Átmeneti korszakokban, minő a renaissance, a hagyomány áhitatos tisztelete és a reformálás égő vágya szüntelen kereszteződnek. Nem ritkán feltünő ellentétek kerülnek így egymás mellé. Régi felfogások váltakoznak újakkal, avultak forradalmiakkal. Ily különböző, gyakran homlokegyenest ellentmondó nézetek nyilvánulnak a nőkérdés körül: miképen ítéli meg a renaissance a nő helyzetét? S hogyan, gondolkodnak e kor nemzedékei a leánynevelésről? Értjük a jobbmódú vagy előkelőbb társadalmi köröket, mert a nagy nép a művelődés kérdéseiben nem számított. Vizsgálva a forrásokat, a nőnek, s ezzel együtt a nőnevelésnek négyféle konczepcziójával találkozunk olasz földön.
Az első az ó-keresztény nő eszményképe (Monica), amint Maffeo Vegio (III. k. 12–15. fej.) szeme előtt lebeg. Az olasz író a szűzies tisztaságot, a szerénységet, az egyszerűséget, a vallásosságot és a családias érzést tartja a nőben a legértékesebbnek, s ehhez képest a leányokat nem ugyan a kolostor magányában, de mégis távol a világ zajától és hiú örömeitől, a nyugalmas otthonban, anyjuk és a válogatott háznép körében akarja neveltetni. Csakis erkölcsi nevelésről beszél; az értelem kiműveléséről, elemi ismeretek vagy gyakorlati készségek elsajátításáról egyetlen szóval sem emlékezik meg.
Némileg hasonló ehhez a felfogáshoz, de más színezéssel, a házias nő eszményképéből eredő typus. Leghívebben Leon Battista degli Albertinek a család kormányzásáról írt, kétségkívül a Xenophon-féle Oikonomikos hatását éreztető traktáttusa tükrözteti.* A leánynevelés itt, vallásossága mellett is, világiasabb és gyakorlatiasabb jelleget ölt, mint Maffeo Vegiónál. A nő természetes hivatása, hogy jó anya és feleség legyen; tudományra nincs szüksége, csak gazdasági és háztartási ismeretekre, hogy azt, amit a férj szerez, megőrizze, és rendben tartsa. Fonáshoz, főzéshez, varráshoz kell értenie; mindenek előtt rendszeretőnek, gondosnak, szorgalmasnak kell lennie s nem műveltnek; a férj jól teszi, ha a könyveket elzárja felesége elől.
A harmadik a tudós nő, a minő különösen a fejedelmi és főnemesi családok körében található; olyan, aki a trivium tárgyait épp úgy megtanulta, görögül épp úgy ért, latinul épp oly folyékonyan olvas és versel, a görög philosophusok műveiben épp oly otthonos, a klasszikus ókort épp oly alaposan ismeri, az antik régiségeket épp oly hozzáértéssel gyűjti, a humanistákkal épp oly fesztelenül vitatkozik, mint a tudós férfiak. Egyenlőnek érzi magát a férfival, egyénileg akar ő is érvényesülni. A Gonzágák, Esték, Sforzák leánysarjadékai közt nem egy van, aki ennek a nőtypusnak megfelel. Isota Nogarola tudománya a legtudósabb humanistákéval vetekedett.
A negyedik typus: az elmés nő. Ilyen az udvari hölgy (donna di palazzo), mint Castiglione megrajzolta. Az a nő, aki nem annyira tudományával, mint sokoldalú műveltségével, lelki szépségével, finom ízlésével és tapintatával, elméje bájos játékaival, a társalgásban való művészetével hódít. Mindenből annyit kell tudnia, hogy megértéssel követhesse a férfiak eszmemenetét, ügyesen szőhesse tovább a társalgás fonalát, s elmemozdító, ösztönző hatással lehessen egy felsőbbrendű szellemi élet kifejlésére. Ha van is egyben-másban alapos tudománya, nem szabad mutogatnia: csak burkoltan éreztesse tanultságát. Inkább a művészi készségekben és társas erényekben igyekezzék kiválni: tudjon énekelni, hangszeren játszani, tánczolni, rajzolni, de legfőképpen vonzóan beszélgetni; legyen középpontja a társaságnak, melynek férfitagjai az ő lelke gyémántjain csiszolják elméjüket és erkölcseiket. Ezekkel a tulajdonokkal teremtette meg Elisabetta Gonzaga az urbinói udvarban az első igazi szalónt, mintaképét sok másnak, melyekben majdan egy-egy hölgy a lelki fensőbbség önfeledt bájaival korszakos szellemi mozgalmakat tudott folyamatba hozni, vagy erőre kapatni. Ily hölgyeket a középkor nem ismerhetett.