönzésért, amit a nemzeti nyelv érdekében kifejt, {I-141.} hisz – miként a levélíró hangoztatja – „minden azt kívánja, hogy magyarul írjunk, s magyarok legyünk”. Egy erdélyi tudósítója megdicséri a váradi plébánost, aki prédikációjában szembeállította a régi magyarok buzgalmát a nemzeti nyelvért, viseletért, a maiak közönyével. De a sok levél közül, amellyel elhalmozták az olvasók Szacsvayt ezekben a hónapokban, a legjellemzőbb az volt, amelynek ismeretlen írója – kétségkívül a patrióta nemesség valamelyik vezetője – szintén megelégedéssel nyugtázza Szacsvay lapjának új irányvonalát. „Magyar Hazánknak igaz Hazafia, Szatsvay!”– szólítja meg az újságírót, majd arról ír, hogy lapjából látja a haza érdekében kifejtett igyekezetét. Elismerően állapítja meg, hogy a Magyar Kurír szerkesztője jó ismerője az európai politikai viszonyoknak. Franciaországban is azóta nyílt ki a legszegényebbek szeme is, és tudják, hogy a király is csak ember, aki a nép kérésére szolgál, amióta anyanyelvükön tanulhatnak az iskolában. A levél szerzője örömmel üdvözli Szacsvaynak a latin nyelv elleni állásfoglalását, mert „sokan ismét az előbbeni betsre kívánnyák, tsak a régiben maradjunk, kiabálván”. Pedig: „a nyelv elvesztésével elvész a Nemzettség, ezzel el-vesz az Ország”. Ha magyar könyveink lesznek, „a falusi köznép” is kiművelődik és jobban boldogul majd azokon a pályákon is, ahol eddig csak németeket találhattunk: a különféle mesterségek, az ipar és a kereskedelem terén. E magát meg nem nevező levélírónak, de a Magyar Kurír más cikkeinek a gondolatai is gyakran visszatérnek az ezekben a hónapokban írt egyéb írásművekben, különösen a röpiratokban.

A nemzeti nyelv kérdése mellett Szacsvay más téren is közel került a patrióta nemesség és az értelmiség politikai vonalához. Ezt bizonyítja az a kassai tudósítás is, amelyik részletesen beszámolt a nemesi ellenzék egyik vezérének, báró Orczy Lászlónak Kassára érkezéséről, és az új főispán ünnepélyes fogadtatásáról. A tudósító, nyilván nem minden célzatosság nélkül, megjegyezte, hogy a nemesség ott fogadta Orczyt, „ahol 999 Német, a Tököli Serege által fel kontzoltatván, halomra hányatott, és amelyet még most is Némethalomnak hívnak”. A kuruc harcokra való utalás közlésével Szacsvay kétségtelen rokonszenvét fejezte ki a nemesi mozgalomban akkor még meglevő függetlenségi törekvések iránt.

A nemesi mozgalom kritikája

Mindezzel egyidejűleg azonban, akárcsak Görögék és a demokratikus értelmiség, Szacsvay sem fukarkodott a nemesség bizonyos magatartásának bírálatával sem. Kezdetben ő is a nemzeti felbuzdulás ürességét, tartalmatlanságát, majd később az országgyűlés folyamán, a reformok elsikkadását és a reform-tábor egységének hiányát kéri számon a nemességtől. Éles hangú cikkeiben ő már korábban is támadta a nemességet és a papságot, de ezeknek élét nagyon elvette az a körülmény, hogy Szacsvay akkor még ezt teljesen udvari alapról tette, és így társadalombírálatának hatékonyságát is erősen lerontotta. Most azonban, amikor Szacsvay együtt haladt a patrióta nemességgel, társadalombírálatának sokkal kedvezőbb visszhangja támadt.

{I-142.} Ő is, akárcsak Görögék, Péczeliék és íróink jelentős része, éles gúny tárgyává tette a nemzeti viselet túlzásba vitt kultuszát, amely értelmetlenül hatalmas vagyonokat emésztett fel ugyanakkor, amidőn a nemzeti kultúrára alig áldoztak valamit. Nem büszkélkedve, sőt inkább a szégyen hangján ír arról, hogy Bécsben csodájára járnak a magyar csizmáknak. „A készület véghetetlen” – jegyzi meg Szacsvay. A következő számban folytatja e témával kapcsolatos gondolatait, de már egy elysiumi levélbe rejtve. A megfelelő alvilági keretbe ágyazva azt írja, hogy a bécsi arany- és ezüstművesek éppen akkor foglalkoznak kizárólag arany és ezüst sarkantyúk készítésével a magyarok részére, amikor egész Franciaországban sem lehetne találni még egy ezüst csattot sem, mert mind a haza boldogulására fordították. Ugyanakkor „ez a Nemes Nemzet ezt mind a nadrágjára és tsizmájára varratta azért, hogy a pénzes erszény zsebét annál inkább ki ne szaggassa”. Gúnyosan írja, hogy a nemzet csupa „igazságszeretetből” kétszeresen visszaküldi Bécsbe azt a néhány milliót, amit a háború eredményezett, és arany- meg ezüstpaszományt, posztót, selymet vesz rajta jó drágán. Egyik vármegye bandériumának zenészeit német köntösbe öltöztette, „kéttség kívül azért, hogy amint ez musikál, úgy igyekszik tántzolni …”. Majd ezzel az ironikus megjegyzéssel fejezi be: „Boldog haza… Boldog Nemzet …”.

Az országgyűlés megnyitása előtt reményét fejezi ki Szacsvay II. Lipóttal kapcsolatban, hogy nálunk is elterjed – a vallási türelmesség mellett – az „anglus türedelem”: a politikai téren való türelmesség is. Sajátos módon keveredik ezidőtájt lapjában a jozefinista felfogás és a patrióta nemesi meggyőződés. Míg számos verset közöl, amelyek rokonszenvvel szólnak II. Józsefről, addig ugyanekkor A Nemes Magyar Nemzet rágalmazóihoz címmel éles hangon cáfolja néhány ausztriai lapnak azokat az állításait, amelyek szerint Debrecenben 30 ezer porosz fegyvert és 6 millió porosz pénzt találtak. „Ez a legnemesebb Nemzet 10 esztendeig siratta árvaságát … az igaz hazafiaknak el-epedett szeméből véres könny hullott” – írja a Magyar Kurír május 21-i számában. A következő számban pedig már, az előbb említett, II. Józsefre emlékező versek egyikét közli ilyen címmel: „Könnyvözön … az az II. Józsefnek megsiratása”. A patrióta nemességhez csatlakozó, de a jozefinista eszméket sem felejtő értelmiségiek nehéz helyzetét tükrözik Szacsvay lapjának ezen ellentmondásai. Ez már nem az a kétszínkedés, amelyről korábban beszélt, hanem spontánul adódó kettősség, amely azt fejezi ki, hogy e réteg a nemesi ellenálláshoz való csatlakozásával sem adta fel igényét a nemesség bírálatára – éppen a jozefinista korszakban elsajátított felvilágosodás eszméi alapján. És e bírálatra, a II. Lipótnak kezdetben tanúsított engedékenysége következtében, a régi hatalmát visszanyerő nemesség és az egyház konzervatív köreinek magatartása, bőven szolgáltatott alkalmat.

A nemzeti felbuzdulás külsőségekben való megnyilvánulása mellett, Szacsvay tollára merte venni, azokat a jelenségeket, amelyek publikálásával a jobbágyokkal szemben ismét elharapódzó földesúri és papi önkényeskedésekről, vidéki kiskirályok erőszakoskodásairól rántotta le a leplet.

A Magyar Kurír 1790. április 13-i számában egy Torockó-Szentgyörgyről származó tudósítást közölt. Ebben erről számolt be a tudósító: két férfi, akinek felesége {I-143.} gyermeket várt, hogy befűthessen, fáért ment az erdőbe. Mivel a hátukon hozott néhány darab fát a gróf erdejéből szedték, vasárnap, az istentisztelet után nyilvánosan 50 botot mértek rájuk az utcán. A gróf fia állítólag maga is elítélte atyja eljárását. Szacsvay hozzáfűzi a közleményhez: ő nem akarja a törvénytelenséget mentegetni. De a tilalmak sem okozhatják azt, hogy egy „olyan faluban, ahol köröskörül erdők vannak, a szegénynek egy háti fát 50 páltzán kelljen fel vásárolni, mégpedig nem emberi módon”. Majd az „udvari tisztek” embertelenségét bélyegzi meg: „Úgy látszik, hogy némelly Urainknak tisztjeik, nem az ügyes rend-tartás, hanem az emberiségnek ollykor-ollykor való le-vetkezése által gondollják a gazdaság egyik fontosabb részét telljesítteni”. Végül azt írja, minden valószínűség szerint még sok alkalma lesz az ilyen visszaélések feltárásával hazájának szolgálni.

Valóban nem ez bizonyult az egyetlen ilyenfajta tudósításnak. A június 8-i számban, egy „elysiumi” levélbe rejtve, arról adott hírt, hogy egy cselédet, mivel a parádéval vonuló bandérium hadvezére hintójának nem tért ki, sőt a nemes bandériumot káromló szókkal illette, „megkardlapoltak”, majd 50 pálcát mértek rá; minek következtében másnapra meghalt. Maró gúnnyal fűzi hozzá Szacsvay: „de ennek is maga – nem a Nemes Bandéria az oka”.

Mint már hivatkoztunk rá: Görög lapja mellett Szacsvay Magyar Kurírja is beszámolt az egri püspök erdőkerülője által meggyilkolt rőzseszedő és tömlöcből kiszabadított társainak történetéről. Az esetről hírt adó első közleményt valószínűleg a Hadi Történetekből vették át (ahol 3 nappal korábban jelent meg), de a későbbi tudósítások azt mutatják, saját levelezője – minden valószínűség szerint Vitéz Imre vagy Dayka Gábor – révén értesült Szacsvay a későbbi fejleményekről. Ezek új részleteket is tartalmaznak az egri eseményekről, főleg a püspököt, valamint „ingó és ingatlan dolgait” fenyegető egri nép megmozdulásával kapcsolatban.

E hírek érdekessége még, hogy miként Görög, hasonlóképpen Szacsvay is kénytelen volt cáfolatot közölni róluk. Mégpedig nemcsak az egri tudósításokról, hanem az előbb említett torockó-szentgyörgyi esetről is. De Szacsvay a nyilvánvalóan rákényszerített „Jobbítás”-t úgy fogalmazta meg, hogy az eset korábbi leírása nemhogy vesztett volna éléből, hanem inkább még felháborítóbbá vált.

Országgyűlési Tudósítások

1790 júniusában Szacsvay meglátogatta, 12 évi távollét után, szülőföldjét: Erdélyt, majd visszafelé jövet Budára ment, ahonnan az országgyűléssel kapcsolatos tudósításokat ő maga küldte Bécsbe lapjának. A Magyar Kurírt ezalatt Szacsvay valamelyik munkatársa szerkesztette: talán Pánczél Dániel, aki később úgy nyilatkozott, hogy Szacsvay lapját már régebben is ő írta; vagy esetleg Dobsa Ferenc, akinek szintén szerepe lehetett Szacsvay lapjánál. Szacsvay távolléte alatt – leszámítva természetesen az őáltala küldött budai tudósításokat – az újság meglehetősen elszürkült: a lap jórésze külföldi újságok, és a Hadi Történetek híreinek az átvételéből állott. Így még jobban kiemelkedett az országgyűléssel kapcsolatos {I-144.} glosszáknak, tudósításoknak friss, bátor és szellemes hangja, stílusa. Szacsvay politikai publicisztikájában kiemelkedő hely illeti meg ezeket az írásokat, amelyek már szinte közvetlenül az 1848 előtti évek újságírásának hangját idézik fel. Rövid, találó megjegyzései, amelyekkel az országgyűlés munkáját szeretné a lényeges kérdések irányába terelni, becsületére váltak volna már a reformkori nemzedék publicisztikájának is.

Az országgyűléssel kapcsolatban belső „csendességet és egyességet" kíván, és a vallási viszályoktól való mentességet, mert ez utóbbiak miatt „több vér omlott, több Országok és Nemzetek pusztultanak el, mint a kard, éhség és Pestis által". Azt ígéri olvasóinak, hogy amit csak engedélyeznek kinyomatni az országgyűlésről, közölni fogja lapja mellékletében. De éppen az országgyűlési napló nyilvánosságra hozása körül támadt vita kapcsán – amelyet egy „elysiumi" beszélgetés során ismertet – teszi fel a kérdést (talán egy kicsit Hoffmann-nak akkoriban megjelent műve, a Bábel hatására is): „Nem Bábel tornya készül itt, ahol az építők nem értik meg egymás nyelvét?" E keretben idézni tudja Balogh Péternek a Napló nyilvánosságra hozása érdekében mondott felszólalása után elhangzott felkiáltásokat: „Nyomtattassék magyarul a Deárium; mert a szabadságnak a publicitás, a dolgoknak közönségessé való tételek az első jele!" De figyelemre méltó Szacsvay megjegyzése is : „Tudod itt az Elyséumban . . . sem szeretik a nagy Urak, hogy amit eddig tsak ők szerezhettek-meg, nagy költséggel, most a szegény legények is igen oltsó költséggel puskázzanak ebből".

Szacsvay e korszakból származó számos egyéb megnyilatkozása is azt mutatja, hogy ekkoriban közel került a protestáns ellenzéki politikusokhoz, pontosabban talán éppen a jobbágykérdésben és az egyházkritikában legradikálisabb, a szabadkőműves mozgalomban is részt vevő bihari küldöttekhez: Beöthy Jánoshoz és Domokos Lajoshoz. Ezt valószínűsítik azok az újabb levéltári kutatások során napfényre került okmányok, amelyek szerint e két követ mellé delegált Dobsa Ferenc kapcsolatban volt Szacsvayval, sőt lehetséges, hogy az újság szerkesztésében is részt vett. Később, mint látni fogjuk, Dobsa e kapcsolatait az Esterházy Károly püspöknek tett Szacsvay-ellenes konfidensi szolgálataira használta fel.

Szacsvay jozefinista felvilágosultsága, valamint az a kiábrándító kép, amelyet a „győztes" nemesség nagy többsége mutatott a megyékben és az országgyűlésen egyaránt, előkészíthette azt az újabb módosulást, amely Szacsvay lapjának irányvonalában ismét bekövetkezett. E változás legfőbb oka másrészt a II. Lipót uralkodói módszereiben és taktikájában 1791 folyamán bekövetkezett módosulás lehetett. 1790-ben ugyanis – az ország fölötti hatalmának biztosítása érdekében – a nemesi patriótákhoz csatlakozó magyar jozefinistákkal szemben még kénytelen volt a II. József által félreállított konzervatív, de dinasztiahű erőkre támaszkodni. 1791-ben azonban, amint a Habsburg-ellenes törekvések alól külpolitikailag a porosz – osztrák megegyezés kihúzta a talajt, és a francia forradalomtól megrémülő nemesség nagy része ismét az uralkodó felé orientálódott, Lipót kísérletet tett reformjai megvalósítására. Ennek érdekében, főleg, hogy a francia forradalom elé gátat vessen, megnyirbálja az arisztokrácia és a klérus hatalmát, s az eddig jogtalan néposztályokat, a polgárságot és a parasztságot is be kívánja venni az {I-145.} alkotmányba. Magyarországon is röpiratok jelennek meg II. Lipót utasítására – köztük a legnevezetesebbek Alois Hoffmann Bábel és Ninive című írásai –, és az uralkodó emberei járják a városokat a polgárság, az év végétől pedig ügynökök a parasztság szervezése céljából.

Ismét az uralkodó szolgálatában

A Magyar Kurírban 1791-től kezdődően tovább élesedik Szacsvay társadalombíráló hangja, amelyet nem vesztett el a nemesi mozgalommal való együttműködése idejében sem. Antiklerikalizmusa ismét erősebb lesz, de különbözik is a II. József koritól is annyiban, hogy ezúttal nem elméleti síkon, hanem inkább egyes konkrét személyekkel és eseményekkel kapcsolatban jelentkezik. De, hogy ez jelentkezhetett egyáltalán, abban része volt a cenzúraviszonyok módosulásának is. Míg Szacsvay II. József korában a megtámadott Hermolaus nevű kapucinus szerzetes feljelentése nyomán, nem kapott védelmet az uralkodó részéről, addig 1791–92-ben sorra jelenhettek meg lapjában az éles támadások nemcsak egyszerű szerzetesek, hanem még püspökök ellen is.

Így Szacsvay II. Lipót alatt még szabadabban folytathatta az egyházi személyek visszaéléseinek és a felvilágosultsággal ellentétesnek minősített cselekedeteinek bírálatát. Különösen két városból kapott sok ilyenfajta tudósítást: Kassáról és Egerből. Az egri tudósító Vitéz Imre, Dayka Gábor barátja volt, de valószínűleg maga a költő is, aki még pesti szeminarista korában kapcsolatba került a sajtóval, küldött be híreket. A kassai tudósító személyét nem ismerjük, de nincs kizárva, hogy Kazinczy volt.

1790 májusában a kassai levelező arról számolt be, hogy a városi magisztrátusban sokan az eddig csak színlelt vallási türelmet kiirtva, azon fáradoznak, hogy minden protestánst kivessenek a hivatalokból. Szerencsére azonban báró Vétsey Miklós e terveket meghiúsította. Igen jellemző Szacsvayra és a kassai viszonyokra az a hír, amelyet 1791 elején, kommentárral közöl lapjában. Eszerint a kassai dominikánusok priorja a nagytemplomban november 19-én tartott német nyelvű prédikációjában a magyarokat rebelliseknek, nyughatatlanoknak, hitszegőknek és tulajdon királyukhoz hűtleneknek nevezte. Néhány nagyobb úr elégtételt kért tőle, de erre nem került sor. Szacsvay a következő megjegyzést fűzte e hírhez : Ha a pap a Krisztus tudománya székéből „szebb hangon és szebb igékkel megmutogatta volna, mely veszedelmes a belső zenebona, mely egész Országokat semmivé tesz, egész Nemzeteket elront; mely nagy vétek a hitetlenség, mely nagy bűn a királyok ellen való pártoskodás, kiket maga az Isten ezen a földön maga Helytartójává tett – Ha elő hozta volna, hogy a Belgiumi zenebonás nép közzül 20 ezren Hazafiak ölték egymást, és ennek legnagyobb indítói a Szt. Domonkos Szerzetbéli Papok vóltanak, akkor szent és szükséges dolgot cselekedett volna, de így csak olajat öntött a tűzre". (MK 1791. január 14.)

E kommentár, amely tulajdonképpen a dominikánus prior beszédével kapcsolatban csak annak hangvételét és taktikailag nem szerencsés fogalmazását rótta {I-146.} fel hibául, már újra a „régi” Szacsvayra emlékeztet. Újra a hitetlenséget és az isteni helytartóként emlegetett királyok elleni pártoskodást, s a belgiumi felkelést kárhoztatta, akárcsak 1789 előtt. Persze, volt ebben ismét „kétszínkedés” is, hiszen 1790-ben éppen a franciaországi és a belgiumi események hírei és értékelése miatt volt baja Szacsvaynak a hatóságokkal. A brabanti manifesztum közlése miatt II. Lipót el is koboztatta a Magyar Kurír egyik számát. E cenzúravétségek következménye volt Pászthory leváltása és Szekeres cenzor visszahelyezése, valamint az új cenzúrai utasítás kidolgozása, amelynek legfontosabb pontjai éppen a „nyugtalanság”-ra, „lázadás”-ra, „vallássértés”-re alkalmat adó közlemények eltiltását írták elő.

A protestánsok zsinatairól is rendszeresen hírt adott a Magyar Kurír. A keresztény vallások egységének a nyolcvanas években is emlegetett eszméjét eleveníti fel Szacsvay, amikor „első lépésként” a két protestáns vallás egyesítését kívánja. „A világi Urak részéről nem is szenvedne az igyekezet akadályt; de a Papok!!!”

Élénk figyelemmel kísérte a protestáns egyházakon belül jelentkező reformjelenségeket. Bár Káts István várad-velencei plébános rosszalló levele alapján, de hírt adott Cházár András gömöri főjegyző beszédéről, amely szerint ki kell irtani a templomokból az oltárt, a képeket és az orgonát, és a magyar nemzetet egy vallásban kell egyesíteni. A levélíró szerint azonban nincs erre szükség, mert így „az Evangyéliom hellyett Voltér és Russzó Naturalismusába buknánk”.

Rendszeresen beszámolt a budai és a pesti evangélikus zsinatokról, melyek egyik jegyzője Rát Mátyás volt. A zsinatok eredménytelenségét és a reformok elvetését a papi rend uralomvágyával magyarázza: „Egy húron pengett e részben mind a két zsinat, s mint egy öszve-esküdteknek lenni láttatnak vala a jó Atyák, hogy az Ekklésiáknak uraikká tehessék magokat.” Amikor pedig arról adott hírt, hogy a pápai reformátusok iskolájából eltávolították a tudós Márton professzort, emlékezteti olvasóit a budai zsinatra, ahol a pápai szuperintendens azért kardoskodott, hogy a református iskolák tanárai a papok hatalma alatt legyenek. „Midőn az e félékbe 1000 szemmel bíró bölts T. T. Rát Mátyás Ur Győri Prédikátor azt erősíttené, hogy ezeknek nem a papok, hanem a Patronátus- vagy más Világi Felsőség alatt kellenék lenni – mint más külső Országi Tudós Oskoláknak, hol a Tudományok leg-szebben virágzanak: erre a fenn-említett, kellete felett buzgó Superintendens Ur azt felelé: azért is romlott el az Orthodoxia minden Német-Országi Oskolákban, hogy nem a Papoktól függenek. – Bóldog Isten! Be nevetné ezt Schlőzer, ha fülibe érkeznék Göttingában!! Későre lesznek a mi Oskoláinkban jó Taníttók- is, nem hogy jó Tanulók, ha a leg-érdemesebb Professorainkkal is így bánnak – és tsak a száraz Orthodoxiához ragadott emberek hatalma alá lesznek rekesztve.” (MK 1792. március 13.)

A kassai, valamint a protestáns ortodoxiát bíráló – és ebben Ráttal teljesen egyetértő – cikkek mellett, mint jeleztük, főleg az Egerből küldött tudósítások közlése bizonyítja Szacsvay antiklerikalizmusának feléledését. Az egri püspök erdészeinek a parasztokkal szemben elkövetett kegyetlenkedéseiről szóló tudósításokról már volt szó. De más, a felvilágosultsággal összeegyeztethetetlen egri jelenségről is olvashatunk még a Magyar Kurírban. Egy hosszabb tudósítás 1791. {I-147.} november 8-án például világosodás után sóhajtozik Eger számára is. Ennek legfőbb akadályát a „már is számon felül levő és napról-napra szaporodó lelki atyák”-ban látja. „A protestánsok nem telepedhetnek le a városban, a papnövendéket pedig kiteszik, ha türelemről prédikál. Nincsenek társaságok, a könyvek sem világosítanak senkit, mert azokat a jólelkű lakosok gyóntató atyáiknak kezeikből veszik, a Lyceumbéli Typográfia nyomtatja. Nimpha viszont annyi van, hogy kaphatsz eleget. Sok a henyélő és duhajkodó ember is, de színház nincs, mert azt a papi székek véteknek tartják.” Szacsvay e cikk alá ráadásul régi ellenfelének Szaicz Leónak a nevét jelző poligrammot írt: P.L.M.S. („Páter Leo Mich Seitz”) A vakbuzgó egri szerzetes nemcsak Szacsvayval, hanem rendtársával, Dayka Gáborral szemben is fanatizált intoleranciával lépett fel, és egy 1791 nyarán tartott szentbeszédéből 60 eretnek tételt gyűjtött össze. Az ő feljelentése következtében kellett Daykának kilépnie a rendből. Dayka is, Szacsvay is és a cikket beküldő Vitéz Imre is oly módon kívánt bosszút állni, hogy a fent ismertetett egri tudósítást úgy tüntették fel, mintha az Szaicz műve lett volna. Dayka Lőcsére kerülése után, amiről Szacsvay szintén megemlékezett, továbbra is találunk egri közleményeket az újságban. Így például 1792. január 31-én arról értesülhettek az olvasók, hogy az egri papneveldében ezentúl felbontják a növendékek leveleit. Szacsvay megjegyzése: „Látjuk, mit reménylhetünk”.

A február 24-i számban még feltűnőbb hír lát napvilágot. Eszerint az Egertől félórányira fekvő Fel-Németen egy „Isten embere” halálra korbácsolt egy öreg parasztot. Két héttel később újra megismétli Szacsvay e hírt, de már a tett elkövetőjét is megnevezi, aki nem más, mint Szaicz, azaz: P.L.M.S. Március 20-án ezután egy hibaigazító közleményt jelentet meg a lapban, amely szerint az egri tudósítások hibásak, minden csak koholmány volt.

Denunciálások az újságíró ellen

Szacsvayról és környezetéről bizalmas jelentések érkeztek ez idő tájt Egerbe, Esterházy püspökhöz. A titkos levelek írója Dobsa Ferenc volt, aki Szacsvayt egészen közelről ismerhette, talán egy ideig munkatársa is volt. A korábban a bihari ellenzéki küldöttséghez tartozó Dobsa az országgyűlés után Bécsbe került, s ott a titkosrendőrség számára konfidensi szolgálatokat vállalt, majd bizalmas jelentések írásával felajánlotta szolgálatait az egri püspöknek. Ennek fejében pénzt és megfelelő állást kért Esterházy Károlytól. Egy 1791. november 15-i levelében Szacsvayt s a Magyar Kurír íróit „sokféle viszketeg eszű csábítónak” nevezte, akiknek fantáziája megrészegíti a tudatlan népet és tévelygésbe hozza. A túlzott szabadság eredményezte a „Freymaurerek, Athaeusok és Naturalisták” létrejöttét. Franciaország az elrettentő példája annak, hogy az engedékenység milyen következményekkel jár. Sajnálatos, hogy Magyarországon is sok a „Szeles Ifjú”, akik „égetnivaló mocskos könyvek” olvasásában látják a tudományt. Ilyennek tartja például Vitéz Imrét (aki korábban Egerben Kazinczyval együtt szolgált, mint tankerületi felügyelő). Dobsa szerint Vitéz volt a szerzője a Szaicz {I-148.} neve alatt publikált levélnek. Bizalmasan közli az egri püspökkel, hogy Daykáért kívánt bosszút állni az egri püspökön, azért írta a levelet.

1791. december 2-án írt levelében folytatja denunciálásait. Vitézről azt írja, hogy nem szűnt meg a vallás, a papok és Eger ellen írni, és hogy mindig együtt van Szacsvayval. Azt javasolja a püspöknek, hogy az újság levelezőinek elnémításával lehetne Szacsvayt elhallgattatni. Újabb, 1792. január 3-i levelében ismét azt írja, hogy Vitéz és Szacsvay sokat vannak együtt és Szaicz ellen dolgoznak, majd február 24-én azt ígéri az egri püspöknek, hogy tovább is „hathatósan dolgozik az Illuminata Phantasiák” ellen.

Dobsa leveleiből tehát kitűnik, hogy Vitéz Imre ekkoriban Szacsvay munkatársa volt, és hogy ő írta a lapban a Szaiczról szóló közleményeket. A bizalmas jelentéseket író Dobsa is valamilyen szerepet tölthetett be a Magyar Kurírnál; amelynek felvilágosult szellemű munkatársairól írt leveleivel Esterházy Károly egri püspöknél próbált érdemeket, állást és anyagi előnyöket szerezni. Mindennek nem csekély szerepe lehetett abban, hogy II. Lipót halála után, amikor a konzervatív erők újra visszanyerték régi hatalmukat, rövidesen megpecsételődött Szacsvay sorsa.

De addig – minderről még mitsem sejtve – és bízva abban, hogy II. Lipóttal a felvilágosult abszolutizmusnak új korszaka kezdődik, Szacsvay látszólag nyugodtan és bátran folytatja felvilágosult szellemű publicisztikáját. Voltak ugyan már Lipót alatt is olyan bonyodalmai a cenzúrával, amelyek bizonyos óvatosságra késztethették. Ilyenek voltak mindjárt azok a már emlegetett ügyei, amelyek miatt 1790-ben összeütközésbe került II. Lipót cenzúrahivatalnokaival is. Ezek okai akkor még egyrészt a nemesi mozgalom iránt mutatott rokonszenve, másrészt az elysiumi beszélgetések formájában nyilvánított szatirikus társadalombírálata, harmadrészt pedig a belgiumi és franciaországi eseményekkel foglalkozó közleményei voltak. Tapasztaltuk, hogy ezek közül a patrióta nemesi mozgalom iránti szimpátia vonalán 1791-től kezdve változás állt be Szacsvaynál, de szatirikus hangja még inkább élesedett. A forradalmakkal és felkelésekkel kapcsolatos közlemények szempontjából bonyolultabb a helyzet.

A francia forradalom és Szacsvay

Szacsvayt a francia forradalom legjelentékenyebb hazai hírnökének tartják. Jelentősége ilyen téren is kétségtelen, de szerepe nem volt kizárólagos, hiszen a másik bécsi magyar lap, különösen Hajnóczy forradalomról szóló közleményei révén, de még az eddig egyáltalán nem méltatott Magyar Merkur, és mint látni fogjuk, az Ephemerides Budenses is kivette részét a franciaországi események híreinek publikálásából. Másrészt pedig, miként Szacsvaynál megfigyeltük, a forradalommal kapcsolatos állásfoglalása sem volt egyértelmű, részben a cenzúra miatt, részben pedig minden „felfordulás”-t eleve helytelenítő nézetei következtében is. Láttuk azt is, hogy a forradalmi események megítélése terén sem volt mindig egyforma a magatartása. A nemesi mozgalom győzelmével egyidőben megritkultak a felkeléseket elítélő kommentárok, sőt Szacsvay még párhuzamot is vont a franciaországi „zenebonát” előidéző ínség és a magyarországi viszonyok között. A forradalomnak {I-149.} ekkor inkább ilyen nemesi, a magyar viszonyokra való adaptálásának szemlélete jellemzi: nem a társadalmi oldalát, hanem magát a felkelést tartva szem előtt, viszonyította a franciaországi eseményeket a hazai viszonyokhoz, ahol az idegen uralkodó és a vele elégedetlen, magát „nép”-nek nevező nemesség közötti feszültség szolgáltatta az analógia alapját. Bécsi hivatalos részről viszont egyaránt tartottak a francia forradalom bármelyik értelemben vett hatásától, és ezért II. Lipótnak is első intézkedései közé tartozott a forradalom híreinek szigorú megrostálását követelő cenzúra-rendelete.

1791-től kezdve, amikor Szacsvay eltávolodóban volt ismét a nemesi mozgalomtól, a francia forradalommal kapcsolatos híreinél és kommentárainál is előtérbe kerülnek azok a világnézeti, politikai és társadalmi szempontok, amelyeket a párizsi változásokból felvilágosultságának megfelelően, rokonszenvvel szemlél. Ilyen nála is – miként Görögék lapjában – az egyházügyi kérdések mellett a felvilágosult gondolkodók eszméit megvalósítani kívánó új francia alkotmány számos pontja. Ezt bizonyítja például az a rövid megjegyzése, amelyet egy, a „veszedelmes francia nyavalyá”-t („melytől Isten őrizz!”) elítélő mondatai után tesz. Mindezek ellenére „meg-lehet vallani, hogy a Nemzeti Gyűlésnek sok bölts rendelései vagynak”. A francia nemzetgyűlés által, Rousseau emlékére emelt oszlop leírása után pedig ezt jegyezte meg: „Így kívánnya meg-bizonyítani háládatosságát a Nemzet Gyűlése eggy olly Ember eránt, kinek útmutatását sokakban követte és követi”. Voltaire kultuszával kapcsolatban pedig így ír: „Nem kisebb tiszteletet mutat a Frantzia nép a Voltér hólt teste eránt”. Holttestét a nemzetgyűlés határozata alapján a romyli templomban helyezték el ünnepélyesen. „Ki gondolta ezt valaha – kérdezi Szacsvay –, hogy az a Voltér, kit az egész kereszténység annyira láttatott gyűlölni és kárhoztatni, ezt a tiszteletet érje az ő holt korában valaha?”

Az 1791 elején írt „elyseumi jövendölés”-ében azt írta, hogy a „francia pestis” elterjed egész Európában, ha ki nem gyógyíttatják belőle. De egyszersmind megjósolja az intervenciót is, azt, hogy a „tsendességet fegyveres erővel fogják helyreállítani”. Az év derekán azonban már úgy látja, hogy Franciaország még néhány évig bő aratást szolgáltat az újságírók számára. Szacsvay a bécsi felvilágosodás szemüvegén át nézte a franciaországi eseményeket, de e mellett, mint vérbeli újságíró, lelkesedett magáért a szenzációért is. Rokonszenve, mint Schlözernél és sok más aufkléristánál, nála is körülbelül csak az első konstitúcióig tartott, de az érdeklődést, amely a franciaországi események irányában megnyilvánult, továbbra is ki akarta elégíteni. Inkább ez az újságírói ambíciója és a sajtószabadsággal kapcsolatos liberális felfogása, mint valamiféle radikalizmus ütközött össze a bécsi cenzúrával. Szacsvay hűsége a felvilágosult abszolutizmushoz II. Lipót alatt is töretlen maradt; a francia forradalomból levont tanulságaival sohasem az uralkodóra nézve, hanem a hazai rendi és egyházi konzervativizmusra kívánt hatni. A „Haza – és Tsendesség háborítókat”, és a „törvényes Fejedelem ellen rugódozokat”ő is méltónak találta a büntetésre. Meg volt róla győződve, hogy a franciaországi „zavarodás”-ra csak a despotizmus adhat alkalmat; „a mi udvarunk”-ról pedig úgy vélekedett, hogy az „éppen az emberi szabadsággal megegyezően kíván uralkodni”.

{I-150.} Szacsvay liberalizmusára jellemző az, hogy az angol sajtószabadsággal kapcsolatban ekkor is, (akárcsak 1789-ben) még lelkesen és a magyar újságíró indokolt irigységével írt: „Ezen szabadságnak az Alsó Ház tagjai többnyire mind oltalmazóji: a nép pedig a nyomtatásbéli szabadságot legfőbb Palladiumának tartja lenni”. A cenzúra beavatkozása esetén a nép a „maga szabadságát gondolja veszedelemben forogni. A legjobb Orátorok állanak elő a vád alatt levő félnek oltalmazására, mivel ekkor nem tsak egyedül ennek az egy embernek ügye, hanem minden Anglusnak tulajdon jussa védelmeztetik”. Minderről csak sóvárgással írhatott az az újságíró, akinek sok cikke maradt vissza a bécsi-, sőt az öncenzúra rostáján is.

Ebben az időszakban kiterjedtebbé vált az írókkal való kapcsolata, amely később, 1791 után ismét beszűkült. Irodalmi műveltsége és ízlése nem fejlődött lényegesen tovább: ő is, miként Görög, az irodalmat főleg a politikum és a világnézet szemüvegén keresztül figyelte e korszakában is.

Szacsvay eltávolítása

A forradalom elkerülése céljából I. Ferenc, bátyjával és II. Józseffel ellentétben, nem a felvilágosult reformok útján haladt, hanem a szélsőséges reakcióén. A legmagasabb és a legkonzervatívabb körök befolyása alatt álló új uralkodó a nemességgel szövetkezve, véget vetett a felvilágosult abszolutizmusnak. A felvilágosodás híveinek, köztük publicisztikai tevékenysége által, a konzervatív körök ellenszenvét már régen maga ellen kivívó Szacsvaynak, valóban volt mitől tartania.

Láttuk, hogy már korábban is többször összeütközésbe került a cenzúrával, de ez számára végzetessé csak Ferenc uralomra jutása után vált. A betiltásra alkalmat szolgáltató eset: a lap 1793. évi 1. számában a francia király pörének tárgyalásáról közölt tudósítás, csak ürügy volt. A cikkel szemben az volt a kifogás, hogy az kellemetlen hatást kelthet, és hogy rosszul fogalmazták: a német „Sie” megszólítást „Kegyelmed”-nek fordította az újságíró, ami egy király esetében tiszteletlenségnek számít. A valóságban természetesen Szacsvay egész felvilágosult szellemű, az egyházi és rendi visszaéléseket élesen bíráló publicisztikáját ültették vádlottak padjára a megváltozott viszonyok között. Hasztalannak bizonyult a felvilágosodás híveivel leszámolni kívánó bécsi udvari körök előtt Szacsvaynak az a védekezése, hogy őt, aki II. József alatt kezdte el az újságírást, az uralkodó megvédte minden igazságtalan támadással szemben. Arra is hiába hivatkozott, hogy a cenzúra nem tartotta tiszteletben a rendelkezéseket, mert olyasmit is törölt lapjából, ami más újságokban megjelent. Így a betiltást okozó cikk is napvilágot látott a másik bécsi magyar lapban is, amelyet – Szacsvay szerint – a Kancellária csupán az ő elnyomása érdekében engedélyezett.

Szacsvay beadványára a Kancellária először úgy vélekedett, hogy mindkét bécsi magyar lapot be kell tiltani. De mivel ez visszatetszést kelthet; mégis úgy döntöttek: egyelőre a Magyar Hírmondót hagyják meg, de mindkét laphoz állítsanak új, megbízható szerkesztőt. Görögéket csak pénzbüntetésre ítélték ugyanezért a cenzúravétségért, de ezt is elengedték később. Szacsvay viszont hiába hivatkozott a {I-151.} fentieken kívül arra: váratlanul érte őt feleségével és gyermekével az, hogy megfosztották kenyerétől; sorsa beteljesedett. A felvilágosult uralkodókért lelkesedő újságíró léte, aki – Görögékkel ellentétben – főleg az uralkodótól várta a reformokat, szorosan kapcsolódott II. József és II. Lipót személyéhez. Az I. Ferenccel hatalomra kerülő reakció alatt nemcsak támogatóit vesztette el, hanem elsodorta a szélsőségesen konzervatív elemek előretörése, amelyek közt ott voltak azok az erők is, amelyek nem felejtkeztek el Szacsvay éles hangú, és őket bíráló cikkeiről. Bár, miként láttuk, Görögék is veszélyben voltak, őket megmentette még ezúttal az a körülmény, hogy támogatóik sorában több főúr is volt, és így nem függtek annyira közvetlenül az uralkodó személyétől.

Kétségtelen az is, hogy Szacsvay társadalomkritikája sokszor élesebb hangú volt a Görögékénél, akik eleve a nemesi tömegeknek a reformok számára való megnyerését tűzték ki célul, és ezért taktikusabban és mérsékeltebben bíráltak. Ugyanakkor viszont a nemzeti irányú törekvésekből: a nemzeti nyelvért, irodalomért, műveltségért folyó küzdelemből Görögék vették ki inkább a részüket. Láttuk, hogy a jozefinizmusból induló Szacsvay is csatlakozott 1789 – 90-ben a patrióta nemességhez, de amikor II. Lipót uralkodása második felében rátért Magyarországon is reformprogramja megvalósítására, Szacsvay, aki közben kiábrándult a nemesi mozgalomból, újra a felvilágosult uralkodó mögé állt.

Míg Görögék az irodalmi élet nagyarányú szervezésével és az akadémiai törekvések támogatásával szereztek maguknak legtöbb érdemet, addig Szacsvay a bécsi felvilágosodás eszméinek terjesztésével, a politikai publicisztika és szatíra, valamint a glossza és más cikkformák meghonosításával alkotott maradandót. Bár különböző utakon haladtak és a magyar felvilágosodás két jellegzetes irányát: a jozefinisztikus és a nemesi patrióta tábort képviselték, publicisztikájuk sok közös vonással is rendelkezett. Görög is szolgálta a felvilágosodás ügyét, és Szacsvay is a nemzeti nyelvét, irodalomét. Kár, hogy amikor a két út beletorkollott a magyarországi jakobinus fejlődés útjába, az időszaki sajtót a ferenci abszolutizmus elnyomorította: Görögék megtűrt lapját elszürkítette, Szacsvayt pedig eltávolította a Magyar Kurírtól. De így is jelentékenyen kivette részét mindkét újság a hazai jakobinus fejlődés előkészítéséből.