Guarinónak iskoláját a humanisztikus nevelés szűkebb értelmezése szerint kell megítélnünk. A tudományos (philologiai) képzés szempontjai voltak benne uralkodók. A klasszikus nyelvekben és irodalmakban teljesen járatos, tudós papokat, orátorokat, tanárokat nevelni, volt Guarino főczélja.
A humanizmusnak sokkal egyetemesebb felfogását tükrözi mindaz, amit Vittorino da Feltre (1378–1446) nevelői tevékenységéről hallunk.*
Tanuló éveit Páduában töltötte. Kitűnő mesterei voltak (köztük Giovanni da Ravenna, Gasparino Barzizza és Vergerio), a kiktől latin nyelvet, stílust és irodalmat tanult. De úgy érezte, hogy műveltsége a görög nyelv és irodalom ismerete nélkül nem teljes. Mivel pedig ezt a nyelvet akkortájt Pádua egyetemén még nem lehetett megtanulni, Vittorino Velenczébe ment s itt tanult meg görögül Guarinótól. Majd ismét Páduában találjuk, mint az egyetem tanárát; utóbb újból Velenczében él. Mindkét helyen diákokat fogadott házába, s ezeket önfeláldozással és sikerrel tanította. Már ekkor megnyilvánult rendkívüli nevelői hivatottsága: a fiatalság igaz szeretete, melylyel növendékeit lebilincselte s fenkölt erkölcsi személyisége, melynek varázsa alól senki sem vonhatta ki magát.
Velenczében érte 1423-ban Gian Francesco Gonzaga mantuai őrgróf hívása, aki nem nyugodott, míg udvarának meg nem nyerte az akkor már híres humanistát és paedagogust. Ő reá bízta gyermekeinek nevelését. Vittorino lelkes hévvel fogott hozzá eszméinek megvalósításához és megteremtette reformiskoláját. Bízvást így nevezhetjük, mert vezetője a nevelés új eszményéhez szabta eljárásait. Az őrgrófnak Mantua mellett levő nyári lakában s a vele szomszédos épületben helyezkedett el a gondjaira bízott gyermekekkel, kikhez csakhamar mások is csatlakoztak, fiúk és leányok vegyesen, de egyszerre 60–70-nél nem többen. A növendékek közt híres nevek viselőivel találkozunk, mint például Federigóval, a ki urbinói udvarát a renaissance-kori művelődés egyik legfényesebb színhelyévé tette. Huszonhárom évig, halála napjáig működött Vittorino ebben az iskolában, melyet egyik kortársa „az erkölcsök, tettek és szavak szentélyének” nevezett.
Mi az – kérdhetjük –, ami ezt az iskolát más, akkori nevelő intézményektől megkülönböztette? Miben jut kifejezésre Vittorinónak az a törekvése, hogy a megszokottnál jobb nevelésben részesítse növendékeit? Mennyiben érvényesült az iskola nevelő és tanító eljárásaiban a renaissance szelleme? Mily alakot öltött ebben a nemes vállalkozásban a humanitás, melyet az elméletek írói váltig hirdetnek?
Már az iskola elhelyezése és környezete feltűnhetett ama kor embereinek. Semmi zárkózottság, semmi komorság. Egy tó partján állott az épület, gyönyörű kertben, melynek közepén magasra lövellte sugarát egy szökőkút. A ház termeit verőfény és világosság járta át, s berendezésök nemes ízlésre vallott. Nem hiába volt az iskola neve Casa Giocosa, a vidámság háza (eredetileg: Casa Zoyosa). A közelben nagy rét, melyen a gyermekek üres óráikban szabadon játszhattak és labdázhattak. Alig lehet elgondolni, hogy mindez milyen újítás volt oly korban, mely a gyermeki pajzánság ártatlan örömeiben legtöbbször bűnös hajlamokat keresett s fegyelmezésében egyedül a fékentartás czélzatából indult ki. Eszközei: állandó silentium, mozdulatlan nyugalom, rendszeres testi fenyíték. Még nem érkezett el annak a belátásnak az ideje, hogy a gyermeki természet szabályozásában mértéket kell tartani, ha azt nem akarjuk, hogy a fattyúhajtásokkal együtt lenyessük azt is, ami gyümölcsöt ígér. A gyermeknek életeleme a mozgás, a csevegés, a játék. Mindebből bőven kijutott Vittorino növendékeinek. Időnként ki is rándult velök a mester a közeli Alpok vidékeire. Általában nagy gondot fordított testi egészségeikre. Mint láttuk fentebb, ez is az újféle nevelés kellékeihez tartozott. Miként a képzőművészet felfedezi az emberi test szépségét, úgy az emberformálás művészete kezdi érezni a testi épség biztosításának szükségességét. Feléled a görög gondolat, hogy a test és lélek harmonikus kiműveltsége teszi a szép és jó embert. A Casa Giocosában a testgyakorlat valamennyi neme járta: futás, ugrás, birkózás, nyilazás, lovaglás, úszás.
Ámde Vittorino minderre nem gondolhatott volna, ha iskolájába sok tanulót fogadott volna be. Tömegeket nem lehet nevelni, csak fegyelmezni. A mantuai iskolában családias élet folyt. Vittorino a gyermekek apjának tekintette magát. Mindegyik növendékét jól ismerte s egyéniségét számba vehette. Jóságos szigorúságával megnyerte bizalmukat, anélkül hogy tekintélyén csorba esett volna. Minden idejét tanítványai között töltötte: velök dolgozott, velök étkezett, velök játszott, velök aludt. Mindent megvont magától, csakhogy szegénysorsú növendékeinek szükségleteit kielégíthesse. Az embereket nem kereste; az iskola volt egész világa, gyönyörűsége, dicsősége. Semmi más nem akart lenni, mint iskolamester. Egyike volt azoknak az önfeláldozó nevelőknek, kik lelkök minden kincsét odaadják a gyermekeknek. Csak Pestalozzi múlta felül mindebben a mantuai nevelőt.
Ez a benső bizalom, mely közte és növendékei közt kifejlődött, tiszta erkölcsi légkört teremtett meg az iskolában. Megvolt ez a középkorban is, de sokszor kényszereszközökre szorult. A Casa Giocosában minden erkölcsiség spontán módon jő létre, de egyúttal aesthetikusan is. Vittorino nemcsak hazugságot nem tűrt, de ízléstelenséget és durvaságot sem. Az ő szemében a lélek műveltségének a magatartás méltóságában és szépségében, a finom modorban is érvényesülnie kellett. S ez a kívánalom nem onnan eredt, hogy tanítványainak nagyobb része fejedelmi és nemes családokból került. Semmi különbséget sem tett az előkelő sarjak és azok között a szegény gyermekek közt, kiket saját költségén nevelt.
Egészen a renaissance szelleme hatotta át ennek az iskolának oktató tevékenységét. A feladat: lehetőleg sokoldalú műveltségben részesíteni a gyermekeket. Nemcsak nyelveket és irodalmakat kellett tanulniok, hanem történetet és mathematikai tárgyakat is; mindezeken felül még festészetet és zenét. A tanulmányok középpontjában önként érthetően a klasszikus nyelvek és irodalmak állottak. Absolut nevelő értékökről – miként előző fejtegetéseink megmutatták – minden humanista mélyen meg volt győződve; mindnyájan hitték, hogy a klasszikusok irataiban rejlik minden igaz, jó és szép, amit az emberiség valaha gondolt, érzett és alkotott. A ki művelt ember akar lenni, csak őket kell, hogy utánozza; úgy kell gondolkodnia, beszélnie, írnia és cselekednie, mint ők, mert nemesebben és tökéletesebben nem lehet gondolkodni és érezni, beszélni és cselekedni. Homér és Demosthenes, Vergilius és Cicero foglalták le a tanulmányi időnek legnagyobb részét. Kedvelt író lehetett Xenophon is.* Ezekből az auktorokból egész könyveket tudtak Vittorino tanítványai szabadon elmondani; ezeket utánozták, magyarázták, fejtegették. Ezeknek a szelleme telítette meg lelköket.
Tévednénk azonban, ha azt hinnők, hogy a klasszikus ideál tisztelete elfojtotta bennök a keresztény érzületet. A XV. század első felében, Vittorino nevelő munkássága idejében, a humanisták közt még elég sokan voltak, kik a klasszikusokért való rajongást a pozitív keresztény tanokkal ki tudták egyeztetni. Vittorino, a kinél jobban senki se szívta tele lelkét a klasszikus irodalom szépségeivel, aszkéta-életet élt,* s a legszélsőbb vallási rigorizmusnak hódolt. Ily szellemben nevelte tanítványait is. Mintha csak féltette volna őket az antik kultúra varázsától, s ennek ellenszeréül követelte volna meg tőlök a szigorú vallásgyakorlatok minden nemét.
Ilyen volt Vittorino da Feltre nevelői műve. Rendületlenül hitte, hogy a középkori nevelésnek akkor már elaggott törzsébe bele lehet oltani az új életeszmény hajtásait. Oly nevelésre törekedett, mely épp úgy irányul a túlvilági, mint a földi boldogságra, amelyben tehát az askesis és az aesthesis megférnek egymás mellett. Az ily nevelés lehetőségébe vetett hite adott neki erőt ahhoz, hogy paedagogiai eszményét a gyakorlatban annyira meg tudta közelíteni, mint előtte és utána nagyon kevesen. Mantuai iskolája a múlté, de neve ma is él azok körében, kik a nevelést eszmények nélkül elképzelni nem tudják.