A legszűkebb keretek közé szoruló neveléstörténeti tárgyalás sem térhet ki ama kötelessége elől, hogy figyelmére ne méltassa Jacopo Sadoleto bíbornoknak, kora egyik legtudósabb emberének, „A gyermek helyes neveléséről” írott párbeszédes kis könyvét,* jóllehet e mű 1533-ban,* hat esztendővel a Sacco di Roma után jelent meg s szigorúan véve már nem is tartozik a renaissance paedagogiai irodalmához. Jelentősége szerintem abban rejlik, hogy szerzője összes előzőinél jobban hitt a humanisztikus és a keresztény nevelés szerves kapcsolatba hozatalának lehetőségében, s ezt a hitét összes előzőinél határozottabban juttatta kifejezésre. Épp oly benső áhítattal beszél a vallásról, mint a klasszikus írókról; a keresztény vallásban épp úgy meg tudja találni az egyetemes emberit, mint a görögök erkölcstanában. A vallásos nevelést nem csak az egyház lelki érdekeinek nézőpontjából tekinti, hanem paedagogiai szükségletnek is érzi, akárcsak a költészet és philosophia tanulmányát.
A legtisztább cicerói nyelven írt párbeszédnek a szereplői maga Jacobus Sadoletus és nevelésére bízott unokaöcscse Paulus (kivel nagybátyja csak az imént olvasta el Aristoteles ethikáját és Xenophon Kyrupaideiáját). A mű két részre oszlik: az első az erkölcsi, a másik az értelmi nevelést tárgyalja.
Az erkölcs Sadoleto meggyőződése szerint a vallásban gyökerezik, melynek sarkpontja az isten szeretete és tisztelete. Ettől függ minden erény;* ez biztosítja az élet nyugalmát. Nincsen semmi, amit korábban és mélyebben kellene a gyermek lelkébe beleplántálni, mint az isteni félelmet, de nem azt a rabszolgai érzést, mely sem Istennek nem kedves, sem az igazi erkölcsiségen nem lendít,* hanem azt, amelyről írva vagyon: Az Úr félelme minden bölcsesség kezdete. Tőle való a világegyetem minden szépsége, ragyogása, változatossága; az ő kifejezhetetlen méltósága lebegjen mindenkor a gyermek szeme előtt. Isten hatalmában rejlenek „vallásunk titkai” (mysteria nostrae religionis), melyekkel behatóan (penitus) meg kell ismertetni a gyermeket. Nincs szentebb ennél a tanításnál;* nincs fontosabb; mert sem az erény, sem a tudás, sem a tisztességes vagy boldog élet nem lehetséges a vallás kísérete nélkül.* Hozzá tartozik az istentisztelethez a szentek tisztelete is, akik a földön végzett kitűnő cselekedeteikkel érdemelték ki a mennyországot.*
A vallástól ihletett erkölcsi nevelésnek két eszköze van: a szoktatás és az élő példa. Mindkettőnek hatása mérhetetlen. Mindkettő alkalmazásának szabályozó elve a helyes középszer (mediocritas), vagyis: az észszerűség. Nincs fenségesebb, mint az a lelki erő, mely a szenvedélyeket és indulatokat az ész uralmának alá tudja vetni.* Ez az észszerű középszer, ha vallásos érzülettel párosul, hozza létre a magatartás tisztességét és illedelmes voltát (decorum atque honestum); ennek kell érvényesülnie a fényűző puhaságtól és nyomasztó igénytelenségtől egyaránt mentes életmódban; ennek kell uralkodnia a végletes szigorúságot és szertelen lazaságot egyaránt kerülő szokásokban és erkölcsökben. Könnyű észrevenni az írónak azt az igyekezetét, hogy Aristoteles ethikai tanítását a keresztény simplicitas korszerű felfogásával összehangzásba hozza.
Az értelmi nevelés középpontja a klasszikus irodalom. Csupa bölcsesség, okosság és szépség benne minden. Csakis a vele való foglalkozás adhatja meg azt, amiről minden igaz műveltséget fel lehet ismerni: a nemes szellemtől áthatott tudást és az ennek megfelelő szép előadást. Ne csak a latin, hanem a görög irodalmat is olvassa az ifjú: csak a kettő együtt vezet el a belátás és ékesszólás teljességéhez. A legnagyobb becsülésre méltó író Cicero, kinek műveit Paulusnak nem elég olvasnia, hanem falnia kell őket* „Mert nincsen a belátásnak az a dicsérete, az előadásnak az a fényessége, a bölcs mondásoknak az az igazsága, a szónak és beszédnek az a gyönyörűsége, az elmének az az élessége, a léleknek az az ereje, mely ő benne – nem mondom – meg ne jelennék és meg ne volna, hanem annyira ki ne tűnnék és lelkünket oly erősen meg ne ragadná, hogy az olvasó érzései a sok szépnek áradatában mintegy elmerülnek.” Cicerón kívül a többi nagy íróval is meg kell ismerkednie Paulusnak; elsősorban azokkal, kik a szép előadás mesterei: a szónokok közül Demosthenessel, Aischinessel, Lysiassal és Isokratessel, a költők közül különösen Homerossal és Vergiliussal.*
Kiderül ezekből, hogy Sadoleto az oktatás súlypontját valóban a klasszikus irodalomra helyezi. Ettől várja leginkább a gondolkodás helyességét és az előadás szépségét, vagyis: a lelki élet kiműveltségét. Érzi azonban, hogy az általános műveltség teljességéhez még másnemű tanulmányok is szükségesek, melyek más oldalról hatnak a lélekre, más utakat követnek.
A mathematikai tudományok nevelő értékét a görögök ismerték fel legjobban s közülök nem Aristoteles, hanem „a mi Plátónk, a philosophusok atyja”. Ő látta meg legjobban, milyen nagy hatása van a zenének, értve az „igazi zenét”, mely nem a fülnek, hanem a léleknek szól.*
Mert vajjon mi jót és szépet foglalhat magában az a mai napság széltében magasztalt zene, mely vagy éppenséggel nem támaszkodik szók és mondatok alapjára, vagy ha tartalmaz is valamelyes szöveget, ennek a jelentését és értelmét apróra vagdalt és czifrázott hangjaival elhomályosítja és elrontja; mintha bizony nem azért találták volna föl a zenét, hogy indulatainkat csillapítsa és mérsékelje, hanem csupán azért, hogy hallásunkat kielégítse s a madarak és vadállatok hangját utánozza, melyekhez pedig hasonlatosak nem akarunk lenni. Nem más ez, mint a lelket olyanná tenni, hogy testivé és magával telhetetlenné váljék. Teljesen igaza volt Platonnak, amikor az ilyen zenétől irtózott s államában nem akart neki helyet adni.
A muzsikának ezt a paedagogiai szerepét egybeveti Sadoleto a gymnastika feladatával. Amaz a lélek mozgalmait, emez a test mozdulatait szabályozza. Mindkettő a gyermeki természetet művésziesen formálja, széppé teszi, de egyúttal a test egészségét s a lélek mértéktartását is biztosítja. A testet is gyakorolni kell: az ifjú lovagoljon, fusson, labdázzon, tudjon dárdát hajítani és tudjon vívni; általában tegye meg mindazt, ami a testet munkára képesíti és egészségessé teszi. Ajánlatos a táncz is, mert muzsika és gymnastika találkoznak benne. Mindez hellén eszményi felfogás; mindez Platont juttatja eszünkbe. Nincsen is humanista író, aki Sadoletónál mélyebben tudott volna Platon szellemébe hatolni.
A másik quadrivialis tanulmánynak, a számtannak értékelésében is erősen érzik Platon hatása. Közéleti haszna mellett elvont gondolkodásra szoktat, „az elmét az anyagiaktól elvonja, s az örök és változatlan igazság meglátására képesíti.”*
A számoknak ugyanis az a természetök és hatásuk, hogy semmilyen vagy nagyon kevés kapocs fűzi őket a mulandó és örökké változó dolgokhoz. Miként a szeplőtlen, egyszerű és félrevonult szüzek, a számok sem illethetők szemmel vagy kézzel, hanem csak szeplőtlen lélekkel érthetők meg. Nagyon közönséges oltalmat várnak a számoktól, akik ennek a tudománynak azt a részét, mely a kivonásban és összeadásban rejlik (melyet számolásnak neveznek) pénzkeresetre használják, s nem saját maguk javára remélnek tőle hasznot, hanem pénzesládájok és erszényök számára. Mert ha a számtannak csakugyan ilyenféle rendeltetése volna is, még ebben az esetben sem alkalmazható helyesen más czélzattal, mint hogy békében és háborúban jó sora legyen az államnak, s a magánemberek számadásai is rendben legyenek (ami e tanulmány nélkül kellően meg nem történhetik). A pénzkeresést nemes lelkek mindig rút és piszkos dolognak tartják; ellenben a köz- és magánügyek helyes intézése bölcs ember tulajdonsága. S vajjon valamennyi többi úgynevezett mathematikai tudományoknak nem a számtan szolgáltatja-e az alapelveket? S vajjon nélküle képesek-e amazok föladatukat teljesíteni? Mert mi lehet a zene a számok ismerete nélkül? Mi a geometria? Mit végezhet nélküle a mennyboltozatnak és az égi testeknek kémlelője, a csillagászat? Tőle veszik az említett tudományok a lelköket, a számot…
Az összes liberális tudományok koronája a philosophia, az emberhez legméltóbb tudomány. Igazi képviselői a görög bölcselők, mindenekfölött Platon és Aristoteles, ezek a „mennyei szellemek”, s korántsem azok, kik latinul írták meg műveiket s ködös bölcselkedésökkel és sophismáikkal mindent összezavartak és beszennyeztek (a kései scholasztikusokat érti), a kik tudatlanok és együgyűek, de e mellett lármázásban és perlekedésben erősek. Az igazi philosophia arra tanítja meg az embert, hogyan kell jól és boldogan élni, s hogyan kell helyesen cselekedni. Íme, az egyház egyik legmagasabb méltóságának viselője az, a ki a középkori schóla epigónjainak bölcselkedő módszere ellen fordul s az eredeti Platont és Aristotelest áhítozza. Nincs messze az idő, mikor ez a két fényes csillag is elhomályosul, a reájok való hivatkozás időszerűtlenné válik, s az öntudatra ébredt egyéni gondolat megkezdi hatalmas küzdelmét a tekintély uralmával, mely még kevéssel elébb vitathatatlannak látszott.