16. Petrarca a nevelésről

A sort a renaissance megindítójával nyitjuk meg, akinek szoros értelemben vett paedagogiai elmélete nincsen ugyan, de van egy minket érdeklő, eddig figyelemre alig méltatott, Gilbertus pármai grammatikushoz intézett levele,^* nagyszámú irodalmi alkotásai között az egyetlen, mely a nevelésről szól. Nem annyira tartalma, mint stílusa vall az ébredező renaissancera. Szép tiszta latinsággal van megírva. Bár a fordítás ezt az alaki jelességet nem adhatja vissza, mégis közlöm a levelet, mert Petrarcától való. Humanista és evangéliumi szellem egyesülnek benne.

Petrarca üdvözli Gilbertus párurai grammatikust:

Vedd apai gondoskodásodba ezt a mi fiatal emberünket, aki még híjával van a belátásnak, s életkora ösztöneitől hányattatik. Mint látod, már elérkezett a Pythagoras választó útjához (ad bivium Pythagoricum), ahol még nagyon kevés az okosság s nagyon gyakori a veszedelem. A balra vezető út a pokolba (ad inferos), a jobbik a menyekbe (ad coelum) viszen: amaz könnyű, lejtős, széles, a nagy népcsődülettől kitaposott; emez meredek, szűk, nehéz, s kevés ember lábanyoma látszik rajta. Nem én mondom ezt. Mindnyájunk ura és mestere mondotta:^* tágas a kapu és széles az út, mely a veszedelemre viszen; és sokan vannak, kik azon bemennek. Mely szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen; és kevesen vannak, kik azt megtalálják. Mit gondolsz, mit fog cselekedni ez a fiú, ha most szabadjára hagyod? Vagy a köznapi lárma után fog indulni, mint a világtalan, vagy a tétlenség útjára fog lépni, s – a milyen már a nehéz testek természete – saját terhétől fog elbukni. Kérlek hát, te jóságos ember, állj mellé; segítsd, kormányozd, támogasd a tapasztalatlan és botorkáló gyermeket. Tanulja meg Tőled, mesterétől a jobbik ösvényt követni; tanulja meg, hogyan kell rajta fölfelé haladni. Mindezt készségesebben fogja megtenni, ha szemedet egyenest rajta nyugtatod, s fiatalságából eredő hibáit előrelátásod gyógyító-szerével orvoslod. Tudod, merre hajlik, hol fenyegeti leginkább romlás; ott támogasd kellő ótalommal. Régi szabálya az orvosoknak: ellenkezőt ellenkezővel gyógyítani. Ha vígságba fullad, valami szomorút tárj eléje; ha szomorúság bénítja meg, valami örvendetes dolgot hozz föl neki. Ha elméje a túlságos megfeszítéstől eltompult, a szorgos földműves példája szerint váltakozó pihentetéssel hozd ismét helyre, ha pedig a tétlenségtől rozsda mutatkozik elméjén, a gyakorlás majd kifényesíti ismét. Így aztán a munka fűszerezni fogja a pihenést, a pihenés a munkát, és fölváltva majd a nyugalom, majd a dologtevés fogja lelkét fölfrissíteni. Ezenfelül, se szeri, se száma a különböző eljárásoknak és módozatoknak, melyekkel nem annyira a test betegségeit, mint a lélek szenvedélyeit gyógyítják; ami az egyiknek kárhozatos, az a másiknak üdvös. Ezen fordul meg a tanítónak egész tapintata. A fiatalos félénkséget barátságos és nyájas bánásmóddal enyhítheti; a hányavetiséget fenyegetéssel és szigorúsággal elfojthatja. Az iskolai katonáskodás nem ismer egyféle rendtartást: a könnyebb vétségeket szavakkal, a súlyosakat veréssel kell büntetni; emezt dicsérettel kell serkenteni, amazt megszégyenítéssel fegyelmezni; ezt munkával kell fárasztani, amazt virgácscsal megszelídíteni. A nemes lelkűt állhatatosságra szoktassuk, a lesújtottat vigasztaljuk, a kétségbeesőt támogassuk, a lankadót tüzeljük, a hanyatt-homlok rohanót zabolázzuk, a késlekedőt sarkantyúzzuk. Habár tudod és ismered mindezt, mégis fölhozom, hogy emléke érintésemre fölújuljon. A tudomány nagy része is közismert elemekből alakul, s néha szívesebben látogatjuk a már megszokott helyeket: gyakran pedig nem annyira az új, mint az ismeretes dallamokban gyönyörködünk. De hogy a dologra térjek, ezt a fiút akarata ellenére is fogd a kezeddel, hogy ne roskadozzon, ne tévedjen a balog útra. Oktasd ki, mily nagy veszedelem közt indul el, s mily nagy fáradtsággal és veszteséggel fog visszatérni. Mutasd meg neki, hogy mennyivel biztosabb már most a helyes utat követni, mint a visszatérés reménye miatt, mely sok embert lejtőre vitt, tovább is letérni az útról. Leereszkedni mindenkinek könnyű és bátorságos; de a fölszálláshoz nagy erőre, nagy igyekezetre, nagy segítségre van szükség. Értesd meg vele, hogy hívságos a tömeg álomlátása, s hogy mindenről, de különösen az élvezetről hamis fogalma van a tömegnek. Balra minden rút, sötét, törékeny és mulandó; jobbra minden szép, világos, erős és halhatatlan. Akik az első utat követik, azokra igazán illik, ami írva vagyon:^* „kik elhagyják az igaz utat, és sötét utakon járnak” továbbá: „útjok^* legyen sötét és sikamlós”, azután:^* „az istentelenek útja sötétes, nem tudják, hol esnek el”. A kik pedig a jobb útra térnek, azokra inkább az illik:^* „az ő utai szép utak” és:^* „az igazak útja akadály nélkül”. S mindkettőről mondva van:^* „a jobbfelől való utakat ismeri az Úr; amelyek pedig balra vannak, gonoszak”. S nemcsak egy népnek szól a mondás: ^* „Íme, én elétek adom az élet útját és a halál útját”. Hadd fontolja meg mindezt; hadd lássa, hogy a sokféle vezetésnek daczára is mily megtévesztő és bizonytalan a bolyongás a mi rövid életünk megfejthetetlen útvesztőjében, ahol a vissza-visszatérők, vagy visszatérni akarók szembe kerülnek a halállal. Egy szóval, ameddig lehetséges, ameddig még önmagáé a gyermek, ameddig a bűn járma alá nem került, tanítsd meg arra, hogy mennyivel könnyebb ezt a jármot kikerülni, mint lerázni, és fogékony elméjében gyakran vésd be a költőnek azt a mondását, hogy „ez az út vezet a csillagokhoz” (sic itur ad astra), s ami költőnknek,^* azt a másik mondását:

---