Ha most áttekintjük az egész mozgalomnak nyolczvan éves történetét (1458–1526), nem lesz nehéz a következőket megállapítanunk:
Először: A magyarországi humanizmus lefolyásában két időszakot lehet megkülönböztetni. Egyikben, mely körülbelül Mátyás halálával ér véget, a magyar humanizmus túlnyomóan olasz eredetű és olasz színezetű, azaz nagyjában hasonló szellemet lehel, aminő a XV. század olasz humanistáiban megnyilvánul. Csak gyengébben buzog, mint eredő helyén; csak mérsékeltebb, szabályozottabb, kevésbé túláradó. Az érdekelt országok földrajzi távolsága, viszonyaiknak rendkívüli különbsége és az a körülmény, hogy az olasz humanizmus Mátyás királynak Beatrixsal való egybekelése után, vagyis akkor lép teljes erejű hatásával Magyarországba, a mikor már érettebb alakot öltött olasz földön, megmagyarázhatják az eltéréseket. A második időszakban, mely egybe esik a Jagellók uralkodásával, az olasz hatás még tovább tart ugyan, de mind jobban megcsökken abban az arányban, melyben a szomszédos Ausztria humanisztikus áramlatai erősödnek s átcsapnak hazánkba. Ulászló és Lajos idejében főleg Bécsen át jut el hozzánk a tudós műveltség.
Másodszor: Bízvást állíthatni, hogy a magyarországi humanizmus majdnem egészen latin. Kétséget kizáróan csak Janus Pannoniusról lehet bebizonyítani, hogy tudott görögül. Másokra nézve csupán közvetett bizonyítékaink vannak. Így Vértesi Jánosról csak állítja Aldus Manutius,* hogy a görög nyelvet jó sikerrel tanulta Velenczében kandiai Musurostól; Vetési Lászlót, mint görögül is tudó ifjút Janus Pannonius említi,* de oly formában, mely a humanistáknál közmondásszerűvé vált s korántsem engedi meg minden egyes esetben a betű szerint való értelmezést. A görögül tudó magyarok közt említik még forrásaink Garázda Pétert,* Kesserű Mihályt,* Werbőczi Istvánt,* Korvin Jánost* (aki Ugolettitől tanult görögül) és Szalaházi Tamást.* Több adatot a magyar humanizmus forrásszerű anyagában nem tudtam felfedezni. Tekintve a külföldi egyetemeken megfordult magyarok tekintélyes számát, ez a néhány (közvetlen bizonyíték nélkül említett) név elenyésző csekélynek mondható. Ha sokkal többen lettek volna, legalább még néhánynak az emléke reánk jutott volna: hiszen a görög nyelv tudása akkortájt oly rendkívüliség volt, mely észrevétlen nem maradhatott.
Maga Mátyás, bár Sanocki Gergely személyében humanista nevelője volt, nem tudott görögül.* Ezért gondoskodott folyvást arról, hogy a görög írók művei könyvtára számára latinra fordíttassanak. Naldus Naldi a „Királyi Könyvtár Dicsérete” czímű költeményében* megmondja, hogy egy olasz tudós csak azért tartózkodott az udvarnál, hogy Mátyás számára a görög írókat átültesse; Angelus Politianus egyik levelében* azt ígéri, hogy a király részére sokat fog görögből fordíthatni; Marsilius Ficinus pedig arra kéri Mátyást,* hogy azt a néhány görög írót, kiknek műveit fordításban küldi, olvassa el figyelmesen. Mindez eléggé bizonyítja a különben sok nyelven beszélő vagy értő király járatlanságát a görög nyelvben.
Feltűnő továbbá s a görög tanulmánynak jelentősb méretei ellen bizonyít, hogy az előttünk ismert magánkönyvtárakban (Janusét kivéve) tudtunkkal görög könyv nem volt s hogy a Corvinának összes fönnmaradt vagy névszerint megjelölhető kétségtelen kéziratai, szám szerint 116, két görög codex kivételével, latin nyelvűek:* a görög írók is latin fordításban szerepelnek benne (Aristoteles művei, Theophrastos, Eusebios, Plutarchos). Igaz ugyan, hogy egykorú írók,* akik leírták a könyvtárt, a Corvina könyveiről szóltokban görög írókat is emlegetnek, de ezt nem oly módon teszik, mely minden kétséget kizárna.* Ámha tényként fogadjuk is el, hogy a Corvinában görög nyelvű kéziratok jelentékenyebb számban helyet foglaltak, akkor is inkább a fejedelmi kedvtelésnek egy nemére, egy akkori királyi könyvtárnak egyik szükségszerű díszére kell gondolnunk, mint arra, hogy ezeket a görög nyelvű könyveket néhány magyar embernél többen olvasták volna. Maga Janus Pannonius is megvallja,* hogy mikor Olaszországból való visszatérése után csak két évig volt hazájában, már majdnem teljesen elfelejtette a görögöt, jeléül annak, hogy Magyarországon ugyancsak kevés alkalma lehetett idevágó ismereteit gyarapítani, vagy akárcsak ébren tartani. Mindent összevéve, a görög irodalom közvetlen ismerete hazánkban a legnagyobb ritkaságok közé tartozhatott és így arról, hogy a magyar humanizmus a klasszikus szellem legtisztább forrásából akárcsak oly mértékben meríthetett volna, mint az olasz, szó sem lehet.
Harmadszor: Meg lehet állapítani, hogy a humanizmus Magyarországban sohasem helyezkedett ellentétbe az egyház intézményeivel, még kevésbé a keresztény tanokkal. Janus Pannonius költészete nem keresztény, de nem is keresztényellenes. Olyan pamphletek, minőket az olasz renaissance irodalma létrehozott, hazánkban ez idő szerint lehetetlenek. Egyetlen irodalmi termék sem maradt fönn, mely az egyháznak valamely intézményét, például a szerzetességet, gúnyolta és ostorozta volna, mint ahogy megtette Laurentius Valla.
Negyedszer, s ez a megállapítás érdekelheti a neveléstörténet kutatóját legjobban, semmivel sem lehet bizonyítani, hogy a műveltség új eszménye a magyar köznevelés tényleges intézményeire, a fennálló kolostori és káptalani vagy városi iskolákra átalakító hatással lett volna. Az iskolázás a XV. században és a XVI-iknak elején a régi középkori nyomokon haladt.* Híre sincsen sehol klasszikus irodalmi tanulmányoknak. Egyetlen iskoláról se lehet kimutatni, hogy ezidétt Cicero vagy Vergilius műveit olvastatták volna benne, még kevésbé azt, hogy humanisztikus czélokból foglalkoztak volna velök az iskolák tanárai és tanulói. A latin nyelvtan szabályait még mindig Donatusból vagy a Doctrináléból tanulták a gyermekek. Általában a trivium s esetleg a quadrivium tárgyait ugyanúgy tanították, mint a középkor utolsó századaiban. Ezt mindennél jobban bizonyítja az az iskolai könyv, melyet az 1490-ik évben Kisvárdai János baccalaureus rektorsága idejében Szalkai László pataki diák (az ottani ágostonosok növendéke, később esztergomi érsek) kivonatolt és használt.* Ha később Szalkainak klasszikus latinságát és humanista műveltségét dícsérték,* azt semmi esetre se sajátíthatta el a sárospataki iskolában; legalább az említett könyvben éppenséggel semmi sincsen, ami az oktatás anyagának vagy módjának bárminemű felfrissülésére vallana. Tárgyalásmódja merőben középkori, scholasztikus. Nyelve is az. Olyan, akár helyben lakó, akár vándorló iskolamesterekről, humanistákról, akik klasszikus latin nyelvet tanítottak és klasszikus latin írókat magyaráztak (amilyenekkel a XV. század első felében Olaszországban találkoztunk), olyan humanista-iskolákról, milyen a Guarinóé volt, olyan tanszékekről, amilyeneket olasz földön az eloquentia tanárai töltöttek be, vagy azokhoz csak némileg is hasonlókról hazánkban nincsen semmi tudomásunk. Az olasz egyetemeket megjárt magyar ifjakból – tudtunkkal – legritkább esetben lettek tanítók; rendszerint magasabb egyházi tisztségeket és méltóságokat viseltek, s még mint iskolás kanonokok is aligha bocsátkoztak mélyebben az oktatás anyagának részleteibe és feldolgozásuk módjának irányításába.
Mindez összefügg azzal a ténynyel, hogy a magyarországi humanizmus – még sokkal inkább, mint az olasz – kizárólagos és arisztokratikus mozgalom volt, mely alig terjedt túl a királyi és főpapi udvarokon s nem hatolt bele szélesebb rétegekbe, az alsóbb nemesség és alsóbb papság köreibe (elég említeni Szerémi György förtelmes latinságát); nem formálta át a nemzet gondolkodását. Ezért lehet beszélni magyar humanizmusról, de nem magyar renaissanceról. Amaz tudós törekvés, irodalmi megújhodás, a klasszikus minták mértéke szerint; emez új életeszmény, új világnézet, mely minden téren és az egész vonalon érezteti átalakító hatását. A magyar humanizmus e mellett idegen földről átplántált exotikus növény volt, melynek gyökerei nem bocsátkozhattak le a kevéssé megművelt magyar föld mélységébe, s melynek virágai nehezen tűrték Pannonia zordonabb éghajlatát. Ahhoz, hogy a humanisztikus műveltség Magyarországban az értelmiség köreit meghaladó elterjedésnek örvendjen, a közviszonyoknak nagyobb állandóságára lett volna szükség, olyanra, aminőt – kisebb méretű pártharczaik és hamar elfojtható villongásaik közt is – élveztek a XV. század olasz városai. Nem szabad feledni, hogy Magyarországot e század folyamán belső és külső ellenségek fenyegették szüntelenül: nyugaton az osztrák, délen a török, idehaza a féktelen rablóvezérek vagy elhatalmasodott főurak. Az örökös hadbaszállás nem engedte meg a magasabb műveltség csíráinak nyugodt és lassú érlelődését. Mindenütt értékes kezdemények, de kevés, ami kialakult és bevégzett, vagy ami állandóságot ígért. Az ősi fegyelmezetlenség és bárdolatlanság is csak nehezen és lassan törődött bele szelídebb erkölcsökbe. Nem is volt még szabad a magyar közléleknek hajlékonnyá válnia; nyers erejére és hatalmas vitézi lendületére még mindig nagyobb szükség volt, mint arra, hogy simulékony alkalmazkodással gyorsan és könnyen fogadja be az újat.