A középkori hagyományok rendkívüli szilárdságát bizonyítja, hogy a franczia köznevelés régi intézményei ezt a nagy átalakulást, mely falaikon kívül ment végbe, kevéssé érezték meg. Azokat az iskolákat, melyeknek eredete a múlt századokba nyúlt vissza, semmi sem tudta eltéríteni kitaposott útjaikból. Íme, néhány adat e maradiság igazolására:
Sturm János, a párisi iskolák 1500. évi állapotáról ezeket írja:*
Akkoriban ugyanis a tudományos intézeteket (literarum gymnasia) Alexander grammatikus és Petrus Hispanus tartották megszállva, úgyszintén Tartaretus commentator; a theologiában nagyobb tekintélyök volt Scotusnak és Lyrának, mint azoknak az eredeti íróknak, akiket magyaráztak. Az is, amit Aristotelesből és a görög bölcsészet többi iróiból eléadtak, nemcsak külalakjára nézve tisztátalan volt, hanem gondolati tartalmára nézve is vagy homályos, vagy elrontott, vagy meghamisított (non solum verbis impurum, verum etiam sententiis aut obscurum aut depravatum aut falsum).
E szavak értelme nem lehet kétséges. A grammatikai fokon Alexander de Villa Deinek a XII. század végéről való könyve, a logikában is teljesen elavult szerzők voltak használatban; a theologiában Duns Scotus és Nicolaus de Lyra, mindkettő a hanyatló scholasticzizmus időszakából. Nem az eredeti philosophiai írókat magyarázták, hanem kétes értékű commentátoraikat. Aristotelest csak torzított és ferdített szövegekből ismertették.
Ha most egy félszázaddal tovább haladunk, az oktatás állapotában alig fedezhetünk föl lényeges változást. Ramus Péter, aki a párisi egyetem hatóságához és a királyhoz intézett emlékirataiban* részletesen bírálja az akkori iskolák oktatásának anyagát és módját, különösen három visszásságot emelt ki:
Egyik a tanulásnak rendkívül hosszadalmas volta. Míg valaki a bölcsészet magistere lett, legalább 12 évig kellett tanulnia.
Négy vagy öt évig tanul a gyermek grammatikát, hogy latinul beszélni, latin verseket készíteni és némi ügyességgel családias levelet írni képes legyen. (Ez három osztályt tesz.) Mikor aztán a negyedik osztályba eljutott, a rhetorikai tanulmányokban legalább két évet, de sokszor többet is eltölt. Ez a második fokozat. Ekkor végre, tanulmányainak hetedik vagy nyolczadik évében, vagyis a harmadik fokozatban, előzően szerzett ismereteinek teljes félretételével áttér a philosophusokra, s ezen a száraz és a rhetorika minden virágától megfosztott talajon negyed-félévig verítékes munkában és fárasztó ismétlésben gyötri magát. Fáradozásainak tizenkettedik évében lesz belőle végre magister artium.
A második támadás a philosophia tanításának módja ellen irányul. Ez az oktatás sivár és szellemtelen, nem fiatalembernek való.
Aristoteles elméletében egy szabályra csak egy példa van, de legtöbbször egy sincsen. Ámde egyetlen, magában álló példával nem lehet mestert képezni; több példára, s olyanokra van szükség, melyek egymástól különböznek; szükség van a genesisre is. És föltéve, hogy Aristoteles példái nem hamisak, de hát milyenek? Minden b egyenlő a-val, minden c egyenlő b-vel, tehát minden c egyenlő a-val. Aristotelesnek ez a példája új és nehéz (novum et durum) a gyermeknek, aki az imént jött a grammatika és szónoklat területéről, s a mathematikusoknak ezt a néma nyelvét nem ismeri. S az egész Analytikában ezzel a nem attikai, nem ión, nem dór, nem aeol, nem köznapi, hanem geometriai nyelvvel él Aristoteles, mely gyermekeknek gyűlöletes, a népnek ismeretlen, a közönséges fölfogástól távol áll, s mind a rhetorika, mind a humanitás gyakorlatától merőben idegen (a Rhetoricae usu … ab humanitatis usu … alienissima). Ezekből a geometriai példákból az emberi vitatkozásoknak ugyan milyen haszna van? A mit a geometrák szükségből (mert a vonalaknak nincsenek elnevezéseik) kényszerülnek megtenni, azt szükséges nekünk is megtennünk a dialektikában, holott oly bővében vagyunk a jó és természetes példáknak? Ennélfogva ugyanolyan rendeltetésű, de inkább Vergiliusból és Ciceróból merített, azaz: egyetemesen emberi és népszerű példákkal fogok élni, semmint amaz abécéből alkotott csinálmányokkal (Virgilianis igitur et Ciceronianis, id est humanis et popularibus exemplis idem facientibus potius, quam illis abecedariis figmentis utar).*
A philosophiai oktatás bajainak Ramus szemében még külső okai is voltak. Azelőtt a facultas artium összes előadásai nyilvánosak voltak; elegendő volt tehát 4–8 tanár, akiket a legkiválóbbak közül lehetett választani. Most az összes bölcseleti előadások a kollégiumokban tartatnak; mivel pedig ezeknek száma Párisban 25, ezért legalább 100 tanárra van szükség, akik valamennyien kiválók nem lehetnek s nagy számuknál fogva egymás versenytársaivá lettek a rút pénzkeresésben. Így süllyedt fokról fokra e tanulmány; így vált lassanként mesteremberi gyakorlássá, puszta formalizmussá a philosophiai oktatás.*
De nem kevésbé élesen bírálja Ramus az iskola grammatikai oktatását s azt a barbár latinságot, mely ennek a tanításnak az eredménye. Már a humanista fölháborodására vallanak e szavak:*
A mi tanulóink közül némelyek, mikor az iskolából kikerültek, odáig süllyedtek már, hogy egyáltalán tagadják a grammatikai szabályok figyelembevételének szükségességét. Így aztán őszerintök ego amat illő és helyes beszéd. Akkor hát ki csodálkozhatik, ha az egész világ, mely a párisi egyetemen nyerte kiképeztetését, ez idő alatt barbár nyelvűvé vált (orbem terrarum ab Academia Parisiensi eruditum interea sermone barbarum fuisse).
E jellemzésekkel és nyilatkozatokkal lényegileg összevág Janotus de Bragmardonak, a párisi egyetem kiküldöttének némely részekben lefordíthatatlan beszéde,* melyet Rabelais szatírája tett világhírűvé. A szónok Gargantuát rá akarja venni, hogy a Notre-Dame templomából ellopott harangokat adja vissza (I. k. XIX. fej.):
Gondold meg, Domine, hogy 18 nap óta töprengtem eme szép beszéd fölött. Reddite que sunt Caesaris Cesari et que sunt Dei Deo. Ibi jacet lepus.* Szavamra mondom, Domine, ha in camera akarsz velem vacsorázni charitatis, nos faciemus bonum* cherubin, Isten engem úgy segéljen! Ego occidi unum porcum, et ego habet bon vino. De jó bor nem ismer rossz latinságot. Tehát, de parte Dei, date nobis clochas nostras. Íme, mondok nektek a facultás nevében egy beszédet De utriusque Utinam, vajha visszaadnátok harangjainkat. Vultis etiam pardonos? Per diem, vos habebitis, et nihil payabitis (semmit sem fogtok fizetni). Oh, kedves Uram, Domine! Clochidonnaminor nobis! Dea, est bonum (= birtoka, tulajdona) urbis. Mindenkinek szüksége van reájok. Ha a ti kanczátok jól érzi magát velök, a mi fakultásunk is ugyanazt teszi, qua (= quae) comparata est jumentis insipientibus et similis facea est eis psalmo nescio quo… Nos hát, bebizonyítom nektek, hogy vissza kell őket adnotok, Ego sic argumentor: Omnis clocha clochabilis, in clocherio clochando, clochans clochativo clochare facet clochabiliter clochantes. Parisius habet clochas. Ergo gluc! Ha, ha, ha! Ez aztán beszéd, úgy-e? Így található in tertio prime, a Dariiban vagy másutt.