12. A rajongás korszaka

Petrarcának ez az érzése annál csodálatosabb, mert a görög irodalmat eredetiben nem is élvezhette. Görögül nem tudott, de azért áhítattal veszi ölelő karjaiba a homéri költeményeknek ajándékba kapott példányát.* Csupa rajongás az egész ember s ilyen rajongás jellemzi kortársait is. Még nem ismerik jól a klasszikus világot, de ösztönösen megérzik szépségeit s lelkesednek érte. Gondoljunk itt Cola di Rienzóra, kinek izzó képzeletében oly zűrzavarosan kavargott a régi római nagyság felújításának tetszetős ábrándja s vegyük észbe, mennyire rokonszenvezett vele és őrületes vállalkozásával Petrarca. E kor fiai naiv ihlettel fedezik fel a klasszikus ókort s megittasodnak Cicerótól és Vergiliustól.

Mindez Petrarca lelkének gyújtópontjában lángol fel legerősebben. Ezért hatása is rendkívüli. Szellemének fénysugarai mindenüvé elérnek. Egész tömege a humanisztikus ösztönzéseknek fakadt gazdag egyéniségéből. Bár sohasem tanított, mégis egy egész tanítói iskolát alapított. Ő benne tisztelték az eloquentia legnagyobb mesterét a XIV. század második felében és a XV-iknek elején azok a tanítók, akik városról-városra vándoroltak s mindenütt hirdették a humanizmus igéjét. Tömegesen hallgatták őket ifjak és vének, hogy ékes latin beszédet tanuljanak, s a klasszikus írókat behatóan megismerjék. A könyvnyomtatás nem lévén még feltalálva, ezen az úton terjedt el olasz földön az újféle humanisztikus műveltség, akárcsak a sophisták útján a felvilágosodás a régi Görögországban. Ilyen nagyhatású vándortanító volt a két Giovanni da Ravenna,* kiknek iskoláiból kerültek ki egyebek közt Vergerio, Poggio, Guarino és Vittorino; ilyen volt Gasparino da Barzizza, a tiszta ciceronianismus apostola, az első rendszeres rhetorikai tankönyv szerzője. A XIV. század végével (1396) jelenik meg Olaszország első igazi görög nyelv tanítója, Manuel Chrysoloras, akinek előadásait tolongva kereste fel Firenze művelt és előkelő társasága. Guarino is tőle sajátította el (még Konstantinápolyban) a hellének nyelvét, valamint Vergeriónak és Filelfónak is Chrysoloras volt görög nyelvtanára. Ő volt „az a napsugár, mely új fénynyel árasztotta el a sötétségbe borult Itáliát”. Tőle számítják a kor fiai a hellén szellemtől megihletett humanitás felvirradását. Az ő munkásságának hatásáról, mely csak a XV. század első felében nyilvánult meg teljességgel, írja Guarino 1452–ben* fiának a következőket:

 

Ezalatt Mercurius, miként a poéták vagy astrologusok mondanák (a keresztény hit szellemében helyesebben Mercurius teremtőjét, a mi Urunkat és Vezetőnket kellene emlegetnem), megszánta a mi tudatlanságunkat és Manuel Chrysolorast, ezt a mindenféle tudománynyal bővelkedő férfiút küldötte hozzánk. Valóban nem lehet megmondani, hogy a tudomány vagy az erény tündökölt-e jobban e férfiúban; bármelyiket mérlegeled a kettő közül, mindegyiket nagyobbnak látod a másiknál; s bizonyára sem a dícséret nem növelheti, sem a hallgatás nem csökkentheti érdemét. Valahol csak megfordult, megérkezése ünnepszámba ment: kedves volt eljövetele a császároknak, szívesen látták a római pápák s jöttét kívánták a népek. Mintha csak az ég küldötte volna le a földre. Az újból fölvirágzó tudós műveltség kedvező előjele, hogy Firenzének vette útját és vendége volt ennek a nagyszerű városnak, mely azután sok kitüntetéssel tetézett és nem csekély eredményeknek örvendező lakóhelyévé lett. Abból a városból, mely mindenkor második anyja volt a jeles művészeteknek, a finomult ízlésnek és műveltségnek, most második Triptolemosként kezdte Manuel a tudomány magvait lelkünkbe elhinteni, és bennünket megművelésükre serkenteni úgy, hogy a szerte kicsírázó magvak rövid időn belül csodálatos gyümölcsöket termettek. A lassanként meggyarapodott humánus műveltség, mint valami megújhodott kígyó, levetette avult mezét s visszakapta ősi erejét, mely napjainkig eltart, s a rómaiak évszázait újból föltárni látszik. Megtörtént tehát, amit polgártársairól állított Cicero:* „Miután a görögök szónokait meghallgatták, irodalmi műveiket megismerték s tanítóikat az ő köreikből választották, a beszéd művészetének valami hihetetlen vágyától lángoltak kortársaink.” Ugyanide vág az öregebb Catóról szóló ismeretes bizonyító hely:* „Ha netán tudósabbnak tűnik föl Cató a vitatkozásban, mint könyveiben, tulajdonítsd a görög irodalomnak, melyet – mint tudva van – öreg korában különös buzgósággal tanulmányozott”. És így a latin nyelvet és a latin előadásmódot, mely a hosszú parlagiasodástól megromlott és szennyessé vált. Chrysolorasnak kellett ellenszereivel megtisztítania és elméje sugaraival kifényesítenie.




Hátra Kezdőlap Előre