Az új világnézetnek, mely oly benső kapcsolatban volt a klasszikus népek szellemi örökségével, csakhamar felszínre kellett hoznia a görög gondolkodásban sarkalló nagy kérdést, melyik a társadalmi és állami életnek az a rendje, mely az emberi boldogságot leginkább biztosítja? Nevezetesen: Melyik a legjobb kormányforma? Hogyan fér meg egymással fejedelmi fenség és népakarat? Hogyan uralkodó vallás és lelkiismereti szabadság? Milyen legyen a tételes jog és a természetjog viszonya az állami életben? Hogyan lehetne (s ezt a kérdést az újkori bonyolultabb gazdasági és művelődési viszonyok vitték a legelső sorba) a jogtalanok óriási többségének elnyomottságát, szegénységét, műveletlenségét megszüntetni, vagy legalább enyhíteni? általában, milyen egyensúlyviszonyok létesüljenek a társadalom különböző osztályai közt? S végül, hogyan kell a fiatalságot nevelni oly államban, mely feladatának tekinti mindezeket az ellentéteket az igazságosság mértéke szerint kiegyenlíteni? Az idők változása annyira kiélesítette e kérdéseket, hogy Aristoteles államtana már nem elégíthette ki az előretörekvő nemzedékeket, valamint nem látszott már elégségesnek az a politikai doktrína sem, mely az egyházi jogban gyökerezett és ezer esztendő óta uralkodott az elméken. A humanisták a renaissance igazi bölcselője, az „isteni Platon” felé fordultak, aki Államában és Törvényeiben dialektikai úton igyekezett az igazságosság alapjára helyezkedő társadalmi rend eszményét megalkotni és igazolni. Valami hasonló konstrukczióra volna szükség (így gondolkodtak), mely, amellett, hogy a valóságtól független egyetemes politikai eszményt mutat be, az idők haladásával létrejött új problémák megoldására is alkalmasnak ígérkezik.