Ebben a társaságban, ebben a környezetben, a hol minden csak szépet lehelt, született meg a II Cortegiano alapeszméje.* A négy estére terjedő vita a körül forog, milyennek kell lennie a tökéletes udvari embernek, értve rajta az igazán művelt úri embert, mint a hogy eszméje a XVI. század elején a nemesebb közfelfogásban élt. Igyekezzünk ennek az eszménynek, mely egyúttal paedagogiai eszmény is, jellemző vonásait akként megállapítani, hogy a Cortegiano négy könyvében széjjelszórtan található adatokat elemzés útján összegyűjtjük és a belőlök önként kínálkozó szempontok alá sorakoztatjuk.
Első kimagasló vonás: az uomo universale. A Cinquecento első tizedeiben még gyengítetlenül él az az egyetemes szellem, mely egy emberöltővel elébb Leon Battista degli Albertiben oly typikusan mutatkozott, s a kifejlett renaissance legnagyobb művészeit és humanistáit is kivétel nélkül jellemzi. Az udvari embernek minden tehetséget, melyet magában érez, ki kell fejlesztenie; egyet sem szabad parlagon hevertetnie. Teste legyen erős, edzett, hajlékony és sokfélekép gyakorolt. Értsen a fegyverforgatás és hadi mesterség minden neméhez, s mindenben igyekezzék másoknál tökéletesebb lenni: az olaszokat múlja felül tüzes paripák megülésében s a páros viaskodásban; a francziákat a lovagi tornában, a védelmi és támadó harczban; a spanyolokat a bikaviadalban, a lándzsa- és dárdavetésben. Legyen kitűnő vadász. Tudjon úszni, lovagolni, tánczolni, futni, követ hajítani, labdázni. Épp ilyen sokféle irányban kell kiművelve lennie az udvari ember szellemének. Első a tudomány, mint a lélek fő ékessége. Szükséges, hogy az úri ember kiválóan jártas legyen a humanisztikus tanulmányokban (in questi studii che chiamano d'umanità): még pedig nemcsak a latin, hanem a görög irodalomban is, a költőkben épp úgy, mint a szónokokban és történetírókban. S nemcsak élvezni legyen képes őket, hanem utánozni is. Tudjon latinul írni, kötött és kötetlen beszédben, de tudjon olasz nyelven is verselni és fogalmazni, s szerezzen jártasságot az élő idegen nyelvekben, különösen a francziában és spanyolban. Művészi készségekkel is rendelkezzék. Ilyen a zene. Tudjon mindenféle húros hangszeren játszani s tudjon egymagában, vagy zenekíséret mellett énekelni. Az ábrázoló művészetek területén sem szabad járatlannak lennie: értenie kell a rajzoláshoz és festészethez. Szóval, annyi sokféle dolgot kell tudnia, hogy a vitának egyik szereplője, Signor Lodovico Pio joggal mondhatta: „Azt hiszem, hogy az egész világon nem volna lehetséges olyan nagy edényt találni, mely magába fogadhatná mindazokat a dolgokat, melyeket ettől az udvari embertől elvártok”. (credo che al mondo non sia possibile ritrovar un vaso tanto grande, che fusse capace di tutte le cose che voi volete che stiano in questo Cortegiano).
Már az imént mondottak sejtetik, hogy itt a műveltségnek oly eszménye jelenik meg, mely nemcsak sokoldalúságánál, hanem rendeltetésénél fogva is – a múltakhoz képest – merőben újnak mondható. Az ember nem rejti el többé a maga tudományát a cella falai közé; nem csupán azért tanul, hogy a maga lelki szükségleteit kielégíthesse, vagy hogy a porondra lépve az iskolaszerű dialektika nehéz fegyverzetével hadakozzék egy épp oly súlyosan felvértezett ellenféllel, hanem hogy ismereteit és képességeit a műveltek legszélesebb köreiben, a társas élet nyilvánosságában, a mozgás teljes szabadságával és könnyűségével érvényesíthesse. Íme, a teljes kifejléséhez eljutott paedagogiai eszmény második jellemző vonása. Az úri ember műveltsége legyen világias műveltség, társadalmi műveltség. A Cortegiano szerzője mindenütt erősen hangsúlyozza, hogy hősének oly ismeretekkel és készségekkel kell rendelkeznie, melyekkel művelt társaságban jól megállhatja helyét. A zenét például nemcsak azért kell megtanulnia, hogy lelke szenvedélyeit lecsillapíthassa vele, hanem hogy ezzel is kellemessé tegye magát társaságban s kivált a nők szemében, kiket a legnagyobb mértékben tisztelnie kell (aver grandissima reverenzia alle donne). Semminek sem szabad távolabb lennie a Cortegianótól, mint a félszegségnek. Alkalmazkodnia kell mindenkor a környezethez, s ezért mindig jól meg kell gondolnia, hol, mikor, kiknek jelenlétében, miről és mi okból beszél vagy cselekszik. Másként fog beszélni férfiakkal, másképp nőkkel; másképp fiatalokkal, másképp öregekkel. Csakis szellemének ezzel a mozgékonyságával fogja megnyerni a maga számára a közvéleményt. Mert az élni tudásnak, a minden helyzetbe és hangulatba való gyors belehelyezkedésnek képességével feltétlenül rendelkeznie kell az igazán művelt embernek.
De nemcsak oly értelemben világi ennek a műveltségnek alkata, hogy a társaság igényeihez igazodik, hanem hogy nincsen benne már semmi, ami transcendens czélokra utal. Egészen más világnézet ez, mint volt, Vittorinóé, vagy a legtöbb paedagogiai elmélkedőé. A Cortegianóban nincsen semmi nyoma a földöntúli boldogság reményétől áthatott pozitív vallásos érzületnek, vagy annak, hogy a párbeszéd személyei az udvari ember jellemének elhatározó vonásai közé számítanák a vallásos hitet. Aki ismeri az olasz renaissance-nak ezt az előrehaladott szakát (a XV. század végét és a XVI-iknak elejét), a felfogásnak, ezt a teljes megváltozását meg fogja magyarázhatni. Az igazi, mély vallásos érzés most már kivétel. S ha az őskeresztény bensőségnek, egyszerűségnek és alázatosságnak akad egy-egy rajongó híve, aki fellázad a világi javak bálványozása ellen, vagy máglyára vetteti a művészet, tudomány, irodalom fényűző kincseit, mint Savonarola tette, utóbb maga is máglyára kerül. A humanisták nagy része az egyház parancsait forma szerint még megtartja, vagy legalább nem akar nyílt ellenségeskedésbe jutni az egyházzal, de mennyi köztük a pápai udvar elvilágiasodását, az egyház szolgáinak szabados életét korholó, gúnyoló, támadó ember, s mennyien élnek maguk is keresztény hivőhöz nem méltó életet! A XVI. század első évtizedeinek nemzedékeikben már igen kevés van meg a scholasztikusok ama mély meggyőződéséből, hogy az értelemnek igazolnia kell a hit igazságait s még kevesebb abból a misztikus elmerülésből, mely Kempis Tamást oly közel hozta Istenéhez. Az antik világ szelleme immár nem csak a humanisták stílusába hatolt be, hanem lelköket is rabul ejtette.
Milyen legyen hát az udvari ember erkölcsi jelleme? Egyetemesen emberi, miként azoké a görögöké és rómaiaké, akik már nem hittek isteneikben, de hittek az erkölcs önértékűségében. A Cortegiano erkölcse egy neme az autonom erkölcsnek. Egy egész világ választja el Vittorino egyházias szigorúságától. Nem az isteni kegyelemben rejlenek az erkölcsiség gyökerei, hanem az örök emberiben. Jellemes ember az, aki „omo da bene”; vagyis: Quintilianus vir bonus-a. Ebben a jóságban benne foglaltatik az okosság, bátorság és mértékletesség. Legfontosabb a két utolsó. Az úri ember legyen bátor, de ne kérkedjék bátorságával. Ahol szükséges, legyen az elsők közt, minden más alkalommal (legyen szerény, tartózkodó, a fitogtatást elkerülő. Mindenben tartson mértéket (governarsi sempre con una certa onesta mediocrità), azaz: soha semmiben se túlozzon, vagy szertelenkedjék. Amit tesz, azt egészen tegye meg; a mihez jól nem ért, azt egyáltalán ne tegye meg; sohase mutasson többet, mint a mennyire képes, azaz: sohase legyen önmagához hűtlen (che non discordi da sè stesso). Úri becsületén foltot ne tűrjön. Legyen nemes ember a szó igaz értelmében: nemes a szerelemben és nemes a barátságban, emberszerető és jóakaró, udvarias és szolgálatra kész. Mindezeket az erényeket – könnyű észrevenni – nemcsak a renaissance szelleme lengi át, hanem ráveti fényét az alkonyodó lovagi eszmény is. Mintha ebben az udvari emberben a görögség lelki egyensúlya, a „méden agan” és Castiglione kortársának, a félelem és gáncs nélküli lovagnak, a dicső Bayard-nak szelleme nemes harmóniában egyesülne.
A jellem elhatározó vonását mégis a görög ideál adja. A jónak ugyanaz a forrása, mint a szépé (e dir si po che 'l bong et 'l bello a qualche modo siano una medesima cosa). Minden erkölcs akkor értékes, ha a szépséggel párosul. Az udvari ember legyen szép és jó, kalos kai agathos, s nem fordítva. Az ember-eszmény döntő mozzanata az aestheticismus. Az úri embernek legyen mindenek előtt szép teste, mert csak szép testben lakozhatik szép lélek (nei corpi umani, della bellezza de' quali la più propinqua causa estimo io che sia bellezza del' animo). Termete se túlságosan nagy, se túlságosan kicsiny ne legyen; mindkét esetben úgy fognak ránézni az emberek, mint valami csodaszülöttre (sono gli omini di tal sorte mirati quasi di qual modo che si mirano le cose mostruose). Tudjon ízlésesen, azaz: feltűnést kerülő módon öltözködni. Társaságban törekedjék kellemes benyomást kelteni. Modora legyen megnyerő és szeretetre méltó, művelt és csiszolt. Olyan olasz nyelven kell beszélnie, a milyenben Petrarca és Boccaccio írták meg műveiket. Előadása legyen választékos, jól tagolt. Hangjának nem szabad sem nőiesen lágynak, sem parasztosan durvának lennie; csengő és dallamos legyen; folyékony ejtéssel és illő mozdulatokkal párosulva. Ne csak szavai, hanem a mögöttük rejlő gondolatok is legyenek szépek, elmések, szellemesek, előkelőek és könnyedek, avagy méltóságosak, alkalom és szükség szerint.
Mindez azonban még nem elegendő. Bármily tetszetős a Cortegiano megjelenése, fellépése, beszéde, modora, valóban szép mindez csak akkor leszen, ha természetes és keresetlen. Nevetésében, tréfáiban, tánczában, énekében, minden szavában és mozdulatában ott kell lennie annak az önfeledt bájnak, mely semmit sem tud magáról. Ezt a természetes kellemet nem lehet ugyan megtanulni (la grazia non s' impari), de mindenki elérheti, ha el tudja kerülni az affectátiót. Amit az udvari ember tesz vagy mond, úgy tegye és úgy mondja, mintha semmi fáradságába sem kerülne és mintha nem is gondolna reá (fatto senza fatica e quasi senza pensarvi). A legnehezebb dolgot úgy kell végeznie, hogy a verítéknek nyoma se maradjon rajta, vagyis: hogy ne lássék meg, milyen sok időt és igyekezetet fordított reá (né si conosca the molto studio e tempo vi metta). Az a tökéletes művészet, melyen nem látszik meg, hogy művészet (però si po dir quella esser vera arte, che non appare esser arte). Az udvari ember kitünően zenéljen, de azért senki se gondolhassa, hogy a zene élethivatása, szakmája (come cosa che sua professione non sia), s bármennyire készül is beszédére, előadására, tánczára, a hallgatóban és nézőben mindenkor a rögtönzés benyomását keltse. Ime, az igazi, a legfontosabb aesthetikai kellék: a művészet legnagyobb diadalának átvitele a jó szokás és erkölcs tág birodalmába, a műgonddal elsajátított magatartás virtuóz gyakorlata a cselekvés terén. Önkénytelenül eszünkbe jut a renaissance művészete. Ez sem pusztán öntudatlan fellángolása az emberi szellemnek, mely a tudományos megismerés fárasztó tanulmányait kizárná. A renaissance nagy festőművészei nemcsak az intuitio lángelméjével alkották meg műveiket, hanem egyúttal gondosan tanulmányozták az anatomia és perspektíva tudományos elméletét. De azért, amit vászonra tettek, csupa odalehelt bájnak, csupa ihletnek és sugallatnak tetszik.