A magyarság történeti hivatása · Irta: Hóman Bálint

A magyar nép a IX. század végén a Dnyeper és az Alduna határolta Etelközön került a középeurópai népek látókörébe. A keleti nagy síkságnak ez a Balkán-félsziget felé vezető délnyugati nyúlványa – Kúnország, majd az oláh fejedelemségek s végül a most nyolcvan éve belőlük alkotott Kongresszusi Románia földje – évszázadokon át utolsó állomása volt a Róma tartományai felé törekvő északi és keleti népeknek.

A gótok és húnok, avarok és délszlávok, bolgárok és magyarok a Kárpátok áthághatatlan bástyájába ütközvén, mind itt pihenték ki megelőző harcaik és hosszú vándorútjuk fáradalmait. Itt gyüjtöttek erőt új küzdelmekre. Innét küldték portyázó csapataikat a szomszédos területek kikémlelésére, követeiket szövetség, föld, települési engedély szerzésére. De állandó hazájának egyikük sem tekintette ezt a három világtáj felől minden támadásnak kitett, nehezen védhető és nehezen tartható területet. Csak az alkalmat lesték a továbbköltözésre s ha ez elérkezett, sietve indultak a kiszemelt déli vagy nyugati új hazába.

Az Erdélyt határoló Keleti- és Déli-Kárpátokat mindannyian megkerülték, mert ha a havasi hágók és szorosok fárasztó útjain kisebb csapatok, elszigetelt kis népcsoportok átvergődhettek is, költöző népek és nagy hadseregek nem vonulhattak át rajtuk. A Kárpátmedencébe törekvő germán népek a Duna völgyén délről, a keleti lovasnépek pedig a könnyebben járható északkeleti szorosokon és a Tisza völgyén át, avagy két irányból – északkelet és dél felől – nyomultak a Tisza-Duna síkjára. Onnét indultak később a Maros- és Szamosvölgy kapuin át a Nagy Magyar Alföld felé nyitvaálló Erdély meghódítására.

A magyarok is ezen az úton érkeztek 895-ben az új hazába. Árpád fejedelem a nép zömével a Vereckei-hágón keresztül, más törzsek az aldunai Vaskapu-szoroson át jutottak a tiszai síkságra, csupán a besenyők és bolgárok elől menekülő kisebb töredékek tértek a Keleti-Kárpátok úttalan utaira, hogy ezer viszontagság közepette kerüljenek vissza törzseikhez. A Tiszavidék megszállása után került azután sor északnyugatról a Meszesi-kapun és a Szamosvölgyön, délnyugatról a Marosvölgyön át a Kárpátmedencében külön tájegységet alkotó, de az Alfölddel szervesen összetartozó Erdély megszállására, hogy néhány év multán Pannóniát is elfoglalva, az egész országot birtokukba vegyék.

Az európai főtájak érintkező területén külön főtájat alkotó Kárpátmedence magas hegységektől övezett földje ősidők óta vándorló népek és hódító nemzetek küzdelmének színtere volt. A föld méhéből előkerült emberi maradványok és régészeti emlékek, majd a történeti korból származó írásművek tanusága szerint délre és nyugatra áramló népek hosszú sora talált itt hosszabb-rövidebb ideig hazára, déli és nyugati irányból pedig hódító világhatalmak kísérleteztek meghódításával. Kelet és Nyugat, Észak és Dél kultúrái és hatalmai itt adtak egymásnak találkozót. Költöző népek és terjeszkedő hatalmasságok ezen a területen vívták meg népeket pusztító és nemzeteket felemelő élet-halál harcaikat. De a medence népeit politikai és művelődési egységbe foglalnia egyiküknek sem sikerült.

Az árja népcsalád trák és illír, kelta és szarmata, germán és szláv ágazataiból sarjadt népek csak a maguk népegyéniségének és életmódjának megfelelő kisebb tájegységeket tudták birtokukba venni. A római világbirodalomnak is határt szabott a Duna-vonal, Dáciában az erdélyi határhegységek vonulata. A húnok és avarok hódoltatták ugyan az egész medence minden népét, de nem tudták azokat szerves művelődési közösségbe foglalni. Az avarok bukása után a frank és bolgár hatalom osztozott az ország felett, de az egyes tájakon az ő hatalmuk árnyékában önállóságra törő kisebb szláv törzsek fejedelmei uralkodtak.

Ezt az egymással összefüggő kisebb tájegységekre tagolódó országot a Kárpátok erős természetes védőövezete és a Duna folyamrendszerének centripetális ereje foglalja zárt földrajzi egységbe s ezért a tartós politikai és művelődési egységet csak az a nép teremthette meg rajta, amelyik nem e terület valamelyik határvidékéről avagy éppen kívülről uralkodott felette, hanem a középdunai természetes központból indult az állami és szellemi egység megvalósítására. Állandó uralmát csak az a nép biztosíthatta ezen a földön, amelyik ösztönösen felismerte az ország sajátos alkotását és helyzetét: három világtáj felé tökéletesen zárt, nyugat és délnyugat felé nyilt határai folytán a nyugati közösséghez való tartozását, kisebb tájainak szerves összetartozását és amelyik mindezekkel az adottságokkal számolva hivatását is látta az egység megteremtésében és fenntartásában. Ez a nép Keletről jött, de ezen a földön érzésben és világnézetben, kultúrában és politikában egyaránt nyugati keresztény néppé vált magyar népünk volt.

A magyar nép az urali erdőség és az euráziai pusztaság határvidékén született. Itt alakult nyelvben, művelődésben, politikai szervezetben egységes néppé keleti-finn és nyugati-török fajta népelemekből. A magyeri nép finn nyelvét és az onogurok török műveltségét átöröklő nép magát ezidő óta magyarnak nevezi, szomszédai pedig unogur

Ez a bolgár-magyar népcsoport a IX. század közepéig nyugatra jött keleti-török népek – húnok, türkök, kazárok – nomádbirodalmainak keretében élt. Ezeknek a nagyállatokat tenyésztő ázsiai pásztoroknak lovas-nomád életmódja, mint gazdasági és politikai életforma csupán minőségben különbözik a fejlődés alacsonyabb és magasabb fokán egyaránt előforduló helyhezkötött földműves életmódtól. Nagyarányú pásztorgazdaságuk és katonai szervezetük évszázados kultúrfejlődés eredménye volt. Életelemük mégis a pusztai barangolás, a harc, a zsákmányolás maradt. Ezek a vonásai megvoltak a magyarok életének is, ők mégsem voltak már a húnokhoz, avarokhoz hasonló nyers ázsiai nomádok. Bolgár rokonaikkal együtt egy sajátos bolgár-magyar kultúrközösséghez tartoztak. Műveltségük át meg át volt itatva előázsiai és keleteurópai kultúrelemekkel. A földművelés gyümölcseit is élvezték, szőlőt műveltek, fejlett iparuk és kereskedelmük volt s a VI. század óta a keresztény hit tanításait is ismerték. Ebből a nomád törökök világánál sokkalta magasabb színvonalon álló kultúrának a világából költöztek a magyarok a IX. század végén a Duna-Tisza vidékére, hol három különböző, sőt egymással ellenséges kultúrkör határterületén telepedtek meg.

A középkori Európa három – faji, művelődési, világnézet és politikai tekintetben egyaránt önálló egységet alkotó – területi körzetre tagolódott. A nyugati latin-germán, a délkeleti görög-szláv és a keleti hún-török kultúrközösségeknek a korai középkorban nem voltak állandó határai. Az V–VIII. században a keleti közösség az Alpokig és az Ádriáig hatolt, a IX. században visszaszorult keletre s a nyugati és délkeleti közösségek közvetlen szomszédságba kerültek a Közép-Duna vonalánál. E század végén a magyarok ékelődtek kettejük s a keleti törökség közé.

A magyarságnak ez a sajátos helyzete később a történet folyamán sem változott: a multban és a jelenben is Kelet, Délkelet, Nyugat határterületének lakója. Ezer év óta állandóan ugyanaz a nagy kérdés foglalkoztatja: miképen egyensúlyozhatja a határain találkozó ellenséges erőket, miképen óvhatja meg ezek támadásainak közepette a maga életének biztonságát.

Már a honfoglalást megelőzően felvetődött a nagy kérdés: Kelet vagy Nyugat? s a magyarság Nyugatot választotta. Árpád fejedelem az etelközi ideiglenes hazából nyugaton keresett szövetségeseket. Arnulf császárral kötött szövetsége egyértelmű volt a nyugati tájékozódású magyar politika alapvetésével. Ez a politika jutott kifejezésre az új haza megszállásában is: a magyar települést – a húnok és avarok tiszavidéki településével szemben – a Duna vidékének s a dunántúli részeknek megszállása jellemzi.

A honfoglalás után a magyarok Kelet és Délkelet felé védekező állásba helyezkedtek. Nyugattal szemben mindjárt Arnulf császár halála után támadólag léptek fel. Első nyugati hadjárataik biztosították határaikat, de egyszersmind új szövetségeseket is szereztek számukra nyugaton a lombard-olasz király és a bajor herceg személyében.

A lombard-bajor-magyar szövetség – a későbbi olasz-német-magyar együttműködés első kezdetleges formája – állandó értékű külpolitikai kapcsolatnak bizonyult, mert az érdekközösség kölcsönös felismerésén alapult. Az északitáliai és bajor fejedelmek a magyarok támogatásával vívták harcaikat ellenfeleikkel és a központi hatalommal szemben. Bulcsú, a X. század nagy magyar hadvezére pedig az olasz és német szövetséges fejedelmek támogatásával, az ő országaik területén felvonulva, juthatott el hadaival az Atlanti-óceánig, a Pireneusokig és Közép-Itáliáig. A nyugati támadás veszedelmét elhárító összeköttetéseire támaszkodva adta fel kelet felé a defenzív állást s vette tervbe a hanyatló bolgár hatalom megtámadását. A görög császári hatalommal kötött bolgárellenes szövetsége első előkészítő lépése volt a középkori magyar királyság későbbi balkáni expanziójának, a magyar nagyhatalmi politikának. Ez a nagyvonalú politikai elgondolás azonban megbukott a X. század derekán életrekelt német-római császárság támadó fellépése következtében.

Nagy Ottó császár legyőzte a magyarokkal szövetségben ellene lázadó hercegeket, saját családja kezében egyesítette a Magyarországgal szomszédos keleti határtartományokat és Augsburg mellett megsemmisítő csapást mért a magyarokra.

A magyarság újra a lét vagy nemlét súlyos kérdésével került szembe. Már-már teljes elszigeteltségben élt a hatalma tetőpontja felé közeledő Németbirodalom és az újra felvirágzó bizánci hatalom között, mikor Géza fejedelem politikai éleslátása egészen új helyzetet teremtett. Géza felismerte az elszigetelődésben rejlő nagy veszedelmet s újra visszatért a nyugati tájékozódásnak az augsburgi vereség után elhagyott útjára. Követeket küldött az öreg császárhoz, hitet tett békés szándékairól és keresztény térítőpapokat kért, hogy népét a nyugati közösségbe vezesse. Evvel eldöntötte nemzete sorsát: a magyarság végleg elszakadt a kelet-európai török kultúrkörtől és elfordult a bizánci görög-szláv világtól is.

A keleti és északi tájakról a római világbirodalom területére és annak északi szomszédságába telepedett népek szükségképen kerültek szembe az ellenséges erők közt való biztonságos elhelyezkedés sorsdöntő kérdésével.

Kelet vagy Nyugat, Észak vagy Dél? Pogányság vagy kereszténység? Elszigetelt élet vagy beilleszkedés az új szomszédok közösségébe? Hűbéres hódolat vagy szuverén függetlenség? Törzsi tagoltság és kollegiális kormányzat vagy politikai egység és egyeduralom? Ezeknek az életbevágó kérdéseknek helyes megoldásától függött e népek pusztulása vagy fennmaradása, külső biztonsága és belső fejlődésük zavartalansága.

A germán népek egy része római földön a neolatin népegyéniségekben olvadt fel, más részük – köztük a majdan egységbeforrott német törzsek – és a szláv népek is eredeti faji és népegyéniségük megóvásával illeszkedtek be a latin-keresztény avagy a görög-keresztény kultúrközösségekbe. A keleti török népek, a húnok és avarok azonban nem tudtak elszakadni Ázsia pusztáitól. Ha egy-egy nagy vezérük, mint Attila, felismerte is a helyes utat, népe nem tudott a beilleszkedés gondolatával megbarátkozni s keleti rokonai és nyugati szomszédai támadásának ütközőpontján sorsa a teljes bomlás, szétszóródás, felszívódás lett. Ez a sors várt a magyarságra is, ha történeti élete sorsfordító pillanatában multbarévedő tekintettel nem tudja meglátni a jobb jövő felé vezető utat. Ettől a sorstól mentette meg Géza és a Rómából kért koronával királlyá koronázott Szent István külpolitikája és belső kormányzata, államszervezése és egyházalapítása, társadalomformáló és műveltségszerző uralkodása.

István király a magyar népben rejlő fajfenntartó és nemzetépítő erőt, államalkotó- és művelődőkészségét teljesen kiaknázva, a magyarság és kereszténység szintézisének megteremtésével, a belső egység és külső béke principiuma alapján oldotta meg a honfoglalás óta időszerű nemzetpolitikai problémákat. Békés célkitűzéssel, de ha kellett, harcos eszközökkel megoldotta az egy hit és a belső egység, a nyugati tájékozódás és a függetlenség kérdéseit és velük oldotta meg a magyar népegyéniség fennmaradásának és a nemzet biztonságos elhelyezkedésének időtlen problémáját is. Továbbszőtte a régi délnémet és északolasz szövetség vonalát. Házassága bajor Gizellával, nővéréé velencei Péterrel ennek a külpolitikai elgondolásnak tanúi. Senki nála határozottabban nem foglalhatott állást a nyugati politika mellett, de senki világosabban nem nyilatkozhatott meg a magyar nemzeti szuverénitás és állami függetlenség eszméje mellett sem. Kereste és megbecsülte a császárok barátságát és szövetségét, de mikor egyikük hűbérúri igényekkel lépett fel vele szemben, fegyverrel védelmezte meg királyságát és annak szuverén jogait.

Külpolitikáját mégsem ezek az összeköttetések jellemzik, hanem a keresztény univerzalizmus eszmevilágában gyökerező egyetemes béketörekvései. Kortársaival, II. Szilveszter pápával és III. Ottó császárral együtt – akik keresztény alapon kívánták a római impériumot feltámasztani – meggyőződéssel hitt a keresztény népek testvéri együttélésének lehetőségében. Ezért nemcsak a Németbirodalommal, hanem Bizánccal és többi szomszédaival is békében igyekezett élni.

Magyar régiségek a X. századból.

Magyar régiségek a X. századból.

Ebből az eszmevilágból sarjadt a fiához írt »Erkölcsi Intelmek« sokat idézett és sokféleképen magyarázott mondata is: »gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország«. A keresztény univerzalizmus elvi türelmességében gyökerező »idegenvédelem«, »az új és különféle szót, szokást, fegyvert, tudományt magukkal hozó«, tehát a művelődést gyarapító keresztény »vendég- és jövevénynépek« védelme és megbecsülése, a keresztényi türelem jól összefért a Keletről hozott s a hún-török népektől örökölt ősi felfogással, melynek értelmében a hódolt népek s az uralkodó néphez csatlakozó egyének – nyelvüket, szokásaikat, népi egyéniségüket megőrizve is – a nomád népközösség tagjává válnak.

Ez a nyugati keresztény ideológiában és keleti pogány tradícióban gyökerező türelem István koncepciójában reálpolitikai értelmet nyert: a földrajzi és történeti adottságok következtében különféle népelemeket magábanfoglaló magyar nemzetállam középkori társadalompolitikájának egyik iránygondolatává lett. Szent István utódai a telepes vendégek – hospesek – nagyobb csoportjainak, így az erdélyi és szepesi szász közösségnek, a besenyőknek és kúnoknak, sőt egyes szabad községeket alapító kisebb nyugati népcsoportoknak is külön kiváltságok adományozásával, az önként csatlakozott s utóbb a keleti és délkeleti határvidékre áttelepedett székelyeknek pedig ősi jogaik hallgatólagos elismerésével tették lehetővé, hogy a magyar földön is saját életformáik szerint éljenek, nyelvüket, szokásaikat, népegyéniségüket megőrizzék s az államhűség és közkötelességek korlátai közt önkormányzattal éljenek. De a jobbágysorban élő népcsoportoknak – az északnyugati részeken itt talált szlovákoknak és a Drávántúl hódoltatott szlovéneknek, sőt a későbbi századokban beszivárgó, alacsonyabb kulturális színvonalon álló oláhoknak és ruténeknek – is módot adtak nyelvük, szokásaik, életformáik megtartására.

Magyar tarsolylemez a X. századból.

Magyar tarsolylemez a X. századból.

Ha e patriarkális türelem ellenére a magyarsággal rokon keleti népcsoportok – a székelyek, kabarok, besenyők, úzok – és a magyarokkal teljes életközösségen együttélő szlávok elszórt nemzetiségi szigeteinek népe, valamint a magyar faluból állandóan és folytonosan új elemekkel gyarapodó vallon, német, olasz városok egy részének polgárai és a magyar társadalom felsőbb rétegeibe felemelkedett egyének és családok mégis elmagyarosodtak, ez a magyarság számbeli túlsúlyára, a színmagyar környezet hatására, a szükségképen kialakuló közösségi érzésre, a magyar fajta vonzó és áthasonító erejére s nem utolsó sorban éppen a magyar társadalom és a közhatalom türelmére vezethető vissza.

A nemesi társadalom, a birtokos urak és vitézek osztálya, igen rövid idő alatt, még a XII–XIII. században teljesen felszívta magába az életszintjén elhelyezkedett nyugati és keleti jövevényeket. Ez a birtokos vezetőréteg és a szabad magyarságnak paraszti sorba hanyatlott rétege ellenállhatatlan erővel vonzotta magához a honfoglaláskor meghódolt szláv szolganépséget és a X–XII. században szórványosan betelepedett földműves telepeseket. A szolgák és adózó szabadok társadalma az ország északnyugati részén zárt tömegben lakó szlovák és fehér horvát népcsoportnak – a mai nyugati szlovákok őseinek – kivételével, természetes úton, minden hatalmi eszköz alkalmazása nélkül magyarrá lett. Ugyanígy indult meg azoknak a királyság korában bevándorolt jövevényeknek elmagyarosodása, akik magyar környezetben telepedtek meg. S ez a folyamat a későbbi századokban is továbbfolyt.

Mint a többi nagy államépítő nemzetek és népek, a magyarság is elindult az ethnikai egység felé vezető fejlődés útján, mikor a XI–XIII. században a Dunába és Tiszába torkolló folyók völgyein behatolt a határvidék erdőségeibe s a magas hegységek szívében elérte a természetalkotta határokat, sőt rajokat bocsátott a határontúli területekre is, terjesztve a nyugati kultúrát és visszaszorítva a keleti pogányságot és délkeleti ortodoxiát. Az 1241. évi végzetes mongol-tatár invázió jóidőre útjátvágta ennek a természetes folyamatnak. A keleti országrészek vérvesztesége igen nagy volt s a kipusztult népességet sem az ország más részeiből, sem nyugatról hozott telepesekkel nem lehetett többé pótolni. A királyoknak Kelet nagy emberrezervoárjához kellett folyamodniok.

A Duna-Tisza-közi és tiszabalparti síkságon a kúnok és a Kaukázus vidékéről velük együttjött árja jászok (alánok) honvesztett népe szállt meg. Kún telepek keletkeztek a nyugati határszélen és az alsó Dunaszakaszon is. Ezek a korábban felszívott török népelemekhez hasonlóan alig egy század alatt teljesen megmagyarosodtak és sajátos népi önkormányzatukat megőrizve beolvadtak az államfenntartó nemzetbe. A déli határ felől a XII. század vége óta előbb szórványosan, majd egyre nagyobb csoportokban beszivárgó s végül az Anjou-korban a déli és északkeleti határvidékre zárt csoportokban katonai célzattal betelepített oláhoknak vagy románoknak a magyarságtól és a Nyugattól idegen, ortodox-hitű, balkáni népe azonban nyelvében és vallásában, szokásában és lelkében egyaránt idegen maradt új hazájának népétől. Jobbára bolgár- besenyő-, kúneredetű – a magyarral vérszerint rokon – előkelőik elég nagy számban tértek át a latin egyházba, tanulták meg a magyar nyelvet és olvadtak be a magyar nemességbe, de a pásztorkodó és földművelő jobbágynép – az északkeleti részekre betelepített ruténekkel együtt – megőrizte nemzetiségét s a magyar szállásterületeket övező, a folyóvölgyeket határoló hegyvidékre telepedve idegen testként ékelődött a tiszántúli és erdélyi magyarság közé.

A magyarság számbeli túlsúlyát ezek az új telepítések sem veszélyeztették, hiszen a XIV. századi magyarságnak éppen elég ereje volt keleti és délkeleti kultúrmissziójának folytatására, új keleti területek benépesítésére. A magyar király védelme alatt kialakult havaselvi oláh fejedelemség északi szomszédságában a tatáruralom alól felszabadult moldovai területet először a Felső-Tisza vidékéről, Erdély északi részéből s a Székelyföldről kivándorolt magyar telepesrajok népesítették be, csak később jöttek utánuk a király oláh telepesei. Az Alduna és Száva balpartjának akkor még sűrű magyar lakossága viszont a túlparton megszervezett Szörényi-, Kucsói-, Macsói-, Ozorai-bánságokba bocsátott ki telepesrajokat az oláh és szerb népség közé.

A magyar királyság a maga nemzetiségét – a szentistváni hagyományokhoz híven – nem zavarta sajátos életükben, de továbbjárt az ország néprajzi egységéhez vezető természetes fejlődés útján, mikor a törökök megjelenése teljesen új helyzetet teremtett.

Az idegen elemeket, más törzsről szakadt egyéneket és csoportokat is magábaolvasztó magyar társadalom – az előbb vagy később hasonló keveredési folyamaton keresztülment nyugati nagy népekhez, az olaszhoz, spanyolhoz, franciához, angolhoz, némethez hasonlóan – hamarosan kitermelte magából az ősi faji sajátosságait híven őrző, de a keveredés nyomán új sajátosságokkal is gyarapodott »európai magyar« típusát, melynek első képviselője maga István király volt. Az idegenek beszüremkedése után is ízig-vérig magyarnak maradt európai magyarok megsokasodásával alakult ki a nyugati életformák közt élő mai európai magyar faj és nép, a Kárpátmedence államalkotó és államfenntartó nemzete.

A magyarság államépítő géniusza Szent Istvánban testesült meg. Ő törte le a törzsi partikularizmust és teremtette meg a nemzet egységét. A nyugati mintára életrehívott középeurópai keresztény magyar királyság és a római közösségbe tartozó független magyar egyház megszervezésével ő szakította el végleg a népét Kelethez és Délkelethez fűző politikai és érzelmi szálakat. Népét »saját szokásai szerint« magyar szellemben kormányozta, de az államélet és a közhatalmi szervezet új formáit nyugattól kölcsönözte. Új európai magyar jogintézmények és új keresztény magyar művelődés alapjait vetette meg.

A Keletről hozott ősmagyar művelődési hagyományok a nép lelkében összefonódtak és egybeforrottak a nyugati egyházi és világi műveltség német és olasz földről, avagy nyugatról – közvetlenül s német és olasz közvetítéssel – átvett elemeivel. Egyesülésükből született meg az immár idestova ezeresztendős keresztény-magyar művelődés. Ez a művelődés fajilag meghatározott ősmagyar hagyományok és a nyugati keresztény közösségtől átvett értékek eredője. A magyarság nem szakadt el a magyar lélek ősi forrásától. Mindmáig híven őrzi az ősi faji műveltség készletéből megmaradt időálló értékeket, megóvta művelődése magyar jellegét. De európai földön európai néppé alakulván, lelkét már Szent István korában s azóta is mindig kitárta az ideáramló nagy nyugati eszmeáramlatok előtt. A román korszak egyházi renaissance és a belőle sarjadt gregoriánus irányzat nyomában utat talált magyar földre a gótika és a lovagi életszemlélet, a renaissance és a reformáció, a barokk és a katolikus restauráció, a rokokó és a felvilágosodás, az empire és a romantika, a biedermeier és a polgári liberalizmus, az individualizmus és kollektivizmus, a kapitalizmus és szocializmus történeti áramlata. Magyarország nemcsak azért volt századokon át – nyugati írók és államférfiak sokszor idézett szavai szerint – »Európa és a kereszténység védőbástyája«, mert fiai karddal kezükben védték a nyugati művelődést keleti és délkeleti erőkkel szemben, hanem azért is, mert földje volt utolsó állomása minden nyugati eszmeáramlatnak. A magyar fajta a maga áthasonító erejével teljesen birtokába tudta venni, a magáévá tudta tenni és másoknak is át tudta adni a tudatosan átvett és észrevétlenül beszivárgó művelődési értékeket. S emellett a nyugati kultúrközösség keretében is meg tudta őrizni szellemi függetlenségét, mert sohasem szolgai módon követte a példaadó nemzeteket, sohasem urat és pártfogót, hanem mindig barátot és tanítómestert keresett nyugaton.

István király eszményeket adott népének és célokat tűzött ki a magyar nemzetpolitika elé s ezzel a Kárpátmedence magyar népének világtörténeti hivatását is meghatározta. A magyar nemzetnek ez az immár közel ezeresztendős világtörténeti hivatása: a Kárpátmedence természetes földrajzi, gazdasági és stratégiai egységének megfelelő politikai és művelődési egység fenntartása s a magyar határon találkozó külső erők folytonos egyensúlyozása, kapcsolatban a keresztény kultúra és a nyugati civilizáció állandó védelmével és terjesztésével Kelet és Délkelet felé. Ez a hivatás egyértelmű az európai béke és egyensúly harcos és munkás szolgálatával.

A Kárpátmedence területének és népének a középdunai központból irányított és megszervezett egysége s az államegység eszméjét és a nyugati művelődés szellemét hordozó magyar nemzet biztonsága évszázadokon át biztosítéka volt és mindenkor biztosítéka lesz a környező népek békés együttélésének s a nyugati kultúra zavartalan fejlődésének. Ennek az egységnek a megbontása, a magyar nemzet politikai biztonságának veszélyeztetése, szellemi függetlenségének korlátozása – bármely világtáj felől induljon is ki – végeszakadatlan surlódások, harcok, küzdelmek forrása volt a multban és lenne a jövőben is Kelet és Nyugat művelődése és hatalmi erői között. A szentistváni politikát ez a világtörténeti vonatkozás teszi örökké idő- szerűvé nemcsak a magyarság, hanem nyugati szomszédai és minden európai nemzet számára is.

A magyarság ezt a hivatását ötszázéven át, sokszor nagy áldozattal, de mindig becsületesen töltötte be a szentistváni hagyomány szellemében. Állama hatalmi szervezetét, egyháza kiváltságait, társadalma nyugati életformáit még Szent István állapította meg. Az államigazgatás és a honvédelem szervezetét Szent László és Kálmán vitték a Kárpátmedence természetes határáig s az immár teljes politikai és művelődési egységbe foglalt ország erejére támaszkodva nemcsak a keleti támadásokat verték vissza, hanem ők indultak el a nyugati kultúra továbbterjesztésének útján, új déli és keleti tartományok szerzése felé is. A déli és keleti misszió III. Béla és II. András korában nagyhatalmi politikává szélesedett: az ország keleti és déli szomszédai magyar befolyás és evvel a nyugati kultúra hatása alá kerültek. A tatárinvázió pusztító viharának elvonulása után az országot újjáépítő IV. Béla, majd – három évtizedes megszakítás után – az Árpádház olasz földről jött örökösei, Anjou Károly Róbert és Nagy Lajos idejében a középkori magyar hatalom eljutott tetőfokára.

Magyarország a német-római császárság keleti határán immár két század óta ugyanazt a szerepet töltötte be, mint nyugaton Franciaország és Spanyolország. Ezek védelmezték Európát a kontinensen hatalmi állásra törekvő szigetlakó angolokkal és az Észak-Afrikából európai földre hatoló arabokkal, amaz a keleti és délkeleti erőkkel szemben. A magyar király hatalma és tekintélye egy színvonalon állt – a francia királyéval – odahaza meg is haladta azt. Jövedelme a francia és angol királyokéval vetekedett. Hadserege személyi értékekben, harcmodorban és átütő erőben bármelyik európai hadsereggel felvehette a versenyt. Ez a szilárd megalapozású hatalmi állás adja magyarázatát annak, hogy a tatárjárás végzetes pusztításai, majd az oligarchia romboló belső harcai után oly gyors ütemben jutott befejezéshez az újjáépítő munka. Ez adja a magyarázatát Nagy Lajos világbirodalmi méretekig szélesbedett hatalmi koncepciójának: a nagyranövekedett szerb hatalom ellen életrehívott magyar-nápolyi unió és a tízévre megvalósult magyar-lengyel unió tervének, valamint a természetes határokon túl a déli és keleti tartományhálózat kiépítésének.

Nagy Lajos korában a Magyarbirodalom s vele Nyugat határa délkeleten a Balkán-félsziget szívéig, keleten a Pontusig és a Dnyeszterig tolódott ki. Az északi szerb és bolgár tartományok és az oláh vajdaságok fejedelmei mind a magyar királynak hódoltak; kis országaik és a magyar királyság határai közé magyar királyi szervek közvetlen igazgatása alatt álló tartományok – az Ozorai-, Sói-, Macsói-, Kucsói-, Szörényi-bánságok – ékelődtek. Ezekben a tartományokban a térítés, telepítés, kiváltságosztás, rendfenntartás minden eszközének igénybevételével rendszeres missziós munka folyt, a nyugati keresztény kultúrközösségbe leendő bekapcsolásuk célzatával. Nagy Lajos külpolitikai célkitűzéseiben mindenkor igen nagy szerep jutott az egyházpolitikai és hitvédelmi szempontoknak. Nápolyból jött családja erős és meggyőződéses missziós hitével csüngött a maga és királysága hithirdető és hitterjesztő hivatásának gondolatán s ennek realizálására irányuló törekvése valósággal gerincévé lett balkáni és keleti politikájának. A déli és keleti tartományok fejedelmeivel vívott küzdelmeinek hátterében teljes világossággal bontakoznak ki hitterjesztő és egyházpolitikai koncepciójának körvonalai. A béke első feltétele mindig a katolikus hit és római egyház jogainak teljes elismerése volt s a győzelem vagy megegyezés után nyomban megindult a rendszeres térítőmunka; eredményességéről maga V. Orbán tett tanuságot, szokatlan melegséggel ismerve el Lajos érdemeit Bosznia, Szerbia, Bulgária ezer meg ezer lakójának megtérítése körül.

Boszniában ez a misszió igen nagy eredménnyel járt, de a délkeleti és keleti tartományok skizmatikus tömegeinek gyökeres és erőszakos térítéséről már nem lehetett szó, mert itt a keleti skizma a szomszédos országok államvallása volt s a latin egyháztól, mint a magyar hatalom szövetségesétől függetlenségüket féltő hűbéres fejedelmek pártfogását élvezte. Ezért a skizmatikus szerb, bolgár, oláh és rutén néppel szemben erélyes fellépés helyett a csendes és kitartó térítőmunka eszközeihez kellett folyamodni. Lajos nem üldözte tartományainak óhitű lakóit. Lelki gondozásuknak sem állt útjába, de komoly és meggyőző térítéssel igyekezett őket a latin egyháznak megnyerni. De ez a térítő és műveltségterjesztő misszió oláh földön nem járhatott teljes eredménnyel, mert az oláh fejedelmek – ha hódoltak is a magyar királynak – népükkel együtt idegen világ lakói voltak. Tartományaik – a trianonelőtti Kongresszusi Románia – területe a földrajzi adottságok szerint az euráziai síkságnak és a Balkánfélszigetnek, a Kárpátok vonalánál nyugattól élesen elkülönülő, összekötő tája. Lakói ezért politikailag bármikor bekapcsolódhattak a keleti vagy délkeleti politikai és kultúrközösségbe, de a Kárpátok hatalmas választóvonalán túl kezdődő nyugati világgal földrajzi közvetlenségben nem érintkezhettek. Az oláhság magyar kapcsolatai ezért kezdődnek a magyar határ déli szakaszán; nem is szólva a havasi legelőkön át ugyancsak délfelől beszivárgó pásztorokról, a települőrajok vándorútja az Alduna völgyén át vezetett a magyar földre s innen jutottak később északkeletnek húzódva a Keleti-Kárpátok nyugati lejtőjéig. Ezért vannak zárt tömegben székelyek a keleti magyar határ déli szakaszán. Ezért keresik a románok félszázad óta a nyugati kultúrkapcsolatokat távol nyugaton, elsősorban franciáknál s nem a közvetlen szomszédságban, magyar földön, honnét ideszakadt fajtestvéreik útján a multban minden nyugatias művelődési értéküket kapták. Ez a földrajzi helyzet a balkáni műveltséggel párosulva vitte az oláh vajdákat a magyar és török hatalom közt folytonosan ingadozó politika, majd a török hűbéresség útjára. Ez vetett véget földjükön a magyar királyok missziójának tüstént, mikor a török az Aldunánál közvetlen szomszédjukká lett.

A magyar király a XV. században még tartani tudta a törökkel szemben hübéruraságát a dunai szerb despota és az oláh fejedelmek tartományai felett, de el kellett tűrnie, hogy ezek a szultánnak is adót fizessenek, sőt nem egyszer vele szövetkezzenek. A határvédelem lényegében már visszahúzódott az ősi magyar határra, hol a magyarság ötnegyedszázadon át hősi elszántsággal és önfeláldozó bátorsággal szegült ellene a keleti áradatnak. Magyarországot ezidőben kezdik nyugaton az államférfiak »a kereszténység védőpajzsának«, »Európa keleti bástyájának« nevezni. A századok folyamán egyre fokozódó erejű keleti – besenyő, úz, kún, tatár – támadások elhárítása után az elbukott bolgár és görög hatalom hadiútján közeledő ozmán-törökök minden megelőző kísérleténél állhatatosabb és kitartóbb s a tatárrohamot kivéve mindegyiknél erőteljesebb támadását kellett kivédeni. A honvédő küzdelem szervezője, irányítója, vezére, lelke két évtizeden át Hunyadi János szörényi bán, majd erdélyi vajda s végül Magyarország kormányzója és főkapitánya volt, az egykorú keresztény világ ünnepelt hőse. Utolsó nagy diadalának, a szerbek fővárosává lett Nándorfehérvár visszavételének emlékét ma is mindennap idézi a pápa rendeletére ezidő óta a templomokban minden délben megkonduló harangok szava.

Mátyás király. Mantegna után.

Mátyás király. Mantegna után.

Hunyadi politikai és katonai sikerei, államférfiúi és hadvezéri tehetsége, személyes bátorsága és szervező erélye gyenge uralkodók és hatalomraéhes nagyurak küzdelmeinek közepette állította vissza a magyar királyság tekintélyét és hatalmát. Személyes tekintélyét és páratlan népszerűségét öröklő, nagytehetségű fia, Mátyás király idejében mégegyszer és utóljára felragyogott a magyar hatalom napja: újra úrrá lett az országban a királyi akarat, Magyarország ismét elfoglalta Európában az Anjou-korban tetőfokára emelkedett, de Nagy Lajos halála óta aláhanyatlott nagyhatalmi állását.

Hunyadi Mátyás magyar nemzeti király és egyben vérbeli renaissance fejedelem volt. Magyarságát vére, származása, hagyományai határozták meg, kora igazi fiává olasz forrásokból merítő renaissance műveltsége avatta. Érzései, elgondolásai, célkitűzései a történeti magyar lélek mélységeiből sarjadtak. Műveltsége, ízlése, életformái a renaissance talajából táplálkoztak. Politikája, diplomáciája, hadviselése szervesen kapcsolódik az elődökéhez, de eszközei és módszerei már a renaissance szellemi műhelyéből valók. A szentistváni hagyományok szellemében igyekezett a magyar állam sok vihart látott épületét helyreállítani és magasabbra emelni, de az új emeleteket már a renaissance építőanyagából építette.

Hatalmas egyéniségében összhangzatos egységben élt a középkori magyar királyok elgondolását továbbélő és továbbfejlesztő keresztény uralkodó a magyarságot új eszmék nyomán új utakon új világ felé indító renaissance-fejedelemmel, a magyar katona a tudós humanistával. Ezért lett a mult és jövő eszményeit összehangoló személyiségével utolsó nagy képviselőjévé a magyar népi erők őstelevényéből kiemelkedő középkori magyar nagyhatalomnak és egyszersmind első – sajnos, egyedülmaradt – harcosává a nyugati országokban később kiteljesedett újkori nemzeti abszolutizmusnak, európai mérték szerint is a legnagyobbak közé tartozó képviselője az újkori nemzetállamnak, ez állam minden nagy törekvésének.

A X. századi keresztény renaissance és a karolingi államrendszer eszmevilágát magyar talajba ültető Szent Istvánnak és legnagyobb utódainak – a keresztényszellemű Szent Lászlónak, az egyházállamot szervező Kálmánnak, a rendiséggel bölcsen megalkuvó IV. Bélának, a késő lovagkor szellemét és az ébredő nemzeti gondolatot képviselő Nagy Lajosnak – nagyságát egyéni jellemvonásaikon, magyarságukon és európaiságukon túl politikájuk és kormányzatuk teljes korszerűsége határozza meg. Mátyás még e nagyok között is kimagaslik, annyira korszerű volt. Két világtörténeti korszak határmesgyéjén – Szent István mellett – ő adta legragyogóbb példáját, miképen lehet a nemzeti értékek megbecsülésével és a népi sajátosságok teljes megóvásával a magyarság eszmevilágával rokon nyugati szellemiség eszmeáramlatait magunkévá tennünk, magyarrá alakítanunk és a nemzeti közösség javára gyümölcsöztetnünk, miképen lehet az ősöktől örökölt magyar lélek és a magunkba szívott nyugati szellem tökéletes átélése és egybefoglalása által egészséges új fejlődés útját egyengetnünk.

Hunyadi Mátyás a magyar államtörténet új, de be nem teljesedett fejlődési korszakának megindítója, a korabeli világnak »legnagyobb formátumú államférfia« volt. Nagy elődeihez hasonlóan munkálta a magyarság történeti hivatását: kaput nyitott kora nyugati szellemiségének, őrt állt a déli és keleti határon s a belső erők egyesítésével és megszervezésével s nyugaton új erőforrások szerzésével emelte fel királyságát, új utakon új világ felé indította nemzetét.

Nagyvárad ostroma 1692-ben. Egykorú rézmetszet.

A magyar nagyhatalom Mátyás halála után összeomlott, a magyar királyság elbukott, mert a magyarság vezetőrétege még nem érett meg az újkor szellemének befogadására s ha Mátyás szuggesztív egyéniségének ereje előtt meg is hajolt, halála után idegen árnyékkirályok uralma alatt visszatért a maga szűk rendi világának önző törekvéseihez és avult eszméihez. S egy emberöltő multán a magyarság eljutott a mohácsi mezőre, a hadsereg elveszett, az ország a török martalékává lett, mert egy törpe nemzedék nem értette míg hivatott vezérét.

A magyar királyság többé nem tudta teljesíteni hivatását. Az ország három részre szakadt. Középső színmagyar vidéke, majd a Dunántúl is török kézre került. A királyság három-négy határszéli vármegyére zsugorodott össze. Nem csoda, hogy a magyar királlyá választott Habsburg-császárok, inkább csak mint valami határvédő őrgrófságot, semmint a hatalmas középkori magyar királyok örökét kezelték. A királysági magyarok továbbra is vitézül védték a folytonosan változó határokat s velük a Habsburgok birodalmát. Vérüket ontották a nyugati közösség védelmében. Legnagyobbjaik – Pázmány Péter, Esterházy Miklós, a költő Zrinyi Miklós – tudatosan készültek a dinasztikus érdekből folytonosan halogatott felszabadító hadjáratra és munkálták az erdélyi-magyar uniót. Résztvettek – ha a fegyverzaj közepette tehették – a nyugati kultúrvilág életében is. De a magyarság hagyományos hivatásának teljes betöltésére, kulturális missziójának folytatására sem erejük, sem módjuk nem volt. Mátyás örökébe az erdélyi fejedelmek léptek: Zápolyai János Zsigmond és Báthori István, Bocskay István és Bethlen Gábor s a két Rákóczi György.

Budavárának eleste és az alföldi részek török uralom alá kerülése után az önálló állami életre kényszerült Erdély lett a magyar királyság nagy hagyományainak és történeti hivatásának főörökösévé. A német és török hatalom között másfélszázadon át az egyensúlyozó szerepét töltötte be a régi nagy magyar királyok korára emlékeztető kiváló politikai művészettel s bár a török hatalommal kénytelen volt megalkudni, sohasem szakította el, sőt inkább megerősítette az erdélyi népet és művelődést a Nyugathoz füző erős szálakat. Sohasem szűnt meg a nagy magyar közösség tagja lenni. A három nemzet – magyar nemesek, székely-magyarok és szászok – rendi únióján nyugvó erdélyi fejedelemségben talált otthonra a Buda elestével hontalanná vált renaissance-művészet és humanista tudomány, a protestáns és katolikus iskola, a magyar reformáció minden hajtása s – még a magyarországi katolikus restauráció átsugárzását megelőzően – a felekezeti türelem és vallásszabadság európaszerte időelőtti eszméje. Erdély volt másfélszázadon át a magyar művelődés legerősebb vára, fejedelmi udvara a magyar nemzeti királyok nemes hagyományainak és törekvéseinek ébrentartója. A török befolyás ellenére is Erdély keleti határa – a régi keleti magyar határ – maradt a nyugati világ bástyája a rajta túl kezdődő idegen világgal szemben. De ennek a világnak előörsei már behatoltak a falak közé.

A véres honvédelmi harcok, az ország színmagyar területeit elfoglaló török hódítóval vívott végeszakadatlan végvári küzdelmek és pusztító háborúk három századában a magyarság elvérzett. Saját léteért és a nyugati művelődésért végigharcolt hősi küzdelme idején, már a XV. századtól kezdve, idegenek jöttek örökébe. Pusztuló házaiba, kihalt falvaiba a török elől menekülő horvát, szerb, bolgár s a keleti részen főkép oláh népség telepedett. A felszabadulás után a jóformán néptelenné vált hódoltsági terület benépesítésére a magyarságnak már nem volt ereje. A felvidéki és déldunántúli részekről sok magyar költözött vissza és jött új lakosként az Alföldre, de nem tudták teljesen betölteni a kipusztult lakosság helyét. Szlovák és oláh telepesek jöttek az ország más részeiből, németek és franciák Svábföldről, Bajorországból, Hesszenből, Elszászból, szerbek és horvátok a Balkánról. Erdélyben a nyugati művelődésért elvérzett magyarság helyét oláh jövevények foglalták el; a nyugati kereszténység világába behatolt a balkáni ortodoxia. Kelet-Magyarország erdeit és hegységeit már a XV–XVI. században ellepték a török elől csoportosan menekülő oláhok, hogy a XVII. és XVIII. században lebocsátkozzanak a szatmári, szilágyi, bihari, aradi, fehér- és kolozsmegyei termőföldre, a háborúság idején kipusztult, elnéptelenedett, elárvult magyar és szász falvakba s még az ott talált, véreiktől elszigetelt magyar családokat is magukbaszívták, eloláhosították. Az oláhságnak ez az egészségtelen terjeszkedése szorította a mult század végén védekezésre az államalkotó magyarságot. Sajnos, a liberális nemzetiségi politika hangzatos jelszavakban, naív módszerek és külsőséges eszközök alkalmazásában merült ki s a nemzetiségi kérdés korszerű s a magyar hagyománynak is megfelelő okos megoldása helyett annak elmérgesedéséhez vezetett.

A török hódoltság dunajobbparti, Duna-Tisza-közi és a Marostól északra eső tiszántúli részein a felszabadulás után gyorsan szaporodó és más vidékekről átköltözőkkel gyarapodó magyarság zárt tömegét a XIX. század elején már csak itt-ott szakították meg német és kisebb számban szlovák telepesek falvainak nemzetiségi szigetei, melyek máig megőrizték népiségüket. A magyarság a roppant vérveszteség ellenére az egész ország területén is alig másfélszázad alatt visszaszerezte számbeli túlsúlyát, noha az országot magyar, német, olasz, spanyol erővel felszabadító dinasztia mindig szívesen pártfogolta az államalkotó néppel szemben a császárhűségükkel hivalkodó nemzetiségeket, melyek közül az 1848–49. évi függetlenségi harc és sok más jelenség tanúsága szerint a magyarsággal legbensőbben egyesülni a német tudott, vele szemben legellenségesebben a román viselkedett. Az egykor színmagyar településű, de a török időkben legtöbbet szenvedett Bánátban s az Alföldnek Erdéllyel határos peremén már csak viszonylagos többségét tudta visszaszerezni. Erdélyben pedig a megritkult magyar és szász lakosság régi szállásföldjére és falvaiba a hegyekből alábocsátkozó oláhok költöztek. A Keleti-Kárpátok alján zárt tömegben élő székely-magyarok közé nem tudtak behatolni, Erdély többi részében azonban a magyar és szász nép közé ékelődve többségbe jutottak.

Magyarországnak ez a legfiatalabb s keleti lényéhez képest túlságosan zárkózott nemzetisége, – szemben a magyarsággal századok óta együttélő és vele életformáiban is rokon régi nemzetiségekkel s a nyugati kultúrájú sváb telepesekkel – magyar földön is a balkáni ortodox közösség tagja maradt; s ezen az egyházi unió sikerei sem változtattak. A görög szertartású katolikus román egyház fiainak magyar nevelésű értelmiségi rétege alapozta meg már a XVIII. században a román nacionalizmus nagyratörő célkitűzéseit a dáko-román származás és az erdélyi román kontinuitás elméletének megalkotásában.

A »dákó-román folytonosságnak « és az újabb keletű »cseh-szlovák egységnek« – minden történeti alapot nélkülöző – elméletei szolgáltak alapul most húsz esztendeje az ezeréves Magyarországnak s vele a Kárpátmedence nyugati jellegű művelődési egységének szétrobbantásához. Azok, akik e romboláshoz segítő kezet nyujtottak, megfeledkeztek arról, hogy Magyarország mai néprajzi képe a magyarság immár ezeréves középeurópai történetének, a nemzet fennmaradásáért és a nyugati művelődésért századokon át vívott szakadatlan emberpusztító véres küzdelmeinek következménye és emléke. Megfeledkeztek arról is, hogy a Kárpátmedence politikai és művelődési egységének kérdése nemcsak magyar, hanem európai probléma, sértetlen fenntartása és a magyarság hatalmi állásának biztosítása nemcsak magyar, hanem nyugati érdek is. A Kárpátmedence természetadta földrajzi és gazdasági egysége és a magyar népnek a szentistváni koncepcióban gyökerező európai hivatástudata mellett éppen az egység helyreállításához fűződő nyugati érdekek felismerése vezetett a multban és vezet most is a szétdarabolt Magyarország újjáépítéséhez.