A középkor embere csak egyben tud gyönyörködni: a túlvilági élet reményében, mely mellett jelentéktelen minden, ami csak földi és mulandó; s ha szépet alkot, ezt is jobbára azért alkotja meg, hogy a lelkeket Istenhez és az örök üdvösség gondolatához felemelje. A renaissance emberét maga ez a földi élet érdekli. Szeret élni, örül az életnek. Az ő szemében az élet nem siralomvölgye, hanem szellemi és anyagi szépségeinél fogva megbecsülendő érték. Az ember nemcsak azért van, hogy kemény megpróbáltatás, önmegtagadás, lemondás árán kiérdemelje a mennyországot; a földi életet magát is ki kell érdemelnie azzal, hogy okosan és szépen élvezi Isten adományait.
Különösen a szép élet, az élet művészete válik az ember feladatává. A renaissance tele van életművészekkel. Gondoljunk Niccolo Niccolira, a gazdag és tudós firenzei polgárra, amint hófehér ruhában ül kódexei közt, amint elmerül a klasszikus költészet világába, amint gyönyörködve legelteti szemét a pompás bútorokon, képeken, szobrokon és dísztárgyakon, melyeket maga körül felhalmozott, s elragadtatással szívja magába a szobájában széjjeláradó finom virágillatot s élvezi a kényes ízléssel kiválogatott ételeket és italokat.*
Valóban, a forma szépsége válik most az élet legfőbb normájává. A szépség az, mely mindent elfeledtet: a gondolat felszínességét épp úgy, mint a cselekedet visszásságát. A középkor bölcselkedésében a gondolat a fő: minden törekvés odairányul, hogy a gondolat a leghívebben, a legpontosabban jusson kifejezésre, ha nehézkes vagy dísztelen alakban is;* most az alaki tökéletesség becsülete uralkodik, a művészi kifejezés, az elmés ellentét, a bájos fordulat, a beszéd zenéje és harmóniája. A középkorban az erkölcsi értékek akkor is mindenek fölött állottak, ha megnyilvánulásuk formái visszatetszők voltak; a renaissance igen sokszor elsiklott az erkölcstelenség fölött is, ha fel tudta ölteni a szép formáit. Ezért van, hogy ez a kor sok szépet és nagyot alkotott, de nagy erkölcsi jellemet nem teremtett. „Az akkori Olaszország,” mondja a renaissance egyik legalaposabb ismerője,* „az emberi szellem csodálatos gazdagságait tárta fel, de olyan szíveket, melyek a maguk föláldozásával gazdagodtak volna – legalább a történelem látókörén belül – alig hozott létre”. A legtöbb humanista ékes szavakkal hirdette az erényt, de maga nem gyakorolta. A hamis pathos, naiv öntetszelgés, a rhetorikai póz valami egészségtelen légkört teremt, melyet igazlelkű ember nehezen tud elviselni. Sok köztük a becstelen hízelgő, aljas konczleső, színét örökösen változtató (Filelfo és a hozzá hasonlók). Nemi életük sokszor tisztátalan. S mindebben nem tesznek kivételt azok sem, akik klerikusoknak vallották magukat. Ennek bizonyítása végett korántsem kell Boccaccio Decamerónjának adomáira hivatkoznunk. A komoly irodalom is hiteles adatokkal szolgál. Az egyház az elvilágiasodás lejtőjére került. A pápai és főpapi udvarok fénye és pompája épp úgy, mint a kolostorok szegénysége nem egy förtelmet takart.