Némelyek szerint Dantéval indul meg az olasz renaissance. Nagyon sok nyomós érv szól e megállapítás ellen. Dante, bár olaszul írja meg isteni színjátékát, bár teljes erővel harczol az egyház világhatalmi törekvései ellen (De monarchia), bár költői művének összes lapjai (épp úgy, mint meghitt barátjának, Giottónak képei) hosszú idők óta először merik az egyetemes és örök emberit kifejezésre juttatni, még sem az újkor embere. Sokkal inkább tekint a múltba, mint a jövőbe. Neki még minden bölcsesség foglalatja a Biblia és Aristoteles. Törhetetlen híve a dogmának és esküdt ellensége minden eretnek hajlandóságnak. Semmi sincsen benne – mint már Villani* is megjegyezte – a laikus szellemből (non bene sapea conversare co' laici). A földöntúli jutalom vagy kárhozat foglalja le minden gondolatát. Csak ebből a transcendens magasságból tudja megítélni a világ folyását, mint minden igazi középkori ember s ugyancsak a középkor képzelete szerint festi le a paradicsom gyönyörűségeit és a pokol borzalmait is. Vergiliust nagyra becsüli, de misztikus szentté avatja. Költészetében, mely csupa magvas mélység és emberfölötti fenség, hiába keressük a léleknek azt a közvetlen előretörését, mely Petrarca költői egyéniségét kitünteti. A középkori logikai rendszerek súlya nehezedik mindenre, amit mond, avagy elborítja szellemének alkotásait az allegória sűrű fátyla, melyet csak tudós magyarázat lebbenthet fel.
|