De akár Gargantua, akár Pantagruel neveltetését vizsgáljuk, hiába keressük benne azt, ami az olasz renaissance paedagogusait kivétel nélkül jellemzi: a szépnek kultuszát. Rabelais, bár kitünően ismerte a görög irodalmat, egyáltalán nem volt aesthetikai lélek.* Miként regénye formátlan, úgy lelke is érzéketlen az alaki szépségekben rejlő gyönyörök iránt. Sem Gargantua, sem Pantagruel nem ismerik meg a szépet, a bájosat, a finomat. Az egyiket életrevalóvá, a másikat tudóssá nevelik, de egyiköket sem ihleti meg, ami felemel és felmagasztal. Rabelais alapjában pozitív elme. Minden, a mit tudunk róla, ezt bizonyítja. Az örök város szépségei – bár háromszor járta be Rómát – hidegen hagyták: a művészet alkotásaiban csak tényeket tudott meglátni. A nőt, a ki szépségéért az olaszok imádatának tárgya, mélységesen megvetette. Egész neveléstanából hiányzik az olasz elmélkedők aestheticzizmusa.* Ez az egy szembetűnő hiány is megdöntheti azt a feltevést (melyet némelyek megkoczkáztattak), hogy Rabelais a Castiglione Cortegianóját használta volna mintául Gargantua nevelésének rajzában.