Mégis nem csekély az a nyereség, mely Montaigne paedagogiájából vitathatatlan örökül szállott a következő századokra. Neki köszönjük azt a gondolatot, hogy szabad embereket nem lehet kényszerrel és erőszakkal, szüntelen gyámkodással és pórázon vezetéssel nevelni. Rabelais phantastikus álmodozásait nem tekintve, Montaigne volt e korban az egyetlen komoly elmélkedő, ki a renaissance-nak az egyéniség érvényesítésére irányuló törekvését bevitte a nevelés elméletébe is, mert amikor azt akarja, hogy neveltje tekintélyektől függetlenül ítéljen, s a maga lábán álljon, voltaképp az egyéniség kialakítását tartja szem előtt. Ha ebből a tanításából levonjuk azt, a mi túlzott és egyoldalú, s ha akként szövegezzük meg a tételt, hogy az egyéniségen kell felépülnie a személyiségnek, s amahhoz kell kapcsolódniok az erkölcsi czélt szolgáló nevelő eljárásoknak, nem vitathatunk el Montaignetől minden érdemet e probléma bonyodalmainak történetében. Az elmélkedők sorában Montaigne bizonyította először ellenállhatatlanul, hogy az értelmi műveltség nem függ az ismeretanyag terjedelmétől, hanem az elme működésének erejétől, önállóságától, biztosságától. Ebben a részben lényegesen különbözik a XVI. század valamennyi rendszeres gondolkodójától, Erasmustól, Vivestől, Ramustól, akik az eruditiót, a tudományos tanultságot mindenek fölé helyezik. Montaigne hirdette továbbá először teljes tudatossággal, hogy az oktatás csak akkor lehet sikeres, ha az alkalmazott módszerek természetesek, könnyűek és vonzóak. Végül, leginkább Montaigne-re vezethető vissza a világi nevelés konczepcziójának kifejlődése: senki se hirdette ő előtte oly meggyőzően, hogy a nevelés nem szakadhat el a valóságtól és az élettől, a természettől és a világtól. Ismeretes, hogy mindezek az eszmék és tanok igen nagy hatással voltak az utókorra. Montaigne nélkül sem Locke, sem Rousseau paedagogiáját nem lehet megértenünk.*