A ki futvást olvassa Vegio munkáját, feltűnőnek tarthatja, hogy írója, az egyház szolgája, sehol sem szól a vallási nevelésről (csak éppen annyit kíván, hogy a gyermekek megbecsüljék a vallást és Istenről mindenkor a legteljesebb tisztelet hangján beszéljenek). A figyelmes olvasó meg tudja magyarázni ezt a szűkszavúságot. Egészen más oka van, mint a Vergerio hallgatásának. Vegio művének minden lapját oly tiszta vallásos és erkölcsös szellem lengi át, hogy szerzőjének a vallásos nevelést, mint feltételezhetőt, külön nem is kellett szóvá tennie. Aki annyira rajong Szent Ágostonért, aki oly áhítattal idézi a hippói püspök minden szavát, aki oly bensőséges hódolattal veszi körül Monicát, aki maga oly feddhetetlen papi életet élt, mint Vegio, nem jöhet abba a gyanúba, mintha a vallási nevelést fontosnak és szükségesnek ne tartotta volna.