59. Montaigne

Talán éppen ezek a zűrzavaros közviszonyok, ezek az áthidalhatatlan ellentétek, az emberi léleknek e fájdalmas vonaglásai magyarázhatják meg a század második felében, a tényleges állapotok ellenhatásaként, egy oly elmének feltűnését, melynek tulajdonosa a pártokon kívül és felül állva, a tárgyilagos értelem józanságával igyekezett magának megnyugtatóbb világképet alkotni. Ez a hidegen bonczoló, indulatoktól ment elme a Montaigne Mihály elméje. Nemesember volt. Bordeaux közelében ringott bölcsője. Jó módban és kényszer nélkül nevelkedett; megtanulta mindazt, amit akkoriban a finomabb úri műveltség kellékeinek tartottak: a latin nyelvet (melyet az anyanyelv ösztönszerűségével beszélt és értett), az olasz nyelvet, valami keveset a görögből, történetet és jogot. Közhivatalt is viselt; néha-néha megfordult Párisban az udvarnál; beutazta Németország déli részét, Svájczot és Olaszországot. Életének utolsó két tizedét (1571–1592) majdnem egészen falusi kastélyában töltötte, csendes szemlélődéssel, írással és olvasással (a klasszikusokat, s ezek közt Plutarchost és Senecát forgatta legszívesebben), úri kényelemben és jólétben, csak a saját lelki szükségleteinek kielégítésére gondolva, valódi életművész módjára. Ebben az elvonultságban írta meg Essais czímű könyvét, melynek 1580-ban készült első vázlatát utóbb folytonosan javította és bővítette.* Egyike a világ legérdekesebb irodalmi alkotásainak, melyben a szerző az életről, a jelenről és a múltról, az emberekről, a könyvekről szerzett egyéni benyomásait és belső élményeit tette papírra, hogy ekként alkalma legyen önmagát vizsgálnia, a maga lelkének redőibe behatolnia, a maga egyéniségének alkotó részeit felkeresnie és olvasóinak feltárnia.* Önmagát választotta műve tárgyául.* A Vallomásoknak egy neme e könyv, aminőkben mély lelkek és nagy elmék szokták szivök megkönnyebbülését megtalálni. Vonzóvá az teszi, hogy minden lapja csupa életbölcsesség, józan ítélet, gyakorlati erkölcs, bőséges tapasztalat, hogy terjedt olvasottság gyümölcsei gazdagítják, s hogy az író az egyszerű társalgás kedves modorában, sohasem rendszeresen, de mindig elmésen tudja gondolatait előadni.




Hátra Kezdőlap Előre