A MAGYAR KURÍR SZACSVAY KIVÁLÁSA UTÁN (1793–1806)


FEJEZETEK

A Magyar Kurír, az említett okok miatt, az 1793. évfolyam első számával megszakadt. Az erdélyi Kancellária 1793. február 1-én értesítette az erdélyi királyi főkormányszéket, hogy Szacsvayt az uralkodó cenzúravétségek miatt elmozdította az újságtól. Kilátásba helyezte azonban, hogy amint alkalmas személy akad, aki folytatására ajánlkozik, engedélyezni fogja a lap további megjelentetését.

A folytatás jogáért hárman folyamodtak: Decsy Sámuel, Pánczél Dániel és Rosenmann István. Decsy életkorára és higgadtságára hivatkozott elsősorban, és arra, hogy meg tudja ítélni, mit lehet közölni az újságban az állam kára és biztonságának veszélyeztetése nélkül. Pánczél, akit az erdélyi udvari Kancellária {I-152.} ajánlott, arra hivatkozott, hogy külföldi egyetemeket látogatott, nyelveket ismer, és hogy a cenzúrai előírásokat szigorúan megtartja. Rosenmann magyar születésével és nyelvtudásával érvelt.

A hatóságok számára Decsy érvei látszottak a legrokonszenvesebbeknek. Pánczélban, mint Szacsvay egykori munkatársában nem bíztak, mert attól tartottak, hogy általa Szacsvay ismét befolyást szerezhet az újságra. Decsy érvei viszont megnyugtatónak látszottak: mindenekelőtt azért, mert – már csak korára való tekintettel is – higgadtságára és körültekintésére hivatkozott.

Decsy valóban lényegesen idősebb volt annál az újságírónemzedéknél, amely a magyar újságoknál tevékenykedett. 1742-ben született, tehát 1793-ban már 51 éves volt. A rimaszombati származású Decsy – miként első újságíróink legnagyobb része – szintén a pozsonyi evangélikus líceum hallgatója volt, 1767-től 1769-ig. Az újságok iránti érdeklődése, csakúgy, mint a statisztikai kérdésekhez való vonzódása nála is Pozsonyban fejlődhetett ki. Tanulmányait Sárospatakon folytatta, majd német és holland egyetemeket látogatott. Bölcseleti és orvosdoktori képesítést szerzett és visszatérve, Bécsben telepedett le. Munkái közül legnevezetesebb az 1790-ben kiadott Pannoniai Féniks, avagy hamvából feltámadott magyar nyelv című írása volt. E mű az anyanyelvűség propagandájával foglalkozott, részletesen elemezte az elmaradt hazai viszonyokat és a nyelvművelés kérdéseit a nemzeti lét valamennyi lényeges jelenségével együtt tárgyalta. A kor ilyen tárgyú röpiratai közül az egyik legismertebb mű volt, amelyet még a későbbiek során is sokszor idéztek.

Decsy Sámuel mint szerkesztő

Decsy újságírói tevékenysége azonban nem e munkája nyomán haladt. A nemzeti felbuzdulás szalmalángja – aminek a veszélyére éppen ő is figyelmeztetett 1790-ben – 1793 elejére már ellankadt, az udvar és a nemesség ismét egymásra talált. Decsy – éppen Szacsvay példáján is – világosan felismerte, hogy a viszonyok az újságírás terén is elsősorban azt a higgadtságot kívánják meg, amelyre ő maga is hivatkozott ajánlkozásában.

Hogy mit jelentett ez a „higgadtság” a Magyar Kurír szerkesztése szempontjából, arra nézve már sokat elárult az új szerkesztő bemutatkozó cikke. Ebben hivatkozott arra, hogy a Kurír „Derese” (az újság címlapján látható, lovas futárt, „kurír”-t ábrázoló illusztrációra utal) megbotlott, mert iskolázatlan ló lévén, nem engedett a zablának. Ígéri, hogy ő olyan, „iskolás és szelíd természetű” paripára ülteti postáslegényét, mely csak ügetve jár.

Szükségét érezte annak is, hogy tudtul adja: tisztában van azzal, hogy az újságíróknak „nem Satyrának, hanem a világ jelenvaló történeteinek írására adatik engedelem”. Eleve arra kötelezi magát, hogy kiadandó újságjában senkinek a jó hírnevét rágalmazni nem fogja.

E „program”által Decsy világosan el kívánta határolni magát elődjétől, aki ellen a legtöbb vád – a társadalombírálatok miatt – éppen szatirikus és „rágalmazó”{I-153.} újságírói stílusa miatt hangzott el. Szükségesnek látszott azonban az is, hogy a Magyar Kurír új szerkesztője, saját korábbi énjétől, a Pannoniai Féniksben meghirdetett nemzeti programpontok Decsyjétől is elhatárolja magát. Ehhez a külső körülmények megváltozása mellett, az e kérdésekkel kapcsolatban – sok kortársához hasonlóan – nála is eluralkodni kezdő belső fásultság is hozzájárult. Magatartásának hű kifejezője az a megjegyzése, amelyet 1795-ben, két magyar jakobinus vértanúnak, Őz Pálnak és Szolárcsik Sándornak kivégzéséről hírt adó közleménye után írt. „Mire nem viszi az éretlen ifjúi gondolat az embert? Boldog, aki magát a roszsz társaságtól el vonja, és magának, maga rejtek szobájában, hasznos és épületes könyveknek olvasásával mulatságot talál.”

Decsy, amikor az újságírásra vállalkozott, kétségkívül mindenekelőtt zilált anyagi helyzetén kívánt segíteni. Leveleiből azonban nemcsak anyagi helyzete, hanem azok a mostoha körülmények is tükröződnek, amely azoknak az íróknak volt az osztályrésze, „akiket senki sem segített”. Maga Decsy is szemére hányta Széchényinek, hogy a könyvei kiadására felhasznált összeget hiába sürgette nála. Az újságírói tevékenység, miként már Révainál láttuk, úgy is előtérbe kerülhetett számára, mint ami által függetlenítheti magát a mecénások jóindulatától, és egyszersmind alkalmat ad bizonyos tudományos munkásságra is.

Mert másrészt Decsy az újságírás révén tudományos tevékenységét kívánta elősegíteni: azt a leíró statisztikát akarta művelni és népszerűsíteni, amit Pozsonyban, Bél Mátyás utódjaitól megismert. „Európa jelenvaló állapotjával”, történetével, földrajzával foglalkozó cikkeket ígért olvasóinak, mivel sokan nem érnek rá e kérdéseknek behatóan utánanézni.

Újságjához – hasonló célból – egy almanachot, a mai újságnaptár ősét tervezett, és három évig meg is jelentetett belőle egy-egy kötetet. Ez is Bélnek a Nova Posoniensiához havonta mellékelt, az eseményeket áttekintő Syllabus rerum memorabilium című mellékletére emlékeztet, noha ismerhette Decsy természetesen a hasonló külföldi, főleg német újságlexikonokat, naptárakat is.

Mindez azonban Decsy újságjának nemigen vált előnyére. A sok tudálékos magyarázat, amellyel teletűzdelte lapját, érdektelenné, szárazzá, unalmassá tette azt. Ez, Szacsvay szellemesen, az aktualitások iránt kiváló érzékkel megírt cikkei után különösen szembeötlő lehetett. Persze mindezek mögött – nem szabad elfelejteni – ott állt I. Ferenc berendezkedő rendőrállamának cenzúra apparátusa is. A konzervatív és reakciós elemek előnyomulása, a felvilágosodás híveinek üldözése, az uralkodónak a belső feszültségeket a forradalmi Franciaország elleni háborúval levezetni kívánó hadi készületei közben Decsynek – talán mert az volt az őszinte véleménye, talán azért, hogy nagyobb biztonságérzetet teremtsen maga számára – a „higgadt”, száraz cikkek mellett számos, a hivatalos irányzattal megegyező politikai állásfoglalásával is találkozunk. Ezek sorában a legszembetűnőbb a franciákat és a francia forradalmat, a vallástalanságot és a „deizmust” elítélő cikkek tömege, és azok a hamis nemzeti büszkeséget simogató, de valójában az intervenciós háborúban a magyar katonákat fokozottan felhasználni kívánó bécsi politikai érdekeket szolgáló írások voltak, amelyek ismét a magyarok kiválóságát és vitézségét emlegették.

{I-154.} Decsy idézi egy alkalommal Thomka-Szászky hírhedt mondását: „Extra Hungariam non est vita, et si est vita, non est ita.” Maga is azt írja, hogy az ország természeti „jótétemények szempontjából Európa leggazdagabb tartománya”. De 1793 júniusában még hozzá merte fűzni ezt a megjegyzést: „Aki tudni kíványja gondolataimat, olvassa meg Pannoniai Fenix nevű könyvecském 54, s több követk. cikkelyeit.” Decsy itt a kereskedést megvető nemességet, és Bécs gyarmatosító politikáját bírálta. Tejben-vajban úszunk – írta, mégis „Bécs szedi az epret, mi nekünk pedig koppan az állunk”. De később még az ilyen közvetett bíráló megjegyzések is eltűnnek a lapból. Helyette elszaporodik „Epicurus tanítványai”-nak az „úgy nevezett Deistáknak” a rágalmazása és megbélyegzése. „Testiségbe merült Bachus és Venus maradékai”-nak nevezi őket, akik úgy élnek, „mintha sem Isten, sem ördög, sem mennyország, sem pokol, sem törvény, sem büntetés nem volna”. Pedig, miként más alkalommal írja, ha mindez nem is volna, „a vallás elkerülhetetlenül szükséges volna az emberi nemzetnek”. Belátta ezt Danton és Robespierre is. A franciák ócsárlásánál ugyanis gyakori érve volt az, hogy „vallás és kegyesség nélkül valók”, akik minden kincseiktől megfosztották a templomokat. Franciaországot egyébként a pokolhoz hasonlítja, ahol a francia patrióták maguk az ördögök. Az intervenciós háború híreit a kancelláriai jelentések alapján közölte, de 1794 elejétől kezdve személyes tudósításokat is kapott a háborúból. Tudósítója az a bizonyos „Piacsek obrister”, aki a Széchényihez írt levele szerint az újságírás kezdeteinél is segítségére volt.

Mindezek ellenére, több jel is vall arra, hogy Decsy is szembekerült a cenzúrával. A lap 1795. április 7-i száma csonkán fejeződött be. A következő alkalommal mentegeti magát a szerkesztő azzal, hogy „akarata ellenére” szakadt félbe a szám. Közli a félbeszakadt cikk folytatását ugyan, de nyilvánvalóan az ugyanazon levő következő közlemények valamelyike miatt szakították félbe a lapot.

De szembekerült Decsy olyan kritikai megjegyzésekkel is, amelyek szerint semmi szükség nincs arra, hogy lapjában „statisztikát és históriát tanítson”. Rezignáltan állapítja meg, hogy neki ezek nélkül csak egyszerűbb lesz a dolga, mert „sem könyvek forgatására, sem elméje fárasztására” nem lesz többé szüksége. Mások ugyan védelmükbe veszik Decsy tudományos jegyzeteit, magyarázatait, és arra biztatják, ne törődjön a „tudatlan és a tudományokat megvető emberek ítéletével”. A szerkesztő végül is úgy döntött, hogy a jövőben nem hoz jegyzeteket, hanem kizárólag a „történetek írásával” foglalkozik majd. Bármennyire is vontatottak voltak a földrajzi és történelmi vonatkozású fejtegetései, jegyzetei, mégis csak gazdagították az újság tartalmát. Ezek megszűnésével közel került a lap a referáló újságokhoz, mert tartalmának jelentős részét az idegen lapokból átvett közlemények foglalták el. Megjegyzései, kommentárjai pedig legtöbbször csak a forradalom és a franciák becsmérlésére szorítkoztak.

Külföldi hírei közül még a lengyelországiak érdemelnek bizonyos figyelmet. Ő is, miként Görögék lapja, élénk figyelemmel kísérte 1794-ben a Kościuszkó felkeléséről érkező híreket. Bár a lengyel nép hősi küzdelmét hazája szabadságáért szintén „higgadtan”és a „Lex fortioris” alapján a lengyelek szempontjából pesszimisztikusan szemléli, mégis átüt tudósításain a felkelők iránt tanúsított rokonszenve. {I-155.} Tudjuk, hogy 1794-ben Bécsben a lengyelországi híreket feszült figyelemmel lesték Martinovicsék; éppen a lengyel sikerek nyomán kezdtek hozzá a hazai jakobinus szervezkedéshez. Nem ismeretes, hogy Decsynek volt-e minderről valami tudomása, de az kétségtelen, hogy lengyelországi tudósításai feltűnően rokonszenvező hangúak a lengyelek iránt.

Decsy szerkesztői tevékenysége során a Magyar Kurír előfizetőinek száma jelentősen megcsappant. Míg Szacsvay idejében elérte az 1200-at, 1794-ben 812-re, 1795-ben pedig 592-re csökkent. Egyenes következménye volt ez az újság elszürkülésének és érdektelenné válásának. Szerkesztőjének azonban mégis sikerült átvészelnie a jakobinus mozgalom következményeit, és lapja élén egészen haláláig, 1816-ig megmaradni. Közben 1798-ban a Magyar Kurír magába olvasztotta az 1793-ban indult harmadik bécsi magyar újságot, a Pánczél Dániel szerkesztése alatt álló Bétsi Magyar Merkuriust is. Ettől kezdve közösen szerkesztették tovább a Kurírt.

A Magyar Kurír, az első bécsi magyar nyelvű lap bizonyult a korszak leghosszabb életű magyar újságjának: Decsy, majd Decsy és Pánczél, Pánczél és Igaz Sámuel, végül Márton József szerkesztésében egészen 1834-ig állt fenn. Kétségtelen azonban, hogy legjelentősebb korszaka azokra az évekre esett, amikor megindítója, Szacsvay Sándor szerkesztette.