Igyekezzünk immár az elemzés útján megismert részletekből a lényeges jegyeket kiemelni és összefoglalni, hogy megfelelhessünk arra a kérdésre, miképpen viszonylanak ezek a paedagogiai elméletek az olasz renaissancenak, mint egyetemes szellemi mozgalomnak jellemző vonásaihoz?
Az első volt az egyéniség. Önként értődik, hogy ez a szó a nevelésre való vonatkozásában nem az úgynevezett nagy emberek szellemi alkatának erős jellemzetességét jelenti. Az egyéni embert nem lehet nevelés útján kiformálni. A renaissance kiváló egyéniségei – akár irodalomban és művészetben, akár politikában és hadviselésben – nem nevelés útján lettek azokká. A kor méhében fogantattak. Leonardo da Vinci fölötte fogyatékos nevelésben részesült. Petrarca és Michel Angelo kiemelkedő egyénisége, a bennök megnyilvánuló homo singolare* bizonyára szintén nem valamely tervszerű, iskolás nevelés eredményei. A lángész minden időben, majdnem mindig, inkább a rendszeres nevelői ráhatások ellenére, mint általok jön létre. Most itt arról a kérdésről van szó, vajjon megvan-e az olasz paedagogiai elmélkedők irataiban annak a törekvésnek a nyoma, hogy a gyermeknek vele született hajlamai, úgynevezett egyéni tehetségei és képességei figyelemben részesüljenek vagy legalább kifejlésökben ne gátoltassanak. Annyiban kétségkívül megvan, hogy valamennyi író felfogását a szabadság szelleme hatja át, a középkor megkötöttségével szemben. Mert az egyéniség csak a szabadság józan mértékének áldásai mellett alakulhat ki, s ebben az értelemben megtaláljuk a tárgyalt írók neveléstervezeteiben azt, amit az egyéniség kíméletének és tiszteletének lehet mondani. A nevelés, melynek képe elénk tárul, sehol sem nyomasztóan zárkózott vagy komor, sehol sem mértéktelenül szigorú vagy merev.
Megegyeznek az ismertetett írók abban, hogy a nevelésben nagy fontossága van a vallásnak. Nem e körül forog minden, miként a középkorban; de nélküle a nevelés nem tökéletes. Nincsen meg többé az a belső szerves kapcsolat, vallási, értelmi és erkölcsi nevelés közt, mely a kolostori vagy székesegyházi iskolát annyira jellemzi, s a nevelés functiói inkább egymás mellett helyezkednek el, mintsem úgy, hogy a vallási szempontoknak rendeltetnének alá. De azért, Vergerio kivételével, mindegyik író a pozitív keresztény szellemben való nevelést mint természetest feltételezi és mint szükségeset kívánja: Viszont egyik sem lát fenyegető veszedelmet a klasszikus kultúra pogány szellemében.
A renaissance embereit általában jellemző sokoldalúság, mint elméleti követelmény jelentkezik ugyan a paedagogiai írók műveiben, de nem annyira az anyag sokféleségének, mint tág körének hangsúlyozásával. Inkább arról van itt szó, hogy a középkori szabad művészetek anyaga teljesen kiaknáztassék és felfrissíttessék, semmint arról, hogy ez az anyag egészen új, másnemű művelődési elemekkel gyarapíttassék. Anachronismus volna például az ajánlott tanulmányok közt természettudományiakat keresni; valamint annak ideje sem érkezett el, hogy a paedagogiai írók a nemzeti nyelvnek, vagy éppen az idegen modern nyelveknek tanulását szükségesnek tartsák. A sokoldalú műveltséget ekkor a klasszikus irodalom biztosította. Már nem elégséges a grammatikai és dialektikai gyakorlottság és némi quadriviális ismeret az egyházi érdekek szolgálatában; szükségesnek látszott immár e szerény készségeket és ismereteket kitágítani s életrevalókká tenni. A perspektíva megváltozott. Az igazi irodalmi oktatás, mely mindenkor a lélek sokoldalú kiművelésével jár együtt, ekkor veszi kezdetét.
Legerősebben nyilvánul meg önként érthetően az elmélkedők irataiban a renaissance aestheticizmusa. Ez a vonás annyira szembeszökő, hogy különös megvilágításra nem is szorul. A szóban és írásban való latin kifejezés szépsége elsőrendű czélnak tekintetik, a forma kultusza döntő jelentőségűvé válik a nevelésben. Az erkölcsi magatartás paedagogiai értékelésének mérlegébe is nagy súlylyal nehezedik a cselekedet külső megjelenésének formája.
Végül, kivétel nélkül minden íróban megtaláltuk a testi nevelés jelentőségének elismerését,* ami összefügg a nevelésnek általában világias czélzataival. A kinek ezt az életet becsülnie és szeretnie kell, annak mindenek fölött egészségéről kell gondoskodnia. A testnek is megvannak a jogai. Edzése és gyakorlása elháríthatatlan nevelői feladattá lesz. De felüdítése is. Ennek legjobb módja a játék, melynek nevelő értékét minden humanista író felismeri és hangoztatja.*
Ám mindezeknél a részleteknél jellemzőbb, az az inkább érezhető, mint szavakkal meghatározható szellem, mely valamennyiöket átjárja. A tavasz üdítő lehellete ez, melytől új életre ocsúdik a természet. A középkornak is megvolt virágfakadása, de megvolt dermesztő tele is, amikor az álomba merült emberiség csak félig eszmélt. Most megszűnt minden komorság. Titokzatos erők meghozzák az élet üde fuvallatát, mely újra kalászba szökteti a magot, színes virágokkal tarkítja a mezőt s dalra fakasztja az erdő énekesét. Vajjon az új élet megsemmisítette-e a régit? a letüntet? Ki merné állítani? Az élet körforgásában semmi sem vész el. A kérdés mindig csak az, hogy az új miképpen kapcsolódik a régihez?