Ha ezeket a mód fölött túlzott vádakat kellő mértékökre leszállítjuk s Ramus Péter nyilatkozatainak némileg kiszínezett és czélzatos voltával is számot vetünk, még mindig marad elég, ami az akkori Universitásoknak és kollégiumaiknak állapotát a kor sürgető követeléseitől elmaradottnak bizonyítja. Lambinus írja,* hogy I. Ferencz egész uralkodása alatt a régi párisi Universitás kollégiumaiban híre se volt a görög stúdiumnak Homérosnak, Pindarosnak, Thukydidesnek és Euripidesnek csak a nevét ismerték, holott az olaszok ebben az időben már teleszívták lelköket a hellén irodalom szellemével. Ez a nagyfokú merevültség magyarázza meg a jezsuiták majdani sikereit, akiknek iskolái a művelt emberek ítélete szerint leginkább igyekeztek a kor paedagogiai eszményeit, a humanisztikus eszményeket (önként érthetően a katholiczizmus szolgálatában) megvalósítani.
S nemcsak tanulmányi állapotukkal, hanem nevelésök rendjével is kihívták a franczia kollégiumok, a kor legjobbjainak elítélő bírálatát. A fegyelmezés mód fölött szigorú; a testi fenyíték napirenden. Montaigne felháborodással szól az Universitások kötelékébe tartozó kollégiumokról,* ahol nem hallani egyebet, mint dühtől toporzékoló tanítók szitkait és kínzott gyermekek kiáltásait (vous n'oyez que cris et d'enfants suppliciez, et de maistres enyvrez en leur colère). Az ilyen intézetben úgy élnek az ifjak, mint a börtön lakói (c'est une vraye geaule de jeunesse captive). Nem szabad felednünk, hogy Montaigne a virágzó Collège de Guyenne-be járt, melyet akkoriban legjobbnak tartottak Francziaországban (tres-florissant pour lors et le meilleur en France). Ha már e helyütt szerzett tapasztalatai nem voltak alkalmasak a franczia iskolákról alkotott általános ítéletét enyhíteni, képzelhetjük, hogy a kollégiumok nagyobb részének rendtartása és nevelő eljárása valóban nagyon kíméletlen lehetett. A párisiak közül főleg a Collège Montaigu (Collegium montis acuti) vált e részben hírhedtté. Erasmus, aki egy ideig ebben az intézetben lakott, elrettentő képet fest* a benne uralkodó állapotokról: a romlott ételekről, a nedves és dohos lakószobákról, az embertelen bánásmódról, mely miatt társai közül némelyek megőrültek, mások megvakultak, néhányan leprásak lettek. Rabelais Ponokratese ugyanerről az iskoláról így nyilatkozik:*
Ne higyje uram, hogy én Gargantuát ebbe a piszokfészekbe (colliege de pouillerye) adtam, melyet Montaigunek neveznek. Inkább az Apró Szentek temetőjében élő koldusokhoz adtam volna; olyan borzasztó kegyetlenséget és ocsmányságot láttam én ebben az iskolában. Mert sokkal jobban bánnak a gályarabokkal a mórok és tatárok, sokkal jobb bánásmódban részesülnek a fogságra ítélt gyilkosok és házőrző kutyáink, mint a hogyan ők bánnak azokkal a szerencsétlenekkel, kik ebben a kollégiumban laknak. S ha Páris királya volnék, vigyen el az ördög, ha nem dobnék üszköt ebbe a házba, s nem égetném el az igazgatót tanáraival együtt, akik elnézik ezt a szemök előtt végbemenő embertelenséget. (Et si j'estoys roy de Paris, le diable m'emport si je ne metoys le feu dedans et faisoys brusler et principal et regens qui endurent ceste inhumanité devant leurs yeulx estre exercée).
S hogy valamiképpen túlzást ne láthassunk ezekben a kifakadásokban, X. Leónak 1513. évi levelét* is meg kell tekintenünk, melyben ennek a kollégiumnak túlzott szigorúságát (nimiam austeritatem) nyomatékosan megrója a pápa, s megjegyzi, hogy valahányan eddigelé ezt az életmódot megkezdték, képtelenek voltak abban megmaradni (hucusque nullus, qui ipsum vivendi modum inchoavit, in ipso perseverare potuit).
Ismét a jezsuiták voltak azok, kik e vigasztalan állapotokkal szemben a szelíd bánásmódnak és gondos felügyeletnek, a tisztaságnak és rendnek példáit adták iskoláikban. Nem lehet csodálni, hogy a franczia szülők szívesebben bízták reájok gyermekeiket, mint az Universitások ósdi és elmaradt kollégiumaira. Mindez azonban már átnyúlik a következő korszak iskola-történetébe is. A tizenhatodik század a nevelésnek sokkal merészebb terveit fogalmazta meg, mint aminőket majdan a jezsuiták megvalósítottak. Ezek a tervek is beletartoznak tárgyalásunk körébe. Miután a tényeket megvizsgáltuk, meg kell ismerkednünk a franczia renaissance néhány jelentékeny írójának elméleti álláspontjával is.* Meg kell tudnunk, milyennek képzelték ők a valóságnál jobb és tökéletesebb nevelést? Ez írók közül a Gargantua és Pantagruel szerzőjén akad meg először a szemünk, mert Rabelais könyve a XVI. század első felében, a franczia renaissance-mozgalom tetőzésének idejében keletkezett (a II. könyv 1532-ben, az I. két évvel később 1534-ben látott napvilágot).